Negyedik fejezet
Szertartás
boomp3.com
Az eltévedt golyók újra és újra megkondították a bronzedényt. Már
senkit sem érdekelt, látszik-e valami a kivetítő ernyőn vagy sem. A
trió el akart kerülni a törvényszéki épület közeléből, de nem
juthattak volna messze a kapu előtti, egyre szélesedő halálzónától,
mert a tér körül hisztérikusan tomboló emberfal tömörödött össze.
Az igazság védelmezőinek nem lett volna muszáj kinyitniuk a
kapukat. A kapuk plasztacélból készültek, a falak masszívak voltak.
Ám minden támadás – akár spontán jellegű, akár kiprovokált akció
volt is –, amelyet egy törvényszéki épület ellen indítottak,
megsértette a Birodalmat, ezért szigorú és kemény büntetést
érdemelt. De miért maradtak az arbitrátorok az erődítményükben,
miért nem válaszoltak komolyabban a kihívásra? Talán azért, mert a
zarándokok viselkedése és akciója nem volt valódi lázadás. Ám ha
semmi sem történt volna, ha senki sem reagál erre a rebellióra,
akkor talán még komolyabb tettekre kerül sor. A törvényszék
moderáltságát igen könnyen félre lehetett volna értelmezni.
Lehet, hogy valamelyik bíró a régmúlt idők eseményeinek
tanulmányozása során már hónapokkal ezelőtt sejtette, hogy be fog
következni egy ilyen incidens? A legszentebb napok már egészen
közel voltak. A várost zsúfolásig megtöltötték a látogatók.
Shandabar nem afféle bolyvilági város volt, de most legalább olyan
sokan éltek benne, mint az ember-kaptárakban. Nem is csoda, hogy
a rend felbomlott (a rend olyasvalami, ami könnyen és pillanatok
alatt képes káosszá változni), hiszen a városi rendőrség álmában
sem gondolhatott arra, hogy képes lesz kordában tartani egy ekkora
tömeget. A bírók pedig, amikor a szükség megkívánta, örömmel
alkalmazták a hagyományos módszert: rohamosztagokat küldtek a
lázongók ellen.
A gépágyú és a két nehéz géppuska hirtelen elhallgatott. A
járművekről leugráltak az arbitrátorok, és lézerfegyvereikből vakító
sugarakat lődözve eltávolodtak egymástól. Először célzás nélkül
lőttek bele a végtelennek tűnő zarándoktömegbe. Lassan nyomultak
előre – a kapu előtti teret beborító hullaszőnyegen elég nehéz volt a
járás. Sisakjuk kiszűrte a még mindig a levegőben lévő gázokat.
Szerencsére a széljárás olyan volt, hogy a bronzedény mögött
kuporgó trió sem kapott nagyobb adagot a képébe.
Abban a reményben, hogy sikerül életben maradniuk, a zarándokok
közül sokan a földre vetették magukat. Ez még könnyebbé tette az
arbitrátorok számára, hogy likvidálják a fegyveres hangulatkeltőket,
azokat, akik még mindig nem tettek le arról, hogy harcoljanak. A
lövések sebészi pontossággal metszették ki az emberek közül a
keményfejűeket. A rendfenntartók előrenyomultak, miközben egyre
több zarándok hasalt le a földre.
A megadás ragályosnak bizonyult – a tömeg hullámzása egyre
inkább ellaposodott. Talán akadtak olyanok, akik talpon akartak
maradni, ám a körülöttük lévők magukkal rántották, lesodorták őket.
A trió rejtekhelyének közelében minden földön hasaló az
Occidens-templom felé fordított fejjel várakozott. A kép olyan volt,
mintha a Földön Lakozót, az Istencsászárt imádnák, akinek Igaz
Arca mégis megjelent a templom közelében. A környéken szinte
tapinthatóvá vált az alázat; ha valaki lefilmezi a teret, a városnak ezt
a részét, nagyon hatásos hitgerjesztő filmet állíthatott volna össze a
jelenetekből. Sajnos, mindennek a vörös, a
vérvörös adta meg az alapszínt, de ezt nagyon könnyen el lehet
tüntetni a felvételekről. A mészárlásnak a filmen nyoma sem lett
volna, és ami megmarad, amit az egész sugall, nem más, mint a
színtiszta imádat és vallásosság.
Az arbitrátorok abbahagyták a lövöldözést. Lassan
keresztülvonultak a húscafatokkal és emberi tetemekkel beborított
elnémult csatatéren. Olyanok voltak, mint az imafelügyelők, akiknek
az a feladatuk, hogy megbüntessék azokat a hitetleneket, akik
fohászkodás közben nem átallják felemelni a földről a fejüket.
Ez volt tehát az emberiség kozmosza, a világegyetemnek az a
szelete, ahol a hívőket a saját érdekükben, a saját lelki üdvösségük
érdekében erőszakkal tartják kordában. Ez volt az a rend, amelyet a
vak vallásosság dicsőített. Ez volt az a rendcsinálás, amelyre az
egész emberiség oly büszke. A stabilitás védelmében időnként
nagyon brutális, nagyon tragikus eredményeket hozó lépéseket
kellett tenni, de ez ellen senkinek sem volt kifogása.
A jog védelmezői olyan határozottan, olyan kitűnően és elszántan
végezték munkájukat, hogy Jaq önkéntelenül valamiféle tiszteletet
érzett irántuk. Tiszteletet és valami... mást... Ez lenne a nosztalgia?
Az inkvizítor munka sohasem volt ennyire egyszerű, és csak ritkán
hozott ilyen látványos eredményeket, de mégis... Valahogy
visszakívánta azt az időszakot, amikor még ő is ilyen tiszta és
világosan megfogalmazott szabályok szerint, ennyire egyértelmű
célokért küzdött; amikor még nem gyötörte az a kínzó
bizonytalanság, amely mostanában eluralkodott rajta.
Egy pillanattal később azonban ezt a furcsa, nosztalgikus érzést
elsöpörte az iszony hulláma. Hányan haltak meg amiatt, hogy a
„törvény nevében” megőrződjön a nyugalom? Muszáj volt ennek így
t ö r t é n n i e ?
Jaq tudta a választ. Igen. Muszáj volt. A másik lehetőség, a
kozmikus anarchia még ennél is rosszabb. Az... kimondhatatlanul
rossz. Ha a Birodalom összeomlik, ha megroppan – vagy amikor
majd megroppan –, a legkönyörtelenebb Káosz fog uralkodni az
embereken, és maga a realitás is darabjaira hullik.
– Na, menjünk innen! – szólalt meg Zhord.
El innen? Át a több tízezer, földön hasaló zarándokon?
– Ne! – kiáltott fel Lex, de már túl későn. Felemelte a kezét, hogy
visszarántsa Zhordot az edény mögé, de nem tudta elkapni a karját.
A kis fickó már elindult; behúzott nyakkal haladt, hatalmas
bakancsával rátiport a földön fekvőkre. El, el innen, el, minél
távolabb, a sötét, arc nélküli arbitrátorok előtt, akik egyre közelebb
értek hozzá rendcsináló útjukon. Talán Zhordnak volt igaza, és most
az egy szer Lex tévedett.
Vagy... mégsem?
Lex meggondolta magát, és felrántotta Jaqot.
– Fuss, Jaq, rohanj!
Jaq, de főként Lex súlya sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat
okozott a talpuk alá kerülőknek, mint a zömiké. A testek
összerándultak, egyesek felhördültek, voltak, akik nyüszíteni
kezdtek, tiltakozóan vagy fájdalmasan felüvöltöttek. Ám hiába
minden Lexet és Jaqot most sem a szánalom, sem a félelem nem
állíthatta meg.
– Megállni, az Ő szent nevében! Állj!
– MEGÁLLNI!
A rendfenntartók felfedezték a menekülőket. Lex éppen ezt szerette
volna elkerülni.
Egy zömik, egy óriás meg egy másik férfi – ezek vajon mitől ilyen
elszántak? Mi fűti őket, mi táplálja merészségüket? Az a kicsi,
engedetlen vakarcs nem számít. A hozzá hasonlókról, a fajtársairól
mindenki tudta, hogy nem imádják istenként a Császárt. Őket eddig
csak azért nem irtották ki az Istencsászár szent nevében, mert a
Birodalomnak szüksége volt technikai tudásukra. Több mint
valószínű, hogy ez csak véletlenül keveredett ide, a felfordulás, a
csírájában elfojtott lázadás színterére.
De ott van az az óriás is... Meg az a másik ember. A jelek szerint
mindhárman összetartoznak. Ez már nem lehet véletlen. Lehet,
hogy ők a lázadás vezetői?
A fegyveresek üldözőbe vették a triót. Hárman indultak utánuk,
számítva arra, hogy esetleg különválnak egymástól. Egyszerűen és
könnyedén hátba lőhettek volna őket, de akkor kit visznek vissza a
törvényszék föld alatti kazamatáiba, kit vallatnak majd ki a bírák?
Nem, ezeket nem lehet egyszerűen kivégezni, ezeket élve kell
e l f o g n i !
Ó, milyen megalázó volt Lex és Jaq számára ez a dolog! Úgy
futottak, akár a közönséges bűnözők. A tükörmaszkosok
határozottan és gyorsan tapostak végig a földön fekvőkön. Látták,
hogy ha nem gyorsítanak fel, az üldözöttek – akiknek jelentős
előnyük volt – a végén megszöknek.
Egy mellékutca bejárata bukkant fel a három férfi előtt, egy sikátor,
tele zarándokokkal. Ezek a fanatikusok azt hitték, hogy a kivetítőkön
– amelyeket nem láthattak szemből – mégis feltűnt az Igaz Arc,
mégis elkezdődött a szent ceremónia, ezért borultak hasra a téren
lévők. Egymásba kapaszkodva, imádkozva, az áhítattól félig
eszméletlenül hullámzottak a sikátorban, s közben állhatatosan,
kitartóan a tér felé nyomultak.
Zhord négykézlábra ereszkedett, és közéjük vetette magát.
Groteszk látványt nyújtott – mintha egy deformált gyerkőc mászott
volna a felnőttek lábai között.
Lex lövedékként csapódott bele a testtömegbe. Izmai és
keramidokkal megerősített csontjai lehetővé tették számára, hogy
utat törjön. Jaq közvetlenül mögötte haladt.
– ÁLLÍTSÁTOK MEG AZOKAT AZ EMBEREKET!
Egy kis rés a sokaságban – egy könyéknyi hely, amelyet egyik
oldalról a sikátor fala határolt. A zarándokok közben még mindig a
tér irányába araszoltak. Lex nem tehetett mást, kénytelen volt
lecsapni és keményen félretaszítani néhányat, hogy helyet csináljon
maguknak. Zhord ekkor már ismét a talpán állt, s hatalmas
bakancsai ellenére játszi könnyedséggel ugrotta át a
macskaköveken rángatózó testeket – Lex áldozatait.
A trió befordult egy sarkon, és futásnak eredt.
Zsákutcába jutottak. A talpuk alatt állatcsontok reccsentek,
ürülékhalmok toccsantak. Oldalt, a fal mellett egy felkoncolt,
szétcincált döglött kutya hevert. Egy kis tűz fölött nyársra húzott
ebtetem pörkölődött – valaki otthagyta; a hús lassanként szénné
égett. Az éhes zarándokok bizonyára fontosabbnak tartották az Igaz
Arc látását, mint az evést. Talán meghallották a robbanásokat a
térről; lehet, hogy a gránátok puffogását az örömrakéták
durrogásának vélték.
Egy gyors pillantás, és Jaq megállapította, hogy nincs mit tenni,
vissza kell fordulniuk, hogy szembenézzenek az arbitrátorokkal.
* * *
A szűk sikátor falain utcagyerekek generációinak falfirkái
díszelegtek. Nevek és obszcén rajzok, káromszavak, színes ábrák
borították a köveket, és szinte észrevehetetlenné változtatták az
egyik falon lévő vasajtót.
Lex másodszor is körülnézett, felfedezte az ajtót, lendületet vett, és
a vállát maga elé feszítve nekirontott. Az ajtóról – ha volt is valaha
rajta – már régen letörött a kilincs. Lex teste belecsapódott a
fémlapba. Rozsdaeső hullott a nyakába.
Az ajtó felnyögött.
Lex másodszor is megrohamozta az akadályt. Az ajtó ezt már nem
bírta ki: csikorogva, nyüszítve leszakadt a zsanérjairól. Lex
f e l f e s z í t e t t e .
Odabent egy mocskos, elhanyagolt raktárat találtak. A sötétséget
csak a mennyezeti szűk, rácsos tetőablakokon keresztül beszűrődő
fény oszlatta szét valamelyest.
Vajon mi lehet ezeken a plasztacél polcokon? Ó, igen, nyergek... és
kantárok meg zablák. A kamelopárdok meglovaglásánál használt
e s z k ö z ö k .
Egy pillantás hátra: a tükörarcú arbitrátorok lövésre kész
lézerfegyverrel befordultak a zsákutca sarkán. Jaq és Zhord
beugrott a raktárba, Lex pedig a következő pillanatban már a
felfeszített ajtó elé rántott egy nyergekkel telerakott polcot. Az
üldözők válaszként tüzet nyitottak. A polcok és a nyergek között
energiacsóvák robbantak szét; némelyik bejutott a raktárcsarnokba,
tüzes csíkot hasítva a félhomályba. A villanások stroboszkópszerű
fényében a trió fedezékbe ugrott, majd elindult a terem túlsó
végében lévő jókora kapu irányába. Közepén egy kisebb ajtót láttak.
A kis ajtó zárva volt. A nagy kapu szárnyait fémrudak és reteszek
fogták össze. Ki gondolt arra, hogy valaki nem betörni akar a
raktárba, hanem kitörni onnan? Lex felrántotta az egyik reteszt,
lehúzta a másikat. A terem túlvégéből érkező hangok tanúsága
szerint az arbitrátorok keresztülvergődtek az eléjük taszított
a k a d á l y o n .
Na, akkor most kapjanak valamit, amin eltöprenghetnek egy kicsit!
Lex előkapta robbanótöltetes fegyverét, és hátraküldött egy
l ö v e d é k e t .
R A A R K p o p S W O O S H .
C R U M P .
Az arbitrátorok remekül képzett harcosok voltak. Ezt a jellegzetes
hangot fel kellett ismerniük. És ha felismerték, akkor el kellett
gondolkozniuk egy pillanatra. Vajon ez a fegyver az Ultramarinok
relikviái közül származik? Esetleg a bolygón kívülről került ide?
Vagy talán valamelyik helybéli fegyverkovácsnak sikerült
összeraknia egy ilyen csodálatos szerszámot?
Lex akciója minden bizonnyal felfokozta elszántságukat – de
ugyanakkor le is fékezte őket pár pillanatra. A trió kimenekült egy
útra, amelyen felbőszült zarándokok tolongtak. Ahogy Lex utat tört
magának és társainak, óhatatlanul fülébe jutottak a dühös emberek
szavai, a tömeg zagyva mormogása.
A tükörfejűek megöléséről, a gyilkos tükörfejüekről beszéltek.
Jaq megtorpant, és elkapta Lex karját.
– Valahol közöttük... van egy telepata. Érzem a jelenlétét! Egy pszi.
Fél. Kaotikus képeket bocsát ki magából.
Ó, igen, a mészárlás zavaros képeit! Az emberfeletti érzékenységű
pszinek iszonyatos kínokat okozhatott az a rengeteg fájdalom, az a
sok halálos agónia. A pszichikai érzékenység csíráival rendelkező
zarándokok felfogták az általa kibocsátott képeket, feszültté váltak,
és felbőszítették társaikat is. Ezek korántsem voltak olyan
engedelmesek, alázatosak és nyugodtak, mint a többiek odakint, a
téren. Rekedt, eszelős kiáltások harsantak:
– ...gyilkolni...!
– ...gyilkolni... tükörfejűek...!
Azoknak, akik üvöltöztek, fogalmuk sem volt arról, hogy a
„tükörfejűek” gyilkoltak, vagy esetleg nekik kell megölniük mindenkit,
akire illik ez a furcsa személyleírás. A hisztéria egyre fokozódott,
szinte mindenkit megfertőzött, akár rendelkezett pszichikai
képességekkel, akár nem.
* * *
Lex hátranézett, és meglátta a raktárcsarnokból előbukkanó,
maszkos arbitrátorokat. Jaq és Zhord semmit sem láthatott az
üvöltő tömegtől. A trió vagy egy percig együtt sodródott a gyilkos
hangulatú népséggel vissza, a fogdmegek irányába, de aztán
elszabadultak az eleven hullámtól.
Egy kevésbé zsúfolt utcán menekültek tovább, amely egyszer,
aztán még egyszer elágazott.
* * *
Addig futottak, míg kiértek a shandabari halpiacra, ahol minden
normálisnak látszott.
Bódék és pultok többhektárnyi poros területen, a tér három oldalán.
A gigászi vörös nap alatt élénken folyt a kereskedés. A halárusok a
széles Bihistiből és a legközelebbi édesvizű tengerből kifogott
zsákmányt kínálták, frissen és nyersen, szárítva és sózva, füstölve.
A hűs levegőben félreismerhetetlen és már-már elviselhetetlen
halszag terjengett. A törvényszék előtti tér pánikja és a halál
lehelete idáig nem ért el, a borzalomból itt semmi sem vált
valósággá; itt nem emberek, legfeljebb csak halak meg más vízi
lények bámultak meredt, üveges szemmel a semmibe.
Zhord lihegve megállt.
– Ó, a lábaim!... Kíváncsi lennék, hogy... az a tömeg... felfalta-e a
t ü k ö r f e j ű e k e t .
– Lehetséges – bólintott Lex, és rosszkedvűen megvakarta az öklét.
– Nem lett volna helyes, ha megöljük a birodalmi törvények
betartatóit. Ők nem tettek semmi egyebet, csak a kötelességüket
teljesítették. Nem kellett volna rájuk lőnöm. Bocsánat...
– Most miért kérsz bocsánatot? – kérdezte Zhord.
– Azok a fickók bizonyára jelentették, hogy robbanótöltetet
használtunk. Biztos nyomozni kezdenek utánunk – válaszolta Lex.
– És gondolod, hogy a detektívjeik elmennek minden létező
szállodába meg ingatlanügynökséghez, csak hogy megtaláljanak
m i n k e t ?
– Nem tudom. Lehetséges. Egyébként mi magunk nem keltünk
feltűnést, mármint a külsőnkkel. Nagy volt ott a zavar, és éppen elég
nagydarab fickót láttam az utcán. Meg persze ilyen apró hapsikat is.
– Zömik! – javította ki Zhord sértődötten. – Igen, én is láttam pár
zömiket. Valószínűleg mérnökök voltak valamelyik csillaghajóról. Mi,
zömikek, szeretünk utazgatni meg nézelődni. Meg minden egyebet,
ami jó. De nyugodjatok meg, nem fogok leállni iszogatni az első
zömikkel, akivel összetalálkozom. És mi hárman tényleg nem
lógunk ki a sorból... Úgy értem, annyi itt a vallásos hülye...
– Hívő lélek – korrigálta Jaq.
Zhord hevesen legyintett.
– A könyvemben – folytatta – eléggé furcsa leírás van a
zarándokokról. Általában dagadtak vagy egészen véznák, és alma
nagyságú golyvájuk van, vagy bőrbetegségük, vagy úszóhártya nőtt
a lábujjaik között, vagy ilyesmi. Csodabogarak, szerintem legalábbis
a z o k .
– A mi könyvünk, az egyetlen könyv – mondta Jaq –, amelyre
hagyatkozhatunk, nem más, mint a Rhana Danára könyve.
– Amelyet nem tudunk elolvasni, mert elda nyelven írták, és
egyébként is képtelenség lenne kibetűzni.
Jaq megvonta a vállát.
– Kíváncsi lennék, hogy a helybeliek mennyire viseltetnek
ellenségesen a törvényszék iránt. Mármint azt leszámítva, hogy
természetesen félnek a bíróktól. Ami a téren történt, az nem volt
más, mint a sarokba szorított állatokból kitörő ösztönszerű akció.
Szerintem a törvényszéki marsallok úgy érzik, valami tanújelét kell
adniuk ittlétüknek és egyáltalán a létezésüknek. Ahogy Zhord
mondta, itt még normális körülmények között is rengeteg ember él.
Egész kazalnyi, de csupán néhány oda nem illő tű lehet benne.
Ebben nincs semmi különös. Ami viszont ezt a vallási rivalizálást
illeti... Nos, ez még komoly gondokat okozhat. – Eltűnődött. – Talán
kapcsolatba kellene lépnünk néhány bűnözővel, hogy beolvadjunk,
és eltereljük magunkról a törvényszék figyelmét. A bűn végül is
mindenütt jelen van, és mi sokban hasonlítunk a bűnözőkre. Zhord
e l v i g y o r o d o t t .
– Kozmikus drágakőcsempészek, mi?
Jaq az űrgárdistára nézett, aki komoran bólintott.
– Legyünk olyanok – dörmögte –, akik vétenek a Birodalom ellen,
Lord Inkvizítor. Látszólag. Ideiglenesen. Amíg megértjük, mi folyik
itt. Amíg jelentést tehetünk valamilyen megbízható hatóságnak.
– Ha az Inkvizíció önmagával harcol, Lex, vajon milyen hatóságban
bízhatunk meg?
– Nem tudom. Az én káptalanom egészen biztos, hogy nem
fertőződött meg, de a könyvtárosaink csupán az Administratumnak
tesznek jelentést.
– Amely pedig értesítené az Adeptus Terrát – csóválta a fejét Jaq. –
Az Inkvizíció közbeavatkozna. De vajon melyik frakciója?
Lex lehajtotta a fejét, és hallgatott. Úgy tűnt, ismét az ősatyjához
imádkozik.
* * *
Végül eljutottak a kupolakomplexumhoz, a homokos területen álló
Occidens-templomhoz, ahol már ott táborozott néhány ezer izgatott
zarándok. Folyamatosan újabb ezrek érkeztek. A levegőben
füstölőszerek illata keveredett a sülőfélben lévő halkebab (amint az
étel elkészült, már el is kelt) és a fűszeres borok szagával, az
emberi testek bűzével. Az akrobaták magas oszlopok tetején
produkálták magukat, hogy a lehető legtöbben láthassák őket. A
jövendőmondók a birodalmi Tarot egyszerűsített változatából
jósoltak. A kriplik alamizsnáért rimánkodtak.
Itt, ebben a nyüzsgésben a trió lassan, de minden feltűnés nélkül
megtehette az alig több mint egy kilométeres távot a templomig. El
is indultak.
A templom körül erős plasztacél korlátokat állítottak fel, amelyek
mögött felfegyverzett diakónusok őrködtek. A templom lépcsőitől a
barikád fölé tornyosuló Pódiumig egy drága brokáttal letakart
függőhíd vezetett.
A barikád egyik kapujánál egy diakónus „adományokat” gyűjtött.
Akik kellően magas összeget fizettek, bejuthattak a templomba –
amely máskülönben a szertartás kezdetéig zárva volt a zarándokok
előtt. Egy felfegyverzett sekrestyés kísérte be azokat, akik nem
sajnálták az adományokat. Ezek a kivételezettek még azt a szent
szekrénykét is megpillanthatták, amelyben az Igaz Arcot tartották.
Másnap – a szertartás előestéjén – az adományoknak minimum
kétszer akkorának kellett lenniük, mint ezen a napon.
Itt volt hát annak az álhírnek a forrása, amely több száz ember
halálát és sebesülését okozta. Valaki félreértett valamit, és ez a
félreértés-hógolyó lavinává duzzadt, mire a térre ért.
Egy kövér, kopasz férfi – aki mellett ott állt kancsal kislánya –
degeszre tömött, sékelekkel teli erszényt nyújtott át a diakónusnak,
aki azonnal megszámolta a pénzt. A legtöbb zarándok nem tudta
megfizetni a belépti díjat; ezek irigykedve figyelték azokat, akik
bejutottak a templomba.
Jaqban feléledt a kíváncsiság, az inkvizítorokra oly jellemző
tudásvágy. Az egyik zsebéből elővett egy kicsiny, de tiszta és
nagyon értékes smaragdot.
A diakónus – ahelyett hogy rögtön eltette volna Jaq ajándékát – a
fény felé tartotta a drágakövet. Talán azt feltételezte, hogy hamis? A
smaragd még a vörös nap tompa fényében is úgy szikrázott, hogy
azonnal látni lehetett rajta: valódibb nem is lehetne.
Zhord megráncigálta Jaq ruhaujját. A tömegből egy magas, szürke
csuklyás köntöst viselő nő figyelte őket.
– Ey'Lindi... – zihálta Jaq. Igen, ő volt az. A szelleme. A csuklya
alatt az az arc pedig...
Nem. Nem Ey'Lindi arca volt. Jaq rádöbbent, hogy megint azt látta,
amit látni szeretett volna. Igen, a vonások emlékeztettek
Ey'Lindiére, a magassággal és a testtartással is rendben volt
minden, de... A nő olyan könnyedén és gyorsan fordult félre, mintha
észre sem vette volna Jaqot és társait. Elindult, és csakhamar
beleveszett a tömegbe. Egy pillanattal később eltűnt Jaq szeme
e l ő l .
– Az a hölgyemény a mi kis kavicskánkat bámulta – közölte Zhord.
– Felejtsd el – szólt rá Jaq szórakozottan. A nő nem Ey'Lindi volt.
Hát persze, hogy is lehetett volna ő? Ey'Lindi meghalt, felmetszette
a hasát annak a nősténynek, annak a Főnix Úrnőnek a lándzsája.
Ami pedig a hasonlóságot illeti... Nos, az emberi lények esetében
nagyon nagy a lehetséges permutációk száma. Egy bizonyos
embersablonnak több milliárd változata létezhet, és egy olyan
galaxisban, amelyben egymillió lakott világ van, több millió, esetleg
több százmillió hasonló külsejű ember lehet. A galaxisban
többtucatnyi olyan ember élhet, aki Ey'Lindi ikertestvérének, pontos
másának tűnhet, és még több olyan, aki valamilyen mértékig
hasonlít rá.
De Ey'Lindivel senki sem ér fel. Senki!
* * *
A sekrestyés, aki a triót vezette, vézna, menyétarcú, idősebb férfi
volt. Kamelopárdszőrből készült csuhájának övébe lézerpisztolyt
t ű z ö t t .
– Ahogy beléptek a templomba, az első, amivel találkozni fogtok...
Egy oszlopcsarnok tárult eléjük, amelyet szinte teljesen megtöltöttek
a hajdanvolt főpapok síremlékei és kriptái. Több száz főpap
e m l é k h e l y e . . .
A csarnokon túl egy oszlopsorokkal szegélyezett átriumot találtak,
amelyben illatosítórudacskák egész erdeje égett. Az édeskés szag
és a füst lassan kavarogva emelkedett felfelé, a kupolás tetőbe
vágott szellőzőnyílások irányába. Az egész terem egyetlen gigászi
tömjénfüstölőre emlékeztetett...
Ezen túl a bazilika állt, amelyet fegyveres diakónusok őriztek.
– Ötven oldal templom tartozik a főtemplomhoz, mindegyik a Földön
Lakozó, az Istencsászár egy-egy attribútumát szimbolizálja...
Megszámlálhatatlanul sok égő gyertyát láttak. Az évszázadok során
a füst vastag fekete rétegben rárakódott a falakra, a mennyezetre; a
padlót belepték a megkeményedett és bemocskolódott, egymásra
rakódott viaszrétegek. A nagyterem akár a fény palotája is lehetett
volna, de mégis, az embernek olyan érzése támadt, hogy a
mélyedésekben össze sűrűsödött sötétség csak arra vár, hogy
előrontson, és megsemmisítse a világosságot, mindent betakarjon
saját éjszín köpenyével.
– Figyelem, utazók! Nézzétek meg azt a nagy falimozaikot. A kép
azt a jelenetet ábrázolja, amikor a mi áldott Császárunk legyőzi
Hóruszt, a lázadót...
A mozaikot szerencsére megtisztították a viasztól és a koromtól.
Olyan sokszor sikálták már le, hogy úgy tűnt, a részleteket is
lemosták róla. A kövér ember és a kancsal kislány ámuldozva
nézett rá. A idegenvezető sekrestyés türelmetlenül toporgott.
A következő látnivaló az imaterem volt. Jaq és Lex csupán egyetlen
pillanatra hajlította be a térdét. A helyiség végében egy ősrégi,
titánszálakkal átszőtt függöny volt. Az anyag már annyira
megkopott, hogy apró résein keresztül be lehetett lesni a függöny
mögötti sekrestyébe.
Átmentek a függönyön túlra – Jaqnak olyan érzése támadt közben,
hogy egy súlyos vasrács alatt haladnak el.
– ...a mintázat, az arabeszkek volfrámszálból készültek, és...
A szentélyben a gyertyák fényében homályosan egy szekrényt
lehetett felfedezni. Annyi ezüst és arany díszítette, hogy gyanítani
lehetett, ha leveszik róla a védőfátylat, elvakítja az embert
csillogásával. Mellette két sorban fegyveres sekrestyések őrködtek;
halkan, egészen halkan valamilyen vallásos éneket kántáltak.
– A szent szekrénynek három zára van. A belsejében lévő
felbecsülhetetlen értékű ereklyetartóban pihen a Földön Lakozó
Igaz Arca...
Ezt a kincset kizárólag a szentévekben tették ki az ártalmas napfény
hatásának. A köztes időszakokban a ritkán megrendezett nyilvános
ereklyebemutatások során az Arcot csak rövid időre, legfeljebb fél
percre, a gyertyafényes szentélybe emelték ki a helyéről.
– A szentév során tilos az ilyen magánjellegű ereklyebemutatás...
De nicsak! Mi az ott? A sekrestye elfátyolozott bejárata fölött
kamelopárdbőrre festett aranykeretes kép függött. Egy komor és
kegyetlen, de ennek ellenére fenséges arc mása.
– Utazók! Ez az Ő Igaz Arcának másolata!
A szentély előterében két művész dolgozott azon, hogy másolatokat
készítsen a képről.
– Ez jó drága lenne, ha meg akarnám venni, hm? – kérdezte Zhord
könnyed hangon.
Kiderült: két pap, az Arc rendjének két tagja egész évben árusította
a reprodukciókat, amelyeket a bazilika egyik kápolnájában lehetett
megtekinteni. A vezető közölte, hogy kifelé menet majd érintik ezt a
kápolnát, így az utazók, ha erre vágynak, vehetnek maguknak
e g y e t .
– Több mint tízezer esztendeje – magyarázta a sekrestyés lelkesen
–, akkor, amikor a Császár hústestében végigjárta a galaxist,
beletörölte arcát egy szövetdarabba. Pszichikai energiáinak
köszönhetően vonásai beleivódtak az anyagba. Olysok idő telt már
el azóta, hogy az eredeti, szent szövet igen sérülékennyé vált, ez az
oka annak, hogy a művészek egy másolatról készítenek újabb
m á s o l a t o k a t .
– És a tömegnek is egy kópiát fognak bemutatni? – kérdezte Zhord.
A sekrestyés arca elsötétült, keze a lézerpisztolya felé mozdult.
– Nem! A valódi szent szövetet!
* * *
Jaq felnézett a kamelopárdpergamenre festett homályos arcra.
Amikor a saját szemével látta Őt, a Földön Lakozót, abban az
energiától lüktető, ózontól meg-megreccsenő trónprotézisben, a
hadi zászlók és a szent ikonok között, az arc... az a fémkeretbe
foglalt arc leginkább egy összeaszott múmia ábrázatára
emlékeztetett. És ennek a múmiának az elméjéből olyan erős,
léleknyúzó gondolatok áradtak ki, hogy Jaq kis híján megsemmisült.
Ó, hogyan is gondolhatja egy hitvány kisegér, hogy képes
megérteni a gigászi mamutot?
Vajon akkor, ha majd ő is megvilágosodottá válik, vissza fog még
térni abba a trónterembe?
Ó, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy megengedje a démoni
erőknek, hogy a lelkéhez férkőzzenek? Honnan vette a bátorságot
ahhoz, hogy vállalja: megszállottá válik? És mindezt azért, hogy a
lelke kipurgálódjon, hogy elérje a megvilágosodottság állapotát...
A trió nem élt a lehetőséggel, nem vásárolta meg az Arcról készült
m á s o l a t o t .
– Az utolsó értékes holminkat adtuk oda, hogy bejuthassunk ide, és
megpillanthassuk az ereklyét – hazudta Zhord.
* * *
Amikor elindultak a barikádoktól, és átmentek a zarándokok sátrai
között, egy aszott, májfoltos kéz ragadta meg Jaq ruhája szélét.
– Alamizsnát egy nyilvántartott nyomoréknak! – recsegte egy vén,
erőtlen hang.
Egy bitófához hasonlító állványra láncokat akasztottak, a láncok
végére bronzedényeket erősítettek, melyekben erős és sűrű füstöt
árasztó illatosító anyagok égtek. Az állvány tövében egy kis,
fémkerekes, deszkákból összetákolt kocsiféle állt, amelyen egy
rongyos alak kuporgott. Nő volt; az arcát ránctömeggé változtatták
az évek. Loncsos hosszú haja kifehéredett, véreres fakókék
szemében az értelem szikrája csillogott. Tekintetében valami olyan
érdeklődést lehetett felfedezni, ami egészen biztos, hogy nem
csupán a megkapni kívánt pénzérméknek szólt.
Zhord alaposan végigmérte a koldusasszonyt. A bitófaszerű
építmény árnyékában a szerencsétlennek nem kellett attól tartania,
hogy ványadt testét eltiporja a tömeg. A kocsi hátulsó részéhez egy
rudat erősítettek, hogy arrébb lehessen tolni vagy húzni.
Egy vénasszony, aki a hűvös vörös nap fényében adományokért
k ö n y ö r ö g . . .
– A legtöbb világon nem tisztelik az időseket! – morogta a kis fickó,
de azért belenyúlt az erszényébe, és kihalászott egy félsékeles
érmét. – Ó, azt hiszem, anyám, a lábaid már teljesen elfonnyadtak.
– Igen, a két barna botszerű valami, az asszony lábai,
természetellenes szögbe csavarodva hevertek a vézna test alatt, a
k o c s i n .
Zhord talán megsajnálta ezt a húgyszagot árasztó vénséget?
A zömik még nem adta át a félsékelest.
– Ki visz haza esténként, anyám?
Aha! Szóval ezt akarja kideríteni! Hogy a lábait talán a saját
pénzéhes hozzátartozói törték el, hogy ezzel a kegyetlenséggel
biztosítsanak maguknak rendszeres jövedelmet.
A templomszolgák szoktak félretolni – hangzott a válasz. – Ők
segítenek nekem, jó uram.
Ők törték el a lábadat, anyám? – Ostoba kérdés volt; az
Occidens-templomnak nincs szüksége arra, hogy kripliket gyártson,
és kitegye őket közszemlére. Ennek a templomnak nincs szüksége
az apró adományokra, amelyeket a koldusok össze tudnak gyűjteni.
A vénasszony úgy dőlt előre, mintha hirtelen bélgörcse támadt
v o l n a .
– Ó, igen, a templom törte el a lábamat – felelte. – De nem úgy,
ahogy te gondolod!
Zhord leguggolt a kocsi mellé. Jaq és Lex követte a példáját.
* * *
A nyomorékot Herzadynak hívták, és egyvalami sosem volt: anya.
Határozottan kijelentette, hogy tizenegy éves.
Ki lehet olyan bolond, hogy a Sabulorbon helyi években számolja a
saját életkorát? Csakis egy ilyen öregasszony, aki már elég hosszú
ideje létezett ahhoz, hogy ne legyen fontos számára, pontosan hány
éves. Birodalmi években számolva már túl volt a száztizedik évén
is, és ennek a hosszú időnek a nagy részét ezen a kocsin
kuporogva töltötte el. Zhordot lenyűgözte a kora, annak ellenére,
hogy a hosszú életű zömik számára egy évszázad nem sokat jelent.
Elég szép teljesítmény egy közönséges emberi lénytől, különösen
ilyen körülmények között.
Herzady egy évszázaddal korábban, kislányként érkezett a
Sabulorbra, hogy mélyen vallásos szüleivel részt vegyen az Arc
bemutatásának ceremóniáján. A nagy felfordulásban, a
többé-kevésbé megszokottnak számító hitőrületben a szülei
életüket vesztették, neki pedig összezúzódott a lába. A papok
megszánták, és elkészítették neki ezt a kocsit. Évtizedeken át a
következő szentévre várt. Amikor az elérkezett, úgy intézte, hogy
biztonságosabb helyről nézhesse végig az Arc bemutatását, mint
előző alkalommal.
F e l f o r d u l á s ?
Ó, igen. A rokkanttá válása után ötven évvel megrendezett
szertartáson megint megőrültek az emberek, a hisztérikus
zarándokok egymást taposták, hogy jobban láthassák az Arcot...
Azt az Arcot, amelyet nem is lehetett látni.
Nem lehetett látni? Hát az meg hogy lehet?
Herzady évtizedeken át figyelt, nyitva tartotta a szemét és a fülét.
Tudta, hogy a szövet megfakult, már eónokkal ezelőtt lekopott róla
minden, ami rajta volt, ami az Istencsászár arcára emlékeztethetett.
A szentév csúcspontján az Occidens-templom főpapja káprázatos
menetben végigviszi az ereklyetartót azon a függőhídon, hogy aztán
egészen rövid időre felnyissa, és kivegye belőle a szövetet. És
amikor felemeli, a több százezer zarándoknak azt kell látnia, hogy
az anyagon nincs semmi, eltekintve attól a pár folttól és pacától,
amelyek talán az Istencsászár szemeit szimbolizálják.
– A zarándokok szinte semmit sem látnak, jó uraim! Pedig mennyire
szeretnék megpillantani a Szent Arcot! Mi mindent megtesznek... ó,
hogy tapossák egymást!
...azért, hogy megláthassák!
A ceremóniának a nagy tolongás következtében kialakult verekedés
és lázadás vetett véget.
– És mi a helyzet a másolatokkal?
– Ah, a legelső másolatokat úgy készítették, hogy valamilyen
érzékeny anyagot tettek a felbecsülhetetlen értékű szövetre, és
addig tartották ott, míg a pszichikai lenyomat átjutott rá.
– Huh! – mondta Zhord. – Más szóval: átragadt rá!
Jaqnak furcsa, kísérteties érzése támadt, amikor végighallgatta a
láthatatlan Igaz Arcról szóló beszámolót, és szinte beleszédült abba
a gondolatba, hogy a Császár alattvalói között ilyen sok hithű, sőt a
végletekig hű ember van. Ugyan mit számít az, ha a zarándokok
eszüket vesztik? Mit számít az, ha megsebesülnek vagy meghalnak
azért, hogy egyetlenegyszer megpillanthassák azt a szövetet,
amelybe Ő valamikor régen beletörölte az arcát? Mit számít az
agóniájuk, mi ez ahhoz az örökké tartó kínszenvedéshez képest,
amelyet Neki, a Földön Lakozónak kell kiállnia? A zarándokok
gyötrelmei belejutnak a hipertér pszichikai tengerébe, áldással
ízesítik meg azt, és talán – talán! – elviselhetőbbé teszik az Ő
számára a létet.
Jaq, ahogy ott térdelt Herzady kocsija mellett, rájött, hogy képes
i m á d k o z n i .
Egy ideig...
Szelíden szólította meg az asszonyt:
– Azáltal, hogy megnyomorodtál, mert imádtad Őt, részt vállaltál az
Ő kínjaiból.
– Szerintem – felelte Herzady komoran – sokan meg fognak
nyomorodni és meg fognak halni holnapután. Ennek így kell
történnie. És ha így lesz, akkor elégedetten fogok búcsút venni az
é l e t t ő l .
Ez a vénasszony kislányként, majd ötven évvel később
nyomorékként már átélt egy-egy eszeveszett tombolást, és mégis...
Mégis így beszél! Hite már-már az őrültséggel határos, már
majdnem olyan, mint a megszállottság!
És ha ő, a korábbi ceremóniák tanúja, azt mondja, hogy a soron
következő szertartás is emberéleteket fog követelni, akkor egészen
biztosan így lesz.
A bizonytalanság hullámai elmosták Jaq hirtelen feltámadt és
megerősödött hitét – valahogy úgy, ahogy az idő áramlata
letisztította a szövetről az Igaz Arcot. Megrázkódott.
– És mi a helyzet a törvényszékkel, hm? – kérdezte Zhord. –
Hallottál róla valamit? Mekkora szerepe van ennek a szent városnak
az életében?
A zömik talán azt forgatta a fejében, hogy eltolja a nyomorék
vénasszonyt abba a bérelt, kertvárosi házba, ellátja és gondozza, ő
pedig cserébe átadja nekik mindazokat az információkat, amelyeket
a sabulorbi ügyekről tud.
A kis fickó ki akart csikarni valamilyen választ.
– Ma, nemrég, több száz ember halt meg a törvényszék előtt. Mind
azt hitték, hogy idő előtt sor került az Igaz Arc bemutatására... és
pánikba estek emiatt.
Herzady megdöbbent, és úgy húzta ki magát, mintha rá akarna állni
kicsavarodott, elsatynyult lábára.
– Sok ember meghalt, és... én nem láttam! – lihegte tragikusan.
Ráncos arca fájdalmasan megrándult. Májfoltos, aszott keze a
melléhez emelkedett.
Hirtelen összeroskadt.
Lex megfogta a pulzusát. Hatalmas kezében az öregasszony alkarja
olyan volt, mint valami furcsa alakú ceruza. Herzady meghalt.
Szívroham végzett vele.
Megszakadt a szíve.
Zhord közömbös arccal belenézett a halott koldus szemébe.
– Huh – mondta –, így legalább megspóroltam fél sékelt.
* * *
Két nappal később, délután elhelyezkedtek egy nagy tér végében.
Zhord nem kívánt részt venni a szertartáson, de Jaq mindenképpen
látni akarta a tömeg eszelős áhítatát, azt az őrületet, amelynek
során csakis a hit számít – amelynek során senki sem törődik a
sebesülésekkel és a halállal. Látni akarta, mert meg akarta
tapasztalni, milyen lehet a szenvedély, a megszállottság, a
rögeszme; milyen zavarok támadhatnak az érzékszervekben és a
l é l e k b e n .
Ezen a délutánon szokatlanul meleg volt a téren; a sokaság
forróságot lehelt ki magából, a testek összepréselődtek, egymáshoz
tapadtak. Senki sem tudta, hányan ájultak el, hányan kaptak
gutaütést a várakozás óráiban.
Ó, milyen hangzavar támadt, amikor végre valahára előhozták az
Igaz Arcot! A zarándokok közül sokan, nagyon sokan hisztérikusan
rángatózni kezdtek. A tér olyan volt, akár egy gigászi serpenyő,
amelyben a beléöntött massza – az emberrengeteg – elérte
f o r r á s p o n t j á t .
– Ó, áldott ősök, most segítsetek! – kiáltott fel Zhord. A kis fickó Jaq
és Lex közé szorult. Lex kihasználta testi adottságait, félresöpörte
maga elől a zarándokokat – nem sokat törődött azzal, hogy közben
elrepeszt vagy eltör egy-két bordát. Az egyik közeli ház hosszú,
magas homokkő falában fülkék homorodtak. Valamikor talán
szobrok álltak bennük sorfalat a tér peremén, de az is lehetséges,
hogy a számtalan szertartás során a tömeg, a hullámzó
embertenger hagyta ott lenyomatait.
Lex kirántotta az egyik mélyedésből a zarándokokat. Úgy mozgott,
úgy lépett és úgy állt, hogy messziről azt lehetett hinni, ő az
egyetlen biztos pont, az egyetlen kimagasló szikla az áradatban.
Belépett a fülkébe, és behúzta magához Jaqot meg Zhordot, akik
így legalább részben védve voltak az eleven hullámok csapásaitól.
Zhord kapkodva lélegzett. Vajon hány mellkas zúzódott be, hány
szorult össze a tömegben? A kis fickó undorodva felnyögött.
Alacsony volt, ezért nem is remélhette, hogy a hozzá legközelebb
állók testén kívül bármit látni fog.
Jaq mélyen beszívta a hisztéria szagát. Hármójuk közül csak Lex
látott el a fejek, a csuklyák és az Igaz Arc-jelvényekkel teletűzdelt
fejfedők fölött. Feljavított szemével az egy kilométernyi távolságban
lévő dolgokat is tisztán érzékelte.
– Egy pap kinyitja az ereklyetartót – üvöltötte. Szavaira a közelben
állók iszonyatos erejű ordítással válaszoltak. Lex folytatta:
– A tömeg nekinyomul a torlaszoknak...
* * *
A kordon nem bírhatta sokáig, és ha átszakad, semmi sem védhette
volna meg a függőhidat a tömegtől – semmi, ha a korlátok túlsó
oldalán nem álltak volna ott a fehérbe öltözött diakónusok.
Először humánus kábítófegyvereket használtak, hogy hátrébb
parancsolják a túlságosan lelkes zarándokokat. Azok, akik a torlasz
közelében táboroztak, s akiket a tömeg elsőként sodort a
biztonságiak elé, eszméletüket veszítve zuhantak ledöntött és
szétlapított sátraik maradványaira. A barikádok előtt hamarosan
magas, eleven, de mozdulatlan falat alkottak az emberi testek, mely
egyre magasabbra nőtt, ahogy a zarándokok átmásztak rajtuk, és
őket is elérték a kábítósugarak. Nem sokkal később már ez
biztosította a korlátok megközelíthetetlenségét. Időközben a
pompázatos öltözéket viselő főpap becsukta az ereklyetartót, és
visszavonult. A zarándokok ennek ellenére folytatták az
előrenyomulást .
A diakónusok félretették a kábítófegyvereket, amelyekből
valószínűleg kifogyott az energia. Új eszközöket vetettek be:
automata pisztolyokat, géppisztolyokat és ismétlőpuskákat. Hüvely
nélküli, nagy sebességű lövedékeket és repeszlőszereket
eresztettek a tömegbe. A vörös napóriás ekkor az ég negyedét
töltötte be; a világ olyanná vált, mintha iszamós lenne a vértől – attól
a vértől, amelyet a diakónusok ontottak ki. A sok százezer, sok
millió láb hatalmas porfelhőt vert fel, de ez sem volt képes
elhomályosítani a napot, a milliárdnyi homokszemcse sem tudta
megváltoztatni a fény színét.
Nem ment könnyen a dolog: a trió tagjai szereztek pár horzsolást és
karcolást, mire sikerült kitörniük a falifülkéből, és elhagyniuk a teret.
Annak ellenére, hogy több százan haltak meg a korlátoknál, a
templom és a szent ereklye közelsége miatt a zarándokok szeme
még mindig élénken csillogott; olyan volt, mintha nadragulyával
kezelték volna. Sokan zokogtak a boldogságtól, sokan maguk elé
meredve, könnyeket ontva ismételgették:
– Ó, az Igaz Arc... az Arc...! – bár szinte semmit sem láttak.
* * *
Éjszaka Jaq álmában ismét Askandargradot látta...
Az állatemberek nyakörve egymás után szétrobbant, a fejek
lefordultak a vállakról.
A sikítozó háremhölgyek közül néhányat összekötöztek, és voltak
olyanok is, akiket a széttört urnák maradványaihoz láncoltak hozzá.
A földön néhány kötél feküdt, arra az esetre, ha előkerülne néhány
olyan háremhölgy, akinek eddig sikerült elkerülnie végzetét.
Mintha akár egynek is sikerült volna elkerülnie... Mintha lett volna,
aki megszökött a támadók elől, és elrejtőzött a romok között. Mintha
valaki megszökhetett volna ezek elől...
A segítség már útban volt. A káoszrenegátok inváziója előtt néhány
nappal a Holló Őrség űrgárdistái éppen az Askandaron töltötték fel
hajójukat, majd elindultak az ugrózóna felé. Mielőtt a támadók
lerombolták a kormányzói palotát, az asztropata értesítette ezeket a
harcosokat, és ők azonnal visszafordultak. Még két nap, és elérik az
Askandart. A kitűnő fegyverekkel rendelkező, fekete páncélt viselő
Holló Őrök – ehhez kétség sem férhetett – az első kínálkozó
alkalommal rávetik magukat az ellenségre. Csak azért kellett
imádkozni, hogy a démoni látvány ne tegye szükségessé a
csatatestvérek agyának kimosását, azt a procedúrát, amelyre
elméjük épségének megőrzése érdekében lett volna szükség.
Úgy festett, mintha a Káosz szántszándékkal hajtotta volna végre
ezt a támadást, pusztán azért, hogy visszacsalja a Hollókat...
Bárcsak esélye lett volna legalább néhány háremhölgynek a
szökésre! De nem, a nyakörvek felrobbanása után a perverz
támadók figyelme ismét a nőkre terelődött.
– A Császár nevében, használd azt a fegyvert! – parancsolt rá Jaq
a mellette hasaló eunuchra, majd kilesett a barikád fölött, és a saját
fegyveréből ráküldött egy robbanó töltetet egy olyan lényre, amely
mintha a rend és a hit lovagjainak ocsmány paródiája lett volna.
R A A A R K . . .
A káoszharcos, mintha provokálni akarná ellenfeleit, a férfit és a nőt
szimbolizáló rúnákat festette fel térdvértjeire. Obszcén formájú
páncélja bíbor- és aranyszínű volt – még mindig annak az
űrgárdista-káptalannak a színeit viselte magán, amelyhez azelőtt
tartozott, hogy a gonosz a saját oldalára állította.
A robbanógolyó a mellvért bal oldalába csapódott be. CRUMP.
Felrobbant. A harcos körbepördült, karjait a levegőbe emelte.
R A A A R K . . .
Az eunuch is lőtt. A lövedék a célpont alsókarjába fúródott bele.
CRUMP. A kar leszakadt. Ezután, ha minden igaz, a támadó
káoszharcos, az egykori űrgárdista mesterségesen megerősített
mellkasában elegendő kár keletkezett ahhoz, hogy a tüdő leálljon. A
renegát még mindig körben forgott, úgy mozgott; mintha szólót
táncolna egy színpadon. Az Istencsászár adja, hogy ez legyen a
h a l á l t á n c a !
RAAARK. RAAARK. Jaq és az eunuch újra tüzelt, aztán mindketten
lebuktak a barikád mögé. A következő pillanatban dühös
sziszegéssel valami végigcsapott a márványtorlaszon. A levegő
felforrósodott az olvasztóból kilőtt sugár mellett. Pár másodperccel
később iszonyatos robaj hallatszott. Az energianyaláb telibe kapta a
fürdőház medencéjébe már korábban beleomlott kupolás
zsindelytető maradványát. A fában lévő nedvesség egyetlen
szempillantás alatt gőzzé változott. A zsindely szétrobbant. A
forgácsok úgy röppentek szét, mint a feldühített hystrixek, a
mérgező tollakkal védekező állatok farktollai. A másik eunuch
felsikoltott. Vállából féltucatnyi tőrszerű, hosszú faszilánk meredt ki.
Hátrálni kezdett, és megpróbálta őket kirángatni magából.
Swoooosh... Az olvasztóból kilőtt második sugár a fejét találta el.
Szeme egyetlen tizedmásodperc alatt elpárolgott, majd
pirospozsgás, kerekded orcája, végül az arca többi része vált
semmivé. A feje úgy nézett ki, mintha koncentrált erejű savspray-t
fújtak volna rá – bőrnek és húsnak már nyoma sem volt rajta; jól
látszott a meztelen, sárgás koponya belsejében folyékonnyá váló
fortyogó agyvelő. Aztán... a szürkés, sűrű lé kibuggyant a
fülnyílásain, előrefröccsent az üres szemgödrökből.
A halott háremőr elterült a repedezett márványon.
A gyantás zsindely lángra lobbant. A tűz végigkúszott a törmeléken,
a közelben heverő holttesteken és sebesülteken. A barikád túlsó
oldaláról eget rengető, gúnyos röhögés hallatszott. Jaq az életben
maradt eunuch karjába mélyesztette a körmét.
– El kell mennünk innen!
Alkalmi fegyvertársa félőrülten meredt Jaqra.
– Neked nem lett volna szabad belépned a hölgyek fürdőházába! –
ü v ö l t ö t t e .
A józanság ezek szerint már elpártolt tőle.
Ó, igen, amit mondott, az egyébként valamikor, nem is oly régen,
még valóban így volt. Két nappal korábban a hárembe Lord
Egremonton kívül egyetlen kasztrálatlan férfi sem tehette be a lábát.
Rajta, illetve az ifjú birodalmi inkvizítoron kívül, aki azért jött ide,
hogy a végére járjon annak a pletykának, miszerint a szigorúan
őrzött belső város lakói, a háremhölgyek között kialakult valamilyen
perverzió, valami, ami nem lehetett más, mint a Slaanesh-kultusz.
Lord Egremont nagy kísérlete, amellyel meg akarta valósítani a
teljes népességszabályozást, bizonyos körökben természetszerűleg
indulatokat gerjesztett. Ő idealista volt, és különc, de ügyesen
kormányozta birodalmát, aminek köszönhetően Askandar virágzott.
Ó, milyen bolondok voltak azok, akik úgy akartak fellázadni ellene,
hogy felélesztettek egy ilyen kultuszt! Tettük következménye most
vált egyértelművé, fájdalmasan világossá. A megrontott káosz
űrgárdisták eljöttek ide, hogy learassák az emberi balgaság
gyümölcseit, feldúlják és lerombolják Askandargradot, és szadista
módszerekkel megsemmisítsék a háremet.
Az eunuch a kezében tartott obszcén formájú fegyverre nézett,
majd lassan megfordult. A csövet a szájához illesztette.
– Két napon belül megérkezik a segítség – sziszegte Jaq.
Nevetés... Nagyon közelről, a barikád túlsó oldaláról érkezett. Jaq
tudta, ha most kinézne, nem biztos, hogy képes lenne visszahúzni a
fejét. Tudta, most a maradás egyenlő az öngyilkossággal.
Villámgyorsan visszavonult, elkúszott a zsindelydarabok és a
terjedő lángok mellett, majd felállt, és kétrét görnyedve elrohant.
RAAARK... CRUMP
A hang a háta mögül érkezett. Az eunuch főbe lőtte magát. Ezzel
megmenekült attól, hogy halála fájdalmas és hosszadalmas legyen.
Jaq ismét remegve ébredt fel...
2007. december 15., szombat
Káoszgyermek (Warhammer): Szertartás (IV. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)
Nyolcadik fejezet
Törvényszék
Jaq mocskosnak és pszichotikusnak érezte magát, miközben a
törvényszéki épület közelében, abban a nyergeket és hasonló
kamelopárd szerszámokat tartalmazó raktárban várakozott Lexre és
Zhordra, amelyben korábban már jártak. A hátsó ajtót egy farúddal
megerősítették, de Lex így is könnyedén beszakította. Az üldözés
során felborult polcokat és állványokat azóta felállították,
mindegyikre tisztítótasakokat, apró talizmánokat akasztottak – a trió
ügyet sem vetett ezekre. Most, hogy a zarándokok elvonultak a
Sabulorbról, a korábban zsúfolt sikátorban nem volt egyetlen lélek
sem; a leölt és felfalt kutyák maradványai között patkányok ültek
tort. Ebben a raktárházban kellett jelentkeznie Rakelnek, aki most
egyedül, valahol a törvényszéki épület belsejében dolgozott.
Zhord volt az őrszem; végignézte, ahogy bemászik azon a szűk
nyíláson, amelyen keresztül a komplexum csatornájába lehetett
lejutni. Szerencsére a járat – hála az ügyetlen tervezőmérnököknek
és építőmunkásoknak – rosszul helyezkedett úgyhogy mindig
száraz volt. Rakel tehát bejutott, és most egyedül volt a szolgák,
hivatalnokok, detektívek, arbitrátorok, marsallok és bírák százai
k ö z ö t t .
Jaq úgy érezte, árulást követett el önmaga ellen, a hithű
űrgárdista-kapitány és Ey'Lindi emléke ellen, és legfőképpen az
Istencsászár ellen. Biztos lehet-e abban, hogy az egyre inkább
elhatalmasodó romlottság ellenére a lelke még mindig tiszta, mindig
a fényességet imádja? Lehet, hogy mégsem az erkölcstelenség
transzmutációjával kell elérnie célját? Talán nem ezt a félelmetes és
veszélyes pszicho alkimista mutatványt kell végrehajtania? Már
sejtette, milyen élményeket kell átélnie, min kell átesnie. Meg kell
tapasztalnia a borzalmakat, bele kell esnie az érzékiség és a
változás csapdájába, méghozzá úgy, hogy közben nem keltheti fel
Lex gyanúját, hiszen az űrgárdista – mint azt már nyíltan ki is
jelentette – gondolkodás nélkül végezne vele.
Eszébe jutott egy régi dal; egy olyan világon ismerte meg, amelynek
megtisztításában valamikor régen közreműködött:
Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor!
„Eh, hűséges Johnny, Johnny Fidelis, tiltott dolog két hölgyet
imádni!” – körülbelül így hangzott a sor fordítása, legalábbis Jaqnak
akkor és ott ezt mondták. Nem létezhet egy hamis Ey'Lindi és egy
valódi Ey'Lindi. Talán azzal, hogy öleli a hamisat, rituálisan megidézi
a valódit? Vagy legalábbis... magához vonzza a lelkét?
Az ilyen gondolatok a pszichózis gondolatai.
De talán éppen a pszichózis az az eszköz, amely hozzásegíti a
m e g v ü á g o s o d á s h o z .
– Mit dudorászol, főnök? – kérdezte Zhord.
– Semmit, zömik.
– Huh, akkor biztos rosszul hallottam valamit. Mondd csak, amíg itt
várunk... Mi lenne, ha elmondanék neked egy zömikballadát?
Persze csak egy rövidet...
– Ha lesz időd végigmondani – magyarázta Jaq –, ha Rakel olyan
sokáig marad bent, akkor az azt jelenti, hogy elkapták vagy
m e g ö l t é k .
– Tudod mit? Nevezzük ezt a balladát amolyan tolvajórának –
javasolta Zhord. – Legyen olyasmi, mint a tojásóra. Tudod, amit
akkor használnak, amikor a tojást főzik. Ha most elkezdem, és
sikerül végigmondanom, akkor tudni fogjuk, hogy akár haza is
mehetünk, mert Rakel kudarcot vallott. Ne, ne, most nehogy azt
mondd, hogy be fogunk menni utána a törvényszékre! Én aztán
nem, főnök. A templom az egy egészen más dolog, de ez... ez...!
H u h !
C s e n d .
– Van egy ballada, a Zsákmány ballada, amely egy zsivány zömikről
szól. aki a saját kalózhajóján bejárta a galaxist, és kifosztott
mindenkit, aki az útjába került. – Zhord leült, kinyújtotta a lábát (még
mindig mezítláb volt; már megrendelték neki az új bakancsot, de
egy hetet várnia kellett rá, aztán még jól be kellett törni, hogy
ugyanúgy vagy legalább hasonlóan passzoljon, mint a régi, amelyet
elvesztett), és piszkos körmével lekapart a talpáról egy kemény,
megfeketedett tyúkszemet.
– Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor? – suttogta Jaq.
– Eh? Ez valamiféle varázsige, mágus uram?
– Esto quietus, Loquax! – kiáltott rá Jaq dühösen. – Meditálnom kell.
– Nekem is – mondta Lex a kis fickónak szigorú hangon.
* * *
Rakel két óra múlva csatlakozott hozzájuk. Amikor megérkezett,
Jaq szíve kihagyott pár pillanatra. Ez az új Ey'Lindi egyszer csak
megjelent, a semmiből bukkant elő – mintha az elveszett lelkek
tengeréből kilépve materializálódott volna.
– Sikerült – jelentette.
Bal kezének két ujja között egy adatlemeznek látszó korongot
tartott. Vagyis... Nem! Egy zsíros, ostyaszerű valami volt az,
amelyből éppen ekkor emelkedtek ki az utolsó füstpamacsok. Ennyi
maradt Chor Shuturban ujjából, a dicsőség ujjából, a varázsszerből,
amelynek energiáját Rakel elhasználta. Ez az ujj volt az, amely
láthatatlanná tette; emiatt nem vette észre Jaq, hogy mikor érkezik
meg a raktárba.
A dicsőség ujja, mint okkult erejű tárgy, valóban létezett, hiszen
még Jaq pszichikai érzékszervei és Lex speciális fülei sem
érzékelték Rakel közeledtét.
A nő a másik kezében egy nehéznek látszó zsákot tartott.
Feketébe öltözve, fekete arccal, két halálosztó gyűrűvel az ujjain
Rakel behatolt a törvényszéki épület alagsorába. A járatokban itt-ott
elektromos világítótestek izzottak vöröses, forrón izzó vasrudakra
emlékeztető fénnyel, de nem igazán sikerült szétoszlatniuk a
sötétséget. Rakel puhán és nesztelenül haladt. A távolból
nyögéseket hallott, aztán röhögést – a zajok az egyik őrszobából
érkeztek. A helyiség plasztacél ajtaja résnyire nyitva maradt, a
nyílást betöltötte a bentről érkező sárgás fény. Rakel elosont előtte,
felkapaszkodott a felsőbb, de még mindig föld alatti szintre vezető
kőlépcsőkön, keresztülvágott egy raktárhelyiség-labirintuson, aztán
ismét egy lépcsősor következett...
A villában órákat töltött a monitor előtt, hosszan és alaposan
tanulmányozta a törvényszéki épület tervrajzait. A komplexum olyan
bonyolult volt, akár egy kolostorerőd. Most, ahogy folyamatosan és
viszonylag határozottan haladt, érezte: ha kihagyja a
rajzböngészést, menthetetlenül eltéved, örökre nyoma vész, mint a
periratoknak a nagy archívumokban.
Kerülte a belső udvarokat, inkább a sötét folyosókat választotta. Ő
maga volt a megtestesült sötétség; egyik árnyékfolttól a másikig
surrant. Ahogy egyre feljebb jutott, a falakon barokkos
fénygömböket látott, a világosságban egyre vészjóslóbb
ténykedéseket lesett ki. Az egyik szkriptóriumban hivatalnokok
meredtek a monitorokra, és szorgalmasan jegyzeteltek. Bár maga
az épület alig néhány évtizede készült el, máris óriási mennyiségű
dokumentum gyűlt össze az irattáraiban – mintha az intézmény egy
gigantikus tartály lett volna, egy tenyész kád, amelyben az
adatbaktériumok folyamatosan és megállíthatatlanul szaporodnak.
Csak néhány valóban jelentős állománynak volt esélye arra, hogy
eljut a felsőbb szinteken élő és dolgozó bírók elé, hogy
véleményezéseket csatolnak hozzá, és hogy végül tárgyalássá
e v o l v á l ó d i k .
Az éjszakai műszakban dolgozó beosztottak papírlapokkal és
frissen kinyomtatott oldalakkal a kezükben lótottak-futottak. Itt-ott
küldönc kiborgokat lehetett látni, meg takarító-robotokat, amelyek
magukba nyalták a port és az elhullajtott lapokat. A mennyezeteken
lassú ventilátorok forogtak; mindegyik egy-egy réztestű, állandóan
mozgó pteroszauruszra emlékeztetett. Csak annyira kavarták fel a
levegőt, hogy megzizegtették a lapokat – a fülledtségen semmit
sem enyhítettek. Vagyis majdnem semmit; ha nem lettek volna, az
áporodottság talán elviselhetetlen szintre emelkedik. A falakon
rácsos szekrényeket helyeztek el, ezekben tartották a fegyvereket,
a szertartási korbácsokat és buzogányokat.
A világosság úgy jelent meg a félhomályba burkolózó labirintus
végén, ahogy az igazság lassan kiemelkedik az ügyek
kuszaságából. Rakel tudta, hogy mostantól fogva éppen fekete
ruhája árulná el. Elővette a dicsőség ujját, s meggyújtotta a végét.
Puhán lebegő lángocska jelent meg az ujj körme fölött. Rakel
vállalta a kockázatot, hogy esetleg felfedezik, ám mégsem látták
m e g .
Ahogy keresztülhaladt az árkádsorokon és galériákon, az ujj
lassanként elemésztette magát; már az utolsó és a középső ízület
közötti része égett.
Az egyik oldalfolyosóról egy feketébe öltözött arbitrátor lépett elő.
Lézerpuskája volt, s elállta Rakel útját. Sisakjának tükrös vízórában
a nő tisztán látta az ujjat rágó tüzecskét. Az arbitrátor meghökkent.
Nem volt biztos abban, hogy tényleg lát valamit, de Rakel irányába
meredt, aki lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanná dermedve
várakozott. Valamilyen fényszűrő lehetővé tette, hogy az
egyenruhás érzékeljen valamennyit az ujjból áradó fényből, de a
körvonalak nem bontakoztak ki előtte tisztán.
Rakel maga elé tartotta az ujjat; a láng olyan volt, akár egy fénylő
testű, levegőben lebegő éji bogár.
– Mi az ott? – szólalt meg a férfi. A szabványos birodalmi gótot
beszélte, ami nem csoda, elvégre egy birodalmi törvényszék
épületében szolgált, de az akcentusán érezni lehetett, hogy
valamelyik peremvidéki bolygóról származik. Úgy csóválta meg a
fejét, mintha ki akarná rázni az agyából a hallucinációszerű jelenség
képét .
– Hol vagy, Corvo? – kiáltott fel. – Van valami kosz ezen a vizoron.
Te szoktad használni ezt a sisakot, igaz?
A Corvo nevezetű biztonsági őr a jelek szerint nem tartózkodott a
közelben .
Rakel feltartóztatója levette egyik kezét a lézerpuskáról; a fegyver
csöve lejjebb ereszkedett. Szabaddá vált kezét a vízórához emelte,
és feltolta a tükrös lemezt. Az orrlyukaiból egy-egy apró medál
lógott ki – mintha megkeményedett takonygombócok lettek volna.
Lehet, hogy gázfilterek? Homlokráncolva meresztette a szemét a nő
i r á n y á b a .
Rakel úgy érezte, szétreped a tüdeje. Muszáj volt kifújnia a már
túlságosan régóta benntartott levegőt. A szusszanásra a lézerpuska
csöve feljebb emelkedett, de az arbitrátor fél kézzel szerencsére
nem bírta valami gyorsan mozgatni.
Rakel begörbítette az egyik ujját. Most mindenre emlékezett. A
toxikus tű az arbitrátor arcába fúródott.
A férfi teste összerándult. Előrevetődött. Rakel megfogta a fegyvere
csövét, és rántott rajta egyet. Az arbitrátor feléje dőlt. A néhai Chor
Shuturban ujját emésztő tűz Rakel heves mozdulata miatt kialudt.
Az arbitrátor, mielőtt elvesztette az eszméletét, néhány pillanatra
meglátta Rakel szemét, befeketített arcát. Talán arra gondolt, hogy
ez az ember formájú ragadozó a semmiből materializálódott.
Rakel, a ragadozó, kiemelkedett az árnyak közül, és előrenyúlt,
hogy megtámassza a férfit.
A haldokló teste úgy simult hozzá Rakeléhez, úgy rángatózott,
mintha valamiféle perverz eksztázisban lenne része. Sisakja lassan
lecsúszott a fejéről. Rakel kénytelen volt elejteni Chor ujját, hogy
elkaphassa a fejvédőt.
Egyik kezében a lézerfegyverrel, másikban a sisakkal végighasalt a
padlón. Úgy helyezkedett, hogy az összeomló arbitrátor éppen
ráessen, és ne üssön nagy zajt, amikor találkozik a padlóval.
A férfi rádőlt Rakelre. Rövid ideig még rángatózott, aztán
mozdulatlanná vált.
Rakel kibújt alóla, megkereste Chor ujját, majd behúzta a holttestet
az egyik mellékfülkébe. Gyors mozdulatokkal lerántotta róla az
uniformist, magára öltötte, aztán a fejére helyezte a tükör vizoros
sisakot. Az ujj maradékát és a tűzszerszámot a zsebébe
csúsztatta...
* * *
Az adatraktár, amit keresett, az egyik bíró lakosztálya mellett volt. A
lakosztályra nyíló díszes ajtókat nyitva felejtették. Odabent illatos
olajlámpások égtek, ám fényük alig világította meg a sötét
márványfelületeket, amelyeken ősrégi, szállóigévé vált bírói ítéletek
mozaik változatait lehetett olvasni.
Az adatraktár vastag plasztacél ajtaja is nyitva volt. Bentről fény
ömlött ki a sötét folyosóra. Rakel óvatosan megközelítette.
A terem nem volt túl nagy. Rakel arra számított, hogy egy ilyen
rendeltetésű helyiségben toronymagas acélpolcokat fog találni,
létrákat és emelvényeket; olyannak képzelte, amilyennek a
gigantikus könyvtárakat szokás. Itt azonban csupán egyetlen
hatalmas könyvet látott a szoba közepén, egy forgatható és állítható
asztalon. Nagyobb volt, mint ő maga. A vitorlaméretű plasztik
lapokat könnyedén oldalra lehetett hajtani. Ezeken, ahogy a normál
könyvek oldalain a betűk, adatlemezek sorakoztak, s mindegyik
alatt egy-egy azonosítási szám.
A gigászi kötet előtt egy selyembe öltözött hivatalnok állt;
valószínűleg egy bizonyos lemezt keresett. Magas volt, sovány, úgy
nézett ki, mintha nyújtópadon húzták volna ilyen hosszúra a
csontjait, vagy külön azzal a céllal tenyésztették volna ki, hogy minél
könnyebben, minél magasabbra és messzebbre elérjen. Hosszú,
vékony karjai póklábakra emlékeztettek.
Mögötte ott állt az a személy, akinek a parancsára a kérdéses
lemezt kereste. A bíró magas és kövér volt, hihetetlenül gazdagon
díszített köntöst és feketén toronyló turbánt viselt. Dülledt szeme
előtt egy nevetségesen kicsiny, ezüstkeretes szemüveg csillogott. A
nyakán finom szőrmével szegett, díszes és elegáns körgallért viselt.
Határozottan volt benne valami hegyszerű; a feje a gallér fölött
mintha a kopár csúcs lett volna egy hóval beborított, lejjebb pedig
vulkáni hamuval takart hegyen. Egy fémpálcával játszadozott,
amelynek hegyén kékes energiaív villódzott. Ez volt az
energiabuzogánya, amellyel játszi könnyedséggel ártalmatlanná
tehette esetleges támadóit, vagy – ha nagyobb fokozatra állította –
léket vághatott a legvastagabb falon.
Ahogy az álarbitrátor belépett, a bíró rámosolygott saját, a tükör
vizorban látszó képmására.
– Ah, Kastor, még mindig itt vagyok... – Tehát számított arra, hogy a
Kastor nevezetű arbitrátor meglátogatja.
Rakel tisztelettudóan lehajtotta sisakos fejét.
– Túl korán jöttél, Kastor. Igyekezz, Drork! – szólt rá a bíró a
hivatalnokra, és megemelte a buzogányát. – Talán azért nem
találod azt a lemezt, mert rossz helyre került?
– Lehetséges, nagyuram, de nem én hibáztam – felelte a
csontvázszerű férfi. – Legjobb tudomásom szerint még senki sem
kérte ezt az adatlemezt, mióta én teljesítek itt szolgálatot. Talán az
elődöm tette rossz helyre. – A jelek szerint Drork és a bíró között
eléggé bizalmas volt a kapcsolat, hiszen a hivatalnok mellőzni merte
a szokásos megszólítási és udvariassági formulákat.
– Egy hipno kapszulába való adatlemezt keresünk – magyarázta a
bíró az álarbitrátornak. – Végre sikerült elintéznem, hűséges
Kastorom, hogy találkozz a törvényszék egyik marsalljával.
Rakel még alázatosabban lehajtotta a fejét, és közben remélte,
hogy a bíró nem vár tőle feleletet. Bízott benne, hogy sikerül több
információt szereznie az elkallódott lemezről.
A buzogány energiamezeje láthatatlanná vált. A bíró elgondolkodva
vakargatta a pálca végével hatalmas tokáját.
– Nagyra értékelem a hűségedet, Kastor. Szeretném, ha létrehoznál
egy kisebb szakaszt. Rajtad kívül három arbitrátor legyen benne.
Tegnap az asztropatánk vett egy adást, egy körözvényt. Egyelőre
még csak én ismerem a tartalmát. A Lekkerbek bolygón néhány
bizarr öltözetű idegen lény landolt; úgy tűnik, valamiféle
mutatványosok. Az eldák fajához tartoznak. Hasonló Bohócok már
a Néró IX.-en is felbukkantak, és a Kareshen is... Ott egyszerűen
csak megjelentek; nem lehet tudni, mivel jutottak el oda, nem voltak
hajóik. Valószínűleg a vadonban rejtették el a hajókat... Volt egy kis
hirig. s a három idegen közül kettő elpusztult. A harmadiknak nyoma
veszett. Ha esetleg ide, a Sabulorbra is ellátogatnának ilyen
lények... Nos, akkor lesz szükség a szakaszodra. Azt akarom, hogy
álljatok készenlétben, tartóztassátok le a Bohócokat, aztán
vallassátok ki őket. A saját nyelvükön. Ahhoz pedig, hogy
megismerjétek a nyelvüket, szükség lenne az elkallódott lemezre...
– Ah – mondta Drork –, megvan! – Az egyik plasztik oldalból kiemelt
egy érme nagyságú adatlemezt.
– Vedd át, Kastor, és használd!
Rakel engedelmesen bólintott, elvette Drorktól a lemezt, és lopott
uniformisába dugta.
Vajon mennyi idő múlva fog megérkezni a valódi Kastor?
Mit is mondott az inkvizítor? Valami olyasmit, hogy itt, a törvényszék
szívében nemcsak tolvajként kell működnie. Úgy kell eljárnia,
mintha valódi orgyilkos lenne.
A bíró tovább vakargatta a tokáját a kikapcsolt energiabuzogánnyal.
– Ha ránk mosolyog a szerencse, megszerzem a vezető szerepet
tanult kollégáim között. Áruld el, Kastor marsall...
Árulja el? Mit? Teljesíthetetlen kérés. Rakel szinte gondolkozás
nélkül felemelte a lézerpuskáját, és rálőtt a prémekbe öltözött
emberhegyre. A sugár belecsapódott a bíró testébe, aki meglepően
gyorsan reagált Rakel mozdulataira, mert aktiválta az
energiabuzogányt, mielőtt a lövés leterítette. A fegyver végén
felizzott a kékes energia, aztán egy pillanattal később eltűnt. A bíró
lefordult a székről, elterült a padlón, használhatatlan pálcája melléje
k o p p a n t .
Rakel második lövése Drorkot tette ártalmatlanná. A hivatalnok
hanyatt vágódott; a hatalmas könyvre zuhant. Az állvány, amelyen a
könyv feküdt, oldalra fordult. A könyv összecsukódott, a plasztik
lapok rácsapódtak a haldokló férfi fejére és felsőtestére.
– Kegyelmes uram! – A kiáltás kintről, a folyosóról érkezett.
Szóval megjött a valódi Kastor...
Most mit tegyen? Lője le az arbitrátort is? A zajok, a lövések
bizonyára felkeltették gyanakvását, óvatosan fog idejönni... Rakel
letette a lézerpuskát, elővette Chor ujjának maradékát, és
m e g g y ú j t o t t a .
Kastor már az ajtó előtt volt; lézerpuskáját lövésre készen tartotta.
Amikor Rakel láthatatlanul elhaladt mellette, éreznie kellett a levegő
felkavarodását. Talán megfogalmazódott benne a kérdés: mi
okozhatja ezt a szellőt?
– Kegyelmes uram! – kiáltott ismét.
Rakel nesztelenül elrohant. Tudta, Kastor pár másodperc múlva
belép az adattárba, és megtalálja a bíró meg a hivatalnok holttestét.
Senkitől sem kaphat magyarázatot a történtekre, senki sem fog
beszélni neki az elda idegenekről. A törvényszéki emberek csak
akkor juthatnak hozzá ehhez az információhoz, ha kikérdezik az
asztropatájukat, aki viszont, hogy mentse a saját bőrét, meg fogja
tagadni a válaszadást. Érthető, hogy letagad majd mindent, hiszen
korábban egyetlen bírónak hozta csak tudomására a körözvényt,
amelyet sikerült érzékelnie – annak, akit meggyilkoltak, s aki
(gondolja majd a többi bíró) azt tervezte, hogy csellel, ravaszsággal,
sőt orgyilkosságokkal félre akarta állítani az útból a társait, hogy az
övé legyen a vezető szerep a törvényszéken.
Rakel megállt, és eloltotta a dicsőség ujját, amelyből ekkora már
csupán egy ízületnyi darabka maradt meg. Tükörmaszkos
arbitrátor-egyenruhában haladt tovább; úgy mozgott, mintha
határozott cél felé haladna, mintha valamilyen parancsot teljesítene
– mintha joga lenne bejutni a komplexum bármelyik részébe. Tudta,
ha az alagsor közelébe ér, ismét meg kell gyújtania az ujjat, mert
mielőtt kilopakodik, le kell vetnie magáról az álcát. Úgy tervezte,
hogy egy kis részt megtart Chor „hagyatékából”, hogy meglepetést
okozhasson az inkvizítornak, az óriásnak meg annak a komor
t ö r p é n e k .
Igen, ez jó lesz. Okot ad nekik arra. hogy tiszteljék őt. Tekintélyt
szerez magának, mert így talán tovább életben maradhat. Jaq
Draco talán elfogadja majd, rájön, hogy képes helyettesíteni azt a
halott nőt, aki lángra lobbantotta a lelkét, aki belevájta húsába a
vágy töviseit.
* * *
– Mi van a zsákban? – kérdezte Zhord. – Talán az egyik bíró feje?
– Nem – felelte Rakel. – De tényleg megöltem egy bírót... Kénytelen
voltam megtenni. – Kinyitotta a zsák száját. – Erre kifelé jövet
bukkantam rá az egyik fegyvertárban.
Robbanótöltetek! Több mint egy tucatnyi lövedék! Ennyi éppen
elegendő ahhoz, hogy a Császár Békéje, a Császár Kegyelme meg
persze Lex fegyvere szükség esetén kifejthesse érveit.
Lex belenyúlt a zsákba, kivett egy tárat, és hálásan megcsókolta. A
gesztus olyan volt, mintha Rakelnek szánta volna a csókot.
– Jól tettem, hogy elhoztam őket? Ugye jól? Ez a betörés majd
összezavarja a törvény székieket. Nálunk vannak ezek a relikviák,
és persze az az ereklye is, amelyet az Occidens-templomból
szereztünk. – Rakel keverte a szabványos birodalmi gót és a
sabulorbi dialektus szavait. Fáradt volt.
A valódi Ey'Lindi sosem árulta volna el, hogy kimerült...
– Mondj el mindent! Mi történt? – kérdezte Jaq. – Tudnom kell, ha
esetleg... történik veled valami. Gyerünk, jelentést kérek!
Rakel pár szóval elmesélte, mit látott, mit tett, mit mondott a bíró és
a hivatalnok a körözvényről meg az adatlemezről.
– Ügyes voltál – dicsérte meg Jaq. – Ha majd hazaérünk, azzal a
különleges Tarot-lappal meg némi pszichikai kúrával megerősítem
az alakodat. Nem változhatsz meg; nem akarom, hogy fájdalmaid
l e g y e n e k .
– Elég nagy baj, főnök – szólalt meg Zhord –, hogy azok a sznob
eldák színre léptek. Ha a Harlekinek eljönnek ide, talán az lenne a
legjobb, ha volna egy bíró, aki rögtön börtönbe vágná őket.
– Nem! – jelentette ki Jaq. – Ha itt is rejtélyes módon jelennek meg
az eldák, akkor biztosak lehetnénk abban, hogy a Sabulorbon is
létezik egy titkos átjáró a Hiperhálóba. Ha valamilyen kereskedővagy
utasszállító hajón jönnek, akkor tudni fogjuk, hogy itt nincs
semmiféle átjáró. Ha a saját hajójukon érkeznek meg, az azt jelenti,
hogy van átjáró, de nem a bolygón, hanem ennek a rendszernek
egy másik pontján, esetleg valamelyik külső planétán vagy
valamelyik holdon.
Logikus. Az eldák között nem voltak mutáns navigátorok, olyan
pilóták, amilyenek az emberek hajóit mozgatták a hipertérben, a
csillagok között. Ők csakis és kizárólag a Hiperhálóra
hagyatkozhattak, és – az emberekkel ellentétben – nem voltak nagy
hatótávolságú csillaghajóik, csak kisebb utak megtételére képes
c i r k á l ó i k .
Persze az is lehetséges, hogy beépítették fajuk néhány gyermekébe
a navigátorgéneket. Mindegy, mert ez sem bátorította fel őket arra,
hogy behatoljanak a hipertérbe. Ezt csak ritkán, kivételes esetekben
tették meg. Fajuk hanyatlása elősegítette Slaanesh felemelkedését.
A tudatukban sötét árnyként mindig jelen volt a káoszisten. Súlyos
átkot jelentett számukra; tudták, hogy ez az entitás az első
kínálkozó alkalommal végezni fog a túlélőikkel. Azzal is tisztában
voltak: ha behatolnak a hipertérbe, akkor mintegy felkínálják
magukat neki. Ők csakis a Hiperhálóban érezhették biztonságban
magukat az intersztelláris utazások során.
– Egyébként – mondta Jaq – ha majd megtanulom a nyelvüket,
szükségem lesz egy tanítómesterre, aki beavat a rúnák
olvasásának titkába.
– Úgy képzeled, hogy leláncolunk egy Harlekint a pincénkbe, és
addig kínozzuk, míg rá nem áll, hogy megtanít olvasni? – A kis fickó
megremegett; eszébe jutott, milyen kínokat kellett kiállnia a
Tormentum Malorum fedélzetén, amikor Jaq és Ey'Lindi azt akarta
kiszedni belőle, hogy miféle kapcsolatban állt a titokzatos Zephro
Cornellannal. Zephro megkínozta. Jaq és Ey'Lindi is ezt tette vele.
Éppen elég szenvedésben volt része ahhoz, hogy bele tudja
képzelni magát annak a Harlekinnek a bőrébe, akit Jaq most foglyul
akar ejteni.
– Már megmondtam – felelte Jaq –, hogy a fizikai kínzás nem
valami hatékony dolog. Van egy sokkal jobb és eredményesebb
módszer, amelyet az eldákkal szemben alkalmazhatunk.
– Tényleg? Mi az?
– Először is el kell csípnünk egyet, mielőtt még ők kapnak el minket.
Indulnunk kell... Tűnjünk el erről a környékről!
– Mindjárt megvirrad – közölte Lex. – Hamarosan beköszönt egy új
vörös nap.
* * *
A következő hét során Jaq a hipno kapszulában töltötte az
éjszakáit. Nappal gyakorolta a kifejezéseket és a szavakat,
amelyekből a többiek semmit sem értettek. – Mi ann ach cleasi,
agus tá an iomad, measa aige airféin – ismételgette.
Erre a mondatra a valódi Ey'Lindi tudott volna felelni. Jaq a tanulás
során egy oldalú társalgást folytatott az orgyilkos-kurtizán lelkével.
Csak néha fordult elő, hogy lefordította azt, amit mondott. Rakelt
egyszer véletlenül elda nyelven szólította meg:
– Mi ann ache cleasaí... – Amikor a fájdalmasan ismerős, de
értetlen arcára nézett, a szabványos birodalmi gót nyelven is
elmondta a szavakat. – A bűvész túl sokat tart magáról. Ez lesz –
tette hozzá – a Harlekinekkel kapcsolatos mottónk.
Miközben Jaq az elda nyelvet tanulmányozta, Lex nekilátott a
combcsont faragásának. Szilícium-karbid pengét használt a
munkához. Ahhoz a jelentéshez akart szemléltetőeszközt készíteni,
amelyet majd valamikor – fogalma sem volt arról, hogy mikor –
elkészít a káptalanja számára. A csontba belevéste annak a
káoszvilágnak a rajzát, amelynek a holdján egy démon ücsörgött, s
ahol a bátor Öklök elpusztultak, miközben megpróbálták visszaverni
a Káosz űrgárdistáinak támadását.
Rakel néhány nappal később szemügyre vette a faragványt, és
f e l k i á l t o t t :
– Ez... ez... egy rémálom!
Ez talán azt jelentette, hogy rémálmok szokták gyötörni?
– Nem az – felelte Lex. – A valóság. Vagyis... egy ocsmány
valótlanság, ami egészen biztos, hogy létezik. Nem lenne szabad
ezt nézegetned. Akik ilyesmit látnak, azoknak át kell esniük az
a g y m o s á s o n .
– Az agymosáson? – visszhangozta Rakel. – Tényleg? Nos, ha így
állunk, akkor soha többé nem nézek rá az alkotásodra. – És
kiviharzott a szobából.
Nem, Rakelnek tényleg nem volt szabad látnia a faragványt. Lex
úgy tervezte, hogy a következő képen Ey'Lindi, a valódi Ey'Lindi
halálát örökíti meg, és annak a harcnak a jeleneteit, amelyet a
Hiperhálóban azzal az iszonyatos Főnix Úrnővel vívott.
Lex, amikor elege lett a káoszvilágból és annak részleteiből, hogy
pihentesse a szemét, kinézett a kertbe.
A kertbe, ahol Zhord állt. A zömik a hatalmas, vörös napot bámulta.
– Ma valahogy melegebb van – mondta. – Melegebb, mint bármikor,
mióta itt vagyunk. Nem érzed magadon, a bőrödön, pucér
űrgárdista pajtás?
Lex nem sokat törődött a hőhatásokkal; őt sosem érdekelte, hogy
hideg van, vagy meleg. Most sem vett észre semmit a hőségből –
nem is foglalkozhatott ilyesmivel, mert ha megteszi, akkor nem tud
kellőképpen a faragószerszámára, a combcsontra és az emlékeire
összpontosítani –, ennek ellenére bólintott.
– De mégis – folytatta Zhord –, ez a nap valahogy... kisebbnek
látszik, nem?
Lex eltűnődött.
– Úgy tudom – felelte –, hogy az a nagy vörös gömb valójában a
nap több ezer kilométer átmérőjű külső atmoszférája. A belsejében
van egy olyan fehéren izzó törpe mag, amelyet sosem láthatunk
meg. Amikor ennek a magnak a hőmérséklete eléri a maximumot, itt
is olyan meleg lesz a levegő, mint a tűzbe dugott vaspálca hegye. –
Összeráncolta a homlokát. – A fehér törpék által kibocsátott
hőmennyiség ingadozik. Ennek a jelenségnek valami köze van az
elemek alkímiájához. – Gúnyosan Zhordra pillantott. – Ebből is
világosan kitűnik, hogy a törpék nem valami állhatatosak.
A kis fickó megvakarta a fejét a sapkája alatt.
– Lehet, hogy most is egy felmelegedés elején vagyunk, hm?
– Reméljük, hogy nem – csóválta a fejét Lex. – Ki tudja, hol lehet
egy ilyen hőhullám felső határa?
– Most be akarsz tojatni, mi, nagyfiú? – élcelődött Zhord. – Ez a
bolygó már eónok óta létezik, és még egyszer sem perzselődött fel.
– Az eónok csupán pillanatok az örökkévalóság mércéjén –
válaszolta Lex.
– Ezzel én is tisztában vagyok – jegyezte meg Zhord.
– Lehet, hogy egy kisebb külső hatás is elegendő a mag
destabilizálódásához – magyarázta Lex.
– Kisebb külső hatás? Mire gondolsz? – kérdezte Zhord.
– Mondjuk... egy lokális hiperviharra. A hipertér minimális
változására. Még egy olyan hipertéri hajó is képes ilyen
változásokat okozni, amely véletlenül egy csillag belsejében
materializálódik, és megzavarja, mintegy szétszaggatja az űr
anyagát, mielőtt semmivé válik, mielőtt elpárolog.
– Köszönöm, most aztán megnyugtattál – komorodott el a zömik.
– A kozmosz nem azért létezik, hogy nekünk jó legyen, kis ember.
Ugyanúgy, ahogy a kutyák sem azért léteznek, hogy a bolháknak jó
legyen. Lehet, hogy a bolhák ezt gondolják, de tévednek. A
heroizmus lényege éppen az, hogy elfogadjuk ezt a tényt, és mégis
folytatjuk az életünket... a Császár nevében, az Ő dicsőségére.
– Ööö... ha már itt tartunk... Te ismered a Császár nevét?
Lex figyelmeztetően ökölbe szorította a kezét.
– Az Ő nevét senki sem ismerheti – hallatszott Jaq hangja. Az
inkvizítor kilépett a kertbe. – Ő maga sem tudhatja a saját nevét a
szenvedés és a kozmikus őrködés évezredei után. Bíony anjear
ciallmar ina thost nuatr ná bíonn pioc le rá aige – tette hozzá
titokzatosan, a többiek által nem értett elda nyelven, majd
határozottan elindult a kerti ösvényen.