szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek
- regény -
Első fejezet
Rúnák

A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek
boomp3.com
– Kudarcot vallottál – sziszegett rá a Harlekin Zephróra. – Te
hitvány, ostoba ember!
A Harlekin kaméleon maszkján a megvetés és a gyűlölet jeleit
lehetett felfedezni. Még mintha kaleidoszkopikus, övekkel,
pántokkal, szalagokkal és csatokkal teli kosztümje is gúnyolni akarta
volna Zephro Cornellan zöld és vörös háromszögekkel díszített,
viszonylag szolid, de általa már így is harlekinesnek tartott ruháját.
Zephro valóban csak egy bohóc volna ebben a háromszögletű,
karmazsinvörös tolldísszel ellátott kalapban? Tényleg csak egy
embermajom lenne, otromba és lomha a szikrázó és villámgyors
eldához képest?
– Szóval megvilágosodtál? – gúnyolódott a Harlekin.
Zephro lélekben összerezzent. Most folyamodjon Ro-fhessihez, a
látnokhoz, patrónusához, barátjához? (Remélhetőleg még mindig
az, ha valaha is annak számított...)
Ro-fhessi egyetlen jelzéssel sem árulta el, hogy hallotta a
beszélgetést. Kristályokkal kirakott sisakján lófejszerű vizorja
eltakarta az arcát. Az idő nem volt alkalmas arra, hogy véleményt
nyilvánítson; most nem tehette meg, hiszen mentora, Eldrad Ulthran
arra készült, hogy kivesse a rúnákat. Minden gondolatát a jóslásra
kellett összpontosítania. Zephro örülhetett volna, hogy
megengedték neki a ceremónia megfigyelését – bármi legyen is az
eredménye. A Harlekinek egyik csoportjából sugárzó ellenségesség
érthetetlen és elfogadhatatlan volt.
Lehet, hogy Zephro jelenléte éppen annyira volt privilégium, mint
siralmas szükségszerűség, amit annak köszönhetett, hogy szerepet
játszott a divinációt megkövetelő fiaskóban.
Fiaskó? Nem... katasztrófa.

* * *
Az űrből nézve az Ulthwé mestervilág egy díszes, korallszerű
katedrálisra emlékeztetett, akkora kiterjedéssel, mint egy
méretesebb hold, csak nem gömb alakú volt, hanem vízszintesen
terpeszkedett. Felszínéből, mint az aranypajzsokból a drágakövek,
kupolák dudorodtak ki. Az utóbbi időben ezek legtöbbje sötét volt,
másokban kísérteties fény ragyogott. Egy több évszázados
békekorszak során Ulthwé pszicho plasztik lidérccsontja képes
lehetett kijavítani és energizálni magát, egészen addig a fokig, míg
a pajzs újra izzani, a drágakövek ismét fényleni kezdenek.
A béke azonban csak álom maradt...
Az égitest közvetlen közelében fény- és árnyéktömeg örvénylett. Az
aprócska galaxis spirálra emlékeztető képződmény volt az a kapu,
amely az Ulthwéról a Hiperhálóra nyílt. Aki vagy ami ezen
keresztüllépett, eljuthatott a távoli csillagokhoz. A mestervilágot nem
az ösvény hajtotta előre az űrben, hanem dagadó étervitorlák
röpítették messze a nagyobb és rettenetesebb forgatagtól, amely
mögötte több tucat fényévnyire helyezkedett el. Ezekben a
napokban az Iszonyat Szeme látszólag olyan ütemben tágult, hogy
úgy tűnt, a kozmosz vándora nem lesz képes elszökni előle.
Itt, ebben az intersztelláris öbölben csupán kevés energia létezett.
Az Ulthwé csak lassan vitorlázhatott előre.
Vajon mennyi idő kell még ahhoz, hogy vállalva a felmérhetetlen
veszélyt, kiássák a szellemköveket, és beültessék őket a lidércőrök
fémből készült haditestébe? Ha ezek a mesterséges testek
megsemmisülnek, a beléjük plántált lelkek menthetetlenül és
végérvényesen elpusztulnak.
Vajon mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a hadisten
inkarnációját felébresszék? A megtestesülés – az Avatar – tomboló,
eszelős dühében halált hoz majd az ellenfelekre, de ugyanakkor
arra a területre is, ahol a csata lezajlik; még akkor is, ha a
hadszíntér nem más, mint a már oly sokszor feldúlt Ulthwé.

* * *
Eldrad Ulthran letette a botját és a kardját. Leemelte sisakját.
Hajában ezüstszínű tincsek csillogtak. Minden mozdulata határozott
volt, és külön jelentőséggel bírt – azért is, hogy kihangsúlyozza a
pillanat szentségét, de azért is, mert az utóbbi időben mindig lassan
és jelentőségteljesen mozgott. Olyan volt az egész, mintha valami
láthatatlan időszirup tengeren próbálna átgázolni, mielőtt végleg
m e g á l l .
Az övére akasztott erszényből előszedte a rúnaköveket. Az egyiket
rádobta a lecsupaszított lidérccsontra, azután formálisan
bejelentette, mire vonatkozóan akarja végrehajtani a jóslást, ami
egyszerűen a legutolsó volt az ugyanebben a témában végrehajtott
j ö v e n d ö l é s - s o r b a n .
– Jaq Draco inkvizítor! – mondta Eldrad. – Draco, aki
megszentségtelenítette a Fekete Könyvtárat!
Igen, igen, ez a bizonyos fiaskó. Ez a bizonyos katasztrófa...
* * *
Eldrad és Ro-fhessi, Zephro Cornellan, a varázsló Ketshamine és
féltucatnyi Harlekin a Kristálylátnokok Kupolájában volt.
A Káosz csapatai által végrehajtott támadásoknak köszönhetően az
Ulthwé számos zónája kietlen pusztasággá, romhalmazzá változott.
Ezeket a komor és félelmetes helyeket csak egyetlen dologra
lehetett felhasználni: itt részesítették hadikiképzésben a Fekete
Őrzőket és a Maszk-harcosokat.
Más régiók megőrizték pompás eleganciájukat – formás piramisok
és karcsú tornyok emelkedtek ki a ligetekből, amelyeknek fáit
mintha smaragdból faragták volna ki.
A Kristálylátnokok Kupolája szent szépséget és rémisztő erőt
sugárzott magából. Ez volt az a hely, ahol az Ulthwé lidérccsont
magvát lecsupaszították, ahol semmi sem takarta az aranypettyes,
krémszínű lidérccsontokat. A mestervilág más pontjain a
pszichopotens, kvázi élő magot iszap és homok vagy márvány,
esetleg mozaikpadlók takarták... vagy pedig egyes helyeken romok
és törmelékhalmok.
Itt, az Ulthwé meztelen esszenciájából milliószámra emelkedtek ki a
fává fejlődött lidérc csonthajtások. Mindegyik fa egy-egy halott
polgár lélekkövéből sarjadt, hogy a lelkek egyesüljenek a világ
lényegével és lényével. A kupolában található tisztásokon számos,
gyökérrel kapaszkodó, kikristályosodott testet lehetett felfedezni.
Ezek voltak azok a látnokok, akik teljes mértékben ráhangolódtak a
helyre, akik már azzá váltak, amivé hamarosan Eldrad Ulthrannak is
válnia kell. Eldrad már hosszú évek óta nem hagyta el a kupolát.
Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára kiment az Ulthwéra, amikor
részt vett valamilyen expedícióban.
(Egy évszázaddal korábban Zephrót is egy ilyen expedíció során
mentette ki a Káosz markából.)
A legősibb és legmagasabb lidérc csontfák már keresztüljutottak a
kupolán, kiemelkedve az űrbe. Az áttetsző, légmegtartó kupola
anyagból és energiából álló hibrid képződmény volt; elviselte, hogy
a fák átdöfik. A fák legfelső ágai valójában csápok voltak, amelyek
fáradhatatlanul kutatták az átlátszó, halvány fénnyel világító burkon
kívüli világ, az űr, a Semmi feketesége felé vezető utakat.
Az odafent sötétlő hatalmas tavon a csillagok piciny lámpásoknak
tűntek. Sok már menthetetlenül beleveszett a kupolán keresztül
túlságosan is jól látható jelenségnek, az Iszonyat Szemének
ocsmány, gennyszínű örvényeibe. A rémálomba illő irrealitás egyre
több napot nyelt magába, egyre több világot változtatott démonok
és szörnyek lakhelyévé.
Ha a szemből érkező támadók végül leigázzák az Ulthwét, nem
csupán a védőket fogják megölni, hanem a lidérc csonterdőket is
elpusztítják, darabokra zúzzák a különös anyagot. Ha ez
bekövetkezik, tízezer esztendő öröksége semmisül majd meg;
tízezer év során felhalmozódott halál utáni élet válik semmivé – de
nem a szimpla megsemmisülésbe omlik bele, ó, nem! Valamennyi
halott lelke beleszippantódik majd a Káosz pszichotikus viharaiba...
* * *

– Draco megtalálta a Fekete Könyvtárat, és belehatolt! – jelentette
ki Eldrad.
Igen, valóban. A Hiperháló mélyén elrejtett, iszonyatos erők által
őrzött objektum, amelynek pontos helyét csakis a Nagy Harlekinek
ismerték; a démonokkal kapcsolatos tudás tárháza, amelynek
örökkön-örökké rejtve kellett volna maradnia, ahová csakis egy
megfelelő vezető kíséretében lehetett volna eljutni... Draco soha, de
soha nem találhatta volna meg, nem léphetett volna be a falai közé.
Főként nem így, egyedül, olyasvalaki nélkül, aki utat mutat neki.
Mégis megtette.
És ami még rosszabb: kirabolta.
A szikár varázsló, Ketshamine, rádőlt máguskardja markolatára, a
penge hegye belebökődött a lidérccsontba. Ketshamine maszkja
akár egy rettenetes, napszítta koponya; vonásai kifürkészhetetlenek
voltak. Haja fekete, akár a szén. Bő köntösének ujját és sátorszerű
szoknyáját ugyanazok a rúnák díszítették, amelyeket a jóskövekbe
belemetszettek. Valamikor látnok volt, a valószínűségek állandóan
örvénylő és változó áramlatait fürkészte, de lemondott a próféciák
tanulmányozásáról, hogy pszichikai erejét egy sokkalta halálosabb
módon használja.
– Draco ellopta a Rhana Danára könyvét. – kiáltott fel Eldrad.
Igen, a sors mutálható könyve... eltűnt. Kikerült a Hiperhálóban lévő
Fekete Könyvtárból – és erről az az átkozott Jaq Draco tehet!
Zephro volt az, aki belekeverte Dracót az eldák ügyeibe.
De nem ok nélkül! És nem önkényesen, nem megfelelő utasítások
hiányában tette. Nem anélkül, hogy Draco neve benne lett volna a
sors könyvében.
– Draco azért lopta el a Rhana Dandra könyvét, hogy rehabilitálja
magát a Birodalom előtt? Hová vitte? Mi történhet ezek után?
Eldrad a kérdések kimondása után eldobott néhány követ, aztán
rájuk nézett, a mintázatra, amelyet a lidérccsonton heverve alkottak.
Transzba esett. A rúnák ekkor már úgy ragyogtak, mintha
energiacsatornákká változtak volna – és ez az energia nem pusztán
az anyagi valóságot körülölelő pszichikai erő óceánja volt;
hozzátársult a rég halott látnokok szellemenergiája, amely a
lidérccsonttal való közvetlen kapcsolat révén jutott át a jóskövekbe.
A rúnák felmelegedtek, és közben megváltozott a formájuk. Hő
sugárzott a jóskövekből. Narancsvörös meleg. Vörös forróság.
Eldrad magas, kísérteties hangon kiáltott fel:
– Miközben kirabolta a Fekete Könyvtárat, Draco átélt egy
tragédiát... Olyan rettenetes megrázkódtatásban volt része,
amelynek köszönhetően talán megbomlik az elméje!
Tragédia? Ez új információ volt. Egy részlet, amely a pszichikai
óceán felszínén lebegett.
– Miféle tragédiát? – Zephro nem akart megszólalni, de a kérdés
kibuggyant belőle.
Ro-fhessi türelmetlen mozdulattal csendre intette az embert, aki
pártfogoltjai közé tartozott. Eldrad belemeredt a valószínű jövők
hálójába. Draco „tragédiája” volt a felelős azért, ha elveszti a józan
eszét. Ebből az következett, hogy az esemény beleillett az ok
okozati összefüggések áramába. Csak a megtörténtét lehetett
megállapítani, a természetét és a rá vonatkozó részleteket már
nem.
A félelem a markába szorította Zephrót. Az eldák tervezték el, hogy
Dracót ki kell tenni a démoni megszállottságnak, amiből aztán
megváltódhat. Az inkvizítor megvilágosodottá válik, akárcsak ő
maga, és immúnis lesz a Káosszal szemben.
Draco az illuminátok közé fog tartozni, és ezáltal segíthet felkutatni
és összegyűjteni a Császár eddig ismeretlen fiait. A Császár még
azelőtt nemzette ezeket a fiúkat, hogy a teste megnyomorodott, és
belekerült a színarany trónprotézisbe. Ez több mint tízezer éve
t ö r t é n t . . .
A Császár nem tudott arról, hogy a fiai halhatatlanok. Pszichikai
eszközökkel és módszerekkel nem szerezhetett róluk tudomást, és
a fiúk sem tudták azt, hogy valójában kicsodák. A tényeket az
illuminátoknak kellett közölni velük.
A fiúkból Sensej Lovagok válnak, akik végrehajtják a hosszú
őrszolgálatot. Amikor a Császár már nem bírja tovább a létezést, és
amikor a Káosz előrenyomul, hogy eleméssze a kozmoszt, ezek a
Sensej Lovagok – akik közül mindegyik a Császár egy-egy
aspektusa – megvívják az utolsó harcot.
Vagy legalábbis meg kellene majd vívniuk...
Az eldák a valóság és a Káosz közötti utolsó csatát Rhana
Dandrának nevezték. A sorskönyvben leírták, hogy az összecsapás
kozmikus kataklizmát fog eredményezni, a Káosz és a valóság
pusztulását. Rettenetes jövőkép, de még mindig jobb, mint a Káosz
diadala.
Káosz! Négy nagyobb istene létezett; négy gonosz, egymással is
rivalizáló uralkodó, és rajtuk kívül még ott volt a hipertér
megszámlálhatatlanul sok potens entitása. Amikor tízezer éve az
eldák büszke csillagjáró civilizációja pszichotikus görcsök közepette
összeomlott, az ocsmány Slaanesh istenség realizálódott a létezés
v i l á g á b a n .
Ha a gyengébb emberi faj is összeomlik, színre lép a Káosz ötödik
nagyobb erőgóca, amelynek köszönhetően szétmállik majd minden,
ami valóságos és józan.
De volt egy másik alternatíva...
A hipertér pszichikai óceánjában, az által táplálva, ami nemesnek
nevezhető az emberi fajban, ki fog alakulni egy jóságerő: a Numen,
a fénylő ösvény, az Új Ember számára világító fény, amely majd
beragyogja az emberi faj megújulását.
Ó, milyen szakadékony ez a reménykötél! Az elda látnokok
felfogták, hogy a Numen csak akkor bír létrejönni, ha a Császár
végleg kudarcot vall, ha fiai elemésztődnek az elmetűzben, ha
megsemmisülnek, hogy halálukkal életet adjanak a megváltás és a
megújulás főnixének. így befolyást lehet gyakorolni az apokalipszis
kimenetelére. A világ megmenekülhet, és a látnokok aztán
könnyedén elkormányozhatják a megvilágosodottan megújult
kozmoszt, az eldák pedig visszaszerezhetik rég elvesztett
d i c s ő s é g ü k e t .
Jaq Dracónak kicsiny, de létfontosságú szerepet kellett játszania
ebben a folyamatban. A szerep valódi és pontos mibenlétét a titok
sűrű fátyla fedte.
Most pedig Draco elrabolta a sors könyvét.
Talán csak bosszúból tette. Rájött, hogy létezik egy terv, amely
szerint neki démonok áldozatává kell válnia, és ezt követően át kell
esnie a purifikáción. Megismerte az igazságot, és negatív módon
reagált rá.
Ha Dracónak most meg kellett őrülnie... Nos, ez sem azonos a
kudarccal, hiszen az eszelősséget csupán hártyányi távolság
választja el a démoni megszállottságtól. Az őrültség az a tágra tárt
kapu, amelyen keresztül a démonok bárkibe behatolhatnak.
Ám Draco felügyelet nélkül maradt, és nála volt a felbecsülhetetlen
értékű dokumentum, a Rhana Danára könyve! Ez pedig felér egy
k a t a s z t r ó f á v a l .
Zephro agyában egy rémisztő gondolat öltött formát. Mi van akkor,
ha az eldák valójában nem kontrollálják az illuminátok többségét és
a Császár fiait? Ő az eldáknak köszönhette saját megváltását –
éppúgy, ahogy a többi illuminát. Ennek ellenére tény, hogy léteztek
renegát illuminátok, akik azon mesterkedtek, hogy létrehozzanak
egy pszichikai fegyvert, egy olyan eszközt, amellyel egy füst alatt
kiűzhetik a kozmoszból az ocsmány Káoszt és az idegen lényeket.
Ezek a renegátok fáradhatatlanul dolgoztak, és sorra megfertőzték
a Birodalom világait azzal a bizonyos alattomos pszichikai
parazitával. A hidra képes volt arra, hogy évszázadokon át
stagnáljon, mintegy aludjon, hogy aztán a jövő egy bizonyos
pillanatában tudati rabszolgaságba kényszerítse az emberi fajt. A
szellemi nyomorba döntött milliárdok halálos görcsben fognak
vergődni, és ennek következménye (legalábbis a látnokok ettől
tartottak) nem megtisztulást eredményező purgálási folyamat lesz,
hanem éppen ellenkezőleg: a Káosz ötödik nagyhatalmának
szabadon bocsátása.
Zephro annak érdekében, hogy szabotálja ezt a veszedelmes
tervet, beépült a hidra-összeesküvésbe.
De mi van akkor, ha ő nem egyéb, mint egy szimpla báb? Mi van
akkor, ha léteznek számára ismeretlen, titkos illuminátok, akik
kipurgálták magukból a Káoszt, és szintén azon munkálkodnak,
hogy összegyűjtsék a Császár fiait, hogy megszervezzék a valódi
őrszolgálatot? Mi van akkor, ha az eldák tevékenysége és az ő saját
cselekedetei csupán arra jók, hogy álcázzák a valódi,
megvilágosodott személyek által végrehajtott kutatómunkát,
amelynek célja a Numen valóra váltása, bekövetkeztének előrébb
h o z a t a l a ?
Mi van akkor, ha ezek az émelyítően meggyőző eldák annyira
biztosak a Rhana Dandra apokalipszisének bekövetkeztében, hogy
céljuk csupán az, hogy a Császár fiai is elpusztuljanak a kataklizma
órájában, hogy a Káosz és a kozmosz pusztulása garantált legyen,
hogy semmi se élje túl a szörnyűséget?
Zephro nem adhat teret az elméjében ilyen kételyeknek! Draco tette
miatt valahogy elidegenedett korábbi társaitól. A Harlekinek most
megvetették, őt hibáztatták.
Kivéve Ro-fhessit. Ő nem okolta semmiért.
Talán nem...
boomp3.com
A rúnák örvénylettek és ragyogtak. A kövek fehér-forrón izzottak.
Energia áramlott át rajtuk, a hipertérből a lidérccsontba, a
lidércmagból a hipertérbe. Még a lidérccsontfák is megrázkódtak. A
látnokok kristályszobrai által alkotott ligetek vibrálni kezdtek.
– Hol fog megőrülni Draco? – kérdezte Eldrad. – Melyik világon?
Mennydörgésszerű robaj, dobhártyarepesztő reccsenés...
Zephro egy pillanatig azt hitte, valamelyik rúnakő robbant szét.
De... nem! A zaj fentről érkezett, a kupolából.
Azon a helyen, ahol az egyik titáni méretű fa kidöfte koronáját az
űrbe, egy hajó jelent meg. Körvonalai furcsán változtak és
hullámzottak. Az egyik pillanatban szkarabeuszra emlékeztetett,
aztán már olyan volt, mint egy rák. Elülső lábai és ollója végén
fenyegető energianyalábok villantak, hogy aztán beletépjenek a
kupola anyagába.
Mögötte egy másik közeledő hajó sodródott.
Pillanatokkal korábban a két jármű még nem volt a kupola fölött.
Vagyis... De igen, ott voltak, csak éppen láthatatlanná tevő
köpenybe burkolóztak, valamilyen mágikus pajzs takarta el őket az
elda őrök szeme elől.
Ahogy az első hajó keresztülrobbantotta a kupolát, plazma lövellt ki
az orrából. Szuperforró gáz fröccsent a masszív fára, aztán a
mellette magasodóra is. Szétzúzott fatörzsek dőltek az
alacsonyabbakra, amelyek megroppantak a hatalmas súly alatt. A
kiszökő atmoszféra sikolya akár a megsebzett fák agonizáló
k i á l t á s a . . .
A sikoltás másodpercek alatt fütyüléssé halkult, a kupola bezárta a
felületén ejtett sebet, amely aztán a következő pillanatban, a
második hajó érkezésekor ismét felszakadt.
Az első behatoló lassan leereszkedett. Forogva plazmát szórt
minden irányba, csak azt a helyet kímélte meg, ahol a jövendölés
f o l y t . . .
A jövendölés, amely még ekkor sem szakadt félbe. A Káosz
korábban még sosem indított támadást az erő e szentélye ellen.
Egy darabig a jóslás fontosabbnak tűnt, mint az erőszakos
behatolók elleni védekezés. Talán nem is lesz szükség ilyesmire; az
Őrzők és a Maszk-harcosok biztos megfelelő módon fognak
reagálni a történtekre.
Eldrad rárikoltott a kövekre:
– Hol? Melyik világon? Mutassátok!
Tényleg, hol? Mintha egy tűt keresne a szénakazalban, vagy egy
bolhát a vérmedve bundájában. A sors könyve mintha blokkolta
volna az érzékelést, mintha megvakította volna a látnokot, aki
sehogy sem bírta meghatározni az inkvizítor hollétét.
Draco a Fekete Könyvtárból a Hiperhálóba menekült, a hipertérben
lévő, energia-alagutak által alkotott labirintusba, amelynek
számtalan kijárata és bejárata volt az emberlakta világokon – olyan
kapuk, amelyekről az adott világokon élők semmit sem tudtak.
* * *
– Mutassátok!
Ami megmutatódott, az valami egészen más volt.
Zephrónak hányingere támadt, és szédülni kezdett a szeme elé
táruló képtől. Rémálomba illő tájat látott, vulkánokat és
lávasíkságokat, csipkézett és szaggatott peremű sziklákat. A
komoran üres égbolton ezerszínű villámok cikáztak: a
természetellenes energia impotensségre kényszerített
megnyilvánulási formái. Az egyik kísértetiesen toronyló csúcs
legtetején fekete építmény állt. A toronyszerű épület legfelső részén
egy hatalmas kristály szemgolyó izzott.
Ó, igen, ez a fajta hányinger, ez a rosszullét nagyon is ismerős volt
Zephro számára. Nem volt ez más, nem is lehetett egyéb, csakis a
démoni behatások gerjesztette érzéstömeg. Zephro, a tapasztalt
Zephro, miután erre rájött, egyetlen akarathullámmal elsodortatta a
gyomorfacsaró érzetet.

Vajon a többiek is látták azt, amit ő? Többé már nem halogathatják
a támadásra való reagálást. Ketshamine, a varázsló,
boszorkánypengéjéből energiatölteteket eresztett az egyre lejjebb
ereszkedő hajó irányába. A szaruhártya-perzselő villámok elérték az
űrjárművet, de egyetlen pillanat alatt eltérítődtek célpontjuktól,
belevágódtak az erdőbe, és parittyából kihajított kőként,
fenyegetően közeledtek a lidérc csonthoz.
Tisztán látszott: a hajó azon a gigászi seben akar landolni, amelyet
megteremtett önmagának.
A Harlekinek előrántották suriken pisztolyaikat és lézerpisztolyaikat
az övükre akasztott, vakítóan fényes, rikító színű ruháik alá rejtett
tokokból. Ó, igen, a ruháik... ezek a szivárványszínű, élénk
árnyalatok! És ezek a Harlekinek! Egy-egy fegyver az őket irányító
akarat kezében.

KÁOSZGYERMEK
A Fekete Őrzők már megjelentek a távolban, karjukkal hosszú
csövű lézerpuskákat dédelgetve. Aranyszínű sisakjaik mintha
csillámló darázsfejek lettek volna a két lábon, felegyenesedve álló
ébenfekete termesz harcos testen. Éjszínű lobogóikon a szemet
lehetett látni – azt a szemet, amely Ulthwé szenvedéseit látván
kibuggyantotta magából a végtelen és fájdalmas, szenvedélyes és
vitriolszerűen pusztító szomorúság könnyét.
boomp3.com
A lecsupaszított lidérccsontból pókok özönlöttek elő. Ezek a kicsiny,
fehér lények magából a csontból, a lidérccsont anyagából
materializálódtak. Ezer pók. Tízezer. Több tízezer apró, hemzsegő
lény, és mind felvonul a mestervilág pszichikai védelmére! A
pókokból összeállt szőnyeg megrepedt, s a hasadás vége éppen a
fehéren izzó forró rúnakövek irányába mutatott.
Hát persze! Ezek a kövek, ezek a rúnakövek úgy működnek, mint a
pszichikai jelzőfények. Az aktivitás olyan magas és felfokozott
állapotában léteznek, hogy csak úgy sugározzák magukból a
jeleket. Biztos éppen ezek voltak azok, amelyek idecsalták,
idecsábították a portyázókat a Kristálylátnokok Kupolájához.
Pókok rohantak át a kövek fölött; sistergő patakként futottak. A
nyomukban még több pók következett, és azok után újabbak és
megint újabbak, hogy eltakarják, elfojtsák a rúnákat. A jövendölés
ezek szerint véget ért. Milyen szánalmas, milyen gyászos dolog,
hogy nem az olyannyira remélt igazságot, hanem a Káosz alattvalóit
vonzotta magához!
Sürgető üzenet szakította félbe Zephro önmagába forduló
tudatának gondolatmenetét. Egy üzenet és egy kép...
Egy kupolával borított puszta, valahol az Ulthwé másik részén. Harc
a Hiperháló egyik kapujánál. Harc, amelyben az egyik oldalon
páncélos káosz űrgárdisták küzdöttek! Káoszharcosok özönlöttek
elő, és csak nyomultak megfékezhetetlenül. Halálos démonettek
segítették őket, Slaanesh teremtményei. Veszély,nagy ,
kimondhatatlanul nagy veszély...!
Közben megindult egy másik támadás is: emberszerű harcosok
oszlopa lódult előre, amelyben minden egyes moccanó test olyan
volt, mintha valamilyen beteges és torz, degenerált elme perverz
szüleménye lenne. Embereknek látszottak, valamikor azok is voltak,
büszkék és nemesek, de találkoztak a Káosszal, amely tízezer éve
már átalakította őket. A Káosszal, amelynek azóta öröklétre szánt
zászlóhordozói, veszedelmes és pusztulást ontó eszközei lettek.
A harci zászlók olyan groteszken, olyan obszcénül merednek Jelfelé
a hajdani űrgárdisták hátáról, hogy mindenkinek felfordul a gyomra,
aki csak láthatja őket. És Zephro osztozott a többi szemtanúval
ebben az érzésben...
* * *
A legelső jármű alakja stabilizálódott. A hajó szögletessé változott –
borotvaszerű uszonyokkal, az orrrészben rákollókkal ellátott
monstrum volt. Az utána következő hajó leereszkedés közben még
mindig vibrált, változtatta formáját, és ahogy landolni készült, egyre
nagyobb részeket perzselt fel maga alatt a szent erdőből.
Magasan a kupola fölött feltűnt, beúszott a látótérbe a harmadik
támadó. De már az Ulthwé egyik lidérchajója is megjelent az űrben,
s a behatolók felé kúszott.
Magas vitorlái belefúródtak a ritkás éterbe. Éter? Hah!
Teljességében szemlélve az egész nem volt egyéb, mint az
Iszonyat Szemének sugárzó nyomása – ez volt az a közeg, amelyet
a lidérchajó felhasznált a haladásához és a manőverek
végrehajtásához. A fedélzetén egy fúziós ágyú nyitott vakító tüzet.
Egy másodperccel később a harmadik behatoló fénygömbbé
változott. A helyén felvillanó világosság-tumor olyan erejű volt, hogy
a fák körül hirtelen megjelenő sötét árnyékok megannyi kinyújtott
karomnak tűntek – karmoknak, amelyek talán arra is képesek, hogy
hatalmas csonkokat markoljanak ki az imádott földből, a sziklákból.
Zephrót még jó néhány pillanatig félvakká tették a sötétség-rácsok
és a hihetetlenül fényes csíkok által létrehozott képek.
Nos, hát ennyit a pszichikus késztetésről... A stroboszkopikus
villanások között megpillantotta azt a pusztaságot, Ulthwénak azt a
másik vidékét.
A Maszk-harcosok reagáltak az invázióra. Rikoltozó Boszorkák,
fehér-vörös páncélba bújt eszelős nők közeledtek. Szentélyük
szellemével átitatottan ezek a nők bénító és agyzsibbasztó
sikításokat hallatnak. A maszkjuk üvöltő vadállati pofához válik
hasonlatossá. Lézerpisztolyukból energia buggyan elő.
Energiakardjuk vérszomjasan zümmög.
A démonettek rárontottak a Boszorkákra. Ó, ezek a démonettek,
ezek a hosszú combú és izmos fenekű, keményen formás és buján
csábító testű lények – ezek a halált osztó harcosok..! Ó, milyen
féltékenyek a Boszorkákra! Mily sóváran vágyják, hogy a karjuk
végén lévő rákollókkal szétcincálják az elda nőstényeket! Igen, már
alig várják, hogy hegyes, kitines farkuk végét, a tarajos kinövéseket,
a csontpengéket belemerítsék valamelyik Boszorka puha testébe!
És mögöttük ott Jönnek a káoszharcosok. Rákpáncélszerű dudorok,
gömbök és tumorok domborodnak a páncéljukon. Lövésre emelik
perverz alakú, robbanó tölteteket okádó fegyvereiket. És azok a
zászlók..! Ó, mennyi bizarr, dekadens és eltorzultan erotikus ikon!
Az Ulthwé Skorpióharcosai a hadrend szárnyain támadnak. Támadó
Skorpiók! Milyen gyorsak, milyen villámgyorsak, amikor lecsapni s
döfni kell! A gyorsaság nem csupán a támadásnál, a védekezésnél
is jól jön: a Skorpiók szinte játszi könnyedséggel kerülik ki a
Káoszhoz pártolt renegátok fegyvereiből záporozó
robbanótölteteket. Fürgeség, mozgékonyság – és persze az erős,
zöldre festett és temető fekete csíkokkal ékített páncél; a Skorpiókat
nem fenyegeti túl nagy veszély.
Suriken csillagokat lőnek ki pisztolyaikból. A csillagok lepattannak a
káoszlények páncéljáról. A támadó Skorpiók látják ezt, de nem
törődnek a sikertelenséggel. Nekik az is elég, hogy a lövedékek
megzavarják a Káosz harcosait; nekik az is elég, hogy így időt
nyernek. És a megnyert időt ki is használják: közel kerülnek az
ellenséghez, olyan közel, hogy a sisakjukból kilőhetik rájuk kábító
pszicho konduktív tűiket. Ha pedig ez sem használ, hát a legvégső
harceszközhöz nyúlnak – előveszik a lánckardokat...
A leereszkedett hajóból a Káosz újabb űrgárdistái léptek elő; a
páncélos alakokat falkányi állatfajzat kísérte.
Ezek az űrgárdisták nehézlövegeket és lézerágyúkat cipeltek. Ó,
milyen félelmetes az energiapáncéljuk! A váll lemezeket ugyan
lekerekítették, de a többi panel kegyetlenül hegyes volt. Sisakjuk
fölött pengeszerű díszek meredeztek. Mozdulataik mint a robotoké
– merevek és szögletesek. Istenkáromló totemeket viseltek
magukon, olyanokat, amelyek láttán a józan és hithű űrgárdisták
bármelyike eszelőssé válhatott volna – a dicsőséget és becsületet
kigúnyoló szimbólumokat, hajdani csatatestvéreik fölött aratott
győzelmeik förtelmes hadijelvényeit.
– Tzeentch renegátjai! – kiáltott fel Ro-fhessi.
Az állatfajzatok gyorsabbak voltak, mint a káoszűrgárdisták.
Bozontos és loncsos, görbe lábú lények; torz testüket csak könnyű
páncél fedte. Csapottan domborodó homlokukból szarvak meredtek
felfelé és előre. Karmos ujjaikkal pusztító erejű fegyvereket
markoltak. A derekukon szablyák függtek. Patáik rábélyegezték a
Káosz nyomait a lidérccsontra. Ó, igen, ezek valóban Tzeentch
alattvalói – a Torzság Urának, a Változás pusztító istenének szolgái
v o l t a k .
– Láttam az Őrtornyot – kiáltott fel Zephro.
Igen, igen, Zephro pszichikai szemével valóban megpillantotta a
Küklopszok Tornyát. Felismerte, rögtön az első látásra, azokon az
iszonyatos vázlatképeken, amelyeket Ro-fhessi a tudata elé
eresztett. Az a torony az Iszonyat Szemében, a Varázsló Planétáján
állt. A bolygó a Változás Urának hódoló varázslók erődítménye volt.
Azoké, akik egykoron valódi, hithű űrgárdistának vallották magukat.
Mostanában a királyuk azon a küklopsz szemen át nézett keresztül
a hipertéren. Keresztülnézett, és kikémlelte a valóság birodalmát –
mohón, arra vágyva, hogy trófeákat szerezzen magának ezen a
v i l á g o n . . .
Trófeákat – olyanokat, mint például néhány szent rúnakő.
Azok a káoszgárdisták, akik megtámadták a vadont, minden
kétséget kizáróan Slaaneshnek, a Perverz Vágy istenének szolgál
voltak. Vajon a véletlen hozta így, vagy valamilyen gonosz
megállapodás eredményezte, hogy mind a két csoport ugyanakkor,
ugyanazon a helyen indított támadást?
A Fekete Őrzők lőni kezdtek lézerfegyvereikkel; az állatfajzatokat
vették célba, a torz lényeket és azok urait. Tzeentch űrgárdistái
lézersugarakkal és robbanótöltetekkel viszonozták a tüzet. A
lövedékek közül sok a fákat találta el. A töltetek szétrobbantak, a
gigászi fatörzsek koronájuk csúcsától gyökerük legvégéig
megremegtek. Az egyik Őrző testét széttépte egy lövedék. Egy
másik mellkasát és hasát lézersugár metszette ketté...
A vadon védői – azok a Boszorkák és azok a Skorpiók –
mindannyian közelharcra alkalmas egységek voltak. Vajon most hol
lehetnek a Cirkáló Sólymok, a légierő tagjai, akik odafentről
tudnának gránátesőt zúdítani az ellenségre?
* * *
A lidérc csonterdőben a Harlekinek egyik helyről a másikra
rebbentek. Amikor mozgásba lendültek, gyakorlatilag láthatatlanná
váltak. Rövid időre megállva lézersugarakat lövelltek ki magukból,
azután apró penge csillag felhőket. Ó, milyen kevesen voltak...!
És hol lehetnek a Maszk-harcosok? Hol, hol? Talán egy másik
támadás vonta el a figyelmüket, az ellenség egy másik helyre csalta
el őket?
Hol vannak a lézerszórók antigravitációs platói? Iszonyat már
belegondolni is, hogy ilyen fegyvereket kell használni ezek között a
szent fák között!
Hol vannak a surikenvető ágyúk? Hol vannak a lidérclövegek?
A Harlekinek előrerontottak.
A Harlekinek eltűntek, azután újra megjelentek.
* * *
Tzeentch arra vágyott, hogy szabadjára eressze a kozmoszban a
változás romboló jellegű áradatát, és így megzavarja magát a
f o l y t o n o s s á g o t .
A Varázslók Bolygója királyának éreznie kellett a sors könyvének
elveszítését. Neki már korábban fel kellett fognia azokat a
jövendöléseket, amelyeket Eldrad Ulthran szavakba öntött.
Káoszharcosait minden bizonnyal az az erőfeszítés vezérelte az
Ulthwéhoz, amelyet Eldrad annak érdekében tett, hogy
meghatározza a Rhana Dandra könyvének és a szent kötet
elrablóinak helyét.
Ó, milyen kegyetlen a sors!
Azok az alakváltó űrhajók a hipertéren keresztül érkeztek ide. Az
Ulthwé közvetlen közelében bukkantak ki a normál űrbe, és így
meglepték a bolygó védőit. Az Ulthwé körül állandóan lidérchajók
cirkáltak. A közelben nem volt egyetlen csillag sem, amely lehetővé
tette volna a tér meggörbítését, aminek következtében a közelítő
ellenséges hajók hirtelen több milliárd kilométernyire kerültek volna
céljuktól. A támadók tudták, hogy hajóiknak váratlanul és
közvetlenül a mestervilág felszíne fölött kell materializálódniuk, és
ezt a műveletet végre is tudták hajtani, mert az az erős pszichikai
jelzősugár vezette őket, amelyet Eldrad „bocsátott ki” számukra.
Azok a másikak, Slaanesh űrgárdistái, minden bizonnyal a
Hiperhálón keresztül jöttek, más úton; ők vélhetőleg valamiféle
pszichikai „szagnyomot" követtek. A világukon már réges-rég nem
létezhetett használható hiperkapu; a járatokat nagyon régen
lezárták és lepecsételték. Vajon mi gyengíthette meg ezeket a
pecséteket? Mi hagyhatott csapást maga után?
Egy korábbi behatolás, amelynek következtében az egyik
káoszvilágról, egy őrülten torz és eszelősen hánykolódva haladó
bolygóról vadság és ocsmányság áramlott át. A Maszk-harcosok
akkor és ott visszaszorították a káoszgárdistákat. A
Maszk-harcosok akkor és ott láttak a legőrültebb tájakat. Annak a
világnak az egén megpillanthatták a gonoszság démonát, amely
egy beteges fényű hold petyhüdt sarlóján ücsörgött.
Egészen biztos, hogy Slaaneshnek ezek a harcosai, ezek a
támadók arról az öntörvényű, undorító és minden
törvényszerűségtől mentes világról érkeztek. De hogyan, amikor az
egyik elda adeptus lepecsételte az átjárót? Vajon mi nyitotta fel a
Hiperhálót a Káosz előtt? Mi más, ha nem a pecsét feltörése?
Valaki vagy valami az innenső oldalról indulva szakította át a zárat,
és behatolt abba a világba. A résen keresztül aztán megindult a
káoszlények ideáramlása.
A nyom visszavezetett az Ulthwéhoz. Ebből azt a következtetést
lehetett levonni, hogy a pecsét feltörője nem lehet más, mint maga
Jaq Draco, aki akkor hajtotta végre ezt a végzetes tettet, amikor
elmenekült a mestervilágról, hogy megtalálja a Fekete Könyvtárat.
Az ő ostobasága vagy rosszindulata volt az, ami megrepesztette a
zárakat...
Draco! Legyen átkozott, és ismét csak átkozott! Nem kellett volna
sokáig ott tátania a száját azon a világon, amelynek sarló alakú
holdján az a démon ücsörgött! Ha pedig már odament, azonnal
tovább kellett volna haladnia.
Ó, milyen károkat, milyen pusztulást okozott ezzel a tettével!
* * *
boomp3.com
Az állatemberek előtt haladva Tzeentch űrgárdistái
keresztülvonultak a ligeteken. A rúnakövek felé tartottak, egyenesen
oda, ahol a pókszőnyeg alatt a sziklák hevertek. A jövendölés
félbeszakadt. Ha a lézerágyúkat gyorsabban fel lehetett volna
tölteni, az előrenyomulás még ennél is hamarabb lezajlott volna.
Döglődő, haláltusájukat vívó állatfajzatok – a Harlekinek áldozatai. A
pókok megpróbálták beleolvasztani magukat ezekbe a förtelmesen
torz testekbe, megpróbálták átrágni magukat a szőrön és a bőrön,
hogy eltereljék a haldoklók figyelmét az életben maradás
lehetőségeiről. A káosz űrgárdisták azonban megállíthatatlanul
nyomultak előre. Megerősített páncéljukról lepattogtak a suriken
csillagok és a lézernyalábok. Hangszóróikból csikorgásszerű
bömböléssel áramlott a Tzeentch, Tzeentch csatakiáltás. Aztán
felhangzott a Magnus, Magnus, Magnus fiai kántálás is.
Ó, igen, Magnus volt rendjük alapítója, az ősatyjuk. Magnus volt a
máguskirályuk, aki a Küklopszok Tornyában élt. Magnus... és a
gárdistái, az ő ezer fia.
Az eldák tervében fontos szerepet kaptak a haldokló Császár
biológiai fiai, akiket Ő, a Földön Lakozó, nem ismert.
A Császár fiai távol voltak – egy másik vérvonalból származó
fivérek viszont már itt meneteltek.
Ó, ocsmányságnak és pusztításnak iróniája, te!
Eldrad Ulthran felemelte Ulthmar Botját, összegyűjtötte és
összpontosította a benne rejlő energiákat. Ketshamine újra
feltöltötte boszorkánypengéjét, majd pszichikai üzenetet küldött:
segítséget kért. Hol voltak a Maszk-harcosok? Hol voltak a
nehézfegyverzet antigrav lebegőplatói?
Draco! Legyen örökké átkozott! Veszítse el a Józan eszét, váljon
valamelyik démon játékszerévé!

Nem, inkább mégse! Jaq Dracót meg kell találni.
De hogyan, amikor most magát az Ulthwét fenyegeti ez a támadás?
A többi mestervilág folytathatja a keresését. A Rhana Danára
könyvének elvesztése csapás az eldák egész fajára. Kémek és
felderítők indulnak majd útnak. A Harlekin mutatványosok átkutatják
az egész Hiperhálót, egymás után végigfürkészik az emberlakta
világokat, kockáztatni fogják az életüket, és közben szemkápráztató
élményben részesítik azokat, akikkel találkoznak.
Zephro felemelte lézerpisztolyát, s csövét egy jatagánnal
hadonászva tántorgó fajzat felé fordította. Felkészült arra, hogy
gyilkolni fog, hogy talán őt is megölik.
Végre-valahára a látóterében feltűnt egy antlgrav plató – a törzsek
között közeledett. Mögötte Sólymok szálltak. Szárnyuk élesen
széthasította, színes gázörvénnyé változtatta a levegőt.
Még mindig van remény!
Csekélyke, gyengécske, de... akkor is remény!