szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Tizedik fejezet
Renegátok

boomp3.com
A lánghajú démonherceg, Magnus, kinézett a tornyából, belelesett a
hipertérbe; az eldák elveszett sorskönyvét kereste.
Ó, ha megkaparinthatná azt a misztikus és változtatható szöveg
gyüjteményt! Ha képes lenne megfejteni azoknak az idegen
rúnáknak az értelmét, ha megtudhatná a próféciák titkait! Elméje
erejével megváltoztathatná a szavakat, és alterálhatná a Jövőt.
Mennyire örülne Tzeentch, ha ez megtörténne! Örülne, és
megjutalmazná őt, Magnust, meg persze az ő követőit is.
Az egyenetlen szélű sziklaóriás fölött, amelynek tetején az őrtorony
állt, a hipertér energiái cikáztak és recsegtek a pokoli égbolton. A
torony tetején egy gigantikus méretű szemgolyó dudorodott. A
kristályos és protoplazmikus anyagból lévő dülledt szemkupola
belseje pulzált, írisze a hipertéren keresztül a közönséges
valóságnak az Iszonyat Szemétől távol eső részét kémlelte,
érzékelve a pszichikai aktivitások hullám fodrait.

Magnusnak csupán egyetlen szeme volt, amely homloka közepén,
közvetlenül az orra fölött helyezkedett el. Már akkor is ilyen volt a
feje, amikor az egyik legbátrabb űrgárdista-káptalan erőskezű
parancsnokaként tisztító hadjáratokat vezetett a galaxisban a
Császár parancsára és dicsőségére. Már akkor, űrgárdistaként is
magán viselte a Káosz jelét; már akkor is éhezett a titkos tudásra.
Ez a tudásszomj olyan erős volt benne, hogy amikor a megszállott
hadmester, Hórusz fellázadt, Magnus úgy érezte, neki is rebellissé
kell válnia, és szövetséget kell kötnie a démonokkal.
Áldottak legyenek a démoni energiák, a démoni bölcsesség!
Magnus egyetlen szemével belenézett a teleszkópba, az őrtorony
tetején lévő förtelmes küklopsz szembe. Érzékelte a pszi hullámokat
a tevékenységeket; látta, ahogy az idegen látnokok kétségbeesett
igyekezettel próbálják meghatározni annak a sorskönyvnek a helyét,
amelyet titkos könyvtárukból loptak el. Miközben kémlelt,
félig-meddig pszi érzékszerveit használta, félig-meddig szimbolikus
látását, és egy kicsit az intuícióit.
Hűbéresei és követői már átkeltek a hipertéren, hogy megtámadják
azt a helyet, ahol az idegenek látnokai dolgoznak, hogy
megsemmisítsék, de legalábbis megzavarják őket, és esetleg
halálos csapást mérjenek a félig már megnyomorított mestervilágra,
amely eddig szilárdan kitartott, s nem volt hajlandó elfogadni a neki
szánt sorsot.
A Mágusok Planétájáról elindított alakváltó hajók mindegyike
egy-egy olyan látnok-teleszkóp szemet szállított, amilyen az
őrtorony tetején is volt. így a bárkákban utazók is figyelemmel
kísérhették a pszichikai aktivitást jelző izzásokat.
Magnus az őrtornyából figyelt, távol az Ulthwétól, és meglátta az
elveszett könyvvel kapcsolatos pszi tevékenységeket, a
megidézéseket, a keresőhullámokat. A könyv megszállottja volt,
már annyira ráhangolódott, hogy mindent felfogott, mindenre
felfigyelt, ami kapcsolatban lehetett vele. Olyanná vált, mint a
mósusz pillék, amelyek több mérföld távolságból képesek érzékelni
egyetlen feromon molekulát – ő is felfogott mindent, ami a könyvre
u t a l t .
Messze távol Tzeentch egy Tarot-lapja vonaglott, a Sors sosem
pihenő tervezőmérnöke mozgatta az ábráját, és valami erős pszi,
aki fejébe vette, hogy visszaforgatja az idő kerekét. Egy pszi, aki...
akinek a birtokában volt a sors élő ott könyve! Egy pszí, akiben
egymásnak ellentmondó késztetések, szándékok tervek készültek
összecsapni. Egy ostoba és naiv idealista, egy tragikus sorsítélt
bolond. Ó, az idealizmus...! Csakis ennek vakító fényében hiheti
egy iluen ember, hogy képes lehet új fényt gyújtani az
univerzumban. Csakis az idealizmus butíthat meg úgy egy embert,
hogy egyszerre képes magába fogadni a változtatások iránti vágyat,
illetve azt a reményt, hogy az átalakulás során és tán is meg lehet
őrizni azt a zsarnoki kriplit, aki a Földön tengődik már évezredek
ó t a .
A változatás iránti vágy volt az, ami felbolygatta ennek a pszinek a
lelkét. Még az is lehet, hogy alkut köt a Nagy Konspirátorral vagy a
Kéj Urával. A mérlegnek el kell billennie valamelyik irányba. Az,
hogy ez a billenés eddig még nem következett be, csakis az
egymással ellentétes erők küzdelmének és talán a lelki agóniának
köszönhető .
A Kéj Ura tudta, hogyan kell gyönyörré változtatni az agóniát;
agóniává a gyönyört.

A Kéj Ura Tzeentch riválisa volt a négy rétegben pusztuló és romló
kozmoszban. Magnus újabb alakváltó hajókat küldött keresztül a
hipertéren. Ó, Mutátor, ó, Szerencse Ura, add, hogy Magnus herceg
renegát űrgárdistái és harcosai hamar eljussanak céljukhoz..!
Az elfüggönyözött villában déltájban általában félhomály uralkodott,
de most, ezen a napon, a külvilágra sötétséglepel borult. A városra
lecsapott a sűrű homokfelhő, a fullasztó vihar. A látótávolság nullára
csökkent. Az utcákon az ember a saját kinyújtott kezét sem látta –
persze senki sem akadt, aki a kezét nyújtogatta volna, mert aki elég
ostoba volt ahhoz, hogy kimerészkedjen, percek alatt belefulladt a
levegőben kavargó homokba, amitől még az arc, az orr és a száj elé
kötött nedves kendők sem védhették meg.
Az elmúlt fél órában, a vihar érkezése óta több ezer koldus és
hajléktalan pusztult el. A homoktömeg elvonulta után a
szanitéceknek napokba telik majd, mire valamennyi tetemet
behordják a tömegsírokba. A döbbenetes melegben a testek hamar
bomlásnak indulnak és bűzleni kezdenek...
Az ilyen vihar korbácsolta homokfalak akár háromezer méter
magasak is lehetnek. Legalsó szekciójukban, a talaj közelében a
szemcsék vadul örvénylenek, mozgásukkal áramlatokat kavarnak,
amelyek olyan fejfájást okoznak az embereknek, amilyentől Jaq,
Rakel, Zhord és Lex szenvedett. A levegő elektromos töltése eléri a
köbméterenkénti nyolcvan-kilencven voltot, ez pedig éppen
elegendő ahhoz, hogy megzavarja az emberi test és agyvelő saját
elektromos mezőit.

Jaq kiterjesztette pszi erejét, hogy szembeszálljon ezzel. De hiába –
a támadás tömeg pszichikai jellegű volt.
Nehéz volt józanul gondolkozni. Talán az lett volna a legjobb, ha
pihen egy kicsit, és elfogadja a rosszullétet; ha úgy fogja fel, mint
egy olyan elmeállapot hírnökét, amelyben sebezhetővé válik az
őrület és a démoni megszállás számára.
Jaq ilyen gondolatokat forgatott a fejében, miközben a
védőlemezzel ellátott monoklival játszadozott; azzal a monoklival,
amely Azul Petrov hiperszeméből készült.
Odakint fekete, homokkal és porral telített szél huhogott. A
függönyök meglebbentek. Mind a négyen összegyűltek az egyik
szobában, a földszinten; úgy viselkedtek, mintha a villát nem
csupán az elemek ostromolnák.

A helyiségben valami sötét érzés, valami rossz előszele lebegett...
Valami, amit Jaq talán szívesen vett volna, amit magába fogadott
volna – miközben persze ellenáll annak, hogy az a valami fogadja
magába őt –, hogy azután megszabaduljon tőle, kiűzze magából
azzal, hogy Azul hiperszemén keresztül önmaga tükörképére néz.
Vajon mennyi ideig kell megszállottként léteznie? Van valamiféle
minimális időhatára a dolognak, ha azt akarja, hogy
megvilágosodottá váljon, miután kipurgália magából a démont? És
amíg megszállottként él, milyen rítusokat kell végrehajtania a hamis
E y ' L i n d i v e l ?
A Orgyilkos-lap tényleg itt vonaglik és pulzál a ruhája alatt? Vagy
esetleg a Démonlap vibrál, mert érzi, hogy hamarosan kapcsolatba
kerül az Orgyilkossal?
Jaq feje iszonyatosan fájt, és a lelke is sajgott.
Rakel felnyögött.
– A fejem, a fejem, a legszívesebben széthasítanám...!
Vajon Ey'Lindi is mondana ilyesmit?
– Ne pazarold az erődet arra, hogy a fejfájásodról beszélsz! –
mordult fel Jaq.
Nem szabad szimpátiát mutatni Rakelnek. Ey'Lindi mindig úgy
gondolta, hogy ő semmit sem számít, feláldozható a magasabb
célok érdekében. Ebben a tekintetben valóban úgy viselkedett, mint
egy tökéletes orgyilkos. Ha Rakeltől azt várja, hogy megváljon saját
énjétől, hogy félrehúzódjon, elmeneküljön, és helyet adjon Ey'Lindi
lelkének ebben a testben, akkor legalább egy pillanatra ő is
megtapasztalhatja ezt a tökéletességet. És el fogja nyerni a jutalmát
azért, amit tesz. Az ilyen önfeláldozás nem maradhat viszonzás
n é l k ü l .
Persze még nem jutottak el a Hiperhálónak azon pontjára, ahol
vissza lehet forgatni az időt. Jaq egyelőre nem tudta, hogyan
mehetne el arra a helyre, és még nem vált megszállottá, pedig
Ey'Lindi feltámasztásának ez is egyik alapkövetelménye. Vagy
mégsem az? A lelke összezavarodott, gondolatai összekuszálódtak.
Ez az elektromos zavar felfokozta a már amúgy is benne lévő
b i z o n y t a l a n s á g o t .
– Ó, átkozott sors! – nyögött fel Zhord. – Kíváncsi vagyok, a
Bohócunk hogy bírja. Hiperszenzitív sznobok ezek az eldák. De
még milyen érzékenyek! Feszesek az idegeik, mint a húrok a
hárfán. Mindent... valahogy mindent erősebben éreznek. A fenébe,
engem nem igazán érdekel, mi lesz vele, de most biztos vergődik
odalent. Görcsei lehetnek. Megyek, megnézem, főnök. Talán ott
nem rohangászik ekkora feszültség a levegőben. Gyere velem,
Rakel. Talán kitisztul a fejed.
– Menjetek, menjetek csak! – vetettte oda nekik Jaq közömbösen.
* * *
Zhord lecsoszogott a lépcsőkön. Rakel puha léptekkel követte.
Végigmentek a folyosón, és megálltak a cella előtt. A kis fickó
bedugta a zárba kulcsokat, krákogott egyet, megmozgatta az ujjait,
végül rájuk köpött.
– A fenébe, ez ráz!
Hogy elkerülje az áramütést, elővett egy piszkos zsebkendőt, azzal
fogta meg és fordította el a kulcsot.
A csontokkal díszített ruhájú Bohóc a szalmazsákon ült, amelyet
Jaq engedélyével vittek le neki. Ahogy felemelte a kezét, hogy
üdvözölje a belépőket, megcsörrentek a láncai.
Zhord a homlokára csapott.
– Ó, hát persze! A láncok földelik az elektromosságot...
– Mi történik odakint? – kérdezte Marb'ailtor. Folyékonyan beszélte
a birodalmi gótot.
– Csak egy vihar. Egymáshoz dörgölőznek a homokszemek. Egy
kicsikét megnőtt a levegő elektromos töltése. A vihart a
hőmérséklet-növekedés idézte elő – mondta a Bohóc. – A nap szét
fogja égetni ezt a világot, és mindenkit, aki rajta van. Mindenütt
fehérre szikkadt csontvázak fognak heverni, és... ott lesz köztük az
tiéd, az enyém meg ezé a nőé is.

– Nem, nem! A nap nem tesz ilyesmit, mert... Mert eddig se csinált
semmi rosszat.
– Ezúttal meg fog történni, zömik. Mert a halai... a halál itt van. Most
a halál játszadozik a Sabulorbbal.
– Huh!
– Eressz szabadon, zömik. Segíts, hogy visszajussak a
Hiperhálóhoz. Az eldák komoly jutalmat adnak majd neked, és
menedéket is.
– Menedéket? Kitől, mitől védenek meg? Azt hiszed, nagyon
élvezném, hogy életem végéig olyanok között tengődjek, akik
lenéznek engem?
A Bohóc a számára elérhetetlen távolságban álló lezárt láda felé
b i c c e n t e t t .
– Az eldáktól drágaköveket kapnál fizetségül. Egy egész vagyont!
Az urad őrült.
Megszállottá fog válni. Ez a világ szétég. Érzem... érzem, hogy
közelednek a démonok. Az urad fel fog áldozni benneteket.
Gyalogok vagytok a sakkjátszmájában.
Zhord bosszúsan felmordult.
– Itt én vagyok az intéző! Itt legalább intéző vagyok... Rakel
m e g r e m e g e t t .
– Mondd, az én sorsom mi lesz? – kérdezte Zhordtól. – Mit akartok
tenni velem? A zömik ránézett.
– Ne aggódj. A tested még sokáig életben marad. Te csak
gyakorolj, eddz szorgalmasan.
Tényleg egy apró könnycsepp jelent meg Rakel szeme sarkában?
– Te meg, elda, fogd be a pofád! – vakkantott rá a kis fickó
Marb'ailtorra. – Megrémíted ezt a hölgyet itt ni.
A lépcső irányából elfojtott csattanás hallatszott, mintha a
hurrikánná fokozódott szél bezúzta volna az egyik ablakot. De...
nem. Ezt a hangot valami más okozta. Valami más tört be a házba.
– Eszement Maszk-harcosok! – A zömik minden, eldákkal szembeni
ellenérzését belepasszírozta ebbe a két, nyál fröcskölve kimondott
szóba. – Lehet, hogy a vihart kihasználva a homokfal mögött jöttek
a város közelébe a jet siklóikon, és most... most itt vannak. Pszi
orrukkal kiszagolták ezt a vén csontot itt ni, és most megpróbálják
kiszabadítani! – Megmarkolta a Császár Békéjét, letérdelt az
ajtóban, és a fegyver csövét maga elé dugva kilesett a folyosóra.
– Fogd meg a pisztolyod, kislány!

Miközben Rakel készenlétbe helyezte a fegyvert, Marb'ailtor
türkizkék szeme villanásaival és az arckifejezésével arra buzdította,
hogy lője le a zömiket. Rakel megrázta a fejét. Tegye kockára a
testét? Vállalja, hogy esetleg alaktalan masszává változik?
– Szerintem – szólalt meg Zhord – nem sok hasznát veszik a jet
siklóknak... Ez a homok, ez biztos betömíti a fúvókákat...
– Az sem lehet, hogy arbitrátorok jöttek – motyogta a lány. – A por
belepné a maszkjukat; semmit sem látnának...
– Akkor most szépen elindulunk – mondta Zhord -. és addig
megyünk előre meg felfelé, amíg kiderítjük, hogy mi történt. Ami
pedig téged illet – nézett hátra a Bohócra –, jobban teszed, ha
csukva tartod a szádat, és nem adsz semmiféle jeleket, mert a
végén előfordulhat, hogy valaki szétrobbantja azt a büszke fejedet.
A Bohóc nem szólalt meg. Némán reszketett.
– Démonok – sziszegte aztán. – Démonok...
Lehet, hogy Jaq valami súlyos hibát követett el? Az elektromos
viszonyok változása megzavarhatta a fejét, és talán...
– Majd szólok a főnöknek, hogy jó lesz téged még jobban
megkötözni – morogta Zhord. – Túl nagy a szád.
Felállt, kilépett a folyosóra, de nem volt túl nagy kedve elindulni.
Rakelnek sem.
* * *
Az első két behatoló keresztültörte az üvegablakot, és félrerántotta
a fekete függönyöket. Ércöklükön megcsillant a fény. Mikor
körülnéztek, két embert láttak a szobában: egy félig meztelent meg
egy köntösös szakállast. A majdnem pucér elképesztően nagydarab
fickó volt, barbár rabszolgának nézett ki; csak egy ágyékkötő volt
rajta, meg valami hálóruha. Döbbenetesen izmos combok, karok,
hatalmas bicepsz és széles mellkas, de sebezhetőnek tűnt.
Legalábbis a hozzá hasonlókhoz képest, akik energiapáncélt
hordanak. Semmi kétség, ez az óriás űrgárdista, a nyomoronc
Császár hű lovagjainak egyike – olyan katona, amilyenek valaha ők
is voltak. Igen, igen, a testén tisztán látszottak a fel turbózása során
keletkezett műtéti hegek.
Csak ennyit láthattak, mielőtt a nyomukban behatoló homoktömeg
mindent eltakart előlük; mielőtt a szél lenullázta a látótávolságot a
h e l y i s é g b e n .
Aztán átváltottak a sisakjukba épített képerősítőkre...
Lex és Jaq csupán egyetlen másodpercig látta a szögletes sisakok
felső részéből kimeredő, baltapengékre emlékeztető tarajokat. A
sisakokhoz tartozó páncélok meghökkentően éles és határozott
vonalúak voltak, csak a vállvérteket kerekítették le valamennyire.
Az iszonyatos alakok körül elektromos kisülések cikáztak, aurájuk
recsegett és szikrázott. A páncélokat bonyolult rúnákkal
damaszkolták, vicsorgó bestiafejekkel díszítették. Az egyik
Sátánlovag nehéz rakétafegyvert tartott a kezében, amelynek
csövét fémajkak és ércfogak fogták körbe. Ezzel akár egy könnyű
páncélzatú harcjárművet is szét lehetett lőni, nemhogy egy
egyszerű embert. A félelmetes súlyt csakis energiapáncélba bújva
lehetett megtartani. Óriási fegyver volt, de gazdája ércmarkában
mégis játékszernek tűnt.
– Tzeentch nevében! – hallatszott az egyik páncél hangszórójából.
A rikoltás erősebb volt a szél süvítésénél.
A bezúduló homokfelhő megvakította és fojtogatni kezdte Jaqot és
Lexet...
* * *
Lehet, hogy ezek a rettenetes harcosok Jaq gyötrődő
lélekkutatásának eredményeként jelentek meg? Igen, Jaq talán
eljutott oda, hogy magába hívta a démonokat, felajánlotta nekik a
testét, szállják meg nyugodtan, de az sosem fordult meg a fejében,
hogy megidézze, idecsalogassa a démonok eltorzult és romlott lelkű
csahosait, ezeket a mutálódott, káosz-szolgává alacsonyodott
embereket! Lehet, hogy ők valamiféle varázslók, de akkor sem!
Nem rájuk van szüksége, nem őket hívta! A büszkeség ugyanúgy
fojtogatta Jaq lelkét, ahogy a homok a testét. A tenyerét az orrára
és a szájára szorította – nem azt akarta megakadályozni, hogy
felkavarodott gyomra kilökje magából a tartalmát, csak a levegőt
szerette volna valamennyire megszűrni.
A homok a szemébe szúrt. Lehunyta, és ezután már csak a pszi
érzékszerveire hagyatkozhatott. Ó, de mit tudtak ezek az
érzékszervek a megvakított asztropatákéihoz képest, akik halálos
pontossággal meghatározták a közelükben tartózkodók helyét és
külsejét? Jaq gyakorlatilag megvakult, és nem sok választotta el
attól, hogy megfulladjon.
Mi haszna lehet a hiperszemből metszett lencsének, ha az
ellenfelei, az áldozatok nem láthatják? Jaq vakon megkereste az
energiapálcáját. Rosszul volt, összezavarodott. Magába idézett
mindent, aminek hasznát vehette. Lelkierőt. Hitet. Eltökéltséget.
G y ű l ö l e t e t . . .
Az energiapálcából a csikorgó sötétségbe lövellte a pszi töltetet.
Nem egy határozott célpontra lőtt rá, a karjával kaszáló mozdulatot
t e t t .
Valami iszonyatosan kemény tárgy csapódott a testéhez. A lövedék
a falhoz csapta. Elkábult. Szédelegve, félig ájultan terült el a
kemény palapadlón.
Lex megeresztett egy lövést – ám fogalma sem volt arról, hogy
eltalált-e valamit. Páncélos karok ölelték át medveszorításban. A
fegyvert kirántották a kezéből, olyan könnyedén, mintha ő vett volna
el egy gyermektől egy pálcát. Elektromos szikrák és villámok vették
körül a testét. Az orra eltömődött, nem kapott levegőt. Mindkét szíve
erőlködve dörömbölt, agyát szinte megbénította a régi emlék –
egyszer, valamikor már fogságba esett...
Igen, elkapták az Antro nevű bolygón, az egyik földmélyi alagútban,
távol a Karka Secundus néven ismert nap fényétől. Akkor félelmetes
tarajos és tövises drótok tekeredtek rá a páncéljára; a fémkábeleket
erőgépek rántották szorosra. Nem bírt megmozdulni. Aztán...
lehántották róla a páncélját, és előkészítették a testét. Tzeentchnek
akarták feláldozni.
Most pedig Tzeentch káosz űrgárdistái, ezek az energiapáncélba
bújt renegátok vonszolták ki a szobából; ki a tintasűrű
homokviharba. Képtelen volt megmoccanni, még csak meg sem
kísérelhette az ellenállást. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni –
ahhoz, hogy felkiáltson, előbb lélegzetet kellett volna vennie, ha
pedig lélegzetet vesz, a homok a torkába nyomul, és megfojtja.
Jaq megmozdult. Halványan, zavarosan látta a szobát. Vöröses
fény szűrődött keresztül a homokszemcsék között; olyan érzése
támadt, mintha infravörös szemüvegen át nézné a világot. A
függönyök sötét denevérszárnyakként csapkodtak. A palapadlón
egy mozdulatlan, szögletes energiapáncél hevert. A vihar kiüvöltötte
magából az erejét, kezdett elvonulni. A káosz űrgárdistát az
energiapálca ölte meg. De csak az egyiket... Jaq gyomra
összerándult, görcsösen köhögni kezdett. Krákogott egyet, majd
csak, habos, homoktól sárga nyálat köpött maga mellé.
Megmarkolta a köpenye szélét megtörölte a száját, az orrát. Ismét
köhögött, és megint, és megint, egészen addig, míg úgy érezte,
hogy a tüdeje a fonákjára fordul a mellkasában. Végül megint az
inger. A vastag szövetet az orrára szorítva mély lélegzetet vett,
aztán kényzerítette magát arra, hogy lassabban, egyenletesebben
szedje a levegőt.
Lexet sehol sem látta. A szél elüvöltött a szétzúzott spaletták
mellett. A villában csend volt, sehonnan sem hallatszottak harcra
utaló zajok.
Káoszrenegátok az Iszonyat Szeméből! Itt, ezen a bolygón!
A padlón egy robbanótöltetes fegyver hevert. Lexé... Jaq előhúzta a
Császár Kegyeimét, és a portakaróval fedett kert felé fordította.
Azok a káosz űrgárdisták itt voltak, ebben a szobában. Kettőt is
látott, mielőtt a homok elvakította. Talán összesen ketten voltak.
Esetleg hárman, talán négyen. Nem is próbálták feldúlni a villát.
Jöttek, aztán egyszerűen elmentek. És életben hagyták őt. De
elvitték Lexet! A kapitány volt a zsákmányuk!
– Zhord! – üvöltötte Jaq. A torka összeszorult a megerőltetéstől,
megint rátört a köhögésroham.
A kis fickó pár másodperc alatt előkerült; kezében a Császár
Békéjét tartotta. Ahogy belépett a feldúlt szobába, lekapta a fejéről a
sapkáját, és a szája elé szorította. Rakel, aki mögötte érkezett,
tüsszögni kezdett.
Odakint lecsendesült a szél, a világ kitisztult. Még néhány óra, és a
levegőből a földre ereszkednek a homokszemcsék.
A bokrok mögött, a murvás kerti ösvény túlsó végénél eltűnt a kertet
körbefogó fal egy része, a helyén egy űrhajó terpeszkedett.
Legalább akkora volt, mint a villa. Formája szögletes, az orrán
hatalmas, rákollóra hasonlító karok, a hátán borotvaéles
fémtarajsor. A hasa alól elöl egy plazmaágyúra emlékeztető cső
meredt ki. A tetején és a farán is fegyverszerű csövek és
szerkezetek sorakoztak.
– Huh! – hörrent fel Zhord. – Azt hiszem, szomszédaink lettek.
Kíváncsi lennék, ki engedélyezte nekik, hogy éppen a mi
birtokunkon szálljanak le. – Idegesen felvihogott, aztán riadtan a
padlón heverő páncélra nézett. Vacogni kezdett a foga. – Ööö...
va-valaki hozott egy... pá-páncélt a nagyfiúnak? – A szájára
szorította a sapkáját, de így is hallani lehetett összecsattanó
fogainak zaját.

– Káosz űrgárdisták – mondta Jaq keserűen, egy újabb
köhögésrohammal küzdve. Rakelre meredt, s úgy nézett rá, mintha
legszívesebben kitörölné a nő tudatából az imént kiejtett szavakat.
A Káosz förtelmes eszközeinek közelsége testet gyötrő, lelket
perzselő volt. A torzság és a perverzió ügynökei itt vannak, a
Birodalom szívében... Még belegondolni is rettenetes. A Káosz a
jelek szerint mindent tudott, mindenre kiterjedt végtelen hatalma. A
Birodalom olyan volt, akár egy hatalmas pókháló, csillagrendszerek
között feszülő szálakkal, amelyekbe minden ocsmányság, minden
féreg és sáska beleakadt, amit a Káosz kiokádott magából. Egy
szakadozott, ócska háló... Pedig szilárd és rozsdamentes fémből
kellett volna lennie, amelynek minden egyes szálát űrgárdisták és
birodalmi őrök védelmezik – harcosok, akik szükség esetén
kihasítják a hálóba akadt rovarok és darazsak fullánkját,
közömbösítik mérgüket, a létből a nemlétbe purgálják őket!
De a jelek szerint a rendszer nem működött. Talán minden
erőfeszítés hiábavaló volt...
Valami égető büszkeség áradt szét Jaqban, amikor eszelősen
elvigyorodott, és felkiáltott:
– A Káosz eljött hozzánk, hív minket...! Álmomban sem gondoltam
volna, hogy így veszi fel velünk a kapcsolatot.
* * *
Miért vonultak vissza a Káosz űrgárdistái? A Káosz logikája nem
feltétlenül halad azonos pályán a halandókéval. Azok a lovagok
talán azért jöttek ide, mert így akartak választ adni a Démon kártya
hívására; talán azért, hogy megkaparintsák a sors könyvét, amely
ugyanolyan zavart és rezgéshullámokat kelt a pszi térben, mint ezek
a förtelmes harcosok.
Vagy talán Jaq energiapálcája zavarta össze őket? Jaqot
legyengítette a levegő elektromos töltése, de ennek ellenére sikerült
megölnie az egyik támadót. Igen, biztos, hogy az energiapálca
kavarta össze a gondolataikat. Vagy talán a nagy elektromosságnak
is szerepe volt a dologban? Lehet, hogy a páncéljuk az elektromos
viharban elszigetelte őket egymástól? Vagy zavar keletkezett a
rendszereikben?

Jaqnak eszébe Jutott Lex esküje. Lexet egyszer már megérintette a
Káosz, Tzeentch közelsége. A Káosz űrgárdistái megérezhették a
kapitányon ennek a régi találkozásnak a szagnyomait. Ó, milyen
perverz élvezetet jelenthet számukra az, ha irányíthatnak és
megronthatnak egy hithű űrgárdistái, hogy azután eszközként
használják őt korábbi társai ellen! Mennyivel kéjesebb ezt
megcsinálni, mint egyszerűen megölni!
Jaq talán nem biztosította Lexet afelől, hogy szükség esetén az
energiapálcájával megmenti vagy éppen megöli?
Zhord félbeszakította Jaq tűnődését.
– Uh, főnök, most mi lesz? Csak ülünk itt, és megvárjuk a következő
előadásukat? Vagy esetleg eltűnünk innen azzal a francos könyvvel,
és otthagyjuk nekik a Bohócot...?
Mit tegyen? Megvárja, míg az a megrontott óriás, a kölcsönkapott
káoszpáncélban, a társaival együtt megjelenik, de esetleg töltse fel
az energiapálcáját, és végezzen Lexszel – könyörületesen? Vagy
hiába minden?
Lex egyszer beszélt arról, hogy talán szükség lesz rá, hogy
kivégezze Jaqot. A kocka azonban másképpen fordult, a sors fittyet
hányt mindenféle számítgatásra, és ismét azt csinálta, amit akart.
Próbáljon menekülni a könyvvel? Azon az átkozott hajón biztos van
valamilyen radar vagy mozgásérzékelő, amely azonnal jelezne a
káoszgárdistáknak. Az a plazmaágyú az egész villát, sőt a
környezetét is képes lenne semmivé változtatni.
– Uh, főnök, most talán arra számítasz, hogy előkerülnek a helyi
biztonsági őrök, és pufogtatni kezdenek a mordályaikkal arra a
hajóra? Ide hallgass, húzzuk el a csíkot, rendben?
– Nem.
– Uh, akkor esetleg abban bízol, hogy idesereglenek az
arbitrátorok? Hogy a bíróknak feltűnik, hogy ebben a kertvárosban
idegen, gonosz űrgárdisták jelentek meg, és ideküldenek egy
akciócsoportot? Nem sok jó származna abból, ha éppen ők
mentenének meg bennünket. Arról nem is beszélve, hogy sokkal
valószínűbb: azzal a plazmával szénné égetik őket.
– Éppen ez az oka annak, hogy nem megyünk el – csattant fel Jaq.
– A káoszhajó szétlőhetne mindent és mindenkit, aki ennek a
villának a közelébe jön.
Úgy beszélt, mintha egyesíteni akarná erejét az arbitrátorokéval.
Mintha azoknak, akik egymás szövetségesei lehetnének a közös
ellenséggel szemben, nem kellene tartaniuk a másiktól. Úgy
beszélt, mint aki továbbra is a magányos renegát szerepét akarja
játszani, aki senkit sem kíván bajba keverni.
Jaq pillantása a padlón heverő páncélra siklott.
– Fel kell jutnom arra a hajóra. Az energiapálcámmal. Valahogy
magamra kell vennem ezt a páncélt. Ha sikerül, azt fogják hinni,
hogy a társuk tért vissza...

– Ne röhögtess, főnök! Ez egy energiapáncél, rajtad meg nincsenek
olyan speciális gerincaljzatok, amelyeken keresztül hozzá tudnál
csatlakozni. A te testedet nem turbózták fel. Ezt most, hogy nincs
benne nafta, még Lex se tudná mozgatni.
– Lehet, hogy a káoszpáncélok könnyebbek...
– Arra gondolsz, hogy esetleg titánból készült? Én acélnak nézem.
– Talán sikerül benne megtennem pár lépést. Nem kell gyorsan
haladnom; úgv is mozoghatok, mintha súlyos sebet szereztem
volna. A harag majd erőt ad. És imádkozni fogok.
– Aha. Értem. Remek terv, de megfeledkezel arról a plazmaágyúról,
amelynek a tűzvonalában kell végigsétálnod.
Zhord morogva a páncélhoz ment, és letérdelt. Lecsatolta, aztán
leemelte a sisakot, amely alól előtűnt a halott káosz űrgárdista arca.
A pofa cápára emlékeztetett a száj körül többtucatnyi apró
élénkvörös tetoválás virított – úgy nézett ki, mintha miniatűr, rúzsos
vagy véres szájak csókolták volna meg újra és újra. Az állán
rózsaszínes nyál csillogott.
– Segíts, Rakel!
Hosszas kínlódás után sikerült lefejteniük a vállvérteket, aztán a
szögletes mell lemezt, a karhengereket, a has lemezt, az
ágyékvédőt és végül a csizmákat. Telt az idő. A homokszemcsék
lassanként leülepedtek.
– Ehhez nem kellenek gerincaljzatok, főnök, csak... ilyen izék. Ilyen
micsodák itt, a hátrészen. Ilyen csápok. Vagy szájak vagy mik ezek.
Tzeentch ajkai, amelyek ennek a démonnak a testén tátongtak,
egymásnak ellentmondó állításokat zengve.
– Démon! – kiáltott fel Jaq kitörő örömmel. Az imái meghallgatásra
találtak. – A páncélt mágiával passzították hozzá a viselőjéhez.
Pszichikai kötés létezik közöttük... – A szavak maguktól csúsztak ki
a száján.
A halott renegát testének legnagyobb részét irizáló pikkelyek
borították. A jelek szerint éppen valamilyen metamorfózis közepén
tartott. Aki ránézett, az nagyon könnyen bele tudta képzelni egy
márványmedencébe – valamelyik káoszcitadellában lévő
víztartályba, ahol kedvére úszkálhatott...
...volna. De már nem élt. A pikkelyei lassanként elhalványultak.
Jaq mély lélegzetet vett, és két társa segítségével nekilátott, hogy
felöltse a számára oly idegen káoszpáncélt.
* * *
Mire Jaq elkészült, s a vizorát feltolva megállt a szoba közepén,
odakint úgy kitisztult a levegő, hogy alaposabban szemügyre
lehetett venni a káoszhajót. Jaq magához vette az Azul szeméből
készített lencsét, de még nem húzta le róla a védőlemezt.
A hajó, mintha kompenzálni akarná, hogy láthatóvá vált, vibrálni
kezdett. Alakja lassanként megváltozott; valószínűleg a testén
elhelyezett miniatűr holo vetítők generálták a hamis képeket, ezek
hozták létre a terepszínű felületeket. Vagy... Talán mégsem holo
vetítők végezték a munkát, hanem a változás démoni ereje
manipulálta az anyagot úgy, hogy előbb csak a körvonalai, de aztán
valamennyi jellemzője más lett.
A jármű egy idő múlva már nem úgy nézett ki, mintha hajó volna.
Először egy szögletes dobozra, aztán egy épületre kezdett
hasonlítani. Annak a villának a tökéletes hasonmásává vált,
amelyből a trió figyelte metamorfózisát. A különbség csak az volt a
két objektum között, hogy a kópia éppen a kertfal lerombolt
szakaszán trónolt.
Lehet, hogy a szomszédos házak lakói az ablakukból vagy a
kertjükből nézték végig, ahogy ez az épületmásolat egyszer csak
megjelenik, kibontakozik a semmiből? Lehet, hogy könnyen
magyarázatot találtak a csodára. A szomszédjukról, Tod
Zapasnikról az a hír járta, hogy varázsló. Talán a vihar ideje alatt
csinált valamit... ne miért? Talán így akarta kiterjeszteni birtoka
határait? Miért éppen ide, a kerítés helyére építkezett? Vagy
esetleg arról van szó, hogy ez a vad szél egyszerűen arrébb
sodorta a házát? A kíváncsi szemlélődök úgy gondolták, jobban
teszik, ha nem avatkoznak bele a dologba, ha meg sem közelítik ezt
a furcsaságot.
A hőség és a megerőltető fizikai munka eredményeként Jaq erősen
izzadt. Imádkozni kezdett azért, hogy eggyé válhasson ezzel a
természetellenes energiapáncéllal, hogy hozzáhangolja a
pszichéjét, amellyel a fémtömeget irányíthatja.
– Ó, szentséges őseim...!
Zhord csak ennyit bírt kinyögni, amikor Jaq páncélja átváltozott. A
hajóhoz hasonlóan az inkvizítor testét körülvevő burok külseje is
más lett; a szerkezet valamilyen holografikus vagy démoni
átalakítást hajtott végre magán. Először a színei cserélődtek ki:
élénkzöld lett, vadsárga, aztán a fájdalmas kék is megjelent rajta.
Ezután, mintha tulajdonosa valamilyen dicső tettet hajtott volna
végre, az egész bevörösödött, egyes részei aranysárgán csillogtak.
Ezt a két színt őrizte meg magán. A sisakon lévő, baltapengére
hasonlító tarajok vérvörös denevérszárnyakká váltak. A vállvérteket
aranyozott ábrák díszítették. A térdvédőkön koponyák formálódtak,
az ágyéklemez aranyszínű szkarabeusz formáját vette magára.
Ezek szerint eredetileg egy szent, birodalmi páncél volt, mely
számtalan csatában segíthette a hit és az emberiség védelmezőit.
A nyitott sisakban Jaq arcát eltorzította egy látomás. Talán valami
olyasmit vett észre, ami Rakellel volt kapcsolatos?
Lépett egyet, ránézett a nőre, majd szigorú hangon felkiáltott:
– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad!
Az inkvizítor Ey'Lindit látta maga előtt, aki a Hiperhálóban, egy kis
viskóban aludt. Zhord a közelben feküdt, volt ott néhány űrgárdista
is, és... igen. Ott hevert a szerencsétlen, áruló navigátor is.
Ha Ey'Lindi most továbbmegy, akkor találkozni fog a Főnix Úrnővel,
aki felökleli lándzsájával. Ez lenne az a pillanat, amelyben Jaq
megvédheti Ey'Lindit a sorsától? Ez az a pillanat, amikor Ey'Lindi
lelkét biztonságba lehet helyezni, be lehet zárni egy... egy... egy...
Jaq képtelen volt tiszta fejjel gondolkozni, az agyában olyan zavar
támadt, mintha a Káosz közvetlen támadást indított volna ellene.
A zavarból, az örvénylő gondolatok közül aztán kiemelkedett egy
ovális arc. A körvonalai bizonytalanok voltak, akár lidérc is lehetett.
Jaqnak eszébe jutott az archoz társítható név: Olvia.
Valamikor közeli kapcsolatba került Olviával, amikor azon a
rettenetes Fekete Hajón több száz másik pszivel együtt a Földre
vitték őket, hogy az Istencsászár eledelévé váljanak. A több száz
ifjúból csupán néhányan maradtak meg: belőlük asztropaták vagy
inkvizítorok lettek. Olvia nem volt közöttük. Ő nem... Ő már régen
m e g h a l t .
Éppen úgy meghalt, ahogy Ey'Lindi!
Ó, veszteség, veszteség! A veszteség agóniája. A gyászé. Ó,
damnum, detrimentumi Jaqból szavak törtek elő:
– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad! Olviára esküszöm,
hihetsz nekem! Menj vissza!
A másik énje, aki ott volt Ey'Lindivel a Hiperhálóban, dühödten
r á ü v ö l t ö t t :
– Ego te exorciso!
A vad reakció hátrataszította ezt a Jaqot. A Hiperhálónak ez a
kanyarulata hirtelen összezsugorodott, apró ponttá változott, aztán
eltűnt előle.
De ő még mindig Ey'Lindi arcát látta!
Ah, nem. Mégsem. Ez Rakel arca.
Acélökleivel könnyedén masszává zúzhatta volna ezt a gyötrelmes
gondolatokat ébresztő arcot, de... Nem! Ez egy olyan arc, amelyet
lelkének zugában szentként tisztelt!

* * *
– Főnök! Visszatértél hozzánk?
– Ezt most hogy érted? – kérdezte Jaq.
– Csak álltál itt, mint valami kőszobor, megdelejezetten, és nem
voltál magadnál. Igen, mert magával ragadta az a látomás, a
Hiperháló képe, annak a helynek a látványa, ahol az idő másként
telik, mint a realitásban...

– Meddig tartott?
Zhord megmondta. Jaq felhördült.
– Ilyen sokáig?
– Ha nem lennék ilyen hűséges marha, amilyen vagyok, már rég
megugrottam volna.
– És ha nem lenne odakint egy plazmaágyú – tette hozzá Rakel, de
a zömik nem foglalkozott vele.
– Mi történt veled, főnök?
– Nem számít.
Jaq már biztos volt abban, hogy nem tudná kiragadni Ey'Lindi lelkét
élő, de halálra ítélt testéből; nem bírná áthozni ide. Már tudta, hogy
a látomást a káoszpáncél gerjesztette.
– Olyan nemesnek látszott ebben a páncélban – motyogta Rakel.
– Dicsőséges vörös és arany – bólintott Zhord. – Koponyák a
térdén, szkarabeusz az ágyékán. Szép volt.
Volt. Mert Jaq páncélja közben ismét átváltozott: szögletes és
sötétkék lett. Zhord és Rakel pontosan olyannak látták, amilyennek
ő látta önmagát akkor, amikor még ott tartózkodott a Hiperhálóban.
– Nem tehetek róla, főnök, de csodállak. Csak azt nem szeretem,
amikor kilépsz önmagadból. Ahogy az előbb kinéztél... Na, úgy
biztos nem hitték volna el rólad a káosz űrgárdisták, hogy közülük
való vagy. Olyan külsővel meg se próbálhattad volna átejteni őket.
Talán ez volt a páncél által generált illúzió jelentése. Talán a
látomás azt sugallta, hogy még mindig a lelkében lakozik a becsület
és a tisztaság – annak ellenére, hogy szántszándékkal kapcsolatba
akar lépni a démonokkal, és hogy Ey'Lindi megszállottjává vált.
Lehet, hogy ez a megszállottság valami olyasmi, aminek az
eredménye a dicsőség lesz?
Lehet, hogy éppen most pillantotta meg a fénylő ösvényt, a
megvilágosodás felé vezető utat, amikor magára öltötte ezt az
ocsmány káoszpáncélt? Talán a Numen alakította át? Talán a
Numen az, ami odavezérli ahhoz a káoszhajóhoz? Úgy, ahogy a
Janiikor odavezérelte a Császár palotájához, magához a
trónprotézishez? Numen az, ami láthatatlanul és érzékelhetetlenül
irányítja a lépéseit, ami vigyáz rá?
Lehet, hogy máris megvilágosodott? Elérte a célját anélkül, hogy
átélte volna a H'moni megszállottságot? Anélkül, hogy először át
kellett volna adnia lelkét a gonoszságnak? Talán az is elegendő
volt, hogy átengedte magát ennek a Káosz által létrehozott
acélöltözéknek, és utána rögtön purgálta a lelkét?
– Átmegyek a káoszhajóra – jelentette ki. – Add ide az
energiapálcámat, Zhord. – Felemelte a kezét, hogy az arca elé tolja
a vizorát.
– Ó, szentséges őseim! – kiáltott fel a zömik. – Elkéstél, főnök...!
A káoszhajó irányából Lex közeledett. Az arcát eszelős vicsorítás
torzította el.