science fiction, sci-fi, fantasztikus, tudományos, fantasy
Tizedik fejezetRenegátokboomp3.comA lánghajú démonherceg, Magnus, kinézett a tornyából, belelesett ahipertérbe; az eldák elveszett sorskönyvét kereste.Ó, ha megkaparinthatná azt a misztikus és változtatható szöveggyüjteményt! Ha képes lenne megfejteni azoknak az idegenrúnáknak az értelmét, ha megtudhatná a próféciák titkait! Elméjeerejével megváltoztathatná a szavakat, és alterálhatná a Jövőt.Mennyire örülne Tzeentch, ha ez megtörténne! Örülne, ésmegjutalmazná őt, Magnust, meg persze az ő követőit is.Az egyenetlen szélű sziklaóriás fölött, amelynek tetején az őrtoronyállt, a hipertér energiái cikáztak és recsegtek a pokoli égbolton. Atorony tetején egy gigantikus méretű szemgolyó dudorodott. Akristályos és protoplazmikus anyagból lévő dülledt szemkupolabelseje pulzált, írisze a hipertéren keresztül a közönségesvalóságnak az Iszonyat Szemétől távol eső részét kémlelte,érzékelve a pszichikai aktivitások hullám fodrait.Magnusnak csupán egyetlen szeme volt, amely homloka közepén,közvetlenül az orra fölött helyezkedett el. Már akkor is ilyen volt afeje, amikor az egyik legbátrabb űrgárdista-káptalan erőskezűparancsnokaként tisztító hadjáratokat vezetett a galaxisban aCsászár parancsára és dicsőségére. Már akkor, űrgárdistaként ismagán viselte a Káosz jelét; már akkor is éhezett a titkos tudásra.Ez a tudásszomj olyan erős volt benne, hogy amikor a megszállotthadmester, Hórusz fellázadt, Magnus úgy érezte, neki is rebellissékell válnia, és szövetséget kell kötnie a démonokkal.Áldottak legyenek a démoni energiák, a démoni bölcsesség!Magnus egyetlen szemével belenézett a teleszkópba, az őrtoronytetején lévő förtelmes küklopsz szembe. Érzékelte a pszi hullámokata tevékenységeket; látta, ahogy az idegen látnokok kétségbeesettigyekezettel próbálják meghatározni annak a sorskönyvnek a helyét,amelyet titkos könyvtárukból loptak el. Miközben kémlelt,félig-meddig pszi érzékszerveit használta, félig-meddig szimbolikuslátását, és egy kicsit az intuícióit.Hűbéresei és követői már átkeltek a hipertéren, hogy megtámadjákazt a helyet, ahol az idegenek látnokai dolgoznak, hogymegsemmisítsék, de legalábbis megzavarják őket, és esetleghalálos csapást mérjenek a félig már megnyomorított mestervilágra,amely eddig szilárdan kitartott, s nem volt hajlandó elfogadni a nekiszánt sorsot.A Mágusok Planétájáról elindított alakváltó hajók mindegyikeegy-egy olyan látnok-teleszkóp szemet szállított, amilyen azőrtorony tetején is volt. így a bárkákban utazók is figyelemmelkísérhették a pszichikai aktivitást jelző izzásokat.Magnus az őrtornyából figyelt, távol az Ulthwétól, és meglátta azelveszett könyvvel kapcsolatos pszi tevékenységeket, amegidézéseket, a keresőhullámokat. A könyv megszállottja volt,már annyira ráhangolódott, hogy mindent felfogott, mindenrefelfigyelt, ami kapcsolatban lehetett vele. Olyanná vált, mint amósusz pillék, amelyek több mérföld távolságból képesek érzékelniegyetlen feromon molekulát – ő is felfogott mindent, ami a könyvreu t a l t .Messze távol Tzeentch egy Tarot-lapja vonaglott, a Sors sosempihenő tervezőmérnöke mozgatta az ábráját, és valami erős pszi,aki fejébe vette, hogy visszaforgatja az idő kerekét. Egy pszi, aki...akinek a birtokában volt a sors élő ott könyve! Egy pszí, akibenegymásnak ellentmondó késztetések, szándékok tervek készültekösszecsapni. Egy ostoba és naiv idealista, egy tragikus sorsítéltbolond. Ó, az idealizmus...! Csakis ennek vakító fényében hihetiegy iluen ember, hogy képes lehet új fényt gyújtani azuniverzumban. Csakis az idealizmus butíthat meg úgy egy embert,hogy egyszerre képes magába fogadni a változtatások iránti vágyat,illetve azt a reményt, hogy az átalakulás során és tán is meg lehetőrizni azt a zsarnoki kriplit, aki a Földön tengődik már évezredekó t a .A változatás iránti vágy volt az, ami felbolygatta ennek a pszinek alelkét. Még az is lehet, hogy alkut köt a Nagy Konspirátorral vagy aKéj Urával. A mérlegnek el kell billennie valamelyik irányba. Az,hogy ez a billenés eddig még nem következett be, csakis azegymással ellentétes erők küzdelmének és talán a lelki agóniánakköszönhető .A Kéj Ura tudta, hogyan kell gyönyörré változtatni az agóniát;agóniává a gyönyört.A Kéj Ura Tzeentch riválisa volt a négy rétegben pusztuló és romlókozmoszban. Magnus újabb alakváltó hajókat küldött keresztül ahipertéren. Ó, Mutátor, ó, Szerencse Ura, add, hogy Magnus hercegrenegát űrgárdistái és harcosai hamar eljussanak céljukhoz..!Az elfüggönyözött villában déltájban általában félhomály uralkodott,de most, ezen a napon, a külvilágra sötétséglepel borult. A városralecsapott a sűrű homokfelhő, a fullasztó vihar. A látótávolság nulláracsökkent. Az utcákon az ember a saját kinyújtott kezét sem látta –persze senki sem akadt, aki a kezét nyújtogatta volna, mert aki elégostoba volt ahhoz, hogy kimerészkedjen, percek alatt belefulladt alevegőben kavargó homokba, amitől még az arc, az orr és a száj elékötött nedves kendők sem védhették meg.Az elmúlt fél órában, a vihar érkezése óta több ezer koldus éshajléktalan pusztult el. A homoktömeg elvonulta után aszanitéceknek napokba telik majd, mire valamennyi tetemetbehordják a tömegsírokba. A döbbenetes melegben a testek hamarbomlásnak indulnak és bűzleni kezdenek...Az ilyen vihar korbácsolta homokfalak akár háromezer métermagasak is lehetnek. Legalsó szekciójukban, a talaj közelében aszemcsék vadul örvénylenek, mozgásukkal áramlatokat kavarnak,amelyek olyan fejfájást okoznak az embereknek, amilyentől Jaq,Rakel, Zhord és Lex szenvedett. A levegő elektromos töltése eléri aköbméterenkénti nyolcvan-kilencven voltot, ez pedig éppenelegendő ahhoz, hogy megzavarja az emberi test és agyvelő sajátelektromos mezőit.Jaq kiterjesztette pszi erejét, hogy szembeszálljon ezzel. De hiába –a támadás tömeg pszichikai jellegű volt.Nehéz volt józanul gondolkozni. Talán az lett volna a legjobb, hapihen egy kicsit, és elfogadja a rosszullétet; ha úgy fogja fel, mintegy olyan elmeállapot hírnökét, amelyben sebezhetővé válik azőrület és a démoni megszállás számára.Jaq ilyen gondolatokat forgatott a fejében, miközben avédőlemezzel ellátott monoklival játszadozott; azzal a monoklival,amely Azul Petrov hiperszeméből készült.Odakint fekete, homokkal és porral telített szél huhogott. Afüggönyök meglebbentek. Mind a négyen összegyűltek az egyikszobában, a földszinten; úgy viselkedtek, mintha a villát nemcsupán az elemek ostromolnák.A helyiségben valami sötét érzés, valami rossz előszele lebegett...Valami, amit Jaq talán szívesen vett volna, amit magába fogadottvolna – miközben persze ellenáll annak, hogy az a valami fogadjamagába őt –, hogy azután megszabaduljon tőle, kiűzze magábólazzal, hogy Azul hiperszemén keresztül önmaga tükörképére néz.Vajon mennyi ideig kell megszállottként léteznie? Van valamiféleminimális időhatára a dolognak, ha azt akarja, hogymegvilágosodottá váljon, miután kipurgália magából a démont? Ésamíg megszállottként él, milyen rítusokat kell végrehajtania a hamisE y ' L i n d i v e l ?A Orgyilkos-lap tényleg itt vonaglik és pulzál a ruhája alatt? Vagyesetleg a Démonlap vibrál, mert érzi, hogy hamarosan kapcsolatbakerül az Orgyilkossal?Jaq feje iszonyatosan fájt, és a lelke is sajgott.Rakel felnyögött.– A fejem, a fejem, a legszívesebben széthasítanám...!Vajon Ey'Lindi is mondana ilyesmit?– Ne pazarold az erődet arra, hogy a fejfájásodról beszélsz! –mordult fel Jaq.Nem szabad szimpátiát mutatni Rakelnek. Ey'Lindi mindig úgygondolta, hogy ő semmit sem számít, feláldozható a magasabbcélok érdekében. Ebben a tekintetben valóban úgy viselkedett, mintegy tökéletes orgyilkos. Ha Rakeltől azt várja, hogy megváljon sajáténjétől, hogy félrehúzódjon, elmeneküljön, és helyet adjon Ey'Lindilelkének ebben a testben, akkor legalább egy pillanatra ő ismegtapasztalhatja ezt a tökéletességet. És el fogja nyerni a jutalmátazért, amit tesz. Az ilyen önfeláldozás nem maradhat viszonzásn é l k ü l .Persze még nem jutottak el a Hiperhálónak azon pontjára, aholvissza lehet forgatni az időt. Jaq egyelőre nem tudta, hogyanmehetne el arra a helyre, és még nem vált megszállottá, pedigEy'Lindi feltámasztásának ez is egyik alapkövetelménye. Vagymégsem az? A lelke összezavarodott, gondolatai összekuszálódtak.Ez az elektromos zavar felfokozta a már amúgy is benne lévőb i z o n y t a l a n s á g o t .– Ó, átkozott sors! – nyögött fel Zhord. – Kíváncsi vagyok, aBohócunk hogy bírja. Hiperszenzitív sznobok ezek az eldák. Demég milyen érzékenyek! Feszesek az idegeik, mint a húrok ahárfán. Mindent... valahogy mindent erősebben éreznek. A fenébe,engem nem igazán érdekel, mi lesz vele, de most biztos vergődikodalent. Görcsei lehetnek. Megyek, megnézem, főnök. Talán ottnem rohangászik ekkora feszültség a levegőben. Gyere velem,Rakel. Talán kitisztul a fejed.– Menjetek, menjetek csak! – vetettte oda nekik Jaq közömbösen.* * *Zhord lecsoszogott a lépcsőkön. Rakel puha léptekkel követte.Végigmentek a folyosón, és megálltak a cella előtt. A kis fickóbedugta a zárba kulcsokat, krákogott egyet, megmozgatta az ujjait,végül rájuk köpött.– A fenébe, ez ráz!Hogy elkerülje az áramütést, elővett egy piszkos zsebkendőt, azzalfogta meg és fordította el a kulcsot.A csontokkal díszített ruhájú Bohóc a szalmazsákon ült, amelyetJaq engedélyével vittek le neki. Ahogy felemelte a kezét, hogyüdvözölje a belépőket, megcsörrentek a láncai.Zhord a homlokára csapott.– Ó, hát persze! A láncok földelik az elektromosságot...– Mi történik odakint? – kérdezte Marb'ailtor. Folyékonyan beszéltea birodalmi gótot.– Csak egy vihar. Egymáshoz dörgölőznek a homokszemek. Egykicsikét megnőtt a levegő elektromos töltése. A vihart ahőmérséklet-növekedés idézte elő – mondta a Bohóc. – A nap szétfogja égetni ezt a világot, és mindenkit, aki rajta van. Mindenüttfehérre szikkadt csontvázak fognak heverni, és... ott lesz köztük aztiéd, az enyém meg ezé a nőé is.– Nem, nem! A nap nem tesz ilyesmit, mert... Mert eddig se csináltsemmi rosszat.– Ezúttal meg fog történni, zömik. Mert a halai... a halál itt van. Mosta halál játszadozik a Sabulorbbal.– Huh!– Eressz szabadon, zömik. Segíts, hogy visszajussak aHiperhálóhoz. Az eldák komoly jutalmat adnak majd neked, ésmenedéket is.– Menedéket? Kitől, mitől védenek meg? Azt hiszed, nagyonélvezném, hogy életem végéig olyanok között tengődjek, akiklenéznek engem?A Bohóc a számára elérhetetlen távolságban álló lezárt láda feléb i c c e n t e t t .– Az eldáktól drágaköveket kapnál fizetségül. Egy egész vagyont!Az urad őrült.Megszállottá fog válni. Ez a világ szétég. Érzem... érzem, hogyközelednek a démonok. Az urad fel fog áldozni benneteket.Gyalogok vagytok a sakkjátszmájában.Zhord bosszúsan felmordult.– Itt én vagyok az intéző! Itt legalább intéző vagyok... Rakelm e g r e m e g e t t .– Mondd, az én sorsom mi lesz? – kérdezte Zhordtól. – Mit akartoktenni velem? A zömik ránézett.– Ne aggódj. A tested még sokáig életben marad. Te csakgyakorolj, eddz szorgalmasan.Tényleg egy apró könnycsepp jelent meg Rakel szeme sarkában?– Te meg, elda, fogd be a pofád! – vakkantott rá a kis fickóMarb'ailtorra. – Megrémíted ezt a hölgyet itt ni.A lépcső irányából elfojtott csattanás hallatszott, mintha ahurrikánná fokozódott szél bezúzta volna az egyik ablakot. De...nem. Ezt a hangot valami más okozta. Valami más tört be a házba.– Eszement Maszk-harcosok! – A zömik minden, eldákkal szembeniellenérzését belepasszírozta ebbe a két, nyál fröcskölve kimondottszóba. – Lehet, hogy a vihart kihasználva a homokfal mögött jötteka város közelébe a jet siklóikon, és most... most itt vannak. Psziorrukkal kiszagolták ezt a vén csontot itt ni, és most megpróbáljákkiszabadítani! – Megmarkolta a Császár Békéjét, letérdelt azajtóban, és a fegyver csövét maga elé dugva kilesett a folyosóra.– Fogd meg a pisztolyod, kislány!Miközben Rakel készenlétbe helyezte a fegyvert, Marb'ailtortürkizkék szeme villanásaival és az arckifejezésével arra buzdította,hogy lője le a zömiket. Rakel megrázta a fejét. Tegye kockára atestét? Vállalja, hogy esetleg alaktalan masszává változik?– Szerintem – szólalt meg Zhord – nem sok hasznát veszik a jetsiklóknak... Ez a homok, ez biztos betömíti a fúvókákat...– Az sem lehet, hogy arbitrátorok jöttek – motyogta a lány. – A porbelepné a maszkjukat; semmit sem látnának...– Akkor most szépen elindulunk – mondta Zhord -. és addigmegyünk előre meg felfelé, amíg kiderítjük, hogy mi történt. Amipedig téged illet – nézett hátra a Bohócra –, jobban teszed, hacsukva tartod a szádat, és nem adsz semmiféle jeleket, mert avégén előfordulhat, hogy valaki szétrobbantja azt a büszke fejedet.A Bohóc nem szólalt meg. Némán reszketett.– Démonok – sziszegte aztán. – Démonok...Lehet, hogy Jaq valami súlyos hibát követett el? Az elektromosviszonyok változása megzavarhatta a fejét, és talán...– Majd szólok a főnöknek, hogy jó lesz téged még jobbanmegkötözni – morogta Zhord. – Túl nagy a szád.Felállt, kilépett a folyosóra, de nem volt túl nagy kedve elindulni.Rakelnek sem.* * *Az első két behatoló keresztültörte az üvegablakot, és félrerántottaa fekete függönyöket. Ércöklükön megcsillant a fény. Mikorkörülnéztek, két embert láttak a szobában: egy félig meztelent megegy köntösös szakállast. A majdnem pucér elképesztően nagydarabfickó volt, barbár rabszolgának nézett ki; csak egy ágyékkötő voltrajta, meg valami hálóruha. Döbbenetesen izmos combok, karok,hatalmas bicepsz és széles mellkas, de sebezhetőnek tűnt.Legalábbis a hozzá hasonlókhoz képest, akik energiapáncélthordanak. Semmi kétség, ez az óriás űrgárdista, a nyomoroncCsászár hű lovagjainak egyike – olyan katona, amilyenek valaha őkis voltak. Igen, igen, a testén tisztán látszottak a fel turbózása soránkeletkezett műtéti hegek.Csak ennyit láthattak, mielőtt a nyomukban behatoló homoktömegmindent eltakart előlük; mielőtt a szél lenullázta a látótávolságot ah e l y i s é g b e n .Aztán átváltottak a sisakjukba épített képerősítőkre...Lex és Jaq csupán egyetlen másodpercig látta a szögletes sisakokfelső részéből kimeredő, baltapengékre emlékeztető tarajokat. Asisakokhoz tartozó páncélok meghökkentően éles és határozottvonalúak voltak, csak a vállvérteket kerekítették le valamennyire.Az iszonyatos alakok körül elektromos kisülések cikáztak, aurájukrecsegett és szikrázott. A páncélokat bonyolult rúnákkaldamaszkolták, vicsorgó bestiafejekkel díszítették. Az egyikSátánlovag nehéz rakétafegyvert tartott a kezében, amelynekcsövét fémajkak és ércfogak fogták körbe. Ezzel akár egy könnyűpáncélzatú harcjárművet is szét lehetett lőni, nemhogy egyegyszerű embert. A félelmetes súlyt csakis energiapáncélba bújvalehetett megtartani. Óriási fegyver volt, de gazdája ércmarkábanmégis játékszernek tűnt.– Tzeentch nevében! – hallatszott az egyik páncél hangszórójából.A rikoltás erősebb volt a szél süvítésénél.A bezúduló homokfelhő megvakította és fojtogatni kezdte Jaqot ésLexet...* * *Lehet, hogy ezek a rettenetes harcosok Jaq gyötrődőlélekkutatásának eredményeként jelentek meg? Igen, Jaq taláneljutott oda, hogy magába hívta a démonokat, felajánlotta nekik atestét, szállják meg nyugodtan, de az sosem fordult meg a fejében,hogy megidézze, idecsalogassa a démonok eltorzult és romlott lelkűcsahosait, ezeket a mutálódott, káosz-szolgává alacsonyodottembereket! Lehet, hogy ők valamiféle varázslók, de akkor sem!Nem rájuk van szüksége, nem őket hívta! A büszkeség ugyanúgyfojtogatta Jaq lelkét, ahogy a homok a testét. A tenyerét az orráraés a szájára szorította – nem azt akarta megakadályozni, hogyfelkavarodott gyomra kilökje magából a tartalmát, csak a levegőtszerette volna valamennyire megszűrni.A homok a szemébe szúrt. Lehunyta, és ezután már csak a psziérzékszerveire hagyatkozhatott. Ó, de mit tudtak ezek azérzékszervek a megvakított asztropatákéihoz képest, akik halálospontossággal meghatározták a közelükben tartózkodók helyét éskülsejét? Jaq gyakorlatilag megvakult, és nem sok választotta elattól, hogy megfulladjon.Mi haszna lehet a hiperszemből metszett lencsének, ha azellenfelei, az áldozatok nem láthatják? Jaq vakon megkereste azenergiapálcáját. Rosszul volt, összezavarodott. Magába idézettmindent, aminek hasznát vehette. Lelkierőt. Hitet. Eltökéltséget.G y ű l ö l e t e t . . .Az energiapálcából a csikorgó sötétségbe lövellte a pszi töltetet.Nem egy határozott célpontra lőtt rá, a karjával kaszáló mozdulatott e t t .Valami iszonyatosan kemény tárgy csapódott a testéhez. A lövedéka falhoz csapta. Elkábult. Szédelegve, félig ájultan terült el akemény palapadlón.Lex megeresztett egy lövést – ám fogalma sem volt arról, hogyeltalált-e valamit. Páncélos karok ölelték át medveszorításban. Afegyvert kirántották a kezéből, olyan könnyedén, mintha ő vett volnael egy gyermektől egy pálcát. Elektromos szikrák és villámok vettékkörül a testét. Az orra eltömődött, nem kapott levegőt. Mindkét szíveerőlködve dörömbölt, agyát szinte megbénította a régi emlék –egyszer, valamikor már fogságba esett...Igen, elkapták az Antro nevű bolygón, az egyik földmélyi alagútban,távol a Karka Secundus néven ismert nap fényétől. Akkor félelmetestarajos és tövises drótok tekeredtek rá a páncéljára; a fémkábeleketerőgépek rántották szorosra. Nem bírt megmozdulni. Aztán...lehántották róla a páncélját, és előkészítették a testét. Tzeentchnekakarták feláldozni.Most pedig Tzeentch káosz űrgárdistái, ezek az energiapáncélbabújt renegátok vonszolták ki a szobából; ki a tintasűrűhomokviharba. Képtelen volt megmoccanni, még csak meg semkísérelhette az ellenállást. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni –ahhoz, hogy felkiáltson, előbb lélegzetet kellett volna vennie, hapedig lélegzetet vesz, a homok a torkába nyomul, és megfojtja.Jaq megmozdult. Halványan, zavarosan látta a szobát. Vörösesfény szűrődött keresztül a homokszemcsék között; olyan érzésetámadt, mintha infravörös szemüvegen át nézné a világot. Afüggönyök sötét denevérszárnyakként csapkodtak. A palapadlónegy mozdulatlan, szögletes energiapáncél hevert. A vihar kiüvöltöttemagából az erejét, kezdett elvonulni. A káosz űrgárdistát azenergiapálca ölte meg. De csak az egyiket... Jaq gyomraösszerándult, görcsösen köhögni kezdett. Krákogott egyet, majdcsak, habos, homoktól sárga nyálat köpött maga mellé.Megmarkolta a köpenye szélét megtörölte a száját, az orrát. Ismétköhögött, és megint, és megint, egészen addig, míg úgy érezte,hogy a tüdeje a fonákjára fordul a mellkasában. Végül megint azinger. A vastag szövetet az orrára szorítva mély lélegzetet vett,aztán kényzerítette magát arra, hogy lassabban, egyenletesebbenszedje a levegőt.Lexet sehol sem látta. A szél elüvöltött a szétzúzott spalettákmellett. A villában csend volt, sehonnan sem hallatszottak harcrautaló zajok.Káoszrenegátok az Iszonyat Szeméből! Itt, ezen a bolygón!A padlón egy robbanótöltetes fegyver hevert. Lexé... Jaq előhúzta aCsászár Kegyeimét, és a portakaróval fedett kert felé fordította.Azok a káosz űrgárdisták itt voltak, ebben a szobában. Kettőt islátott, mielőtt a homok elvakította. Talán összesen ketten voltak.Esetleg hárman, talán négyen. Nem is próbálták feldúlni a villát.Jöttek, aztán egyszerűen elmentek. És életben hagyták őt. Deelvitték Lexet! A kapitány volt a zsákmányuk!– Zhord! – üvöltötte Jaq. A torka összeszorult a megerőltetéstől,megint rátört a köhögésroham.A kis fickó pár másodperc alatt előkerült; kezében a CsászárBékéjét tartotta. Ahogy belépett a feldúlt szobába, lekapta a fejéről asapkáját, és a szája elé szorította. Rakel, aki mögötte érkezett,tüsszögni kezdett.Odakint lecsendesült a szél, a világ kitisztult. Még néhány óra, és alevegőből a földre ereszkednek a homokszemcsék.A bokrok mögött, a murvás kerti ösvény túlsó végénél eltűnt a kertetkörbefogó fal egy része, a helyén egy űrhajó terpeszkedett.Legalább akkora volt, mint a villa. Formája szögletes, az orránhatalmas, rákollóra hasonlító karok, a hátán borotvaélesfémtarajsor. A hasa alól elöl egy plazmaágyúra emlékeztető csőmeredt ki. A tetején és a farán is fegyverszerű csövek ésszerkezetek sorakoztak.– Huh! – hörrent fel Zhord. – Azt hiszem, szomszédaink lettek.Kíváncsi lennék, ki engedélyezte nekik, hogy éppen a mibirtokunkon szálljanak le. – Idegesen felvihogott, aztán riadtan apadlón heverő páncélra nézett. Vacogni kezdett a foga. – Ööö...va-valaki hozott egy... pá-páncélt a nagyfiúnak? – A szájáraszorította a sapkáját, de így is hallani lehetett összecsattanófogainak zaját.– Káosz űrgárdisták – mondta Jaq keserűen, egy újabbköhögésrohammal küzdve. Rakelre meredt, s úgy nézett rá, minthalegszívesebben kitörölné a nő tudatából az imént kiejtett szavakat.A Káosz förtelmes eszközeinek közelsége testet gyötrő, lelketperzselő volt. A torzság és a perverzió ügynökei itt vannak, aBirodalom szívében... Még belegondolni is rettenetes. A Káosz ajelek szerint mindent tudott, mindenre kiterjedt végtelen hatalma. ABirodalom olyan volt, akár egy hatalmas pókháló, csillagrendszerekközött feszülő szálakkal, amelyekbe minden ocsmányság, mindenféreg és sáska beleakadt, amit a Káosz kiokádott magából. Egyszakadozott, ócska háló... Pedig szilárd és rozsdamentes fémbőlkellett volna lennie, amelynek minden egyes szálát űrgárdisták ésbirodalmi őrök védelmezik – harcosok, akik szükség eseténkihasítják a hálóba akadt rovarok és darazsak fullánkját,közömbösítik mérgüket, a létből a nemlétbe purgálják őket!De a jelek szerint a rendszer nem működött. Talán mindenerőfeszítés hiábavaló volt...Valami égető büszkeség áradt szét Jaqban, amikor eszelősenelvigyorodott, és felkiáltott:– A Káosz eljött hozzánk, hív minket...! Álmomban sem gondoltamvolna, hogy így veszi fel velünk a kapcsolatot.* * *Miért vonultak vissza a Káosz űrgárdistái? A Káosz logikája nemfeltétlenül halad azonos pályán a halandókéval. Azok a lovagoktalán azért jöttek ide, mert így akartak választ adni a Démon kártyahívására; talán azért, hogy megkaparintsák a sors könyvét, amelyugyanolyan zavart és rezgéshullámokat kelt a pszi térben, mint ezeka förtelmes harcosok.Vagy talán Jaq energiapálcája zavarta össze őket? Jaqotlegyengítette a levegő elektromos töltése, de ennek ellenére sikerültmegölnie az egyik támadót. Igen, biztos, hogy az energiapálcakavarta össze a gondolataikat. Vagy talán a nagy elektromosságnakis szerepe volt a dologban? Lehet, hogy a páncéljuk az elektromosviharban elszigetelte őket egymástól? Vagy zavar keletkezett arendszereikben?Jaqnak eszébe Jutott Lex esküje. Lexet egyszer már megérintette aKáosz, Tzeentch közelsége. A Káosz űrgárdistái megérezhették akapitányon ennek a régi találkozásnak a szagnyomait. Ó, milyenperverz élvezetet jelenthet számukra az, ha irányíthatnak ésmegronthatnak egy hithű űrgárdistái, hogy azután eszközkénthasználják őt korábbi társai ellen! Mennyivel kéjesebb eztmegcsinálni, mint egyszerűen megölni!Jaq talán nem biztosította Lexet afelől, hogy szükség esetén azenergiapálcájával megmenti vagy éppen megöli?Zhord félbeszakította Jaq tűnődését.– Uh, főnök, most mi lesz? Csak ülünk itt, és megvárjuk a következőelőadásukat? Vagy esetleg eltűnünk innen azzal a francos könyvvel,és otthagyjuk nekik a Bohócot...?Mit tegyen? Megvárja, míg az a megrontott óriás, a kölcsönkapottkáoszpáncélban, a társaival együtt megjelenik, de esetleg töltse felaz energiapálcáját, és végezzen Lexszel – könyörületesen? Vagyhiába minden?Lex egyszer beszélt arról, hogy talán szükség lesz rá, hogykivégezze Jaqot. A kocka azonban másképpen fordult, a sors fittyethányt mindenféle számítgatásra, és ismét azt csinálta, amit akart.Próbáljon menekülni a könyvvel? Azon az átkozott hajón biztos vanvalamilyen radar vagy mozgásérzékelő, amely azonnal jelezne akáoszgárdistáknak. Az a plazmaágyú az egész villát, sőt akörnyezetét is képes lenne semmivé változtatni.– Uh, főnök, most talán arra számítasz, hogy előkerülnek a helyibiztonsági őrök, és pufogtatni kezdenek a mordályaikkal arra ahajóra? Ide hallgass, húzzuk el a csíkot, rendben?– Nem.– Uh, akkor esetleg abban bízol, hogy idesereglenek azarbitrátorok? Hogy a bíróknak feltűnik, hogy ebben a kertvárosbanidegen, gonosz űrgárdisták jelentek meg, és ideküldenek egyakciócsoportot? Nem sok jó származna abból, ha éppen őkmentenének meg bennünket. Arról nem is beszélve, hogy sokkalvalószínűbb: azzal a plazmával szénné égetik őket.– Éppen ez az oka annak, hogy nem megyünk el – csattant fel Jaq.– A káoszhajó szétlőhetne mindent és mindenkit, aki ennek avillának a közelébe jön.Úgy beszélt, mintha egyesíteni akarná erejét az arbitrátorokéval.Mintha azoknak, akik egymás szövetségesei lehetnének a közösellenséggel szemben, nem kellene tartaniuk a másiktól. Úgybeszélt, mint aki továbbra is a magányos renegát szerepét akarjajátszani, aki senkit sem kíván bajba keverni.Jaq pillantása a padlón heverő páncélra siklott.– Fel kell jutnom arra a hajóra. Az energiapálcámmal. Valahogymagamra kell vennem ezt a páncélt. Ha sikerül, azt fogják hinni,hogy a társuk tért vissza...– Ne röhögtess, főnök! Ez egy energiapáncél, rajtad meg nincsenekolyan speciális gerincaljzatok, amelyeken keresztül hozzá tudnálcsatlakozni. A te testedet nem turbózták fel. Ezt most, hogy nincsbenne nafta, még Lex se tudná mozgatni.– Lehet, hogy a káoszpáncélok könnyebbek...– Arra gondolsz, hogy esetleg titánból készült? Én acélnak nézem.– Talán sikerül benne megtennem pár lépést. Nem kell gyorsanhaladnom; úgv is mozoghatok, mintha súlyos sebet szereztemvolna. A harag majd erőt ad. És imádkozni fogok.– Aha. Értem. Remek terv, de megfeledkezel arról a plazmaágyúról,amelynek a tűzvonalában kell végigsétálnod.Zhord morogva a páncélhoz ment, és letérdelt. Lecsatolta, aztánleemelte a sisakot, amely alól előtűnt a halott káosz űrgárdista arca.A pofa cápára emlékeztetett a száj körül többtucatnyi apróélénkvörös tetoválás virított – úgy nézett ki, mintha miniatűr, rúzsosvagy véres szájak csókolták volna meg újra és újra. Az állánrózsaszínes nyál csillogott.– Segíts, Rakel!Hosszas kínlódás után sikerült lefejteniük a vállvérteket, aztán aszögletes mell lemezt, a karhengereket, a has lemezt, azágyékvédőt és végül a csizmákat. Telt az idő. A homokszemcséklassanként leülepedtek.– Ehhez nem kellenek gerincaljzatok, főnök, csak... ilyen izék. Ilyenmicsodák itt, a hátrészen. Ilyen csápok. Vagy szájak vagy mik ezek.Tzeentch ajkai, amelyek ennek a démonnak a testén tátongtak,egymásnak ellentmondó állításokat zengve.– Démon! – kiáltott fel Jaq kitörő örömmel. Az imái meghallgatásrataláltak. – A páncélt mágiával passzították hozzá a viselőjéhez.Pszichikai kötés létezik közöttük... – A szavak maguktól csúsztak kia száján.A halott renegát testének legnagyobb részét irizáló pikkelyekborították. A jelek szerint éppen valamilyen metamorfózis közepéntartott. Aki ránézett, az nagyon könnyen bele tudta képzelni egymárványmedencébe – valamelyik káoszcitadellában lévővíztartályba, ahol kedvére úszkálhatott......volna. De már nem élt. A pikkelyei lassanként elhalványultak.Jaq mély lélegzetet vett, és két társa segítségével nekilátott, hogyfelöltse a számára oly idegen káoszpáncélt.* * *Mire Jaq elkészült, s a vizorát feltolva megállt a szoba közepén,odakint úgy kitisztult a levegő, hogy alaposabban szemügyrelehetett venni a káoszhajót. Jaq magához vette az Azul szemébőlkészített lencsét, de még nem húzta le róla a védőlemezt.A hajó, mintha kompenzálni akarná, hogy láthatóvá vált, vibrálnikezdett. Alakja lassanként megváltozott; valószínűleg a testénelhelyezett miniatűr holo vetítők generálták a hamis képeket, ezekhozták létre a terepszínű felületeket. Vagy... Talán mégsem holovetítők végezték a munkát, hanem a változás démoni erejemanipulálta az anyagot úgy, hogy előbb csak a körvonalai, de aztánvalamennyi jellemzője más lett.A jármű egy idő múlva már nem úgy nézett ki, mintha hajó volna.Először egy szögletes dobozra, aztán egy épületre kezdetthasonlítani. Annak a villának a tökéletes hasonmásává vált,amelyből a trió figyelte metamorfózisát. A különbség csak az volt akét objektum között, hogy a kópia éppen a kertfal leromboltszakaszán trónolt.Lehet, hogy a szomszédos házak lakói az ablakukból vagy akertjükből nézték végig, ahogy ez az épületmásolat egyszer csakmegjelenik, kibontakozik a semmiből? Lehet, hogy könnyenmagyarázatot találtak a csodára. A szomszédjukról, TodZapasnikról az a hír járta, hogy varázsló. Talán a vihar ideje alattcsinált valamit... ne miért? Talán így akarta kiterjeszteni birtokahatárait? Miért éppen ide, a kerítés helyére építkezett? Vagyesetleg arról van szó, hogy ez a vad szél egyszerűen arrébbsodorta a házát? A kíváncsi szemlélődök úgy gondolták, jobbanteszik, ha nem avatkoznak bele a dologba, ha meg sem közelítik ezta furcsaságot.A hőség és a megerőltető fizikai munka eredményeként Jaq erősenizzadt. Imádkozni kezdett azért, hogy eggyé válhasson ezzel atermészetellenes energiapáncéllal, hogy hozzáhangolja apszichéjét, amellyel a fémtömeget irányíthatja.– Ó, szentséges őseim...!Zhord csak ennyit bírt kinyögni, amikor Jaq páncélja átváltozott. Ahajóhoz hasonlóan az inkvizítor testét körülvevő burok külseje ismás lett; a szerkezet valamilyen holografikus vagy démoniátalakítást hajtott végre magán. Először a színei cserélődtek ki:élénkzöld lett, vadsárga, aztán a fájdalmas kék is megjelent rajta.Ezután, mintha tulajdonosa valamilyen dicső tettet hajtott volnavégre, az egész bevörösödött, egyes részei aranysárgán csillogtak.Ezt a két színt őrizte meg magán. A sisakon lévő, baltapengérehasonlító tarajok vérvörös denevérszárnyakká váltak. A vállvérteketaranyozott ábrák díszítették. A térdvédőkön koponyák formálódtak,az ágyéklemez aranyszínű szkarabeusz formáját vette magára.Ezek szerint eredetileg egy szent, birodalmi páncél volt, melyszámtalan csatában segíthette a hit és az emberiség védelmezőit.A nyitott sisakban Jaq arcát eltorzította egy látomás. Talán valamiolyasmit vett észre, ami Rakellel volt kapcsolatos?Lépett egyet, ránézett a nőre, majd szigorú hangon felkiáltott:– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad!Az inkvizítor Ey'Lindit látta maga előtt, aki a Hiperhálóban, egy kisviskóban aludt. Zhord a közelben feküdt, volt ott néhány űrgárdistais, és... igen. Ott hevert a szerencsétlen, áruló navigátor is.Ha Ey'Lindi most továbbmegy, akkor találkozni fog a Főnix Úrnővel,aki felökleli lándzsájával. Ez lenne az a pillanat, amelyben Jaqmegvédheti Ey'Lindit a sorsától? Ez az a pillanat, amikor Ey'Lindilelkét biztonságba lehet helyezni, be lehet zárni egy... egy... egy...Jaq képtelen volt tiszta fejjel gondolkozni, az agyában olyan zavartámadt, mintha a Káosz közvetlen támadást indított volna ellene.A zavarból, az örvénylő gondolatok közül aztán kiemelkedett egyovális arc. A körvonalai bizonytalanok voltak, akár lidérc is lehetett.Jaqnak eszébe jutott az archoz társítható név: Olvia.Valamikor közeli kapcsolatba került Olviával, amikor azon arettenetes Fekete Hajón több száz másik pszivel együtt a Földrevitték őket, hogy az Istencsászár eledelévé váljanak. A több százifjúból csupán néhányan maradtak meg: belőlük asztropaták vagyinkvizítorok lettek. Olvia nem volt közöttük. Ő nem... Ő már régenm e g h a l t .Éppen úgy meghalt, ahogy Ey'Lindi!Ó, veszteség, veszteség! A veszteség agóniája. A gyászé. Ó,damnum, detrimentumi Jaqból szavak törtek elő:– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad! Olviára esküszöm,hihetsz nekem! Menj vissza!A másik énje, aki ott volt Ey'Lindivel a Hiperhálóban, dühödtenr á ü v ö l t ö t t :– Ego te exorciso!A vad reakció hátrataszította ezt a Jaqot. A Hiperhálónak ez akanyarulata hirtelen összezsugorodott, apró ponttá változott, aztáneltűnt előle.De ő még mindig Ey'Lindi arcát látta!Ah, nem. Mégsem. Ez Rakel arca.Acélökleivel könnyedén masszává zúzhatta volna ezt a gyötrelmesgondolatokat ébresztő arcot, de... Nem! Ez egy olyan arc, amelyetlelkének zugában szentként tisztelt!* * *– Főnök! Visszatértél hozzánk?– Ezt most hogy érted? – kérdezte Jaq.– Csak álltál itt, mint valami kőszobor, megdelejezetten, és nemvoltál magadnál. Igen, mert magával ragadta az a látomás, aHiperháló képe, annak a helynek a látványa, ahol az idő máskénttelik, mint a realitásban...– Meddig tartott?Zhord megmondta. Jaq felhördült.– Ilyen sokáig?– Ha nem lennék ilyen hűséges marha, amilyen vagyok, már régmegugrottam volna.– És ha nem lenne odakint egy plazmaágyú – tette hozzá Rakel, dea zömik nem foglalkozott vele.– Mi történt veled, főnök?– Nem számít.Jaq már biztos volt abban, hogy nem tudná kiragadni Ey'Lindi lelkétélő, de halálra ítélt testéből; nem bírná áthozni ide. Már tudta, hogya látomást a káoszpáncél gerjesztette.– Olyan nemesnek látszott ebben a páncélban – motyogta Rakel.– Dicsőséges vörös és arany – bólintott Zhord. – Koponyák atérdén, szkarabeusz az ágyékán. Szép volt.Volt. Mert Jaq páncélja közben ismét átváltozott: szögletes éssötétkék lett. Zhord és Rakel pontosan olyannak látták, amilyennekő látta önmagát akkor, amikor még ott tartózkodott a Hiperhálóban.– Nem tehetek róla, főnök, de csodállak. Csak azt nem szeretem,amikor kilépsz önmagadból. Ahogy az előbb kinéztél... Na, úgybiztos nem hitték volna el rólad a káosz űrgárdisták, hogy közülükvaló vagy. Olyan külsővel meg se próbálhattad volna átejteni őket.Talán ez volt a páncél által generált illúzió jelentése. Talán alátomás azt sugallta, hogy még mindig a lelkében lakozik a becsületés a tisztaság – annak ellenére, hogy szántszándékkal kapcsolatbaakar lépni a démonokkal, és hogy Ey'Lindi megszállottjává vált.Lehet, hogy ez a megszállottság valami olyasmi, aminek azeredménye a dicsőség lesz?Lehet, hogy éppen most pillantotta meg a fénylő ösvényt, amegvilágosodás felé vezető utat, amikor magára öltötte ezt azocsmány káoszpáncélt? Talán a Numen alakította át? Talán aNumen az, ami odavezérli ahhoz a káoszhajóhoz? Úgy, ahogy aJaniikor odavezérelte a Császár palotájához, magához atrónprotézishez? Numen az, ami láthatatlanul és érzékelhetetlenülirányítja a lépéseit, ami vigyáz rá?Lehet, hogy máris megvilágosodott? Elérte a célját anélkül, hogyátélte volna a H'moni megszállottságot? Anélkül, hogy először átkellett volna adnia lelkét a gonoszságnak? Talán az is elegendővolt, hogy átengedte magát ennek a Káosz által létrehozottacélöltözéknek, és utána rögtön purgálta a lelkét?– Átmegyek a káoszhajóra – jelentette ki. – Add ide azenergiapálcámat, Zhord. – Felemelte a kezét, hogy az arca elé toljaa vizorát.– Ó, szentséges őseim! – kiáltott fel a zömik. – Elkéstél, főnök...!A káoszhajó irányából Lex közeledett. Az arcát eszelős vicsorítástorzította el.
Megjegyzés küldése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése