szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Tizenkettedik fejezet
Tűzvihar

A vihar előtt, egészen véletlenül, egy csapatszállító repülőgép
érkezett a shandabari űrkikötőbe az északi kontinensről. Kétszáz
harcedzett katonát hozott, akiket az űrbe akartak kiküldeni, hogy
csatlakozzanak a Sabulorb Regimenthez. A Birodalmi Őrség
szállítóhajója már korábban leszállt, és csak arra várt, hogy az
újoncok megérkezzenek. A hajót kétszakasznyi veterán őr kísérte.
A shandabari helyőrség katonáinak fele szokás szerint az űrkikötő
közvetlen közelében táborozott, a másik fele pedig a kormányzó
palotájánál. A vihar elülte után a kormányzói palotát védő egységek
recsegős, alig érthető rádióüzenetet kaptak a városból, a
törvényszéki épületből, a főbírótól. Így tudták meg, hogy a Szürke
sivatag irányából kétszemélyes repülő gépezeteken érkezett idegen
lények támadást indítottak az egyik kertváros ellen. Ez ugyanaz a
kertváros volt, ahová a vihar takarásában páncélos harcosok
érkeztek. A jelek tehát arra vallottak, hogy bizonyos földön kívüli
lények éppen itt, Shandabarban akarják megvívni privát háborújuk
egyik csatáját. A jelentések szerint az arbitrátorok kivonultak a
helyszínre, és komoly veszteségeket szenvedtek. Sürgős
segítségre volt szükségük.

Az egyik bíró meggyilkolását, valamint az egyik őrjárat
lemészárlását követően a törvényszék új munkamódszert vezetett
be, amelynek alapját a jelentésekre és a jelenségek észlelésére
való gyors reagálás alkotta.
A veteránok meg a kemény kiképzésen átesett újoncok kiszálltak az
űrhajóból, és felzsúfolódtak az űrkikötői kaszárnyából kirendelt
szárazföldi csapatszállítókra. A páncélozott járművek hatalmas, a
sivatagi talajhoz és viszonyokhoz passzoló kerekeit domború,
szoknyaszerű lemezek védték. Nem sokkal azután, hogy ezek a
járművek elhagyták az űrkikötőt, a bolygó orbitálisáról egy
azonosítatlan hajó ereszkedett alá, minden bejelentkezés, minden
engedélyezés nélkül. A landolás utolsó fázisában plazmaágyújából
tüzet nyitott a Birodalmi Őrség már majdnem teljesen kiürült,
magatehetetlenül hasaló hajójára, amely rögtön felrobbant. A
roncsból szétröppenő fémdarabok mozgásképtelenné tették a
közelében álló csapatszállító repülőgépet.
A plazmaágyú ezután az irányítótornyot rombolta szét, majd a
terminált perzselte fel. A villámgyorsan landoló szögletes hajóból
hatalmas termetű, iszonyatos páncélzatú harcosok özönlöttek ki...
Shandabar más részein jets iklókat láttak, amelyeket zöld ruhát és
hosszúkás, csuklyára emlékeztető zöld sisakot viselő magas alakok
irányítottak...

* * *
A polgárok, akik elbújtak a vihar elől, miután előmerészkedtek
rejtekükből, megtalálták az utcákon a halottakat, azokat a
szerencsétleneket, akiket a homok és a szél fojtott meg. A hullákat
– és a várost is – finom, vastag porréteg fedte. A különböző
városnegyedekből hallatszó detonációk és fegyverropogás arra
utalt, hogy a helyi alvilág bandái megpróbálják kihasználni a
kínálkozó alkalmat, és fosztogatásba kezdtek a vihar alatt.
Az Occidens-templomból terepszínű egyenruhába bújt diakónusok
vonultak ki, hogy megtámadják a déli Austral-templomot. Igen, erről
az akcióról sokan tudtak, a harc komolynak ígérkezett, de... Nem! A
két vallási csoport összecsapása nem lehetett annyira heves, hogy
ekkora zajt, ennyi dörrenést okozzon.
A város különböző pontjain az Igaz Arc bemutatásának
ceremóniájára felállított kivetítő ernyőkhöz az ünnepségsorozat
befejezte óta senki sem nyúlt hozzá. Az egyik bíró üzenetet küldött
az Occidens-templomba, melyben utasította a főpapot, hogy
kapcsoltassa be az egységeket, és ezen a monitorhálón keresztül
szólítsa meg a polgárokat, hirdesse ki az általános
szükségállapotot, riassza az embereket. A várost idegen lények
támadták meg. Az arbitrátorok és a Birodalmi Őrség tagjai az
eszközökben nem válogatva, a lehető leghatékonyabban – tehát a
lehető legkönyörtelenebbül – helyre fogják állítani a rendet.
Közben a birodalmi kultusz hívei nekivágtak a homokkal borított
utcáknak; az Occidens udvara felé tartottak, hogy imádkozzanak.
Ahogy a közös fohász felemelkedett az égre, az udvar fölött egy
viszonylag kis, felfegyverzett repülő gépezet jelent meg, amelynek
utasa a Halál volt. A bizarr, hórihorgas figura füstmocskos koponyát
Viselt a fején sisak helyett, ruháját és füstcsíkokat eregető köpenyét
fehér csontok díszítették. Őrültnek látszott, és mintha fájdalmak
kínozták volna. Lehet, hogy hamarosan elragadja önmagát...?
Szócsövön keresztül ordított le az alatta lévőknek.
– A NAPOTOK NEMSOKÁRA SZÉTOLVASZTJA A
VILÁGOTOKAT! A NAPOTOK HAMAROSAN FELFORRALJA A
TENGEREITEKET! A NAPOTOK NEMSOKÁRA KEMÉNYRE
PERZSELI A SIVATAGAITOKAT! MINDEN HÚS SZÉNNÉ ÉG, A
VÉr FELFORR, MINDEN ÉLET VÉGET ÉR!
A döbbent főpap a jelenetet kiközvetítette a porral és homokkal
belepett kivetítőernyőkre, így Shandabar több kerületének lakói
azonnal tudomást szerezhettek a figyelmeztetésről. Legtöbbjük nem
egészen értette a Halál által használt szabványos birodalmi gótot,
de azt majdnem mindenki felfogta, hogy az iszonymaszkos Bohóc
jót akar nekik. A nap egyre erősebb hősugarakat döfött keresztül a
még mindig a levegőben lebegő homokszemcsék között. Úgy tűnt,
mintha lángolna az égbolt.

Aztán... a Halálbohóc lezuhant a gépéről – úgy fordult oldalra, úgy
esett le, mintha valaki lelövette volna, hogy elhallgattassa. Zuhant,
pörögve és forogva, aztán elterült a kemény talajon, törött
csontokkal, égett bőrrel.
Marb'ailtort két bátor, zöldbe öltözött Őrző mentette ki a lángoló
villából, két elda, akik meghallották kétségbeesett kiáltásait. Vele
együtt a Rhana Danára könyvét is kihozták a tűzből. Marb'ailtor
komoly égési sérüléseket szenvedett, de nem adta át magát a
fájdalomnak és a szenvedésnek. Kijelentette, hogy a városban
anarchiát kell szítani, mert csak egy ilyen felfordulásban lehet
esélyük az eldáknak arra, hogy megküzdjenek a káosz
űrgárdistákkal, és biztonságba helyezzék a sorskönyvet anélkül,
hogy szembe kellene nézniük az emberek sebtiben kirendelt
harcosaival. Nem, most nem csatázhatnak, most drága az idő.
hiszen követniük kell azt az őrült mágus inkvizítort, aki kitépett a
könyvből egy létfontosságú lapot.
Legyen hát anarchia a városban!
Marb'ailtor úgy érezte, kibírja élve addig, míg felszítja a zűrzavar tüzét.

Miután a Halálbohóc lezuhant a Viperáról – amely továbbzúgott a
város fölött, és csakhamar eltűnt –, a főpap elrendelte az általános
riadót. A törvényszéktől kapott parancsok ellentétben álltak azzal,
amit a Halál mondott az azonnali és teljes megsemmisülésről.
Vagy... talán mégsem? Mi lenne, ha a tömegek mégsem
szereznének tudomást semmiről, ha nem próbálnának fejvesztve
menekülni, ha türelmes birkaként, mit sem sejtve várnák sorsuk
beteljesülését?
Nos, akkor a hatóságok akadálytalanul elhagyhatnák a bolygót, nem
lennének zsúfoltak a menekülési útvonalak.
Pánik hullámzott végig Shandabaron. Pánik és düh. A riadóval senki
sem törődött. Ha kétmillió ember (leszámítva a homokban
megfulladt tömegeket) ellentmond a parancsoknak, mit tehet pár
ezer arbitrátor?
A városban egymás után lobbantak fel a tüzek. A déli
Austral-templom mar lángokban állt.
Tűz. Meleg. A nap, a perzselő nap lassanként leereszkedett. Por és
homokfelhők, forróságköd, füstpászmák – az egyik füsttorony az
űrkikötőnél nyújtotta az égre fekete ujját...
Futótűzként terjedtek a menekülési útvonalakra vonatkozó
információk. Nem, az űrkikötőn keresztül lehetetlen elhagyni a
bolygót. A komplexum használhatatlan; egy ellenséges hadihajó
telepedett le a közepén, amely minden egyes felszállni készülő
teher- vagy személyszállítóra plazmaágyúból nyit tüzet. A
robbanások megrázták a várost...
És mi lenne, ha a széles Bihisti folyón keresztül menekülnének? A
hűs vizű folyón? Sok ezer ember zsúfolódott be a hajókba és a
csónakokba, amelyek nem bírtak a víz színén maradni a roppant
súly alatt. Rengetegen fúltak vízbe. Nem, ez az a régi sem jó.
Különben is: a hajók túlságosan lassúak. A vezetők, a hatósági
tisztviselők közül egy sem próbált a folyón menekülni, és ez már
jelent valamit. Egy fanatikus arról prédikált, hogy vonuljanak ki a
sivatagba, a természetben keressenek megnyugvást és
bűnbocsánatot.

– Tegyétek ki lelketeket a sivatagnak, vállaljátok a
megpróbáltatásokat! Ez igazi hitpróba lesz! Leljétek meg azt, ami
igazán fontos, mielőtt még megvirrad a holnap!
Az emberek többségének fogalma sem volt arról, hogy mi történik a
városban, csak annyit tudtak, hogy a lehető leghamarabb el kell
hagyniuk Shandabart. A település hamarosan felperzselődik.
Nemsokára kezdetét veszi egy irtózatos méretű exodus... A
hisztérikus menekülési vágy anarchiája sokban emlékeztetett arra a
jelenségre, amelyet a ceremónia során lehetett megfigyelni,
csakhogy ez sokkal, de sokkal nagyobb méreteket öltött.
Teherautókon, limuzinokon – ó, milyen nevetségesen bukdácsoltak
a homokdűnék között ezek a ballonkerekű járművek! –, riksákon és
homokfutókon, kamelopárdokkal vontatott szekereken, kamelopárd
háton és gyalog legalább egymillió ember kelt útnak egyszerre. Az
evakuáció teljes zűrzavart eredményezett. A nap végül visszahúzta
magába perzselő, rozsdavörös sugarait, besüllyedt a világ pereme
mögé, de a város lakói ekkor már a Szürke-sivatagban vonultak déli
irányban, Bara Bandobast felé.
A menetelés kisebb csatákkal járt együtt. Az embertengerből itt-ott
kiemelkedett egy-egy erőszaksziget. A mozgékony, gyilkos renegát
űrgárdisták össze-összecsaptak a villámgyors idegenekkel; a
Birodalmi Őrség katonái és az arbitrátorok is belekeveredtek a
harcokba. Ezek az összecsapások kisebb irtásokat vágtak a
tömegbe; a halál és a pusztulás látványa tovább fokozta a
menekülni vágyók félelmét, a hisztériát.
Homokszemek a sivatagban... Aprócska, gyenge, ember homokszemek...
A nap leszállt, a vak lemmingvonulást már csak a fegyverek villanásai világították meg.

Körülbelül akkor, amikor a menekülők mögött Shandabar vékonyka,
girbegurba vonallá változott, távoli robbanások sorozata rázta meg
a sivatagot. Másodpercekkel később északról perzselő tornádó
érkezett. Szétfújta maga elől a levegőben keringő homokszemeket,
és láthatóvá tette a horizonton villódzó, toronymagas, fényes
zászlóként lobogó lángfalat, amely nappali világosságot árasztott
szét a sivatagban.
– Szentséges őseim nevére, mi ez...?
Zhord, Lex, Jaq és Rakel egy szimpla teherautó vezetőfülkéjében
ült. A sofőr egészen mostanáig engedelmesen viselkedett – ki tenne
másként, ha fegyvert szorítanak a tarkójához? –, és megpróbált a
lehető legsimábban vezetni, ami nem sikerült minden esetben, mert
a fényszórók nem oszlatták szét valami jól a sötétséget. A két
oldalsó, díszes tükörben hirtelen vakító fény lobbant – a városban
megjelenő tűztenger zsugorított tükörképe.
A teherautót felkészítették a kamelopárd háton közlekedő nomád
banditákkal való találkozásra: a farában és a közepén egy-egy
robotvezérlésű géppuskát helyeztek el. A Bara Bandobastba vezető
úton azonban most az egyszer nem a rablók jelentették a
legnagyobb gondot; a sivatagi kalózok most nem mutatkoztak. Jobb
is volt igy, mert a fegyvereket nem lehetett volna használni – a
jármű tetején úgy zsúfolódtak össze a sebtiben felkapaszkodott
menekültek, akár a riadt bolhák a folyóban úszó mackókölyök fején.
Jaq nem akart kárt tenni bennük. Ezek az emberek az álca szerepét
töltötték be; aki a járgányra nézett, azt hihette, hogy csak a riadt
embercsürhe egy újabb csoportja próbál messzire kerülni a várostól.
A vezető telivér kamelopárdokat szállított Shandabar egyik déli
külvárosának istállójából. Elmondása szerint az állatokat Bara
Bandobastba kellett eljuttatnia az évente megrendezett nagy
versenyre. A városban várta ki a vihar végét, és már éppen indulni
akart, amikor bekövetkeztek azok a különös események, és Jaq
meg a társai beszálltak a kocsiba.
Az állatok lábát a platóhoz béklyózták, hogy ne rúgják halálra
egymást, és szájkosarat adtak rájuk, hogy ne harapják meg a
szomszédjukat. A súlyuk és a tetőn egymáshoz préselődő
menekültek súlya miatt a jármű motorja kínlódva birkózott a
tereppel. Jaq nem akart feltűnő sebességgel haladni – még
szerencse, mert a csotrogány úgysem bírt volna ennél jobban
felgyorsítani –, tudta, hogy rögtön szemet szúrnának valakinek, ha
túlságosan eltávolodnának a menekültáradattól. Számított arra,
hogy esetleg üldözik őket, de biztos volt benne, hogy ebben a sok
százezres tömegben senki sem lenne képes rájuk találni.
Ó, az a fény, amely keresztültört a homokon, az a robbanás, amely
homokfúvó orkánt gerjesztett; ó, az a lángfal...!
– Szétatombombázták Shandabart? – kérdezte Zhord riadtan.
Lex megrázta a fejét.
– Nem hiszem – mondta. – A homok, a közönséges homok is be
tud robbanni, ha oxigéntartalmú atmoszférában kellőképpen
összesűrűsödik. És persze ha van valami, ami gyújtószerkezetként
működik. Szerintem a vihar során felszínre kerültek a
Szürke-sivatag alatt rejtőző hatalmas szén-, kén- és
salétromtelérek. A szél lehántotta a felső rétegüket, magával
sodorta a szemcséket, és szétszórta a városban. A
plazmarobbanások aztán meggyújtották ezt a keveréket. A város...
tűzviharba került.

– Ez most azt jelenti, hogy éppen egy egész sivatagra való
puskaporon akarunk átvágni? Ez is be tud robbanni?
– Nem hiszem, zömik. Ha így lenne, már elértek volna minket a
lángok. A városban adottak voltak más körülmények is... Például ott
a levegőnek megnőtt az elektrosztatikus töltése. A vihar miatt – és a
Káosz megjelenése miatt. Egyébként elmondhatunk egy hálaimát
azért, hogy Shandabar felrobbant.
– Micsoda?
– Reggel, amikor a nap felkel, a hőmérséklet ugrásszerűen
megemelkedik. A tömeg nem bírja majd a sivatagi hőséget, sokan
haza akarnak menni. De nem lesz hová, hiszen az otthonuk
megsemmisült, ezért folytatják útjukat... és mi az áradat közepén
nyugodtan továbbhaladhatunk. Senki sem fog észrevenni minket.
Az eldák, a káoszrenegátok és a helybeli békefenntartók egész éjjel
egymást öldösik majd, ezért egyik csapatnak sem lesz elég ereje
ahhoz, hogy a nyomunkba eredjen, és kutatni kezdjen utánunk. Hé,
sofőr, ne ilyen gyorsan!
Pihenésre volt szükségük, ezért úgy döntöttek, egymást váltva
őrködnek, figyelik a sofőrt, és aki éppen nincs szolgálatban, az
megpróbál aludni egy keveset a zsúfolt, vibráló fülkében. Rakelnek
nem kellett őrködnie, ő annyit alhatott, amennyit akart – vagy
amennyit tudott.

* * *
Jaq és csapata hogyan szerezhetett volna tudomást arról hogy az
űrkikötőben egy második káoszhajó is leszállt?
Mi szükségük lett volna erre az információra, ha a tűzvihar úgyis
szétperzselte ezt a bárkát?
* * *
Hajnalodott. A Shandabarból felszálló füst távoli maszattá változott
az északi horizonton. A sivatagban mindenütt járműveket, kitartó
kamelopárdosokat és gyalogosokat lehetett látni. Az utóbbiak közül
már csak a legerősebbek voltak képesek tartani az iramot – a
legerősebbek, továbbá azok, akiket szinte már megőrjített a
h a l á l f é l e l e m .
A kocsik egyre gyakrabban lerobbantak, soknak kifogyott az
üzemanyaga; a használhatatlanná vált teherautók és limuzinok
utasai megpróbáltak felkapaszkodni a még működőképesekre,
amelyek a megnövekedett teher alatt még inkább lelassultak.
Körülöttük úgy rajzottak a menekülni vágyó gyalogosok, mint dög
körül a legyek. Aztán nagy nehezen kialakult egy rendszer: az
emberek felváltva utaztak és gyalogoltak, így a legkimerültebbeknek
mindig jutott hely valamelyik autón, senkit sem kellett a homokban
h a g y n i .
A menekülők egyre bizakodóbbá váltak, már mertek hinni abban,
hogy biztonságban eljutnak céljukhoz. De vajon volt-e valaki, aki
tudta, hogy milyen útvonalon kell haladniuk? Ki lehet az? És mi a
garancia arra, hogy – ha létezik is ilyen ember – nem szakad el a
többiektől, nem hagyja a sivatagban a tömeget?
Egyáltalán... Biztos, hogy Bara Bandobastba kell menni? Ez az út
tényleg oda vezet? És mi értelme van odamenni? Ha a nap minden
életet el fog pusztítani a Sabulorbon, akkor Bara Bandobast is
m e g s e m m i s ü l !
Lehet, hogy az útvonal kijelöléséhez valami köze van azoknak a vad
és különös idegen lényeknek? Esetleg azoknak az iszonyatos
páncélos gyilkosoknak?
A gigantikus exodus hátterében a három csapat, az eldák, a Káosz
hívei és a helybéli fegyveres erők folytatták egymás elleni harcukat.
Hajnalban már csak egyetlen felfegyverzett jetsiklót lehetett látni a
távolban, a kétszemélyes gépek eltűntek. Meghaltak a pilótáik?
Lezuhantak? Szétlőtték őket? Ki tudja? Ki tudhatja? Mind a három
csapat óriási veszteségeket szenvedett, de a túlélők veszett
kutyákként tovább harcoltak. Eltávolodtak a várostól, egyre
közelebb kerültek a menekültáradathoz. Voltak olyan szerencsétlen
emberek, akik kereszttűzbe kerültek, és voltak olyan harcosok, akik
a járművek, a kamelopárdok és a menekülők között próbáltak
elrejtőzni az őket üldöző ellenség elől.
Vajon okosan tennék-e az emberek, ha messzire húzódnának a
harcolóktól, azoktól a lényektől, akik valószínűleg ismerik a
biztonságba vezető utat? Ha ennek a világnak el kell égnie, akkor
az ember csakis a bolygón kívül lehet biztonságban. Lassan
szétterjedt a hír (vagy álhír csupán?), hogy a sivatag mélyén
hatalmas űrhajóflotta várakozik, amely majd végrehajtja az
evakuálást – ám csak azok szállhatnak fel rájuk, akiknek erős a hite.
Hosszú még az út odáig, de ennek során kiderül majd, ki az, aki
érdemes arra, hogy megmentsék.
* * *
A nap felvergődött a keleti horizont fölé. A forróság nemsokára
ropogtatni kezdte a sivatagot.
Az ég szikrázott.
Délibábok jelentek meg, fantomjárművek lebegtek a valódiak mellett
és fölött A valódi emberek mellett látszattömeg vonult. Valahol
messze karcsú, bizonytalan körvonalú tornyok emelkedtek. Ó, igen,
ezek lesznek azok a csillaghajók, amelyekről annyit hallani.
Megjelent egy széles, sekély folyó szellemképe is; a távolban
haladó menekülők könnyedén keresztültapostak rajta, erőlködés
nélkül átjutottak a túlsó partjára.
Melyik kép valódi, és melyik képzelgés? Hogyan lehetne ezt
m e g á l l a p í t a n i ?
Hogyan találhatna meg bárki egy tűt a szénakazalban, amikor
ennyire csillog ennyire fénylik és ennyire csalfa a sivatag?
A sofőr hirtelen rádőlt a műszerfalra. Nem bírta tovább, elaludt. A
teherautó lefékezett; azonnal megállt. A tetőn utazók közül
néhányan a homokra zuhantak. Egyikük négykézlábra állva
előremászott a kocsi elejéhez, és ott próbált visszakapaszkodni a
tetőre. Kíváncsian belesett a fülkébe. A vezető halottnak látszott.
Szívrohamot kapott? Megütötte a guta? A menekülő magára
mutatott, némán jelezve, hogy képes lenne elvezetni a járművet.
Zhord félretolta az alvó sofőrt, és beindította a kocsi elején lévő
homokkeféket, hogy eltüntesse maga elől az ajánlkozót. A férfi
elvesztette az egyensúlyát, oldalra dőlt, de az utolsó pillanatban
belekapaszkodott az egyik homokkefe lapátjába, és elhúzta a
s z é l v é d ő t ő l .
A sofőr kábultan kinyitotta a szemét.
– Mi történt...? – A keze remegett. Nem volt olyan állapotban, hogy
v e z e t h e s s e n .
A motor leállt. A tetőn lábak dobbantak, öklök doboltak. A raktérben
lévő kipányvázott kamelopárdok panaszosan rugdalták a padlót patájukkal.

Az önjelölt sofőr valószínűleg eltörte a lábát, amikor leesett. Kínlódva felült, és eltorzult arccal nyújtotta ki a karját. A szélvédő felső részénél két fej jelent meg, két szempár lesett be a fülkébe.
Lex megfogta a kimerült sofőr nyakát, felültette, egy pillanatra kinyitotta a fülke ajtaját, kilökte a férfit, aztán becsapta az ajtót. Zhord átmászott a vezetőülésbe, a leskelődőkre nézett, és felkiáltott:
– Egyikőtök jöjjön le, és egyenesítse ki azt az ablaktörlőt, különben tüzet nyitok a tetőgéppuskával.
Ahogy az egyik ember sietve előrehajolt, Zhord beindította a motort. Miközben a fickó az ablaktörlőkarral küszködött, a teherautó lassan elindult előre. A ballonkerekek talán elkerülték a törött lábú embert – talán nem. Ha egy kis szerencséje volt, akkor nem. Jobb neki, ha
meghal, mint ha ilyen állapotban kint marad a sivatagban.

* * *
Dél felé, Bara Bandobast irányába haladtak a menekülő tömeg közepén. A kőlabirintus és a gomba alakú sziklák, amelyekről a Bohóc beszélt, Bara Bandobasttól keletre lehettek. Hogy is mondta Marb'ailtor? Egynapi Járás a várostól, keleti irányban. Az úgy ötven
kilométer, tehát nemsokára délkeletnek kell fordulniuk.

Ha egy teherautó levált volna az áradat eleven testéről, minden bizonnyal felkelti az üldözők valamelyik harcos csapat gyanúját. A fülkében forró, elviselhetetlenül büdös, mozdulatlan volt a levegő, és a helyzet egyre rosszabbodott, a hőség csak nőtt. A tüdők megfeszítve dolgoztak, a homlokok verítékben fürödtek. A fülkének volt ugyan lég keringetője, a ventilátor szorgalmasan surrogott, de a Sabulorbon egyetlen járművet sem szereltek fel hűtőrendszerrel – ezen a bolygón eddig még csak fűtésre volt szükség. Ezt természetesen már rég lekapcsolták, de mégis úgy tűnt, mintha maximális fokozaton működne. Jaq köpenye alatt a hálópáncél
keménnyé és érdessé vált. Rugalmasnak, porózusnak és pihekönnyűnek kellett volna lennie, valódi védelmet csakis ilyen állapotban biztosíthatott. Jaq érezte, hogy most nem sok hasznát
venné, mégsem akart megválni tőle.

Zhord kitörölte a szeméből a sós verítéket.
– Ki kéne nyitnunk az ablakokat. Jaq bólintott.
– És ideje lenne irányt váltanunk.
Az ablakot, amelynek az inkvizítor nekitámaszkodott, kézzel kellett letekerni. A kis karról az a vallatógép jutott az eszébe, amelyet inkvizítorkadétként egyszer egészen közelről áttanulmányozott.
Lehajtotta az ablakot, és kikiáltott:
– Hé, odafönt, a tetőn! Ide figyeljetek!
Fejek jelentek meg a teherautó tetejének peremén.
– Mi tudjuk, hogy lehet biztonságba jutni. Esküszöm az Istencsászárra, hogy tudjuk! De nem mehetünk oda egyedül... –
Abba kellett hagynia, hogy nyálat gyűjtsön kiszáradt szájába. A fülkébe beépített víztartály belseje már régóta csontszáraz volt. – A többieknek is jönniük kell, különben az idegenek és a renegátok megállítanak minket. Az egész menetnek délkelet felé kell fordulnia.
Menjetek át a többi járműhöz, adjátok tovább a hírt. Ha majd elegen irányt váltottak, mi is megtesszük. A cél: egy labirintus, egy kőlabirintus a sivatagban, amely úgy ötven kilométernyire van Bara Bandobasttól! – Nyelt egyet. – Eredjetek, és adjátok tovább a hírt!
Csak mi tudjuk, hol van az a labirintus. Én biztonságos helyre vezetlek benneteket. Induljatok, aztán gyertek vissza. Ha nem teszitek, lelőlek benneteket. Tízig számolok, és tüzet nyitok. Egy...!
Zhord megállította a teherautót. Ha valaki figyeli őket, arra gondolhatott, hogy valamilyen műszaki gondjuk támadt. A tetőről férfiak és nők másztak le. Néhányan a torkukra, a szájukra mutogattak, vagy rekedten vízért könyörögtek. Hogy mondhatnának bármit is, ha nem isznak legalább pár kortyot?
Hiába minden, össze kellett szedniük magukat. Jaq a fülkében lévő üres víztartályra mutatott. Az egyik férfi hisztérikusan beleharapott a saját csuklójába, és kiszívta a saját vérét.
Hogyan fussanak oda a többi járműhöz? Tántorogni is alig bírtak, de azért elindultak, és közben rémült pillantásokat vetettek hátra, a teherautóra, amely egyetlen centit sem mozdult. Szerencsére a közelében nem jelentek meg olyan vánszorgó gyalogosok, akik felkapaszkodhattak volna a helyükre.
– Idegbeteg bolondok – morogta Lex. – De szükségünk van rájuk.
Legalább anyira, mint teknősnek a páncéljára.
* * *
A hírvivők közül nem tért vissza mindenki. Néhányan összeomlottak a homokon, és voltak olyanok is, akik visszajöttek ugyan, de már nem bírtak felmászni a teherautóra. Ennek ellenére a tető ismét megtelt.

A menekültáradat iránya lassan megváltozott. Amikor a
járműveknek már elég széles sávja tartott délkelet felé, Zhord
besorolt közéjük. A tömeg meglódult, most már nem volt szükség
szóbeli parancsokra, hírtovábbításra. A lemaradt és távolabb haladó
kocsik is irányt váltottak. Hogy miért? Nem tudták pontosan. Azért
mert a többiek is ezt csinálták...
Egy ideje kisebb durranásokat hallottak, amelyek látszólag nem
voltak semmilyen kapcsolatban a menet hátuljánál zajló harcokkal.
Hirtelen egy robbanás rázta meg a teherautót; a fülke oldalra billent.
Még egy detonáció. A kocsi továbbdőlt.
– Huh! Valaki a kerekeinkre lődöz!
Újabb robbanás. A jármű lelassult. A motor erőlködött.
– Senki sem lövöldöz – mondta Rakel rekedten. Az egyik közeli
limuzinra mutatott, amely szétlapult gumikon próbált továbbgurulni.
– A kerekekben lévő levegő kitágul, és az abroncsok
szétrepednek...
* * *
A teherautó használhatatlanná vált, így valamennyien elhagyták a
s o f ő r f ü l k é t .
Közel s távol egymás után robbantak szét a kerekek. Jaq, Zhord és
Rakel fegyverrel a kézben megvárta, míg a kocsi tetejéről
lekászálódnak a félholt emberek. Lex a jármű faránál eresztett le
egy rámpát, és egyenként kivezette a raktérből a kamelopárdokat.
Az összekötözött lábú állatok esetlen lépéseket tettek. Hosszú
nyakuk jobbra-balra kígyózott, megpróbálták lerázni magukról a
fejükre húzott csuklyát. A teherautó belsejében a púpjukban
felhalmozott vízmennyiségnek köszönhetően még úgy-ahogy
képesek voltak elviselni a hőséget, és most, hogy már semmi sem
védte őket a nap sugaraitól, ösztönösen úgy próbáltak helyezkedni,
hogy legalább testük egy része árnyékban legyen. Nem sok sikerrel.
Milyen ostobán gonosznak látszott a pofájuk! Milyen nevetségesek
voltak hosszú nyakukkal! És milyen rettenetesen soványak!...
Mintha szőrös bőrrel bevont groteszk csontvázak lennének.
Nem verítékeztek. Ők jobban bírták a meleget, mint az emberek.
Mivel testükről hiányzott a zsírréteg, a meleg áramlatok szinte
azonnal átfutottak rajtuk.
Amikor megkezdődött a Sabulorb kolonizációja, valószínűleg azért
hozták ide a kamelopárdokat, mert számítottak az átlaghőmérséklet
növekedésére. Az állatok nemzedékek óta fáztak a bolygón, mert
génrúnáik felépítése miatt egyszerűen képtelenek voltak zsírréteget
növeszteni magukra.
Most végre eljött az a nap, amikor a nekik megfelelő környezetben
l é t e z h e t t e k .
De talán nem sokáig. Ha a nap sugárzási szintje ilyen mértékben
növekszik, akkor boldog nyaruk csupán néhány napig tarthat –
aztán az ő szívük sem bírja tovább. Ám még így is hosszabb életre
számíthattak, mint gazdáik.
Tucatnyi toporgó állat állt a teherautó mellett. Szökni nem próbáltak;
vagy a béklyóik voltak erősek, vagy ők voltak túl ostobák ahhoz,
hogy a szabadságra gondoljanak. A kábult emberek szomjas
pillantásokat vetettek rájuk.
– A púpokban biztos van víz – jegyezte meg Zhord rekedten. – Egy
késszúrás, és ihatunk a forrásnál...
– Uram, uram – krákogta egy porral lepett asszony, aki meghallotta
a zömik megjegyzését. – Tévedsz! A púpokban zsír van, nem víz.
A kis fickó magához intette az asszonyt.
– Mit mondasz?
– Zsír, amit el kell égetni, hogy víz legyen belőle.
– A franc essen beléjük, most nincs időnk arra, hogy púpokat
sütögessünk! A vér, uram, a vér...
– Remek ötlet, mondhatom! Sós vért inni, mi?
– A vérük nem sós, uram. A vörösvérsejtek megtelnek vízzel,
amikor a kamelopárdok isznak. Megduzzadnak, eredeti méretük
kétszázötvenszeresére nőnek...
– Micsoda? Vérsejtek, amelyek ekkorára duzzadnak? Hülyeség!
– Pedig így igaz. Ezeket az állatokat indulás előtt megitatták. Nézd
csak, milyen duzzadt a púpjuk...!
Az asszony igazat mondott.
A teherautó motorjának nagyobbik része a sofőrfülke alatt
helyezkedett el. Az előrenyúló részt egy púp alakú fémcsuklya
védte. Lex kiemelte a helyéről ezt a burkolatot, aztán visszasietett a
k a m e l o p á r d o k h o z .
Egy Ököl használja az eszét. Egy Ököl cselekszik.
Az ülés alatt talált lapáttal ásott egy sekély gödröt, beletette a
lavórszerű fémlemezt, amely így pontosan olyan volt, mint valami
gyűjtőmedence.
Csak két kamelopárdot kellett lemészárolni ahhoz, hogy az alkalmi
tároló megteljen vérrel. Rakel, Jaq, Zhord, majd Lex is csillapította
szomját. Akik éppen nem térdeltek mellettük, azok a kétségbeesett,
tikkadt menekültek felé fordították fegyverük csövét. Lex kivette a
sofőrfülkéből a víztartályt, és megtöltötte vérrel. Amikor ez is
megvolt, hagyták, hogy a szomjas emberek rávessék magukat a
maradék folyadékra.
A többi állat közömbösen nézte végig két társuk levágását. A
teherautóból előkerült néhány kantár és kötél meg négy bőrnyereg.
Lex talpra állította az asszonyt, aki Zhordnak a vérről magyarázott.
A nő arca vértől vöröslött – csakúgy, mint az övé és társaié. Az
alvadt vér és a por elég jól védett a nap sugarai ellen.
Lex a városban többször látott kamelopárd háton utazó embereket.
A nyerget általában a púp mögött helyezték el. Ezek azonban
versenynyergek voltak, az állatokat is a derbire akarták eljuttatni. Az
űrgárdista nem volt biztos abban, hogy ilyen helyzetben mi a
t e e n d ő .
– A nyereg a púp mögé kerül, asszony? – kérdezte. Most már úgy
beszélt, ahogy akart, nem kellett eljátszania a félbalga barbár
rabszolga szerepét.
– Oda. Ha a púp elé teszed, uram, akkor az állat hátrafordítja a
fejét, és megharap.
– Nem kell összekötözni a szájukat?
– Nem szabad! Csukott szájjal hogy vennének levegőt, amikor
vágtatnak? – A nő tétován Lex meztelen, duzzadó izomzatú
mellkasára nézett. – A súlyod, uram... A te kamelopárdod nem bír
majd vágtatni... legfeljebb ügetni.
– Hogyan kell elindítani őket? – kérdezte Lex. – Milyen szavakkal?
– Magatokkal visztek? – nézett rá az asszony rimánkodva. –
Felülhetek a törpe mögé?
– Talán.
– Nagyon értek ám a kamelopárdokhoz, uram!
– És mi a helyzet a te súlyoddal, mamus? – kérdezte Zhord.
Az asszony a kötélcsomóra nézett, amelyet Lex a teherautóból
hozott elő.
– Úgyis visztek magatokkal tartalék állatot, uram – mondta, és egy
pillanatra megkeményedett a tekintete. Felfogta, hogy a négy furcsa
ember valamennyi kamelopárdot magával viszi, egyet sem hagynak
hátra a menekülők számára.
– Igyekezzünk! – kiáltott fel Jaq.
Azzal nem kellett foglalkozniuk, hogy a tömeg lehagyja őket; az
emberek és a még működőképes járművek jókora területen
szétszóródtak az egyre forróbbá és ellenségesebbé váló terepen.
Azzal, hogy hány ezren buktak fel, hányan dőltek le a homokba
örökre, senki sem törődött. Gondot csak azok jelenthettek, akik Jaq
csapatát keresték.
Nem maradhattak egy helyen, mert félő volt, hogy rájuk találnak.
Rakel az asszonyra szegezte a pisztolyát.
– Mondd el a vezényszavakat. Ha rosszat mondasz, nem jutunk
messzire, de te sem!
Az asszony arcán látszott, felfogta, hogy most nem hibázhat. Ha az
állatok nem indulnak el, ez a fiatal nő azonnal végez vele.
– Ha el akarjátok indítani őket, mondjátok azt, hogy hut-hut, shutur.
Ha ügetni akartok, kiáltsátok: tezrau. Vágtatáshoz: yald.
Megálláshoz pedig: rokna.
A nap, bár észrevehetően kisebb volt, mint előző délben, még
mindig vörös gigászként kereklett az égen, és egyre intenzívebben
sugározta magából a forróságot. Lex a társaira nézett.
– Szerintem menni fog. Ezt a meleget még el lehet viselni. Most
még igen... Csak azért érezzük ilyen nagynak a forróságot, mert
korábban nem ebben volt részünk. Csak a kontraszt miatt.
– Huh! – mordult fel a zömik bosszúsan. Persze Lex könnyen
beszél, hiszen őt hozzáedzették, sőt úgy rakták össze, hogy kibírja
az extrém hőmérsékleti hatásokat. Igaz, a mély bányákban a
zömikek is hozzászoktak a meleghez, de akkor is őrültség most,
nappal nekivágni az útnak. Ebben a hőségben felforr az ember
a g y a . . .
De menni kell, mit tehetnének mást? Talán álljanak be azok közé a
menekültek közé, akik kendőkkel a fejükön letelepedtek a lerobbant
kocsik árnyékába, előszedtek valami kis ennivalót, és tanácstalanul
bámultak maguk elé?
Jaq ledobta a köpenyét, lehámozta magáról a hálópáncélt,
visszavette a köpenyt; a flexibilis páncélt pedig összegöngyölve az
egyik nyereghez erősítette.
Rakel előregörnyedt, és hányni kezdett. Vért okádott; olyan volt,
mintha egy láthatatlan minirakéta robbant volna fel a hasában.
Szerencsére csak a kamelopárd vér kívánkozott ki a napvilágra.
A medence alján maradt kevéske vér már barnás-bíboros
masszává alvadt.
– A fenébe, innod kell! – kiáltott rá a zömik Rakelre. Megfogta a nő
karját, és odavonszolta a medencéhez.
Rakel engedelmesen letérdelve inni kezdett.
Lex egymás mögé kötötte a kamelopárdokat. Egy tartalék állat
Jaqnak. Egy Zhordnak. Egy Rakelnek. Kettő neki. Miért ügessen,
amikor a vágtával is megpróbálkozhat? Legalábbis addig, míg az
első hátasa ki nem köpi a tüdejét...
Megerősítette a nyergeket, eligazgatta a kantárokat. Levette az
állatok fejéről a csuklyát, szájukról a pofaszíjat. Elég ügyes volt:
egyetlen harapást sem kapott. Végül eloldotta a lábbéklyókat is,
majd a társaival együtt nyeregbe szállt.
Egy állat szabadon maradt.
– Az utolsó a tiéd, mamus – mondta Lex az asszonynak -. hálából a
s e g í t s é g é r t .
– Hut-hut, shutur! – üvöltötte. A kamelopárd elindult; szeme
kidülledt, széles ajkairól nyál csöppek fröccsentek szét, s kimutatta
sárga fogait.
– Hut-hut, shutur! – kiáltott fel Jaq.
– Hut-hut, shutur! – hallatszott Zhord felől. Hut-hut, shutur! –
visszhangozta Rakel.
– TEZ-RAU! – bömbölte Lex. – És... YALD!
A hátuk mögött az asszony is el akarta indítani a kamelopárdját, de
nem sok sikerrel. A körülötte álló menekülők lerángatták a
nyeregből, aztán összeverekedtek egymással, hogy kié legyen az
á l l a t .
Milyen szomorú dolog ennyi szenvedő, bajba jutott embert a
sorsára hagyni! Mintha feláldozhatóak lennének... Ám elképzelhető
volt, hogy Lex, Zhord és Rakel is áldozattá válik, mire a nap véget
ér.