szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Lázadás (III. fejezet)

Harmadik fejezet
Lázadás

Jaq végigfutott Caput City „Gyönyörök sétányának” nevezett útján.
Egyik kezében robbanógolyós pisztolyt, a másikban energiapálcát
t a r t o t t .
A pisztolyt ezüst rúnaberakásokkal díszített, kékesen irizáló titánium
lemezekkel borították. Az energiapálca dísztelen volt, tömör fekete
felületébe csupán néhány enigmatikus áramkört ágyaztak bele. A
pálcának az ember akkor vehette jó hasznát, ha véletlenül
összetalálkozott valamilyen káoszlénnyel. Jaq a pszichikai
támadóerejét kívánta megnövelni segítségével.
A kissé ormótlan pisztolyra hamarabb volt szükség, mint a pálcára.
Jaq rálőtt arra a három szektásra, akik az egyik felgyújtott,
kerámiafalú épületből maradt óriási cseréptörmelék-halom mögül
rontottak elő.
boomp3.com
Szemükben a gyűlölet lángja lobogott. Egyikük célzás nélkül
elsütötte acél magvas golyókkal töltött puskáját. A lövedék pendülve
lepattant a közeli terrakottafalról. A második férfi lánckarddal
hadonászott, két kézzel markolva a fegyver végét. Látszott rajta,
nincs hozzászokva a gyilkos szerszám használatához, csak
vaktában vagdalkozik, nem tudja, hogyan kellene forgatnia. A kard
fülsértően zümmögött; a pengén sebesen futottak a végtelenített
láncon elhelyezett borotvaéles fogak, de csak a levegőt hasíthatták
szét. A harmadik szektás – kigyúrt testű, csupa izom gorillára
emlékeztetett – felemelte félkezes lángszóróját, és kilőtt egy
vékonyka tűzcsóvát. Jaq arcát megperzselte a forróság, de az égő
folyadékcseppek közül egy sem jutott el a testéig.
Az ilyen lángszórók nem voltak igazán jó fegyverek. Lőtávolságuk
elég kicsi volt, apró tartályukba pedig csak minimális mennyiségű
gyúlékony folyadék fért bele. A csövükből előcsapó lángsugarak
látványosak voltak ugyan, de hamar lelohadtak. Akinek nem volt
más eszköze, az jobban tette, ha csak közvetlen közelről lőtt rá
ellenségére, különben csak a napalmot pazarolta.
Jaq pisztolya halk, puffanó hangokat hallatott. Néhány lövedék a
lángszórós férfi testében robbant fel. A látvány elképesztő volt: a
fickó úgy semmisült meg, mintha pokolgép aktiválódott volna a
mellkasában. Egyetlen másodpercig kocsonyaként remegett,
felpuffadt a teste, azután hirtelen szétfröccsent. Véres massza
maradt csak belőle.
Jaq egyik lövedéke gellert kapott egy keményre égett
oszlopmaradványon, az ég felé fordult, és beleveszett a városban
tomboló tüzekből felszálló füstrengetegbe.
A robbanógolyók a puskás férfit is szétszaggatták. Utoljára a
lánckardos szektás robbant szét.
Jaq fintorogni kezdett. A robbanógolyókat kiröpítő hajtógáznak
orrfacsaróan erős nitrátszaga volt.
– Túl hangos szerszám – jegyezte meg Ey'Lindi.
Igen, valóban az volt, de hatékony is. Valahányszor Jaq
megrántotta a ravaszt, a fegyver üvöltő hangot hallatott. Az ember
azt várta volna, hogy egy ilyen bömbölő pisztoly hatalmasat rúg, ám
nem ez volt a helyzet. Alig mozdult meg Jaq kezében, amikor a
csőből kiszáguldott a golyó. A kilövés utáni pillanatban beindult a
lövedék saját miniatűr „hajtóműve”, így iszonyatos sebességgel,
mégis halkan csapódott be a célpontba. A robbanás, ami ezután
következett, legalább olyan hangos volt, mint a ravasz meghúzása
utáni zaj.
Üvöltés. Koppanás. Süvítés. Puffanás. Robbanás.
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M !
A robbanótöltetes pisztoly már akkor is hangos volt, ha csak
egyetlen lövést adtak le belőle. Hát még akkor, amikor egy egész
s o r o z a t o t !
Jaq pisztolyának külön neve is volt, amit a ravaszt körbefogó
fémpántba véstek bele. Császár Kegyelme.
Ey'Lindi egyik kezében lézerpisztolyt, a másikban mérgezett
lövedékekkel töltött tűpisztolyt tartott. Mindkettő finoman damaszkolt
fegyver volt. Mielőtt elindultak, az orgyilkosnő fekete szintetikus bőrt
permetezett magára. Derekára vörös orgyilkos övsálat kötött, amely
alatt több fegyvert és eszközt el lehetett rejteni.
Ey'Lindiből aranyszínű szemén és vörös övsálán kívül semmit sem
lehetett látni. Fekete szellemként mozgott, halálos lidércként haladt.
Szemhéja éjsötét volt. A tökéletes álcázás érdekében most még
barokkos gyűrűkre emlékeztető digitális fegyvereit sem viselte.
Jaq fekete ruhája alatt könnyű hálópáncélt viselt. Ey'Lindi nem
próbálta ilyen eszközzel védeni a testét. Szintetikus bőre éghetetlen
volt, nem eresztette át a mérgező gázokat sem, és nem
csökkentette mozgékonyságát. A torkán lenyomott egy filter
dugaszt, és a fülét is betömte.
Szerette a tűpisztolyt. A lézerpisztoly sugarát nagy távolságból
észre lehetett venni; a lobbanás különösképpen ködben vagy olyan
sűrű füstben volt feltűnő, amilyen Caput Cityben terjengett.
Orgyilkos ösztönei mégis azt súgták neki, hogy a toxikus tűkkel
megtöltött másik pisztolyon kívül ezt a nagyobb hatótávolságú
fegyvert is hozza magával.
Ey'Lindi hirtelen oldalra vetette magát, majd – látszólag célzás
nélkül – kétszer fellőtt az egyik tetőre. A lesben álló két szektás
teste görcsösen összerándult, amikor szétáradt bennük a
tűlövedékek idegmérge.
A pszichikai érzékelés képességével megáldott Jaq úgy látta,
mintha egy hatalmas alak tornyosulna a város fölött lebegő
füstfelhőben. Az árnyalaknak bikaszerű ragadozófeje volt, dülledt
szemével mintha elégedetten figyelte volna az épületek között zajló
mészárlást. Két gigantikus karja fűrészes szélű rákollókban
végződött. A mellkasán egyetlen obszcén, tőgyszerű mell lógott.
A jelenés eltűnt egy füstgomoly mögött, de csak azért, hogy újra
e l ő b u k k a n j o n .
Vajon Jaqon kívül hányan fedezték fel?
– Látod, Ey'Lindi? – kérdezte Jaq arra a helyre mutatva, ahol egy
pillanattal korábban a szörny vigyorgott. – Megint itt van!
Ey'Lindi megrázta a fejét. Semmit sem látott, de hitt az inkvizítornak.
Mérgesen elsziszegte az orgyilkosok átkait; úgy ejtette ki a
szavakat, mintha abban bízna, hogy az átkok kárt tehetnek abban a
lényben, amelynek felbukkanását érzékszervei nem észlelték.
Valahol a városban egy romlott lelkű szektás mágus működhetett.
Valószínűleg embereket áldozott fel, lényeket idézett meg, és
rontásokat osztott szét, miközben imádkozva a Káosz Tarotjától kért
ú t m u t a t á s t .
Jaq az égre emelte energiapálcáját.
– Most ne figyelj ide! – parancsolt rá Ey'Lindire, aztán eszébe jutott
valami. Egy orgyilkos egyszerűen képtelen rá, hogy figyelmen kívül
hagyja a közvetlen közelében történő eseményeket. – Vagy...
próbálj ne rám figyelni! Hallgasd a zajokat! A robbanásokat! Bármit,
csak azt ne, amit én mondok!
Ey'Lindi kántáló énekbe kezdett. Valamilyen barbár dal primitív
sorait dúdolta, amelyet talán még a szülőbolygóján tanult – azon a
dzsungelvilágon, amelyet már soha többé nem fog viszontlátni.
Amelyre nem is akart visszatérni.
– Kotródj innét, démon! – üvöltötte Jaq. – Apage,
O'tlahst'tsso'akshami! Távozz, kéj kísértete! In nomine Imperatoris
ego te exorciso!
Egy, az energiapálcával felfokozott pszichikai erősugár kíséretében
az ég felé küldte parancsát. A füsttömeg közepén megformázódott
egy fakó, narancsszínű gömb. A fantom eltűnt.
Legalábbis egyelőre.
A nap során nem ez volt az első eset, hogy Jaqnak használnia
kellett az energiapálcáját. A démon eltüntetése előtt nem sokkal is
felemelte már, de önhibáján kívül elkésett a mozdulattal. Nem ő volt
az oka, hogy Vitalij meghalt az egyik táncoló démonlány karjai
k ö z ö t t . . .
Mert megjelent előttük egy hús-vér (káosz-hús, és káosz-vér, és
káosz-kitin) démonlány...
A bolygónak szüksége volt a megváltásra; szüksége volt arra, hogy
valaki megtisztítsa. Szüksége volt Jaq Dracóra, ám az inkvizítor
ennek ellenére nem maradhatott itt. Muszáj volt továbbmennie, de
előbb még találnia kellett egy új navigátort és egy első osztályú
a s z t r o p a t á t .
Nem menthette meg a Luxus Primert. Magasabb célokért kellett
küzdenie. Vagy... lehet, hogy a célt, amit el akart érni, csupán saját,
megszállottságtól eltorzult elméje jelölte ki számára? És ha
mégsem, mi a biztosíték arra, hogy nem hiábavalóak az
e r ő f e s z í t é s e i ?
Vitalij meghalt a démonlány édes-halálos ölelésében... Mennyivel
jobb lett volna, ha megengedi Ey'Lindinek, hogy rögtön végezzen a
navigátorral, miután megérkeztek a harctér közepén álló
űrrepülőtérre!
A Gyönyörök sétánya olyan széles volt, mint egy sugárút, és nem
igazán lehetett gyönyörűnek nevezni. Kerámiaépületeinek fala
megrepedt, leomlott. A járdán törmelékhalmok és holttestek
h e v e r t e k .
Úgy egy kilométernyi távolságban fegyverek ugattak. Egy köntösös
békebíró egy feketébe öltözött, védőmaszkos csendőrökből álló
csapat élén megrohamozta az egyik kiégett járművekből épített
barikádot. A torlasz tetején lézerágyú állt. A barikád védői nagy
hibát követtek el azzal, hogy éppen egy ilyen fegyverre bízták rá
magukat. A lézerágyú esetében sokáig tart a lövés utáni
újratöltődés; csövét csak nehezen lehet forgatni, így képtelenség
legyező alakú zárótüzet biztosítani vele. Minden jel arra vallott, hogy
a békebírónak és eltökélt harcosainak nem tart majd sokáig leverni
a torlaszvédők ellenállását.
A lojális és a rebellis erők küzdelme eleinte kiegyenlített volt, ám
egy idő múlva úgy tűnt, a felkelők fognak győzelmet aratni. A
lázongó szektások egyik nagyobb csapatának sikerült
visszaszorítania a kormányzó bolygóvédelmi egységeit. A
kormányzóhoz hű csapatok közül némelyik keményen harcolt
ugyan, de eredmény nélkül. Néhány szakasz fellázadt. A
Békebíróság egységeihez tartozó katonák döbbenetes bátorságról
tettek tanúbizonyságot, ám nem voltak elegen.
Az eklézsia főpapja, a pontifex mundi, akkor cselekedett volna
helyesen, ha bevárja az erősítésként érkező birodalmi gárdistákat,
mielőtt nyilvánosan kijelenti, hogy a bolygót megfertőzte az
eretnekség. Sajnos, az egyik gyóntatónak sikerült annyira
felbőszítenie, hogy külső segítség nélkül próbálta kigyomlálni a
vadhajtásokat. Ez a gyóntatópap felfedezte, hogy a lakosság
bizonyos köreiben népszerűvé vált a Slaanesh kultusz egyik válfaja.
A jelek szerint az emberek egy „A jobb életért” elnevezésű
mozgalom égisze alatt léptek be a szektába. Ezt követően rövid idő
alatt a kéj és a kín káoszistenének híveivé váltak.
Sorra megmutatkoztak a mozgalom működésének jelei, ám a
szektások közül senki sem gyanította, hogy az életkörülmények
javulása valójában mézesmadzag.
Amit Slaanesh ügynökei húznak el az orruk előtt. Folytatódott a
városok csinosítása, az utakat és a házak falait mozaiklapokkal
rakták ki, szökőkutakat építettek. Béke és bőség volt, még a
koldusok is jól éltek. A bordélyokat alapítványok támogatták, a
szolgáltatások ingyenesek lettek. Növekedett az egy főre jutó
élelmiszeradag. Törvényesítették a bűnvádi eljárásokban
vádlottként letartóztatott személyek kínvallatását.
Szaporodott a szektások száma.
Az időközben elhalálozott főpap helyére kinevezett új pontifex
mundi, miután tudomást szerzett a dologról, azonnal tudta, hogy
mivel áll szemben. Minden erejét és hatalmát latba vetve
megpróbálta visszaállítani hivatala tekintélyét és uralmát.
Kudarcot vallott. Amikor Jaq megérkezett a bolygóra, már nem élt,
és halott volt a gyóntató is, aki magyarázatot talált az erkölcsi züllés
okaira.
A Luxus sárga, majdnem sáfrányszínű nap volt. Neve fényt és
pompát jelentett, de bizonyos szómagyarázók szerint orgiát és
züllést is. A fényéből táplálkozó bolygó, a Luxus Primer fő terménye
a gabona volt. Egyetlen hatalmas kontinensén elképesztő
mennyiségű mag termett; a betakarítási munkákat óriási robotok
végezték. A kontinens közelében lévő termékeny szigeteken
szarvasmarhát és birkát tenyésztettek. A bolygó lakói valódi húst és
növényi eredetű ételeket fogyaszthattak. Az előállított élelem egy
részét a naphoz közel keringő, légkör nélküli bányabolygóra
exportálták, de ki tudták elégíteni a forró világ egyetlen gigantikus
iparteleppé változtatott holdjának (amely körülbelül akkora volt, mint
a Föld körül keringő Luna) igényeit is. A Luxus Primer termékeiből
még a távoli Földre is jutott.
A termékeny kontinens közepén gyűrű alakú hegylánc emelkedett.
A hegység közepén egy kietlen homokpuszta terült el.
Az óceán felől érkező esőfelhők sohasem jutottak túl a hegyeken. A
körbezárt sivatagban eredetileg testükben drágaköveket növesztő,
mérges fullánkú rovarok éltek, de az emberek megjelenése után
éppen itt épültek fel a Luxus Primer csillogó kerámiavárosai.
A birodalmi átlaghoz képest ezek a városok idilli helyek voltak,
elegánsak és nyugalmasak. Az új pontifex mundi megérkezése után
úgy vélte, egy ilyen világon csakis ártatlan lelkek élhetnek, hitükben
erős emberek, akik sohasem lépnének fel ellenségesen az egyház
képviselőivel szemben.
A pontifex mundi rosszul becsülte fel a helyzetet, és Caput City
birodalmi békebírái is tévedtek.
Az új mozgalom eleinte békésen működött, azután kifakadt az
elfertőződött seb, és mindent elöntött a rebellió gennye. Olyan
váratlanul történt az egész, hogy még a kormányzót is meglepte a
dolog. Lord Lagnost pipogya fráter volt, csak azért lehetett az övé a
családja által évszázadok óta birtokolt kormányzói szék, mert atyja
csupán egyetlen örököst hagyott hátra. Akkor sem tudott volna
hathatósan feltépni a lázadókkal szemben, ha számít egy ilyen
fordulatra. De nem is számított – erről árulkodott az, hogy védelmi
csapatának katonáit jobbára csak kábító fegyverekkel szerelték fel.
Nem is jutott volna mindegyiküknek halált okozó eszköz.
Természetesen Caput Cityben is voltak fegyverraktárak, hiszen itt is
számítani kellett arra, hogy idegen lények támadnak a bolygóra.
(Ilyen támadásra már vagy ezer éve nem került sor.) A lázadás
kitörése után nem sokkal a szektások kettőt is elfoglaltak a
legnagyobbak közül.
A szektások rengetegen voltak! „A jobb életért” mozgalom a jelek
szerint nem csupán a Slaanesh bálványozás maszkja volt, égisze
alatt több más Káosz-kultusz is megfért. Az egyik gonosz hívei
egyesültek a másik káoszlény követőivel, hogy közösen győzhessék
le azt, ami jó...
A pontifex mundi és a gyanakvó gyóntató hamarosan életét
vesztette, ám Lord Lagnostnak egyelőre sikerült visszavernie a
lázadók támadásait. Az űrkikötőben és bíbor-arany bevonatú
gyönyörű palotájában még mindig ő volt az úr.
A védelmi csapatok egyik szakasza tűnt fel az utcán. Négy férfi.
Mustársárga tunikájuk tépett és mocskos volt. Az arcukat borító
koszréteg ellenére tisztán látszott a szájuk melletti, anyajegyre
emlékeztető, bíborszínű húsevő növényt ábrázoló aprócska
tetoválás. A jel is arra vallott, hogy a Luxus Primer az elpuhult
világok közé tartozik: a bolygóvédelmi erők katonái „Lord Lagnost
Virágszálai”-nak nevezték magukat. Mind a négyen puskát tartottak
a kezükben, egyiküknél pedig egy robbanógolyós pisztoly is volt,
amely úgy nézett ki, mintha a Császár Kegyelme kisöccse lenne.
A Virágszálak hüledezve bámultak rá az aranyló szemű, fekete
szintetikus bőrbe öltözött, náluk jóval magasabb Ey'Lindire. A nő
láttán kéjsóváran füttyentettek.
– Észt a hosszú sziszamiszát!
– Fekete perszai macka!
– Dorombolj egy kicit nekünk!
– Add meg magad! Húszd vissza a karmockáidat, sziszuszka, és
maradj isz úgy! Cica? Macska? Mi az ördög az a macska?
Ó, igen! Parsheen mamának, a sztálindrómi asztropatának volt egy
állatkája, amit macskának nevezett. Állandóan azt simogatta, azt
cirógatta, annak a karmait próbálgatta. Hogy az milyen érzékeny,
önző, egoista kis dög volt! Pontosan olyan, mint a gazdája,
Parsheen mama, aki továbbította Jaq parancsát. Azt a parancsot,
amelyben a titkos inkvizítor elrendelte az exterminatust. Annak
ellenére elküldte az üzenetet, hogy Jaq meggondolta magát.
Parsheen mama annyira egoista volt, hogy elpusztította
szülőbolygóját. Bosszúból.
– Perszai...
Az biztos a macska nevű faj egyik alfajának neve lehet.
– Sziszamisza! Sziszamisza!
A Virágszálak a Luxus Primeren éppen divatos selypegő-pösze
kiejtéssel beszélték a birodalmi gótot. Az „is” helyett „isz”-t mondtak,
a „macska” helyett pedig „macká”-t. A finnyás affektálásra
emlékeztető akcentus valószínűleg az évszázados puhányság
következménye volt. A szavak furcsa dallama szinte megdelejezte
az embert; mintha mindegyik azt jelentené, hogy „ne félj”, vagy hogy
„nem lesz semmi baj”.
– Lord Lagnoszt nevében! Add meg magad, sziszamisza! Ész te
isz, férfiú!
Ey'Lindit valószínűleg démonnak, a csuklyás inkvizítort pedig
minden bizonnyal mágusnak nézték.
– A Császár nevében! Segítsetek minket feladatunk teljesítésében!
– kiáltott rájuk Jaq. – Őfelsége nevében! Segítsetek!
Még be sem fejezte a mondatot, amikor feltámadt benne a gyanú.
Vajon mi oka lenne annak, hogy ezek az emberek démonnak nézik
Ey'Lindit, őt magát pedig mágusnak? Még a legelvakultabb
szektások, akik hisznek a démonok létezésében, még ők sem
kerülhettek kapcsolatba valódi mágusokkal.
Lehet, hogy ez a négy férfi nemrég látott valamit, ami legalább
olyan félelmetes volt, mint a füstből előbukkanó egymellű
démonasszony, amelynek jelenlétét egyedül Jaq érzékelhette.
De ha így van, ha tényleg láttak valami ilyesmit... akkor nem így
kellene viselkedniük!
Ey'Lindi felszisszent...
Lord Lagnost két Virágszála mosolyogva, bólogatva előrelépett,
és... Anélkül, hogy egyetlen mozdulattal elárulták volna, mire
készülnek, mindketten rálőttek Jaqra.
Jaq két kemény ütést érzett a mellén. Hanyatt vágódott.
Jaq már a kis híján katasztrófával végződő landolás után megtudta,
hogy az űrkikötő ellen indított legelső támadás során a szektások
végigkutatták a navigátorok lakónegyedét, és lemészároltak
mindenkit, aki az útjukba került.
A Luxus Primeren a népes navigátornemzetségek közül egyik sem
alapított rendházat, legalábbis hivatalosan nem. Ennek ellenére a
fogadókban és hotelekben rengeteg intersztelláris navigátor és
közönséges bélrendszeri pilóta lakott. A felfegyverzett csőcselék
ezeket a helyeket rohanta le. A jelentések szerint néhány navigátor
védekezni próbált: levették fejükről a sálkendőt, felfedték hiper
szemüket, és gyilkos pillantásokat vetettek támadóikra. A lázadók
azonban túlságosan sokan voltak, csak maroknyi navigátornak
sikerült elkerülnie a halált, csak páran tudtak elmenekülni.
A navigátorok felperzselt negyedével szomszédos
kereskedőnegyedben a csőcselék felkutatta és kivégezte azokat a
vak asztropatákat, akik abból éltek, hogy pszichikai módszerekkel
kereskedelmi célzatú üzeneteket küldtek a nagy élelmiszerkartellek
számára. A szektások megtámadták a birodalmi eklézsia templomát
is, és megölték az Adeptus Ministorum asztropatáját. (Erre az
akcióra közvetlenül a pontifex mundi és a gyóntató meggyilkolása
után került sor.)
A szektások célja egyértelmű volt: el akarták szigetelni a Luxus
rendszerét a Birodalom többi részétől.
A testileg és lelkileg egyaránt megviselt Lord Lagnost meleg
fogadtatásban részesítette a palotájába érkező birodalmi inkvizítort.
Egészen megnyugodott, amikor Jaq megmutatta neki a tetoválását,
a külső inkvizítorok jelét.
Külső inkvizítor! Hah! Lord Lagnost nem sokat tudott az
univerzumról és a benne ténykedő szervezetekről, számára csupán
egyetlen Inkvizíció létezett. A hozzá hasonló bolygó-kormányzók –
és valljuk meg: a hétköznapi inkvizítorok többsége – még csak nem
is sejtették, hogy létezik egy belső Inkvizíció is, egy démonvadász
elit, amelynek legfőbb feladata a vizsgálatokat és purgálást végző
személyek felügyelete és megtisztítása. Ők még véletlenül sem
szerezhettek tudomást az Ordo Malleus létéről.
Általában már az Inkvizíció puszta említése rettegést váltott ki az
emberekből. Érthető. Létezik a kozmoszban olyan élőlény,
amelynek ne lenne oka tartani egy tüzetes átvilágítástól? Az
Inkvizíció látóterébe kerülőkön rendszerint iszonyatos félelem vett
erőt, ám azok, akik olyan helyzetbe kerültek, mint a Luxus Primer
hithű védői, mindig örömmel üdvözölték az inkvizítorok
m e g j e l e n é s é t .
Lord Lagnost öröme csak akkor lett volna nagyobb, ha Sir Draco
néhány századnyi birodalmi gárdistával vagy (ezt még kimondani
sem merte) űrgárdistával érkezik a bolygóra. Mivel azonban az
inkvizítor egyedül jelent meg, sietve rendelkezésére bocsátotta a
védelmi erők több egységét. Sir Draco gárdisták helyett a
kormányzóhoz és dinasztiájához hű katonák élén szállhatott
szembe a lázadókkal.
Az asztmásan ziháló elhízott kormányzó, Lord Lagnost,
méhszárnyszerű formákkal szegélyezett színváltó köntöst viselt. A
fején ékkövekkel kirakott bársonykalap díszelgett; a fejfedő alakja
pávára hasonlított, amely legyező alakban széttárja farktollait.
Lagnost rugalmas aranygallérja alól drágakövekkel ékített csövek
kígyóztak az arca elé; ezeken keresztül kapta a levegőt. Az áttetsző
csövek görbe agyarakként kanyarodtak fel az áll előtt, végük
betömte az orrlyukakat. Belsejükben miniatűr kopoltyúkra
emlékeztető, apró pumpákkal működtetett szűrőlemezek mozogtak;
halk, fütyülő hangok kíséretében ezek adagolták be az orrba a friss
levegőt. A csőagyarak alatt a gallér előtt amulett füzérek csillogtak a
n y a k o n .
Lord Lagnost palotájának falait égetett csempékből kirakott
mozaikképek, bonyolult arabeszkek díszítették. A vastag, puha
szőnyegeket gyapjú- és selyemszálakból szőtték. Valamennyi
szőnyeg zöld volt, de árnyalatuk eltért; az embernek, amikor
végigpillantott rajtuk, olyan érzése támadt, hogy gondozott pázsittal
és mohatakaróval borított rétre jutott.
A csodás falak mellett selyemruhás fiúk és lányok – pederaszta
vágyak kielégítésére alkalmas, a csatazajtól és a felfordulástól
halálra rémült örömfiúk és ágyasok – reszkettek. Lagnost ügyet sem
vetett rájuk, miközben ziháló parancsokat osztogatott a
jelentéstételre eléje siető tiszteknek.
Jaq közölte Lagnosttal, hogy találkozni kíván a kormányzói
a s z t r o p a t á v a l .
Kiderült, hogy az asztropata egy biztonságos bunkerben
tartózkodik, onnan próbál katonai segítséget kérni a Birodalomtól,
azoktól a császári hajóktól, amelyek talán éppen a Luxus közelében
cirkálnak. A kormányzó abban reménykedett, hogy az
asztropatának sikerül kapcsolatba lépnie egy hajóval, amelynek
fedélzetén birodalmi gárdisták, esetleg űrgárdisták teljesítenek
s z o l g á l a t o t .
Ó, a balga! Hogyan fordulhat meg a fejében olyan ostobaság, hogy
az űrgárdistáktól vár segítséget? Hogyan gondolhat arra, hogy a
legendás harcosok, akik eleven bástyákként állják útját a kozmosz
mélyéről érkező idegen szörnyeknek, hajlandóak lesznek erejüket
és idejüket egy ilyen szánalmas kis bolygón dúló belviszály
elcsitítására pazarolni? Ezt még akkor sem tennék meg, ha
véletlenül éppen néhány száz fényévnyi távolságban lennének a
Luxus rendszerétől.
A galaxis hatalmas, a világok száma végtelen. A Császárhoz és a
hithez hű harcosok kevesen vannak. A gigantikus Birodalomban
teljes naprendszerek semmisülhetnek meg úgy, hogy csak
évtizedekkel – esetleg évszázadokkal – később tűnik fel valakinek a
hiányuk. A pusztulás felfedezése után pedig újabb évtizedek,
évszázadok pereghetnek le, mire a probléma megoldására képes
csapatok megérkeznek a katasztrófa sújtotta körzetbe.
A kormányzói asztropatát tehát biztonságba helyezték. Vajon miféle
erősítést hívhat? Kitől kérhet segítséget? A Luxus Primer
kormányzója csupán abban reménykedhet, hogy a véletlenül
idetévedt inkvizítor, Sir Draco, és egzotikusan buja testű kísérője
képes lesz megoldást találni a problémára.
Sir Draco a navigátorától nem várhatott segítséget. Gugol le sem
tudta venni a szemét a kormányzó gyermekháreméről. Szünet
nélkül ostoba verseket mormolt, amelyek egyre pikánsabbak, sőt
obszcénebbek lettek. A szétharapott alsó ajkából kicsorgó vér
groteszk, vérvörös szakállt festett az állára. Szája sarkából nyál
csorgott.
Jaq hanyatt vágódott a megrepedezett kerámialapokon.
Amint a lövedék a testéhez ért, a hálópáncél megmerevedett. Az
egymásba szőtt termo plasztik szálak megkeményedtek, és
felfogták a két ütést. A Virágszálak szerencsére csupán egyszerű
acél magvas golyóval töltötték meg fegyverüket, nem
repeszsöréttel. A két, pörölycsapásnak is beillő ütés ledöntötte
Jaqot a lábáról. Fekve kellett maradnia, addig nem állhatott fel,
amíg páncélja szálai nem ernyednek el ismét. A karját azonban így
is tudta mozgatni. A katonákra emelte a Császár Kényelmét. A
fickók közben oldalra fordultak, és célba vették Ey'Lindit.
Minden bizonnyal halottnak hitték a földön heverő férfit. Jaq mellén
éppen a tüdő fölötti részen szakadt fel a fekete köntös.
Lehet, hogy most a magas, aranyló szemű, fekete „sziszamiszát”
akarják telenyomni acéllal? Vagy egyszerűen csak le akarják
fegyverezni? A jelek szerint elég durva módot választottak ahhoz,
hogy megfosszák a nőt fegyvereitől: a karjára céloztak puskájukkal.
Biztos azt hitték, egy megcsonkított ellenféllel már könnyebb dolguk
l e s z . . .
A hibát akkor követték el, amikor a dekoratív külső miatt nem vették
észre, kicsoda, micsoda az ellenfelük.
Habár nem is sejthették, hogy az orgyilkos nőnek nincs szüksége
kezekre ahhoz, hogy végezzen velük. Nem tudhatták, hogy Ey'Lindi
testének bármelyik részével képes kipréselni belőlük az életet; nem
tudhatták, hogy ha szétharapja egyik implant fogát, mérget tud
köpni rájuk. Fogalmuk sem lehetett, hogy Ey'Lindi meg tud
feledkezni a fájdalomról, és még súlyos sérülten is képes embert
ö l n i .
A Virágszálaknak nem sok esélyük volt arra, hogy megtudják,
mekkorát tévedtek.
Az idegmérget tartalmazó tűk a négy katona közül kettőt már a
földre kényszerítettek. Izmaik görcsbe rándultak, moccanni sem
bírtak. Szerveik egymás után felmondták a szolgálatot. Agyukon
még keresztülvillanhatott néhány gondolat, de másra már nem
voltak képesek.
Az Ey'Lindi lézerpisztolyából kivágódó sugarak masszává
olvasztották a másik két Virágszál arcát, és...
...a vitához a Császár Kegyelme is hozzáfűzte halálos
m e g j e g y z é s e i t :
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M . . .
Ilyen érvekkel nem lehetett vitatkozni, bár már semmi szükség sem
volt arra, hogy Jaq használja fegyverét. A két megmérgezett
egyenruhás holtan hevert a földön. A másik kettő még úgy
rángatózott, mintha lenne bennük élet. Koponyájuk átlyukasztott,
kiégetett, bekormozódott acélhéjra emlékeztetett.
A Császár Kegyelme cafatokra szaggatta a védelmi erők renegát
katonáit. A kiömlő vér, a járdára toccsanó szervek és az égett hús
bűze összekeveredett a lövedékek hajtógázának csípős szagával.
Jaq mellén puhává változott a páncél. Felült, hogy megvizsgálja
fekete ruhájának szakadásait. A lyukak alól kilátszott a
termoplasztik háló, amely olyan szorosan tapadt rá, hogy azt
lehetett volna hinni, ez a hüllőpikkelyes irhára emlékeztető réteg a
b ő r e .
Ezt az ősrégi hálópáncélt egykor egy elda viselte, tőle enigmatikus
faja mementójaként került az Inkvizíció birtokába.
Jaqnak eszébe jutott, hogy Ey'Lindi egyszer, amikor átalakította a
testét, éppen elda nősténnyé változott...
Ey'Lindi többé már nem volt képes arra, hogy polimorfin
befecskendezésével elda formájúvá gyúrja magát. Azután, hogy a
Callidus orgyilkos szentély sebészei végrehajtották rajta azt az
iszonyatos kísérleti beavatkozást, már nem sikerült volna neki a
d o l o g .
Génorzó hibriddé viszont bármikor át tudott változni. Testébe
beültették az átalakuláshoz szükséges implantokat, amelyek a
polimorfin hatására drasztikusan megváltoztatták húsa tömegét és
formáját. (Bizonyos változtatásokat pusztán az akaraterejével is
végre tudott hajtani magán, ám ahhoz, hogy génorzó hibriddé
váljon, már szüksége volt az implantokra és a polimorfin
s e g í t s é g é r e . )
Egy elda testpáncél – az a faj állította elő, amelynek
legegzotikusabb egyedeit Harlekin néven ismerték...
Vándorló harcos-mutatványosok...
Jaqnak eszébe jutott a Harlekin-ember, aki a Sztálindrómon az
orránál fogva vezette. Az az eszelőssége ellenére is végtelenül
ravasz emberbohóc rákényszerítette akaratát Ey'Lindire. Addig
mesterkedett, míg Jaq is részese lett a hidra-összeesküvésnek.
Zephro Cornellan a legendás elda Harlekinek öltözékét hordta, és
mindent elkövetett, hogy viselkedésüket is utánozza. (Olyan
gyorsan akart mozogni, mint a fürgeségükről híres eldák. Ez
bizonyos esetekben sikerült is neki; némelyik szökkenését még a
valódi Harlekinek is megirigyelték volna.) Mit is mondott Cornellan?
Nem azt, hogy a szíve mélyén alapvetően idegennek érzi magát?
Nem azt, hogy idegen az emberek között? Hogy más, mint az
emberi faj egyedei? Nem azt, hogy az emberek nem érdemelnek
mást, mint hogy zsinórra kötött bábokként mozgassák őket? Nem
azt, hogy ő idegen a konspiráció résztvevői számára? Hogy más,
mint az összeesküvők?...
A rengeteg megválaszolatlan kérdés, a bizonytalanság
megfájdította Jaq fejét. A melle is sajgott; a hálópáncél ugyan
megvédte, de a bőre így is felhorzsolódott.
Találniuk kell egy navigátort! Találniuk kell egyet még akkor is, ha a
háború lázában égő város minden zugát át kell kutatniuk érte!
Ráfújt a fegyvere csövére, saját lelkével erősítve a pisztolyét, majd
gyorsan elormogott egy áldást.
– A tétovázás mindig halált okoz – mondta Ey'Lindinek.
A négy renegát is a tétovasága miatt pusztult el. A habozás Vitalij
esetében is végzetesnek bizonyult...
– Viszont – folytatta Jaq – a kapkodás még ennél is nagyobb bajt
e r e d m é n y e z h e t .
Vajon sikerül rábukkanniuk egy megfelelő navigátorra?
Ey'Lindi a Császár Kegyelmére nézett.
– Túl hangos – ismételte idegesen. Ebben a dzsungellé változott
városban ő is átalakult: olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint
egy erdőlakó vadember asszonya.
A fegyver valóban lehetett volna halkabb. A lövedék tulajdonképpen
a cső elhagyása után gyorsult fel. A popSWUSSSpuffBAMM
hangsorozat elkerülhetetlen volt, ám a RAARK-ra nem lett volna
szükség. Az első üvöltő zaj valójában a lélektani hadviselés
eszköze volt; az ellenség megrémisztésére szolgált, sokkot okozott
az áldozatnak, akinek ekkora már csak pillanatok maradtak az
é l e t é b ő l .
Jaq hangos akart lenni; a legszívesebben úgy mozgott, úgy harcolt
volna, mint a Sztálindróm megtisztítását végző inkvizítor. Harq
Obispal nem lapult meg, nem settenkedett, nem törődött azzal,
hogy ki vagy mi veszi észre közeledtét. Megállíthatatlanul tört előre.
Hasonló viselkedéssel nagy hatást gyakorolhatna Lord Lagnostra.
Ha így haladna Caput City romjai között, senki sem gyanakodna,
még véletlenül sem derülne ki titkos célja. Talán az lenne a legjobb,
ha szerezne egy vadul zümmögő lánckardot, amely metsző hangon
felsikít, valahányszor belevájja pengefogait az áldozatba. Sajnos, a
Tormentum Malorum fegyvertárában nem volt egyetlen lánc- vagy
energiakard sem.

Ey'Lindi a megjegyzésével arra utalt, hogy a fegyver dörgése rájuk
tereli az ellenség figyelmét. Félő volt, hogy az egyes szakaszok
legyilkolása után nem sokkal össze kell csapniuk a következő
ellenséges osztaggal, amely a hangokat követve talál rájuk.
A halottan, szétszaggatottan, megperzselten heverő Virágszálak
nem őrjöngtek, nem vett erőt rajtuk a harci düh. Az igazat megvallva
meglehetősen gyáván viselkedtek.
Ó, ha ilyen egyszerűen és gyorsan végeztek volna Gugollal!... Talán
még megmenthették volna a lelkét.
Miután kétszakasznyi lojális katona élén kisietett a kormányzó
palotájából, Jaq és Ey'Lindi azonnal elindult a navigátorok romba
döntött lakónegyede felé. Ekkor még Gugol is ott botladozott a
n y o m u k b a n .
Vajon hová menekülhet egy navigátor Caput Cityben? Hol találhat
menedéket? Hol húzhatja meg magát? A fejére kötött fekete
sálkendő azonnal elárulná, kiféle, miféle, ha pedig megszabadul
tőle, halálos pillantású harmadik szeme leplezné le.
Jaq és Ey'Lindi menet közben rákényszerült, hogy öljön. Néha,
amikor volt idő rá, kifaggatták áldozataikat, mielőtt végeztek velük.
A két szakasz mellé kirendelt tiszt végül nem bírta tovább, nem
tudta megfékezni kíváncsiságát, és megkérdezte tőlük, miért van
szükségük navigátorra. Nem értette a dolgot, hiszen Jaq mellett
még ott volt Gugol, akiről lerítt, hogy hiper szemmel rendelkező
mutáns. A tiszten látszott, kételkedik abban, hogy Jaq azért érkezett
a bolygóra, hogy megmentse a Császár híveit, és közreműködjön a
lázadás leverésében.
– Hát nem érted? – ordított rá Jaq a firtató kérdés elhangzása után.
– Minden navigátort meg kell mentenünk, akit csak tudunk! Ha nem
tesszük, a világotok elszigetelődik a Birodalomtól!
A tisztet nem elégítette ki a magyarázat. Megkérdezte, hogy Jaq
navigátorának valamelyik rokonát, Gugol kiterjedt családjának egyik
tagját keresik-e.
– Nefanda curiositas! – vicsorgott rá Jaq.
A tisztnek gondolkodás nélkül kellett volna teljesítenie az inkvizítor
parancsait; még akkor sem kérdezősködhetett volna, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy egyre jobban eltávolodnak az ostrom alatt
lévő palotától és az űrkikötőtől.
Nem sokkal ezután egy orvlövész lézerirányzékos mérgező
nyíllövedékkel halálra sebezte a túl kíváncsi tisztet. Jaq titokban
örült a dolognak; a fickó így legalább nem jelenthette Lord
Lagnostnak, milyen gyanú támadt fel benne.
– Így halnak meg az eretnekek! – üvöltött rá Jaq a halott tiszt
embereire. – Aki kétkedik, az elpusztul. Qui dubitat,mortt.
Ó, mennyire gyűlölte magát, amikor e szent szavakkal támasztotta
alá saját hazugságát! Habár... ha jobban megvizsgáljak a dolgot, a
kíváncsi tiszt tényleg eretnek módjára viselkedett, hiszen
kérdéseivel elárulta, kétségbe vonja egy inkvizítor szándékait. Ez a
tény már önmagában felért egy istenkáromlással. Az
elhanyagolható részletkérdés, hogy okkal gyanakodott, hiszen
Jaqnak esze ágában sem volt megmenteni Caput Cityt és a Luxus
Primert. Ő egy sokkal nagyobb és magasztosabb célért.. küzdött: az
emberiség létéért harcolt. Természetesen ezt nem magyarázhatta
el a tisztnek. Csak az ostobák adják ki titkaikat, és a fickó különben
sem foghatta volna fel, miről van szó.
A tiszt halála után nem sokkal Vitalij rátámadt a katonákra.
Felugrott egy törmelékhalom tetejére, és sebesen körbeforgott.
Selyemruhájába belekapott a szél. Énekelni kezdett:
– Szívdobbanás, szívdobbanás, itt vagyok,itt vagyok! Halált osztó
szemeimmel pislantok, pislantok!
Letépte kopasz fejéről a sálkendőt.
Jaq azonnal elfordította a tekintetét. Ey'Lindi összerogyott, és
kínlódva vonaglani kezdett a földön.
Lehet, hogy meghal?
Gugol hiper pillantása korbácsként csapott végig a katonákon. Az
egyik férfi kiáltani próbált, torka azonban összeszorult. Fuldokolva
esett össze, néhány pillanattal később már nem élt. Társa úgy dőlt a
földre, mintha egy láthatatlan kéz a szívébe markolt volna. Egy
másik férfi vért hányt. A negyedik katona szeme úgy pattant ki a
helyéről, mintha összepréselték volna a koponyáját...
Ey'Lindi vergődve egy darab fényes csempeszilánk felé kúszott –
ezzel a tükörrel akarta megfékezni az iszonyú tekintetű Gugolt.
Amikor ujjai közé kaparintotta a csempét, felugrott, és lehunyt
szemmel, orgyilkos ösztöneire bízva magát, Gugol felé vetődött.
Jaqtól ugyan nem kapott rá parancsot, de készen állt rá, hogy a
navigátor elé tartsa a tükröt. Gugollal, miután saját hiper szemének
pillantása megbénítja az idegeit, könnyű lett volna végezni.
Abban a másodpercben, amikor Ey'Lindi felugrott, Jaq megérezte,
hogy egy démon próbál materializálódni a város fölött. Minden
erejét összeszedte, hogy ezt megakadályozza.
– Elment, elment, elment... – kántálta Ey'Lindi.
Valóban: Gugol, mielőtt az orgyilkos a közelébe ért volna,
leszökkent a törmelékhalomról, és futásnak eredt. Úgy rohant,
mintha éhes kutyák lennének a sarkában, pengeszárnyú denevérek
röpködnének a feje körül. Üvöltése egyre messzebbről érkezett.
– Slishy, Slishy, Slishy!
Jaq ellépett az egyik haldokló katona mellett. Egy kéz markolta meg
a csizmáját; az ujjak görcsbe rándultak. Kiszabadította magát, és
rákiáltott a túlélőkre:
– Maradjatok itt, és végezzetek a haldoklókkal. Könyörületből...
Ey'Lindivel a nyomában Gugol után vetette magát. Futás közben
készenlétbe helyezte az energiapálcáját.
E l k é s e t t .
Nagyon elkésett.
Vitalij egy rózsaszínű csempelapokkal burkolt udvaron egy aranyló
táncosnőt ábrázoló mozaikkép előtt találkozott össze azzal az
iszonyatos lénnyel, aki után megbomlott elmével vágyakozott.
A démonlány materializálódott.
Slaanesh egyik nőstény teremtménye volt, aki átjutott erre a világra.
Káoszlény volt, a perverz kéj és a halálos szenvedés démona.
Egyetlen melle volt csupán, de combja és csípője olyan formás,
akár az istennőké. A romlottság aurája vette körül. Szőke
hajzuhataga szinte teljesen eltakarta zölden villogó,
természetellenesen hosszúkás szemét. Szétnyitotta duzzadt,
vágyakat ébresztő ajkait. Átölelte Vitalijt, és duruzsolva-dorombolva
hozzádörgölte testét. Lábának pikkelyes karmait, a karját
helyettesítő rákollókat semmi sem takarta el, de... Vitalij ekkor már
ezzel sem törődött.
A navigátor hiperszemének pillantása nem semmisítette meg a
démonlányt, de nem volt ebben semmi különös, hiszen ő maga is a
hipertérből származott, egy másik dimenzióból, a Káosz isteneinek
világából. Vitalij hiper szeme nem tett benne kárt, sőt inkább erőt
adott neki ahhoz, hogy testet öltsön az anyagi világban.
Kéjesen remegve ölelte a navigátort. Borotvaéles rákollói a férfi
fekete selyemruhája alá furakodtak, szétszabdalták a finom
szövetet, majd nekiláttak, hogy felhasogassák az alatta fehérlő bőrt.
Vitalij testén véres rajzolatok vöröslöttek, bonyolult jelek, amelyek
talán a démonlány titkos nevét jelentették.
A káoszlény rátette névjegyét a navigátorra, hogy birtokba vehesse
a lelkét.
Jaqon hirtelen iszonyatos erejű vágyhullám csapott végig.
E m l é k e k . . .

Látta magát, ahogy ott fekszik a meztelen Ey'Lindi mellett; látta
magukat, ahogy szeretik egymást a Tormentum Maloum fedélzetén
lévő alvókamrában. Csupán egyszer került sor erre... Képzeletében
megelevenedtek Ey'Lindi tetoválásai. A rovarok futkosni kezdtek. A
harapásra tátott pofájú kígyó felkúszott a lábszárán. A
szkarabeuszok éhesen rágták a sebhelyeket, amelyeket addig
testükkel takartak. A szőrös pók delejezőn mozgatta hosszú lábait,
készen arra, hogy kiszívja Jaqból az életerőt.
Képzeletében Ey'Lindi már nem ember volt. Hatalmas darázzsá
változott, teste tele volt parazitákkal. A mohó élősködők csipkedni,
harapdálni kezdték Jaqot, fájdalmat és közben gyönyört okozva.
A feltoluló torz képek megszentségtelenítették annak az egyetlen,
valóban gyönyörű éjszakának az emlékét.
Kérdések... Lehet, hogy Ey'Lindi is valami hasonlót él át a
démonlány előtt? Lehet, hogy az ő elméjében is ilyen förtelmessé
változtak szeretkezésük emlékei? Lehet, hogy ő is kínként éli meg
újra azt a néhány őszintén szenvedélyes, szeretettel teli pillanatot?
Ha igen... ám legyen! A szelídség a kötelességtudat ellensége.
Vajon nem követett el hitellenes cselekedetet azzal, hogy
megpróbált vigaszra lelni valamiben? Vajon ő milyen extázist élne
át, ha Ey'Lindi lassan megfojtaná, vagy tízszer, százszor a testébe
vágna egy pengével?
Miközben Jaq felemelte energiapálcáját, a démonlány széttárta
lábait. Combjai között előrecsusszant hegyes végű, kitines farka.
A farok lándzsaként mélyedt Gugol testébe. Vitalij lábujjhegyre
emelkedett, s a borotvaéles kitinnyúlvány még mélyebben
csusszant be a szervei közé. Az agóniával vegyes gyönyör
pillanatában a navigátor felsikoltott.
– Süshy!
Jaq energiapálcája aktiválódott. A démonlány körül erővonalak
kavarogtak; a színesen egymásra rétegződő aurák kihangsúlyozták,
hogy nem erre a világra való lény, hogy nincs helye ebben az
u n i v e r z u m b a n .
Metsző hangon felrikoltott. Szoprán kiáltása talán rémületet, talán
gúnyt fejezett ki.
Az energiarétegek szétrobbantak. A démonlány teste is átalakult:
lapossá vált, egyetlen, furcsa szögben meghajló lemez lett belőle. A
sík felületű lap, megszegve minden létező geometriai szabályt, a
végtelenbe nyúlt, majd apró, émelyítően fényes ponttá zsugorodott.
A pont eltűnt, csak egy fájdalmas szellemkép maradt utána.
Vitalij teteme felnyitott hassal hullott a földre. A széttépett
selyemruha cafatjai fekete falevelekként takarták be a testét.
Halott volt, már nem lehetett visszahozni az életbe. A démonlány
elrabolta a lelkét, hogy valahol máshol folytassa immateriális
fantomja kínzását.
Jaq hangosan imádkozott a hulla fejénél. Ey'Lindi a navigátor
lábánál kuporgott, készen arra, hogy azonnal végezzen Vitalijjal, ha
esetleg az életet megcsúfoló zombiként megmoccan.
– Sajnálom – mormolta.
– Én is – mondta Jaq.
Visszamentek arra a helyre, ahol Gugol rátámadt a lojális
katonákra. A túlélők időközben elmenekültek. Az egyik áldozat még
mindig nyöszörgött. Ey'Lindi könyörületesen kitörte a nyakát.
Füst kavargott a Gyönyörök sétánya fölött.
– Hangos – ismételte Ey'Lindi, de már nem Jaq fegyveréről beszélt,
hanem a közeledő, fokozatosan üvöltéssé erősödő motorzúgásról.
A zsírosan kavargó füst fátyla mögül három jármű bukkant elő; a
motorizált triciklik meghökkentő gyorsasággal gurultak a
törmelékhalmok között. Az elülső kereküket tartó villára dupla csövű
géppuskát szereltek...