szci-fi minden mennyiségben: Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

INKVIZÍTOR

-regény -

A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek

Inkvizíciós biztonsági kód:

Kizárólag az Ordo Malleus Titkos Nagymestereinek

FIGYELMEZTETÉS!

Ami alább következik, az az úgynevezett Liber Secretomm, avagy

Titkok Könyve, Jaq Draco, a renegát inkvizítor tollából.

Ezt a könyvet talán egyfajta fegyvernek szánták, hogy aláássák vele

hitünket és kötelességtudatunkat. A Libernek esetleg az lehet a

célja, hogy bizalmatlanságot és viszályt szítson rendünk Titkos

Nagymesterei között, és belülről aknázza alá az Ordo Malleus

szervezetét. Elképzelhető az is, hogy a szerző magának az

Istencsászárnak a motivációival kapcsolatban akart kételyeket

elhinteni. Nem tudjuk.

Ám ha ez a könyv az igazságot tartalmazza, mint ahogy azt állítja

magáról, minden Titkos Nagymestert elővigyázatosságra intünk.

Akárhogyan is legyen, aki jogosultan olvassa az alább következő

Liber Secretorumot, a történelem egyik legsötétebb

összeesküvéséről szerez majd tudomást. Aki jogosulatlanul teszi,

arra totális agymosás vár. Mindkét esetben figyelmeztettük a

veszélyre!

Prológus

Higgyenek nekem. Az igazságot akarom megírni, úgy, ahogy azt

jómagam is átéltem.

Hogy mit jelent az inkvizítor? Sokan azt válaszolnák: mutánsok

irtója, eretnekek pörölye, idegenek ostora, boszorkányvadász,

kínzómester. A valódi válasz azonban: az igazság kutatója, bármily

iszonyatos legyen is az az igazság.

Az Ordo Malleus tagjaként én már titkos inkvizítor vagyok. Ám az

igazság, amiről le kell rántanom a leplet, még a mi tiszteletreméltó

rendünk tagjai által ismerteknél is mélyebb és sötétebb titkok

feltárásával jár.

A történetemben találnak egy beszámolót az utazásról, amit

egyenesen az Iszonyat Szemébe tettem. Nem is szólva

behatolásomról a Császár tulajdon tróntermébe, éjjel-nappal

gondosan őrzött palotájában a Földön, amit maguk talán

hihetetlennek tartanak, de nekem sikerült.

Igen, sikerült – és akkor rádöbbentem, hogy a Császárnak még

saját maga előtt is lehetnek titkai szilánkokra hasadt agyában;

persze elképzelhető, hogy maguk ezt sem hiszik el. De ez a helyzet.

Ha kell, megesküszöm rá.

A történetem egy szunnyadó veszedelemről szól, ami talán

magukban az emberekben lapul.

Esetleg önökben is, bár ha így van, kétlem, hogy tudnának róla.

Egy olyan galaxisban, ahol több mint egymillió világ ad otthont

emberi lényeknek – vagy az emberi lények különféle változatainak

–, ahol ez a sokaság csupán a világok jéghegyének csúcsa, és ahol

ez a szörnyűséges jéghegy maga is a Káosz mélységes

óceánjában úszik, sokféle titoknak kell lennie. És ugyanakkor: titkok

őrzőinek, titkok árulóinak, titkok felfedezőinek. Az egész univerzum

titkok szövevénye, melyek közül nem egy borzalmas és iszonyú.

Birtokába jutni egy titoknak nem áldás, nem rejtett drágakő. Az

ilyesmit inkább egy ékköves szelencében leselkedő mérges

varangyhoz lehet hasonlítani.

Nekem azonban most ki kell nyitnom ezt a dobozt, hogy egy

pillantást vessenek a tartalmára. El kell árulnom a titkomat, vagy

legalábbis annyit, amennyit tudok róla.

Higgyenek nekem.

Nekem! Énnekem!

Elég furcsa, hogy egy titkos inkvizítornak így föl kell fednie saját

kilétét. A magától értetődő biztonsági megfontolásoktól eltekintve,

ugyan ki kételkedhet benne, hogy milyen hatalmas fegyver lehet

egy igazi név? Mi másért folyamodnak a démonok a

legnyakatekertebb trükkökhöz, csak hogy ne kelljen tulajdon áruló

ajkukon kiokádni valódi nevüket? Mert például aki ismeri

Thlyy'gzul'zhaell nevét, az magához kötheti és megidézheti ezt a

fekete lelkű szörnyet... persze csak addig, amíg Thlyy'gzul'zhaell

fölül nem kerekedik; mert akkor jaj az oktalan démonidézőnek!

Természetesen egy rosszindulatú démon örömmel ad felvilágosítást

rivális társa nevéről...

Bár nem vagyok démon, jómagam is a csontjaimban érzem, hogy

ostobaság lenne nyakra-főre hivatkozni a nevemre a tulajdon

számmal; a végén még engem idéznének meg és kötnének

magukhoz ellenséges, bár emberi erők. Ezért az énből a

történetemben ő lesz. Én, Jaq Draco, úgy fogom elmesélni Jaq

Draco történetét, mintha valami türelmesen szemlélődő légy volnék

a falon, és betáplálom ebbe az adatkristályba Jaq Draco élményeit,

hátha majd egyszer a Malleus vagy az Inkvizíció valamelyik

nagymestere bizonyítani tudja jelentésem igazát, és elszánja rá

magát, hogy lépéseket tegyen az ügyben.

Maguk ebben az esetben (bárkik is legyenek, bárhol és bármikor)

talán egy eligazítás részeseiként olvassák a szavaimat, valami

öngyilkos küldetésre készülve.

Üdvözöllek hát, inkvizítor társ, űrgárdista-parancsnok, Titkos

Nagymester – akárki légy is.

Először röviden be kell mutatnom Jaq Draco útitársait, akik nélkül

kétségtelenül kudarcot vallott volna. Hárman voltak: Ey'Lindi, az

orgyilkos; Vitalij Gugol, a navigátor; és Zhord. (A kis Zhord, a zömik;

ne nézzék le ezt a vakmerő, találékony félembert, ne csúfolják ki

bohókás hóbortjai miatt!) Mikor Draco ennek a három társának a

kíséretében leszállt a Sztálindrómon, független kereskedőnek

álcázta magát; gyakran használta ezt az inkognitót. Gugol volt a

pilótája, Zhord a fedélzeti mérnöke. Ey'Lindi látszólag a kereskedő

ágyasa volt, bár valójában... elvégre egy titkos inkvizítornak

szüksége van egy titkos orgyilkosra, nemde?

Ekkortájt a világegyetem egyik legcsúfabb mérges varangya készült

előugrani a szelencéjéből, egy Harq Obispal nevű jóval

közismertebb inkvizítor energikus böködésének hatására. Draco

éber őrséget tartott, nehogy valami varangyivadék észrevétlenül

meghúzódva életben maradjon. Ezenkívül persze Obispalt is

figyelte, amiről Obispalnak voltaképpen nem lett volna szabad

tudnia, bár kétségkívül örült volna a nézőközönségnek, hiszen

Obispal igazi előadóművész volt...

1.
Egyes bolyvilágok egymásra épülő plasztacél héjakból állnak,

melyeket roppant pillérek választanak el egymástól; mintha a

planéta fémbőrt növesztett volna, majd egy újabbat, aztán még

újabbat, s minden egyes bőrréteg milliószámra nyüzsgő emberi

férgek, bolhák és tetvek otthona lenne.

Más bolyvilágok mérgezett pusztaságok csupán, melyeket magasba

tornyosuló plasztacél termeszdombok pettyeznek, függőleges

városok, melyek átdöfik a felhőtakarót.

A Sztálindróm városai inkább az ellenséges őserdő tengere fölé

magasodó korallszirtekre emlékeztettek. Kefalov úgy puffadozott,

mint valami megszámlálhatatlan taréjjal ékes fosszilis agyvelő.

Dendrov mindenfelé szétágazott, kusza szarvasagancsok erdejének

tűnt. Misov orgonasípok tömege volt, melyekből gombatenyészetek

– külvárosok – sarjadtak. Más városok legyezőkupacokra vagy
egymásra halmozott tányérokra hasonlítottak.

Ezernyi ilyen város magasodott, duzzadozott és ágaskodott a

Sztálindróm felszínéről, és szinte mind fegyvergyártásból élt, a

Birodalom számára. A Sztálindróm gazdag, fontos világ volt. Zsúfolt

korallszirtjei kevély rózsaszínben, skarlátban, bíborban és lilában

pompáztak. A városok között szörnyű sebhelyek tátongtak a

kékeszöld dzsungelben, ahol a plazma-ágyúkat meg a záró

bombákat tesztelték. Az őserdőket csata droidok, tipró-rombolók és

halálosztó különítmények járták zsákmányra vadászva, hogy ki ne

jöjjenek a gyakorlatból.

A főváros. Vaszilarjov, magán viselte a korallépítészet legtöbb

fővonását. Az ötven kilométer hosszú, negyven kilométer széles és

öt kilométer magas Vaszilarjovot jelenleg épp önnön fegyvereinek

haragja tépte, mert Harq Obispal úgy dühöngött a bolyvilágon, akár

egy felbőszült medve. És jó munkát végzett, ó, nagyon...

A Birodalmi Hotel smaragd lakosztályában, egy plasztacél

téglalapban, mely a magasból tekintett alá a gyilkos őserdőre

Vaszilarjov déli szélén, Ey'Lindi így szólt:

– Azt hiszem, lemegyek a városba gyakorolni.
– A lázadó hibridek ellen? – kérdezte a kis Zhord. – Huh! Énrám ne
számíts.

Amiről mindenki tudta, hogy azt jelenti: Zhord egy percet sem óhajt

elszalasztani a mókából.

– Ilyen ruhában, Ey'Lindi? – húzta a szót Gugol.
És a navigátor szürke szeme végigmérte az orgyilkosnő színjátszó,

szíriuszi selyemruháját, melyet hanyagul megkötött skarlátvörös öv

tartott a derekán, ezüstprémes stóláját, felkunkorodó orrú lábbelijét.

Igaz, még így, egy kereskedő szeretőjének öltözve sem lehetett

védtelen – kellett, hogy legyen nála egy-két fojtóhurok, néhány apró

digitális fegyver, amelyeket az ujjára húzhat, vagy pár gyorsan ható

vegyszerrel teli fiola.

Gugol hátradőlt a díványon, és élvezettel nézte Ey'Lindi alakját,

ahogy a nő finom mozdulatokkal nyújtózkodni kezdett. Az orgyilkos

valami izometriás gyakorlatot végzett, különlegesen fejlesztett izmai

megfeszültek és elernyedtek. Csodálatos acélpengének tűnt, ahogy

meghajolt és visszarugózott, titkos tudományával edzve-keményítve

magát. Gugol testtartása lustálkodást sugallt. A navigátor jókorát

ásított.

Ám közben figyelte Ey'Lindit. Akárcsak Zhord; akárcsak maga Jaq.

Ey'Lindi nagyobbra nőtt a legtöbb férfinál, tagjai hosszúak voltak,

termete sudár. A magassága arra szolgált, hogy elterelje a figyelmet

a lábszárában és bicepszében rejlő erőről. Göndör, rövidre nyírt

hollófekete hajjal keretezett arca furamód lapos és jellegtelen volt –

olyasféle, amit hamar elfelejt az ember. Lágy ívű, elefántcsont fehér

vonásai szépséget sugároztak, de nem tartalmazták, mintha valami

ingerre várnának, hogy életre keljenek. A szeme aranyszínű volt.

Ey'Lindi. Még gyermekkorában ragadták el egy vad

dzsungelvilágról, ahol csak úgy nyüzsögtek a ragadozók, a húsevő

növények meg a vadásztörzsek, melyek a civilizáció legtöbb

vívmányát már elfeledték, kivéve a ravaszság, a harc és a túlélés

fortélyait. Miután elrabolták, hogy letöltse tízéves tanulmányi idejét

az Orgyilkosok Képzőiskolájában, makacs módon a többi újoncnál

sokkal tovább ragaszkodott a személyazonosságához. A maga

egyszerű, különösen hangzó nyelvjárásában folyton azt hajtogatta:

Én, Lindi! Éééjn,Litndí! Én, Lindi! Éééjn, Lind! Hétéves korában

megölt egy idősebb növendéket, aki kicsúfolta. Az oktatói ezek után

Ey'Lindinek nevezték el. Hagyták, hogy megtartsa ezt a részt

hajdani önmagából, bár sok minden mást megváltoztattak rajta.

Most halvány mosolyt küldött a lakosztály kristályüveg ablakai alatt

elnyúló őserdő felé, mintha az otthona járna az eszében – jóllehet

most az igazán halálos dzsungel a városon belül volt, nem odakint.

Gugol és Zhord mindketten szinte itták a mosolyát. Akárcsak Jaq.

Akárcsak maga Jaq.

Az inkvizítor tudta, hogy csak egy csodálatraméltó eleven fegyvert

szabad látnia Ey'Lindiben. Őszintén remélte, hogy a navigátornak

sosem támad olyan ostoba ötlete, hogy megpróbálja Ey'Lindit az

ágyába csalogatni. Ey'Lindi szalmaszálként roppantaná össze, mint

egy óriáskígyó. Úgy törné fel szőrtelen fejét, akár a tojáshéjat.

Gugol mindig rejtve maradó hiperszeme egyszeriben kiugrana a

homloka köré tekert fekete fejkendő alól.

Ami a rőt szakállú zömiket illeti, aki Ey'Lindinek csak a csípőjéig ért,

és olyan mulatságosan festett piros terepzubbonyában, zöld

overalljában és gyakorlósapkájában... nos, az ő szenvedélye nem is

lehetett más, csak reménytelen.

– Ey'Lindi...
– Igen, inkvizítor? – hajtotta meg az orgyilkos a fejét. Csak nem
akart kötekedni Jaqkal?

– Ne használd ezt a címzést, mikor bevetésen vagyunk! – A férfi
remélte, hogy sikerült eléggé szigorú hangot megütnie. – Jaqnak

kell szólítanod.

Lám, hatalmában áll megparancsolnia ennek a figyelemreméltó,

különös nőnek, hogy ilyen bensőségesen szólítsa.

– Nos, Jaq?
– A helyénvaló válasz „igenis”. Akárhogy is alakuljon a helyzet,
gyakorlás közben használd a józan eszedet. Ne vess be látványos

kunsztokat, amikkel csak fölöslegesen magadra terelnéd a

figyelmet.

– Vaszilarjovban dúl a káosz. Senki sem venne észre. És egy kicsit
a Birodalmat is segíteném vele, nem?

– Pillanatnyilag nem ez a szándékom.
Gugol bágyadtan intett a kezével.

– Az meglehet, hogy a szó mindennapos értelmében az egész
Sztálindrómon dúl a káosz, de a Káosznak mint olyannak valójában

semmi köze hozzá. A génorzók nem a Káosz teremtményei, bár

fürtökben sodródnak a hiperűrben, míg nem találnak maguknak egy

világot, amit megfertőzhetnek.

Jaq zordan meredt a navigátorra. A társainak persze muszáj volt

eleget tudniuk róla meg a céljairól ahhoz, hogy hatékonyan

támogathassák, de a Káoszt és a küldötteit illetően a Malleus

politikája a szigorú cenzúra volt. A Káosz – az univerzum túloldala,

a hiperűr birodalma – rengeteg ocsmányságot okádott ki magából a

Thlyy'gzul'zhaell fajtájából, amik mind-mind a valóság eltorzítására

törtek. Megszámlálhatatlan efféle förtelem? Az Ordo Malleus éppen

hogy számba venni igyekezett őket! De esze ágában sem volt

szétkürtölni, amit megtudott. Ó, nem, éppen ellenkezőleg. Még az a

természetes veszélyforrás, amit a génorzók jelentettek, az is elég

rettenetes volt ahhoz, hogy a legnagyobb körültekintést követelje

meg.

– Huh – mondta Zhord –, szerintem senki nem tudja, hogy a
génorzók valójában honnan származnak. Hacsak te nem, Jaq.

Mielőtt Jaq válaszolhatott volna, Ey'Lindi lerúgta magáról a cipőjét.

Elhajította a stóláját. Kioldotta az övét, és egy kurta

csuklómozdulattal eldobta; olyan fenyegetően kígyózott a

levegőben, hogy Zhord önkéntelenül hátraugrott előle. Aztán

különösebb ceremónia nélkül kilépett selyemruhájából, és

meztelenül állt előttük, a bugyijától eltekintve, mely ugyanolyan

fekete volt, mint a tetoválásai. Az ágyékát egy szőrös pók ölelte.

Jobb lábán egy fogát kimeresztő kígyó tekergőzött fölfelé, mintha a

pókra akarna támadni. A mellén bogarak mászkáltak. A legtöbb

tetoválása rég behegedt sebeket takart, hátborzongató módon

kicifrázva a tarjagos szélű forradásokat.

A kezében egy apró flakont tartott; micsoda bűvész volt ez a nő! Ezt

csak a skarlátszín derékövben rejtegethette valahol.

Ey'Lindi akrobatikusan előbb az egyik, majd a másik lábára

ágaskodott, és nekilátott, hogy tetőtől talpig fekete szintetikus bőrrel

fújja le a testét. Elegáns, nagyívű mozdulatokat tett, de egy

pillanatra sem vesztette el az egyensúlyát, s egyetlen rést, egyetlen

hajlatot, egyetlen domborulatot sem hagyott ki. Hogy pontosan

mikor hullott le róla a bugyi? Jaq nem is látta. De érezte Ey'Lindi

izgatottságát, érezte a magáét is; és tudta, hogy a kettő nem

ugyanarra irányul.

Gyorsan a kör alakú képernyőnek szentelte a figyelmét, amit valami

szarvas pikkelyes őserdei szörnyet ábrázoló olajfestmény helyére

akasztott a falon.

Pszi érzékszerve felbúgott, mikor újra kapcsolatba lépett a

kémlegyeivel. A vetítőernyőn aprócska képek százai nyüzsögtek;

miniatűr jelenetekből összeálló mozaik. Az egész ernyő fazettákra

tagolódott, mint egy hatalmas légy szeme, csakhogy ezek a fazetták

mind mást és mást mutattak.

A mozaik tanulmányozása Jaq elméjének túlnyomó részét

lefoglalta, úgyhogy csupán homályosan regisztrálta – a szeme

sarkából, a tudata pereméről – Ey'Lindit, a ruganyos testű

ébenfekete szobrot, akinek már csak az arca volt elefántcsont fehér.

Az orgyilkos éppen a torok-és fülcsatlakozókat helyezte fel

magának, melyeken keresztül hallani, beszélni és lélegezni tud

majd.

Jaq az egyik fazettára összpontosította a figyelmét. Az pillanatok

alatt sokszorosára nőtt. Az összes többi apróra zsugorodott

körülötte, és úgy nyüzsögték körül, mint egy sor kicsiny holdacska,

mindegyik a maga jelenetével.

Összetűzés egy siklógyár telephelyén...

Fénylő nyilak cikáztak a félkész járműveknek otthont adó szürke

barlangban. A lézervetőkkel felfegyverzett hibridek keményen

szorongattak egy gárdista őrállást. A gárdisták hűséges egység

voltak, nem szivárgott be közéjük a fertőzés, de... vesztésre álltak.

Micsoda brutális karikatúrái voltak az emberi lényeknek ezek a

hibridek, eltorzult, puffadt, csonttarajos fejükkel, lángoló szemükkel,

fűrészes élű kivicsorított fogsorukkal! Emberi kéz helyett néhány

hibrid a tiszta vérű génorzók rettenetes erejű gyilkos karmával

büszkélkedhetett. Ha lerohanják a gárdisták védővonalát,

egyszerűen szét fogják tépni az utolsónak maradtakat.

De ez még nem volt teljes kép, ó, dehogy, egyáltalán nem! Jaq

összezsugorította ezt a szörnyűséges fazettát, és felnagyított egy

másikat...

Sok száz lázadó nyüzsgött egy rózsapiros lapnegyed tetején, egy

faként szétágazó közigazgatási torony felé igyekezve...

A hibridek között számtalan olyan lázadó akadt, aki teljesen

emberinek tűnt, sőt ők voltak többségben. Ezek közül egyesek a

hibridek első generációs ivadékai lehettek, akik külsőre embereknek

látszanak, de tiszta vérű génorzóknak képesek életet adni. Mások a

rákövetkező nemzedékbe tartoztak: valódi emberi lények, akik még

a hipnotikus tenyész kötelék hatalma alatt álltak.

Robbanások sora szaggatta végig a lapnegyed szárát, amellyel a

város többi részéhez csatlakozott. Az egész téglatest megroggyant

és letört. Egy röpke pillanatra a hatalmas építmény lebegni látszott

a levegőben, aztán megindult lefelé. A lázadók egyensúlyukat

vesztve kapkodtak valami után, amiben megkapaszkodhatnának

kezükkel – vagy karmukkal –, ahogy a lapnegyed az őserdő széle

felé zuhant, mely két kilométer mélyen várt rá.

A becsapódás nyomán, mely évszázados faóriásokat tett a földdel

egyenlővé, porfelleg szállt föl. A porfelleg a lázadó sereg volt. Még a

lapnegyed plasztacél borítása is felhasadt. Egy jól irányzott

plazmasugár odafentről felrobbantotta az óriási

üzemanyagtartályokat. A lezuhant lapnegyedet kívül-belül egyaránt

lángok borították el. A por égett; és égett persze a lapnegyed

valamennyi lakója, feltéve, ha valahogy átvészelte otthonának

mélybe zuhanását.

Most már százával pusztultak a lázadók. A zendülés valóban a

végső, tomboló, öngyilkos fázisába jutott.

– Vannak, akik azt mondják, hogy a génorzókat úgy állították elő...

Eleven fegyvernek tervezték őket – világosította föl Gugol Zhordot.

– Egy nagyszerű tréfa az egész, ami valami vérszomjas idegen lény
agyából pattanhatott ki!

– Huh.
– Ugyan már, miért ne? Gondolod, hogy maguktól fejlődtek ki? A
génorzók ön magukban képtelenek szaporodni. Hogy a fenébe

jöhettek volna létre egyáltalán, ha nem bábáskodott a

keletkezésüknél valami rosszindulatú akarat? Kénytelenek más

fajokat megfertőzni, aztán elburjánzani a bolygón, akár a rákos

daganat.

Utazásai során galaxis szerte Gugol kétségkívül számtalan rémhírt

hallhatott, minden hivatalos erőfeszítés ellenére, hogy elfojtsák az

ilyen kósza szóbeszédet.

Talán – vetette föl Zhord – egy Káoszvihar sodorta őket elő a

szülőhelyükről, akárhol volt is az. Úgy tűnik, hogy a tiszta vérűek

nem tudnak űrhajót vezetni, lézerrel lőni, de még egy vacak

biztosítékot sem képesek kicserélni. Különben mindenütt ott

lennének már, a saját lobogójuk alatt. Micsoda ügyetlen fegyver!

Huh!

– De micsoda nagyszerű, sötét kigúnyolása az életnek, a családnak
és a szeretetnek!

A kis ember valamilyen káromkodást morzsolt el a fogai között, a

saját zömik dialektusában.

– Nana, Zorro – rótta meg a navigátor. – Mi itt valamennyien a
birodalmi gótot beszéljük... – Újabb, mocskosabb szitok ugyanazon

a nyelven. – ...mint minden civilizált lény.

– Akkor légy szíves, ne hívjál Zorrónak. Az én nevem Zhord.
– A nevedben zord vagy, ám a természeted nem szükségképpen
az. Zömik mércével még csak sihederszámba mész.

– Huh. Te magad sem vagy valami aggastyán, bár néha úgy nézel
ki.

Azok a csúf ráncok a navigátor arcán, és a gyászos színű tunikája...

Ey'Lindi feszesen hátrafésülte sima haját. Mikor az arcát is lefújta,

az kiismerhetetlenebb lett, mint valaha; fekete maszk volt csupán,

az arcvonások halovány kísértetével. A szintetikus bőr védeni fogja

a mérges gázok és a lángok ellen csakúgy, mint a robbanások

vakító fényétől; kiélesíti amúgy is kitűnő érzékszerveit, fokozza

amúgy is hihetetlen szívósságát.

Mire ismét az ágyéka köré kanyarította a skarlátvörös övet, az ujjait

miniatürizált digitális fegyverek díszítették, mint megannyi barokk

mintázatú gyűszű. A tűpisztoly, a lézerfegyver, a lángvető

mind-mind ritka és értékes jokaero munka volt.

Jaq egy újabb fazettára koncentrált...

Egy csővasútállomáson a Bolygógárda két egysége vívott öldöklő

közelharcot egymással. Szivárványszínű fény táncolta körül széles

ívekben őket, ahogy a sugárbárdok vibráló pengéje találkozott a

lézerkardok energiamezejével. A két egység közül az egyiknek

teljes egészében emberi álcába bújt génorzó ivadékokból kellett

állnia. De melyik volt az? Akik a fekete baziliszkusz jelét viselték,

vagy akik a vérszívó kékdenevérét?

Erősítés érkezett gyalogszerrel az alagútban. Lángszórók okádtak

tüzet a tomboló kézitusára; és most végre meg lehetett

különböztetni a lázadókat a hűségesektől, mint ahogy az is

nyilvánvalóvá vált, hogy a jövevények – sisakjukon a lila

szalamandra jelével – szintén hűségesek. Mert a fekete

baziliszkuszok felüvöltöttek, összerándultak, és abbahagyták a

harcot, mikor a magas hőfokon égő vegyszer lángolva az

egyenruhájukra tapadt. A vérszívó denevérek – a tenyész állomány

sarjai – viszont még lángokban állva is őrjöngve rontottak a

nehézfegyverek kezelőinek. Precíziós lézertűz kaszált a megvadult

rohamozók között, egyik emberi fáklyát a másik után terítve le, míg

az utolsó is el nem hanyatlott.

Ekkor, talán kissé későn, gomolygó porhab árasztotta el a

teraszokat, hogy eloltsa a vegyszerek tüzét. Persze teljesen

elvakította a kémlegyet, Jaq azonban addigra már

megbizonyosodott a hűségesek pirruszi győzelme felől...

Újabb fazetta: császárképekkel teleragasztott gépóriásokkal teli,

bordázott mennyezetű csarnok; a padlóját hullák borítják, sok

közülük ugyanolyan groteszk látványt nyújt holtában, mint

elevenen...

Jaq több száz szerteszét kószáló kémlegye meg a vetítőernyő egy

másik, talán egyedi jokaero találmány volt, amire az Ordo Malleus

tette rá a kezét. A jokaerók, ezek a narancsvörös bundájú

főemlősök, egymás után eszelték ki az ötletesebbnél ötletesebb

szerkentyűket, nem szükségképpen kétszer ugyanúgy, és igen

erőteljes hajlamuk volt a miniatürizálásra.

Még mindig heves vita tárgyát képezte, hogy a vörös bundájú

majomlények valóban értelmesek-e, vagy ugyanolyan ösztönösen

készítik a fegyvereket, ahogy a pók a hálóját szövi. Zhord, aki –

mint valamennyi zömik – született technikus tehetség volt,

rámutatott, hogy ennek a rovarszem képernyőnek a

megkonstruálásához elengedhetetlen némi szellemi képesség a

tervező részéről. Ez azt jelentette, hogy akadnak olyan jokaerók,

akiknek intelligensnek kell lenniük. Legalábbis néhány.

A legtöbb bolygón elterjedt volt a légy mint szerves életforma.

Mocsári legyek, döglegyek, csatornalegyek, homoki legyek,

krokodilok szembogarát szívogató legyek, hullalegyek, rothadó

növényeken élősködő legyek, valamint állegyek, amelyek a

mágneses mezőkből vonták ki táplálékukat. Ugyan ki venne észre

egy fürgén zümmögő kis legyet? Ki gondolná, hogy az a légy figyeli

őt, és amit lát és hall, azt mindet visszasugározza a

rovarszemképernyőnek, mely húsz kilométeres körzetben akárhol

lehet? Kinek jutna eszébe, hogy a légy és társai valójában apró,

rezgőkristályos készülékek?

– Indulok! – jelentette be Ey'Lindi.
Ha akart, tudott olyan köntörfalazva beszélni, mint egy udvaronc,

vagy olyan kétértelműen, mint egy diplomata. Közvetlenül az

életveszélyes akciók előtt azonban néha egyszerűbb, tömörebb

beszédstílusra váltott; talán szülőbolygójának primitív, törzsi

társadalma járt az eszében ilyenkor. Kecsesen és nesztelenül

távozott a smaragd lakosztályból, fürgén, akár egy borotvamadár.

Jaq egy koncentrált gondolatsugárral más mederbe terelte akaratát;

kiválasztott egyet a kémlegyek közül, melyek a máskülönben kihalt

folyosón repkedtek odakint, és utasította, hogy kövesse az

orgyilkosnőt.
Utána kinagyította ezt a fazettát, egészen egynegyed

képernyőméretig. Ey'Lindi egy pillanatra megtorpant, hátranézett a

kémlégy irányába, és kacsintott. Aztán gyors kocogásra váltva

eltávolodott, mintha üldöznék.

– Huh, megyek én is. – Zhord mélyen a homlokába húzta sapkáját,
megveregette a válltokjában lapuló lézerpisztolyt, ellenőrizte az

övén függő gránátokat, melyeket „szőlőfürtnek” becézett, és loholt a

nő után. A lakosztály ajtaja ezúttal csattanva vágódott be mögötte,

nem úgy, mint Ey'Lindi távozásakor.

– Lármás bugris – jegyezte meg Gugol, és lustán feltápászkodott a
díványról. – Csodálom, hogy nem a sorozatlövő a kedvenc

fegyvere. Ratatatata!

– Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy az ajtó becsapásával csak
jelezni akarta Ey'Lindinek, hogy követi.

Gugol kuncogva felnevetett.

– Sokat kell szaladgálnia, hogy rövid maradjon a lába. Ey'Lindinek
meg azért, hogy hosszú.

– Vissza fog jönni, Vitalij, sose féltsd. És Zhord is.
– Zhord, amint elrohan, hogy megvédje Ey'Lindit... mintha az egeret
bíznák meg a macska védőőrizetével! Igazán szívszorító, ahogy

atyáskodni próbál fölötte, aztán meg az egészet el akarja tussolni

egy 'huh'-hal. Azt hiszem, hogy mivel egyetlen köpcös zömik nőcske

sincs a közelben, a kis fickó személyében Ey'Lindi valóságos

istennőnek tűnhet.

És a tiédben talán nem? – gondolta Jaq. – Bizonyos fokig még az

enyémben is.

– Halálistennő – mondta –, és sosem azon jár az esze, amin a tiéd.
Mint ahogy nekem sem. Úgyhogy most hallgass!

A navigátor fel-alá járkált. Fölkapott egy borostyánszínű folyadékkal

telt kristálykorsót, majd lerakta. A hüvelykujjával kipróbálta,

mennyire hegyes a dugóhúzószerű szarva annak a kis

teratoszaurusz koponyának, amely az egyik falra volt kiakasztva, s

a homlokába egy zöld követ ágyaztak. Belekotort a

szállodaigazgatóság figyelmességeként az asztalra helyezett

álomporos kehelybe, aminek mindeddig még egyikük sem érintette

az erőtérmembránját, aztán sietett megtisztítani a kezét a vibrosztát

alatt. Ey'Lindi biztonsága aggasztja? Mi másra volna jó Ey'Lindi, mi

egyéb értelme lenne az életének, ha nem az, hogy veszedelmes

bevetésekre induljon, és mindig élve térjen vissza? Hiszen egész

nap az a dolga, hogy minden idegszálával éber legyen, és tartsa

magát pattanásig feszülve, akár az íjhúr. Ám abban az aranyszín

szempárban értelem is világlott, vonzó intelligencia, sőt

szellemesség. Bár a humorérzéke néha egészen ijesztő tudott lenni.

Jaq átfutotta a fazettákat, percek alatt végigvette az összes

jelenetet gyors egymás utánban, míg el nem jutott addig a

kémlégyig, amelynek a célpontját úgy hívták:...

Harq Obispal!

2.
A megtermett inkvizítor egyik kezében sorozatlövővel, a másikban

energiakarddal csörtetett végig a széles sugárúton, szilaj

pillantásokat vetve mindenfelé.

Obispal gyömbérszín szakálla háromfelé ágazott, mintha szőrös

csápok sarjadnának az állából. A szemöldöke rozsdálló drótcsokor.

Derékban övvel összefogott fekete köpenyét fehéren vigyorgó

halálfejek díszítették. Mocsár vadászcsizmája bokában elnyesett,

kivájt elefántlábra hasonlított. Merev gallérú vérvörös palástján

fegyverek és különféle készülékek lógtak; az egyik fülcimpájában

kommunikátort viselt.

Az inkvizítor egy szakasz páncélos birodalmi rohamosztagos élén

lépkedett. Ezek a roham osztagosok a bolygón állomásozó

helyőrségekből kerültek ki, nem idegen világokról való űrgárdisták

voltak. Obispal hitt az akarat hatalmában, mely könyörtelen erővel

sugárzott belőle; s valóban – annak ellenére, hogy a bal arcán egy

vöröses, tarjagos szélű forradást viselt – már-már sebezhetetlennek

tűnt.

Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a sztálindrómi bevetésen nincs

szükség igazán drasztikus beavatkozásra – jóllehet eddig harminc

bolyváros dőlt romba, néhány pedig teljesen elpusztult. A

veszteségek? Harmincmillió civil és katona? Több ezer, egyenként

milliárdos lélekszámú városból...

Jaq elmélázva felidézte magában egy ősrégi hadvezér szavait, aki a

letűnt Föld egyik középső királyságában élt és működött: „Egy

ezermilliós országban ugyan mit számít, ha egymillió ember életét

adja a tisztaság ügyéért?”

Persze egy ilyen istencsapás föld alá kényszerítése nem jelentette

egyben a teljes megszüntetését is. Csupán egyetlen termékeny

génorzónak kell életben maradnia valami rejtekhelyen, és néhány

évtized múlva kezdődik elölről az egész. A képzett, harcedzett

űrgárdisták alapos munkát végeznének, ők sosem engednének a

háború rákfenéjének – a küzdelembe belefáradt katonák azonban

sokszor annyira vágynak már a szörnyű hadjárat befejezésére,

hogy megelégednek a valószínűleg teljes győzelemmel, ami

gyakorlatilag minősíthetetlen kudarc.

A sugárúton járművek és lánctalpas rombolók roncsai füstölögtek az

ólomszín mennyezet alatt, amely olyan magasan húzódott, hogy a

karbantartó függőfolyosók és energia kábelek szövevénye finom

pókhálónak tűnt csupán.

Sok világítótest ki volt lőve vagy elromlott, s az árnyékok anyagtalan

behemótok gyanánt leselkedtek a sötét zugokban. A berogyott

közlekedőívekről baljós füst szállt a magasba; mindenfelé

rozsdasav csöpögött. Félhomályos alagutak vezettek tönkrelőtt

ipartelepekre.

Jaq hagyta, hogy a hangok utat találjanak a tudatába.

Obispal bömbölve káromkodott, s hangja megsokszorozódva

verődött vissza a sivár fémfalakról, mintha egy egész sereg

ordítozna.
– Halál az idegen söpredékre, amely megfoszt minket emberi
mivoltunktól! Halál a megrontókra! Halál a megrontottakra! Örömteli

szívvel égetünk és irtunk!

Az inkvizítor hangja a kémlégy közvetítésében majdnem elnyomta a

harsány fegyverropogást. Obispal körbelendítette a kardját úgy,

hogy jobb karja fénylő körfűrészre emlékeztetett. Aztán feldobta a

gyilkosan zümmögő fegyvert a levegőbe, és ügyes mozdulattal

elkapta a markolatát. Mintha valamiféle katonai díszszemlét vezetett

volna, a marsallbotot forgatva.

Igen, díszszemlét... a pusztítás díszszemléjét.

Obispal bőségesen hagyott magának időt a tisztogatásra, még el is

nyújtotta kissé a műveletet. Embereinek és a bolygó megrontatlan,

kormányhű csapatainak a támogatásával nem a fővárosban kezdte

meg tevékenységét, hanem egy sor kisebben körülötte, s aztán

pusztítva égetve vonult egyikből a másikba. Irtó hadjárata teljes

körű zendüléshez vezetett a hibridek és az igazi embernek látszó

génorzó ivadékok körében. Ez utóbbiak már évtizedek óta

folyamatosan szivárogtak be a közigazgatásba, sőt még a gárdisták

közé is.

Ha Obispal a fővárosban kezdi a tisztogatást, könnyen meglehet,

hogy az ivadékok szétszóródnak, és más, távolibb városokba

menekülnek a közlekedő-alagutakon vagy akár a bolygó felszínén,

az őserdőn át. Egyszóval volt értelem a stratégiájában, bár

ugyanakkor úgy tűnt, sok fölösleges rombolással jár.

Olyan volt az egész, mintha vadmadarakat vertek volna föl a

vadászaton a hajtók, és a fegyveres gyűrű középpontja felé

hajtanák őket. Obispal arra kényszerítette a génorzókat és

ivadékaikat, hogy intézzenek elkeseredett támadást a bolygó

hatalmi és közigazgatási centruma ellen, hátha sikerül elfoglalniuk,

és elvágniuk a Sztálindrómot a külvilágtól.

Tűzbe repülő bogarak...

Gárdisták harcoltak gárdistákkal. A hivatalnokok meggyilkolták a

feletteseiket, és fegyvert osztottak a lázadóknak. A közönséges

munkások és termelésirányítók most először pillantották meg a

hibridek igazi arcát, akik álöltözetet és plasztik maszkot viselve

lapultak meg közöttük.

Jaq egy újabb hibridhordára állította a képernyőt, amely

lézervetőkkel és energia kardokkal tombolt az egyik alsó szinten.

Görnyedt tartásuk széteső félben lévő emberekre utalt, akik lassan

belecsúsznak a vérengző vadállat szerepébe. A hordában

hátborzongatóan gyönyörű emberi lények vezényelték a pokoli

dühöngést.

– Pletykákat persze mindig hallani – jegyezte meg Gugol –, de
teljesen más, ha a saját szemével látja az ember a dolgot.

Jaqnak már ott volt a nyelvén a válasz, hogy a navigátor semmit

sem lát a saját szemével, legfeljebb a mozaikképernyőn keresztül.

De visszafogta magát, nehogy esztelen, vakmerő hősködésre

sarkallja Gugolt, amivel esetleg megfosztaná magát egy ilyen kiváló

hiperűrpilótától.

– Pletykákat? – érdeklődött inkább. – Mennyire hangosak ezek a
pletykák?

Zhordot az imént beavattad a génorzókról alkotott elméletedbe.

Sokat pletykálnak a navigátorok? Te is pletykálsz?

– A navigátorok sokfelé megfordulnak, és sok mindent hallanak.
Akad, ami igaz, akad, ami félig, akad, ami koholmány. A történetek

változnak, miközben elmesélik őket. – Gugol hangjába különös, félig

könyörgő, félig pimasz tónus költözött.

A navigátor bizonyára arra emlékeztette magát, hogy Jaq most

ugyan inkognitóban van, valójában azonban egészen más ember,

mint akinek tűnik... és Gugolnak szüksége volt erre az

emlékeztetőre.

Jaq, aki meglehetősen sikeres független kereskedőnek adta ki

magát, redőzött zubbonyt viselt ezüst vállrojttal, meg buggyos

karmazsin nadrágot, amit lábszár-középig érő csizmájába tűrt. A

zubbony jó bő volt, itt hordta a lőfegyvereket, a csizma pedig

sajátos fazonú, ebben voltak a kések. Ez az egész öltözék illett

volna persze egy valódi kereskedőhöz is.

Gugol idegesen megnyalta az alsó ajkát.

– Egy igaz történet, amely bejárja a galaxist, hazugsággá válik.
– Gondolod tehát, hogy a hazugságból is lehet igazság?

– Ez nekem túl kifinomult, Jaq.
Ez persze nem volt igaz. Senki emberfia, aki egy pillantást vetett a

hiperűr káoszába, senki emberfia, akinek ez volt a munkája, nem

engedhette meg magának, hogy ne legyen kifinomult, ha életben

akart maradni. Bizonyos értelemben a hiperűr maga volt a végső

hazugság, mivel állandóan be akarta csapni azokat, akik utaztak

benne. Ugyanakkor azonban a hiperűr volt a létezés végső alapja.

Vitalij Gugol egyenesen igyekezett minél kifinomultabbnak

mutatkozni. Ebben segítették a mély ráncok is, amiket a mélyűrben

és a hiperűrben töltött idő vésett az arcára idő előtt. Ezek unott,

kiégett jelleget kölcsönöztek ábrázatának, amely máskülönben

egyenesen kölyökszerű lett volna.

Bensőleg a navigátor továbbra is fiatal és sebezhető volt – fogékony

a botor lelkesedésre, mint azt az Ey'Lindi iránt érzett vonzódása is

mutatta. Gugol tudta ezt, épp ezért igyekezett cinikusan prezentálni

az érzelmeit, és lenézte az olyan ficsúri öltözéket, mint amilyenben

Jaq most páváskodott. Vitalij fekete tunikát viselt, mely alig kivehető

bíbor rúnákkal volt kihímezve. A fekete az űr színe. A fekete

kifinomult szín. (És a fekete volt Ey'Lindi harci színe is.)

Jaq megpróbálta maga elé képzelni, milyennek láthatja őt Gugol. A

kereskedőruha kissé kalózos éleslátást sugallt üzleti téren, bár nem

minden becsület nélkül, és mindig a mélyben meghúzódó érzékiség

szolgálatában. A látszat persze csalt. Jaq érzéki ajka szöges

ellentétben állt szkeptikus, jéghideg, kék szemével. Egyrészt

bizonyára úgy tűnt, hogy Jaq képes az iróniára, és meglehetősen

rugalmasan fogadja a különféle álláspontokat – talán csak azért,

hogy csapdába csalja beszélgetőpartnerét. Másrészt belülről gránit

keménynek kellett lennie, még az olyan brutálisan hivalkodó

magamutogatóknál is keményebbnek, mint Obispal – mert Jaq

őrzője volt azoknak, akik az emberiséget őrizték; ő volt a felügyelők

f e l ü g y e l ő j e .
Valóban elég kemény vagyok? – tűnődött Jaq. Vagy én is
sebezhető lennék?

– Pletykálkodjanak csak maguk között a navigátorok halaskofák
módjára – mondta élesen. – A génorzók létezésének titokban kell

maradnia a világok sokasága, az emberek előtt, nehogy

szétterjedjen a zűrzavar. Kivéve persze a vezetőket. Azokat

szükségképp be kell avatni.

– Ha a köznép tudná, hogy...
– Tudod, Vitalij, ezért vannak az inkvizítorok. Hogy megkeressék,
hogy kigyomlálják ezt a tudást. A zűrzavar a Káosz rokona. A tudás

zűrzavarhoz vezet. A tudatlanság lehet az ártatlanok legerősebb

pajzsa. – Jaq ajka kísértetmosolyra húzódott. Vajon valóban hisz

Jaq Draco ezekben az alapelvekben?

Fazettanegyed... Ey'Lindi kiszállt egy utazókapszulából, liften

lement az egyik alsó szintre, és most akadálytalanul, hosszú

szökkenésekkel szaladt az északnak tartó mozgójárdákon.

A délnek tartó mozgójárdák zsúfolva voltak a harc elől menekülő

bolygólakókkal. A hullámzó emberfolyamban véres verekedés dúlt,

hogy ki jut el a középső expresszsávra, ahol a páni félelemben

menekülő massza a leggyorsabban haladt. Néhány ember véres

volt, megsebesülhetett valahol; mások különféle batyukat

szorongattak. Gyakran előfordult, hogy egy menekülőt, akinek egyik

lába már az expresszsávon volt, a másik pedig még a mellette

lévőn, elsodort az emberfolyam dagálya, és eltűnt a talpak

könyörtelen tengere alatt.

Vízpára szitált az elromlott tűzvédelmi szórófejekből. Odafönt

elektromos kisülések cikáztak, ahogy rövidre záródtak az

energiakábelek.

Fazettanegyed... Zhord egy lopott motoros triciklin repesztett észak

felé a mozgójárdán.

Ey'Lindi egy pillantást vetett hátra a válla fölött, aztán hatalmas

ugrásokkal továbbfutott.

A kis ember fölegyenesedett a pedálon, fölrántotta a tricikli első

kerekét, és két keréken száguldott tovább.

– Ne vigyelek el valahová? – bömbölte.
Ey'Lindi fokozta az iramot. A zömik ösztönösen félrerántotta a

kormányt, hogy odahúzhasson mellé úgy, hogy az egyik kerék

átcsússzon egy lassúbb sávra. A manőver nem sikerült. A tricikli

kifarolt és felbukfencezett, Zhord pedig átrepült a kormányrúdon. A

zömikből csak a terepszín zubbonya meg a csizmája látszott;

valóságos labdává gömbölyödött össze, ide-oda pattogott, és vagy

fél tucat bukfencet vetett, mire sikerült megállapodnia. Ey'Lindi egy

pillanatra megtorpant.

Zhord azonban már tápászkodott is fel, szitkozódva porolta le

magát, és a sapkáját kereste.

Ey'Lindi fölemelte a kezét – köszöntésképpen talán, vagy csak azt

akarta jelezni vele, hogy nem tart igényt a kíséretre? –, és ismét

nekiiramodott.

Zhord undorodva nézett a tricikli roncsára meg a mellette dél felé

tolongó rémült tömegre, aztán loholni kezdett északi irányban, az

orgyilkos után.

Jaq azzal lepte meg Gugolt – és önmagát –, hogy együtt érzően,

már-már barátian felkuncogott.

Ey'Lindi egy széles kanyarban már ki is került a zömik látószögéből.

Itt elhagyta a mozgójárdát, és a bekötőutakon rohant tovább,

villámként kerülgetve a menekülőket, akik riadtan hőköltek hátra a

futó, arctalan, szénfekete nő elől. A kémlégy ott cikázott mögötte a

mind szűkebb, elhagyatottabb és vészjóslóbb sikátorokban. Harci

zaj hallatszott a távolból. A város felépítményét robbanások rázták,

ősrégi csatornákat szaggatva szét.

Fazettanegyed... és Jaq elkáromkodta magát.

– Íme, a Gonosz egyik atyja.
Egy középkorú pár kísért egy tiszta vérű génorzót valamilyen

rosszul megvilágított, fullasztóan szűk raktárház ládákkal

szegélyezett oldalfolyosóin.

Mennyire mindennaposnak tűnt az a két ember az egyszerű

munkásoverallban! Eltekintve persze a lézerpisztolytól, amit

esetlenül, ám elszántan emelt maga elé mind a kettő. És eltekintve

a tébolyult, féltő szeretettől üvegesen csillogó szemüktől.

Mert ez a pár érzelmileg rá volt hangolva a szörnyetegre. Olyan

érzések fűzték hozzá őket, melyek a szeretetnek és a családi

köteléknek legkegyetlenebb torzképei voltak.

A roppant szörnyeteg örök támadópózba görnyedve járt, úgy, hogy

a gerincén sorakozó tüskék fenyegetően felmeredtek. Hosszúkás

koponyája lapultan előreállt, tépőfogairól ragacsos nyál csöpögött. A

felső két karja olyan karmokban végződött, amik fel tudták tépni a

páncélt; kitines kül takarója pedig ugyanolyan kemény volt, mint a

páncél. Tagjait rostos ínszalagok fonták körül. Szájából elővillant a

szarus állagú csőnyelv, mellyel át tudta csókolni áldozatába a

génállományát.

Jaq egy pillanatra összerezzent a szörny hipnotikus erejű

tekintetétől, noha csak a képernyő közvetítésével látta, és

pszichikailag immúnis volt rá.

– A Gonosz atyja – kántálta, mintha egy imát utánozna gúnyosan –,
és a nagyatyja is...

Való igaz. Az emberanya, aki egy torz, bestiális hibridnek ad életet,

vak szeretettel fog csüggeni rajta, és olyan ravaszul védelmezi, akár

nőstény tigris a kölykét. A hibridek ivadékai már nem annyira

elborzasztó külsejűek. A tenyészet negyedik nemzedékének

egyedei már teljesen emberinek tűnnek majd, csak a szemükben

lángoló fanatikus fény teszi őket mássá.

Ám az ilyen lények elsőszülött ivadékai ismét csak tiszta vérű

génorzók lesznek, a ciklus pedig visszataszító, ösztönös

elkerülhetetlenséggel folytatódni fog.

Akkorra már a testileg-lelkileg torz lények ezreiből álló

családközösség titokban megfertőzi a társadalmat, s a tenyészet

éber tudatában lesz minden egyes tagja idegen szükségleteinek. És

valahol, egy titkos, fényűzően berendezett rejtekhelyen a burjánzó

testű pátriárka, amely annak idején elkezdte a bolygó megrontását,

mély beleéléssel élvezi ivadékai minden cselekedetét...

Fazettanegyed... Egy génorzó feltépi az egyik gárdista mellkasát,

majd visszahúzódik búvóhelyére...

Jaq rövid időre egyszerre jelenítette meg az összes kémlégy által

továbbított képet a vetítőernyő mozaikján. Aztán kinyújtotta tudata

csápjait, és... Érezte, hogyan sűrűsödik a harc Vaszilarjovban,

hogyan veszít a lendületéből, és hogyan összpontosul

elkeseredetten egy pontra, a szállodától mintegy tizenöt kilométerre

északra. Itt gyűltek össze az életben maradt tiszta vérűek és

szolgáik. Lehet, hogy a pátriárka már halott volt. Errefelé tartottak

Obispal meg az emberei az egyik irányból. És Ey'Lindi a másikból...

Megint egy fazettanegyed... A sötét, magasított megfigyelőfülke

valami laboratórium-féleségre nézett. A vészfények villogásában

ősrégi berendezések szikráztak és füstölögtek, melyeket kezelőik

magukra hagytak. A pulzáló fény mozdulat közben merevítette ki a

támadásra gyülekező szörnyetegeket.

Jaq egy gondolattal utasítást adott a kémlégynek, hogy váltson

infravörösre.

Odafönt a fülkében, a szintetikus bőr fekete álcájában láthatatlanul,

Ey'Lindi kuporgott. A plasztacél ajtót beékelte maga mögött, hogy

zárva maradjon. A megfigyelőablak kétségkívül páncélüveg volt. O

pedig csak kuporgott. Rejtőzik? Bezárta volna magát egy viszonylag

biztonságos búvóhelyre?

Az orgyilkos módszeresen az övébe rejtette jokaero fegyvereit.

Utána oldószert fújt egy pontra a karján, és egy tűt szúrt a

szintetikus bőrön keletkező lyukba. Befecskendezett magának

valamit. Aztán még mélyebbre görnyedt, a lábát maga alá húzva,

mintha ugrásra készülne.

Nemsokára púpok türemkedtek ki a gerincvonala mentén. A feje

megnyúlt, az ujjai karmokká forrtak össze.

– Mi történik vele? – kiáltott Gugol. – Megfertőződött? Jaq
megborzongott.

– Meg kell mondanom, hogy komolyan veszi a kihívást.
– Mi történik vele, ember? – Gugol karon ragadta Jaqot, és
elborzadva meredt a szörnyeteggé változó Ey'Lindire.

– Polimorfint fecskendezett be magának.
– Polimorfil... Az valami fájdalomcsillapító, ugye?
– Nem.
Az orgyilkosokat ellenállóvá teszik a fájdalommal szemben. Ey'Lindi

azonban bizonyára gyötrelmesen szenvedhetett, ahogy a teste

akarata parancsa előtt meghajolva igyekezett átalakítani magát.

Gugol hisztérikusan kuncogott.

– Az orgyilkosoknak az a szere, ugye? Amit arra használnak, hogy
új külsőt öltsenek. Hogy álcázzák magukat. Hogy valaki másnak a

szerepében tetszelegjenek. Egy másik ember szerepében, Jaq!

Hallottam már a polimorfinról, Jaq. Az nem változtathatja meg

ennyire valakinek a testét! – Ujjával vad mozdulattal bökött a

képernyőre. – És ilyen gyorsan sem!

– Ey'Lindi most valódi génorzók közelében tartózkodik – motyogta
Jaq. – Az alakjukra koncentrál, közvetlenül érzékeli őket...

– Az nem számít!
– Nos, a szintetikus bőr is segít felgyorsítani a reakciót. Élénkebbé
teszi az egész anyagcseréjét, felpezsdíti az életerejét. Erre is

alkalmas, nemcsak a védelemre.

– Hazudsz, Jaq!
– Uralkodj magadon. Van még egy másik ok... Azt viszont nincs
jogod tudni, érted?

Gugol szempillája megrebbent, és a hüvelykujját rágta, hogy

elnyomja magában az aggodalmat – vagy a pánikot? De nem

tágított, és gondterhelten hadart tovább.

– Hallottam, hogy az orgyilkosok, ha kell, kificamítják a saját
tagjaikat, sőt a csontjaikat is eltörik, hogy kígyók módjára

áttekergőzhessenek a szűk csöveken...

– Nincs jogod bármit is kérdezni! Quieta esto, nefanda curiositas,
esto quieta! – A zengzetes szent szavak úgy hatottak Gugolra, mint

egy arculcsapás.

Jaq maga is csak azóta ismerte a titkot, hogy teljesítették a kérését,

amivel az Officio Assassinorumhoz fordult, és rendelkezésére

bocsátottak egy orgyilkost, akinek voltak már tapasztalatai génorzók

által megfertőzött világokkal kapcsolatban, ugyanakkor alkalmas

volt rá, hogy kifinomult ágyasnak álcázza magát.

Ey'Lindit régebben kísérleti műtétnek vetették alá, melynek során

szénszálas rostokkal megerősített, teleszkópos, formaemlékező

szöveteket ültettek a testébe, és rugalmas porc-rendszerrel is

ellátták, amely szükség esetén kitinkeménységűre tudott merevedni.

így génorzóhibridnek álcázhatja magát, és tud is úgy viselkedni,

mintha az lenne; utána pedig visszaszippanthatja magába az

implantátumokat, megpuhíthatja, össze zsugoríthatja és a

szervezetébe olvaszthatja azokat.

Különleges mirigyeket ültettek a testébe, amik képesek voltak

hosszú időn át tárolni és szükség esetén nagy gyorsasággal

kiválasztani azokat a szomatotróf növekedési hormonokat, melyek

általában a hosszú csontok kifejlődését és a fehérjeszintézist

szabályozzák a gyermeki szervezetben. Voltak mirigyei a folyamat

visszafordítására is. A mesterséges implantátumok testének eleven,

szerves részei voltak. Ami pedig a mérleg másik serpenyőjét illeti, a

saját húsa, vére és csontja részben már mesterséges protézis volt.

Mindez a polimorfinnal és Ey'Lindi már-már kaméleonszerű

önálcázó képességével együtt – talán volt némi szerepe a

szintetikus bőrnek is, bár ezt Jaq igazán nem tudta biztosan –

hátborzongatóbb és gyorsabb átváltozást eredményezett a nő

esetében, mint akármelyik orgyilkos társánál: a teste alapjaiban

alakult át valami olyasmivé, ami legalábbis hasonlított egy igazi

génorzóra.

Jaq tudta, hogy Ey'Lindi az orgyilkosok Callidus Szentélyének

beavatottja, amely a ravasz megoldásokra specializálta magát, és

hogy a Callioidus orvosi laboratóriumában végrehajtott kísérlet talán

az önálcázás tudományának veszedelmes és gyötrelmes zenitjét

jelenti. Ennyit tártak föl előtte; és ő úgy ítélte meg, hogy az lesz a

legjobb, ha nem kíváncsiskodik tovább. Alaposan meggyőzték

annak idején a diszkréció előnyeiről.

Feltehető, hogy Ey'Lindi előző bevetése sikerrel járt, és a Callidus

Szentély igazgatója hajlott rá, hogy ismét „élesben” tegye próbára

őt... Vagy az is meglehet, hogy a bevetés kudarcot vallott, de

Ey'Lindi túlélte. Elképzelhető lenne, hogy azóta elvetették a

végletekig menő és némileg specializált kísérlet ötletét? Talán

Ey'Lindi az egyetlen életben maradt végtermék. Jaq tudta, hogy

nem érdemes túl behatóan firtatni az Officio Assassinorum titkait, ha

az ilyen apró részletekről nem esett szó az eligazításán.

Jaq tehát mindenről tudott... elméletileg. Az átalakulás gyorsasága

és teljessége azonban még így is megdöbbentette.

– Génorzó lesz belőle – hadarta Gugol. – Nem így van? Ugye? Az
lehetetlen, hogy tökéletes másolatot hozzon létre...

Valóban az volt. Ey'Lindin nem alakult ki az alsó pár kar meg a

csontos, mozgékony farok. Túlzás lett volna elvárni, hogy két fölös

végtag sarjadjon ki a bordáiból, vagy hogy a farok csontja ilyen

abnormálisan meghosszabbodjon. Jaq azt is elképzelhetetlennek

tartotta, hogy ugyanolyan erőssé vált, mint egy tiszta vérű génorzó

– bár persze a saját ereje sem volt csekély, még eredeti alakjában
sem.

A félhomályos derengésben azonban majdnem úgy nézett ki, mint

egy igazi génorzó. Legalábbis emlékeztetett egy sérült génorzóra,

amelynek a páncélja megfeketedett és több helyütt megolvadt a

tűzben, néhány végtagját pedig elvesztette; talán lézerre] nyesték le

őket, talán egy robbanás csonkította meg. Egy génorzó, amely

nagyon is él még, és képes használni gyilkos felső karmait. A

szintetikus bőr továbbra is körülburkolta – egyszerűen megnyúlt,

hogy befogadja az új testet –, és betapasztva tartotta a száját. Az

arcát, az állkapcsát mind-mind a Callidus műtőjében ültették a

szervezetébe...

Egy sérült génorzó... vagy egy hibrid. Egyik vagy másik... A

hibrideket egész sor különféle torzulás csúfíthatta el. Ha hibridnek

nézik, vajon képes lesz-e hosszú időre elbolondítani egy génorzó

ivadékot vagy a pátriárkájukat? Talán ez a pont volt az, gondolta

Jaq, ahol a Callidus kísérlete csődöt mondott... persze ha tényleg

nem sikerült.

– Ez... ez lenne az a nő, akivel megosztjuk a szállásunkat? – Gugol
hangjában érzelmek csatája dúlt: fekete döbbenet, rémült bámulat,

valami szívből jövő, csalódással vegyes szomorúság, és – igen! –

egy különös fajta iszonyat, amely élénken és izgatón borzolta az

idegrendszerét. A látvány Jaqot is mélyen felkavarta.

Ey'Lindi saját bőre már merevedni kezdett a mesterséges, fekete

bőrréteg alatt. Szívós, kitines vázat növesztett, ahogy a hormon

stimulálta sejtek sorra átalakították magukat, és szaruszerű

anyaggá keményedtek.

– Próbálták ezt már valaha orgyilkosok? – kiáltott a navigátor. –

Hogy kiforgassák a belső szerveiket, és ilyen iszonyúan eltorzítsák

magukat? És mindezt a háborús zóna kellős közepén?

– Curiositas, esto quieta!
– Ő mondta, hogy gyakorlásra van szüksége. – Ha Gugol azt
remélte, hogy ezzel engesztelő hangot üt meg, tévedett.

A fekete szörnyeteg, amely Ey'Lindi volt, kilökte az ajtót, és egy

füsttől homályos széles folyosón termett. Néhány felfegyverzett

hibrid kószált a környéken, talán eltévedtek. Vajon az igazi

génorzók idegen gondolatai járnak most Ey'Lindi fejében? Azon

tűnődik, hogyan reagálnának azok? Talán a közös tenyész tudatnak

valami furcsa védőillatát árasztja magából? Rávetette magát a

hibridekre, és mire észbe kaptak volna, már halomra is gyilkolta

őket a karmaival.

A köpönyeges férfi, aki a hibrideket kísérte, leesett állal meredt rá.

Eltátotta a száját, hogy némán tiltakozzon a dolgok rendjének e

perverz megváltozása láttán. Ey'Lindi lecsípte a fejét.

Jó néhányan látták, amint eszeveszetten vágtatva száguld a kihalt,

füstös alagutakban, de senkinek sem szúrt szemet a két kar meg a

farok hiánya, a betapasztott száj, a skarlátszínű öv. Vagy a

legrosszabb esetben csak akkor figyeltek föl ezekre az árulkodó

jelekre, amikor már késő volt. Ey'Lindi a város félreesőbb

mellékútjain haladt, és nem merészkedett a hűséges csapatok

közelébe.

Fazettanegyed... A fújtató Zhord egy kupolás térre néző szűk

árkádhoz érkezett. Három széles út indult innen, mindhármon

gyilkos harc dúlt és fojtó füst szállongott. Robbanások lángoltak föl,

mint nóvák a csillagközi porködben. Lökéshullámok gyűrűztek lefelé

a város valamelyik magasabb szintjéről, ami éppen ekkor változott

sivár romhalmazzá. A falak és a boltíves mennyezet csikorogni

kezdett. A csata addig verte az épületek dobjait, míg fel nem

hasadtak.

Füstölgő miazma terjengett a világítógömbök körül, vörhenyes

fénybe vonva a jelenetet, mintha vérvörös napnyugta támadna a

város szívében, mielőtt a végső éjszaka kioltja és bekebelezi.

Hatalmas robbanás rázta meg a plasztacél pilléreket. Levegőbe

repült egy lőszergyár? Az utak mennyezete berogyott, a

tartóoszlopok elroppantak. A kupola hirtelen ízekre robbant, akár

egy tojáshéj, és összeomlott. Odafentről járművek, gépi

berendezések és egész épületek zúdultak a térre, tüzes nyaklánccal

ékesen.

Zhord feliszkolt egy rámpán, sarkában törmelék záporozott, roppant

porfelhőket kavarva.

Félfazetta... Obispal megpillantott egy tiszta vérű génorzót, amely

valamivel odébb egy mocskos, boltíves folyosón próbált meglapulni,

amit bezárt ruhaüzletek szegélyeztek. A génorzó lassan elsántikált,

mintha sebesült lenne, egyik acéloszloptól a másikig osonva.

Az inkvizítor meglóbálta energiakardját, odakiáltott a gárdistáknak,

és a menekülő idegen után vetette magát. Vajon puszta

vakmerősködés volt Obispal részéről, hogy nem eresztett egy

sorozat robbanógolyót a szörnyetegbe, amely képtelen volt a

lőfegyverek kezelésére? Vagy vérszomj? Személyesen akarta

darabokra szabdalni az energiakardjával – kard karom ellen –, úgy,

hogy mindenki lássa.

A folyosó zsákutcának bizonyult. A túlsó végét megperzselt

törmelékhalom torlaszolta el. Mikor az inkvizítor észrevette ezt,

szélesen elvigyorodott. Igaz, nem sokáig...

Valahol egy láthatatlan kéz meghúzott egy kart, mire egy rétegzett

acélból készült válaszfal zuhant le mögötte, elvágva őt a

gárdistáitól. Obispal megpördült.

– Vágjátok át sugárbárddal, de gyorsan! – bömbölte.
A génorzó már nem menekült; kimeresztett karmokkal rohant feléje.

Obispal szembenézett vele; ezúttal már krómacél sorozatlövőjét

kapta kézbe, mely csak úgy okádta a forró ólmot a szörnyre. Sok

robbanógolyó célt tévesztett; mások lepattantak a kltines páncélról.

Az egyik telibe talált, s a fülsértő robbanás pillanatokon belül pépes

kocsonyát csinált a lény páncélozott fejéből.

A mennyezeten csattanva nyíltak ki az aknafedelek. Tucatnyi hibrid

és egy újabb tiszta vérű ugrott a folyosóra. A hibridek egyre csak

jöttek. Egy egész veszett falka rontott Obispalra, összevissza

lövöldözve különféle fegyverekből; torz arcukra kiült a gyűlölet.

Lézersugarak, lángnyelvek és közönséges golyók tépték-perzselték

az inkvizítor palástját, de az alatta viselt energiapáncélnak hála,

sértetlen maradt. A feje védtelen volt. Egy zsonglőr ügyességével

kapcsolta a sorozatlövőt automatára. A kiürült töltényhüvelyek úgy

szóródtak szerteszét, akár a gabonaszemek egy mezőgazdasági

világon betakarításkor. Fél kézzel a sorozatlövőt kezelte, a másikkal

hihetetlen gyorsasággal lengette az arca előtt a sustorgó

energiakardot, mintha darazsakat akarna elhessegetni legyezővel.

A robbanások döreje fülsiketítő volt a boltív alatt. Obispal palástja

tüzet fogott.

Ahogy Obispal az egyik zárt üzlet elé hátrált, odabentről valami

szétszakította az acélrostélyt. Aztán kinyúlt egy génorzó karom, és

berántotta az inkvizítort a résen.

3.
Aztán kirepült a résen lángoló palástja, amiben akadt még néhány

kézigránát. Ezek a tömeg képébe robbantak. Obispal energiakardja

kecses ívet írt le a levegőben, majd a padlóra esve egyet-kettőt

pördült, elvágva néhány lábat. A kémlégy – és vele a képeket

továbbító minikamera – hirtelen a széttépett rostély mögött ásító

sötétségben termett, majdnem ugyanakkor, mikor a tiszta vérű

átugrott tenyész rokonai testén, hogy utat törjön a falkának.

Kimeresztett karmát az övével vetekedő gyilkos karmok söpörték

félre, aztán a fejébe mélyedtek, úgyhogy a tiszta vérű felrikoltott, és

sebesülten lógva maradt az acélrostélyon, eltorlaszolván a rést.

Infravörösben tiszta lett a kép. Az Ey'Lindi-szörnyeteg volt az, aki

biztonságba rántotta az inkvizítort. Ő tette harcképtelenné a

génorzót, amely megpróbálta követni. Most egyszerűen lefogta

Obispalt, karom hossznyi távolságra tartva magától a lefegyverzett

férfit.

A magas, fülsértő sivítás csakis néhány sugárbárd hangja lehetett,

amint vajként vágják keresztül a válaszfalat odakint.

Obispal szabadulni igyekezett.

– Micsoda? – kiáltotta. – Ki ez? Te nem vagy génorzó. Nem vagy
hibrid sem. Ki vagy?

Mennyit láthatott vajon Obispal? Ey'Lindi nem felelt. Még ha akart

volna is, hogyan tehette volna tépőfogas pofájával, amit szintetikus

bőr tapasztott be?

Odakintről most, fegyverropogás, sikoltások, sistergés. A gárdisták

áttörtek a válaszfalon.

– Ááááá!... – Obispal hangjából érződött, hogy csak egy hajszál
választotta el az igazság megsejtésétől.

– Vigyázat odabent! – hallatszott. A megnyomorított tiszta vérűbe
lézertűz vágott. A karom elengedte Obispalt, és ellökte. Ey'Lindi

sarkon fordult, és felviharzott egy acéllépcsőn. Obispal őrjöngő

dühében jókorát rúgott a falba elefántcsizmájával, aztán

összeszedte magát, megkereste a sorozatlövőjét, és felkészült

megmentén fogadására.

– Kissé hálátlan a fickó, nemde? – húzta a szót Gugol.
– Csapdába sétált – mondta Jaq. – Az óvatlanokra mindenütt
csapdák várnak az egész világegyetemben. Obispal egy pillanatra

óvatlan volt, és tudja ezt. Azt is tudja, hogy tudja valaki más is, és

ez megalázó. Az utolsó percben alábecsülte a génorzókat, mintha

csak a játékszerei lennének. A hadjárata egészen mostanáig simán

ment.

– Igen, simán – visszhangozta Gugol gúnyosan. A főképernyő körül
kavargó apró fazettákat tanulmányozta, és a rémséges pusztulást,

amit mutattak. – Egész városok dőltek romba, milliók haltak szörnyű

halált. Ragyogó.

– A Sztálindróm nemsokára megtisztul, Vitalij. Nem ez a
legrosszabb, ami egy világgal megtörténhet.

– Mi lehet rosszabb még ennél is?
– Az exterminatus – suttogta Jaq, csak úgy önmagának.
– Micsoda?
– Semmi. Vaszilarjov nem fog teljesen elpusztulni. A háború
hullámai még minket sem érnek el itt, a szállodában.

– Megnyugtató tudat.
– A Káosz dagálya nem fenyegeti többé a Császárt.
A génorzónak álcázott Ey'Lindi görnyedt tartásban rohant sötét

csatornákban és karbantartó alagutakban. Ősrégi lépcsőkön

kapaszkodott fel, amelyek olyan hosszan emelkedtek csigavonalban

nyirkos falú központi aknájuk körül, hogy önmaguk semmibe tűnő

pontjává zsugorodtak össze. Tátongó szakadékok fölött átívelő

hídállványokon kelt át. Újabb lépcsőket talált, és leereszkedett

rajtuk. A szellőzőaknákból sikátorokba bújt át, onnan pedig vissza a

csatornákba. Csak időnként futott össze a mészárlásból menekülő

városlakókkal, akik bölcs előrelátással ilyen rejtekhelyeken húzták

meg magukat. Ezeket félrelökte, és továbbrohant, szemmel látható

megkönnyebbülésükre. A nagyobb utakról továbbra is beszűrődött a

tömeges menekülés moraja és ordítozása, s baljós dobszóval

kísérte a rovarszerű test ízeinek szakadatlan percegését.

Egy elágazásnál megállt, mintha figyelne valamire.

Fazettanegyed... Zhord egy veszedelmesen keskeny rámpafélén

loholt a gigászi ember-massza fölött, és lihegett:

– Huh, huh, huh.
Odalent egyre magasabbra duzzadt az ár, mintha az

emberfolyamnak valamilyen gát állta volna útját. A mozgójárda

bizonyára működésképtelen lett a ránehezedő iszonyú súlytól,

különben a tömeg egyik felét hátrafelé húzta volna.

Testek szorultak egymásnak fuldokolva. A tömeg egyenesen álló

hullákat sodort magával. A legügyesebb menekülők az élők és

holtak feje fölött ugrálva igyekeztek biztonságba jutni, míg egy

bokaficam vagy egy dühösen utánuk kapó kéz fel nem buktatta

őket. Ilyenkor csapkodó karokkal terültek el az emberi koponyák

hullámzó tengerén.

Félő volt, hogy az út falai szétrepednek. Az egyre csak özönlő

férfiak és nők nyomására egymásba gubancolódott, összetört testek

emelkedtek ki a masszából kúp alakú halmokban. Az elgyötört hús

elképesztő áradata egyetlen, ezerfejű lénynek tetszett, amely

tébolyultan sajtolta mind összébb magát, míg a szemek kiugrottak

az üregükből, a bőr felhasadt, a véredények falai megrepedtek. Ha

Zhord belezuhan ebbe...

Máris egyre növekvő emberfák fenyegették a rámpáját, ahogy a

túlélők foggalkörömmel mászva-kapaszkodva utat törtek maguknak

fölfelé. A világítócsövek villogni kezdtek, mintha várható volna, hogy

a kínnak és a borzalomnak eme poklához rövidesen a sötétség is

társulni fog.

– Miért nem használtok kábítógázt? – kiabálta túl Zhord a
nyögéseket és a sikoltozást, mintha valami felelős tisztviselőhöz

beszélne. – Azt akarja a kormányzótok, hogy még több embere

nyuvadjon meg?

Kinyílt egy aknafedél. Egy fekete karom ragadta meg Zhordot. Egy

kitinpáncélos fekete kar egyszerűen felkapta, és az undok

szörnytesthez ölelte. A kis ember feje egy kiálló állkapocshoz

szorult.

Zhord zömik nyelven nyöszörgött valamit; nyilván megbánta már

vakmerő kiruccanását a háborús zónába.

Aztán Jaq és Gugol hallotta, amint reszkető hangon imádkozni

kezd; a birodalmi gót nyelvet használta, mintha abban

reménykedne, hogy így a galaxis túlsó végére is eljut a szava:

– Ó, drága őseim! Ne engedjétek, hogy eláruljam a fajtám!
Ezt akár a saját nyelvén is mondhatta volna. Birodalmi gótul az

Istencsászárhoz kellett volna segítségért fohászkodnia. Gugolból

kirobbant a nevetés.

– Szegény bugris biztos azt hiszi, most fogja megkapni a
génorzócsókot. Ó, la belle dame sans merci.

– Ne használj eretnek varázsigéket – mondta Jaq szigorúan.
– Nem használtam. Ez egy idézet valami antik versből. Azt jelenti...
szóval egy halálos hölgyre utal. Ey'Lindire.

– Ebben az esetben egy nagyon halálos hölgyre – helyeselt Jaq.
– Zhord barátunk irányában persze nincsenek ilyen szándékai. Bár
bele fog telni némi időbe, mire a kis bugris észreveszi.

Ey'Lindi visszaugrott a karbantartó járatba, és továbbrohant,

amilyen gyorsan csak tudott. Zhordot a karmai között dédelgette; a

zömik úgy zokogott, akár egy kisgyerek.

– Valami különleges, titkos helyre viszi, a sorsdöntő csókra –

tűnődött Gugol. – Legalábbis a kis bugris most ezt hiszi. Utána

örökre meg kell tartóztatnia magát a nőktől, nehogy rontást vigyen a

népe vérébe.

– Megtartóztatni? Te tréfálsz. A génorzók áldozatai elfelejtik, hogy
megfertőzték őket. A génorzó nemcsak csókol, hipnotizál is.

– Szóval az áldozat egyszerűen párosodni akar?
– Igen, közönséges halandókkal. És rájuk is átragasztja ugyanezt a
bűbájt.

Az újszülött hibrid kisbabák hasonló módon hipnotizálják a szüleiket,

hogy szépséget lássanak ott, ahol csak torz csúfság van...

Hajjaj – sóhajtott Gugol –, ideges barátunk még mindig nem figyelt

fel néhány fontos részletre. Fogadok, hogy a gatyájába vizelt.

Ey'Lindi Zhordot magához szorítva aknamerevítő gerendák

félhomályos szövevényében cikázott, sötét alagutakon szaladt

végig.

– Még így is – mormolta a navigátor – milyen csodálatos lehet a
karjaiban pihenni...

– Csak nem vagy költő, Vitalij? – kérdezte Jaq. – Mintha elpirultál
volna...

– Összehozok ezt-azt, ha van útközben szabadidőm – vallotta be
Gugol. – Néhány verset az űrről. A szerelemről. A halálról. Ha

igazán tetszenének, le is firkantanám őket.

És valószínű, hogy igazán tetszenek, gondolta Jaq.

– Óvakodj – mondta – a romantikától.
Ey'Lindi egy kicsiny, elhanyagolt raktárhelyiségbe ért, ami zsúfolásig

tömve volt poros, pókhálós szerszámokkal. Egy állványon

világítógömb égett halvány, narancssárga fénnyel.

Ey'Lindi belökte az ajtót a vállával, és kissé hirtelen, de nem durván

lerakta a zömiket. Zhord odébb botladozott pár lépéssel. Mivel

semmi más lehetősége nem maradt, szinte dacosan nézett

farkasszemet a vélt szörnyeteggel.

– Huh! Nem fogod megtenni. Huh, inkább megölöm magam.
– Milyen szemérmes és bátortalan! – Gugol hangjában nemcsak
gúny volt, hanem valami hihetetlen, epekedő vágyakozás is.

Az álgénorzó szintetikus bőrrel betapasztott pofájára bökött. Aztán a

karmával – amit aligha ilyen finom mozdulatokra szántak – lecsípte

magáról az övet, meglengette a zömik orra előtt, és a belső oldalára

erősített felszerelési tárgyakra mutatott.

A kis ember szemében végre derengeni kezdett a felismerés fénye.

Tétován megközelítette a szörnyalakot, és egy kis flakon után nyúlt.

Ey'Lindi bólintott lószerű fejével. Igen, az oldószer.

Zhord lefújta vele. Ey'Lindinek először a szája nyílt ki hangos

csattanással, közszemlére téve a tőrszerű fogakat. Rászlszegett a

zömikre. Csak nem akarta kényszeríteni az idegen torkot és a

nyelvet helyettesítő peterakó csövet, hogy emberi hangokat adjon

ki? Zhord folytatta a munkát, most már csak néha-néha rezzent

össze közben. Lefújta a mellét, a karját, a hátát, míg a szintetikus

bőr mindenütt feloldódott. így, csupaszon az Ey'Lindi-szörny – ha

ugyan lehet – még gonoszabbnak nézett ki.

– Szüksége volt a kis bugris kezére – mosolygott Gugol
csúfondárosan. – Ezért kapta el. Mihelyt befecskendezi neki az

ellenszerét annak a polimicsodának, faképnél hagyja majd, hadd

találjon haza egyedül.

Ey'Lindi azonban nem mutatott az injekciós készülékre, és Zhordot

sem hagyta ott. Megint fölkapta, egyetlen csapással kifordította a

sarkából az ajtót, és folytatta az útját Vaszilarjov sivár, kietlen

zsigereiben. Ő olyan magasságokat tudott megmászni, olyan

mélységekbe volt képes leereszkedni, amelyekkel a zömik aligha

boldogulna el egymaga, legalábbis nem ilyen gyorsan.

– A fenébe is, ez a Zhord már egész otthonosan viselkedik! Nem
gondolod, Jaq, hogy élvezi az utazást Ey'Lindi karjában? Azt

hiszem, Ey'Lindi csak azért cipeli, hogy legyen, aki beszél helyette,

ha igazolnia kellene magát!

– A féltékenység, Vitalij, a romantika velejárója...
A smaragd lakosztály ajtaja kitárult, és az Ey'Lindi-szörny száguldott

be rajta. Lerakta Zhordot. A zömik megigazította a zubbonyát,

leveregette róla a koszt, megfésülte az ujjával gyömbérszín

szakállát, és megpöckölte a lófarkát, mintha légy szállt volna rá. Egy

pillanatig urasan mosolygott Ey'Lindire, aztán meggondolta magát.

– Huh, huh, jó kis rajcsúr volt.
– Figyeltük – mondta Gugol. – Virtuóz bemutató volt, kedvesem! –

és kecsesen meghajolt az orgyilkos felé.

– Megmondtam, hogy ne produkáld magad – emlékeztette Jaq az
orgyilkost. – Most Obispal tudja, hogy más birodalmi ügynökök is

vannak ezen a világon, akiket nem ismer. Másrészt viszont életben

maradt, ami talán nyugtatólag hat az önbizalmára.

Ey'Lindi közelebb jött, és letérdelt Jaq elé. Bocsánatot akar kérni?

Nem, csak a génorzó-álcáját mutatja be neki tanulmányozásra.

Az inkvizítor kinyújtotta a kezét, és megcirógatta kitines, szilaj arcát.

Gugol izgatottan füttyentett. Jaq le volt nyűgözve, hiába próbálta

elnyomni magában az érzést. Megérintheti – megsimogathatja –

Ey'Lindit ebben a gyilkos, idegen álöltözetben, mintha az orgyilkos

ártalmatlan kiscica volna, ő pedig fel lenne mentve a kötelesség és

a józan ész mindennapos, kicsinyes megkötései alól. Ebben az

alakban Ey'Lindi talán veszedelmesebb, mint bármikor; és mégis,

éppen ezért visszafogja magát, elnyomja reflexeit, nem megy át

azonnal támadásba.

Megvizsgálta a kitinpáncélt, a szívós, ruganyos lábakat; közben

tudta, hogy intim módon vizsgálgatja Ey'Lindit, ugyanakkor pedig

mégsem. Alig volt tudatában a többieknek. Ey'Lindi zavaros,

sziszegő hangokat adott ki.

– Ennie kell, főnök – mondta Zhord. – Hogy legyen energiája,
mielőtt visszaváltozna.

– Te megérted őt? – kérdezte Gugol hitetlenkedve.
– Hogy megértem-e? Megértem-e? Huh! Ugyan ki láthat egy ilyen

nőszemély lelkébe? Ostoba zajokat csap a szájával, én meg

igyekszem értelmezni. Elvégre – vigyorgott Zhord ravaszkásan – én

kissé tovább élveztem a társaságát, mint ti ketten. Most, nemrég.

– Rendeljek valami különlegeset a szobapincértől? – érdeklődött
Gugol hűvösen. – Mondjuk egy egészben kisütött igazi birkát?

Feltéve persze, hogy a séfek meg a kukták még életben vannak,

nem szöktek el, és nem kénytelenek látástól vakulásig szintetikus

ételt kotyvasztani annak a rengeteg menekültnek. A hölgyünk

bankettet óhajt. Vagy ez túl hivalkodó lenne? Nemkívánatos

figyelmet keltenénk vele?

– Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy kiszolgálhatja magát a mi
készletünkből is.

Amit Ey'Lindi már meg is tett: farkasétvággyal tömte magába a

halat, húst és szárnyast a sztázisdobozokból, amiket Jaq hajójáról

hoztak a szállodába a Tormentum Malorumról, mely a sztálindrómi

látogatásuk idejére a Zafírsas nevet viselte. Bármilyen gazdag

bolygó volt is a Sztálindróm, igazi élelemhez nem szükségképpen

lehetett hozzájutni egy bolyvilágon, még a Birodalmi Hotelekben

sem, különösen háborús időkben.

Jaq figyelmét nem kerülte el, milyen lehangoltan nézi Zhord, hogyan

tűnnek el az általa bizonyára finomabbnál finomabbnak ítélt

ínyencfalatok a válogatás nélkül habzsoló szörnyeteg pofájában.

Élvezte vajon Ey'Lindi az egzotikus borjúhús ízét, a füstölt

naphalfilét, a lédús groxvese-pecsenyét? Vagy arra képezték ki,

arra kondicionálták a szervezetét, hogy bármiféle rendelkezésre álló

táplálékon el tudjon élni, algán, csótányokon, patkányokon, kit

érdekel? Érzékeli vajon a különbséget?

Zhord érzékelte volna.

Ami persze nem volt egészen meglepő.

A zömikek zord bányavilágok barlangjaiban és zsúfolt, szűkre vájt

összekötő varrataiban fejlődtek ki az emberi fajból. Ezeken a

bolygókon semmi nem volt, csak ásványok. A zömikek tömzsik,

szívósak és magabízók lettek. A genetikai külön fejlődés évezredei

során, mikor a hiperűrviharok elvágták világaikat a galaxis többi

részétől, rákényszerültek, hogy saját maguk állítsák elő az

élelmüket meg a levegőjüket. Megismerték az éhínséget – és még

mindig nem felejtették el azokat a nehéz időket. A zömikek

viszontagságos körülmények között érezték igazán elemükben

magukat. Gyakran részesítették előnyben a zordabb világokat a

kényelmesebbekkel szemben.

De enni szerettek, méghozzá kiadósan, ha megtehették.

Mesterséges hidroponikus kertjeik híresek voltak tápláló

terményeikről, és miután újra felvették a kapcsolatot a

Birodalommal, ásványvagyonuk jókora hányadát egzotikus

élelmiszerek importálására költötték. Mindennapos étrendjük ugyan

hidroponikusan termelt zöldségfélékből állt, ezeket azonban a

legváltozatosabb fűszerekkel és mártásokkal ízesítették; ez sokkal

csábítóbb volt az újrahasznosított szintetikus élelemnél, amivel a

többi zsúfolt világ lakossága túlnyomórészt kénytelen volt beérni. Ha

a legcsekélyebb lehetőségük nyílt rá, a zömikek étvágya – Zhord

után ítélve – a legkifinomultabb ínyencekével vetekedett.

Ó, igen, Jaq látta az éhes csillogást a zömik szemében. Nem irigy

mohóság volt az. A maga nyers, keresetlen módján Zhord udvarias

volt, sőt egyenesen lovagias. Tisztában volt vele, hogy először az

orgyilkosnak kell ennie, hiszen szörnyen kimerítette magát.

Csakhogy neki is megmegkordult a gyomra, és becsülni tudta a jó

konyhát.

– Te is egyél valamit, Zhord! – szólította fel Jaq. – Eredj; ez
úgyszólván parancs.

A kis ember hálásan kiválasztotta magának a sztázisdobozokból

egy nagyranőtt futómadár füstölt alsócombját.

Ínyenc módjára bólintott.

A Tormentum Malorwn fedélzetén rengeteg ilyen ínycsiklandozó

csemege volt még felhalmozva. Az inkvizítorok azt rekvirálnak

maguknak, amit akarnak – és Jaq bőséges készletekkel szerelte föl

a hajóját. Mert Jaq távolról sem tett egyenlőségjelet a spártai szigor

és a spártai étrend közé. Ez hamis, álszent puritanizmus lett volna,

ugyanaz, ami az ő ifjú éveit is megmérgezte.

Persze ettől még lehetett szimpatizálni azoknak a vezeklőknek az

érzelmeivel, akik minden földi gyönyört megtagadtak maguktól, mert

a Császár, az emberiség megváltója, az összes világi örömből ki

van rekesztve, és évezredek óta kuporog roppant trónprotézisébe

zárva...

Noha Jaq, független kereskedőnek álcázva magát, úgy tett, mintha

ágyast tartana, az igazság az volt, hogy harmincöt életéve során

csupán egyetlen nővel hált együtt – jóformán kísérleti alapon, hogy

legalább megismerkedjen a szex kéjes görcseivel.

Azok, akik engednek a szenvedélynek, elvesztik az önuralmukat.

Jaq hasonlóképpen megvonta a határt a bornál is, ami elködösítheti

az ember érzékszerveit, és fölösleges veszélybe sodorhatja.

Így hát az, hogy válogatott ínyencfalatokkal zsúfolta tele a hajó

élelmiszerraktárát, az ő szemében ugyancsak messze esett az

elpuhultságtól. Inkább a kenetteljes, mazochista önsanyargatást

utasította el vele, ami beszűkítheti a perspektíváit.

Gugol, Zhorddal ellentétben, szinte észre sem vette, mit eszik. Hogy

lehet egy állítólagos költő ennyire tekintet nélkül az ízekre? Ó, talán

aki túl sokat fürkészte a hiperűr mélyét, az valamilyen éteribb síkon

létezik... kivéve persze, ha Ey'Lindi a közelben van.

Zhord azonban egyetlen harapás után lerakta a füstölt combot.

– Valami baj van? – kérdezte a navigátor.
– Arra az összetiport tömegre gondolok, a romba dőlt utcákra.
Milliók haltak szörnyet, én meg itt tömöm a fejem. Miért nem

eresztett valaki kábítógázt azokra a pánikba esett menekülőkre?

– Áldozatok voltak a tisztaság oltárán – mormolta Jaq.
– Inkább egyszerűen áldozatok, minden cifrázás nélkül, egy
fenemód véres oltáron, ha megbocsátasz. Huh!

– Valóban így gondolod? – tűnődött Jaq. Ilyen sok hulla; és aztán
még egy-kettő, porcukornak a halál zabkásájára.

Zhord bűntudatos képpel felragadta a combot, és beleharapott.

Ey'Lindi végre úgy tűnt, teleette magát.

Jaq felhagyott a mélázással, és eltöprengett rajta, engedi-e Ey'Lindi,

hogy végignézze a visszaváltozását, amint a szörnyeteg szétolvad,

s átalakul egy tökéletes, hibátlan női testté. Ám Zhord kérdő

tekintettel bökött az állával Ey'Lindi hálószobája felé, az orgyilkos

pedig bólintott lószerű fejével. Zhord félrelökte a madárcsontot,

fölkapta Ey'Lindi selyemruháját, stóláját és tűsarkú cipőjét a

padlóról, ahol a távozása óta hevertek, és megindult a hálószoba

ajtaja felé. A szörnyeteg követte.

– Én mondom!... – tiltakozott Gugol. Zhord sarkon fordult, és
rámeredt.

– És mit mondasz, huh?
A navigátor könyörgő pillantást vetett Jaqra.

Jaq a saját indítékain tűnődött, miért akar tanúja lenni, ahogy az

álgénorzó visszaalakul nővé. Bosszantó, kétértelmű indítékok

voltak. Egy inkvizítor nem lehet bizonytalan. A finomságokra és a

paradoxonokra persze fel kell készülnie, de csak úgy, ha közben

következetes marad. Bölcsebb lesz, ha kerüli a kísértést. Intett

Zhordnak, hogy menjen csak tovább.

Mikor a hálószobaajtó becsukódott, Gugol durcás képet vágott, és

nagy érdeklődéssel tanulmányozni kezdte az egyik körmét.

Jaq a kémlegyeire összpontosított.

A pusztítás a vége felé járt. Obispal diadalittasan fejezte be a

hadjáratot. Hamarosan már csak a romok, a halál és a

megnyomorított lelkek maradnak.

Jaq egyelőre kikapcsolta a képernyőt, és lazított, bár volt valami,

ami továbbra sem hagyta nyugodni.

Mikor Ey'Lindi kilépett a hálószobából, ismét selyemmel és

drágakövekkel ékesen, mint Jaq ágyasa, az arca a kifejezéstelen

fensőbbségtudat tanulmányképe lehetett volna; bár amikor Zhord

kissé kábán kibotorkált utána, a szemében egy futó pillanatra

megcsillant a kajánság szikrája.

– Imádkozzunk – mondta Jaq. – Adjunk hálát Istencsászárunknak,
aki őrködik felettünk, amiért megtisztult végre ez a bolygó, és

eltávozott tőle az űr szülte gonosz...

Miközben az ismerős szavakat idézte, Jaq azon törte a fejét,

voltaképpen miért is kapta az utasítást, hogy tartózkodjon

Sztálindrómon, míg megtisztítják. A páholya alpriorja, Baal Firenze

jelölte ki őt erre a küldetésre, bizonyára valamelyik Titkos

Nagymester parancsára.

– Ügyelj rá, hogy semmi tisztátalan ne maradjon! – mondta Baal
Firenze.

Jaqot az ejtette gondolkodóba, hogy a génorzók oly véresen elfojtott

lázadása természetes veszedelem volt. A génorzók nem voltak a

Káosz ivadékai. Az indítékaik viszonylag egyszerűek voltak:

szaporodni, megvédeni magukat a külső fenyegetéstől, és

csontossá merevíteni a társadalmi rendet – lehetőleg a saját

ellenőrzésük alatt –, hogy mindig elegendő emberi gazdaállat álljon

a rendelkezésükre.

Csakhogy Jaq az Ordo Malleus tagja volt, képzett démonvadász. Az

ő rendje elsősorban a Káosznak a hiperűrben lapuló erőivel

foglalkozott, melyek megszállhatják a mentális képességekkel
rendelkező, sebezhető egyéneket, és az iszonyat eszközévé
torzíthatják őket.

A Sztálindrómon egyáltalán nem ez volt a helyzet. Miért kell akkor

biztosítani egy nem pszichikai jellegű bevetést?

– Végy oltalmadba minket Khorne és Slaanesh, Nurgle és Tzeentch
gaz fondorlataival szemben...

Ezeket a szavakat halkan mondta ki, csak önmagának. Egy

közönséges zömik, egy navigátor, de még egy orgyilkos sem

hallhatja a Káosz őshatalmainak tiltott nevét.

A társai továbbra is lehajtva tartották a fejüket. A nevek legfeljebb

ismeretlen, rituális szövegrészeknek tűnhettek nekik.

Vagy, gondolta komoran, valami hátborzongatóan ősi

költeménynek.

– És védj meg minket azoktól, akik emberi örökségünk eltorzítására
törnek – folytatta.

Miért éppen a Sztálindróm, miért?

Igaz, a rendje az inkvizíció egészének titkos felügyeleti szerve is

volt. Elképzelhető, hogy Harq Obispal őrjöngő – bár sikeres –

túlzásaiban egyesek a megszállottság jelét látják, a hiperűr démoni

hatalmainak nyomát? Aligha, gondolta Jaq. És tehetetlennek sem

lehet Obispalt tekinteni, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban,

mikor vakon csapdába rohant a boltív alatt, megingott kissé az

ítélőképessége.

A cinikus lélek persze azt is állíthatná, hogy voltaképpen Obispal

fellépése váltotta ki a lázadást, így hát őt terheli a felelősség az

egész rombolásért, ártatlan kívülállók millióinak haláláért. De

hagyhatták volna békén tovább tenyészni és undokul tekergőzni ezt

a viperafészket? Nyilvánvalóan nem. Ámbár Obispal körültekintőbb

sebészi stratégiát is alkalmazhatott volna; nem feltétlenül kell az

egész testet darabokra szabdalni ahhoz, hogy megtaláljuk és

eltávolítsuk a fertőzött szervet...

A zömik megjegyzése az áldozatról meg a véres oltárról aggasztotta

Jaqot. Milliók halálsikolya hívó szóként szólhat a Káoszhoz, része

lehet valami hatalmas idézésnek.

– És védj meg minket önmagunktól – tette hozzá Jaq, amivel végre
magára vont egy kíváncsi pillantást: Zhordét.

Most már Jaq is rettentő éhes volt.

Alapos megfontolással vacsorázott, szarvasgombával töltött

bárányembriót választva magának, amihez dicsbogyólevet kortyolt.