Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Inkvizítor (11-13)

10.
Jaq, Ey'Lindi és a kis Zhord, aki rángatva vonszolta maga után a

tehetetlen Parsheen mamát, úgy araszoltak befelé a Utáni, fölrepedt

fémbarlangba, mint négy, oltalmazó hatszögekkel, vörösen

fluoreszkáló emblémákkal és fegyvertartó tokokkal ékes fekete

páncélú ganajtúró bogár. Amíg csak lehetett, fenn akarták tartani a

rádiócsöndet.

Évezredek hordaléka lebegett céltalanul körülöttük; ismeretlen

humanoidok különös, göcsös koponyái, amik szabálytalan alakú,

meteorkráterekkel pöttyözött aszteroidákra emlékeztettek; egy félig

salakká olvadt ősrégi plazmavető; ütött-kopott konténerek felhasadt

falakkal; egy viharvert ketrec, benne egy tarka akrobatatrikót viselő

hullával. A selymes szőke hajzuhatag nőre vallott, bár maga a test

rég felismerhetetlen, aszott kupaccá zsugorodott.

Lámpájuk fénye imbolygó csíkokat hasított a sötétségbe. Árnyékok

cikáztak. A ketrecbe zárt holttest mozgolódni látszott, mintha

szabadulni akarna. A terem mélyén gigászi, zord szellemalakok

keltek tünékeny életre. Persze mindez csak káprázat volt.

Jaq energiapálcát, sugárbárdot és pszipuskát hozott magával. A

pálca, mely leginkább egy rejtelmes áramkörbe ágyazott tömör,

fekete fuvolára emlékeztetett, pszichikai energiát tárolt, hogy

erősítse vele a pszik mentális támadását. Ezeket az

energiapálcákat ismeretlen fajtájú idegen lények fejlesztették ki,

később kerültek a Birodalom kezére; a legnevezetesebb leletet,

amely több köteg ilyen fegyverből állt, a Karsh XIII. jégbarlangjaiban

találták. A pálcák minden külső behatásnak ellenálltak, egyáltalán

nem lehetett átalakítani őket – ez mellesleg amúgy is szükségtelen

lett volna –, így hát talán a legkevésbé díszes darabjai voltak a

Birodalom roppant arzenáljának. Ezzel szemben Jaq

sugárbárdjának nyelén rokokó ékítmények sorakoztak,

markolatgombja egy sárgaréz orkkoponya volt, s a bonyolult

védőpecsétekkel díszített teleppel drágaköves kígyóra emlékeztető

energiakábel kötötte össze. A pszipuskát is számtalan karmantyú és

forrasztott borda díszítette, amikbe titkos hatalmú rúnákat véstek a



démonok elriasztására.



Jaq felhívta Ey'Lindi figyelmét a filigrán mívű, jáde-díszes keretbe

foglalt bio-szkennerre. Zöld fénypont jelezte az élet pszichikai

lüktetését, valahol a roncs mélyén. Ám a szkenner működését

erőteljesen zavarták a hidra eleven aspektusának kisugárzásai; a jel

nagyon gyenge volt.

Egyértelmű volt, hogy az az életfolt még messze van tőlük; Jaqnak

azonban úgy tűnt, hogy a műszer nem csak egy éles jelet igyekszik

megkülönböztetni – tehát Cornellan nincs egyedül.

Kérdő mozdulattal feltartotta páncélkesztyűjét, aztán szétnyitotta öt

ujját... egyszer... kétszer.

Ey'Lindi visszajelzett; szerinte még legalább tízen tartózkodtak a

roncsban. Talán többen is.

Mikor Jaq ismét a szkenner képernyőjére nézett, már csak szürke

szemcsék kavarogtak rajta. Túlságosan zavarta a hidra jelenléte.

Nagy bosszúságára az érzékeny műszer pillanatokon belül

felmondta a szolgálatot, ahogy az éjszaka nyíló virág is elsorvad a

vakító napfényben. Elmormolt egy imát, de a készülék lelke

elpusztult, és nem lehetett életre kelteni.

Mióta behatoltak a roncsba, Jaq intenzíven érzékelte maguk körül a

démonok elleni védőmezőt. Noha nem egy tekintetben

megkönnyebbült tőle – hiszen a démonfajzatok így nem tudnak

beszivárogni a környezetükbe, hogy manifesztálódjanak –, a

különös óvintézkedés ismét felpiszkálta a kíváncsiságát.

Jaq szívből utálta az űrhajóroncsokat. Mindenki tudta, hogy

ezekben a bűzlő plasztacél tetemekben génorzótenyészetek

lapulhatnak, melyek évszázadokig és évezredekig sodródnak az

űrben, míg a hipertér valami részidős torzulása ki nem okádja őket

az anyagi univerzumba, egy gyanútlan, sebezhető világ közelében.

Vagy degenerált kalózok húzhatják meg magukat bennük, akik a

Káosz korcsaivá züllöttek.

A Birodalom hű alattvalói féltek a roncsoktól. A hiperűrben utazó

birodalmi kereskedők már puszta látványukra menekültek. Az

űrgárdisták kötelesek voltak átvizsgálni őket, leszámolni az összes

ellenséges érzelmű lénnyel, aki tanyát ütött rajtuk, és összegyűjteni

az ősi technológia minden egyes ezredéves maradványát, ami

esetleg a rozsdálló falak közé beágyazódva lapul rajtuk, akár az

igazgyöngy a fűrészkagyló halálos héjában.

Az ilyen vizsgálatok gyakran torkolltak szörnyű végbe.



Van-e jobb hely az áruló cselszövény magjának-lelkének elrejtésére

egy ilyen hajógigásznál, amely céltalanul tévelyeg a roppant

hiperűrben, és minden épeszű utazó kerüli?

A négy behatoló végiglebegett a termen. Fél tucat fekete torkú

folyosó ásított feléjük a legkülönfélébb irányokból. Kettőnek a

mélyéről hidracsápok kígyóztak elő; lomhán hullámzó, nyálkás

kábelek.

Parsheen mama egy harmadik, üres folyosónyílásra mutatott. Az

irány egybeesett a szkenner életet jelző zöld pontjával.

Ha nincs a mentális postagalamb, minden bizonnyal eltévednek a

titáni roncs zsigereinek kusza útvesztőjében, amit nem egyetlen

hajó, hanem száz alkotott, s ezek közül némelyik önmagában is

óriási volt.

Kormos csarnokokon vágtak át, melyek zsúfolásig tömve voltak

halott gépezetekkel, úgyhogy alig lehetett utat vágni köztük.

Elhagyott liftaknákon lebegtek végig, lehetetlen szögekben elágazó

folyosókat hagytak maguk mögött, ahol a falakat díszítő

domborművek elfelejtett csatákat örökítettek meg, melyekben

pillangó alakú hajók viaskodtak egymással, áttetsző

szellemszárnyakon. Az acélfalakat néhol rettentő karmok nyomai

szántották fel. Másutt rejtelmes rúnák izzottak rajtuk.

Lámpáik fénye rég elporladt emberek falfirkáira esett – imákra,

átkokra, disznólkodásokra, fenyegetésekre –, és bonyolult

szimbólumok sorozatára, amely vagy valami idegen faj ismeretlen

írása lehetett, vagy az őrület kalligráfiája. Áthaladtak egy zónán,

ahol a szerteszét lebegő csontok, kitépett végtagok és múmiává

aszott fejek kannibalizmusra utaltak.

Végül egy még működő légzsilipen keresztül eljutottak egy olyan

szekcióba, ahol a levegő megmaradt belélegezhetőnek, és a

hőmérséklet is elviselhető volt.

Megmaradt? Ó, nem, gondolta Jaq. A roncsnak ezt a részét valaki

felújította.

Fölcsapta a sisaklemezét, és óvatosan beleszimatolt a levegőbe.

Elegendő oxigén, némi ózon – és egy leheletnyi érzéki, de émelyítő

parfümillat, amivel mintha a háttérben meghúzódó égett szagot

akarták volna elnyomni, a megperzselt hús édes-kesernyés bűzét.

A többiek követték a példáját, Parsheen mamának Zhord segített.

– Nagyon közel van – jelentette ki az asztropata tompán.
Plasztkristály panorámaablak előtt álltak, ami egy óriási, ködös



hangárra nézett, melyet csak itt-ott világított meg egy-egy irányjelző

fénycsík. Az egyik mágneses dokkban a Fényfátylak pihent.

Körülötte hat másik csillagcirkáló. Az egyik óriáscápára hasonlított;

a másik piranhára; a harmadik skorpiófullánkra. Jaq a szeméhez

emelte a messzelátóját, de hiába kutatott rajtuk nevek, emblémák,

azonosítási számok után. Csak a szokásos biztonsági rúnák. A

hajók máskülönben, amennyire meg tudta állapítani, névtelenek

voltak, eltitkolták kilétüket. Karbantartó robotok gurultak ide-oda,

vagy egyensúlyoztak szívókorongos póklábakon a járművek külső

burkán. A hangárt a dokkoláskor kibocsátott égésgázok vonták

ködbe.

Az a cápahajó nagyon emlékeztette valamire...

Egy hangszóró szólalt meg recsegve.

Isten hozott, Jaq Draco! – Cornellan hangja volt; félig vidám, félig

őrült. – Gratulálok! Nem csaltak beléd vetett reményeink.

Reményeink? Kik azok a mi? – kiáltotta vissza Jaq, és kurta

mozdulattal helyére kattintotta sisaklemezét, gáztámadás esetére.

Ey'Lindi és Zhord követte példáját, s Ey'Lindi az öregasszony

sisaklemezét is lecsukta.

Jaq előhúzta a sugárbárdját. Az orgyilkos és a kis ember egyelőre

maradt a lézerpisztolynál. A roncs tömegvonzás nélküli közegében

a befulladt robbanótöltények és más lövedékek hosszan

keringhetnek kiszámíthatatlan pályákon a szűk térségben.

– Mindent megmagyarázunk! – válaszolta a hang, ezúttal a
rádiókészülékeikből.

– Előbb viszont rakjatok le minden fegyvert és vértezetet.
Különösen az orgyilkosnak kell valamennyi cseles kis

szerkentyűjétől megszabadulnia. Kivéve persze önmagát! Ő a

legcselesebb szerkentyű az összes közül. – Cornellan kuncogott. –

Ne totojázzatok sokat. Figyelünk titeket.

Jaq bekapcsolta a mágnescsizmáját, hogy legyen kiindulási alapja

az esetleges harchoz. Zhordnak és Ey'Lindinek nem kellett

mondani, hogy ugyanezt tegyék.

– Ó, szóval gyökeret vertetek! – gúnyolódott a hang.
Parsheen mama továbbra is vakon lebegett a plasztkristály

panorámaablaknál. Jaq türelmetlenül intett, és előrelendítette jobb

lábát.

Ebben a pillanatban a szellőzőrendszer távolabb eső vízköpőiből

szürke karokká duzzadó kocsonyaujjak fröccsentek keresztül-kasul



a folyosón. A kis csapat mögött hasonló hidracsápok lövelltek elő a

falakból, elzárva a visszavonulás útját.

Jaq bekapcsolta a sugárbárdját, és csörtetve megindult előre.

Ey'Lindi és Zhord lézertűzzel fedezték oldalról, kettébe nyesve a

feléje vonagló csápokat.

Átvágott tapogatók tekergőztek vakon, és olvadtak bűzös

váladékká. Nyálkás foszlányok repkedtek a levegőben. A hidra

egyre csak áradt a folyosóra – most már az összes vízköpőből. Az

anyaga újjáformálódott és összehegedt, ugyanolyan iramban forrt

össze és meredt kocsonyává, ahogy Jaq és társai szabdalták

sugárbárddal és lézerrel.

Jaq lábát minden mágnesességnél nagyobb erő ragadta meg. A

padlót már bokáig érő, térdig érő rétegben borította a ragacsos,

nyálkás, miszlikbe vagdalt hidra, amely kezdett megkötni, akár az

enyv. Jaq kiszabadította a sugárbárddal az egyik csizmáját, a hidra

azonban pillanatokon belül utánakapott, és ismét lebénította.

Másodpercek alatt az egész folyosó csordulásig megtelt a hidra

szubsztanciájával. A nyálkás kocsonya összesajtolódott Jaq

vértezeten, s noha a páncél jóval nagyobb nyomásnak is károsodás

nélkül ellenállt volna, Jaq már alig bírt mozogni, hiába kapcsolt

teljes energiára. Vörös vészfények villogtak a sisakjában, miközben

erőlködött.

Inkább abbahagyta; nem akarta lemeríteni a vértezet elemeit. A

páncélos markában szorongatott sugárbárd tovább szabdalta előtte

a hidrát, de ha az élete múlik rajta, akkor is képtelen lett volna

előrenyomulni az így szabaddá tett térségbe. A hidra olyan

szorosan tartotta a karját, hogy még a fegyvert sem tudta átvenni a

másik kezébe.

Nem látott semmit, csak a sisaklemezére kenődő nyúlós, szürke

kocsonyát. Kínzó tehetetlenségtudat fogta el. Kijátszották.

Csapdába csalták. Eddig ugyan haja szála se görbült, gyakorlatilag

azonban zamatos ínyencfalat lett belőle egy tál fűszeres aszpikban.

Ahogy a többiekből is.

– Szüntessétek be a tüzet, ha tudjátok – utasította rádión láthatatlan
útitársait.

– Csak önmagunkban tehetünk kárt.
Ahogy igyekezett meglazítani marka szorítását a sugárbárd

kapcsolóján, a kocsonya mintha együttműködött volna vele. Előbb

elernyedt, aztán ismét megszilárdult az immár kikapcsolt fegyver



körül.

Ekkor Jaq érezte, hogy valami szétfeszíti páncélkesztyűs ujjait; a

sugárbárd egyszerre csak eltűnt közülük. Hamarosan rájött, hogy

módszeresen kihámozzák a vértezetéből, s a félelem jéghideg

gombócba gyűlt benne az ágyéka táján.

A hideg acélujjak érintése! Rádöbbent, hogy egy robot vetkőzteti, s

egyúttal megfosztja minden látható fegyverétől. A robot a hidra

anyagában mozgott, a szörnyeteg nyilvánvaló jóváhagyásával.

Jaqnak eszébe jutott, hogyan erőszakolták meg a hidrával Ey'Lindit,

és félni kezdett, hogy az orgyilkos eszét fogja veszteni, ha lehúzzák

róla a mentálcsuklyáját. Egyszersmind azonban abban is

reménykedett, hogy Ey'Lindinek marad valamilyen titkos fegyvere,

talán egy kivájt fogában.

Mikor Jaq fejéről leemelték a sisakot, a hidra nem tódult be a

nyílásba, hogy megfullassza.

– Hallotok engem? – kiáltotta.
A hidra, alig pár centiméterre a szemétől és a szájától, magába

szívta és eltorzította a hangját, mintha víz alatt kiabálna.

Ám a ragacsos szörnyeteg hamarosan visszahúzódott az arcától, s

módszeres lomhasággal elszivárgott a szellőzőrendszerbe. Jaq

továbbra is képtelen volt mozdulni. Tagbaszakadt, félelmetes

robotok tartották vaskézzel a négy behatolót.

Ezek a gépek külsőleg az emberek iszonyú torzképei voltak;

fémborításukat úgy alakították ki, mintha halomra dobált csontok

alkotnák őket, itt-ott vigyorgó, szétlapított koponyákkal.

Mindegyiknek két, buzogányfejben végződő hajlékony acélcsápja és

egy rákszerű ollója volt. Arcukat, ahol az érzékelőik voltak,

meredező agyarakkal vicsorgó démonmaszkok takarták.

A hidrának végül nyoma sem maradt, néhány alvadt pocsolyától

eltekintve a padlón eg a falakon.

– Ezt a rengeteg kellemetlenséget mind elkerülhettük volna –

jegyezte meg Cornellan hangja. – Most pedig, kedves vendégeink,

vacsoraidő!

A nyugtalanító külsejű robotok végigcsattogtak a folyosón

mágneses talpukon, súlytalan foglyaikat magukkal vonszolva. A

páncélok és a fegyverek ott maradtak a szűk térségben lebegve.

Legalább nem vetkőztettek meztelenre, gondolta Jaq. Csak Zhord

vette magának a fáradságot, hogy tiltakozzon és rúgkapáljon.



A boltíves előadóteremben, ahová a robotok vitték őket, másfél

tucat palástos alak ült körül egy U alakú komputerkonzolt. A fekete

és karmazsinvörös palástok alatt energiapáncél volt rajtuk, és

hosszú álarcot viseltek, valamennyien ugyanolyat.

Harminc álcsászár tekintett a foglyokra, festett lencséken keresztül;

mert a maszkok az emberiség urának aszott vonásait utánozták,

még a csövek és huzalok sem hiányoztak róluk, melyek életben

tartották azt az eleven holttetemet.

Egyedül a viháncoló Cornellan viselte valódi, ravaszdi arcát.

Dominóruha volt rajta, baloldalt fehér alapon fekete, jobboldalt

fekete alapon fehér rombuszokkal. Merevített gallérja fehér volt, és

bordázott. Fekete köpenye kecses ívet írt le a levegőben, ahogy

bókolva meghajolt a jövevények felé. Igazgyönggyel hímzett

mágneses cipője kunkori orrú, és aranyszínű volt. Fején hetykén

félrecsapott, tollas kalpag ékeskedett. Micsoda életveszélyes,

alattomos ficsúr volt ez az ember!

– A Császár nevében – szólt Jaq. – Ti, akik gúnyt űztök a
Császárból...

– Hallgass! – mordult föl egy hang. – Mi a Császár hívei vagyunk.
Az ő parancsára cselekszünk.

– Mikor itt bujkáltok a hiperűrben? Mikor a Káosz egyik
torzszüleményével kísérleteztek?

Az egyik álcsászár hirtelen letépte magáról a maszkot. Az a

háromágú, gyömbérszín szakáll! Az a busa szemöldök! Jaqot

döbbenet rázta meg.

– Harq Obispal!
Hát persze; az a cápahajó...

Az irgalmat nem ismerő inkvizítor bömbölve felkacagott, fehér

fogsorában kéken villogtak az acélfogak.

– A hivalkodó vakhit is jó álca lehet, Jaq Draco! A fanatikus
kérkedés eltereli a figyelmet az ember igazi céljáról. Bár azt nem

tagadhatod, hogy a Sztálindrómot meg kellett tisztítani a

parazitáktól! Ó, azok a génorzók; milyen kapóra jöttek...

Obispal tekintete Ey'Lindire villant, s az arca elkomorodott, mintha

most rakná a helyére az utolsó darabját egy kirakójátéknak, ami

már rég furdalta az oldalát, de az eredményül kapott kép valahogy

nem tetszene neki.

Vajon tudják-e Obispal társai, hogy az elvakultan öldöklő inkvizítor



csak azért lehet most itt az előadóteremben, mert Jaq orgyilkosa

annak idején biztonságba rántotta őt egy vaszilarjovi utcán? Jaq

rámosolygott a szenvtelen képű Ey'Lindire, s magában megáldotta

őt azért az önkényes, impulzív lépéséért a Sztálindrómon.

– Halld szavam, egyszerű inkvizítor! – mondta. – Halld, és
engedelmeskedj! Én a Pöröly gyermeke vagyok.

Obispal elvigyorodott.

– Jól tudom. Mi másért tartottad volna szemmel minden lépésemet?
Jaq igyekezett kihasználni az előnyét, bármilyen kicsi is volt.

– És jól is tettem, különben most nem élnél, széttéptek volna a
génorzók, ugye? Néhány álarcos alak mozgolódni kezdett. Az

egyikük megkérdezte:

– Igaz ez?
Még Cornellan is meglepettnek tűnt.

– Tulajdonképpen igen – ismerte el Obispal –, bár abban az
előrehaladott fázisban az én halálom már nem változtatott volna az

ügy végkimenetelén. Csak kissé óvatlan voltam egy alkalommal. Az

ember mindig köteles kockára tenni az életét a Császárért, áldott

legyen a neve. – A szakállas férfi egészen mellékes dolognak

tüntette föl az esetet, és Jaqnak be kellett látnia, hogy jobban vág

az esze, mint hitte volna.

– Mindenesetre – sziszegte egy másik álarc – szégyen lett volna
elveszíteni egy ilyen bátor harcost, mikor Őiszonyúsága

küldetésében járunk. Rátermett jelölteket nem könnyű toborozni. És

ezzel már el is jutottunk hozzád, Draco...

Távolabbról egy másik hang szólalt meg, amit Jaq valahogy

ismerősnek talált.

– Draco, mire van legnagyobb szüksége a galaxisnak? Jaq azonnal
rávágta:

– Ellenőrzésre.
– Akkor hadd avassalak be Császárunk néhány gondolatába az
ellenőrzés el képzelhető legtökéletesebb módjáról... – A hang

gazdája leemelte arcáról a maszkot.

Jaqon ismét erőt vett a döbbenet. Egy ismerős, higgadt szempárral

találta szemben magát, mely egy igazi szemből és a másik helyére

beültetett optikai lencséből állt: az ezüsthajú férfi, akinek fél arcát

forradás szelte ketté, melybe apró rubinokat varratott, mintha a rég

begyógyult sebhely még mindig vértől piroslana, nem volt más, mint

maga Baal Firenze.



– Nagyprior! – Jaq nem tudta teljesen kiölni a megszólításból a
gyermekfővel belenevelt tiszteletet. – Hiszen ön küldött engem a

Sztálindrómra...

– Te pedig eszesebbnek bizonyultál, mint vártam. – Firenze Jaq
kísérői felé intett a fejével. – Azt akarom, Zephro, hogy magunk közt

maradjunk.

Cornellan érzékeléskioltó csuklyákat kapott elő, egyet Zhord fejére

húzott, egy másikat Parsheen mamáéra. Aztán az ajka előrevillant,

akár egy vadászó gyík villás nyelve, s futó csókot lehelt Ey'Lindi

szemöldökére, mielőtt őt is vakságba és süketségbe taszította

volna.

– Mint tudod, Draco – folytatta a nagyprior –, az inkvizíciónak van
egy külső és egy belső köre. Itt van még aztán az Ordo Malleus, a

Titkos Nagymestereivel. Ezeknek a nagymestereknek a körében

létezik egy titkos, legbelső konklávé, amit néhány évtizede maga a

Császár alapított. A testület kizárólag neki tartozik felelőséggel, és

most itt ülésezik ebben az előadóteremben. Ezt a csoportot,

amelynek létezése hétpecsétes titok, a Hidra Birodalmi Rendjének

hívják. Legfőbb eszköze természetesen a hidra. Hosszú távú

célkitűzése nem más, mint a galaxis valamennyi emberi elméjét

totális ellenőrzés alá vonni.

És Firenze nagyprior nekilátott, hogy elmagyarázza a tervet,

melynek megvalósítására az életüket tették föl a roncsban

összegyűlt Titkos Nagymesterek...

Talán egy óra telhetett el? Jaq még mindig egészen kába volt a

hallottaktól, olyan nagyszerű és förtelmes volt ez a vállalkozás...

A beavatottak közül mintegy húszan levették az álarcukat, jó

szándékuk jeléül. Jaq egyiket sem ismerte – hacsak át nem

operáltatták az arcukat egy plasztikai sebésszel –, azt azonban

látta, hogy valamennyien igazi emberek, egyikük vonásait sem

szennyezte a Káosz mocska. Jól megjegyezte az arcukat, hogy

később bármikor felismerje őket.

Nyolcan megtartották az inkognitójukat. Ezek a karmazsin palástot

viselők voltak a Hidra Nagymesterei. Hihetetlen mentális erő

sugárzott belőlük, de semmi olyasmi, ami démoni fertőzésre vallott

volna. A gyülekezet kétségkívül romlatlan vérű emberekből állt.

Obispal tagja volt ennek a rendkívül különös rendnek. Jaqnak is

fogadalmat kellett tennie, hogy az lesz. Tompán ismételte a szájába

adott szavakat, mintha álmában beszélne. Többek között esküvel



kötelezte magát, hogy soha többé nem tér vissza a Földre, és nem

keresi föl az inkvizíció főhadiszállását, de az Ordo Malleus

nehezebben körülírható székhelyét sem.

Cserébe kapott egy új elektronikus tetoválást, amit Cornellan pingált

fel nagy műgonddal a jobb arcára. Vonagló polipot ábrázolt, amint

egy eleven ember feje köré tekeredik. Azok, akik a jelenlévők közül

levették az álarcukat, egy pillanatra aktiválták saját hasonló

tetoválásukat, majd gondolati úton eltüntették.

Így derült ki, hogy a ravasz Zephro Cornellan valójában az Ordo

Hydra bizalmi ügynöke. Egyáltalán nem ellenség, hanem harcostárs

minden vállalkozások legnagyszerűbbjében, leggrandiózusabbjában

és legocsmányabbikában.

Jaq őrizetére bízták a hidra néhány darabját, egy kódolt zárral

ellátott nikkelacél sztázis-tartályban. Biztosították, hogy később, ha

leszakít belőle egy-két csápot, hogy megfertőzze vele az útjába eső

világokat, a hiányzó mennyiség a sztázis ellenére újra fog sarjadni,

mivel a hidrát összetartja az anyagi univerzum alapját képező

Káosz, bármilyen messze kerüljenek is egymástól a foszlányai.

– Nincs több kérdésem – mondta végül Jaq a konklávénak.
– Akkor vedd le a csuklyát azokról a használható egyedekről –

utasította Firenze Cornellant.

Ey'Lindi, Zhord, Parsheen mama: egyedek, puszta pontok, apró

macskakörmök a végtelen Birodalomban és a beavatott

nagymesterek elképesztő, ármányos cselszövényében. Jaq a maga

részéről egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy ő is ilyen

egyednek számít-e, vagy valóban befogadták soraikba a

világegyetem sorsának alakítói.

Még az esetleges megfiatalításokat beleszámítva is roppant

valószínűtlennek tűnt, hogy a jelenlévők bármelyike megéri azt az

időt, amikor személyesen megtapasztalhatja – az élvezheti szó nem

igazán tűnt helyénvalónak – a hidraterv gyümölcseit. Hacsak a

nyolc, álarcos nagymester nem bízik annyira a többiekben, hogy

valami hihetetlen hajószörnyetegen elutazzon a szomszéd

galaxisba és vissza, kihasználva ezzel az időeltolódást. Esetleg

évszázadokra sztázisba helyezik magukat. De

megkockáztathatják-e, hogy kivonjak magukat a terv lassú

kibontakozásából? Nem lesz-e szükség közben éles elméjükre,

szervezőképességükre?



Azaz a vállalkozásnak valóban önzetlennek és altruistának kell

lennie; akik jelenleg munkálkodnak rajta, saját személyükben semmi

hasznot nem húzhatnak belőle. Ez azt jelenti, hogy ez valóban a

hosszú távú megváltás terve; a szolgaságba alázás révén nyert

megváltásé...

Cornellan levette a csuklyát Jaq útitársairól; hagyta, hogy a fények

és a hangok ismét eljussanak az érzékszerveikhez.

A három ember, akit robotkarok fogtak le a súlytalan közegben, és

semmilyen információ nem jutott el hozzájuk a környezetükből, a

teljes érzéketlenség állapotában töltötte az elmúlt órát. Zhord

vigyorogva nyáladzott, akár egy boldog csecsemő. Ey'Lindi arcán

szelíd, ábrándos mosoly ült, amit mintha elfújtak volna, mikor

magához tért. Parsheen mama felsikoltott, ahogy átsöpört rajta a

külső benyomások visszatérő hulláma; valami olyasmit érezhetett,

mint amikor az elfagyott végtagban a heves dörzsölés hatására újra

megindul a vérkeringés. Az asztropata, talán életében először,

mentálisan is ugyanolyan vak volt, mint vizuálisan: megtapasztalta a

tökéletes elszigeteltség állapotát.

– Csudajó, hogy befutottál, Jaq – lelkesedett Zephro Cornellan,
miközben összehajtogatta és elrakta a csuklyákat. – Igazán nem

szeretném, ha közröhej tárgyává tennél, mint szegény Obispal

barátunkat, mielőtt kollégákká fogadtuk egymást, de...

Obispal mennydörgőn felnevetett, bár hahotájába egy kis savanyú

íz is vegyült.

– ...de nem mesélnéd el részletesen, miként sikerült végrehajtanod
ezt a kiváló fegyvertényt, mármint hogy ránk találtál? Csak hogy

teljes legyen a kép.

Lehetséges, hogy a Harlekin-ember tényleg nem tudja?

– Csak hogy teljes legyen a kép – mondta Jaq –, az asztropatánk
követett. Elültetett az agyadba egy postagalambot.

– Ó, ó, hát persze. És mikor?
– Ne aggódj, pár nap múlva elsorvad.
– Pontosan mikor?
Hát nem tudja? Hát nem Cornellan vezette ide Jaqot az orránál

fogva?

– Nos, hát amikor a tőlem lopott kémlegyeken keresztül kivetítetted
magadról azt az incselkedő hologramot Lord Voronov-Vaux

otthonában.
– Ahá! A kutyát megmarták. A kémet kilesték. Gondolom,


közvetlenül azután történt, mikor eldöntötted, hogy mégsem

rendeled el az exterminatust... Azt hiszem, ez az exterminatusdolog

vett rá, hogy tisztelni kezdjem benned a széles látókörű

gondolkodót, Jaq. Itt kárhozzak el, ha nem arra számítottam, hogy

odaparancsolod az űrgárdistákat, és szétfröcskölöd egy kicsit a

hidránkat az univerzumban! De nem, te végletekben gondolkozol.

És ez nagyszerű. Az Ordo Hydrának végletes gondolatokra van

szüksége, Jaq. Ássuk hát el a csatabárdot, cimbora, elvégre

senkinek nem esett baja.

– Kivéve a Sztálindróm bolygó teljes lakosságát – jegyezte meg Jaq
élesen.

Cornellan megdermedt.

– Hisz nem rendelted el az exterminatust, Jaq. Mihelyt a hidra
visszavonulót fújt, meggondoltad magad.

Jaq állával az asztropata felé bökött.

– Ő továbbította az üzenetet. A maga felelősségére.
Néhány futó pillanatra Cornellan arca olyan volt, akár egy

polimorfinon élő alakváltóé – ijesztő, torz kifejezések hullámzottak

végig rajta hihetetlen iramban. De csak néhány futó pillanatra; utána

felkacagott.

Kacagva odalépett Parsheen mamához. Kacagva előkapott egy

lézerpisztolyt az övéből, és kacagva kilőtte az öregasszony egyik

vak szemét, hogy az agyveleje hátul a falra fröccsent.

11.
– Ó, nem, itt nem tűrhetünk meg egy olyan asztropatát, aki
postagalambokat rak az ember kobakjába. Tekintettel kell lennünk

arra, hogy milyen kaliberű személyek gyűltek össze ebben a

teremben. Ó, nil és nunquam és sohasem!

Így magyarázta meg sietve Cornellan, hogy miért lőtte le az

öregasszonyt...

Jaq, Ey'Lindi és Zhord visszakapták az energiapáncéljukat meg a

fegyvereiket, aztán az elfajzott robotok kikísérték őket a roncstömeg

hátborzongató útvesztőjéből. Zhord maga mögött húzta a navigátor

immáron üres vértezetet, Jaq pedig a nikkelacél tartályt vitte. A

barlangszerű teremben, ahol az idegen lények koponyái lebegtek, a

robotok magukra hagyták őket.



Aztán a páncélzatra szerelt fúvókák segítségével a Tormentum

Malorumhoz manővereztek – ahol szembe kellett nézniük a

fedélzeten begubózott navigátor gyanakvásával.

– Gyere már, nyisd ki – mondta Zhord. – Bezártad a zsilipajtót.
– Aha – jött Gugol válasza rádión –, könnyű ám azt állítani, hogy
ugyanaz a három ember van azokban a vértezetekben, aki

eredetileg felvette őket...

– Mi ez? – kérdezte Jaq. – Elkapott a hiperűri idegbaj? Mi vagyunk
azok, akik annak idején eloldoztunk a smaragd lakosztályban.

Emlékszel?

– Aha, csakhogy ha ti az ellenségeim vagytok, akkor tudnotok kell
erről, mivel ti voltatok azok, akik összekötöztek.

– Ha nem nyitod ki, Vitalij – mondta Ey'Lindi –, a halál hölgye
tényleg elorozza a lélegzeted, szétroppantja a csontjaidat, megsebzi

a szívedet, és így tovább.

El tud pirulni egy rádióhullám?

– Khm, persze, máris – hallatszott Vitalij hangja, és a zsilipajtó
fordulni kezdett.

Most, hogy ismét biztonságban voltak a Tormentum fedélzetén, egy

asztropatával megkevesbedve, ám egy lezárt sztázistartállyal

gyarapodva, Jaqot már nem elégítette ki a Harlekin-ember

magyarázkodása, hogy miért ölte meg Parsheen mamát.

– Nem az volt a benyomásod – kérdezte Ey'Linditől –, hogy
Cornellan villámgyorsan kiszámította magában, van-e még valami

esély a Sztálindróm megmentésére, ha visszatérünk az anyagi

univerzumba?

– Huh, most aztán már hatalmas esélyünk van a bolygó
megmentésére – kottyantott közbe Zhord. – Az a bohóc agyonlőtte

az egyszemélyes hírközlő rendszerünket. Ezért tette volna?

– Szerintem – mondta Ey'Lindi lassan – Cornellan valószínűleg arra
a következtetésre jutott, hogy a Sztálindróm számára már nincs

remény. Hogy mindenképpen későn érkeznénk.

A hangjából kitetszett, hogy továbbra is gyűlöli a Harlekin-embert,

de kénytelen tárgyilagosan megítélni a cselekedeteit. Jaq

egyetértett.

– Azt hiszem, a hír egy pillanatra szörnyű haraggal és
szomorúsággal töltötte el. Biztosan érzékenyen érintette egy világ

meggyilkolása.



– Illik a képbe – mondta a zömik –, ha a kölyökhidrája
gyerekszobájának szánta a Sztálindrómot.

– Nem, ennél mélyebbek voltak az érzelmei. Igazságot szolgáltatott
a bolygónak, és végrehajtotta az ítéletet Parsheen mamán. Egy

másodpercre megszállta őt annak a billiónyi embernek a lelke, akik

valami kevéske kárpótlást követeltek kárba veszett életükért.

Ezek szerint tehát az Ordo Hydra valóban jószívű szervezet.

Ugyanakkor persze nem ismer megalkuvást, és kénytelenségből

totalitárius, hosszú távon azonban az emberi nem javára

munkálkodik, noha a nemes cél érdekében embermilliók lelkét veri

olyan tökéletes béklyóba, mint soha azelőtt.

Ezzel az értelmezéssel csak az volt a baj, hogy Baal Firenze

szemlátomást örömmel nyugtázta a hírt, miszerint a Sztálindrómot

örökre elnyelte a történelem süllyesztője. Ha a Sztálindróm nincs

többé, a hidra felgerjedésének minden nyoma megsemmisül; és

Jaqnak valami elképesztő hazugságot kell kieszelnie, ha meg akarja

indokolni, miért adta ki az utasítást, már amennyiben hivatalosan

felelősségre vonják érte. Erre persze nem fog egyhamar sor

kerülni... Talán vagy húsz év múlva. (Egy világok millióiból álló

galaxisban!...) Jaq jól teszi, ha élete végéig messze elkerüli a

Földet, és híven szolgálja az Ordo Hydrát. Amennyiben ehhez tartja

magát – hiszen esküvel fogadta –, a nagyprior bizonyára

készséggel megadja a hivatalos szentesítést a Sztálindróm

elpusztítására...

– Mi történt, míg csuklya volt a fejünkön, főnök? – kérdezte Zhord. –

És mi van abban a tartályban?

– Hogy mi van a tartályban, az titok – mondta Jaq szigorúan.
– Már azt hittem, valami finomság. Például tűzdelt groxnyelv.
Búcsúajándékba.

– Talán egy nagyobb, csúfabb kínzóállvány van benne, kis fickó! –

csattant fel Jaq.

– Bocsánat, inkvizítor. Azt hiszem, a méretem épp megfelelő.
– Hát maradj is meg akkorának.
– Hova visszük? – kérdezte Gugol.
– Azzal te csak ne törődj, Vitalij. Majd én elzárom ezt a tartályt
valahová. A legjobb az lesz, ha egyszerűen elfelejtitek. Hogy merre

tovább? Nyilván a legközelebbi világra, aminek egy kis felügyeletre

van szüksége...



Jaq negyed fényerősségű megvilágításban feküdt az alvócellájában

– a tartályt a szomszéd mosdófülkébe zárta –, és mindent felidézett
magában, amit a konklávétól megtudott.

A gyülekezettől, amely valami sivár naprendszer fagyos peremén,

melyre nem tartott igényt sem a Birodalom, sem az idegenek, titkos

teológiai laboratóriumokban hosszas kutatások után életre hívta a

hidrát.

A Császár tulajdon nyers bölcsessége és előrelátása vezérelte őket,

mikor magának a Káosznak az ősanyjával végeztek kísérleteket

tápfürdőben lebegő mozdulatlan rabszolgákon és bűnözőkön.

Az eredmény egy sokalakú létforma volt, amellyel szemben minden

hagyományos fegyver hatástalannak bizonyult.

A hidra anyagi manifesztációja azonban csupán a jéghegy csúcsa

volt. Éretté fejlődvén minden hidra – valójában az egyetlen totális

hidra különböző részei – mentális spórákat bocsát ki magából,

melyek bolygószerte megtelepednek az emberi elmékben, mialatt

maga a test egyszerűen semmivé foszlik. A hidra mentális spórái a

nemzedékek végtelen során át megmaradnak az emberi agyakban;

a szülők átörökítik őket gyermekeikre.

– Célunk az – magyarázta Baal Firenze –, hogy minél több
emberlakta világon elvessük a hidra csíráit. A nagy részükön.

Mindegyiken. Reméljük, hogy a kifejlődés időszakában a hidrák el

tudják kerülni a felfedeztetést; legfeljebb a söpredék figyel fel majd

rájuk, amelynek szavára a felelős pozícióban lévők úgysem

hallgatnak. Reményünk bizonyára hiúnak fog bizonyulni! Akkor hát

bukkanjanak csak rá a hidrákra bátran! Nihil obstat, ahogy mondani

szokás. A bolygókormányzók és közönséges inkvizítorok által

indított irtó hadjáratok látszólag sikerrel járnak majd, valójában

azonban csupán kibővítik a hidrák élettartamát és végső befolyását.

Még a Malleus beavatatlan tagjai is csak szét fogják szórni a hidra

csíráit buzgalmukban; aztán meg nem marad semmi bizonyítékuk,

semmi, amiből kiindulva megérthetnék a történteket.

– Kivéve persze, ha az exterminatushoz folyamodnak –

emlékeztette Jaq a nagypriort.

– Úgy van. Ha semmi nem marad életben a világon, akkor semmit
nem lehet ellenőrzés alá vonni. Lefogadom, hogy kevés eset fog így

végződni. Minimális százalék.

A kulcsszó az ellenőrzés volt. A hidra engedelmeskedik teremtői



utasításainak. A spórái végül meg fogják fertőzni az egész

emberiséget; eleve ezzel a céllal hívták létre. Akkor az Ordo Hydra

nagymesterei majd működésbe hozzák a rejtett, latens spórákat,

melyekből apró hidrák sarjadnak az embertrilliók agyában, s mindet

összeköti egymással a hipertér közvetítő közege.

S ha erre sor kerül, a nagymesterek – a Császár önjelölt szolgái –

pillanatok alatt galaxisszerte az irányításuk alá vonják az egész

emberi fajt.

Jaq tanúja volt egyszer, Ey'Lindi pedig át is élte, hogyan lehet a

hidrát az agy gyönyör-központjának közvetlen ingerlésére

használni... Ugyanígy hozzá tudtak férni vele a fájdalomközponthoz

is.

– A beteljesülés percében – mondta Firenze – a galaxis teljes
emberi lakossága arra kényszerül, hogy egyetlen hatalmas

csoporttudattá olvadjon össze. Kombinált mentális hatalma akkora

lesz, hogy kipusztíthat minden idegen létformát, és megtisztíthatja a

hiperűrt a rosszakaratú enütásoktól. Ha Császárunk Astronomicanja

fénylő világítótorony a hipertérben, hát ez az új csoporttudat

valóságos lángszóró lesz...

A kiválasztottak maroknyi csoportja egyre acélosabb ellenőrzés alá

vonja a galaxisban nyüzsgő férfiak és nők elméjét. Képes lesz

kiforgatni őket önmagukból, parancsokat osztogatni nekik, kéjes

extázissal jutalmazni és pokoli kínokkal büntetni őket. Legfőképpen

azonban fókuszálni tudja kollektív mentális energiájukat, méghozzá

tetszőleges célpontra.

– Ez lesz – zárta le előadását a nagyprior – Császárunk öröksége, s
egyben leghatalmasabb fegyverténye. Kétségtelenül tudod, hogy a

Császár ereje hanyatlik – mint ahogy hanyatlófélben van maga a

Birodalom is; lassú és gyötrelmes hanyatlás ez, de az.

Őiszonyúsága egy kozmikus méretű élőlényt fog maga után hagyni,

amelyet a kiválasztott mesterek csoportja irányít majd, fanatikus

odaadással. Ha pedig képesek leszünk megcsapolni az emberiség

kollektív mentális energiáját, akkor búcsút mondhatunk a

démonoknak, a hiperűr hatalmainak. Búcsút mondhatunk a

vérengző génorzóknak, a ravasz eldáknak, az okvetetlenkedő,

fosztogató orkoknak. Búcsút az ősi, kifürkészhetetlen szlannoknak

és a tyranidák rabló termeszhordáinak. Ám ami a legfőbb, búcsút

mondhatunk a Káosz végleteinek; az emberi nem csoporttudata



leigázza és béklyóba veri őket!

Valóban nagyszerű és iszonyatos látomás. És Jaq terjeszteni fogja

a hidra csíráit, amerre csak jár. Alvó cellája mélyén tűnődve

azonban ismét megrohanták őt a kételyek.

Gyanította, hogy ha esküjével dacolva megpróbálna visszatérni a

Földre, nem érné el élve az ősvllágot... Néhány évig kétségkívül

felügyelet alatt áll majd, hogy megbizonyosodjanak a hűségéről.

De mi volt rá a garancia, hogy a hidraterv ötlete valóban a Császár

agyában fogamzott meg? Egy olyan titkos vállalkozás, hogy még az

Ordo Malleus nagymestereinek legtöbbje sem tud róla! Hogyan

engedélyezhetett egy ilyen tervet az Istencsászár, ha igazán valóra

akarta váltani azt az álmot, amelyre egész életét feltette: a szabad

és független emberiség álmát? Mi lesz a hidrával a csoporttudat

létrejötte után? Magától elsorvad, és semmivé foszlik majd? Vagy a

Császár... fölhagyott az álmodozással?

Mert ebben az esetben az egész terv bűzlött a rothadástól.

A széles körben halhatatlannak vélt Császárt csupán dühödt,

gyémántkemény szívóssága és akaratereje tartotta életben.

Birodalmának látszatra kimeríthetetlen energiái pattanásig feszült

pókfonalakból álló galaktikus háló gyanánt szőtték be az ellenséges

űr végtelenjét. Márpedig a pókfonál meglepően erős ugyan, de

elszakadhat. És ha túl sok szál szakad el, az egész háló ragacsos

mocsokká omlik össze.

Lehetséges volna, hogy az irányított csoporttudat végső

támadásának célja maga a Császár lesz? A háló közepén

gubbasztó beteg pók? És az új Birodalom élére a beavatott

nagymesterek leszármazottai kerülnek?

Honnan tudhatná Jaq biztosan?

Azok a rettenetes robotok, amelyek lefogták őket a roncsban,

túlságosan emlékeztették Jaqot bizonyos képekre, amik áruló

légiósokat ábrázoltak, az évszázadokkal ezelőtt a Császár életére

törő renegátok megrontott vérű ivadékait, akik most a galaxisnak

egy borzalmas, eltorzult zónájában húzták meg magukat...

Nyílt az ajtó.

Ey'Lindi surrant be Jaq cellájába nesztelenül, és behúzta maga után

az ajtót. Alakja olyan fenyegetően rajzolódott ki a félhomályban,

hogy Jaq keze önkéntelenül összezárult a párnája alatt lapuló

tűpisztoly markolata körül.

– Bocsáss meg, inkvizítor – suttogta a nő. Közelebb lépett. Biztos,


hogy nem kerülte el a figyelmét a tűpisztoly után nyúló kéz.

– Más személy lettél? – kérdezte Jaq. – Cornellan átcsábított? A
magáévá tett?

– Nem... Csak a tieddé. Meg a magamévá. Meg a Császárévá.
– Miért jöttél?
– Megnyugvásra van szükséged, Jaq. Súlyos teher nehezedik rád;
szabadulj meg tőle egy kicsit. Én pedig valami másfajta

démonűzésre vágyom, mint amit elvégeztél rajtam. Amíg rajtam volt

a csuklya, megálmodtam, mi lenne a módja. Cornellant most már

nem ölhetem meg, ugye? Szövetségest kell látnom benne...

harcostársat.

– Igen. És tudni akarod, hogy miért. Hogy pontosan miért.
– Nem, nem kell tudnom, hogy miért. Engedelmes eszközöd
vagyok. Te vagy a halál ura és parancsolója; én csak végrehajtom

az általad hozott ítéleteket.

Közelebb húzódott, és Jaq felé nyúlt karcsú kezével, amin ezúttal

nem voltak digitális fegyverek; bár ő ujja csupasz hegyével is tudott

ölni. Vágyódva érintette meg az inkvizítort.

– Megnyugvás, Jaq. Neked is, nekem is. Az elmédet lehetetlen
ellent mondások kínozzák.

Jaq szíve gyorsabban vert.

– Akkor meg kell tisztítanom magamat az ellentmondásoktól. A
Császár útja az egyetlen igaz út. Imádkozzunk!

– Imádkozzunk, hogy megtudjuk, melyik igaz út az egyetlen igaz út?
Ha megbocsátod arcátlanságomat, nekem jobb ötletem van. Hiszen

kereskedő-álruhádban az... ágyasod vagyok. A többiek nem tudják

meg. És ha rá is jönnek valahogy, Zhord csak morogni fog, hogy

„huh!”, Vitalij meg ír egy szomorkás hangú ódát. Vitalij titokban még

meg is könnyebbül majd, hogy vágyódása immár reménytelen;

többé nem kell oktalan cselekedetekbe lovallnia magát miattam,

amikbe esetleg belehalhat. Döntés előtt állsz, Jaq. Csakhogy nincs

meg a kellő perspektívád, nem tudod elhatározni magad, hogy

melyik irányba lépj tovább. Én más perspektívát ajánlok neked, mint

az ima.

A Tormentum Malorum mellett lebegő roncstömeg felé intett.

– Az új feletteseid nem számítanak rá, hogy ezt a perspektívát
választod. Azt hiszik, begubózol majd a belső bizonytalanságoddal,

bármilyen kételyek gyötörnek is. És ily módon elfojtod őket

magadban. Arra számítanak, hogy a tisztaság vezérel tovább az



utadon. Légy tisztátalan velem egy kicsit. És keresd a fényt.

Lassan nekilátott, hogy levesse testhez álló fekete tunikáját; így már

jobban lehetett látni. Aztán Jaq tetoválásait kezdte cirógatni, Jaq

pedig a forradásokat a bőrén. Végül a szőrös póktetoválás Ey'Lindi

ágyékán bekebelezte az inkvizítort.

Később, ahogy ott feküdt az orgyilkos mellett, kimerülten, de élve,

arra gondolt, milyen ostoba is volt, mikor hosszú éveken keresztül

megtagadta magától ezt a gyönyört.

Nem, nem úgy van. Inkább a banalitást tagadta meg magától

hosszú ideig, mintha nem hitte volna, hogy az elragadtatásnak

létezhet ilyen fizikai állapota. Való igaz, az orgyilkosok teste sok

mindenre képes. Ey'Lindi talán ugyanolyan könnyen halmozta el

gyönyörrel, ahogy pokoli fájdalmat is okozhatott volna neki. És Jaq

eksztázisa hamarosan az ő eksztázisa is lett, begyújtott benne

valami elektrokémiai üzemanyagot, mely minden szennyét

leperzselte róla annak a korábbi hamis kéjnek, amelyet a

Harlekin-ember nyújtott neki.

– Ey'Lindi...
– Ez csak egyszer történhet meg így – mormolta a nő.
– Igen, tudom. – Valóban tudta. – A legmagasabb csúcsok
meghódítása után ugyan ki vágyna lapos dombtetőkre?

– Tudom, mit látok az én csúcsomról, Jaq. Újra látom önmagam: a
halál hölgyét. Megtisztultam a szennytől.

– Amivel Cornellan mocskolt be... Miért tette ezt veled? Miért
használta fegyverként a gyönyört?

Mit látott Jaq a maga csúcsáról, az elragadtatásnak e kiélezett,

kristálytiszta tudatállapotában?

– Talán – mondta – Cornellan egyszerre két üzenetet küldött neked
– és egyben nekem is. Először is megmutatta, hogy ha teheti,
inkább örömet okoz, mint fájdalmat. Ezért lőtte le Parsheen mamát;

nem tudta elviselni a lelkében kavargó keserű bosszúvágyat.



– És másodszor?
– A második üzenete az volt, hogy a hidra urai a végsőkig
manipulálhatják az emberi elmét. És ez az üzenet, amelyet

Kefalovban kaptunk tőle, nem annyira kérkedés volt, mint inkább

figyelmeztetés. Ey'Lindi, be kell avassalak abba, amit a konklávéról

megtudtam...



Mikor Jaq befejezte a hidraterv elmagyarázását, az orgyilkos így

szólt:

– Zephro Cornellan ezek szerint kettős ügynök. Látszólag az Ordo
Hydrának dolgozik, valójában azonban ellene. Amit velem tett... azt

azért csinálta, hogy megmutassa nekünk, milyen totális zsarnokság

van itt kibontakozóban. Azt akarta, hogy még a gondolatától is

undorodjam... undorodjunk. Miért tette volna, ha titkon nem

ellenzője a tervnek? Ha igazunk van, a Sztálindróm teljes

elpusztítása sem volt az ínyére, bár együttműködött Obispallal a

hidra fölgerjesztésében, ami emberéletek millióiba került.

– Akkor vajon kinek dolgozik?
– Emberek voltak azok a nagymesterek, Jaq? Jaq bólintott.
– De meglehet, hogy másutt nekik is vannak titkos feletteseik, akik
egyáltalán nem azok. Való igaz, az univerzum hazugságok,

csalások és csapdák szövevénye.

– Ez a Cornellan perverz módon vonzódik hozzád, Jaq.
Elképzelhető volna, hogy kimondottan azért vonta magára a

figyelmedet, hogy bevezethessen ebbe az új rendbe? Talán azt

reméli, hogy rajtad keresztül megtorpedózhatja az egész

összeesküvést anélkül, hogy neki magának színt kellene vallania?

És közben csak azért tettet hűséget az ügyhöz, hogy folyamatosan

kapcsolatban maradhasson vele?

– Nem tudom... Azok a robotok nagyon hasonlítottak az áruló
légiósok űrpáncéljához, akiket megrontott a Káosz. Az ilyen

robotokat akár az Iszonyat Szemében is lehetne használni futárnak

vagy követnek... És hol másutt kelt volna életre igazából a hidra?

Hol másutt? Valami nagy, titkos laboratóriumban talán, egy feketére

fagyott sziklatömb felszíne alatt, amely egy isten háta mögötti

feltérképezetlen rendszer legkülső pályáján kering? Tényleg azt

hitték, hogy beveszem ezt a mesét?

– Az Iszonyat Szemében, Jaq?
Csak nem borzongott meg mellette Ey'Lindi? Csak nem riad vissza

még ő is a lassan alakot öltő kilátásoktól? Jaq gyöngéden

megsimogatta, míg tehette.

Az Iszonyat Szeme... Ez a roppant porköd pokoli naprendszerek

tucatját rejti, melyeknek bolygói nem ismerik a csillagokat, csak a

villogó szivárványfények örök táncát görcsökben vonagló

égboltjukon.



Azok a légiók, amelyek a Hórusz-féle zendüléskor elárulták a

Császárt, a Szembe menekültek, s itt... hátborzongató mutációkon

estek át. Mert a Szem olyan zóna volt, ahol a közönséges

univerzum és a hiperűr átfedi egymást, s a tér és az anyag

lidércnyomásos formákba torzul.

Hol másutt foganhatott és gyarapodhatott volna egy anyag és

immatérium keverékéből álló entitás, mint a Szemben?

Lehetséges volna, hogy az Ordo Hydra hátterében valamilyen sötét

összeesküvés húzódik meg a Császár és az egész emberiség ellen,

amit a Szem elfajzott lakói, a Birodalom engesztelhetetlen

ellenségei irányítanak?

Nem a Császár titkos, nagyszabású terve – hanem a szívének

irányzott tőrdöfés?

– Ha az Iszonyat Szeme felé vesszük az utunkat, szinte biztos,
hogy elébe megyünk a halálnak – tűnődött Jaq félhangosan. –

Először is a konklávé miatt. És ha ők nem ölnek meg minket, a

Szemben tenyésző torzszülöttek majd igen...

Ey'Lindi megragadta a kezét.

– Nem, Jaq, ezt nem így kell felfogni. Az ember nem megy elébe a
halálnak. Az az ostobák és a kudarcra kárhoztatottak útja, akik a

pusztulásukba rohannak, mert lelkük egy része kétségbeesett, és

sóvárogja a halált. Ők hívják ki maguk ellen a sorsot, az pedig

elébük megy.

– Inkább arra gondolj, hogy én vagyok a halál hölgye, te meg a halál
ura és parancsolója! Az Iszonyat Szeme vonzza a halált. Minket

vonz – mintha valami fölébe rendeltetett isteni hatalomból merítene.

– Igen, egy olyan hatalomból, amit ádáz erőszakkal meg akar
gyalázni, és ha képes rá, elemészteni. – Jaq felsóhajtott. – Persze

egyszerűen el is menekülhetnénk.

Mikor ezt kimondta, félt, hogy magára vonja Ey'Lindi megvetését –

röpke percekkel azután, hogy az orgyilkos megtisztelte és

megtisztította őt testének felajánlásával. De muszáj volt

kimondania. A menekülés is egy alternatíva volt. és nekik minden

lehetőséget meg kellett vizsgálniuk.

– Meghúzhatnánk magunkat valami távoli világon. Kereshetnénk
egy idegen civilizációt, amely képes felfogni a hidrát a maga

teljességében. Száműzetésbe vonulhatnánk az eldák egyik

mestervilágára. Menedéket kérhetnénk egy szlann ősmágustól.

– Úgy van – helyeselt a nő. – Az eldák is, a szlannok is hálásak


lennének, ha informálnánk őket erről a fegyverről, amelyet egy szép

napon még ellenük fordíthatnak.

– És idegenek között végeznénk az életünket, vagy valami vad
határvilágon, évszázadokkal azelőtt, hogy a hidra hatalma öntudatra

ébredne. Ami azt illeti, a galaxis olyan hatalmas, hogy az utóbbi

esetben tovább pózolhatnék mint inkvizítor; bár valójában persze

renegát lennék...

Ahogy beszélt, Jaq érezte, hogy ez az út bezárul lelki szeme előtt,

akár egy fekete ponttá szűkülő pupilla. Ezért kellett hangot adnia

ennek a gyáva választásnak: hogy tanúja legyen, mikor semmivé

foszlik.

Egy másik, nagyobb, beteges szem meredt rá, hívta szavak nélkül,

ingerkedett vele; a vörösen izzó porköd, ahol a valódi és a valótlan

tér egymásba mosódott.

– Nem, el kell utaznunk a Szembe, hogy utánajárjunk a dolognak –

mormolta.

Ha életben maradnak, Jaqnak utána el kell mennie a Földre, hogy

kihallgatásért folyamodjon az emberiség urához, és a tanácsát

kérje.

Ez a vállalkozás is rettentő veszedelmekkel fog járni. Mert mostantól

kezdve senkiben sem bízhatnak. Csak önmagukban.

– Jaq...
– Hmm?
– Ha az embert fertőző betegek közé viszi az útja, bölcs dolog előbb
gyógyírt keresni a kórra. Mielőtt el akarna vegyülni az idegenek

között, jól teszi, ha gondoskodik valami álcázásról. Cornellan

kezében tehetetlen voltam a hidrával szemben...

– Mit javasolsz?
Megmondta; és Jaq majdnem elhányta magát.

A nikkelacél tartály nyitva volt, a nyálkás csápok mozdulatlan

fürtökben hevertek benne.

Ey'Lindi polimorfint fecskendezett be magának. Most dallamos

kántálásba fogott egy Jaq által még sohasem hallott nyelven.

Egész testét ellazította, majd görcsösen kezdett lélegezni, mintha

meg akarná zavarni szervezetének természetes ritmusát.

Jaq imákat motyogott.

– Imperátor, age. Imperátor, eia. Servae tuae dejensor...
Ey'Lindi a tartályba nyúlt, és kivett belőle egy kisebb csápot, amely



azon nyomban vonaglani kezdett, mihelyt elhagyta a sztázismezőt.

Aztán belemélyesztette fogát a húsába, ami nem hús volt.

Remegő cafatokat harapott le róla, és gyorsan befalta őket, hogy

minél előbb túl legyen ezen a rettenetes, undorító lakomán. Ajka,

mely nemrég még Jaq bőrét cirógatta, most ugyanolyan mohón

szívta-szürcsölte a hidra nyúlós, ragacsos szubsztanciáját.

Hogy bírja ki hányás nélkül? Az az izmos állkapocs, azok a

könyörtelenül őrlő fogak!

– Nem olyan szörnyű – mondta teli szájjal, mikor észrevette Jaq
arckifejezését.

– Engem dzsungelcsigákkal szoptattak. Anyám sajtolta szét őket. A
fehérjedús lé egyenesen a kisgyerek szájába csorog. A gyerek

addig szopogatja a csigát, míg mindent ki nem szív belőle...

Miután befejezte förtelmes lakomáját, keresztbe tett lábbal

letelepedett a padlóra, s szemöldökét ráncolva összpontosítani

kezdett. Ezúttal nem a saját testét alakította át akaraterejével.

Helyette gyomra lassan emésztődő tartalmát elemezte, bontotta

alkotórészeire, és semlegesítette, majd Jaq számára érthetetlen

módszerekkel immunizálta magát a hidra szubsztanciája ellen a

polimorfintransz segítségével.

Hosszú idő múlva böfögött egy párat, aztán azt mondta:

– Most már talán jobban ellenállok neki. Cornellan nem fogja még
egyszer eljátszani velem a piszkos trükkjét. Soha.

Jaq a tartályra meredt. A fölfalt csáp helyén valamiféle ködfolt

sűrűsödött össze, mintha a hidra máris újrasarjadna. Az immatérium

nem engedelmeskedett a sztázis törvényének. A szörnyeteg

mozdulatlan maradt a tartályban, de pótolni tudta hiányzó részeit.

– Gondolod, hogy Cornellan és a beavatottak is legyűrtek egy ilyen
iszonyú fogást? – kérdezte Jaq. – Nem érzed úgy, hogy most már

te is parancsolni tudsz a hidrának? Mint Cornellan?

Ey'Lindi eltűnődött, aztán megrázta a fejét.

– Én nem vagyok pszi – mondta. – Nekem elég az immunitás is.
Talán ha...

– Ha én is ennék belőle?
– Nem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna. Te még sohasem
próbáltad ki magadon a polimorfint. Nem alakítottad át a testedet.

Hidd el, nem könnyű feladat. Sejtelmünk sincs, miféle

szertartásokhoz folyamodhatott Cornellan, ha valóban evett az

immatériumból.



Jaq kezdett határozottan örülni annak, hogy nem folytatott

tanulmányokat az orgyilkosok egyetemén.

– Később talán rájövünk a módjára – mondta. – Addig is ébresszük
fel a többieket. Azonnal indulunk. A Szem felé. És... köszönöm,

Ey'Lindi.

– Örömömre szolgált. Szó szerint.
12.
A Szem ötezer fényévre volt attól a ponttól, amely a közönséges

térben megfelelt a hiperűrben sodródó hajóroncsnak. Tizenöt nap

hiperidő, mint kiderült.

Időközben talán két év fog eltelni az anyagi univerzumban.

A Sztálindróm régóta fölperzselt roncs lesz már, őserdőit

szétrohasztja az életfaló, majd fölégeti a robbanógáz; csupán üres

városainak plasztacél csontvázai tornyosulnak a sivár pusztaság

fölé, akár egy kiszáradt óceán halott korallszirtjei. A legtöbb város

valószínűleg kusza, olvadt salakká omlott össze, mikor bolygószerte

begyulladt a robbanógáz. A mérgezővé vált légkörben nincs

egyetlen szabad oxigénatom sem; az is mind elégett...

Jaq gyászolta a Sztálindrómot, és minden éjjel az iszonyat órájáról

álmodott...

Ahogy a Tormentum Malorum közeledett a Szemhez, a hiperűr

egyre kiszámíthatatlanabbul háborgott, ide-oda dobálva a hajót.

Gugol komor összpontosítással navigált, kitért az árhullámok elől,

amelyek fényévekre sodorhatták volna őket az útvonaluktól,

örvényeket kerülgetett, melyek végtelen Möbius-pályára csalták

volna őket, míg éhen nem halnak, s még a csontjaik is el nem

porladnak.

Az Astronomican időnként tisztán látható volt. Máskor lüktető

csomók keletkeztek a hipertér szerkezetében, melyek hatalmas

területen szétkenték a Császár vezérsugarát, úgyhogy komoly

erőfeszítésbe telt pontosan megállapítani, hol húzódik.

Gugol harmadik szeme szúrt és sajgott. Zhord folyton az ősei nevét

motyogta, hogy valami törékeny kapcsolatot tartson a Szemtől távol

eső megbízhatóbb külső kozmosszal. Ey'Lindit időnként heves

hányinger vette elő; ezeket a rohamokat szigorú meditációval

küzdötte le. Jaq megérezte elméjében a koncentrált Káosz első,



tétován tapogatózó csápjait, a valósággal egybemosódó,

rosszindulatú Káoszét. Ájtatos imával kirekesztette őket.

Végül, mikor elérték a Szem szélét, az Astronomican végleg eltűnt

Gugol tudatából. Ekkorra azonban már bemérte magának legalább

egy tucat naprendszer árnyékát, melyek a roppant porköd mélyén

bújtak meg, s tömegük és energiájuk nyomot hagyott a hipertér

változékony, kavargó szubsztanciáján. Ujjai fürge táncba kezdtek a

konzol fölött, és kivetítette egy hologramban e naprendszerek

egymáshoz viszonyított helyzetét.

Jaq összehasonlította az így kapott ábrát a rendje feljegyzései

alapján készített holotérképpel, amit a fedélzeti komputer

memóriájában tárolt. Az inkvizíció időről időre érzékelők százaival

felszerelt száguldó nullhajókat küldött a porködbe, különleges

védőpajzsokkal leárnyékolva. Az ilyen hajóknak tehetséges pszik

voltak a fedélzetén, akik ki tudták fürkészni, mit művel az elátkozott

világokon poshadó lakosság. De még a leghűségesebb, legjobban

kiképzett pszik is összeroppanhatnak a démonok átütő erejű

mentális támadása alatt. Az is megtörtént, hogy az áruló légiósok

csapdát állítottak a nullhajóknak, vagy a felderítők különféle

természeti csapásoknak estek áldozatul. Ám az információ, ha

morzsánként is, de egyre gyűlt.

– Most hová, Jaq? – kérdezte a navigátor. – Melyik elkárhozott
csillagra?

Jaq letekerte a Tarotjáról a mutánsbőrt. Lerakta maga elé a Főpap

kártyáját. A folyadékkristályos lapon remegések futottak végig,

mintha valami zavarná. Nem csoda – a Császár befolyása a

Szemben csak negatív lehet. Jaq egyáltalán nem lett volna

meglepve, ha az összes kirakott lap fordított helyzetű lesz. Az arca

gondterhelt ráncokkal barázdálva nézett vissza rá a Főpap

kártyájáról.

Elmormolt egy imát, mély levegőt vett, és nekilátott a

kártyavetésnek.

Mögéje... a Harlekin került a Discordia sorozatából, fordított

állásban. Az alak, akin elda maszknak kellett volna lennie, ismét

Zephro Cornellan titokzatos, hamiskás mosolyú arcát viselte. Ezúttal

azonban passzív mozdulatlanságba dermedt.

Jaq mellett... a Démon, a tintahalszerű szörny. Hát persze. És ez is

fordítva. A fordított helyzet a hidra vereségét jelentheti – hacsak



nem a rosszakaratú Káosz közelsége manipulálta a kártyát.

Az akadályozó tényező... egy renegát mutáns a

Discordia-sorozatból. Ugyancsak fordítva. Ami talán arra utalt, hogy

a Birodalom elfajzott ellenségei alulmaradnak. Vagy talán, az adott

helyzetet tekintve, mégsem. Jaq nem igazán tudta értelmezni.

Kirakta az utolsó két lapot.

És ezek oly mértékben mágikusak voltak, hogy Jaq egyszeriben úgy

érezte, mintha valami őrangyal vezetné.

A Galaxis arkánumán csillagok sziporkáztak. A napok billiójából álló

tengeri csillag lassan, behúzott karokkal forgott a tengelye körül, s

egyszerre idézte föl Jaqban a meleg tej simogató puhaságát meg a

csiszolt gyémánt tökéletességét. A tündöklő ragyogásban az

Iszonyat Szeme aprócska szennyfolt volt csupán. A Galaxis kártyája

Jaq felé nézett, helyeslőn és támogatón.

Az utolsó lap is pozitív jelentést hordozott. A Csillag arkánuma volt

az. Egy meztelen nő – Ey'Lindi – térdelt a köves pusztaságban, s

egy korsót töltött meg egy rezzenetlen vizű tóból. A feje fölött egy

kék csillag ragyogott szembántó fénnyel. Hét másik, változó

fényerősségű csillag rendeződött trapézalakzatba körülötte.

Az alakzat tökéletesen egybevágott Gugol hologramjával; és azt az

egyetlen, kék fényű csillagot keretezte.

Ez valódi igazságfeltáró asztrojövendölés volt.

A Császár lelke – mely ezekben a kártyákban testesült meg –

továbbra is Jaqkal volt, a Káosz sívó förgetegének dacára.

– Irány a kék csillag, Vitalij.
A kártyalapok megvonaglottak.

A Galaxison fekete pókfonalak futottak végig, sebes rothadás

gyanánt. A tóból, amely mellett Ey'Lindi térdelt, kocsonyás csápok

sarjadtak. Tüskés növények burjánzottak mindenfelé. Az égből

véres szemgolyók záporoztak, fennakadtak a töviseken, és gennyes

váladékká pukkantak szét. A Harlekin gonoszul elvigyorodott, és

meglóbálta lézerpisztolyát. Mögötte baljós alakok kezdtek

szökdécselni; félig emberek, félig mérges skorpiók.

Jaq saját kártyája megremegett, majd elhomályosult.

Jaq gyorsan összeszedte a lapokat, megtörve ezzel a Tarot-transz

bűverejét, nehogy a Harlekin-ember fegyveréből – bár az egész

biztosan lehetetlen! – vékony energiasugár lövelljen ki, és eltalálja

őt.

Tekintetét végig elfordítva tartotta, miközben megkeverte a



kártyacsomagot, visszacsúsztatta a tokjába, és ismét betekerte a

mutánsbőrbe.

– Cornellan a nyomunkban van – mondta. – A konklávé tudja, hogy
nem engedelmeskedem az utasításainak.

Ha a Tarot ennyire pillanatok alatt Jaq ellen fordult, igaz volt-e, igaz

lehetett-e a kedvező jóseredmény? Vagy a kártya csak arra

figyelmeztette, hogy bölcsebb dolog lenne, ha tartaná magát a

fogadalmához?

– Huh, az a pakli tele van poloskával – mondta Zhord. – Ugye?
– Ezúttal nem hallottam Cornellan gúnyolódását, kis fickó. Lehet,
hogy a kártya csak őrködik felettem. Amit kérdeztem tőle, azt

megválaszolta, ám a szükség úgy kívánta, hogy figyelmeztessen

Cornellanra is. A Császár Taroljanak saját élete van.

Miféle iszonyú hatalma lehet a Harlekin-embernek, ha képes így

megfertőzni mások Tarotját, mikor még csak nem is látta soha

életében?

– Nyilvánvaló, hogy a kártya nélkül nem boldogulok. Különben
hogyan állapítottam volna meg, hogy a kék nap az úti célunk? A

saját Tarotomat nem pusztíthatom el. A lelke egylényegű az

enyémmel.

– Nagyszerű, főnök! És mi lenne, ha bedugnád egy
sztázistartályba? Az talán lelassítaná Cornellant.

– Nem hiszem!
– Akkor miért nem veszed elő a Harlekin-lapot, és lősz bele egy
csinos kis lyukat? Ettől talán megfájdulna színpompás barátunk

feje, nem?

Jaq felsóhajtott. Zhord valóságos varázsló volt, ami a hajtóműveket

és a fedélzeti gépparkot illeti, a bonyolult teológiai problémák

azonban szemlátomást meghaladták a felfogóképességét.

– A Tarot egységes egész, önálló hálózat. Ha kiragadsz belőle egy
elemet, nem várhatod el tőle, hogy továbbra is összefüggő képet

adjon. Mennyi idő múlva érkezünk meg, Vitalij?

– Hiperidőben talán húsz perc. Aztán meg pár nap a közönséges
térben, természetesen. A Szem belsejében fogunk kilépni a

hiperűrből. Amennyire láttam, itt mindenféle törmelék úszkál. A

védőpajzsokat maximális hatásfokra állítottam.

A hajó megrendült, ahogy egy hiperhullám oldalba kapta, és

magával sodorta, akár egy száraz falevelet.

– Koncentrálnom kell...


Az űrt mindenfelé beteges színfátylak tarkázták, rikítóak, üszkösek

és delejezők, mintha egy őrült festőművészt eresztettek volna

szabadon, hogy telepingálja a kozmikus vásznat tébolyult, alaktalan

lidércnyomásaival.

A gázködök skarlátvörösek, mandulaszínűek és ciánkékek voltak.

Mintha folyékony epe és alvadt vér áramlott volna a Tormentum

körül, ahogy a Szem napjai gáz-és porfelhőket böfögtek a végtelen

űr e torz zónájába, amit a hipertér nyomása megfertőzött és

megmérgezett.

Csak a legközelebbi, legfényesebb csillagok közül fénylett át egy

maroknyi a gázfátylakban tátongó nyílásokon; azok is csak ködbe

burkolózó messzi világítótornyok gyanánt. A kék napot élénken

ragyogó fényudvar vette körül, mintha maga az űr is lázbeteg lenne.

Az is volt.

Most, hogy a Tormentum Malorum visszatért a közönséges térbe,

Ey'Lindi ült a pilótaszékbe. Vitalij Gugol alvócellájában pihenve

lábadozott a hiperűri utazás stresszéből. Zhord a mesterséges

gravitációval babrált, amitől hol minden ólomnehézzé vált, hol

szédülés fogta el az embert, és a fejébe tódult a vér. Most, hogy a

hiperképernyő munka nélkül maradt, a többi monitor meg néhány

nyitott hajóablak szabad kilátást engedett Ey'Lindinek és Jaqnak az

odakint tobzódó fékevesztett tébolyra, hogy bolygók után

kutathassanak.

A Tormentum Malorum álcázóernyők fedezetében, teljes mentális

árnyékolással haladt.

Egy érzékelő felcsipogott; az egyik monitor nagytotálra váltott.

– Portyázó légióshajó – mondta Jaq. – Nem lehet más.
A másik jármű alakja gigászi rákra emlékeztetett. Ütött-kopott barna

védőpáncélját démoni emblémák díszítették. Két kiálló ízeit ollója

valószínűleg nehézség nélkül fel tudta tépni a titánburkolatot. A

szelvényezett, páncélos lábak (még szőrszálak is nőttek rajtuk:

lövésztornyok és érzékelők) ütemes evező mozdulatokat végeztek,

mintha a rablóhajó rovarként mászna az űrben, zsákmányra lesve.

Jaq ellenőrizte a méretarányt, és iszonyodva döbbent rá, hogy a

másik jármű hatalmas. A Tormentum Malorum bolhányi volt a

renegát hajóhoz képest. Azok a „lábak” valószínűleg egymagukban

is kész csatacirkálók. Csak nem arra készülnek, hogy

elszakadjanak a hajótesttől? Jaq maga elé képzelte, ahogy ez az



űrbeli remeterák megragadja a Tormentumot, összeroppantja a

burkát, mint valami csigaházat, kitines szájnyílását a repedésre

tapasztja, és végtelen özönben okádja magából a

szörnyszülötteket...

Ey'Lindi kikapcsolta az összes nélkülözhető fedélzeti rendszert,

köztük a mesterséges gravitációt is.

– Mi a fene van? – kiabált át a sértődött Zhord a másik kriptából.
– Kísértetet játszunk – szólt vissza neki Ey'Lindi.
A rákhajóból teleszkópos csápokon ülő szemek bújtak elő;

felderítőhólyagok. Jaq oltalmazó aurát idézett maguk köré. Minden

erejével arra koncentrált, hogy ne fedezzék fel a hajójukat. Addig

sugározta mentális energiáját a védőpajzsokba, míg egész testét

veríték verte ki, s közben arra gondolt: láthatatlanság.

A rákhajó továbbhaladt. Közben lassan megfordult, pörsenéses

hasával az útirány felé.

– Ugrani készül – suttogta Ey'Lindi.
A remeterák szivárványszín robbanás kíséretében eltűnt.

A Szem egy másik csillagára vagy a Szemen kívülre, fosztogatni.

Jaq ellazította magát. Megéhezett.

Aznap marinírozott édespatkányt evett, spicai szarvasgombával

töltve.

A bolygó, ami néhány nap múlva ott puffadozott alattuk, akár

mérgező klórgázban is úszhatott volna, de a fedélzeti műszerek azt

jelezték, hogy a légköre belélegezhető.

Ebben a zónában immatérium szivárgott a Káosz és az anyagi

univerzum között tátongó réseken, s a gonosz mágia

fantomszíneivel szennyezte be a spektrumot. Az elébük táruló

látványért részben a fekélyes ködök voltak felelősek, melyek a

lidércbirodalmat a lenti bolygótól elválasztó védőfal hasadékain

gomolyogtak át. Arról sem volt szabad megfeledkezni azonban,

hogy a Tormentum Malorum utasai elől valóságos mentális miazma

rejti el az alatta meghúzódó csúf látványt – a műszerfalon vörös

vészfények villogtak, démonok jelenlétét jelezve.

Ha valahol, hát leginkább itt foganhatott a hidra, psziteológusok és

ravasz biotechnikusok laboratóriumaiban.

– Nem hiszem, hogy sok tiszta vérű emberrel találkoznánk odalent –

mondta Jaq. – Ha túl sokáig van kitéve ennek a környezetnek,

minden élőlény megváltozik.

Lehet, hogy a konklávé nem csupán azért volt kénytelen



közvetítőnek használni azokat a csontpáncélos robotokat, hogy

megfelelően szörnyű képet mutasson a helyi lakosoknak – hanem

azért is, mert a robotok legalább nem voltak kitéve ellenőrizhetetlen

mutációknak, amíg el nem végezték a feladatukat?

Jaqnak eszébe jutott, hogy iátrti nem látta a Hidra Nagymestereinek

arcát; ugyanakkor viszont a démonok mocskát sem érezte rajtuk...

– Amíg van kilátás egy jó kis bunyóra, semmi vész – mondta Zhord,
leginkább azért, hogy lelket öntsön magába. Az a világ odalent nem

igazán tűnt hívogatónak.

Ha már maga az álarc is ennyire féregrágta, miféle szörnyű ábrázat

húzódhat meg alatta?

És vajon milyen árat fizetett a konklávé, kérdezte magában Jaq, a

hidra megszerzéséért? Tegyük fel például, hogy a beavatottakat

tisztes szándék vezérli, de csúnyán félrevezették őket.

Közreműködne-e a Káosz egy olyan vállalkozásban, amely végül a

Káosz pusztulásához vezet?

Ó, igen, előfordulhat. A Császárt elkeseredetten gyűlölő renegátok

bárkivel szövetkeznek, ha a terv ellene irányul. Azonkívül nem

valószínű-e, hogy a beavatottak leszármazottai késhegyre menő

hatalmi harcot fognak vívni egymással a vezető nélkül maradt

galaxis fölötti uralomért? Tételezzük föl, hogy a Tejútnak egy egész

szektora, amely az egyik beavatott irányítása alatt áll,

szellemvillámot bocsát a szomszéd szektorra. A mentális görcsök

iszonyúak lennének. Dühöngő őrület. A mentális polgárháborútól

tépett emberi civilizáció ismét kártyavárként hanyatlana az

anarchiába. És a túlélők legnagyobb részének egy hiperűri parazita

fészkelne a fejében, szinte felszólításként a démoni megszállásra.

De ha a hidratervet a Császár kezdeményezte, ő bizonyára számolt

ezzel a lehetőséggel is.

Feltéve, jutott eszébe Jaqnak iszonyodva, hogy maga a Császár

épeszű. Bizonyos tekintetben eltökélt és sziklaszilárd, más

tekintetben azonban... őrült. Talán a Császár egyik aspektusa nem

tudja, mit gondol és tervez a másik.

Jaq ugyan viszolygott ettől az eretnek gondolattól, mégsem tudta

teljesen elhessegetni.

Mi van, ha a konklávé nagymesterei tudják, hogy a Császárt lassan,

fokozatosan hatalmába keríti a téboly – és mindenáron le kell

taszítani a trónról, valaki mást ültetni a helyére? Ha valóban így van,



ez lenne a világegyetem legszörnyűbb titka, amit még

összeesküvőtársaikkal sem mernének megosztani. Ezért a

hazugság, hogy maga a Császár a terv szellemi atyja...

Ha ugyan hazugság.

Jaq újra föltette magának a kérdést, nem tudta-e a konklávé

valamilyen csellel rávenni a Szem lakóit, hogy közreműködjenek

egy olyan fegyver létrehozásában, mely idővel épp azokat az erőket

fogja megsemmisíteni, amelyek éltetik és eltorzítják őket. Vagy

legalább arra, hogy engedjék megidézni a hidrát itt, az Iszonyat

Szemében.

Ez valóban kiváló mesterhúzás volna...

– Orbitális védőpajzsok nincsenek – mondta a kijelzőket
tanulmányozó Gugol.

– Se mesterséges holdak, se harci űrállomások.
A műszerek még a miazmán keresztül is érzékeltek néhány

energiafogyasztó központot. Talán fél tucat lehetett belőlük,

szerteszét szórva az egész világon.

Jaq megnyitotta tudatát a lenti világ számára, ugyanúgy, mint azon

a rég letűnt napon, mikor árvaházi ágyán fekve megérezte a Xerxes

Quintuson a mentális jelenlét foszforeszkáló szikráit; csakhogy most

képességei teljes ismeretében tette ezt, és minden veszedelem

ellen felvértezte magát – legalábbis remélte. Hagyta, hogy elöntse

őt a mocsok, és halászni kezdett benne az óhajtott jel után; tudni

akarta, hogy van-e valami nyoma odalent a hidra létezésének.

– Nyisd ki a tartályt, Ey'Lindi! – Korábban már közölte vele a
számkódot. – Hozz egy csápot belőle...

A nő engedelmeskedett, s hamarosan visszatért egy vékony

tapogatóval.

Jaq ár ellen úszott egy roppant, boltíves csatornában, mely

csordulásig telve volt a kifacsart elmék ürülékével, és egy amorf

alak árnyékát kereste... Kerüld el azokat a lényeket, akik ebből az

alvilági áramlatból nyerik a táplálékukat! Nem szabad magadra

vonnod a figyelmüket!

A csatorna hatfelé ágazott, s mindegyik új alagút ugyanolyan zsúfolt

és hatalmas volt, mint maga a főág. Vigyázz arra a polipra, amelyik

tapogatózva feléd fordult!

Erre mintha könnyebb lenne úszni. A hidra nyoma? Talán. Szinte

biztos.



Jaq visszavonult. A csápot odaadta Ey'Lindinek, aki sietett

visszarakni a sztázisba, mielőtt az álnok szubsztancia újrasarjadna.

Mikor a nő visszatért, Jaq rákoppantott az irányvonalakkal barázdált

monitorra.

– Itt szállunk le. E mellett az energiaforrás mellett, de nem túl közel
hozzá. És nem maradunk sokáig. Nem hiszem, hogy a Birodalom

fennállása óta akadt volna olyan inkvizítor, aki portyát vezetett a

Szem egyik világára.

– Mintha azt mondtad volna, Jaq, hogy odalent nem igazán örülnek
az épkézláb külsejű fickóknak, ugye?

– Valóban.
– Huh, tegyünk úgy, mintha a foglyaim lennétek? – mondta Zhord. –

Vezesselek titeket láncra verve? Igazán illene hozzám az elfajzott

félember szerepe, nem gondoljátok?

– Nem – szólt Ey'Lindi. – Ahhoz túl jóképű vagy.
– Jóképű? Jóképű? – A kis ember elpirult, és egészen zavarba jött.
– Tökéletes, jó megjelenésű zömik vagy.
– Jóképű? Huh. Akkor már miért nem lenyűgözően szép? – pödörte
meg a bajszát Zhord kihívóan.

– Csodás varacskos disznó lenne belőled – szólt közbe Gugol.
– Pofa be, háromszemű.
– Ne változzak át az álgénorzó alakomba? – javasolta Ey'Lindi. –

Akkor úgy néznék ki, mint akit megfertőzött a Káosz, nem?

Kívánhatunk magunknak jobb álcázást?

Jaq csak örülni tudott a nő ajánlkozásának. Hálás tisztelettel

bólintott.

– Tedd meg, Ey'Lindi. Tedd meg.
13.
Villámok cikáztak az epebajos égen, mintha a valóság és a

valótlanság között szikrázó feszültséget próbálnák levezetni.

Gennyes fellegek gyülekeztek, de nem víz hullott belőlük, hanem

valami ragacsos nedv. Ahogy rájuk nézett az ember, leginkább

rothadó, rákos daganatoknak tűntek a levegőben. A látványt a

méregzölddel erezett sárgás fényű napkorong világította meg,

melynek fénye alig szűrődött át a klórgáznak tetsző légkörön. Nem

is volt többre képes, csak penészes fénylepedékkel vonta be a

viharvert tájat, amit fűrészes élű szirtek és ragyás kősziklák



tarkítottak. A Tormentum Malomra álcázóernyője leple alatt egy

másik terepalakulatnak tűnt csupán.

Illúziók kavarogtak, mintha anyagiasulni akarnának, ahogy a tej

vajjá sűrűsödik. Néhány tömlő alakú növény éhesen fordította a

táncoló lidércek felé torz, szőrös virágait, melyek mind a bomló hús

beteges színét viselték.

Egy óra múlva harcra hívták ki őket, álnokul játékos módon.

Egy lemezpáncélos bivalyember tucatnyi szökdécselő szörnyet

vezetett elő egy cseppkőszerű sziklaszirt mögül.

– Hohó, hohó! – bömbölte a bivaly. – Nézzétek, mit találtunk,
drágaságaim!

A vezér halántékáról roppant szarvak meredtek előre; hegyükön

alvadt vér száradt. A páncélja mindenütt csontokra emlékeztetett.

Lábszárát fémcsontok burkolták körül. Mellén csontokhoz forrasztott

csontok alkottak démoni rúnajeleket. Térdkalácsát vicsorgó, idegen

koponyák takarták. Csizmája és kesztyűje hatalmas kéz-és lábujj

csontokból állt. Nemi szerve fölött obszcén csontdudor dagadt,

gennyes fekélyeket idéző vérkövekkel kirakva. Ezenkívül finom

mívű szaténköpenyt viselt, mely vidám táncot járt mögötte a

szélben, nyakában pedig aranyláncon egy erotikus amulettet. Jaq

úgy érezte, hogy a bivalyember hátborzongató, brutális érzékiséget

sugároz. Öltözéke mintha azt sugallta volna, hogy még a csontok is

képesek párzani, még a csupasz fém is elmerülhet a nemi

gyönyörökben... bár ez a kéj nem puhányoknak való.

A vezér mögött egy teknősbéka ballagott fölegyenesedve; ráncos

feje hordószerű páncéljából meredt elő, amit színjátszó csillagok és

félholdak díszítettek, mintha két lábon járó galaxis lenne, vagy

valami őrült varázsló. Színes selyemszalagok lobogták körül, égő

gázcsóvák gyanánt. Vajon kimászik-e a páncéljából éjszakánként,

hogy vézna, lottyadt testét kinyújtóztassa egy heverőn, s csupaszon

reszkető érzőidegeit alávesse valami hatalmas, nedves nyelv

cirógatásának? Jaq megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától

ezt a gondolatot.

Egy másik harcos rézmellényt és aranypaszományos nadrágot

viselt, mintha szőrös hernyók vonulnának a páncélján hosszú

sorokban; bal karja helyén csápköteg sarjadt. A fején dúsan

bodorított parókát viselt.

Megint egy másik, aki szemmel láthatólag hermafrodita volt,



átlátszó plasztkristály vértezetben kevélykedett; jókora rákollója

veszedelmesnek tűnt. Egy alacsony, vézna harcosnak, aki

csörömpölő, barokkosan cikornyás páncélt viselt, légyfeje volt, rajta

rátartin félrecsapott, tollas kalpag. Mellette egy kétlábú, nyáladzó

bakkecske haladt nagy szökkenésekkel, puffancsujjú zekében,

merevített nyakfodorban és bársonypalástban.

Csak egyetlen hatalmas termetű férfi tűnt tiszta vérű embernek.

Sisakja ugyan nem volt, de az űrgárdisták páncélzatának

lidércnyomásos paródiáját viselte, melybe százával maratták a

vigyorgó démonpofákat. Oldalt, a feje mögül hosszú, bordázott

csövek íveltek előre, mintha a bivalyember szarvait akarnák

utánozni, csak fordított állásban. Arcéle grandiózusan nemes

metszésű volt, márványszoborhoz illő; napszítta, hófehér haját

hullámokba zselézte. Sasorrába fűzve smaragdgyűrűt hordott, ami

Jaqot egy csepp takonyra emlékeztette. Bal arcát tetoválás

díszítette, amely szimbolikus kardot és hüvelyt ábrázolt, mintegy

közösülésre készen.

A renegát űrgárdista mellett egy mutáns nő táncolt, aki egyszerre

volt gyönyörű és iszonyatos. Törékeny, fehér bőrű testén

sodronyacél akrobatatrikót viselt, művirágokkal díszítve; haja dús,

szőke zuhatag volt. Két jadezöld szeme azonban ferdén álló puffadt

oválisként éktelenkedett máskülönben érzéki arcában. A lába

topázgyűrűkkel ékes strucckarom volt, a karja festett, kitines rákolló.

Feszes fenekéből borotvaéles farok sarjadt, mellyel ide-oda

csapkodott. Úgy nézett ki, mint a Káosz igéző, csábos

démonleánya! Gugol felnyögött, mikor meglátta, és önkéntelenül tett

egy lépést előre. Zhord a fogát csikorgatta.

A banda damaszkolt csövű sorozatlövőkkel és igazgyöngy

berakásos markolatú energiakardokkal volt felfegyverezve.

Félelmetesen nevetséges rajvonalba húzódtak, és megálltak, hogy

szemügyre vegyék a hagyományos energiapáncélba öltözött három

alakot, akik közül kettő átlagos termetű volt. egy pedig törpe, de a

fölcsapott sisaklemez alatt az arcuk emberinek és természetesnek

látszott.

Indulás előtt Zhord sárga fedőréteget fújt a széles vállú

energiapáncélokra, részben azért, hogy jobban beleolvadjanak a

sivatagba, részben pedig azért, hogy eltakarja a démonűző

hatszögeket és az állhatatos hit vörös ikonjait. Jaq undorodva és

bizonytalan lélekkel, de felpingált rájuk néhány torz, renegát



szimbólumot, mint például Hórusz Szemét; igyekezett hanyag

munkát végezni, nehogy valóban átitassa őket a Káosz hatalma, de

első látásra meggyőzőnek hassanak. Jaq fegyvertára

energiapálcából, pszipuskából és hordozható hátitartályhoz

csatlakoztatott lángszóróból állt, nikkelacél hónalj tokjában pedig ott

lapult aranyberakásos lézerpisztolya. Zhord és Gugol sorozatlövőt,

lézerpisztolyt és surikenvetőt hozott magával.

A banda három nehezen besorolható, állig felfegyverzett

betolakodóval találta magát szemben... akiket egy génorzófajzat

kísért. Ó, igen, ha létezik itt ilyesmi, akkor Ey'Lindi az ő útlevelük és

szabadjegyük; biztonságuk garanciája.

– Slaanesh, Slaanesh – mekegte a kecske, és felborzolta
nyakfodrát. A légy és a teknősbéka csatlakozott a kántáláshoz. A

légy gúnyosan meglengette kalapját.

– Dicsőség a Kéj Légiójának! – harsogta az űrgárdista-karikatúra.
Mit mondott: a „Kéj” vagy az „Éj” Légióját? Vagy talán mindkettőt?

Az elfajzott harcos csúfondárosan vigyorgott.

Jeges hideg kúszott végig Jaq gerincén. Slaanesh, a perverz

gyönyör és kínban lelt kéj ura, valóban megfelelő gazdája lehet egy

olyan bolygónak, ahol kitenyésztenek egy szörnyeteget, amely

képes közvetlenül ingerelni az agy gyönyör-és fájdalomközpontját.

Ez a szedett-vedett csürhe, amely elzárta az útjukat, ezek a

felcicomázott torzszülöttek mintha azon lettek volna, hogy valami

abszurd és vérengző játékba kezdjenek velük. A kérdés az volt,

hogy be lehet-e csapni őket? Ey'Lindi lekuporodott Jaq mellett,

mintha arra készülne, hogy a génorzók hihetetlen gyorsaságával

lerohanja a bandát.

Többször összecsattintotta a karmát; torz, lószerű feje előremeredt.

Jaq egy mozdulattal nyugalomra intette.

– Mint útitársam alakjáról láthatjátok – kiáltott –, mi arcul köptük az
úgynevezett Császárt. – Birtokló mozdulattal vállon veregette

Ey'Lindit. – Ő az én szerető kedvesem, az átváltozott drágám, aki

beavatott engem a kínszenvedés gyönyöreibe.

A bivalyember Ey'Lindire nézett. Vajon megszállottnak találta-e?

Mindenesetre megnyalta a szája szélét, és a bandájához fordult.

– A renegátokat mi tárt karokkal fogadjuk, ugye, testi-lelki társaim?
– Hatalmasat horkantott. – Bár előbb persze ellenőrizzük, hogy
igazán megtapasztalták-e az eksztázist, hmm?



Mehtápasztáták-e áz essztásziszt... Ezek a degenerált árulók

dekadens, selypegő akcentussal beszélték a birodalmi gótot. A légy

kuncogott.

– Ó, hogyne, a beavatási szertartás ellen nem lehet semmi
ellenvetésük.

Nem lehet semmi ellenvetésük.

Márpedig, gondolta Jaq, ezt a beavatási szertartást jobb lesz

elkerülni. Fölényes megvetéssel nézett a bandára, és hanyag

kézmozdulatot tett.

– Barátságtalannak és sivárnak találom ezt a menedékhelyet.
Nekem több kell gennyel öntözött kősivatagnál. Én a hidra otthonát

keresem. A Hidra Nagyurainak a követe vagyok. – Jaq elővett

páncélja tartórekeszéből egy hidracsápot, és odahajította maga elé

a földre, ahol azon nyomban tekergőzni kezdett.

– Hááá – felelte a bivaly vigyorogva –, azok a drága, áruló
nagyurak...

Árulók? Kit árult el a konklávé? A renegátokat ezen a kopár világon

– vagy a Birodalmat?
A bivalyember odakiáltott Jaqnak.



– Föl kellene keresned városunk csodálatos kínzókamráit, renegát
kuzin; csak akkor értenéd meg igazán, mi mindent tartogat

számodra ez a világ.

Ez most meghívás volt, vagy borzalmas fenyegetés? A Káosz e

bajnokának észjárása teljesen érthetően maradt Jaq számára;

túlságosan... kaotikus volt.

Ebben a pillanatban Jaq szörnyű vágyat érzett magában, hogy

kibújjon energiapáncéljából, és leteperje Ey'Lindit. Ha bizonyítani

tudná állítását ez előtt a szörnyközönség előtt, akkor bizonyára

továbbengednék. És elmondanának neki mindent, amit tudni

szeretne.

Az álnok sóvárgás mindent meggyalázott, amit drágának érzett

szeretkezésük során a Tormentum fedélzetén. Mentális támadás

érte, a leghitványabb, legbujább fajtából.

De nemcsak őt, Ey'Lindit is. Sziszegni kezdett, és egyik karmát az

ágyékára szorította. A génorzóknak a nyelvükön kívül, amivel

belecsókolták petéiket az áldozataikba, nem voltak ivarszerveik.

Most azonban Ey'Lindi hasa alatt lassan valami bemélyedés

formálódott ki, mintha magába akarná fogadni Jaqot. Valami

manipulálta az akaratát, amivel a hamis génorzótestet uralma alatt



tartotta. Nem az a hidrafoszlány, amely a kavicsos talajon vonaglott.

Annak ellenállt volna. Akkor viszont...

És az ok? Ki akarták csalogatni Jaqot az energiapáncéljából,

megfosztani ettől a biztos menedéktől. Ezek szerint a banda nem

bízik a saját erejében és fegyvereiben, legalábbis energiapáncélos

ellenfelekkel szemben nem. Jaq kirántotta energiapálcáját, és a

kecskére lőtt vele, aki kábultan támolyodott hátra; alattomos

mentális támadása hamvába holt.

– Ilyen könnyen nem csaptok be! – kiáltotta Jaq dacosan.
– Ezek szerint nem – felelte a bivaly. – Graal'preen barátom
félreértette a szavaimat. Mint mondtam, próbára kell tennünk az

eksztázisotokat, mielőtt a keblünkre ölelnénk benneteket. Ez azt

jelenti, hogy a ti kedveseteknek össze kell mérnie magát a mi

szeretőnkkel.

A rémséges-szép démonlány a többiek elé libbent; farka süvítve

szelte a levegőt, ollói csattogtak.

– Egyenlő erősek vajon? Talán nem igazán. Kedves unokaöcsénk –

és unokahúgunk – a tobzódásban, a daliás Cammarbrach, segíteni

fog neki.

A rákollós hermafrodita lépett elő, emberi kezében kéken sustorgó

energiakarddal, és gúnyosan meghajolt.

– És azt hiszem, Testood is. Bár a puskája nélkül. Nem akarunk
tisztességtelen küzdelmet.

Így hát a teknősbéka lerakta sorozatlövőjét, és energiakarddal

felfegyverezve a többiek mellé lépett.

– Ó, várjunk még – tette hozzá a bivaly. – Most szépen húzunk egy
harci kört, és rábocsátunk egy kis visszatartó varázslatot. Amit te,

Lord Pszi – gyilkos pillantást vetett Jaqra, és feléje bökött a

szarvával –, nem fogsz megzavarni. Slishy, csináld!

A mutáns nő sebesen táncolni kezdett, borotvaéles farkával

barázdát vágva a talajba. Jókora kört írt le a porba, csupán egyetlen

keskeny nyílást hagyva szabadon.

Jaq azt számítgatta magában, hogy ha kenyértörésre kerül sor,

milyen esélyük lenne Zhorddal és Gugollal a tizenkét elfajzott

renegát ellen. A túlerő az ellenfél oldalán van, a páncélzat fölénye

viszont az övéken.

De akkor mit tudna meg tőlük? Persze ha sikerülne foglyul ejteniük

a vezért...

Mi hasznát venné a kínzóállványának Slaanesh egyik szolgájával



szemben, aki megtanította rá alattvalóit, hogyan leljenek örömöt a

fájdalomban?

Ey'Lindi percegő hangokat adott ki. Zhord fordított.

– Menj bele, főnök. Ő készen áll a harcra.
Igen, itt a csel lesz a legjobb megoldás. Jaq tehát úgy tesz, mintha

elfogadná a kihívást. Ey'Lindinek három ellenféllel kell birokra

kelnie, akik közül ketten energiakarddal vannak felfegyverezve.

Csakhogy az ő teste nem olyan, mint egy igazi génorzóé; neki nincs

négy karja. És a szokatlan alak bizonyára terhére lesz, ha az

orgyilkosok akrobatikus trükkjeit akarja használni.

Ey'Lindi nem várt utasításra, egyenesen besétált a körbe, hogy

csatlakozzon a három másikhoz. Slishy bezárta a vonalat a

farkával. A levegő megremegett, mintha energiakupola zárulna

össze az aréna fölött.

– Nézni sem bírom – motyogta Gugol.
– Adj nekik! – kiáltotta Zhord.
Jaq emlékeztette magát, hogy éberen ügyelnie kell az esetleges

mentális támadásokra; nem összpontosíthat teljesen a harcra.

Ey'Lindi felágaskodott, amennyire csak bírt, aztán a teknősbékára

vetette magát, aki a legnehézkesebbnek tűnt ellenfelei közül. Az

magasba lendítette a kardját. Ey'Lindi hasra vágta magát, a csapás

alá hemperedett, karmával megragadta Testood lábát, és nagyot

rántott rajta. A teknősbéka csattanva zuhant hanyatt, de idejében

behúzta a fejét a páncélhéjba.

Ey'Lindi nem használta ki hirtelen szerzett előnyét, és nem

bonyolódott földharcba ellenfelével, hanem azonnal odébb

hemperedett. Így elkerülte Cammarbrach lesújtó energiakardját, ami

Testood páncéljába mélyedt, és széles rést vágott rajta, mielőtt

forgatója le tudta volna fékezni lendületét.

Míg a hermafrodita és a teknősbékaember egymással voltak

elfoglalva, Ey'Lindi a démonlánynak ugrott. Karmok feszültek

rákollóknak. A borotvaéles farok megvonaglott, és végigcsapott

Ey'Lindi kitines bőrén. A mutáns hanyatt vetette magát Ey'Lindi

szorításában, és mindkét strucclábával fölfelé kapott, hogy

felhasítsa ellenfele altestét. A karmok fülsértően csikorogtak

Ey'Lindi kitinvázán. Az orgyilkos azonban, miután egyik ollóját

nyomorékká csonkolta, már el is hajította magától Slishyt. Röptében

még utánanyúlt, elkapta a bokáját, gyorsan eltörte, és rögtön el is

eresztette, miközben Slishy sikoltozni kezdett – de nem



fájdalmában, hanem inkább elragadtatással.

Ey'Lindi egyik ellenfelét sem akarta azonnal megölni. Ez a manőver

drága másodpercekbe került volna, s nem volt kizárva, hogy a

többiek közben meglepetésszerűen rajtaütnek.

Ehelyet egyik renegáttól a másikig táncolt, meg-megeresztve

egy-egy ütést, rúgást, harapást... míg mindhárman tépettek és

fáradtak nem lettek.

Ey'Lindi most már többet foglalkozott az egyes ellenfelekkel.

Félrecsapta Testood kardforgató karját, és felszakította megrepedt

teknőchéjat, tovább szélesítve rajta a nyílást. Lecsippentette Slishy

megnyomorított kezét. Miközben ügyelt Cammarbrach rákollójára,

letépte a vértezetet a másik karjáról, s karmát a húsba és az

izmokba mélyesztette; az energiakard a földre hullott.

Slishy halt meg elsőnek, kéjesen trillázva.

Egy pillanatnyi kavarodásban Testood megvágta Cammarbrachot; a

rákolló görcsös rángással lekókadt.

Néhány másodperccel később Ey'Lindi lefegyverezte Testoodot,

majd a repedésen át benyúlt a teknőchéj mögé, és szétmorzsolta

belső szerveit. A teknősbékaember összeesett. Cammarbrach

menekülni próbált, ám csak a harci kör széléig jutott. Sikoltozva

püfölte a láthatatlan erőteret – míg Ey'Lindi utol nem érte, és el nem

roppantotta a nyakát.

– Hurrááá! – ordította el magát Zhord.
– Keblünkre, kuzin! – bömbölte a bivaly. Aztán Jaq elé mutatott. –

Az a kocsonya valami nagy hatalmú talizmán lehet.

– Hisz tudod, hogy mi a hidra, nem? – szegezte neki Jaq a kérdést.
– És hogy kik a nagymesterei?
– Talán igen, renegát kuzin. Az igazság változékony az Iszonyat
Szemében. Itt minden változékony. Nemsokára ti is meg fogtok

változni – ha a hatalmasok kegyét keresitek.

– Szüntesd meg az erőteret.
– A varázskört?
– A mentális falat! Hívd akárhogy, csak szüntesd meg.
– Elpusztítottad a mi buja, halálhozó drágaságunkat. Cserébe
nekünk kell adnod a te bajnokodat.

– Főnök! – Zhord Jaq derékövét cibálta.
Kelet felől, az egyik sziklaszirt fedezékéből a másikéba iszkolva,

káoszivadékok közeledtek; tucatnyi pókfajzat, rettentő, szőrös

mutánsok, nyolc-nyolc ízeit lábbal.



– A fattyú csak az időt húzza, főnök.
– Sajnos.
– Mit gondolsz, mit csinálnak velünk ezek az izék?
– Hálót szőnek körénk? Megmarnak? – Jaq célra emelte
energiapálcáját, és a porba húzott körre sütötte. Ey'Lindi kiugrott

börtönéből, és gyorsan eltűnt a lővonalból, mikor Jaq felkiáltott: –

Halál a tisztátalanokra!

Ezek után nem tetszeleghetett tovább a renegát szerepében.

Egyszerre nyitott tüzet Zhorddal és Gugollal Slaneesh követőire.

Jaq lézerpisztolyából ezüst fényfonalak szabdalták a levegőt, a

groteszk páncélokat, a fedetlenül maradt torz végtagokat. Zhord

sorozatlövője kattogva okádta a tüzet, apró lövedékei felrobbantak

becsapódáskor, vagy hasztalan zúgtak el a levegőben – míg

legnagyobb bosszúságára be nem szorult a závár. Gugol

surikenvetőjét használta, amely leginkább valami miniatűr

csillaghajóhoz hasonlított; lapos, kerek tára lett volna a magasított

híd, a csőtorkolatot szegélyező két fegyvergondola pedig a

vezérsík. A gondolák gerjesztette mágneses tér süvítő záporban

szórta az ellenfelekre a monomolekuláris vágóéllel ellátott

dobókorongokat.

A legtöbb szörnyharcos hamar elesett. A tagbaszakadt renegát

űrgárdista azonban rohamra indult, vadul tüzelve sorozatlövőjéből.

Egy lövedék eltalálta Zhord páncélját, s a kis ember úgy

felbukfencezett a robbanás erejétől, akár egy kuglibábu. Jaqot is

találat érte; levegő után kapkodott, látása elhomályosult.

Hunyorogva lecsapta sisaklemezét, s lángszórója perzselő sugarát

a bivalyemberre irányította, aki szintén rohamozott. Pillanatok alatt

zajlott le az egész. A bivaly döngő léptekkel, fülsértőn üvöltve

elviharzott Jaq mellett; a gyúlékony vegyszer a testére tapadva

lángolt, s égett zsírtól bűzlő füstcsóvát húzott maga után.

A renegát űrgárdista Gugolt szemelte ki. Födetlen, szoborszép feje

minden fegyverrel dacolt, valamilyen nagy hatalmú rúna védhette.

Gugol dobókorongjai kitértek előle, mintha erős mágneses vagy

antigravitációs mező torzítaná el a pályájukat. A csontot vajként

vágó surikenek alig karcolták meg a férfi vértezetet. A renegát

sorozatlövője is beragadt, erre azonban kékesen csillámló

energiakardot húzott. A roppant harcos már majdnem elérte Gugolt,

mikor a navigátor elhajította surikenvetőjét, és nyitott sisakjába



nyúlt. Letépte homlokáról a vászonpántot, és... halál sütött a

harmadik szeméből.

A hatalmas elfajzott űrgárdista végre megroggyant, nyál csordult ki

a szája szélén, és elhanyatlott, kis híján agyonütve gyilkosát.

Jaq előrántotta díszes, bordázott, démonűző rúnákkal maratott

pszipuskáját, és tüzet nyitott a feléjük özönlő pókfajzatokra. Ezek

megidézett lények voltak. A normál világegyetemben, a Szemen

kívül, a megidézett lények instabil állapotúak voltak, és a pszipuska

különösen halálosnak bizonyult ellenük. De itt, a Szem mélyén?

Egyik lövés követte a másikat.

Gugol előmászott a renegát hullája alól.

– Ne nézzetek a szemembe! – figyelmeztette a többieket. Először is
a vászonpántot kereste meg, s ismét a homlokára kötötte. Most már

Zhord is talpon volt, és lézerpisztollyal lőtte a pókfajzatokat; a

lábukat igyekezett lenyesni a sugarakkal, bár sok láb volt. és mind

gyorsan közeledett. Mikor a roham elérte őket, Ey'Lindi a magasba

ugrott, hogy génorzó-karmaival tiporja le a káoszivadékokat.

Egymás után zúzta össze a törékeny testeket. A pókfajzatok

különös percegő hangokat adtak ki. Szövőmirigyeikből ragacsos

tejfehér fonalak lövelltek, amik elől az orgyilkos ügyesen kitért. Jaq

lézerpisztolyra váltott. Gugol csatlakozott hozzá.

Végül a maradék pókfajzatok belátták vereségüket, és vezetőik

tetemét hátrahagyva a sziklaszirtekre menekültek.

– Győztünk – mondta Gugol.
– Vesztettünk – javította ki Jaq. – Nem tudtunk meg semmit.
Körültekintően folytatták útjukat a kőszirtek sivatagában; legelöl

Ey'Lindi haladt mint felderítő...

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)