Tizenhetedik fejezet
Káosz
Milyen gyengék az emberek, tűnődött Lex. Milyen hitványak az
űrgárdistákhoz képest! Ez a nyamvadt kis navigátor tíz
másodpercet sem bírna ki a kolostorerőd fájdalmat gerjesztő
iszonyalagútjában. Tíz másodpercen át sem bírná elviselni a neuro
kesztyűvel végrehajtott büntetést. A neuro kesztyűtől az embernek
olyan érzése támad, mintha az egész teste, minden porcikája
lángolna. Ez a navigátor nem bírja a fájdalmat, pedig csak az
alkarja ég.
Lex bal ökle viszketni kezdett, amikor eszébe Jutott az a régi
élmény. Savba mártotta a kezét, és addig tartotta ott, míg leolvadt
róla a bőr, a hús. Csak a csontjai maradtak épen – azok a csontok,
amelyekbe azután belevéste halott testvérei nevét.
Aztán itt van Draco inkvizítor, aki majdnem kidőlt egy parányi
zúzódás miatt. Habár ő úgy viselkedik, mintha már visszanyerte
volna mozgékonyságát. A testéhez tapadó háló-páncél valószínűleg
megakadályozta, hogy elmozduljanak törött bordái.
A navigátor nem hagyta abba a sikoltozást. Ha az egyik Ököl nem
fogja meg az ép karját, talán összeroskad. Petrov magánkívül volt.
Talán kómába esik a sokktól. Akkor végre elhallgatna, csendben
maradna, míg a ragacstűz elemészti a karját, míg a két
elszenesedett faágra emlékeztető csont leválik a könyökízületéről.
Milyen törékenyek az emberek! És milyen furcsák! Itt van ez a
Petrov, aki képes belelátni a hipertérbe. Azt a fájdalmat, azt a kínt
okozó látványt például el tudja viselni...
Milyen kétségbeesetten visít!
– Csinálj már vele valamit! – kiáltott rá a zömik a navigátort tartó
ű r g á r d i s t á r a .
– Szakítsd le a karját az energiakesztyűddel!
Hogy a ragacstűz átterjedjen a kesztyűre?
– Visszamegyek egy energiakardért...
Mielőtt Zhord megfordulhatott volna, Lex elkapta a karját, és
visszatartotta. Felemelte a földről. Ez a zömik, ez valóban ilyen
ostoba lenne?
– Őrmester! – adta ki a parancsot Lex. – A lézerszikéddel vágd át a
navigátor karját! Könyök fölött, a bicepsz alatt!
– Bánt, hogy nem sikerült megmentenünk Goethe progenoidjait,
u r a m . . .
– Használd a szikédet! A cél sokkal alantasabb, mint Goethe
esetében volt, de... tedd meg!
Lézersugarak csapódtak az alagút bejárata mellé;
lidérccsontszilánkok fröcscsentek a levegőbe. A közelben
félelmetes üvöltés harsant. Lex az arca elé húzta a vizorát. A
sátán-szukák visszatértek.
– Még ne, Wagner! Várj! Be kell húzódnunk az alagútba. Mindenki a
k é k s é g b e !
Lex nem tette le a földre a zömiket, magával vitte. Wagner a
sikoltozó navigátort cipelte.
Nemsokára valamennyien az alagútban voltak. A Hiperháló vastag
(vagy talán egészen vékony?) pszichoenergia hártyái választották el
őket a hipertértől.
A csapat utóvédjei három egymás mellett álló űrgárdista képezte.
Hatalmas testükkel elzárták az alagút bejáratát, és felkészültek arra,
hogy bármire rálőjenek, ami megmoccan. Elöl két űrgárdista állt.
Petrov alkarja fáklyaként lobogott. A hús leolvadt a csontokról, a
zsír sercegve égett.
– Rajta! – adta ki a parancsot Lex az őrmesternek.
Wagner felemelte lézerszikéjét.
A navigátor lemetszett alkarja lángolva hevert az alagút padlóján.
Ez lesz az ajándék, amit az eldák kapnak a csapattól. Mert kétség
sem férhetett hozzá, hogy a Boszorkák követni fogják őket. Ez az
égő, félig elszenesedett alkar az egyetlen áldozat, amit az emberi
faj hajlandó bemutatni. Ez a kar lesz a szimbóluma annak, hogy az
emberiség nem fogadja el az eldák ajánlatát, nem hajlandó
eljátszani a neki szánt szerepet, inkább a harcot, az ellenállást
v á l a s z t j a .
Petrov zihálva, elerőtlenedve lógott az Ököl kezében. A lézerszike
nem csupán átmetszette a karját, de be is hegesztette a csonkot.
Ha energiakarddal próbálták volna eltávolítani az égő részt, vagy ha
esetleg leszakítják a kart, a navigátor minden bizonnyal elvérzik.
Azul Petrov beszélni kezdett. Megállás nélkül ömlött ajkáról a szó.
Szavai megdöbbentették Lexet. És megdöbbentették Jaq Draco
inkvizítort is.
* * *
Itt, a Hiperháló bejáratában, ilyen közel a hipertérhez, az iszonyatos
fájdalommal küszködő Azul Petrovnak látomásai támadtak.
Jelenéseket látott. Transzcendentális kinyilatkoztatásban volt része.
Mintha Fennix szelleme érkezett volna hozzá látogatóba, a vak
asztropatáé, aki halála pillanatában felfogta a telepatikus egészet, a
Világot, megpillantotta a Mindent Magában Foglaló Jelet. A halott
Fennix volt az, aki a lelkek tengeréből válaszolt Azul kérdéseire.
Azul harmadik szeme előtt megjelent egy komplex, kísérteties rúna.
Egy elda rúna.
A megtalálás és a nyitás rúnája, magyarázta Fennix. Hangosan
beszélt, mintha nagyon messze tartózkodna.
Képek... Hatalmas, rézveretes, lepecsételt, idegenek által teleírt
kötetek. Ősi könyvek. Bonyolult jelek, lánccal összekapcsolt lapok.
Démoni rajzolatok és ábrák. Szavak, melyek megolvasztják a
szemet, hogy az agy ne foghassa fel őrjítő jelentésüket.
Ébenfekete, labirintusszerű járatok, sötét csarnokok... és termek.
Fénylő, foszforeszkáló könyvekkel teli helyiségek. Az iszonyatos
archívumot őrző. immatériumból lévő vigyázók... Talán
megbilincselt, megszelídített démonok? Az arabeszkekkel díszített
ládikákban őrzött kötetekben leírt formulák megtestesülései?
Fekete... Könyvtár. Fekete... Könyvtár.
– Egy rúnát látok a hiperszememben! – kiáltotta Azul. – Olyan, mint
egy megcsavart, meggörbített rúd... mint egy cikcakkos rács, ami
eltakarja előlem a hiperteret. Az utat mutatja, amely a Hiperhálón
keresztül vezet. Mutatja és diktálja az irányt. Aki ezt a jelet követi,
megérkezik. És nem csupán irányjelző... kulcs is. Fennix volt az
egyetlen, aki belenézett a szemembe. Ó, köszönöm neked, Fennix,
egyetlen igaz barátom!
– Az agónia látomása – suttogta Lex csodálkozva. – Mint Rogal
Dorn fénye...
Petrov hangja megremegett.
– Egy kicsit... halványabb. Máris eltűnik? Lesz időnk rá, hogy
kövessük? Hogyan égethetném bele az agyamba? – A navigátor
lehunyta két normális szemét.
Erősen koncentrált. – Ah, most sokkal, sokkal fényesebb. De...
félek. Félek, hogy megfakul a fény!
Az Öklök mindig használják az eszüket. Lex az agyát erőltetve
gondolkozott. Feltúrta az elméjét, a tudatát, és lenyúlt a lelke
mélyére. Nem szabad feladnia! Kitartónak, keménynek kell lennie,
hogy megtalálja a megoldást. Keménynek! Mint a csont. Mint egy
fekete ékkőként csillogó hiperszem...
– A faragószerszámommal rá tudnám vésni ezt a jelet a
hiperszemedre, Azul Petrov. Csak vezetned kell a kezem...
Rávésem, és akkor mindig látni fogod.
Vajon vannak a hiperszemben fájdalomérző idegek, amelyek mindig
tisztán kirajzolják majd Azul tudata elé a rúna alakú sebhelyet?
Pislognia kell majd? Vagy mereven maga elé kell bámulnia?
– A hiperszemed érezni fogja a fájdalmat, ha belevágok a
szerszámommal? – kérdezte Lex.
Petrov megrázta a fejét. Tagadást fejezett ki a gesztus? Félelmet?
Vacogott a foga.
– Nem tudom... Nem hiszem. Nem.
Most mire mondott nemet? Nem akarja vállalni a hátborzongató
műtétet, ami valójában művészi munka lesz? Vagy nem fogja érezni
a fájdalmat?
– Ember nem élheti túl, ha egyenesen belenéz egy navigátor
hiperszemébe – mondta Ey'Lindi. – Én már láttam, mi történt
azokkal, akik megtették.
– Fennix vak volt – tette hozzá Jaq. – Azért nézhetett bele Azul
Petrov hiperszemébe. Megölöd magad, kapitány, ha utánozni
p r ó b á l o d .
– Ah! – mordult fel Lex. – Nem fogok egyenesen belenézni. Nem
fogom felnyitni a vizoromat. Az űrgárdisták vizora nem olyan, mint
egy... ablak. A képeket nem közvetlenül érzékeljük. Az agyunkba a
páncél optikai műszerei küldik a jeleket. Engem még egy
termonukleáris robbanás fénye sem vakítana meg. Ha a vizorom
eltakarja az arcomat, a szemem gyakorlatilag vak.
– Uram! – szólalt meg Wagner. – Önként vállalom, hogy próbát
t e s z e k .
– Nem, őrmester – mondta Lex udvariasan. – Meg vagyok
győződve arról, hogy a műszereim képesek elviselhetővé szelídíteni
a látványt. Igyekeznünk kell, nincs időnk tesztekre...
Valóban, az idő sürgetett.
A hátvédek tüzet nyitottak. A ködből egy elda teste bucskázott elő.
Még soha egyikük sem látott ilyen harcost. A hulla egy vékony, de
nagy erejűnek tűnő fegyvert tartott a kezében.
Ez a Maszk-harcos nehéz, fekete páncélt viselt. Vörös, rúnákkal
díszített sisakja két oldalából gömbölyű, fülekre emlékeztető
lemezek meredtek ki. A „fülek” valószínűleg távolságérzékelők
voltak. A vékonyka, vörösre festett fegyver hosszú csövének vége
meglepően öblös volt. Rakétavető lenne?
– Huh, huh! – mordult fel Zhord. – Megjöttek a nehézfiúk!
Nehézfiúk – nehézfegyverek. Ebben a látszattérben egy rakéta
detonációja még a páncélos űrgárdistákat is széttépi, azokat pedig,
akik nem viselnek páncélt, masszává változtatja. Vajon a Hiperháló
falai kibírnák a robbanásokat? Vagy megrepednének? Lék támadna
rajtuk, amelyen keresztül a hipertér magába szippantaná az
alagútban lévő testeket?
Az elda harcos valószínűleg nem egyedül érkezett. Társai valahol a
ködben lehetnek.
Lex felordított.
– Fogd meg a navigátort, Wagner! Lassú futás előre!
Mivel Zhord lába túl rövid volt ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a
„lassú” futásban előretörő űrgárdistákkal, Lex megmarkolta a
gallérját, és felemelte.
– Ó, szent őseim! Nem hívtam taxit! Kirázod a belemet!...
Hármas elágazás a kékségben. Találomra meghozott döntés: balra!
Egy újabb elágazás. Jobbra!
Jaq egy émelyítően immateriális korlátot érzett maguk előtt. Ha nem
kellett volna menekülniük, megállítja a csapatot. Mire észbe kapott,
már keresztüljutottak a vékony torlaszon, amelyet mintha a túlsó
oldalról pszichikailag meggyengítettek volna.
A kékség hirtelen megsűrűsödött előttük. Undorító fények villantak a
s z e m ü k b e .
Egy barlang szája előtt találták magukat. A képződmény valójában
nem is barlang volt, inkább egy sekély sziklamélyedés, amelyben
legfeljebb három-négy Ököl fért volna el.
Egy meredek, hatalmas sziklákkal teleszórt lejtőt láttak maguk előtt,
melynek alját sötétség takarta. Megfordultak és felnéztek. A lejtő
közepe táján állhattak, amely a fejük fölött folytatódva beleveszett a
f e k e t e s é g b e .
A magasban aprólékosan kidolgozott és díszített, rokokó stílusú
fémtornyokat fedeztek fel. Mintha groteszk formájú hajók
ereszkedtek volna le a hegy oldalára. A tornyok fittyet hányva a
gravitáció törvényeinek, abszurd szögek szárait alkotva álltak
egymás mellett. Közöttük kísértetiesen rossz állapotban lévő hidak
feszültek, amelyeken parányi alakok nyüzsögtek.
Az epe zöld égbolton egy homokórára emlékeztető formájú nap
ragyogott. Valójában két nap forrt össze; sziámi ikrek voltak a
körülöttük feszülő, anyaméhre hasonlító, fénylő gázburokban. Az
abszurd nap látványától megfájdult az ember szeme és lelke.
Hogyan lehet ennyire meghazudtolni a gravitációt? A kettős napnak
már eónokkal ezelőtt eggyé kellett volna olvadnia. Két ilyen égitest
egyszerűen nem létezhet egymás közvetlen közelében!
– Káosz! – lihegte Jaq elborzadva.
Hat Ököl védőkört vont a csoport köré. Alig foglalták el helyüket az
alakzatban, amikor a talaj dőlni kezdett. Ami eddig lent volt, most
felkerült, ami fent helyezkedett el, az most alásüllyedt. Egy-két
másodperc kellett csak hozzá, hogy a talaj vízszintessé váljon. A
sziklák némelyike gurulni kezdett az aktuális „lent” irányába. A
szögletesebb kőtömbök lassan csúsztak előre.
Megszűnt a talaj mozgása, abbamaradt a hátborzongató
i r á n y v á l t á s .
Lehet, hogy ez a hegyoldal egyszer függőlegessé válik, és eltaszítja
magától a sziklákat meg a rajta élő lényeket? Nem... erre nem
kerülhet sor. Ha ilyesmi előfordulhatna, akkor azok a tornyok, a
káoszlények lakhelyei nem állnának itt.
Az Iszonyat Szemében lehetnek. Valószínűleg mélyen behatoltak a
Káosz birodalmába – sokkal mélyebben, mint annak idején az egyik
káoszvilágon landoló Tormentum Malorum. Azon a káoszvilágon
legalább a gravitáció normálisnak tűnt...
A tornyok közötti hidakon mozgolódás támadt; a káoszlények
valószínűleg felfedezték az Öklöket. Meglátták őket? Pszichikailag
érezték meg a jelenlétüket?
Milyen gyakoriak ezek az irányváltások? Mi van akkor, ha ez az
átkozott föld éppen akkor billen meg, amikor Lex nekilát a nagy
pontosságot igénylő faragásnak? Mi történik Azu Petrov szemével,
ha a faragókés esetleg belemélyed?
Wagner leültette a földre Petrovot. Letérdelt mellé, és lefogta, noha
tudta: ha a navigátor nem akar együttműködni velük, nem
kényszeríthetik rá a dologra.
Lex megkérte Ey'Lindit, hogy páncélja egyik külső rekeszéből vegye
elő a faragópengéjét. A szerszámot nem tartotta a keze ügyében,
soha nem gondolt arra, hogy bevetés közben is szüksége lehet rá.
Ey'Lindi elővette, bekapcsolta, és Lex kesztyűs tenyerébe tette a
pengét, azután átadta Jaqnak az energiapálcáját. Oldalra lépett, és
hátat fordított Petrovnak.
Jaq is elfordította a fejét, és a pálcáját szorongatva a tornyokra
n é z e t t .
Lex letérdelt a navigátor elé. Megvizsgálta a rovarszerű arcból
előcsillogó hideg, zöld szemeket. Petrov egyébként sem
egészséges kinézetű arca a karja elvesztése után hamuszürkévé
változott. A fülcimpáiban, az orrában, az alsó ajkán és az állán
pirosló rubinok mintha egy plasztikai sebész által ráfestett jelek
lettek volna...
Lex előrenyúlt, hogy kesztyűvel védett ujjával feltolja a Petrov
homlokán lévő sálkendőt.
– Soha többé nem tudok majd navigálni – suttogta Petrov
gyászosan, és lehunyta közönséges szemeit.
Valóban nem. Ezután, ha a hiperszemével néz, mindig ott lesz
előtte a belevésett rúna.
Petrov hiperszeme olyan volt, akár a megsűrűsödött, ovális formát
öltött sötétség. A halál nem csapott le Lexre, még csak meg sem
szédült. A terminátor páncéljába épített optikai szenzorok
megszűrték és elviselhetővé tették a hiperszem pillantását. Lex
felnagyíttatta a képet.
– Láss hozzá! – mormolta a navigátor. – Déli elhajlás hetven,
felszálló huszonöt...
Azul Petrov kiválóan értett az égi koordináták kiszámításához, egy
szem pedig olyan, akár az űr egyik gömbje.
Lex egy rácshálót vetített a szeme előtt megjelenő képre.
Koncentrált. A Petrov által megjelölt koordinátán villogni kezdett egy
kis Jel.
Wagner erősen tartotta a navigátor vállát. Petrov alig remegett meg,
amikor a faragópenge vége fekete hiperszeméhez ért.
– Felszálló huszonnégy...
Lex rezzenéstelen kézzel nekilátott, hogy rávésse a bonyolult elda
rúnát Azul Petrov harmadik szemére...
Az inverz auróraként érkező éjszaka bársonyfüggöny gyanánt
ereszkedett le a világra. A sötétség eltakarta a megdőlő tornyokat;
az émelyítő égbolton pillogó napokat gyorsan felfalta egy fekete
á r n y .
A sötétségfüggöny megállt, mielőtt még elérte volna őket. A
feketeségben pilleszerű, halványan foszforeszkáló alakok cikáztak.
A pillék megszaporodtak, összegyűltek, és létrehoztak egy
hatalmas, emberre hasonlító alakot, amely szilárd lábakon állt a
kopár talajon. A torony magas lény szubsztanciát szívott magába.
Lex még nem fejezte be a rúna vésését.
Az óriás plazmavetőkre hasonlító tárgyakat tartott a vállain. Kezét
energiakesztyű borította. A megszilárduló rémség bokája körül
árnyak nyüzsögtek. Az apró sötétségfoltok olyanok voltak, mint a
szarvas-tarajos páncél, amelyet Jaqék az Ulthwén találtak.
Az óriás egy Titánnak, a Birodalom egyik kolosszális harci gépének
volt a csúf utánzata. Káosztitán volt, immatériumból teremtődött
lény. Vagy lehet, hogy valóban létezett, és a démoni pillékkel
teleszórt éjfüggöny leple alatt került a betolakodók közelébe.
A kisebb alakok a Káosz űrgárdistái voltak. Ők népesítették be a
megdőlő, hidakkal egymáshoz kötött tornyokat.
A Káosz harcosai támadáshoz készülődtek.
Wagner őrmester imádkozni kezdett, Lex azonban nem hagyhatta
abba a munkáját.
Jaq bizonytalanul a fenyegetően magasló kolosszus felé emelte
energiapálcáját, és elmormolta saját imája szavait.
A következő pillanatban egy döbbenetesen alacsonyan lebegő hold
vitorlázott be a látómezejükbe. A sarló alakú fényképződményen,
mintha nyereg lenne, egy ocsmány lény ücsörgött. Kiguvadt
szemek. Papagájcsőr. A csápos sátánfajzat az óceánok mélyén élő
krakenekre emlékeztetett. Csápjai kötelekké változva hosszan
lenyúltak a hold sarlója alá; az egyik egy kőszikla köré fonódott. A
sátánfajzat maga felé rántotta a tömböt, azután lehúzta róla a
c s á p h u r k o t .
Milyen messze lehet ez a... kraken? Vagy inkább milyen közel?
Milyen közel-távol halad a sarló alakú hold, amelyen utazik? A
távolság és a méret ebben a dimenzióban elvesztette jelentését; itt
minden olyan volt, akár egy rémálomban.
Egy másik csáp az egyik káosz űrgárdistát halászta ki. A páncélos,
brutális test kiemelkedett a sötétségből.
– Nincs rajta sisak! – kiáltott fel az egyik Ököl. – Az a feje!
Az Ököl szemében nem ok nélkül jelent meg az iszony. A groteszk
módon eltorzult káoszharcos förtelmes vonásain eszelős öröm
jelent meg, amikor felfogta, hogy felülhet a démon mellé a szürreális
z s á m o l y r a . . .
Az egyik nap eltűnt, a másik villogni kezdett. A sötétség hol
szétterült a tájon, hol szétfoszlott a nap fényében. A Titán és a lába
körül nyüzsgő harcosok eltűntek, majd ismét megjelentek. Egyre
közeledtek, állandóan változó alakzatban támadtak.
Lex meggyújtotta a vállára szerelt reflektort, de még így is
rettenetesen kellett koncentrálnia, hogy a villogásban be tudja
fejezni a rúna bevésését.
– Elhajlás harmincegy, felszálló negyvenhárom. Igen, igen, már
nincs sok hátra...
Az egyik Ököl felordított. A fény és a sötétség görcsös váltakozása
annyira megzavarta, hogy nem vette észre a közelébe kúszó
csápot. A csáphurok köré fonódott, és felemelte a földről. Az Ököl
emelkedett, egyre feljebb került. A terminátor páncél hiába
erősítette fel minden mozdulatát, nem szabadulhatott.
A fény lüktetett, az Ököl pedig egyre gyorsabban emelkedett felfelé.
Sorsa az volt, hogy a démon prédája legyen, vagy a káosz
űrgárdista áldozata, aki a kraken mellett várakozott a holdsarlón.
– Várj – kiáltotta Jaq, mielőtt az őrmester parancsot adhatott volna
az Öklöknek, hogy lőjék le szerencsétlenül járt testvérüket.
Jaq felemelte az energiapálcáját. Összeszedte minden gyűlöletét,
amit a démonok iránt érzett, s a hatalmas, pusztító pszi energiát
belesűrítette a pálcába. A holdsarlón ülő csápos bestiát célba véve
útjára bocsátotta a sugarat.
A hold megremegett. A sarló alakú hajót láthatatlan hullámok
rázták. A kraken felüvöltött; a káosz űrgárdista zuhanni kezdett a
kősziklák felé. Az Ököl még mindig egyre feljebb emelkedett.
Kapálózott. Rugdalózott. Hiába...
Jaq keserűen felhördült. Melyik megoldás lett volna jobb? Hagynia
kellett volna, hogy az Öklök lelőjék társukat, amíg még lehet? Ha az
áldozat lelke itt, az Iszonyat Szemének mélyén kerül a lelkek
tengerébe, és nem mállik szét... Miféle kínok várhatnak rá? Ha
viszont életben marad, a megrontottak ocsmány-obszcén életét kell
é l n i e .
– Őrmester! Öljétek meg azt az embert, hogy megmentsétek őt!
Wagner elvakkantott egy parancsszót. Lövedékek röppentek az
egyre távolodó célpont felé, ám nem érték el: a helyet megfertőző
Káosz törvénytelenségét betartó tér megváltoztatta röppályájukat.
Hiába minden. Nem érdemes. Takarékoskodni kell a munícióval.
De... talán volt egyetlen lövedék, amely mégis célba talált. Az Ököl
talán mégis meghalt. Vagy csak megsebesült, és most kínlódva
várja a végtelennek ígérkező gyötrelmet.
Közben a villódzásban eltűnő-előbukkanó káosz űrgárdisták
groteszk rovarokra emlékeztető mozdulatokkal még közelebb
csúsztak, másztak, szökdécseltek.
Jaq meglóbálta a pálcáját. Purgáló, démonűző erőt gyűjtött, és...
Ezúttal a Titánra eresztette rá a pálcából előszáguldó sugarat.
A kolosszus megingott. Részeg tántorgással előrelépett – talpa,
fémkarmos lába legalább féltucatnyi káosz űrgárdistát tiport halálra.
A káosz űrgárdisták tüzet nyitottak. Fegyvereik természetellenes,
szokatlan lövedékeket okádtak. A robotdarazsakként zümmögő
tárgyak felhőben szálltak célpontjuk felé. Némelyik irányt változtatva
haladt tovább – mintha önmagát kormányozta volna. A lövedékek
valószínűleg ismerték az irreális világ torz terében érvényes
s z a b á l y o k a t . . .
Az egyik szikla szétrobbant, és Zhord fémszálas dzsekijére
kőrepeszek zuhogtak. Az egyik Ököl sisakja is darabokra hasadt.
A harcképes négy, talán öt Ököl viszonozta a torz páncélokban
közeledő támadók tüzét. Jaq az energiapálcája egyetlen
suhintásával összezavarta a célhoz már egészen közel kerülő
robotdarazsakat, három mégis megtalálta az utat az egyik Ököl
ágyékához. A vért széthasadt; az Ököl összegörnyedt, a földre dőlt.
Kesztyűs keze görcsösen markolászta a földet, míg a testbe
adagolódó drogok megszüntették a fájdalmat. Az Ököl
felegyenesedett. Egy darázslövedék a jobb felső karjába csípett,
egy másik ismét a letépett ágyéklemez mögé csapódott. Az
űrgárdista a földre zuhant.
– A rúna... készen van – suttogta Petrov hátborzongató hangon.
– Vissza! Visszavonulás! – üvöltötte Lex. A faragás annyira lekötötte
a figyelmét, annyira belemélyedt a nagy precizitást igénylő
munkába, hogy amikor felállt, úgy tartotta maga elé az apró pengét,
mintha villámvető lenne.
A z u t á n . . .
Valamennyien benyomultak a barlangba, visszarohantak a
kékségbe. Elöl a három életben maradt Ököl haladt, a hátukat Lex
és Wagner biztosította.
Jaq komoly kárt tehetett a Titánban – a kolosszus
dobhártyaszaggató robbanás kíséretében forró plazmameteorrá
változott. Ám az Öklök és védenceik ekkor már elérték a kékség
fedezékét. A plazmatömeg csak a Káosz űrgárdistáit taszíthatta le a
halál szakadékába...
Az energiatorlasz csak egyetlen pillanatra fékezte le Jaqot. A
pszichikai gátat nem az épeszű univerzum szülötteinek
visszatartására tervezték, ez csak a valószínűtlen világok
teremtményei számára volt áthághatatlan barikád. Gyenge volt már,
nagyon gyenge, és az sem használt neki, hogy Jaq és csapata
keresztültrappolt rajta.
A gátat valószínűleg azért emelték, hogy a káosz űrgárdisták és
démoni famulusaik ne tudjanak átjutni arra a világra, amelyre a
Hiperhálónak ez az alagútja vezetett. Most azonban már nem állhat
ellen sokáig rohamaiknak. A Káosz csahosai beözönlenek majd a
kékségbe, és elérik a feldúlt Ulthwét.
Az Ulthwé sorsa lényegtelen volt. Jaq és társai egészen máshova
akartak eljutni a navigátor vezetésével.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Káosz (XVII. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)
Ötödik fejezet
Tolvaj
boomp3.com
A bérelt villa háromemeletes volt, mindegyiken tucatnyi szobával.
Alatta jókora pincét alakítottak ki. A bútorok ébenfából készültek, a
padló fekete palából. Temetői hangulatával és gyászos színeivel
többé-kevésbé emlékeztetett Jaq megsemmisült csillaghajójára.
Mindenütt lámpák álltak – ezek a Tormentum Malorum fedélzetén
lévő, ikonokat tartalmazó fali fülkékben égő elektro gyertyákat
juttatták az inkvizítor eszébe.
Jaq úgy kívánta, hogy a függönyöket ne húzzák szét; nem akarta,
hogy a helyiségbe beférkőzzön a kertben lévő viaszos levelű
növények és az ezüstfényű murvával felszórt ösvények, a kertet
körbefogó magas fal és a szomszédos háztetők látványa, a vörös
napgigász fénye.
A szobák között egy kicsiny, szakállas majom sétálgatott. Olyan
volt, mint valami miniatűr, csillogó szemű, pettyes bundájú
démonocska. Zhord vette egy utcai árustól. Tulajdonképpen csak
azért, mert Lex, amikor megpillantotta a férfi vállán kuporgó
jószágot, megjegyezte:
– Az űrgárdisták mellett olyanok a zömikek, mint a zömikek mellett
az ilyen majmocskák.
– Huh, elegem van már abból, hogy én vagyok a legkisebb ebben a
társaságban! – mordult fel Zhord, és megvette a majmot.
Jaqnak nem volt kifogása a dolog ellen.
Az állat magányos volt, mégsem esett letargiába. Nem volt a
közelben egyetlen fajtársa sem, de folyamatosan és fáradhatatlanul
nézelődött; úgy járkált egyik szobából a másikba, mintha abban
reménykedne, hogy a következő sarkon túl rábukkan egy másik
majomra. Jaq, ahogy figyelte, eltöprengett. Merengve nézte, ahogy
a kis lény sokszor a saját, fényes felületeken megjelenő tükörképére
pillantott – úgy, mintha egy másik majom lenne.
A majom többször is megpróbálkozott azzal, hogy bolhát vagy
legalább egy aprócska légylárvát találjon Zhord bozontos
szakállának vörös szálai között. A zömik nem adott neki nevet –
nem tartotta fontosnak a dolgot.
Egy héttel a szertartás után egy hűvös hajnalon történt, hogy a
majom visongva és makogva felugrott Zhord ágyára.
A kis fickó felriadt, de agyát még mindig betöltötte az álomkép: egy
barlangban, néhány bátor zömik bajtársával együtt vad tűzharcot
vívott egy ork horda ellen. Az ocsmány zöld bőrűek mennydörgő
mordályokkal lövöldöztek; a széles torkú muskéták kemény
magvakat, ólomgolyókat és mindenféle, lövedéknek használható
dolgot köptek rájuk, meg persze rengeteg szikrát és füstöt. Zhord és
társai első osztályú robbanótöltetes fegyvereket használtak, így
nagyon jó hatásfokkal irtották az undorító idegen lényeket. RAARK,
SWOOSH, CRUMP. RAARK, SWOOSH, CRUMP. Itt most a
rendszeresség és a technika vívott csatát a rendszertelenséggel és
az elmaradott barbársággal.
Zhord szerette volna végignézni a kellemes és szórakoztató
álomfilmet. Bosszúsan felmordult, és már éppen félre akarta söpörni
az alkalmatlankodó majmocskát, amikor egy sötét alak jelent meg
az ágya mellett. Lex. Ez csakis Lex lehet.
Az űrgárdista két ujjával megfogta a majom nyakán a bőrt, aztán
egy kicsit megpöckölte a gégéjét, hogy maradjon csöndben. Ezután
lehajolt Zhordhoz.
– Horkolj tovább, ahogy eddig csináltad. Horkolj és figyelj!
Horkoljon? Horkoljon? Ó, igen. A hang, a rendszeres hang, amelyet
álmában hallott...
– RAARK – mondta Zhord olyan hangon, mint valami sajgó torkú
dögevő madár. – SWOOSH – fújta ki lassan a levegőt. – CRUMP –
tette hozzá végül.
Miközben Zhord megpróbálta eljátszani, hogy mélyen alszik, s
utánozni saját horkolásának zajait, feszülten fülelt. Lex nem tette le
a majmot, amely egy ideje már meg sem mukkant. Csak nem
döglött meg a kis szerencsétlen?
– A házban idegen van. Valahol. Azt hiszem, lent a pincében...
Lex az eredeti dobhártyája, fülcsontjai és belső füle helyére
beültetett, a feleslegesnek ítélt háttérzajokat kiszűrő, a kiválasztott
hangokra való koncentrálást könnyebbé tevő Lyman-fülnek
köszönhetően észlelte a behatoló érkezését.
Bár aludt, de az űrgárdisták agyának mindig csak a fele pihen. A
másik félteke állandó készenlétben áll. Amikor az éber agyféltekébe
eljutottak az érzékelt neszek, azonnal felébredt, és megállapította,
hol mozog a hívatlan vendég. Rajta kívül csak a majom hallotta meg
a zajokat – ami kész csoda, hiszen a hangosan hortyogó zömik
mellett aludt.
– RAARK – ismételte Zhord, és óvatosan kikelt az ágyból. Hosszú
szárú vászon alsóján kívül semmi sem volt rajta. Az
éjjeliszekrényről, az üres söröskancsó mellől felemelte a
lézerpisztolyát. – SWOOSH. – Ez a hang már olyan elégedett
hörrenés volt, amilyet azok szoktak kiadni magukból, akik álmukban
hirtelen megelégelik a horkolást, vagy azok, akiknek hosszas
fuldoklás után végre sikerül levegőhöz jutniuk.
Lex – aki a testhálójától eltekintve meztelen volt – az egyik kezében
lézerpisztolyt tartott, a másikkal a majmot fogta. Tudta, nem
eresztheti el az állatkát, mert az azonnal rémült rikoltozásba
kezdene. Mit csináljon vele? Roppantsa el a nyakát? Nem, ez a kis
dög nem akar mást tenni, csak figyelmeztetni a veszélyre...
Az óriás a majommal a kezében és a zömikkel a nyomában
mindenre felkészülve, óvatosan lement a pincébe.
* * *
A hosszú kőfolyosót csak a közepe táján lévő egyetlen éjszakai
lámpa világította meg. A ház valamennyi ajtaja közül a pincéé volt a
legmasszívabb, éppen ezért választották ki ezt a helyet arra, hogy
elrejtsék benne az ékkövekkel kirakott kincset, a Rhana Dandra
könyvét. A könyvet, amely most egy falhoz láncolt, lelakatolt
vasládában lapult.
A ládát a pince egyik oldalsó helyiségében helyezték el.
Abban a helyiségben, amelyből most halvány elektromos fény
szűrődött ki. A fényben árnyékok libbentek meg – mintha egy kéz
mozogna a fényforrás közvetlen közelében.
Halkan, nagyon halkan és nagyon lassan zár csikordult. A vasláda
teteje nyikorogva felnyílt.
Elsőként Zhord ugrott be az ajtón. Lehajolt, és lézerpisztolyából a
mennyezetre lőtt egy sugarat, hogy meglepje a behatolót, és
elterelje a figyelmet magáról. Az energianyaláb fényes szirmokat
bontott, amikor nekicsapódott a kőmennyezetnek, egy pillanatra
megvilágította a boltíveket, valamint azt az ébenfa olvasóállványt,
amelyet Jaq azért hozott le ide, hogy megfelelő körülmények között
tanulmányozhassák a rejtélyes kötetet – amelyből eddig egyetlen
szót sem sikerült megérteniük.
Ebben a pillanatnyi, villanásszerű fényben világosan kirajzolódott a
nyitott vasláda fölé hajló tintafekete alak. Olyan sötétségbe
burkolózott, hogy már-már nem tűnt valóságosnak – bizonytalanul
megjelent, aztán ismét eltűnt, és csak egy folt, a realitás hiánya
vibrált a helyén.
Az idegen felegyenesedett, és fürgén megfordult. Az arca is fekete
volt, csak a szemek világlottak ki belőle. Sárgás macskaszemek.
Tovább emelkedett felfelé. Elképesztően magas volt.
Lehet, hogy egy elda, aki azért jött ide, hogy visszaszerezze a
könyvet? Vagy lehet, hogy egy birodalmi orgyilkos?
A fény kihunyt, és kialudt az a lámpás is, amelyet az ismeretlen
hozott magával. A sötétség megkétszereződött és összesűrűsödött.
Valami elszáguldott Zhord mellett, miközben hozzáért a bőréhez.
A következő másodpercben olyan test állta el az ajtónyílást, amely
masszívabb és keményebb volt magánál a vastag ajtónál is.
Ugyanebben a pillanatban egy eszelősen visító, szőrös kis test
rohant el a zömik meztelen lábánál. Lex eleresztette a majmot, hogy
elkaphassa a behatolót, aki hiába vonaglott, hiába vergődött,
képtelen volt szabadulni. Ugyan ki tudná kiszabadítani magát egy
ennyire megnövelt izomzatú, megerősített csontozató óriás
s z o r í t á s á b ó l ?
Talán vannak ilyen élőlények, de a fekete alak nem tartozott
k ö z é j ü k .
– Elkaptam a fickót! Gyújts lámpást, zömik!
Nem fickó volt, hanem egy nő. Az elfeketített arc egy nő arca volt.
Egy embernőé, nem eldáé. Úgy, ahogy Ey'Lindi szokta, szintetikus
álcabőrt permetezett magára, de az orgyilkossal ellentétben ő nem
dugott szűrőtamponokat az orrába. Ruházata azonban
emlékeztetett az orgyilkosok kosztümjére, bár a derekára nem
kötött olyan vörös övsálat, amelyben remekül el lehet rejteni a
tőröket és a mérgeket...
Zhord agyában világosság gyúlt.
– Te vagy az! – kiáltott fel. – Ott voltál a tömegben az
Occidens-templomnál! Te voltál az, aki úgy megbámulta a
s m a r a g d u n k a t !
Hát persze hogy ez volt az a nő! Az a magas, karcsú nő, aki akkor
és ott szürke köntöst viselt, most pedig olyan fekete, testhez álló
kezeslábast, amilyenhez hasonlót az akciói előtt Ey'Lindi húzott
magára. Olyan kezeslábast, amelyben egy ügyes tolvaj bátran
elindulhatott kincseket szerezni.
Jaq a saját régi, elrongyolódott köpenyébe csomagolta a sors
könyvét. A tolvaj, mielőtt megzavarták, már szétnyitotta a köpenyt,
így a ládából előragyogtak a borítólap csodás ékkövei. A könyv
tetején, vagyis inkább a sarkán egy kis fekete csomag feküdt. A nő
éppen azt akarta megnézni, hogy mi van benne, amikor Zhord és az
űrgárdista megzavarta.
A kis csomag... A fejkendőre kötött csomó meglazult már, de még
nem bomlott ki teljesen.
A betörő mozdulatlanná vált Lex markában, de az űrgárdistái
ilyesmivel nem lehetett megtéveszteni; nem enyhített a szorításon.
– Én úgy nézem, ez nem valami hétköznapi tolvaj – mondta Lex a
zömiknek –, mert elég ügyes volt ahhoz, hogy hatástalanítsa a
riasztókat, letaláljon ide, és kinyissa a zárakat.
– Egy pillanatra azt hittem – felelte a kis fickó –, hogy elda vagy
o r g y i l k o s .
A nő szeme tágra nyílt. Lex bosszúsan rámordult Zhordra, akinek
megint előbb járt a szája, mint az esze.
– Mi keresnivalója lenne egy idegennek vagy egy orgyilkosnak a
pincétekben? – kérdezte a fogoly. Ugyanazt a szabványos birodalmi
gótot beszélte, amit a zömik meg az űrgárdista.
– Te nem sabulorbi vagy, asszony! Ki küldött?
Lex megrázta a tolvajt.
Az összepréselte ajkait, és nem válaszolt Zhord kérdésére.
– Tudod, milyen közel vagy a halálhoz? – kérdezte Lex. – Most
biztos ezen gondolkozol. Ha azt mondod, hogy senki sem küldött,
akkor senkinek sem fog feltűnni a hiányod.
A nő vágyakozva az ékköves könyvre pillantott.
Ebben a pillanatban a majom felugrott a láda peremére, s a
lámpafényben szikrázó drágakövekre meredt. Azokra a kövekre,
amelyeket késsel is alig lehetett kifeszegetni a helyükről, nemhogy
m a j o m k ö r m ö k k e l !
A kis állat felfoghatta, hogy hiába próbálkozna velük, ezért más
zsákmányt keresett magának. Felkapta a fejkendőbe csomagolt
tárgyat, szétnyitotta a kendőt, és ostoba makogással felemelte az
éjfekete gömböt.
– Ne nézz oda! – Lex elfordította a fejét, és közben a nő arca elé
kapta a kezét.
A gömb lepottyant a láda aljára, nekikoppant a vasnak, majd eltűnt.
Lex levette a kezét a nő arcáról, és ismét megragadta a karját.
A majom éles, fájdalmas hangon visított. Két apró kezével a fejéhez
kapott. Egy pillanattal később szőrcsomók, koponyaszilánkok és
agyvelődarabkák fröccsentek a pince kőfalára. Az állat feje alig volt
nagyobb, mint egy narancs, de a darabjai és a vére mégis
beterítette a döbbenten álló három alakot.
Zhord megdörzsölte vérmocskossá vált homlokát.
– Még jó, hogy nem adtam neki nevet... Huh! De legalább tudjuk,
hogy Azul szeme még mindig működik. Nem lett volna jobb,
nagyfiú, ha nem is foglalkozunk ezzel a tolvajjal? Eszünkbe juthatott
volna, hogy a szem úgyis végez vele.
– Nem tudnánk kivallatni, ha halott lenne – felelte Lex. Belökte a nőt
a pincefülkébe, mintha arra gondolna, hogy miután tanúja volt a
majom pusztulásának, úgysem merne szökéssel próbálkozni.
– Ha széthajtom azt a kendőt – kérdezte a nő –, az én fejem is
s z é t r o b b a n ?
– Nem biztos – mondta Zhord komoran. – Lehet, hogy csak
megfulladsz. Esetleg lenyeled a nyelvedet. Vagy kipattannak a
helyükről a szemgolyóid.
– Méreg? – kérdezte a nő. – Orgyilkosméreg?
– Nem – vicsorgott rá a zömik. – Egy halott navigátor hiperszeme.
Most ott van a ládában, valahol az alján... Majd megkeresem.
Kitapogatom. De nem nézek oda, az egyszer biztos.
– Mik vagytok ti?
– És te ki vagy, hogy tudsz az orgyilkosmérgek létezéséről, eh?
– Tolvaj vagyok – hangzott a válasz. – Azért jöttem a Sabulorbra,
mert arra számítottam, hogy a zarándokok nem jönnek el pénz
nélkül a szertartásra. A templomnál figyeltem meg, kik a
tehetősebbek. Követtelek benneteket. Megfigyeltem ezt a villát...
Sikerült elkerülnöm a helybéli őrjáratokat. Ennyi az egész...
Zhord lenyalta a bajszáról a majom ráfröccsent vérét, aztán a
padlóra köpött.
– Mi folyik itt?
Jaq bézsszínű köntösében, lézerpisztollyal a kezében jelent meg az
ajtóban. Ahogy meglátta a feketébe öltözött nőt, megtántorodott és
felnyögött. – Az orgyilkosom...!
– Nem, nem ő az, főnök – csóválta a fejét Zhord. – Ez egy tolvaj.
Megpróbált kirabolni minket. Aztán helyette az én szegény kis
majmocskám csomagolta ki azt az izé... aknát. Azul szeme kiválóan
működött. Ez a nő, ez itt, biztosan mestertolvaj, hogy be tudott jutni
ide. És tud valamit az orgyilkosokról.
Jaq a fej nélküli állatra, a véres nyakra nézett.
– Találnom kell egy drágakőcsiszolót, aki képes lehámozni a
hiperszemről egy réteget. Egy monoklit. Viselni akarom. Persze
letakarnám a szemem...
A fogoly elborzadva nézett Jaqra, de aztán összerezzent, és
megpróbálta eltitkolni az érzéseit. Kik ezek az emberek? Jaq a nő
felé fordult.
– Hogy jutottál hozzá ehhez az orgyilkos álcához? Miért éppen ezt
v i s e l e d ?
– Mert jól elrejt a sötétben – felelte a nő. – Beleolvaszt a
környezetembe. Mi másért?
– Nagyon hasonlítasz rá – merengett Jaq. – De nem eléggé... Csak
a hitvány másolata vagy! – Lézerpisztolyát a tolvajra szegezte, akit
Lex időközben ismét karon ragadott. – Elloptad volna a könyvet...
pusztán az ékkövekért. Most már tudod, hogy itt van.
A nő védelmet kérőn közelebb húzódott Lexhez.
– Nem tudom, mi ez! – kiáltotta. – De tudok az orgyilkosokról! – És
csak beszélt, beszélt, ömlött a szájából a szó, hogy mentse a bőrét.
* * *
A neve Rakel binth-Kazintzkis volt. A binth azt jelentette, hogy az
apját Kazintsk-nak hívták. Ama vad világon született, ahol a fekete
ruhás orgyilkosok beszerezték annak a szernek az alapanyagát,
amelynek birtokában a legképzettebbek a puszta akaratukkal
képesek voltak megváltoztatni külsejüket. Az orgyilkosok Rakel
világán sajátították el az alakváltoztatás trükkjeit, és ennek a vad
bolygónak a primitív lakói között gyakorolták be a lopakodás
mesterségét. Rakel hazájában mindenki jól ismerte az
orgyilkosokat, de senki sem közelről, és senki sem barátkozott
v e l ü k .
Azt a bizonyos alapanyagot egy különleges zuzmóból vonták ki.
Rakel világának pszi sámánjai egyszerűen megfőzték, és megitták a
levét, így változtattak alakot. A holtak lelkének képét is magukra
tudták ölteni.
Zhord elmormogott egy fohászt, amelyben az őseit áldotta.
Ezek a szellemek bölcs és jóakaratú vezetők voltak – Rakel mégis
kételkedni kezdett szándékaik jóságában, miután a feketébe öltözött
orgyilkosgyakornokok megölték a fivérét, és magukra öltötték az
a l a k j á t .
Jaq az elmondottak alapján gyanította, hogy ezek a helyi sámánok
nem barátságos szellemeket, hanem démonokat idéztek meg. Vagy
mégsem? De igen, csakis így lehetett, mert ha másképp lett volna,
akkor az orgyilkosok – akik minden bizonnyal a Callidus
Szentélyhez, Ey'Lindi szentélyéhez tartoztak – nem éppen ezt a
bolygót választják ki gyakorlatozásuk színteréül, és nem itt jutnak
hozzá a polimorfinhoz.
Rakel világának lakói akarva-akaratlanul belélegezték a zuzmók
spóráját, így a szer bizonyos mértékben bejutott a szervezetükbe –
ahogy a bolygón élő állatokéba is. Így válhatott lehetővé, hogy
bizonyos ideig és mértékig valamennyien meg tudták változtatni a
külsejüket. Persze korántsem annyira, mint az orgyilkosok.
Amit azok csináltak, az iszonyatos és kegyetlen dolog volt. A
hatóanyagot laboratóriumokban finomították, újra és újra, egészen
addig, míg nagyon erős szert kaptak. A nőnemű orgyilkosok
képesek voltak férfivá alakulni, és fordítva. Ehhez persze rengeteg
gyakorlás és mély összpontosítás kellett, és az átváltozás nem volt
fájdalommentes. De ők, legalábbis látszólag, amúgy is immúnisak
voltak mindenféle fájdalomra.
Időnként fogságba ejtettek néhány helybelit, hogy rajtuk
folytassanak rettenetes kínokat okozó kísérleteket.
Ez volt a normál eljárás. Az űrgárdista hóhérsebészek is az
agymosásra ítélt bűnözőkön és a kudarcot vallott kadétokon
kísérleteztek, rajtuk próbálták ki azokat a módszereket és
eljárásokat, illetve szervátültetéseket, amelyek eredményeképpen
az egyszerű férfiakból Lexhez hasonló, emberfeletti
tulajdonságokkal rendelkező űrgárdistákat tudtak csinálni.
Az orgyilkosok tudósai tanulmányozták a metamorfózis stabilitását.
Ha elkaptak valakit Rakel világának lakói közül, a fogoly testébe
színtiszta szert fecskendeztek, és kényszerítették az átváltozásra.
Időnként előfordult, hogy áldozatukat szabadon bocsátották – de
egész rajnyi kémlegyet küldtek utána, hogy fájdalmas
átalakulásának minden egyes fázisát alaposan megfigyelhessék. A
kísérleti alanyok – mivel nem kaptak olyan kiképzést, mint az
orgyilkosok – nem tudtak olyan mértékben összpontosítani, nem
uralták a testüket, és mert a szer nagyon tiszta volt, a kísérlet során
előbb-utóbb agonizálva összeestek, torz testtel, deformálódott
szervekkel fetrengtek és vergődtek, egészen addig, amíg
protoplazmikus masszává változtak.
Rakel ennyit tudott az orgyilkosokról.
Egy nap valami csempészhajó szállt le a világára, nomád
otthonának közvetlen közelében. Összeismerkedett a kapitánnyal, s
figyelmeztette őt arra, hogy miket művelnek a bolygón vadászó és
gyakorlatozó fekete ruhások. A kapitány úgy döntött, jobb a
békesség – nem időzött sokáig a planétán, és amikor útnak indult,
hálából a sok jó tanácsért magával vitte Rakelt.
Ő, miután a csillagrendszerek közötti utazások során megtanult
egy-két használható trükköt, és ügyes tolvajjá képezte magát,
dezertált a hajóról. Már több hónapja Shandabarban volt, felvette a
kapcsolatot a helybeli alvilággal, és felkészült a zarándokok
kifosztására. Álmában sem gondolt arra, hogy olyan kincs közelébe
kerül majd, amilyenre a vasládában bukkant.
Hogyan találta meg a kincset ebben a hatalmas villában?
Tolvaj ösztön. Az emberek sokszor azt hiszik, hogy a pincéjükben
biztonságban vannak az értékeik. Egyébként könnyen idetalált: csak
megkereste a legerősebb ajtót és a legbonyolultabb zárat.
– Még jó, hogy nem nyitottad ki a könyvet – jegyezte meg Zhord. –
Szerencse, hogy nem támadt kedved egy kis lapozgatáshoz, mert
nagyon könnyen valamelyik kép részévé válhattál volna!
A zömik csak improvizált; a Rhana Danára könyvében nem voltak
képek. Ha Rakelt esetleg mégis életben hagyják, akkor egy ilyen
figyelmeztetés után – hacsak nem hajlamos a Pandora-szindrómára
– kerülni fogja a könyvet, míg él.
Jaq bólintott. Lézerpisztolyát még mindig a fogolyra szegezte.
– Van valami hasznos információd az alvilágról? – kérdezte Zhord
nyersen. – Hasznos kapcsolatok?
– Mágusok vagytok? – kérdezte Rakel az űrgárdistától, aki még
mindig rajta tartotta a kezét.
– Még véletlenül sem! – morgott vissza Lex, de aztán arra gondolt,
hogy Jaqnak esetleg mégis köze lehet a mágiához.
Jaq szabad kezével köntöse belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy
gondosan öszszehajtogatott vörös övsálat. Ey'Lindi övsálát.
Kíváncsi volt, Rakel hogyan reagál. Talán arra gondol, hogy meg
akarja kötözni? Esetleg be akarja tömni vele a száját?
A nő megismerte a sálat.
– Egy orgyilkos övsála! – sziszegte.
– Igen, az – bólintott Jaq. – És itt, a belsejében, van egy ampullányi
p o l i m o r f u l . . .
– Poli...?
– Ez a hivatalos neve annak a szernek, amelyet a Callidus Szentély
orgyilkosai „tiszta anyagnak” neveznek. Ez az az anyag, amelyről
b e s z é l t é l .
Rakel megvonaglott; ha szabadulni akart, hiába próbálkozott.
– Mindent elmondtam nektek! Esküszöm! Nincsenek társaim, csak
pár üzleti partnerem. Olyanok, akik átveszik tőlem a lopott árut. Lőj
le, ha akarsz – könyörgött –, de ne injekciózd belém...
a z t . .
Jaq odabólintott Zhordnak és Lexnek.
– Beszélnünk kell egymással. Addig bezárjuk a nőt a szomszédos
fülkébe. Hozz plasztikborítású huzalt, Zhord! Gyerünk! Lex, vidd át
a foglyot!
* * *
Zhord hamar visszatért a másik cellába; kezében egy kötegnyi
fekete plasztikszigeteléssel ellátott drót volt.
– Motozd meg, nincs-e nála valamilyen szerszám. Várj, hagyd.
Felesleges. Úgy sem találnád meg valamennyit. Az elrejtett digitális
fegyvereket és a mérgeket semmiképpen sem. Még egy testen is
rengeteg rejtekhely van. Vetkőztesd meztelenre, és csak azután
kötözd meg! A kezét és a lábát is!
Vajon Rakel félreértette a dolgot? Lehet, hogy arra gondolt, hogy ez
a majdnem meztelen óriás, a szőrös törpe meg a komor, kemény
arcú, szakállas férfi meg akarja erőszakolni, mielőtt a testébe
juttatják azt a szörnyű kínokat okozó szert?
Miközben Zhord lehúzta a nőről a testhez tapadó ruhát, Lex
egyetlen pillanatra sem eresztette el foglyát; mindig másik végtagját
markolta meg. Jaq figyelmesen szemügyre vette Rakel testét,
domborodó melleit, formás fenekét, az ágyékát.
– Tisztítsd le az arcát és a kezét – adta ki a parancsot. A nő
porcelánfehér teste, fekete álcázóbőrrel bevont arca és keze éles
kontrasztban volt egymással.
A fülke sarkában egy vödör víz állt, mellette egy kefe meg pár
rongy. Zhord hozta ide ezeket a holmikat, miután a másik
helyiségben alaposan lesikálta az olvasóállványt. A víz poshadt és
piszkos volt, de a célnak így is remekül megfelelt.
Rakelt végül belökték a sötétbe. Jaq elparancsolta társait az ajtótól.
– Sajnálom, hogy így kell bánnunk vele – mondta Lexnek és
Zhordnak, miközben azon töprengett, vajon Ey'Lindit zavarta
volna-e, ha így bánnak vele. – De ha életben hagyjuk, akkor ez még
csak a kezdet. Nem szabad túlságosan törődnöm vele.
– Tehát be akarod adni neki a polimorfint? – kérdezte Zhord. –
Tökéletes Ey'Lindivé akarod változtatni? De hogyan?
Jaq a köntöse alól előhúzta az Orgyilkos-lapot, amely Ey'Lindi
tökéletes képmása volt.
Ezzel mint pszichikai fókusztárggyal, kis barátom.
Azt hittem, hogy a Démon-lapon kívül az egész paklit elégetted!
Szóval Ey'Lindiét mégis megtartottad magadnak...
Ennek segítségével megmenthetjük a nő életét. Legalábbis egy
időre. Jó hasznát vehetjük egy tapasztalt tolvajnak. Ha valaha is
meg akarom érteni a könyvet, muszáj szereznünk egy elda
nyelvprogramot a hipnosisakhoz. Ha egyáltalán létezik ilyesmi ezen
a világon, akkor lefogadom, hogy a törvényszéki épületben van.
A bírák főként a belső biztonsággal foglalkoztak, de tény, hogy az
eldák időnként belekeveredtek az emberek ügyeibe. A törvényszéki
adatbankban valahol biztos van valami eszköz, valami program,
amelynek segítségével szükség esetén le tudják fordítani az
idegenek nyelvét. Ennek megszerzéséhez pedig valóban egy
tapasztalt betörőre van szükség, olyasvalakire, aki képes bejutni
abba az erődszerű építménybe, aki képes kijátszani a tükörsisakos
a r b i t r á t o r o k a t . . .
– Ez a nő elhagyta a népét – emlékeztette a zömik Jaqot.
– Éppen ezért kötődnie kell hozzánk... Úgy, hogy soha ne merjen
dezertálni tőlem. Ezért kell őt Ey'Lindi másává változtatnunk. – Jaq
hangja lelki gyötrelemről árulkodott. – Azt kell hinnie, hogy csak úgy
képes elkerülni a végső agóniát, a masszává válást, ha rendszeres
pszichikai megerősítésben részesül, amihez elengedhetlenül
szükséges az a kártya, amely a birtokomban van.
Zhord a fejét csóválta, aztán halkan megkérdezte:
– Tényleg masszává változna? Jaq halkabbra fogta a hangját.
– Szerintem igen.
– Értem...
– Ne felejtsétek el – tette hozzá Jaq –, hogy az alvilágnak
valószínűleg vannak információi a törvényszéki épületről. Ők biztos
szereztek adatokat, bár vélhetőleg nem a bíráktól vagy az
arbitrátoroktól. Iránymutatásért kell fohászkodnom. Meditálnom kell.
Aztán cselekszünk.
Jaq megfordult, és a hosszú folyosón elindult a szűk pincecella felé.
– Na, mi a véleményed, nagyfiú? – suttogta Zhord. – Szerinted jót
tesz majd a főnöknek, ha itt lesz mellette Ey'Lindi tökéletes
m á s o l a t a ?
Lex elgondolkozott.
– Szerintem – bökte ki végül – ez észhez fogja téríteni. Teljesen
mindegy, hogy a másolat külsőre mennyire hasonlít az eredetire, a
fejben lévő elme sosem lesz olyan, mint az övé volt.
– Igen, igen, legalább majd elfelejti ezt az egész őrültséget –
helyeselt Zhord. – Nekem is éppen ez járt a fejemben...
Jaq lehunyt szemmel térdelt a sötét kriptában.
Ha kiveri a fejéből Ey'Lindi emlékét, akkor a kötelességtudás és az
odaadás, a bátorság és a tökéletesség mintaképétől fosztja meg
m a g á t .
És mi a helyzet a vággyal? Ó, a vágy...! Őrületté változhat,
különösen akkor, ha eleve kielégítetlenségre van ítélve.
Ha túl akar jutni ezen a delíriumon, ha el akarja érni a
megvilágosodott tisztaság állapotát, akkor meg kell fékeznie
magában ezt az őrületet. Vajon ez a nő, Rakel, az átalakított
testével, fizikai jelenlétével nem fogja-e megbolondítani, és
ugyanakkor nem fog-e fájdalmas csalódást okozni neki azzal, hogy
eszenciálisan különbözik Ey'Linditől?
Vágy! A kéjnek, Slaanesh szenvedélyének kuzinja! Egy
inkvizítornak kerülnie kellene a megtapasztalását. Vajon valóban
vágyik Ey'Lindire? Ey'Lindi szépsége bizarr volt. Bár sötétben
mégsem... A tetoválásai nem foszforeszkáltak. Az övéi nem
világítottak úgy, mint az elektrotetoválások, amelyek fényleni
kezdenek, mikor tulajdonosuk azt akarja. Sötétben Ey'Lindi egy test
volt csupán, egy olyan könyv, amelyet vakon kellett olvasni.
Milyen szavakat formáztak Ey'Lindi testrészei a sötétben? A vágy
valami olyasféle dolog, amihez nincs szükség nyelvekre, nincs
szükség magyarázatokra. Lehet, hogy ennek megfogalmazása nem
egyéb, mint az őrület egy újabb fázisának megnyilvánulási formája?
A vágyhoz nincs szükség analízisekre. A vágy abban a térben
létezik, amelyből hiányoznak a magyarázatok, amelyben ismeretlen
a logika. Ebben az űrben feltámadhat a legerőteljesebb babona,
mely könnyedén legyőzheti a kötelesség és a józan ész ismerős
paramétereit. A vezérfonalak elvesztése azonos a kaotikussá
válással. De ez vajon egyfajta káosz elfogadása, valami olyasmié,
amiből egy egészen újfajta rend születhet?
Szépség? Bah! Mit ér a puszta szépség?
Vajon kijelenthetné-e Jaq, hogy szerelmes volt Ey'Lindibe? Aligha!
Még akkor sem közeledhetne hozzá szerelemmel, ha élne. Ebben a
torz vágyban, amelynek idő előtt véget vetett a halál, valami
mélységes mély misztérium lappangott, valami paradoxon... és így
a megvilágosodottság felé vezető út egy szakaszát képezhette.
Talán merő fantáziálás volt feltételezni, még akkor is, ha sikerült
megvilágosodottá válni, hogy valaha is megtalálja a Hiperhálóban
azt a legendás helyet, ahol visszájára lehet fordítani az időt, és így
vissza lehet hívni Ey'Lindit a létezésbe a saját élő testében –
ahonnan kiindulva el lehet jutni abba az időbe, amely megelőzte
meggyilkolását. Merő képzelgés, hiú álom, hiszen még a Nagy
Harlekinek is hiába kutattak e hely után, pedig ők már több ezer éve
k e r e s t é k .
Ennek ellenére Jaq képtelen volt elfogadni azt, hogy Ey'Lindi vad és
életrevaló lelke egyszerűen beleolvadt a lelkek tengerébe abban a
pillanatban, amikor teste meghalt. Nem! Ha megvilágosodottá válik,
és bevezeti Rakelt a Hiperhálóba – oda, ahonnan szó szerint csak
egy ugrás a hipertér –, igen, ha bevezeti őt oda, ezt a tolvajt, ezt a
nőt, akinek a testét a polimorfin segítségével Ey'Lindi testéhez teszi
hasonlatossá... Akkor talán – biztosan! – Ey'Lindi lelke
odacsalogatódik ebbe a másolatba. És akkor... akkor Ey'Lindinek
ismét lesz valódi hús-vér teste!
A lélek és a test eggyé válik. A tudat, amely Rakel binth-Kazintzkis
volt, elhagyja a tolvaj testét, másik tudat kerül a helyére; Rakel
binth-Kazintzkis esszenciája ugyanúgy kihajtódik a testből, mint az
ördögűzések során az alacsony szintű démonok a megszállottak
testéből. Ey'Lindi újra Ey'Lindi lesz, teljes egészében.
Különös jelenség, hogy az emberek külseje általában tökéletesen
illik jellemükhöz. Másképpen fogalmazva: pontosan úgy néznek ki,
ahogy ki kell nézniük. Ennek a jelenségnek a megmagyarázására
írta valamelyik régi költő, hogy „a lélek forma, mely a testben ölt
alakot”. Tehát ha egy test Ey'Lindi testének tökéletes másolatává
válik, akkor Ey'Lindi lelkének fognia kell a hívást, a vele azonos
formájú fizikai megnyilvánulás hívását.
Jaqnak eszébe jutott, hogy talán meg kellene büntetnie magát
azért, mert ilyen személyes célok és érzelmek vezérlik, de... Nem.
Most nem. Most fel kell töltenie magát energiával, hogy képes
legyen szolgálni az igazságot.
Jaq meditált...
Lámpák gyúltak, Rakelről levették a drótokat.
Meztelenül kuporgott a kövön, s tágra nyílt szemmel, elborzadva
hallgatta Jaq előadását arról, hogy mi fog történni vele – mi a másik
alternatívája. Az egyik az volt, hogy lelövik, lézersugarat eresztenek
a testébe. De nem. Már csak ez a másik dolog létezett. Már nem
választhatta a halált. Most már csak akkor halhatott meg. ha a
transzformáció nem a vártnak megfelelően alakul.
– A transzformációval kapcsolatban minden rendben lesz – ígérte
Jaq, aki odaadta Zhordnak az Orgyilkos-lapot, hogy a metamorfózis
gyötrelmes folyamata során végig tartsa Rakel szeme előtt. – Rakel,
egész idő alatt erre a képre kell összpontosítanod. Segíteni fogok
neked, legalábbis a testen lévő tetoválások kialakításában. Ezek az
ábrák örökre beleégtek az elmémbe...
És a szívébe is...
Ey'Lindi testét rengeteg fekete tetoválás díszítette – majdnem
mindegyik egy-egy régi sebhelyet takart. A jobb lábán hosszú
méregfogú kígyó tekergett. Csípőjén szőrös pók kapaszkodott.
Mellén rovarok sétáltak. Egy tetovált felületű halálos fegyver volt...
Rakelnek pedig tökéletesen le kellett utánoznia ezt a felületet. És mi
a helyzet a felszín alatti dolgokkal, a mélységgel? Jaqnak kétszer
volt alkalma megismerni ezt; kétszer tisztíthatta meg és szentelhette
fel Ey'Lindit, méghozzá a beleegyezésével. Vagyis... többet kapott
akkor, mint puszta beleegyezést.
Az orgyilkosokat a fájdalom elviselésére és megszüntetésére
képezték ki. Rakel nem kapott ilyen kiképzést, de ha elég erősen
koncentrál, talán nem fogja megőrjíteni a kín.
– Valamit jól véss az eszedbe, asszony! – tanácsolta Lex. – A
fájdalom tanít és megvált.
Dolor est lux.
Rakel a fogát csikorgatta, de sikerült kipréselnie magából a
s z a v a k a t :
– Az asszonyok szülnek, ha nem tudnád...
– Te már szültél? – kérdezte az óriás. Fejrázás.
– Na akkor – mondta Zhord – most fogd fel úgy, hogy szülni fogsz.
Megszülöd magad. A vadonatúj önmagadat.
* * *
Miközben teste átalakult, időnként rettenetes sikoltás szakadt ki
Rakel torkából.
– Koncentrálj! A kígyó nyaka itt balra hajlik...
A nő néha vinnyogott a fájdalomtól, olyan hangokat adott ki, mint a
csontzúzó csapdába hullott állatok.
– A hang: nem ennyire fátyolos. – A jobb mell kicsit kisebb...
– Aranyszem; gondolj az aranyra...!
– Lapítsd az arcot...!
– Több izmot a lábszárra...
– A lábak... egy kicsit hosszabbak!
Ó, milyen litánia! Ó, milyen varázsszavak! Szavak, amelyekre Rakel
nyüszítése volt a válasz. Valahogy sikerült arra a Tarot-ikonra
tapasztania a szemét, amelyet Zhord tartott eléje, és közben teste
és csontjai folyamatos átalakuláson mentek át, ahogy ott vergődött
a kőpadlón.
* * *
Végül egy Ey'Lindi-hasonmás állt a pincében. Vagyis... inkább csak
támolygott; talán elesett volna, ha Lex nem tartja meg. Jaq
szemében valamiféle furcsa, komor, örömmentes elismerés és
ámulat csillant meg. Valami olyasféle, ami a bálványimádók
tekintetéhez hasonlít, ha fétisükre néznek. De vajon mi más volt ez
az új Rakel, ha nem az ő orgyilkos-kurtizánjának bálványképe?
Jaq visszavette Zhordtól az Orgyilkos-lapot. A kártya meleg volt,
szinte forró; pusztán a zömik érintésétől nem melegedhetett fel
e n n y i r e .
– Rakel... – szólalt meg Jaq rekedt hangon. Nagyon kevésen múlott,
hogy nem Ey'Lindinek szólította. – Rakel, ezt a lapot sosem szabad
ellopnod. Az én pszichikai töltésem nélkül, egyedül úgysem
h a s z n á l h a t o d .
Mikor visszatette a kártyát köntöse belső zsebébe, az beleakadt
valamibe. A zsebből előpattant egy tárgy. Egy másik kártyalap volt,
amely valahogy kiszabadult a mutánsbőrből. A padlóra hullott. A
Változás Démonának lapja, amelyről egy kicsiny, kétdimenziós
szörny meredt az átalakult tolvajra.
Lex megremegett. Nyelt egyet, aztán előrelépett, és közben
eleresztette Rakelt. A nő a falhoz tántorodott, de sikerült
megtámaszkodnia. Lex reflexszerűen előrelépett és hatalmas,
meztelen talpával rátaposott a képre.
– Dorn, létem fénye! – kántálta közben.
– Szállj le róla! – Jaq az űrgárdistára vetette magát. – Megégeti a
talpad! Zhord ekkor már négykézlábra ereszkedett, és Lex kemény
lábujjait feszegette.
Az űrgárdista felordított. A kis fickó kihúzta a talpa alól a
Démon-lapot, s undorodva az ujjai közé csippentette. A kártyalap
úgy égetett, akár a parázs. Zhord gondolkodás nélkül visszaadta
Jaqnak. Jaq elvette tőle, gondosari becsomagolta a mutánsbőrbe,
aztán eltette.
– Ti varázslók vagytok, igaz...? Az az ékköves könyv...! És... Éhes
vagyok! Olyan éhség mardos, hogy azt hiszem, mindjárt
megemésztem magam! – Rakelnek vacogott a foga. Úgy remegett,
úgy rázkódott, mintha darabokra akarna hullani.
– Etessétek meg! – hörögte Jaq. – Etessétek meg, adjátok oda neki
a legjobb ételt, amit a konyhában találtok. Zhord! Nyiss ki egy
sztázisládát. Melegíts meg neki egy bárányembriót, meg nyelvet,
meg vesét... Keress neki egy takarót... vagy bármi mást, amit
r á a d h a t s z .
Lex körbenézett.
– Hol van az a fekete ruha?
– Azt meg kell vizsgálnom.
– Hozok egy takarót valamelyik ágyról... – Lehet, hogy Lex egy kis
időre egyedül akart maradni?
– Zhord majd elhozza azt a takarót, és az ételt is előkészíti. Te
maradj itt velem, Lex.
* * *
Jaq elfordította a fejét, amikor Zhord elvezette Rakelt. Lex az
átalakult nő után nézett, ám a szemében valami más is megcsillant,
mint puszta, egyszerű érdeklődés.
– Így fog maradni? – kérdezte kissé idegesen.
– Igen, biztosan. Az Orgyilkos-lap stabilizálja. De ahogy te reagáltál
a Démonlapra... most is, meg a Szabadvállalkozáson is... emiatt
kénytelen vagyok inkvizítori kihallgatásnak alávetni téged,
d'Arquebus kapitány.
Jaq az akaraterejével egy pillanatra megjelenítette tenyerén a
démonarcot ábrázoló elektrotetoválást.
– Most mint egy Malleus szólok hozzád, a belső Inkvizíció tagja...
azé a belső Inkvizícióé, amelynek elsődleges feladata a démoni
aktivitás felfedezése – mondta komor, ünnepélyes hangon. –
Űrgárdista-pályafutásod során kapcsolatba kerültél azzal a
hatalommal amelyet... – Jaq halkabbra fogta a szót. – ...Tzeentch
néven emlegetnek? Kapcsolatba kerültél ezzel a hatalommal?
Tudsz róla valamit? Mondd el az igazságot, Lex. Beszélj, ha van
mondanivalód. Gyónj nekem. A Császár nevében felszólítlak, hogy
beszélj! In nomine Imperatoris!
A hatalmas termetű férfi elsápadt. Letérdelt.
– Igen – motyogta.
Aztán lassan, akadozva elmondta a történetet...
* * *
Több évtizeddel korábban kezdődött, jóval azelőtt, hogy Lexandro
d'Arquebus tiszt lett. Az egyik bányavilág egy barlangjában zajlott le
a dolog; egy olyan világon, amelyen zömikek éltek. Olyan zömikek,
akik egy rebellis uraság, név szerint Fulgor Sagramoso hívei voltak.
Lord Sagramoso követői fogságba ejtették Lexet és társait. A fogoly
űrgárdistákat leláncolták, és a Történelem Megváltoztatójának
akarták feláldozni őket. Maga a romlott uraság, Lord Sagramoso is
perverz testi változásokon ment át. Olyan ocsmány volt, hogy
Lexen, mikor megpillantotta, hányinger vett erőt. Már korábban is
tanúja volt a démoni megszállottságnak. Ismerte ezt a fajta
r o s s z u l l é t e t . . .
Szerencsére a Császári Öklök terminátor-könyvtárosai behatoltak a
cellabarlangba, s viharvetőikből lángok formájában csapott elő a
m e g v á l t á s .
Bátorságuk és kitartásuk elismeréseként Lexet és két életben
maradt társát óriási jutalomban részesítették: meghagyták
emlékeiket, nem törölték tisztára az agyukat azért, hogy továbbra is
biztosítsák romlatlanságukat, elméjük épségét. Lex, Yeremi és Biff
esküt tettek egymásnak, hogy soha, egyetlen csatatestvérüknek
sem fognak beszélni a Tzeenich-jelenségről.
Lex azonban azt nem fogadta meg, hogy alkalomadtán az
inkvizítorok előtt is hallgatni fog. Sajnálatos módon ez a múltból
származó emlék még mindig rengeteg szenvedést okozott neki.
– Harmadik típusú találkozásban volt részed a Káosszal – mondta
Jaq elismerően és feloldozóan. – Te tudod, hogy milyen kínságos a
kozmoszunk; tudod, hogy időnként mennyire találékonynak,
mennyire eltökéltnek és hithűnek kell lennie az igazság bajnokainak.
Olyan eltökéltnek, mint amilyen Jaq volt?
Lehet, hogy Lex vallomástétele egy újabb Jelzés volt Jaq számára,
hogy a megvilágosodáshoz vezető út Tzeentchen keresztül vezet,
és nem Slaaneshen át? A torzuláson át, és nem a vágyon
k e r e s z t ü l ?
Lehetséges-e úgy egyensúlyozni a két hatalom között, hogy az
ember egy időben mindkettő megszállottja legyen, és éppen ezért
valójában egyiknek se váljon valódi hívévé? Léteznek-e
féltékenységi konfliktusok a rivális démonok között? Háború az
ember lelkében! A démonok harcképtelenné teszik egymást, így
kiszemelt áldozatuk képes arra, hogy kikerüljön hatalmukból, elérje
a megváltást, immúnissá váljon! Lehetséges ez?
Jaq a köntöse alól előhúzta energiapálcáját. Szertartásosan
megcsókolta a végét.
– Ezzel az eszközzel elűzöm a démonokat... – A még mindig
térdeplő Lex elé tartotta a pálcát, csókolja meg ő is.
– Ha... valaha is megszállott lennék – motyogta Lex –, a pálcád
m e g m e n t e n e ?
– Vagy elpusztítana. Vagy mindkettő.
– És... téged is?
Jaq összeráncolta a homlokát.
– Ezt a pálcát csak erős pszik képesek használni.
Egy képzetlen pszi potenciális démonmágnesként működhet. Vajon
mi történne akkor, ha egy Jaqhoz hasonlóan tapasztalt pszi
önmagán próbálná végrehajtani a démonűzést?
– Mi történt a két bajtársaddal? – kérdezte Jaq.
Lex vadul megvakarta a bal öklét.
– Biff a tyranidák elleni harc közben esett el – felelte egyszerűen –,
aztán Yeri is meghalt. Mindenkire halál vár.
Jaq összehúzta a szemét.
– Kivéve a Császár halhatatlan fiait! Ha valóban léteznek. Vagyis...
Valójában rájuk is halál vár: azon a lélekmáglyán fognak elpusztulni,
amely létrehozza a Nument!
Ha léteznek a Császárfiak. Valahol...
Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)
Nyolcadik fejezet
Törvényszék
Jaq mocskosnak és pszichotikusnak érezte magát, miközben a
törvényszéki épület közelében, abban a nyergeket és hasonló
kamelopárd szerszámokat tartalmazó raktárban várakozott Lexre és
Zhordra, amelyben korábban már jártak. A hátsó ajtót egy farúddal
megerősítették, de Lex így is könnyedén beszakította. Az üldözés
során felborult polcokat és állványokat azóta felállították,
mindegyikre tisztítótasakokat, apró talizmánokat akasztottak – a trió
ügyet sem vetett ezekre. Most, hogy a zarándokok elvonultak a
Sabulorbról, a korábban zsúfolt sikátorban nem volt egyetlen lélek
sem; a leölt és felfalt kutyák maradványai között patkányok ültek
tort. Ebben a raktárházban kellett jelentkeznie Rakelnek, aki most
egyedül, valahol a törvényszéki épület belsejében dolgozott.
Zhord volt az őrszem; végignézte, ahogy bemászik azon a szűk
nyíláson, amelyen keresztül a komplexum csatornájába lehetett
lejutni. Szerencsére a járat – hála az ügyetlen tervezőmérnököknek
és építőmunkásoknak – rosszul helyezkedett úgyhogy mindig
száraz volt. Rakel tehát bejutott, és most egyedül volt a szolgák,
hivatalnokok, detektívek, arbitrátorok, marsallok és bírák százai
k ö z ö t t .
Jaq úgy érezte, árulást követett el önmaga ellen, a hithű
űrgárdista-kapitány és Ey'Lindi emléke ellen, és legfőképpen az
Istencsászár ellen. Biztos lehet-e abban, hogy az egyre inkább
elhatalmasodó romlottság ellenére a lelke még mindig tiszta, mindig
a fényességet imádja? Lehet, hogy mégsem az erkölcstelenség
transzmutációjával kell elérnie célját? Talán nem ezt a félelmetes és
veszélyes pszicho alkimista mutatványt kell végrehajtania? Már
sejtette, milyen élményeket kell átélnie, min kell átesnie. Meg kell
tapasztalnia a borzalmakat, bele kell esnie az érzékiség és a
változás csapdájába, méghozzá úgy, hogy közben nem keltheti fel
Lex gyanúját, hiszen az űrgárdista – mint azt már nyíltan ki is
jelentette – gondolkodás nélkül végezne vele.
Eszébe jutott egy régi dal; egy olyan világon ismerte meg, amelynek
megtisztításában valamikor régen közreműködött:
Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor!
„Eh, hűséges Johnny, Johnny Fidelis, tiltott dolog két hölgyet
imádni!” – körülbelül így hangzott a sor fordítása, legalábbis Jaqnak
akkor és ott ezt mondták. Nem létezhet egy hamis Ey'Lindi és egy
valódi Ey'Lindi. Talán azzal, hogy öleli a hamisat, rituálisan megidézi
a valódit? Vagy legalábbis... magához vonzza a lelkét?
Az ilyen gondolatok a pszichózis gondolatai.
De talán éppen a pszichózis az az eszköz, amely hozzásegíti a
m e g v ü á g o s o d á s h o z .
– Mit dudorászol, főnök? – kérdezte Zhord.
– Semmit, zömik.
– Huh, akkor biztos rosszul hallottam valamit. Mondd csak, amíg itt
várunk... Mi lenne, ha elmondanék neked egy zömikballadát?
Persze csak egy rövidet...
– Ha lesz időd végigmondani – magyarázta Jaq –, ha Rakel olyan
sokáig marad bent, akkor az azt jelenti, hogy elkapták vagy
m e g ö l t é k .
– Tudod mit? Nevezzük ezt a balladát amolyan tolvajórának –
javasolta Zhord. – Legyen olyasmi, mint a tojásóra. Tudod, amit
akkor használnak, amikor a tojást főzik. Ha most elkezdem, és
sikerül végigmondanom, akkor tudni fogjuk, hogy akár haza is
mehetünk, mert Rakel kudarcot vallott. Ne, ne, most nehogy azt
mondd, hogy be fogunk menni utána a törvényszékre! Én aztán
nem, főnök. A templom az egy egészen más dolog, de ez... ez...!
H u h !
C s e n d .
– Van egy ballada, a Zsákmány ballada, amely egy zsivány zömikről
szól. aki a saját kalózhajóján bejárta a galaxist, és kifosztott
mindenkit, aki az útjába került. – Zhord leült, kinyújtotta a lábát (még
mindig mezítláb volt; már megrendelték neki az új bakancsot, de
egy hetet várnia kellett rá, aztán még jól be kellett törni, hogy
ugyanúgy vagy legalább hasonlóan passzoljon, mint a régi, amelyet
elvesztett), és piszkos körmével lekapart a talpáról egy kemény,
megfeketedett tyúkszemet.
– Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor? – suttogta Jaq.
– Eh? Ez valamiféle varázsige, mágus uram?
– Esto quietus, Loquax! – kiáltott rá Jaq dühösen. – Meditálnom kell.
– Nekem is – mondta Lex a kis fickónak szigorú hangon.
* * *
Rakel két óra múlva csatlakozott hozzájuk. Amikor megérkezett,
Jaq szíve kihagyott pár pillanatra. Ez az új Ey'Lindi egyszer csak
megjelent, a semmiből bukkant elő – mintha az elveszett lelkek
tengeréből kilépve materializálódott volna.
– Sikerült – jelentette.
Bal kezének két ujja között egy adatlemeznek látszó korongot
tartott. Vagyis... Nem! Egy zsíros, ostyaszerű valami volt az,
amelyből éppen ekkor emelkedtek ki az utolsó füstpamacsok. Ennyi
maradt Chor Shuturban ujjából, a dicsőség ujjából, a varázsszerből,
amelynek energiáját Rakel elhasználta. Ez az ujj volt az, amely
láthatatlanná tette; emiatt nem vette észre Jaq, hogy mikor érkezik
meg a raktárba.
A dicsőség ujja, mint okkult erejű tárgy, valóban létezett, hiszen
még Jaq pszichikai érzékszervei és Lex speciális fülei sem
érzékelték Rakel közeledtét.
A nő a másik kezében egy nehéznek látszó zsákot tartott.
Feketébe öltözve, fekete arccal, két halálosztó gyűrűvel az ujjain
Rakel behatolt a törvényszéki épület alagsorába. A járatokban itt-ott
elektromos világítótestek izzottak vöröses, forrón izzó vasrudakra
emlékeztető fénnyel, de nem igazán sikerült szétoszlatniuk a
sötétséget. Rakel puhán és nesztelenül haladt. A távolból
nyögéseket hallott, aztán röhögést – a zajok az egyik őrszobából
érkeztek. A helyiség plasztacél ajtaja résnyire nyitva maradt, a
nyílást betöltötte a bentről érkező sárgás fény. Rakel elosont előtte,
felkapaszkodott a felsőbb, de még mindig föld alatti szintre vezető
kőlépcsőkön, keresztülvágott egy raktárhelyiség-labirintuson, aztán
ismét egy lépcsősor következett...
A villában órákat töltött a monitor előtt, hosszan és alaposan
tanulmányozta a törvényszéki épület tervrajzait. A komplexum olyan
bonyolult volt, akár egy kolostorerőd. Most, ahogy folyamatosan és
viszonylag határozottan haladt, érezte: ha kihagyja a
rajzböngészést, menthetetlenül eltéved, örökre nyoma vész, mint a
periratoknak a nagy archívumokban.
Kerülte a belső udvarokat, inkább a sötét folyosókat választotta. Ő
maga volt a megtestesült sötétség; egyik árnyékfolttól a másikig
surrant. Ahogy egyre feljebb jutott, a falakon barokkos
fénygömböket látott, a világosságban egyre vészjóslóbb
ténykedéseket lesett ki. Az egyik szkriptóriumban hivatalnokok
meredtek a monitorokra, és szorgalmasan jegyzeteltek. Bár maga
az épület alig néhány évtizede készült el, máris óriási mennyiségű
dokumentum gyűlt össze az irattáraiban – mintha az intézmény egy
gigantikus tartály lett volna, egy tenyész kád, amelyben az
adatbaktériumok folyamatosan és megállíthatatlanul szaporodnak.
Csak néhány valóban jelentős állománynak volt esélye arra, hogy
eljut a felsőbb szinteken élő és dolgozó bírók elé, hogy
véleményezéseket csatolnak hozzá, és hogy végül tárgyalássá
e v o l v á l ó d i k .
Az éjszakai műszakban dolgozó beosztottak papírlapokkal és
frissen kinyomtatott oldalakkal a kezükben lótottak-futottak. Itt-ott
küldönc kiborgokat lehetett látni, meg takarító-robotokat, amelyek
magukba nyalták a port és az elhullajtott lapokat. A mennyezeteken
lassú ventilátorok forogtak; mindegyik egy-egy réztestű, állandóan
mozgó pteroszauruszra emlékeztetett. Csak annyira kavarták fel a
levegőt, hogy megzizegtették a lapokat – a fülledtségen semmit
sem enyhítettek. Vagyis majdnem semmit; ha nem lettek volna, az
áporodottság talán elviselhetetlen szintre emelkedik. A falakon
rácsos szekrényeket helyeztek el, ezekben tartották a fegyvereket,
a szertartási korbácsokat és buzogányokat.
A világosság úgy jelent meg a félhomályba burkolózó labirintus
végén, ahogy az igazság lassan kiemelkedik az ügyek
kuszaságából. Rakel tudta, hogy mostantól fogva éppen fekete
ruhája árulná el. Elővette a dicsőség ujját, s meggyújtotta a végét.
Puhán lebegő lángocska jelent meg az ujj körme fölött. Rakel
vállalta a kockázatot, hogy esetleg felfedezik, ám mégsem látták
m e g .
Ahogy keresztülhaladt az árkádsorokon és galériákon, az ujj
lassanként elemésztette magát; már az utolsó és a középső ízület
közötti része égett.
Az egyik oldalfolyosóról egy feketébe öltözött arbitrátor lépett elő.
Lézerpuskája volt, s elállta Rakel útját. Sisakjának tükrös vízórában
a nő tisztán látta az ujjat rágó tüzecskét. Az arbitrátor meghökkent.
Nem volt biztos abban, hogy tényleg lát valamit, de Rakel irányába
meredt, aki lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanná dermedve
várakozott. Valamilyen fényszűrő lehetővé tette, hogy az
egyenruhás érzékeljen valamennyit az ujjból áradó fényből, de a
körvonalak nem bontakoztak ki előtte tisztán.
Rakel maga elé tartotta az ujjat; a láng olyan volt, akár egy fénylő
testű, levegőben lebegő éji bogár.
– Mi az ott? – szólalt meg a férfi. A szabványos birodalmi gótot
beszélte, ami nem csoda, elvégre egy birodalmi törvényszék
épületében szolgált, de az akcentusán érezni lehetett, hogy
valamelyik peremvidéki bolygóról származik. Úgy csóválta meg a
fejét, mintha ki akarná rázni az agyából a hallucinációszerű jelenség
képét .
– Hol vagy, Corvo? – kiáltott fel. – Van valami kosz ezen a vizoron.
Te szoktad használni ezt a sisakot, igaz?
A Corvo nevezetű biztonsági őr a jelek szerint nem tartózkodott a
közelben .
Rakel feltartóztatója levette egyik kezét a lézerpuskáról; a fegyver
csöve lejjebb ereszkedett. Szabaddá vált kezét a vízórához emelte,
és feltolta a tükrös lemezt. Az orrlyukaiból egy-egy apró medál
lógott ki – mintha megkeményedett takonygombócok lettek volna.
Lehet, hogy gázfilterek? Homlokráncolva meresztette a szemét a nő
i r á n y á b a .
Rakel úgy érezte, szétreped a tüdeje. Muszáj volt kifújnia a már
túlságosan régóta benntartott levegőt. A szusszanásra a lézerpuska
csöve feljebb emelkedett, de az arbitrátor fél kézzel szerencsére
nem bírta valami gyorsan mozgatni.
Rakel begörbítette az egyik ujját. Most mindenre emlékezett. A
toxikus tű az arbitrátor arcába fúródott.
A férfi teste összerándult. Előrevetődött. Rakel megfogta a fegyvere
csövét, és rántott rajta egyet. Az arbitrátor feléje dőlt. A néhai Chor
Shuturban ujját emésztő tűz Rakel heves mozdulata miatt kialudt.
Az arbitrátor, mielőtt elvesztette az eszméletét, néhány pillanatra
meglátta Rakel szemét, befeketített arcát. Talán arra gondolt, hogy
ez az ember formájú ragadozó a semmiből materializálódott.
Rakel, a ragadozó, kiemelkedett az árnyak közül, és előrenyúlt,
hogy megtámassza a férfit.
A haldokló teste úgy simult hozzá Rakeléhez, úgy rángatózott,
mintha valamiféle perverz eksztázisban lenne része. Sisakja lassan
lecsúszott a fejéről. Rakel kénytelen volt elejteni Chor ujját, hogy
elkaphassa a fejvédőt.
Egyik kezében a lézerfegyverrel, másikban a sisakkal végighasalt a
padlón. Úgy helyezkedett, hogy az összeomló arbitrátor éppen
ráessen, és ne üssön nagy zajt, amikor találkozik a padlóval.
A férfi rádőlt Rakelre. Rövid ideig még rángatózott, aztán
mozdulatlanná vált.
Rakel kibújt alóla, megkereste Chor ujját, majd behúzta a holttestet
az egyik mellékfülkébe. Gyors mozdulatokkal lerántotta róla az
uniformist, magára öltötte, aztán a fejére helyezte a tükör vizoros
sisakot. Az ujj maradékát és a tűzszerszámot a zsebébe
csúsztatta...
* * *
Az adatraktár, amit keresett, az egyik bíró lakosztálya mellett volt. A
lakosztályra nyíló díszes ajtókat nyitva felejtették. Odabent illatos
olajlámpások égtek, ám fényük alig világította meg a sötét
márványfelületeket, amelyeken ősrégi, szállóigévé vált bírói ítéletek
mozaik változatait lehetett olvasni.
Az adatraktár vastag plasztacél ajtaja is nyitva volt. Bentről fény
ömlött ki a sötét folyosóra. Rakel óvatosan megközelítette.
A terem nem volt túl nagy. Rakel arra számított, hogy egy ilyen
rendeltetésű helyiségben toronymagas acélpolcokat fog találni,
létrákat és emelvényeket; olyannak képzelte, amilyennek a
gigantikus könyvtárakat szokás. Itt azonban csupán egyetlen
hatalmas könyvet látott a szoba közepén, egy forgatható és állítható
asztalon. Nagyobb volt, mint ő maga. A vitorlaméretű plasztik
lapokat könnyedén oldalra lehetett hajtani. Ezeken, ahogy a normál
könyvek oldalain a betűk, adatlemezek sorakoztak, s mindegyik
alatt egy-egy azonosítási szám.
A gigászi kötet előtt egy selyembe öltözött hivatalnok állt;
valószínűleg egy bizonyos lemezt keresett. Magas volt, sovány, úgy
nézett ki, mintha nyújtópadon húzták volna ilyen hosszúra a
csontjait, vagy külön azzal a céllal tenyésztették volna ki, hogy minél
könnyebben, minél magasabbra és messzebbre elérjen. Hosszú,
vékony karjai póklábakra emlékeztettek.
Mögötte ott állt az a személy, akinek a parancsára a kérdéses
lemezt kereste. A bíró magas és kövér volt, hihetetlenül gazdagon
díszített köntöst és feketén toronyló turbánt viselt. Dülledt szeme
előtt egy nevetségesen kicsiny, ezüstkeretes szemüveg csillogott. A
nyakán finom szőrmével szegett, díszes és elegáns körgallért viselt.
Határozottan volt benne valami hegyszerű; a feje a gallér fölött
mintha a kopár csúcs lett volna egy hóval beborított, lejjebb pedig
vulkáni hamuval takart hegyen. Egy fémpálcával játszadozott,
amelynek hegyén kékes energiaív villódzott. Ez volt az
energiabuzogánya, amellyel játszi könnyedséggel ártalmatlanná
tehette esetleges támadóit, vagy – ha nagyobb fokozatra állította –
léket vághatott a legvastagabb falon.
Ahogy az álarbitrátor belépett, a bíró rámosolygott saját, a tükör
vizorban látszó képmására.
– Ah, Kastor, még mindig itt vagyok... – Tehát számított arra, hogy a
Kastor nevezetű arbitrátor meglátogatja.
Rakel tisztelettudóan lehajtotta sisakos fejét.
– Túl korán jöttél, Kastor. Igyekezz, Drork! – szólt rá a bíró a
hivatalnokra, és megemelte a buzogányát. – Talán azért nem
találod azt a lemezt, mert rossz helyre került?
– Lehetséges, nagyuram, de nem én hibáztam – felelte a
csontvázszerű férfi. – Legjobb tudomásom szerint még senki sem
kérte ezt az adatlemezt, mióta én teljesítek itt szolgálatot. Talán az
elődöm tette rossz helyre. – A jelek szerint Drork és a bíró között
eléggé bizalmas volt a kapcsolat, hiszen a hivatalnok mellőzni merte
a szokásos megszólítási és udvariassági formulákat.
– Egy hipno kapszulába való adatlemezt keresünk – magyarázta a
bíró az álarbitrátornak. – Végre sikerült elintéznem, hűséges
Kastorom, hogy találkozz a törvényszék egyik marsalljával.
Rakel még alázatosabban lehajtotta a fejét, és közben remélte,
hogy a bíró nem vár tőle feleletet. Bízott benne, hogy sikerül több
információt szereznie az elkallódott lemezről.
A buzogány energiamezeje láthatatlanná vált. A bíró elgondolkodva
vakargatta a pálca végével hatalmas tokáját.
– Nagyra értékelem a hűségedet, Kastor. Szeretném, ha létrehoznál
egy kisebb szakaszt. Rajtad kívül három arbitrátor legyen benne.
Tegnap az asztropatánk vett egy adást, egy körözvényt. Egyelőre
még csak én ismerem a tartalmát. A Lekkerbek bolygón néhány
bizarr öltözetű idegen lény landolt; úgy tűnik, valamiféle
mutatványosok. Az eldák fajához tartoznak. Hasonló Bohócok már
a Néró IX.-en is felbukkantak, és a Kareshen is... Ott egyszerűen
csak megjelentek; nem lehet tudni, mivel jutottak el oda, nem voltak
hajóik. Valószínűleg a vadonban rejtették el a hajókat... Volt egy kis
hirig. s a három idegen közül kettő elpusztult. A harmadiknak nyoma
veszett. Ha esetleg ide, a Sabulorbra is ellátogatnának ilyen
lények... Nos, akkor lesz szükség a szakaszodra. Azt akarom, hogy
álljatok készenlétben, tartóztassátok le a Bohócokat, aztán
vallassátok ki őket. A saját nyelvükön. Ahhoz pedig, hogy
megismerjétek a nyelvüket, szükség lenne az elkallódott lemezre...
– Ah – mondta Drork –, megvan! – Az egyik plasztik oldalból kiemelt
egy érme nagyságú adatlemezt.
– Vedd át, Kastor, és használd!
Rakel engedelmesen bólintott, elvette Drorktól a lemezt, és lopott
uniformisába dugta.
Vajon mennyi idő múlva fog megérkezni a valódi Kastor?
Mit is mondott az inkvizítor? Valami olyasmit, hogy itt, a törvényszék
szívében nemcsak tolvajként kell működnie. Úgy kell eljárnia,
mintha valódi orgyilkos lenne.
A bíró tovább vakargatta a tokáját a kikapcsolt energiabuzogánnyal.
– Ha ránk mosolyog a szerencse, megszerzem a vezető szerepet
tanult kollégáim között. Áruld el, Kastor marsall...
Árulja el? Mit? Teljesíthetetlen kérés. Rakel szinte gondolkozás
nélkül felemelte a lézerpuskáját, és rálőtt a prémekbe öltözött
emberhegyre. A sugár belecsapódott a bíró testébe, aki meglepően
gyorsan reagált Rakel mozdulataira, mert aktiválta az
energiabuzogányt, mielőtt a lövés leterítette. A fegyver végén
felizzott a kékes energia, aztán egy pillanattal később eltűnt. A bíró
lefordult a székről, elterült a padlón, használhatatlan pálcája melléje
k o p p a n t .
Rakel második lövése Drorkot tette ártalmatlanná. A hivatalnok
hanyatt vágódott; a hatalmas könyvre zuhant. Az állvány, amelyen a
könyv feküdt, oldalra fordult. A könyv összecsukódott, a plasztik
lapok rácsapódtak a haldokló férfi fejére és felsőtestére.
– Kegyelmes uram! – A kiáltás kintről, a folyosóról érkezett.
Szóval megjött a valódi Kastor...
Most mit tegyen? Lője le az arbitrátort is? A zajok, a lövések
bizonyára felkeltették gyanakvását, óvatosan fog idejönni... Rakel
letette a lézerpuskát, elővette Chor ujjának maradékát, és
m e g g y ú j t o t t a .
Kastor már az ajtó előtt volt; lézerpuskáját lövésre készen tartotta.
Amikor Rakel láthatatlanul elhaladt mellette, éreznie kellett a levegő
felkavarodását. Talán megfogalmazódott benne a kérdés: mi
okozhatja ezt a szellőt?
– Kegyelmes uram! – kiáltott ismét.
Rakel nesztelenül elrohant. Tudta, Kastor pár másodperc múlva
belép az adattárba, és megtalálja a bíró meg a hivatalnok holttestét.
Senkitől sem kaphat magyarázatot a történtekre, senki sem fog
beszélni neki az elda idegenekről. A törvényszéki emberek csak
akkor juthatnak hozzá ehhez az információhoz, ha kikérdezik az
asztropatájukat, aki viszont, hogy mentse a saját bőrét, meg fogja
tagadni a válaszadást. Érthető, hogy letagad majd mindent, hiszen
korábban egyetlen bírónak hozta csak tudomására a körözvényt,
amelyet sikerült érzékelnie – annak, akit meggyilkoltak, s aki
(gondolja majd a többi bíró) azt tervezte, hogy csellel, ravaszsággal,
sőt orgyilkosságokkal félre akarta állítani az útból a társait, hogy az
övé legyen a vezető szerep a törvényszéken.
Rakel megállt, és eloltotta a dicsőség ujját, amelyből ekkora már
csupán egy ízületnyi darabka maradt meg. Tükörmaszkos
arbitrátor-egyenruhában haladt tovább; úgy mozgott, mintha
határozott cél felé haladna, mintha valamilyen parancsot teljesítene
– mintha joga lenne bejutni a komplexum bármelyik részébe. Tudta,
ha az alagsor közelébe ér, ismét meg kell gyújtania az ujjat, mert
mielőtt kilopakodik, le kell vetnie magáról az álcát. Úgy tervezte,
hogy egy kis részt megtart Chor „hagyatékából”, hogy meglepetést
okozhasson az inkvizítornak, az óriásnak meg annak a komor
t ö r p é n e k .
Igen, ez jó lesz. Okot ad nekik arra. hogy tiszteljék őt. Tekintélyt
szerez magának, mert így talán tovább életben maradhat. Jaq
Draco talán elfogadja majd, rájön, hogy képes helyettesíteni azt a
halott nőt, aki lángra lobbantotta a lelkét, aki belevájta húsába a
vágy töviseit.
* * *
– Mi van a zsákban? – kérdezte Zhord. – Talán az egyik bíró feje?
– Nem – felelte Rakel. – De tényleg megöltem egy bírót... Kénytelen
voltam megtenni. – Kinyitotta a zsák száját. – Erre kifelé jövet
bukkantam rá az egyik fegyvertárban.
Robbanótöltetek! Több mint egy tucatnyi lövedék! Ennyi éppen
elegendő ahhoz, hogy a Császár Békéje, a Császár Kegyelme meg
persze Lex fegyvere szükség esetén kifejthesse érveit.
Lex belenyúlt a zsákba, kivett egy tárat, és hálásan megcsókolta. A
gesztus olyan volt, mintha Rakelnek szánta volna a csókot.
– Jól tettem, hogy elhoztam őket? Ugye jól? Ez a betörés majd
összezavarja a törvény székieket. Nálunk vannak ezek a relikviák,
és persze az az ereklye is, amelyet az Occidens-templomból
szereztünk. – Rakel keverte a szabványos birodalmi gót és a
sabulorbi dialektus szavait. Fáradt volt.
A valódi Ey'Lindi sosem árulta volna el, hogy kimerült...
– Mondj el mindent! Mi történt? – kérdezte Jaq. – Tudnom kell, ha
esetleg... történik veled valami. Gyerünk, jelentést kérek!
Rakel pár szóval elmesélte, mit látott, mit tett, mit mondott a bíró és
a hivatalnok a körözvényről meg az adatlemezről.
– Ügyes voltál – dicsérte meg Jaq. – Ha majd hazaérünk, azzal a
különleges Tarot-lappal meg némi pszichikai kúrával megerősítem
az alakodat. Nem változhatsz meg; nem akarom, hogy fájdalmaid
l e g y e n e k .
– Elég nagy baj, főnök – szólalt meg Zhord –, hogy azok a sznob
eldák színre léptek. Ha a Harlekinek eljönnek ide, talán az lenne a
legjobb, ha volna egy bíró, aki rögtön börtönbe vágná őket.
– Nem! – jelentette ki Jaq. – Ha itt is rejtélyes módon jelennek meg
az eldák, akkor biztosak lehetnénk abban, hogy a Sabulorbon is
létezik egy titkos átjáró a Hiperhálóba. Ha valamilyen kereskedővagy
utasszállító hajón jönnek, akkor tudni fogjuk, hogy itt nincs
semmiféle átjáró. Ha a saját hajójukon érkeznek meg, az azt jelenti,
hogy van átjáró, de nem a bolygón, hanem ennek a rendszernek
egy másik pontján, esetleg valamelyik külső planétán vagy
valamelyik holdon.
Logikus. Az eldák között nem voltak mutáns navigátorok, olyan
pilóták, amilyenek az emberek hajóit mozgatták a hipertérben, a
csillagok között. Ők csakis és kizárólag a Hiperhálóra
hagyatkozhattak, és – az emberekkel ellentétben – nem voltak nagy
hatótávolságú csillaghajóik, csak kisebb utak megtételére képes
c i r k á l ó i k .
Persze az is lehetséges, hogy beépítették fajuk néhány gyermekébe
a navigátorgéneket. Mindegy, mert ez sem bátorította fel őket arra,
hogy behatoljanak a hipertérbe. Ezt csak ritkán, kivételes esetekben
tették meg. Fajuk hanyatlása elősegítette Slaanesh felemelkedését.
A tudatukban sötét árnyként mindig jelen volt a káoszisten. Súlyos
átkot jelentett számukra; tudták, hogy ez az entitás az első
kínálkozó alkalommal végezni fog a túlélőikkel. Azzal is tisztában
voltak: ha behatolnak a hipertérbe, akkor mintegy felkínálják
magukat neki. Ők csakis a Hiperhálóban érezhették biztonságban
magukat az intersztelláris utazások során.
– Egyébként – mondta Jaq – ha majd megtanulom a nyelvüket,
szükségem lesz egy tanítómesterre, aki beavat a rúnák
olvasásának titkába.
– Úgy képzeled, hogy leláncolunk egy Harlekint a pincénkbe, és
addig kínozzuk, míg rá nem áll, hogy megtanít olvasni? – A kis fickó
megremegett; eszébe jutott, milyen kínokat kellett kiállnia a
Tormentum Malorum fedélzetén, amikor Jaq és Ey'Lindi azt akarta
kiszedni belőle, hogy miféle kapcsolatban állt a titokzatos Zephro
Cornellannal. Zephro megkínozta. Jaq és Ey'Lindi is ezt tette vele.
Éppen elég szenvedésben volt része ahhoz, hogy bele tudja
képzelni magát annak a Harlekinnek a bőrébe, akit Jaq most foglyul
akar ejteni.
– Már megmondtam – felelte Jaq –, hogy a fizikai kínzás nem
valami hatékony dolog. Van egy sokkal jobb és eredményesebb
módszer, amelyet az eldákkal szemben alkalmazhatunk.
– Tényleg? Mi az?
– Először is el kell csípnünk egyet, mielőtt még ők kapnak el minket.
Indulnunk kell... Tűnjünk el erről a környékről!
– Mindjárt megvirrad – közölte Lex. – Hamarosan beköszönt egy új
vörös nap.
* * *
A következő hét során Jaq a hipno kapszulában töltötte az
éjszakáit. Nappal gyakorolta a kifejezéseket és a szavakat,
amelyekből a többiek semmit sem értettek. – Mi ann ach cleasi,
agus tá an iomad, measa aige airféin – ismételgette.
Erre a mondatra a valódi Ey'Lindi tudott volna felelni. Jaq a tanulás
során egy oldalú társalgást folytatott az orgyilkos-kurtizán lelkével.
Csak néha fordult elő, hogy lefordította azt, amit mondott. Rakelt
egyszer véletlenül elda nyelven szólította meg:
– Mi ann ache cleasaí... – Amikor a fájdalmasan ismerős, de
értetlen arcára nézett, a szabványos birodalmi gót nyelven is
elmondta a szavakat. – A bűvész túl sokat tart magáról. Ez lesz –
tette hozzá – a Harlekinekkel kapcsolatos mottónk.
Miközben Jaq az elda nyelvet tanulmányozta, Lex nekilátott a
combcsont faragásának. Szilícium-karbid pengét használt a
munkához. Ahhoz a jelentéshez akart szemléltetőeszközt készíteni,
amelyet majd valamikor – fogalma sem volt arról, hogy mikor –
elkészít a káptalanja számára. A csontba belevéste annak a
káoszvilágnak a rajzát, amelynek a holdján egy démon ücsörgött, s
ahol a bátor Öklök elpusztultak, miközben megpróbálták visszaverni
a Káosz űrgárdistáinak támadását.
Rakel néhány nappal később szemügyre vette a faragványt, és
f e l k i á l t o t t :
– Ez... ez... egy rémálom!
Ez talán azt jelentette, hogy rémálmok szokták gyötörni?
– Nem az – felelte Lex. – A valóság. Vagyis... egy ocsmány
valótlanság, ami egészen biztos, hogy létezik. Nem lenne szabad
ezt nézegetned. Akik ilyesmit látnak, azoknak át kell esniük az
a g y m o s á s o n .
– Az agymosáson? – visszhangozta Rakel. – Tényleg? Nos, ha így
állunk, akkor soha többé nem nézek rá az alkotásodra. – És
kiviharzott a szobából.
Nem, Rakelnek tényleg nem volt szabad látnia a faragványt. Lex
úgy tervezte, hogy a következő képen Ey'Lindi, a valódi Ey'Lindi
halálát örökíti meg, és annak a harcnak a jeleneteit, amelyet a
Hiperhálóban azzal az iszonyatos Főnix Úrnővel vívott.
Lex, amikor elege lett a káoszvilágból és annak részleteiből, hogy
pihentesse a szemét, kinézett a kertbe.
A kertbe, ahol Zhord állt. A zömik a hatalmas, vörös napot bámulta.
– Ma valahogy melegebb van – mondta. – Melegebb, mint bármikor,
mióta itt vagyunk. Nem érzed magadon, a bőrödön, pucér
űrgárdista pajtás?
Lex nem sokat törődött a hőhatásokkal; őt sosem érdekelte, hogy
hideg van, vagy meleg. Most sem vett észre semmit a hőségből –
nem is foglalkozhatott ilyesmivel, mert ha megteszi, akkor nem tud
kellőképpen a faragószerszámára, a combcsontra és az emlékeire
összpontosítani –, ennek ellenére bólintott.
– De mégis – folytatta Zhord –, ez a nap valahogy... kisebbnek
látszik, nem?
Lex eltűnődött.
– Úgy tudom – felelte –, hogy az a nagy vörös gömb valójában a
nap több ezer kilométer átmérőjű külső atmoszférája. A belsejében
van egy olyan fehéren izzó törpe mag, amelyet sosem láthatunk
meg. Amikor ennek a magnak a hőmérséklete eléri a maximumot, itt
is olyan meleg lesz a levegő, mint a tűzbe dugott vaspálca hegye. –
Összeráncolta a homlokát. – A fehér törpék által kibocsátott
hőmennyiség ingadozik. Ennek a jelenségnek valami köze van az
elemek alkímiájához. – Gúnyosan Zhordra pillantott. – Ebből is
világosan kitűnik, hogy a törpék nem valami állhatatosak.
A kis fickó megvakarta a fejét a sapkája alatt.
– Lehet, hogy most is egy felmelegedés elején vagyunk, hm?
– Reméljük, hogy nem – csóválta a fejét Lex. – Ki tudja, hol lehet
egy ilyen hőhullám felső határa?
– Most be akarsz tojatni, mi, nagyfiú? – élcelődött Zhord. – Ez a
bolygó már eónok óta létezik, és még egyszer sem perzselődött fel.
– Az eónok csupán pillanatok az örökkévalóság mércéjén –
válaszolta Lex.
– Ezzel én is tisztában vagyok – jegyezte meg Zhord.
– Lehet, hogy egy kisebb külső hatás is elegendő a mag
destabilizálódásához – magyarázta Lex.
– Kisebb külső hatás? Mire gondolsz? – kérdezte Zhord.
– Mondjuk... egy lokális hiperviharra. A hipertér minimális
változására. Még egy olyan hipertéri hajó is képes ilyen
változásokat okozni, amely véletlenül egy csillag belsejében
materializálódik, és megzavarja, mintegy szétszaggatja az űr
anyagát, mielőtt semmivé válik, mielőtt elpárolog.
– Köszönöm, most aztán megnyugtattál – komorodott el a zömik.
– A kozmosz nem azért létezik, hogy nekünk jó legyen, kis ember.
Ugyanúgy, ahogy a kutyák sem azért léteznek, hogy a bolháknak jó
legyen. Lehet, hogy a bolhák ezt gondolják, de tévednek. A
heroizmus lényege éppen az, hogy elfogadjuk ezt a tényt, és mégis
folytatjuk az életünket... a Császár nevében, az Ő dicsőségére.
– Ööö... ha már itt tartunk... Te ismered a Császár nevét?
Lex figyelmeztetően ökölbe szorította a kezét.
– Az Ő nevét senki sem ismerheti – hallatszott Jaq hangja. Az
inkvizítor kilépett a kertbe. – Ő maga sem tudhatja a saját nevét a
szenvedés és a kozmikus őrködés évezredei után. Bíony anjear
ciallmar ina thost nuatr ná bíonn pioc le rá aige – tette hozzá
titokzatosan, a többiek által nem értett elda nyelven, majd
határozottan elindult a kerti ösvényen.