Negyedik fejezet
Szertartás
boomp3.com
Az eltévedt golyók újra és újra megkondították a bronzedényt. Már
senkit sem érdekelt, látszik-e valami a kivetítő ernyőn vagy sem. A
trió el akart kerülni a törvényszéki épület közeléből, de nem
juthattak volna messze a kapu előtti, egyre szélesedő halálzónától,
mert a tér körül hisztérikusan tomboló emberfal tömörödött össze.
Az igazság védelmezőinek nem lett volna muszáj kinyitniuk a
kapukat. A kapuk plasztacélból készültek, a falak masszívak voltak.
Ám minden támadás – akár spontán jellegű, akár kiprovokált akció
volt is –, amelyet egy törvényszéki épület ellen indítottak,
megsértette a Birodalmat, ezért szigorú és kemény büntetést
érdemelt. De miért maradtak az arbitrátorok az erődítményükben,
miért nem válaszoltak komolyabban a kihívásra? Talán azért, mert a
zarándokok viselkedése és akciója nem volt valódi lázadás. Ám ha
semmi sem történt volna, ha senki sem reagál erre a rebellióra,
akkor talán még komolyabb tettekre kerül sor. A törvényszék
moderáltságát igen könnyen félre lehetett volna értelmezni.
Lehet, hogy valamelyik bíró a régmúlt idők eseményeinek
tanulmányozása során már hónapokkal ezelőtt sejtette, hogy be fog
következni egy ilyen incidens? A legszentebb napok már egészen
közel voltak. A várost zsúfolásig megtöltötték a látogatók.
Shandabar nem afféle bolyvilági város volt, de most legalább olyan
sokan éltek benne, mint az ember-kaptárakban. Nem is csoda, hogy
a rend felbomlott (a rend olyasvalami, ami könnyen és pillanatok
alatt képes káosszá változni), hiszen a városi rendőrség álmában
sem gondolhatott arra, hogy képes lesz kordában tartani egy ekkora
tömeget. A bírók pedig, amikor a szükség megkívánta, örömmel
alkalmazták a hagyományos módszert: rohamosztagokat küldtek a
lázongók ellen.
A gépágyú és a két nehéz géppuska hirtelen elhallgatott. A
járművekről leugráltak az arbitrátorok, és lézerfegyvereikből vakító
sugarakat lődözve eltávolodtak egymástól. Először célzás nélkül
lőttek bele a végtelennek tűnő zarándoktömegbe. Lassan nyomultak
előre – a kapu előtti teret beborító hullaszőnyegen elég nehéz volt a
járás. Sisakjuk kiszűrte a még mindig a levegőben lévő gázokat.
Szerencsére a széljárás olyan volt, hogy a bronzedény mögött
kuporgó trió sem kapott nagyobb adagot a képébe.
Abban a reményben, hogy sikerül életben maradniuk, a zarándokok
közül sokan a földre vetették magukat. Ez még könnyebbé tette az
arbitrátorok számára, hogy likvidálják a fegyveres hangulatkeltőket,
azokat, akik még mindig nem tettek le arról, hogy harcoljanak. A
lövések sebészi pontossággal metszették ki az emberek közül a
keményfejűeket. A rendfenntartók előrenyomultak, miközben egyre
több zarándok hasalt le a földre.
A megadás ragályosnak bizonyult – a tömeg hullámzása egyre
inkább ellaposodott. Talán akadtak olyanok, akik talpon akartak
maradni, ám a körülöttük lévők magukkal rántották, lesodorták őket.
A trió rejtekhelyének közelében minden földön hasaló az
Occidens-templom felé fordított fejjel várakozott. A kép olyan volt,
mintha a Földön Lakozót, az Istencsászárt imádnák, akinek Igaz
Arca mégis megjelent a templom közelében. A környéken szinte
tapinthatóvá vált az alázat; ha valaki lefilmezi a teret, a városnak ezt
a részét, nagyon hatásos hitgerjesztő filmet állíthatott volna össze a
jelenetekből. Sajnos, mindennek a vörös, a
vérvörös adta meg az alapszínt, de ezt nagyon könnyen el lehet
tüntetni a felvételekről. A mészárlásnak a filmen nyoma sem lett
volna, és ami megmarad, amit az egész sugall, nem más, mint a
színtiszta imádat és vallásosság.
Az arbitrátorok abbahagyták a lövöldözést. Lassan
keresztülvonultak a húscafatokkal és emberi tetemekkel beborított
elnémult csatatéren. Olyanok voltak, mint az imafelügyelők, akiknek
az a feladatuk, hogy megbüntessék azokat a hitetleneket, akik
fohászkodás közben nem átallják felemelni a földről a fejüket.
Ez volt tehát az emberiség kozmosza, a világegyetemnek az a
szelete, ahol a hívőket a saját érdekükben, a saját lelki üdvösségük
érdekében erőszakkal tartják kordában. Ez volt az a rend, amelyet a
vak vallásosság dicsőített. Ez volt az a rendcsinálás, amelyre az
egész emberiség oly büszke. A stabilitás védelmében időnként
nagyon brutális, nagyon tragikus eredményeket hozó lépéseket
kellett tenni, de ez ellen senkinek sem volt kifogása.
A jog védelmezői olyan határozottan, olyan kitűnően és elszántan
végezték munkájukat, hogy Jaq önkéntelenül valamiféle tiszteletet
érzett irántuk. Tiszteletet és valami... mást... Ez lenne a nosztalgia?
Az inkvizítor munka sohasem volt ennyire egyszerű, és csak ritkán
hozott ilyen látványos eredményeket, de mégis... Valahogy
visszakívánta azt az időszakot, amikor még ő is ilyen tiszta és
világosan megfogalmazott szabályok szerint, ennyire egyértelmű
célokért küzdött; amikor még nem gyötörte az a kínzó
bizonytalanság, amely mostanában eluralkodott rajta.
Egy pillanattal később azonban ezt a furcsa, nosztalgikus érzést
elsöpörte az iszony hulláma. Hányan haltak meg amiatt, hogy a
„törvény nevében” megőrződjön a nyugalom? Muszáj volt ennek így
t ö r t é n n i e ?
Jaq tudta a választ. Igen. Muszáj volt. A másik lehetőség, a
kozmikus anarchia még ennél is rosszabb. Az... kimondhatatlanul
rossz. Ha a Birodalom összeomlik, ha megroppan – vagy amikor
majd megroppan –, a legkönyörtelenebb Káosz fog uralkodni az
embereken, és maga a realitás is darabjaira hullik.
– Na, menjünk innen! – szólalt meg Zhord.
El innen? Át a több tízezer, földön hasaló zarándokon?
– Ne! – kiáltott fel Lex, de már túl későn. Felemelte a kezét, hogy
visszarántsa Zhordot az edény mögé, de nem tudta elkapni a karját.
A kis fickó már elindult; behúzott nyakkal haladt, hatalmas
bakancsával rátiport a földön fekvőkre. El, el innen, el, minél
távolabb, a sötét, arc nélküli arbitrátorok előtt, akik egyre közelebb
értek hozzá rendcsináló útjukon. Talán Zhordnak volt igaza, és most
az egy szer Lex tévedett.
Vagy... mégsem?
Lex meggondolta magát, és felrántotta Jaqot.
– Fuss, Jaq, rohanj!
Jaq, de főként Lex súlya sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat
okozott a talpuk alá kerülőknek, mint a zömiké. A testek
összerándultak, egyesek felhördültek, voltak, akik nyüszíteni
kezdtek, tiltakozóan vagy fájdalmasan felüvöltöttek. Ám hiába
minden Lexet és Jaqot most sem a szánalom, sem a félelem nem
állíthatta meg.
– Megállni, az Ő szent nevében! Állj!
– MEGÁLLNI!
A rendfenntartók felfedezték a menekülőket. Lex éppen ezt szerette
volna elkerülni.
Egy zömik, egy óriás meg egy másik férfi – ezek vajon mitől ilyen
elszántak? Mi fűti őket, mi táplálja merészségüket? Az a kicsi,
engedetlen vakarcs nem számít. A hozzá hasonlókról, a fajtársairól
mindenki tudta, hogy nem imádják istenként a Császárt. Őket eddig
csak azért nem irtották ki az Istencsászár szent nevében, mert a
Birodalomnak szüksége volt technikai tudásukra. Több mint
valószínű, hogy ez csak véletlenül keveredett ide, a felfordulás, a
csírájában elfojtott lázadás színterére.
De ott van az az óriás is... Meg az a másik ember. A jelek szerint
mindhárman összetartoznak. Ez már nem lehet véletlen. Lehet,
hogy ők a lázadás vezetői?
A fegyveresek üldözőbe vették a triót. Hárman indultak utánuk,
számítva arra, hogy esetleg különválnak egymástól. Egyszerűen és
könnyedén hátba lőhettek volna őket, de akkor kit visznek vissza a
törvényszék föld alatti kazamatáiba, kit vallatnak majd ki a bírák?
Nem, ezeket nem lehet egyszerűen kivégezni, ezeket élve kell
e l f o g n i !
Ó, milyen megalázó volt Lex és Jaq számára ez a dolog! Úgy
futottak, akár a közönséges bűnözők. A tükörmaszkosok
határozottan és gyorsan tapostak végig a földön fekvőkön. Látták,
hogy ha nem gyorsítanak fel, az üldözöttek – akiknek jelentős
előnyük volt – a végén megszöknek.
Egy mellékutca bejárata bukkant fel a három férfi előtt, egy sikátor,
tele zarándokokkal. Ezek a fanatikusok azt hitték, hogy a kivetítőkön
– amelyeket nem láthattak szemből – mégis feltűnt az Igaz Arc,
mégis elkezdődött a szent ceremónia, ezért borultak hasra a téren
lévők. Egymásba kapaszkodva, imádkozva, az áhítattól félig
eszméletlenül hullámzottak a sikátorban, s közben állhatatosan,
kitartóan a tér felé nyomultak.
Zhord négykézlábra ereszkedett, és közéjük vetette magát.
Groteszk látványt nyújtott – mintha egy deformált gyerkőc mászott
volna a felnőttek lábai között.
Lex lövedékként csapódott bele a testtömegbe. Izmai és
keramidokkal megerősített csontjai lehetővé tették számára, hogy
utat törjön. Jaq közvetlenül mögötte haladt.
– ÁLLÍTSÁTOK MEG AZOKAT AZ EMBEREKET!
Egy kis rés a sokaságban – egy könyéknyi hely, amelyet egyik
oldalról a sikátor fala határolt. A zarándokok közben még mindig a
tér irányába araszoltak. Lex nem tehetett mást, kénytelen volt
lecsapni és keményen félretaszítani néhányat, hogy helyet csináljon
maguknak. Zhord ekkor már ismét a talpán állt, s hatalmas
bakancsai ellenére játszi könnyedséggel ugrotta át a
macskaköveken rángatózó testeket – Lex áldozatait.
A trió befordult egy sarkon, és futásnak eredt.
Zsákutcába jutottak. A talpuk alatt állatcsontok reccsentek,
ürülékhalmok toccsantak. Oldalt, a fal mellett egy felkoncolt,
szétcincált döglött kutya hevert. Egy kis tűz fölött nyársra húzott
ebtetem pörkölődött – valaki otthagyta; a hús lassanként szénné
égett. Az éhes zarándokok bizonyára fontosabbnak tartották az Igaz
Arc látását, mint az evést. Talán meghallották a robbanásokat a
térről; lehet, hogy a gránátok puffogását az örömrakéták
durrogásának vélték.
Egy gyors pillantás, és Jaq megállapította, hogy nincs mit tenni,
vissza kell fordulniuk, hogy szembenézzenek az arbitrátorokkal.
* * *
A szűk sikátor falain utcagyerekek generációinak falfirkái
díszelegtek. Nevek és obszcén rajzok, káromszavak, színes ábrák
borították a köveket, és szinte észrevehetetlenné változtatták az
egyik falon lévő vasajtót.
Lex másodszor is körülnézett, felfedezte az ajtót, lendületet vett, és
a vállát maga elé feszítve nekirontott. Az ajtóról – ha volt is valaha
rajta – már régen letörött a kilincs. Lex teste belecsapódott a
fémlapba. Rozsdaeső hullott a nyakába.
Az ajtó felnyögött.
Lex másodszor is megrohamozta az akadályt. Az ajtó ezt már nem
bírta ki: csikorogva, nyüszítve leszakadt a zsanérjairól. Lex
f e l f e s z í t e t t e .
Odabent egy mocskos, elhanyagolt raktárat találtak. A sötétséget
csak a mennyezeti szűk, rácsos tetőablakokon keresztül beszűrődő
fény oszlatta szét valamelyest.
Vajon mi lehet ezeken a plasztacél polcokon? Ó, igen, nyergek... és
kantárok meg zablák. A kamelopárdok meglovaglásánál használt
e s z k ö z ö k .
Egy pillantás hátra: a tükörarcú arbitrátorok lövésre kész
lézerfegyverrel befordultak a zsákutca sarkán. Jaq és Zhord
beugrott a raktárba, Lex pedig a következő pillanatban már a
felfeszített ajtó elé rántott egy nyergekkel telerakott polcot. Az
üldözők válaszként tüzet nyitottak. A polcok és a nyergek között
energiacsóvák robbantak szét; némelyik bejutott a raktárcsarnokba,
tüzes csíkot hasítva a félhomályba. A villanások stroboszkópszerű
fényében a trió fedezékbe ugrott, majd elindult a terem túlsó
végében lévő jókora kapu irányába. Közepén egy kisebb ajtót láttak.
A kis ajtó zárva volt. A nagy kapu szárnyait fémrudak és reteszek
fogták össze. Ki gondolt arra, hogy valaki nem betörni akar a
raktárba, hanem kitörni onnan? Lex felrántotta az egyik reteszt,
lehúzta a másikat. A terem túlvégéből érkező hangok tanúsága
szerint az arbitrátorok keresztülvergődtek az eléjük taszított
a k a d á l y o n .
Na, akkor most kapjanak valamit, amin eltöprenghetnek egy kicsit!
Lex előkapta robbanótöltetes fegyverét, és hátraküldött egy
l ö v e d é k e t .
R A A R K p o p S W O O S H .
C R U M P .
Az arbitrátorok remekül képzett harcosok voltak. Ezt a jellegzetes
hangot fel kellett ismerniük. És ha felismerték, akkor el kellett
gondolkozniuk egy pillanatra. Vajon ez a fegyver az Ultramarinok
relikviái közül származik? Esetleg a bolygón kívülről került ide?
Vagy talán valamelyik helybéli fegyverkovácsnak sikerült
összeraknia egy ilyen csodálatos szerszámot?
Lex akciója minden bizonnyal felfokozta elszántságukat – de
ugyanakkor le is fékezte őket pár pillanatra. A trió kimenekült egy
útra, amelyen felbőszült zarándokok tolongtak. Ahogy Lex utat tört
magának és társainak, óhatatlanul fülébe jutottak a dühös emberek
szavai, a tömeg zagyva mormogása.
A tükörfejűek megöléséről, a gyilkos tükörfejüekről beszéltek.
Jaq megtorpant, és elkapta Lex karját.
– Valahol közöttük... van egy telepata. Érzem a jelenlétét! Egy pszi.
Fél. Kaotikus képeket bocsát ki magából.
Ó, igen, a mészárlás zavaros képeit! Az emberfeletti érzékenységű
pszinek iszonyatos kínokat okozhatott az a rengeteg fájdalom, az a
sok halálos agónia. A pszichikai érzékenység csíráival rendelkező
zarándokok felfogták az általa kibocsátott képeket, feszültté váltak,
és felbőszítették társaikat is. Ezek korántsem voltak olyan
engedelmesek, alázatosak és nyugodtak, mint a többiek odakint, a
téren. Rekedt, eszelős kiáltások harsantak:
– ...gyilkolni...!
– ...gyilkolni... tükörfejűek...!
Azoknak, akik üvöltöztek, fogalmuk sem volt arról, hogy a
„tükörfejűek” gyilkoltak, vagy esetleg nekik kell megölniük mindenkit,
akire illik ez a furcsa személyleírás. A hisztéria egyre fokozódott,
szinte mindenkit megfertőzött, akár rendelkezett pszichikai
képességekkel, akár nem.
* * *
Lex hátranézett, és meglátta a raktárcsarnokból előbukkanó,
maszkos arbitrátorokat. Jaq és Zhord semmit sem láthatott az
üvöltő tömegtől. A trió vagy egy percig együtt sodródott a gyilkos
hangulatú népséggel vissza, a fogdmegek irányába, de aztán
elszabadultak az eleven hullámtól.
Egy kevésbé zsúfolt utcán menekültek tovább, amely egyszer,
aztán még egyszer elágazott.
* * *
Addig futottak, míg kiértek a shandabari halpiacra, ahol minden
normálisnak látszott.
Bódék és pultok többhektárnyi poros területen, a tér három oldalán.
A gigászi vörös nap alatt élénken folyt a kereskedés. A halárusok a
széles Bihistiből és a legközelebbi édesvizű tengerből kifogott
zsákmányt kínálták, frissen és nyersen, szárítva és sózva, füstölve.
A hűs levegőben félreismerhetetlen és már-már elviselhetetlen
halszag terjengett. A törvényszék előtti tér pánikja és a halál
lehelete idáig nem ért el, a borzalomból itt semmi sem vált
valósággá; itt nem emberek, legfeljebb csak halak meg más vízi
lények bámultak meredt, üveges szemmel a semmibe.
Zhord lihegve megállt.
– Ó, a lábaim!... Kíváncsi lennék, hogy... az a tömeg... felfalta-e a
t ü k ö r f e j ű e k e t .
– Lehetséges – bólintott Lex, és rosszkedvűen megvakarta az öklét.
– Nem lett volna helyes, ha megöljük a birodalmi törvények
betartatóit. Ők nem tettek semmi egyebet, csak a kötelességüket
teljesítették. Nem kellett volna rájuk lőnöm. Bocsánat...
– Most miért kérsz bocsánatot? – kérdezte Zhord.
– Azok a fickók bizonyára jelentették, hogy robbanótöltetet
használtunk. Biztos nyomozni kezdenek utánunk – válaszolta Lex.
– És gondolod, hogy a detektívjeik elmennek minden létező
szállodába meg ingatlanügynökséghez, csak hogy megtaláljanak
m i n k e t ?
– Nem tudom. Lehetséges. Egyébként mi magunk nem keltünk
feltűnést, mármint a külsőnkkel. Nagy volt ott a zavar, és éppen elég
nagydarab fickót láttam az utcán. Meg persze ilyen apró hapsikat is.
– Zömik! – javította ki Zhord sértődötten. – Igen, én is láttam pár
zömiket. Valószínűleg mérnökök voltak valamelyik csillaghajóról. Mi,
zömikek, szeretünk utazgatni meg nézelődni. Meg minden egyebet,
ami jó. De nyugodjatok meg, nem fogok leállni iszogatni az első
zömikkel, akivel összetalálkozom. És mi hárman tényleg nem
lógunk ki a sorból... Úgy értem, annyi itt a vallásos hülye...
– Hívő lélek – korrigálta Jaq.
Zhord hevesen legyintett.
– A könyvemben – folytatta – eléggé furcsa leírás van a
zarándokokról. Általában dagadtak vagy egészen véznák, és alma
nagyságú golyvájuk van, vagy bőrbetegségük, vagy úszóhártya nőtt
a lábujjaik között, vagy ilyesmi. Csodabogarak, szerintem legalábbis
a z o k .
– A mi könyvünk, az egyetlen könyv – mondta Jaq –, amelyre
hagyatkozhatunk, nem más, mint a Rhana Danára könyve.
– Amelyet nem tudunk elolvasni, mert elda nyelven írták, és
egyébként is képtelenség lenne kibetűzni.
Jaq megvonta a vállát.
– Kíváncsi lennék, hogy a helybeliek mennyire viseltetnek
ellenségesen a törvényszék iránt. Mármint azt leszámítva, hogy
természetesen félnek a bíróktól. Ami a téren történt, az nem volt
más, mint a sarokba szorított állatokból kitörő ösztönszerű akció.
Szerintem a törvényszéki marsallok úgy érzik, valami tanújelét kell
adniuk ittlétüknek és egyáltalán a létezésüknek. Ahogy Zhord
mondta, itt még normális körülmények között is rengeteg ember él.
Egész kazalnyi, de csupán néhány oda nem illő tű lehet benne.
Ebben nincs semmi különös. Ami viszont ezt a vallási rivalizálást
illeti... Nos, ez még komoly gondokat okozhat. – Eltűnődött. – Talán
kapcsolatba kellene lépnünk néhány bűnözővel, hogy beolvadjunk,
és eltereljük magunkról a törvényszék figyelmét. A bűn végül is
mindenütt jelen van, és mi sokban hasonlítunk a bűnözőkre. Zhord
e l v i g y o r o d o t t .
– Kozmikus drágakőcsempészek, mi?
Jaq az űrgárdistára nézett, aki komoran bólintott.
– Legyünk olyanok – dörmögte –, akik vétenek a Birodalom ellen,
Lord Inkvizítor. Látszólag. Ideiglenesen. Amíg megértjük, mi folyik
itt. Amíg jelentést tehetünk valamilyen megbízható hatóságnak.
– Ha az Inkvizíció önmagával harcol, Lex, vajon milyen hatóságban
bízhatunk meg?
– Nem tudom. Az én káptalanom egészen biztos, hogy nem
fertőződött meg, de a könyvtárosaink csupán az Administratumnak
tesznek jelentést.
– Amely pedig értesítené az Adeptus Terrát – csóválta a fejét Jaq. –
Az Inkvizíció közbeavatkozna. De vajon melyik frakciója?
Lex lehajtotta a fejét, és hallgatott. Úgy tűnt, ismét az ősatyjához
imádkozik.
* * *
Végül eljutottak a kupolakomplexumhoz, a homokos területen álló
Occidens-templomhoz, ahol már ott táborozott néhány ezer izgatott
zarándok. Folyamatosan újabb ezrek érkeztek. A levegőben
füstölőszerek illata keveredett a sülőfélben lévő halkebab (amint az
étel elkészült, már el is kelt) és a fűszeres borok szagával, az
emberi testek bűzével. Az akrobaták magas oszlopok tetején
produkálták magukat, hogy a lehető legtöbben láthassák őket. A
jövendőmondók a birodalmi Tarot egyszerűsített változatából
jósoltak. A kriplik alamizsnáért rimánkodtak.
Itt, ebben a nyüzsgésben a trió lassan, de minden feltűnés nélkül
megtehette az alig több mint egy kilométeres távot a templomig. El
is indultak.
A templom körül erős plasztacél korlátokat állítottak fel, amelyek
mögött felfegyverzett diakónusok őrködtek. A templom lépcsőitől a
barikád fölé tornyosuló Pódiumig egy drága brokáttal letakart
függőhíd vezetett.
A barikád egyik kapujánál egy diakónus „adományokat” gyűjtött.
Akik kellően magas összeget fizettek, bejuthattak a templomba –
amely máskülönben a szertartás kezdetéig zárva volt a zarándokok
előtt. Egy felfegyverzett sekrestyés kísérte be azokat, akik nem
sajnálták az adományokat. Ezek a kivételezettek még azt a szent
szekrénykét is megpillanthatták, amelyben az Igaz Arcot tartották.
Másnap – a szertartás előestéjén – az adományoknak minimum
kétszer akkorának kellett lenniük, mint ezen a napon.
Itt volt hát annak az álhírnek a forrása, amely több száz ember
halálát és sebesülését okozta. Valaki félreértett valamit, és ez a
félreértés-hógolyó lavinává duzzadt, mire a térre ért.
Egy kövér, kopasz férfi – aki mellett ott állt kancsal kislánya –
degeszre tömött, sékelekkel teli erszényt nyújtott át a diakónusnak,
aki azonnal megszámolta a pénzt. A legtöbb zarándok nem tudta
megfizetni a belépti díjat; ezek irigykedve figyelték azokat, akik
bejutottak a templomba.
Jaqban feléledt a kíváncsiság, az inkvizítorokra oly jellemző
tudásvágy. Az egyik zsebéből elővett egy kicsiny, de tiszta és
nagyon értékes smaragdot.
A diakónus – ahelyett hogy rögtön eltette volna Jaq ajándékát – a
fény felé tartotta a drágakövet. Talán azt feltételezte, hogy hamis? A
smaragd még a vörös nap tompa fényében is úgy szikrázott, hogy
azonnal látni lehetett rajta: valódibb nem is lehetne.
Zhord megráncigálta Jaq ruhaujját. A tömegből egy magas, szürke
csuklyás köntöst viselő nő figyelte őket.
– Ey'Lindi... – zihálta Jaq. Igen, ő volt az. A szelleme. A csuklya
alatt az az arc pedig...
Nem. Nem Ey'Lindi arca volt. Jaq rádöbbent, hogy megint azt látta,
amit látni szeretett volna. Igen, a vonások emlékeztettek
Ey'Lindiére, a magassággal és a testtartással is rendben volt
minden, de... A nő olyan könnyedén és gyorsan fordult félre, mintha
észre sem vette volna Jaqot és társait. Elindult, és csakhamar
beleveszett a tömegbe. Egy pillanattal később eltűnt Jaq szeme
e l ő l .
– Az a hölgyemény a mi kis kavicskánkat bámulta – közölte Zhord.
– Felejtsd el – szólt rá Jaq szórakozottan. A nő nem Ey'Lindi volt.
Hát persze, hogy is lehetett volna ő? Ey'Lindi meghalt, felmetszette
a hasát annak a nősténynek, annak a Főnix Úrnőnek a lándzsája.
Ami pedig a hasonlóságot illeti... Nos, az emberi lények esetében
nagyon nagy a lehetséges permutációk száma. Egy bizonyos
embersablonnak több milliárd változata létezhet, és egy olyan
galaxisban, amelyben egymillió lakott világ van, több millió, esetleg
több százmillió hasonló külsejű ember lehet. A galaxisban
többtucatnyi olyan ember élhet, aki Ey'Lindi ikertestvérének, pontos
másának tűnhet, és még több olyan, aki valamilyen mértékig
hasonlít rá.
De Ey'Lindivel senki sem ér fel. Senki!
* * *
A sekrestyés, aki a triót vezette, vézna, menyétarcú, idősebb férfi
volt. Kamelopárdszőrből készült csuhájának övébe lézerpisztolyt
t ű z ö t t .
– Ahogy beléptek a templomba, az első, amivel találkozni fogtok...
Egy oszlopcsarnok tárult eléjük, amelyet szinte teljesen megtöltöttek
a hajdanvolt főpapok síremlékei és kriptái. Több száz főpap
e m l é k h e l y e . . .
A csarnokon túl egy oszlopsorokkal szegélyezett átriumot találtak,
amelyben illatosítórudacskák egész erdeje égett. Az édeskés szag
és a füst lassan kavarogva emelkedett felfelé, a kupolás tetőbe
vágott szellőzőnyílások irányába. Az egész terem egyetlen gigászi
tömjénfüstölőre emlékeztetett...
Ezen túl a bazilika állt, amelyet fegyveres diakónusok őriztek.
– Ötven oldal templom tartozik a főtemplomhoz, mindegyik a Földön
Lakozó, az Istencsászár egy-egy attribútumát szimbolizálja...
Megszámlálhatatlanul sok égő gyertyát láttak. Az évszázadok során
a füst vastag fekete rétegben rárakódott a falakra, a mennyezetre; a
padlót belepték a megkeményedett és bemocskolódott, egymásra
rakódott viaszrétegek. A nagyterem akár a fény palotája is lehetett
volna, de mégis, az embernek olyan érzése támadt, hogy a
mélyedésekben össze sűrűsödött sötétség csak arra vár, hogy
előrontson, és megsemmisítse a világosságot, mindent betakarjon
saját éjszín köpenyével.
– Figyelem, utazók! Nézzétek meg azt a nagy falimozaikot. A kép
azt a jelenetet ábrázolja, amikor a mi áldott Császárunk legyőzi
Hóruszt, a lázadót...
A mozaikot szerencsére megtisztították a viasztól és a koromtól.
Olyan sokszor sikálták már le, hogy úgy tűnt, a részleteket is
lemosták róla. A kövér ember és a kancsal kislány ámuldozva
nézett rá. A idegenvezető sekrestyés türelmetlenül toporgott.
A következő látnivaló az imaterem volt. Jaq és Lex csupán egyetlen
pillanatra hajlította be a térdét. A helyiség végében egy ősrégi,
titánszálakkal átszőtt függöny volt. Az anyag már annyira
megkopott, hogy apró résein keresztül be lehetett lesni a függöny
mögötti sekrestyébe.
Átmentek a függönyön túlra – Jaqnak olyan érzése támadt közben,
hogy egy súlyos vasrács alatt haladnak el.
– ...a mintázat, az arabeszkek volfrámszálból készültek, és...
A szentélyben a gyertyák fényében homályosan egy szekrényt
lehetett felfedezni. Annyi ezüst és arany díszítette, hogy gyanítani
lehetett, ha leveszik róla a védőfátylat, elvakítja az embert
csillogásával. Mellette két sorban fegyveres sekrestyések őrködtek;
halkan, egészen halkan valamilyen vallásos éneket kántáltak.
– A szent szekrénynek három zára van. A belsejében lévő
felbecsülhetetlen értékű ereklyetartóban pihen a Földön Lakozó
Igaz Arca...
Ezt a kincset kizárólag a szentévekben tették ki az ártalmas napfény
hatásának. A köztes időszakokban a ritkán megrendezett nyilvános
ereklyebemutatások során az Arcot csak rövid időre, legfeljebb fél
percre, a gyertyafényes szentélybe emelték ki a helyéről.
– A szentév során tilos az ilyen magánjellegű ereklyebemutatás...
De nicsak! Mi az ott? A sekrestye elfátyolozott bejárata fölött
kamelopárdbőrre festett aranykeretes kép függött. Egy komor és
kegyetlen, de ennek ellenére fenséges arc mása.
– Utazók! Ez az Ő Igaz Arcának másolata!
A szentély előterében két művész dolgozott azon, hogy másolatokat
készítsen a képről.
– Ez jó drága lenne, ha meg akarnám venni, hm? – kérdezte Zhord
könnyed hangon.
Kiderült: két pap, az Arc rendjének két tagja egész évben árusította
a reprodukciókat, amelyeket a bazilika egyik kápolnájában lehetett
megtekinteni. A vezető közölte, hogy kifelé menet majd érintik ezt a
kápolnát, így az utazók, ha erre vágynak, vehetnek maguknak
e g y e t .
– Több mint tízezer esztendeje – magyarázta a sekrestyés lelkesen
–, akkor, amikor a Császár hústestében végigjárta a galaxist,
beletörölte arcát egy szövetdarabba. Pszichikai energiáinak
köszönhetően vonásai beleivódtak az anyagba. Olysok idő telt már
el azóta, hogy az eredeti, szent szövet igen sérülékennyé vált, ez az
oka annak, hogy a művészek egy másolatról készítenek újabb
m á s o l a t o k a t .
– És a tömegnek is egy kópiát fognak bemutatni? – kérdezte Zhord.
A sekrestyés arca elsötétült, keze a lézerpisztolya felé mozdult.
– Nem! A valódi szent szövetet!
* * *
Jaq felnézett a kamelopárdpergamenre festett homályos arcra.
Amikor a saját szemével látta Őt, a Földön Lakozót, abban az
energiától lüktető, ózontól meg-megreccsenő trónprotézisben, a
hadi zászlók és a szent ikonok között, az arc... az a fémkeretbe
foglalt arc leginkább egy összeaszott múmia ábrázatára
emlékeztetett. És ennek a múmiának az elméjéből olyan erős,
léleknyúzó gondolatok áradtak ki, hogy Jaq kis híján megsemmisült.
Ó, hogyan is gondolhatja egy hitvány kisegér, hogy képes
megérteni a gigászi mamutot?
Vajon akkor, ha majd ő is megvilágosodottá válik, vissza fog még
térni abba a trónterembe?
Ó, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy megengedje a démoni
erőknek, hogy a lelkéhez férkőzzenek? Honnan vette a bátorságot
ahhoz, hogy vállalja: megszállottá válik? És mindezt azért, hogy a
lelke kipurgálódjon, hogy elérje a megvilágosodottság állapotát...
A trió nem élt a lehetőséggel, nem vásárolta meg az Arcról készült
m á s o l a t o t .
– Az utolsó értékes holminkat adtuk oda, hogy bejuthassunk ide, és
megpillanthassuk az ereklyét – hazudta Zhord.
* * *
Amikor elindultak a barikádoktól, és átmentek a zarándokok sátrai
között, egy aszott, májfoltos kéz ragadta meg Jaq ruhája szélét.
– Alamizsnát egy nyilvántartott nyomoréknak! – recsegte egy vén,
erőtlen hang.
Egy bitófához hasonlító állványra láncokat akasztottak, a láncok
végére bronzedényeket erősítettek, melyekben erős és sűrű füstöt
árasztó illatosító anyagok égtek. Az állvány tövében egy kis,
fémkerekes, deszkákból összetákolt kocsiféle állt, amelyen egy
rongyos alak kuporgott. Nő volt; az arcát ránctömeggé változtatták
az évek. Loncsos hosszú haja kifehéredett, véreres fakókék
szemében az értelem szikrája csillogott. Tekintetében valami olyan
érdeklődést lehetett felfedezni, ami egészen biztos, hogy nem
csupán a megkapni kívánt pénzérméknek szólt.
Zhord alaposan végigmérte a koldusasszonyt. A bitófaszerű
építmény árnyékában a szerencsétlennek nem kellett attól tartania,
hogy ványadt testét eltiporja a tömeg. A kocsi hátulsó részéhez egy
rudat erősítettek, hogy arrébb lehessen tolni vagy húzni.
Egy vénasszony, aki a hűvös vörös nap fényében adományokért
k ö n y ö r ö g . . .
– A legtöbb világon nem tisztelik az időseket! – morogta a kis fickó,
de azért belenyúlt az erszényébe, és kihalászott egy félsékeles
érmét. – Ó, azt hiszem, anyám, a lábaid már teljesen elfonnyadtak.
– Igen, a két barna botszerű valami, az asszony lábai,
természetellenes szögbe csavarodva hevertek a vézna test alatt, a
k o c s i n .
Zhord talán megsajnálta ezt a húgyszagot árasztó vénséget?
A zömik még nem adta át a félsékelest.
– Ki visz haza esténként, anyám?
Aha! Szóval ezt akarja kideríteni! Hogy a lábait talán a saját
pénzéhes hozzátartozói törték el, hogy ezzel a kegyetlenséggel
biztosítsanak maguknak rendszeres jövedelmet.
A templomszolgák szoktak félretolni – hangzott a válasz. – Ők
segítenek nekem, jó uram.
Ők törték el a lábadat, anyám? – Ostoba kérdés volt; az
Occidens-templomnak nincs szüksége arra, hogy kripliket gyártson,
és kitegye őket közszemlére. Ennek a templomnak nincs szüksége
az apró adományokra, amelyeket a koldusok össze tudnak gyűjteni.
A vénasszony úgy dőlt előre, mintha hirtelen bélgörcse támadt
v o l n a .
– Ó, igen, a templom törte el a lábamat – felelte. – De nem úgy,
ahogy te gondolod!
Zhord leguggolt a kocsi mellé. Jaq és Lex követte a példáját.
* * *
A nyomorékot Herzadynak hívták, és egyvalami sosem volt: anya.
Határozottan kijelentette, hogy tizenegy éves.
Ki lehet olyan bolond, hogy a Sabulorbon helyi években számolja a
saját életkorát? Csakis egy ilyen öregasszony, aki már elég hosszú
ideje létezett ahhoz, hogy ne legyen fontos számára, pontosan hány
éves. Birodalmi években számolva már túl volt a száztizedik évén
is, és ennek a hosszú időnek a nagy részét ezen a kocsin
kuporogva töltötte el. Zhordot lenyűgözte a kora, annak ellenére,
hogy a hosszú életű zömik számára egy évszázad nem sokat jelent.
Elég szép teljesítmény egy közönséges emberi lénytől, különösen
ilyen körülmények között.
Herzady egy évszázaddal korábban, kislányként érkezett a
Sabulorbra, hogy mélyen vallásos szüleivel részt vegyen az Arc
bemutatásának ceremóniáján. A nagy felfordulásban, a
többé-kevésbé megszokottnak számító hitőrületben a szülei
életüket vesztették, neki pedig összezúzódott a lába. A papok
megszánták, és elkészítették neki ezt a kocsit. Évtizedeken át a
következő szentévre várt. Amikor az elérkezett, úgy intézte, hogy
biztonságosabb helyről nézhesse végig az Arc bemutatását, mint
előző alkalommal.
F e l f o r d u l á s ?
Ó, igen. A rokkanttá válása után ötven évvel megrendezett
szertartáson megint megőrültek az emberek, a hisztérikus
zarándokok egymást taposták, hogy jobban láthassák az Arcot...
Azt az Arcot, amelyet nem is lehetett látni.
Nem lehetett látni? Hát az meg hogy lehet?
Herzady évtizedeken át figyelt, nyitva tartotta a szemét és a fülét.
Tudta, hogy a szövet megfakult, már eónokkal ezelőtt lekopott róla
minden, ami rajta volt, ami az Istencsászár arcára emlékeztethetett.
A szentév csúcspontján az Occidens-templom főpapja káprázatos
menetben végigviszi az ereklyetartót azon a függőhídon, hogy aztán
egészen rövid időre felnyissa, és kivegye belőle a szövetet. És
amikor felemeli, a több százezer zarándoknak azt kell látnia, hogy
az anyagon nincs semmi, eltekintve attól a pár folttól és pacától,
amelyek talán az Istencsászár szemeit szimbolizálják.
– A zarándokok szinte semmit sem látnak, jó uraim! Pedig mennyire
szeretnék megpillantani a Szent Arcot! Mi mindent megtesznek... ó,
hogy tapossák egymást!
...azért, hogy megláthassák!
A ceremóniának a nagy tolongás következtében kialakult verekedés
és lázadás vetett véget.
– És mi a helyzet a másolatokkal?
– Ah, a legelső másolatokat úgy készítették, hogy valamilyen
érzékeny anyagot tettek a felbecsülhetetlen értékű szövetre, és
addig tartották ott, míg a pszichikai lenyomat átjutott rá.
– Huh! – mondta Zhord. – Más szóval: átragadt rá!
Jaqnak furcsa, kísérteties érzése támadt, amikor végighallgatta a
láthatatlan Igaz Arcról szóló beszámolót, és szinte beleszédült abba
a gondolatba, hogy a Császár alattvalói között ilyen sok hithű, sőt a
végletekig hű ember van. Ugyan mit számít az, ha a zarándokok
eszüket vesztik? Mit számít az, ha megsebesülnek vagy meghalnak
azért, hogy egyetlenegyszer megpillanthassák azt a szövetet,
amelybe Ő valamikor régen beletörölte az arcát? Mit számít az
agóniájuk, mi ez ahhoz az örökké tartó kínszenvedéshez képest,
amelyet Neki, a Földön Lakozónak kell kiállnia? A zarándokok
gyötrelmei belejutnak a hipertér pszichikai tengerébe, áldással
ízesítik meg azt, és talán – talán! – elviselhetőbbé teszik az Ő
számára a létet.
Jaq, ahogy ott térdelt Herzady kocsija mellett, rájött, hogy képes
i m á d k o z n i .
Egy ideig...
Szelíden szólította meg az asszonyt:
– Azáltal, hogy megnyomorodtál, mert imádtad Őt, részt vállaltál az
Ő kínjaiból.
– Szerintem – felelte Herzady komoran – sokan meg fognak
nyomorodni és meg fognak halni holnapután. Ennek így kell
történnie. És ha így lesz, akkor elégedetten fogok búcsút venni az
é l e t t ő l .
Ez a vénasszony kislányként, majd ötven évvel később
nyomorékként már átélt egy-egy eszeveszett tombolást, és mégis...
Mégis így beszél! Hite már-már az őrültséggel határos, már
majdnem olyan, mint a megszállottság!
És ha ő, a korábbi ceremóniák tanúja, azt mondja, hogy a soron
következő szertartás is emberéleteket fog követelni, akkor egészen
biztosan így lesz.
A bizonytalanság hullámai elmosták Jaq hirtelen feltámadt és
megerősödött hitét – valahogy úgy, ahogy az idő áramlata
letisztította a szövetről az Igaz Arcot. Megrázkódott.
– És mi a helyzet a törvényszékkel, hm? – kérdezte Zhord. –
Hallottál róla valamit? Mekkora szerepe van ennek a szent városnak
az életében?
A zömik talán azt forgatta a fejében, hogy eltolja a nyomorék
vénasszonyt abba a bérelt, kertvárosi házba, ellátja és gondozza, ő
pedig cserébe átadja nekik mindazokat az információkat, amelyeket
a sabulorbi ügyekről tud.
A kis fickó ki akart csikarni valamilyen választ.
– Ma, nemrég, több száz ember halt meg a törvényszék előtt. Mind
azt hitték, hogy idő előtt sor került az Igaz Arc bemutatására... és
pánikba estek emiatt.
Herzady megdöbbent, és úgy húzta ki magát, mintha rá akarna állni
kicsavarodott, elsatynyult lábára.
– Sok ember meghalt, és... én nem láttam! – lihegte tragikusan.
Ráncos arca fájdalmasan megrándult. Májfoltos, aszott keze a
melléhez emelkedett.
Hirtelen összeroskadt.
Lex megfogta a pulzusát. Hatalmas kezében az öregasszony alkarja
olyan volt, mint valami furcsa alakú ceruza. Herzady meghalt.
Szívroham végzett vele.
Megszakadt a szíve.
Zhord közömbös arccal belenézett a halott koldus szemébe.
– Huh – mondta –, így legalább megspóroltam fél sékelt.
* * *
Két nappal később, délután elhelyezkedtek egy nagy tér végében.
Zhord nem kívánt részt venni a szertartáson, de Jaq mindenképpen
látni akarta a tömeg eszelős áhítatát, azt az őrületet, amelynek
során csakis a hit számít – amelynek során senki sem törődik a
sebesülésekkel és a halállal. Látni akarta, mert meg akarta
tapasztalni, milyen lehet a szenvedély, a megszállottság, a
rögeszme; milyen zavarok támadhatnak az érzékszervekben és a
l é l e k b e n .
Ezen a délutánon szokatlanul meleg volt a téren; a sokaság
forróságot lehelt ki magából, a testek összepréselődtek, egymáshoz
tapadtak. Senki sem tudta, hányan ájultak el, hányan kaptak
gutaütést a várakozás óráiban.
Ó, milyen hangzavar támadt, amikor végre valahára előhozták az
Igaz Arcot! A zarándokok közül sokan, nagyon sokan hisztérikusan
rángatózni kezdtek. A tér olyan volt, akár egy gigászi serpenyő,
amelyben a beléöntött massza – az emberrengeteg – elérte
f o r r á s p o n t j á t .
– Ó, áldott ősök, most segítsetek! – kiáltott fel Zhord. A kis fickó Jaq
és Lex közé szorult. Lex kihasználta testi adottságait, félresöpörte
maga elől a zarándokokat – nem sokat törődött azzal, hogy közben
elrepeszt vagy eltör egy-két bordát. Az egyik közeli ház hosszú,
magas homokkő falában fülkék homorodtak. Valamikor talán
szobrok álltak bennük sorfalat a tér peremén, de az is lehetséges,
hogy a számtalan szertartás során a tömeg, a hullámzó
embertenger hagyta ott lenyomatait.
Lex kirántotta az egyik mélyedésből a zarándokokat. Úgy mozgott,
úgy lépett és úgy állt, hogy messziről azt lehetett hinni, ő az
egyetlen biztos pont, az egyetlen kimagasló szikla az áradatban.
Belépett a fülkébe, és behúzta magához Jaqot meg Zhordot, akik
így legalább részben védve voltak az eleven hullámok csapásaitól.
Zhord kapkodva lélegzett. Vajon hány mellkas zúzódott be, hány
szorult össze a tömegben? A kis fickó undorodva felnyögött.
Alacsony volt, ezért nem is remélhette, hogy a hozzá legközelebb
állók testén kívül bármit látni fog.
Jaq mélyen beszívta a hisztéria szagát. Hármójuk közül csak Lex
látott el a fejek, a csuklyák és az Igaz Arc-jelvényekkel teletűzdelt
fejfedők fölött. Feljavított szemével az egy kilométernyi távolságban
lévő dolgokat is tisztán érzékelte.
– Egy pap kinyitja az ereklyetartót – üvöltötte. Szavaira a közelben
állók iszonyatos erejű ordítással válaszoltak. Lex folytatta:
– A tömeg nekinyomul a torlaszoknak...
* * *
A kordon nem bírhatta sokáig, és ha átszakad, semmi sem védhette
volna meg a függőhidat a tömegtől – semmi, ha a korlátok túlsó
oldalán nem álltak volna ott a fehérbe öltözött diakónusok.
Először humánus kábítófegyvereket használtak, hogy hátrébb
parancsolják a túlságosan lelkes zarándokokat. Azok, akik a torlasz
közelében táboroztak, s akiket a tömeg elsőként sodort a
biztonságiak elé, eszméletüket veszítve zuhantak ledöntött és
szétlapított sátraik maradványaira. A barikádok előtt hamarosan
magas, eleven, de mozdulatlan falat alkottak az emberi testek, mely
egyre magasabbra nőtt, ahogy a zarándokok átmásztak rajtuk, és
őket is elérték a kábítósugarak. Nem sokkal később már ez
biztosította a korlátok megközelíthetetlenségét. Időközben a
pompázatos öltözéket viselő főpap becsukta az ereklyetartót, és
visszavonult. A zarándokok ennek ellenére folytatták az
előrenyomulást .
A diakónusok félretették a kábítófegyvereket, amelyekből
valószínűleg kifogyott az energia. Új eszközöket vetettek be:
automata pisztolyokat, géppisztolyokat és ismétlőpuskákat. Hüvely
nélküli, nagy sebességű lövedékeket és repeszlőszereket
eresztettek a tömegbe. A vörös napóriás ekkor az ég negyedét
töltötte be; a világ olyanná vált, mintha iszamós lenne a vértől – attól
a vértől, amelyet a diakónusok ontottak ki. A sok százezer, sok
millió láb hatalmas porfelhőt vert fel, de ez sem volt képes
elhomályosítani a napot, a milliárdnyi homokszemcse sem tudta
megváltoztatni a fény színét.
Nem ment könnyen a dolog: a trió tagjai szereztek pár horzsolást és
karcolást, mire sikerült kitörniük a falifülkéből, és elhagyniuk a teret.
Annak ellenére, hogy több százan haltak meg a korlátoknál, a
templom és a szent ereklye közelsége miatt a zarándokok szeme
még mindig élénken csillogott; olyan volt, mintha nadragulyával
kezelték volna. Sokan zokogtak a boldogságtól, sokan maguk elé
meredve, könnyeket ontva ismételgették:
– Ó, az Igaz Arc... az Arc...! – bár szinte semmit sem láttak.
* * *
Éjszaka Jaq álmában ismét Askandargradot látta...
Az állatemberek nyakörve egymás után szétrobbant, a fejek
lefordultak a vállakról.
A sikítozó háremhölgyek közül néhányat összekötöztek, és voltak
olyanok is, akiket a széttört urnák maradványaihoz láncoltak hozzá.
A földön néhány kötél feküdt, arra az esetre, ha előkerülne néhány
olyan háremhölgy, akinek eddig sikerült elkerülnie végzetét.
Mintha akár egynek is sikerült volna elkerülnie... Mintha lett volna,
aki megszökött a támadók elől, és elrejtőzött a romok között. Mintha
valaki megszökhetett volna ezek elől...
A segítség már útban volt. A káoszrenegátok inváziója előtt néhány
nappal a Holló Őrség űrgárdistái éppen az Askandaron töltötték fel
hajójukat, majd elindultak az ugrózóna felé. Mielőtt a támadók
lerombolták a kormányzói palotát, az asztropata értesítette ezeket a
harcosokat, és ők azonnal visszafordultak. Még két nap, és elérik az
Askandart. A kitűnő fegyverekkel rendelkező, fekete páncélt viselő
Holló Őrök – ehhez kétség sem férhetett – az első kínálkozó
alkalommal rávetik magukat az ellenségre. Csak azért kellett
imádkozni, hogy a démoni látvány ne tegye szükségessé a
csatatestvérek agyának kimosását, azt a procedúrát, amelyre
elméjük épségének megőrzése érdekében lett volna szükség.
Úgy festett, mintha a Káosz szántszándékkal hajtotta volna végre
ezt a támadást, pusztán azért, hogy visszacsalja a Hollókat...
Bárcsak esélye lett volna legalább néhány háremhölgynek a
szökésre! De nem, a nyakörvek felrobbanása után a perverz
támadók figyelme ismét a nőkre terelődött.
– A Császár nevében, használd azt a fegyvert! – parancsolt rá Jaq
a mellette hasaló eunuchra, majd kilesett a barikád fölött, és a saját
fegyveréből ráküldött egy robbanó töltetet egy olyan lényre, amely
mintha a rend és a hit lovagjainak ocsmány paródiája lett volna.
R A A A R K . . .
A káoszharcos, mintha provokálni akarná ellenfeleit, a férfit és a nőt
szimbolizáló rúnákat festette fel térdvértjeire. Obszcén formájú
páncélja bíbor- és aranyszínű volt – még mindig annak az
űrgárdista-káptalannak a színeit viselte magán, amelyhez azelőtt
tartozott, hogy a gonosz a saját oldalára állította.
A robbanógolyó a mellvért bal oldalába csapódott be. CRUMP.
Felrobbant. A harcos körbepördült, karjait a levegőbe emelte.
R A A A R K . . .
Az eunuch is lőtt. A lövedék a célpont alsókarjába fúródott bele.
CRUMP. A kar leszakadt. Ezután, ha minden igaz, a támadó
káoszharcos, az egykori űrgárdista mesterségesen megerősített
mellkasában elegendő kár keletkezett ahhoz, hogy a tüdő leálljon. A
renegát még mindig körben forgott, úgy mozgott; mintha szólót
táncolna egy színpadon. Az Istencsászár adja, hogy ez legyen a
h a l á l t á n c a !
RAAARK. RAAARK. Jaq és az eunuch újra tüzelt, aztán mindketten
lebuktak a barikád mögé. A következő pillanatban dühös
sziszegéssel valami végigcsapott a márványtorlaszon. A levegő
felforrósodott az olvasztóból kilőtt sugár mellett. Pár másodperccel
később iszonyatos robaj hallatszott. Az energianyaláb telibe kapta a
fürdőház medencéjébe már korábban beleomlott kupolás
zsindelytető maradványát. A fában lévő nedvesség egyetlen
szempillantás alatt gőzzé változott. A zsindely szétrobbant. A
forgácsok úgy röppentek szét, mint a feldühített hystrixek, a
mérgező tollakkal védekező állatok farktollai. A másik eunuch
felsikoltott. Vállából féltucatnyi tőrszerű, hosszú faszilánk meredt ki.
Hátrálni kezdett, és megpróbálta őket kirángatni magából.
Swoooosh... Az olvasztóból kilőtt második sugár a fejét találta el.
Szeme egyetlen tizedmásodperc alatt elpárolgott, majd
pirospozsgás, kerekded orcája, végül az arca többi része vált
semmivé. A feje úgy nézett ki, mintha koncentrált erejű savspray-t
fújtak volna rá – bőrnek és húsnak már nyoma sem volt rajta; jól
látszott a meztelen, sárgás koponya belsejében folyékonnyá váló
fortyogó agyvelő. Aztán... a szürkés, sűrű lé kibuggyant a
fülnyílásain, előrefröccsent az üres szemgödrökből.
A halott háremőr elterült a repedezett márványon.
A gyantás zsindely lángra lobbant. A tűz végigkúszott a törmeléken,
a közelben heverő holttesteken és sebesülteken. A barikád túlsó
oldaláról eget rengető, gúnyos röhögés hallatszott. Jaq az életben
maradt eunuch karjába mélyesztette a körmét.
– El kell mennünk innen!
Alkalmi fegyvertársa félőrülten meredt Jaqra.
– Neked nem lett volna szabad belépned a hölgyek fürdőházába! –
ü v ö l t ö t t e .
A józanság ezek szerint már elpártolt tőle.
Ó, igen, amit mondott, az egyébként valamikor, nem is oly régen,
még valóban így volt. Két nappal korábban a hárembe Lord
Egremonton kívül egyetlen kasztrálatlan férfi sem tehette be a lábát.
Rajta, illetve az ifjú birodalmi inkvizítoron kívül, aki azért jött ide,
hogy a végére járjon annak a pletykának, miszerint a szigorúan
őrzött belső város lakói, a háremhölgyek között kialakult valamilyen
perverzió, valami, ami nem lehetett más, mint a Slaanesh-kultusz.
Lord Egremont nagy kísérlete, amellyel meg akarta valósítani a
teljes népességszabályozást, bizonyos körökben természetszerűleg
indulatokat gerjesztett. Ő idealista volt, és különc, de ügyesen
kormányozta birodalmát, aminek köszönhetően Askandar virágzott.
Ó, milyen bolondok voltak azok, akik úgy akartak fellázadni ellene,
hogy felélesztettek egy ilyen kultuszt! Tettük következménye most
vált egyértelművé, fájdalmasan világossá. A megrontott káosz
űrgárdisták eljöttek ide, hogy learassák az emberi balgaság
gyümölcseit, feldúlják és lerombolják Askandargradot, és szadista
módszerekkel megsemmisítsék a háremet.
Az eunuch a kezében tartott obszcén formájú fegyverre nézett,
majd lassan megfordult. A csövet a szájához illesztette.
– Két napon belül megérkezik a segítség – sziszegte Jaq.
Nevetés... Nagyon közelről, a barikád túlsó oldaláról érkezett. Jaq
tudta, ha most kinézne, nem biztos, hogy képes lenne visszahúzni a
fejét. Tudta, most a maradás egyenlő az öngyilkossággal.
Villámgyorsan visszavonult, elkúszott a zsindelydarabok és a
terjedő lángok mellett, majd felállt, és kétrét görnyedve elrohant.
RAAARK... CRUMP
A hang a háta mögül érkezett. Az eunuch főbe lőtte magát. Ezzel
megmenekült attól, hogy halála fájdalmas és hosszadalmas legyen.
Jaq ismét remegve ébredt fel...
2007. december 15., szombat
Káoszgyermek (Warhammer): Szertartás (IV. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)
Ötödik fejezet
Tolvaj
boomp3.com
A bérelt villa háromemeletes volt, mindegyiken tucatnyi szobával.
Alatta jókora pincét alakítottak ki. A bútorok ébenfából készültek, a
padló fekete palából. Temetői hangulatával és gyászos színeivel
többé-kevésbé emlékeztetett Jaq megsemmisült csillaghajójára.
Mindenütt lámpák álltak – ezek a Tormentum Malorum fedélzetén
lévő, ikonokat tartalmazó fali fülkékben égő elektro gyertyákat
juttatták az inkvizítor eszébe.
Jaq úgy kívánta, hogy a függönyöket ne húzzák szét; nem akarta,
hogy a helyiségbe beférkőzzön a kertben lévő viaszos levelű
növények és az ezüstfényű murvával felszórt ösvények, a kertet
körbefogó magas fal és a szomszédos háztetők látványa, a vörös
napgigász fénye.
A szobák között egy kicsiny, szakállas majom sétálgatott. Olyan
volt, mint valami miniatűr, csillogó szemű, pettyes bundájú
démonocska. Zhord vette egy utcai árustól. Tulajdonképpen csak
azért, mert Lex, amikor megpillantotta a férfi vállán kuporgó
jószágot, megjegyezte:
– Az űrgárdisták mellett olyanok a zömikek, mint a zömikek mellett
az ilyen majmocskák.
– Huh, elegem van már abból, hogy én vagyok a legkisebb ebben a
társaságban! – mordult fel Zhord, és megvette a majmot.
Jaqnak nem volt kifogása a dolog ellen.
Az állat magányos volt, mégsem esett letargiába. Nem volt a
közelben egyetlen fajtársa sem, de folyamatosan és fáradhatatlanul
nézelődött; úgy járkált egyik szobából a másikba, mintha abban
reménykedne, hogy a következő sarkon túl rábukkan egy másik
majomra. Jaq, ahogy figyelte, eltöprengett. Merengve nézte, ahogy
a kis lény sokszor a saját, fényes felületeken megjelenő tükörképére
pillantott – úgy, mintha egy másik majom lenne.
A majom többször is megpróbálkozott azzal, hogy bolhát vagy
legalább egy aprócska légylárvát találjon Zhord bozontos
szakállának vörös szálai között. A zömik nem adott neki nevet –
nem tartotta fontosnak a dolgot.
Egy héttel a szertartás után egy hűvös hajnalon történt, hogy a
majom visongva és makogva felugrott Zhord ágyára.
A kis fickó felriadt, de agyát még mindig betöltötte az álomkép: egy
barlangban, néhány bátor zömik bajtársával együtt vad tűzharcot
vívott egy ork horda ellen. Az ocsmány zöld bőrűek mennydörgő
mordályokkal lövöldöztek; a széles torkú muskéták kemény
magvakat, ólomgolyókat és mindenféle, lövedéknek használható
dolgot köptek rájuk, meg persze rengeteg szikrát és füstöt. Zhord és
társai első osztályú robbanótöltetes fegyvereket használtak, így
nagyon jó hatásfokkal irtották az undorító idegen lényeket. RAARK,
SWOOSH, CRUMP. RAARK, SWOOSH, CRUMP. Itt most a
rendszeresség és a technika vívott csatát a rendszertelenséggel és
az elmaradott barbársággal.
Zhord szerette volna végignézni a kellemes és szórakoztató
álomfilmet. Bosszúsan felmordult, és már éppen félre akarta söpörni
az alkalmatlankodó majmocskát, amikor egy sötét alak jelent meg
az ágya mellett. Lex. Ez csakis Lex lehet.
Az űrgárdista két ujjával megfogta a majom nyakán a bőrt, aztán
egy kicsit megpöckölte a gégéjét, hogy maradjon csöndben. Ezután
lehajolt Zhordhoz.
– Horkolj tovább, ahogy eddig csináltad. Horkolj és figyelj!
Horkoljon? Horkoljon? Ó, igen. A hang, a rendszeres hang, amelyet
álmában hallott...
– RAARK – mondta Zhord olyan hangon, mint valami sajgó torkú
dögevő madár. – SWOOSH – fújta ki lassan a levegőt. – CRUMP –
tette hozzá végül.
Miközben Zhord megpróbálta eljátszani, hogy mélyen alszik, s
utánozni saját horkolásának zajait, feszülten fülelt. Lex nem tette le
a majmot, amely egy ideje már meg sem mukkant. Csak nem
döglött meg a kis szerencsétlen?
– A házban idegen van. Valahol. Azt hiszem, lent a pincében...
Lex az eredeti dobhártyája, fülcsontjai és belső füle helyére
beültetett, a feleslegesnek ítélt háttérzajokat kiszűrő, a kiválasztott
hangokra való koncentrálást könnyebbé tevő Lyman-fülnek
köszönhetően észlelte a behatoló érkezését.
Bár aludt, de az űrgárdisták agyának mindig csak a fele pihen. A
másik félteke állandó készenlétben áll. Amikor az éber agyféltekébe
eljutottak az érzékelt neszek, azonnal felébredt, és megállapította,
hol mozog a hívatlan vendég. Rajta kívül csak a majom hallotta meg
a zajokat – ami kész csoda, hiszen a hangosan hortyogó zömik
mellett aludt.
– RAARK – ismételte Zhord, és óvatosan kikelt az ágyból. Hosszú
szárú vászon alsóján kívül semmi sem volt rajta. Az
éjjeliszekrényről, az üres söröskancsó mellől felemelte a
lézerpisztolyát. – SWOOSH. – Ez a hang már olyan elégedett
hörrenés volt, amilyet azok szoktak kiadni magukból, akik álmukban
hirtelen megelégelik a horkolást, vagy azok, akiknek hosszas
fuldoklás után végre sikerül levegőhöz jutniuk.
Lex – aki a testhálójától eltekintve meztelen volt – az egyik kezében
lézerpisztolyt tartott, a másikkal a majmot fogta. Tudta, nem
eresztheti el az állatkát, mert az azonnal rémült rikoltozásba
kezdene. Mit csináljon vele? Roppantsa el a nyakát? Nem, ez a kis
dög nem akar mást tenni, csak figyelmeztetni a veszélyre...
Az óriás a majommal a kezében és a zömikkel a nyomában
mindenre felkészülve, óvatosan lement a pincébe.
* * *
A hosszú kőfolyosót csak a közepe táján lévő egyetlen éjszakai
lámpa világította meg. A ház valamennyi ajtaja közül a pincéé volt a
legmasszívabb, éppen ezért választották ki ezt a helyet arra, hogy
elrejtsék benne az ékkövekkel kirakott kincset, a Rhana Dandra
könyvét. A könyvet, amely most egy falhoz láncolt, lelakatolt
vasládában lapult.
A ládát a pince egyik oldalsó helyiségében helyezték el.
Abban a helyiségben, amelyből most halvány elektromos fény
szűrődött ki. A fényben árnyékok libbentek meg – mintha egy kéz
mozogna a fényforrás közvetlen közelében.
Halkan, nagyon halkan és nagyon lassan zár csikordult. A vasláda
teteje nyikorogva felnyílt.
Elsőként Zhord ugrott be az ajtón. Lehajolt, és lézerpisztolyából a
mennyezetre lőtt egy sugarat, hogy meglepje a behatolót, és
elterelje a figyelmet magáról. Az energianyaláb fényes szirmokat
bontott, amikor nekicsapódott a kőmennyezetnek, egy pillanatra
megvilágította a boltíveket, valamint azt az ébenfa olvasóállványt,
amelyet Jaq azért hozott le ide, hogy megfelelő körülmények között
tanulmányozhassák a rejtélyes kötetet – amelyből eddig egyetlen
szót sem sikerült megérteniük.
Ebben a pillanatnyi, villanásszerű fényben világosan kirajzolódott a
nyitott vasláda fölé hajló tintafekete alak. Olyan sötétségbe
burkolózott, hogy már-már nem tűnt valóságosnak – bizonytalanul
megjelent, aztán ismét eltűnt, és csak egy folt, a realitás hiánya
vibrált a helyén.
Az idegen felegyenesedett, és fürgén megfordult. Az arca is fekete
volt, csak a szemek világlottak ki belőle. Sárgás macskaszemek.
Tovább emelkedett felfelé. Elképesztően magas volt.
Lehet, hogy egy elda, aki azért jött ide, hogy visszaszerezze a
könyvet? Vagy lehet, hogy egy birodalmi orgyilkos?
A fény kihunyt, és kialudt az a lámpás is, amelyet az ismeretlen
hozott magával. A sötétség megkétszereződött és összesűrűsödött.
Valami elszáguldott Zhord mellett, miközben hozzáért a bőréhez.
A következő másodpercben olyan test állta el az ajtónyílást, amely
masszívabb és keményebb volt magánál a vastag ajtónál is.
Ugyanebben a pillanatban egy eszelősen visító, szőrös kis test
rohant el a zömik meztelen lábánál. Lex eleresztette a majmot, hogy
elkaphassa a behatolót, aki hiába vonaglott, hiába vergődött,
képtelen volt szabadulni. Ugyan ki tudná kiszabadítani magát egy
ennyire megnövelt izomzatú, megerősített csontozató óriás
s z o r í t á s á b ó l ?
Talán vannak ilyen élőlények, de a fekete alak nem tartozott
k ö z é j ü k .
– Elkaptam a fickót! Gyújts lámpást, zömik!
Nem fickó volt, hanem egy nő. Az elfeketített arc egy nő arca volt.
Egy embernőé, nem eldáé. Úgy, ahogy Ey'Lindi szokta, szintetikus
álcabőrt permetezett magára, de az orgyilkossal ellentétben ő nem
dugott szűrőtamponokat az orrába. Ruházata azonban
emlékeztetett az orgyilkosok kosztümjére, bár a derekára nem
kötött olyan vörös övsálat, amelyben remekül el lehet rejteni a
tőröket és a mérgeket...
Zhord agyában világosság gyúlt.
– Te vagy az! – kiáltott fel. – Ott voltál a tömegben az
Occidens-templomnál! Te voltál az, aki úgy megbámulta a
s m a r a g d u n k a t !
Hát persze hogy ez volt az a nő! Az a magas, karcsú nő, aki akkor
és ott szürke köntöst viselt, most pedig olyan fekete, testhez álló
kezeslábast, amilyenhez hasonlót az akciói előtt Ey'Lindi húzott
magára. Olyan kezeslábast, amelyben egy ügyes tolvaj bátran
elindulhatott kincseket szerezni.
Jaq a saját régi, elrongyolódott köpenyébe csomagolta a sors
könyvét. A tolvaj, mielőtt megzavarták, már szétnyitotta a köpenyt,
így a ládából előragyogtak a borítólap csodás ékkövei. A könyv
tetején, vagyis inkább a sarkán egy kis fekete csomag feküdt. A nő
éppen azt akarta megnézni, hogy mi van benne, amikor Zhord és az
űrgárdista megzavarta.
A kis csomag... A fejkendőre kötött csomó meglazult már, de még
nem bomlott ki teljesen.
A betörő mozdulatlanná vált Lex markában, de az űrgárdistái
ilyesmivel nem lehetett megtéveszteni; nem enyhített a szorításon.
– Én úgy nézem, ez nem valami hétköznapi tolvaj – mondta Lex a
zömiknek –, mert elég ügyes volt ahhoz, hogy hatástalanítsa a
riasztókat, letaláljon ide, és kinyissa a zárakat.
– Egy pillanatra azt hittem – felelte a kis fickó –, hogy elda vagy
o r g y i l k o s .
A nő szeme tágra nyílt. Lex bosszúsan rámordult Zhordra, akinek
megint előbb járt a szája, mint az esze.
– Mi keresnivalója lenne egy idegennek vagy egy orgyilkosnak a
pincétekben? – kérdezte a fogoly. Ugyanazt a szabványos birodalmi
gótot beszélte, amit a zömik meg az űrgárdista.
– Te nem sabulorbi vagy, asszony! Ki küldött?
Lex megrázta a tolvajt.
Az összepréselte ajkait, és nem válaszolt Zhord kérdésére.
– Tudod, milyen közel vagy a halálhoz? – kérdezte Lex. – Most
biztos ezen gondolkozol. Ha azt mondod, hogy senki sem küldött,
akkor senkinek sem fog feltűnni a hiányod.
A nő vágyakozva az ékköves könyvre pillantott.
Ebben a pillanatban a majom felugrott a láda peremére, s a
lámpafényben szikrázó drágakövekre meredt. Azokra a kövekre,
amelyeket késsel is alig lehetett kifeszegetni a helyükről, nemhogy
m a j o m k ö r m ö k k e l !
A kis állat felfoghatta, hogy hiába próbálkozna velük, ezért más
zsákmányt keresett magának. Felkapta a fejkendőbe csomagolt
tárgyat, szétnyitotta a kendőt, és ostoba makogással felemelte az
éjfekete gömböt.
– Ne nézz oda! – Lex elfordította a fejét, és közben a nő arca elé
kapta a kezét.
A gömb lepottyant a láda aljára, nekikoppant a vasnak, majd eltűnt.
Lex levette a kezét a nő arcáról, és ismét megragadta a karját.
A majom éles, fájdalmas hangon visított. Két apró kezével a fejéhez
kapott. Egy pillanattal később szőrcsomók, koponyaszilánkok és
agyvelődarabkák fröccsentek a pince kőfalára. Az állat feje alig volt
nagyobb, mint egy narancs, de a darabjai és a vére mégis
beterítette a döbbenten álló három alakot.
Zhord megdörzsölte vérmocskossá vált homlokát.
– Még jó, hogy nem adtam neki nevet... Huh! De legalább tudjuk,
hogy Azul szeme még mindig működik. Nem lett volna jobb,
nagyfiú, ha nem is foglalkozunk ezzel a tolvajjal? Eszünkbe juthatott
volna, hogy a szem úgyis végez vele.
– Nem tudnánk kivallatni, ha halott lenne – felelte Lex. Belökte a nőt
a pincefülkébe, mintha arra gondolna, hogy miután tanúja volt a
majom pusztulásának, úgysem merne szökéssel próbálkozni.
– Ha széthajtom azt a kendőt – kérdezte a nő –, az én fejem is
s z é t r o b b a n ?
– Nem biztos – mondta Zhord komoran. – Lehet, hogy csak
megfulladsz. Esetleg lenyeled a nyelvedet. Vagy kipattannak a
helyükről a szemgolyóid.
– Méreg? – kérdezte a nő. – Orgyilkosméreg?
– Nem – vicsorgott rá a zömik. – Egy halott navigátor hiperszeme.
Most ott van a ládában, valahol az alján... Majd megkeresem.
Kitapogatom. De nem nézek oda, az egyszer biztos.
– Mik vagytok ti?
– És te ki vagy, hogy tudsz az orgyilkosmérgek létezéséről, eh?
– Tolvaj vagyok – hangzott a válasz. – Azért jöttem a Sabulorbra,
mert arra számítottam, hogy a zarándokok nem jönnek el pénz
nélkül a szertartásra. A templomnál figyeltem meg, kik a
tehetősebbek. Követtelek benneteket. Megfigyeltem ezt a villát...
Sikerült elkerülnöm a helybéli őrjáratokat. Ennyi az egész...
Zhord lenyalta a bajszáról a majom ráfröccsent vérét, aztán a
padlóra köpött.
– Mi folyik itt?
Jaq bézsszínű köntösében, lézerpisztollyal a kezében jelent meg az
ajtóban. Ahogy meglátta a feketébe öltözött nőt, megtántorodott és
felnyögött. – Az orgyilkosom...!
– Nem, nem ő az, főnök – csóválta a fejét Zhord. – Ez egy tolvaj.
Megpróbált kirabolni minket. Aztán helyette az én szegény kis
majmocskám csomagolta ki azt az izé... aknát. Azul szeme kiválóan
működött. Ez a nő, ez itt, biztosan mestertolvaj, hogy be tudott jutni
ide. És tud valamit az orgyilkosokról.
Jaq a fej nélküli állatra, a véres nyakra nézett.
– Találnom kell egy drágakőcsiszolót, aki képes lehámozni a
hiperszemről egy réteget. Egy monoklit. Viselni akarom. Persze
letakarnám a szemem...
A fogoly elborzadva nézett Jaqra, de aztán összerezzent, és
megpróbálta eltitkolni az érzéseit. Kik ezek az emberek? Jaq a nő
felé fordult.
– Hogy jutottál hozzá ehhez az orgyilkos álcához? Miért éppen ezt
v i s e l e d ?
– Mert jól elrejt a sötétben – felelte a nő. – Beleolvaszt a
környezetembe. Mi másért?
– Nagyon hasonlítasz rá – merengett Jaq. – De nem eléggé... Csak
a hitvány másolata vagy! – Lézerpisztolyát a tolvajra szegezte, akit
Lex időközben ismét karon ragadott. – Elloptad volna a könyvet...
pusztán az ékkövekért. Most már tudod, hogy itt van.
A nő védelmet kérőn közelebb húzódott Lexhez.
– Nem tudom, mi ez! – kiáltotta. – De tudok az orgyilkosokról! – És
csak beszélt, beszélt, ömlött a szájából a szó, hogy mentse a bőrét.
* * *
A neve Rakel binth-Kazintzkis volt. A binth azt jelentette, hogy az
apját Kazintsk-nak hívták. Ama vad világon született, ahol a fekete
ruhás orgyilkosok beszerezték annak a szernek az alapanyagát,
amelynek birtokában a legképzettebbek a puszta akaratukkal
képesek voltak megváltoztatni külsejüket. Az orgyilkosok Rakel
világán sajátították el az alakváltoztatás trükkjeit, és ennek a vad
bolygónak a primitív lakói között gyakorolták be a lopakodás
mesterségét. Rakel hazájában mindenki jól ismerte az
orgyilkosokat, de senki sem közelről, és senki sem barátkozott
v e l ü k .
Azt a bizonyos alapanyagot egy különleges zuzmóból vonták ki.
Rakel világának pszi sámánjai egyszerűen megfőzték, és megitták a
levét, így változtattak alakot. A holtak lelkének képét is magukra
tudták ölteni.
Zhord elmormogott egy fohászt, amelyben az őseit áldotta.
Ezek a szellemek bölcs és jóakaratú vezetők voltak – Rakel mégis
kételkedni kezdett szándékaik jóságában, miután a feketébe öltözött
orgyilkosgyakornokok megölték a fivérét, és magukra öltötték az
a l a k j á t .
Jaq az elmondottak alapján gyanította, hogy ezek a helyi sámánok
nem barátságos szellemeket, hanem démonokat idéztek meg. Vagy
mégsem? De igen, csakis így lehetett, mert ha másképp lett volna,
akkor az orgyilkosok – akik minden bizonnyal a Callidus
Szentélyhez, Ey'Lindi szentélyéhez tartoztak – nem éppen ezt a
bolygót választják ki gyakorlatozásuk színteréül, és nem itt jutnak
hozzá a polimorfinhoz.
Rakel világának lakói akarva-akaratlanul belélegezték a zuzmók
spóráját, így a szer bizonyos mértékben bejutott a szervezetükbe –
ahogy a bolygón élő állatokéba is. Így válhatott lehetővé, hogy
bizonyos ideig és mértékig valamennyien meg tudták változtatni a
külsejüket. Persze korántsem annyira, mint az orgyilkosok.
Amit azok csináltak, az iszonyatos és kegyetlen dolog volt. A
hatóanyagot laboratóriumokban finomították, újra és újra, egészen
addig, míg nagyon erős szert kaptak. A nőnemű orgyilkosok
képesek voltak férfivá alakulni, és fordítva. Ehhez persze rengeteg
gyakorlás és mély összpontosítás kellett, és az átváltozás nem volt
fájdalommentes. De ők, legalábbis látszólag, amúgy is immúnisak
voltak mindenféle fájdalomra.
Időnként fogságba ejtettek néhány helybelit, hogy rajtuk
folytassanak rettenetes kínokat okozó kísérleteket.
Ez volt a normál eljárás. Az űrgárdista hóhérsebészek is az
agymosásra ítélt bűnözőkön és a kudarcot vallott kadétokon
kísérleteztek, rajtuk próbálták ki azokat a módszereket és
eljárásokat, illetve szervátültetéseket, amelyek eredményeképpen
az egyszerű férfiakból Lexhez hasonló, emberfeletti
tulajdonságokkal rendelkező űrgárdistákat tudtak csinálni.
Az orgyilkosok tudósai tanulmányozták a metamorfózis stabilitását.
Ha elkaptak valakit Rakel világának lakói közül, a fogoly testébe
színtiszta szert fecskendeztek, és kényszerítették az átváltozásra.
Időnként előfordult, hogy áldozatukat szabadon bocsátották – de
egész rajnyi kémlegyet küldtek utána, hogy fájdalmas
átalakulásának minden egyes fázisát alaposan megfigyelhessék. A
kísérleti alanyok – mivel nem kaptak olyan kiképzést, mint az
orgyilkosok – nem tudtak olyan mértékben összpontosítani, nem
uralták a testüket, és mert a szer nagyon tiszta volt, a kísérlet során
előbb-utóbb agonizálva összeestek, torz testtel, deformálódott
szervekkel fetrengtek és vergődtek, egészen addig, amíg
protoplazmikus masszává változtak.
Rakel ennyit tudott az orgyilkosokról.
Egy nap valami csempészhajó szállt le a világára, nomád
otthonának közvetlen közelében. Összeismerkedett a kapitánnyal, s
figyelmeztette őt arra, hogy miket művelnek a bolygón vadászó és
gyakorlatozó fekete ruhások. A kapitány úgy döntött, jobb a
békesség – nem időzött sokáig a planétán, és amikor útnak indult,
hálából a sok jó tanácsért magával vitte Rakelt.
Ő, miután a csillagrendszerek közötti utazások során megtanult
egy-két használható trükköt, és ügyes tolvajjá képezte magát,
dezertált a hajóról. Már több hónapja Shandabarban volt, felvette a
kapcsolatot a helybeli alvilággal, és felkészült a zarándokok
kifosztására. Álmában sem gondolt arra, hogy olyan kincs közelébe
kerül majd, amilyenre a vasládában bukkant.
Hogyan találta meg a kincset ebben a hatalmas villában?
Tolvaj ösztön. Az emberek sokszor azt hiszik, hogy a pincéjükben
biztonságban vannak az értékeik. Egyébként könnyen idetalált: csak
megkereste a legerősebb ajtót és a legbonyolultabb zárat.
– Még jó, hogy nem nyitottad ki a könyvet – jegyezte meg Zhord. –
Szerencse, hogy nem támadt kedved egy kis lapozgatáshoz, mert
nagyon könnyen valamelyik kép részévé válhattál volna!
A zömik csak improvizált; a Rhana Danára könyvében nem voltak
képek. Ha Rakelt esetleg mégis életben hagyják, akkor egy ilyen
figyelmeztetés után – hacsak nem hajlamos a Pandora-szindrómára
– kerülni fogja a könyvet, míg él.
Jaq bólintott. Lézerpisztolyát még mindig a fogolyra szegezte.
– Van valami hasznos információd az alvilágról? – kérdezte Zhord
nyersen. – Hasznos kapcsolatok?
– Mágusok vagytok? – kérdezte Rakel az űrgárdistától, aki még
mindig rajta tartotta a kezét.
– Még véletlenül sem! – morgott vissza Lex, de aztán arra gondolt,
hogy Jaqnak esetleg mégis köze lehet a mágiához.
Jaq szabad kezével köntöse belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy
gondosan öszszehajtogatott vörös övsálat. Ey'Lindi övsálát.
Kíváncsi volt, Rakel hogyan reagál. Talán arra gondol, hogy meg
akarja kötözni? Esetleg be akarja tömni vele a száját?
A nő megismerte a sálat.
– Egy orgyilkos övsála! – sziszegte.
– Igen, az – bólintott Jaq. – És itt, a belsejében, van egy ampullányi
p o l i m o r f u l . . .
– Poli...?
– Ez a hivatalos neve annak a szernek, amelyet a Callidus Szentély
orgyilkosai „tiszta anyagnak” neveznek. Ez az az anyag, amelyről
b e s z é l t é l .
Rakel megvonaglott; ha szabadulni akart, hiába próbálkozott.
– Mindent elmondtam nektek! Esküszöm! Nincsenek társaim, csak
pár üzleti partnerem. Olyanok, akik átveszik tőlem a lopott árut. Lőj
le, ha akarsz – könyörgött –, de ne injekciózd belém...
a z t . .
Jaq odabólintott Zhordnak és Lexnek.
– Beszélnünk kell egymással. Addig bezárjuk a nőt a szomszédos
fülkébe. Hozz plasztikborítású huzalt, Zhord! Gyerünk! Lex, vidd át
a foglyot!
* * *
Zhord hamar visszatért a másik cellába; kezében egy kötegnyi
fekete plasztikszigeteléssel ellátott drót volt.
– Motozd meg, nincs-e nála valamilyen szerszám. Várj, hagyd.
Felesleges. Úgy sem találnád meg valamennyit. Az elrejtett digitális
fegyvereket és a mérgeket semmiképpen sem. Még egy testen is
rengeteg rejtekhely van. Vetkőztesd meztelenre, és csak azután
kötözd meg! A kezét és a lábát is!
Vajon Rakel félreértette a dolgot? Lehet, hogy arra gondolt, hogy ez
a majdnem meztelen óriás, a szőrös törpe meg a komor, kemény
arcú, szakállas férfi meg akarja erőszakolni, mielőtt a testébe
juttatják azt a szörnyű kínokat okozó szert?
Miközben Zhord lehúzta a nőről a testhez tapadó ruhát, Lex
egyetlen pillanatra sem eresztette el foglyát; mindig másik végtagját
markolta meg. Jaq figyelmesen szemügyre vette Rakel testét,
domborodó melleit, formás fenekét, az ágyékát.
– Tisztítsd le az arcát és a kezét – adta ki a parancsot. A nő
porcelánfehér teste, fekete álcázóbőrrel bevont arca és keze éles
kontrasztban volt egymással.
A fülke sarkában egy vödör víz állt, mellette egy kefe meg pár
rongy. Zhord hozta ide ezeket a holmikat, miután a másik
helyiségben alaposan lesikálta az olvasóállványt. A víz poshadt és
piszkos volt, de a célnak így is remekül megfelelt.
Rakelt végül belökték a sötétbe. Jaq elparancsolta társait az ajtótól.
– Sajnálom, hogy így kell bánnunk vele – mondta Lexnek és
Zhordnak, miközben azon töprengett, vajon Ey'Lindit zavarta
volna-e, ha így bánnak vele. – De ha életben hagyjuk, akkor ez még
csak a kezdet. Nem szabad túlságosan törődnöm vele.
– Tehát be akarod adni neki a polimorfint? – kérdezte Zhord. –
Tökéletes Ey'Lindivé akarod változtatni? De hogyan?
Jaq a köntöse alól előhúzta az Orgyilkos-lapot, amely Ey'Lindi
tökéletes képmása volt.
Ezzel mint pszichikai fókusztárggyal, kis barátom.
Azt hittem, hogy a Démon-lapon kívül az egész paklit elégetted!
Szóval Ey'Lindiét mégis megtartottad magadnak...
Ennek segítségével megmenthetjük a nő életét. Legalábbis egy
időre. Jó hasznát vehetjük egy tapasztalt tolvajnak. Ha valaha is
meg akarom érteni a könyvet, muszáj szereznünk egy elda
nyelvprogramot a hipnosisakhoz. Ha egyáltalán létezik ilyesmi ezen
a világon, akkor lefogadom, hogy a törvényszéki épületben van.
A bírák főként a belső biztonsággal foglalkoztak, de tény, hogy az
eldák időnként belekeveredtek az emberek ügyeibe. A törvényszéki
adatbankban valahol biztos van valami eszköz, valami program,
amelynek segítségével szükség esetén le tudják fordítani az
idegenek nyelvét. Ennek megszerzéséhez pedig valóban egy
tapasztalt betörőre van szükség, olyasvalakire, aki képes bejutni
abba az erődszerű építménybe, aki képes kijátszani a tükörsisakos
a r b i t r á t o r o k a t . . .
– Ez a nő elhagyta a népét – emlékeztette a zömik Jaqot.
– Éppen ezért kötődnie kell hozzánk... Úgy, hogy soha ne merjen
dezertálni tőlem. Ezért kell őt Ey'Lindi másává változtatnunk. – Jaq
hangja lelki gyötrelemről árulkodott. – Azt kell hinnie, hogy csak úgy
képes elkerülni a végső agóniát, a masszává válást, ha rendszeres
pszichikai megerősítésben részesül, amihez elengedhetlenül
szükséges az a kártya, amely a birtokomban van.
Zhord a fejét csóválta, aztán halkan megkérdezte:
– Tényleg masszává változna? Jaq halkabbra fogta a hangját.
– Szerintem igen.
– Értem...
– Ne felejtsétek el – tette hozzá Jaq –, hogy az alvilágnak
valószínűleg vannak információi a törvényszéki épületről. Ők biztos
szereztek adatokat, bár vélhetőleg nem a bíráktól vagy az
arbitrátoroktól. Iránymutatásért kell fohászkodnom. Meditálnom kell.
Aztán cselekszünk.
Jaq megfordult, és a hosszú folyosón elindult a szűk pincecella felé.
– Na, mi a véleményed, nagyfiú? – suttogta Zhord. – Szerinted jót
tesz majd a főnöknek, ha itt lesz mellette Ey'Lindi tökéletes
m á s o l a t a ?
Lex elgondolkozott.
– Szerintem – bökte ki végül – ez észhez fogja téríteni. Teljesen
mindegy, hogy a másolat külsőre mennyire hasonlít az eredetire, a
fejben lévő elme sosem lesz olyan, mint az övé volt.
– Igen, igen, legalább majd elfelejti ezt az egész őrültséget –
helyeselt Zhord. – Nekem is éppen ez járt a fejemben...
Jaq lehunyt szemmel térdelt a sötét kriptában.
Ha kiveri a fejéből Ey'Lindi emlékét, akkor a kötelességtudás és az
odaadás, a bátorság és a tökéletesség mintaképétől fosztja meg
m a g á t .
És mi a helyzet a vággyal? Ó, a vágy...! Őrületté változhat,
különösen akkor, ha eleve kielégítetlenségre van ítélve.
Ha túl akar jutni ezen a delíriumon, ha el akarja érni a
megvilágosodott tisztaság állapotát, akkor meg kell fékeznie
magában ezt az őrületet. Vajon ez a nő, Rakel, az átalakított
testével, fizikai jelenlétével nem fogja-e megbolondítani, és
ugyanakkor nem fog-e fájdalmas csalódást okozni neki azzal, hogy
eszenciálisan különbözik Ey'Linditől?
Vágy! A kéjnek, Slaanesh szenvedélyének kuzinja! Egy
inkvizítornak kerülnie kellene a megtapasztalását. Vajon valóban
vágyik Ey'Lindire? Ey'Lindi szépsége bizarr volt. Bár sötétben
mégsem... A tetoválásai nem foszforeszkáltak. Az övéi nem
világítottak úgy, mint az elektrotetoválások, amelyek fényleni
kezdenek, mikor tulajdonosuk azt akarja. Sötétben Ey'Lindi egy test
volt csupán, egy olyan könyv, amelyet vakon kellett olvasni.
Milyen szavakat formáztak Ey'Lindi testrészei a sötétben? A vágy
valami olyasféle dolog, amihez nincs szükség nyelvekre, nincs
szükség magyarázatokra. Lehet, hogy ennek megfogalmazása nem
egyéb, mint az őrület egy újabb fázisának megnyilvánulási formája?
A vágyhoz nincs szükség analízisekre. A vágy abban a térben
létezik, amelyből hiányoznak a magyarázatok, amelyben ismeretlen
a logika. Ebben az űrben feltámadhat a legerőteljesebb babona,
mely könnyedén legyőzheti a kötelesség és a józan ész ismerős
paramétereit. A vezérfonalak elvesztése azonos a kaotikussá
válással. De ez vajon egyfajta káosz elfogadása, valami olyasmié,
amiből egy egészen újfajta rend születhet?
Szépség? Bah! Mit ér a puszta szépség?
Vajon kijelenthetné-e Jaq, hogy szerelmes volt Ey'Lindibe? Aligha!
Még akkor sem közeledhetne hozzá szerelemmel, ha élne. Ebben a
torz vágyban, amelynek idő előtt véget vetett a halál, valami
mélységes mély misztérium lappangott, valami paradoxon... és így
a megvilágosodottság felé vezető út egy szakaszát képezhette.
Talán merő fantáziálás volt feltételezni, még akkor is, ha sikerült
megvilágosodottá válni, hogy valaha is megtalálja a Hiperhálóban
azt a legendás helyet, ahol visszájára lehet fordítani az időt, és így
vissza lehet hívni Ey'Lindit a létezésbe a saját élő testében –
ahonnan kiindulva el lehet jutni abba az időbe, amely megelőzte
meggyilkolását. Merő képzelgés, hiú álom, hiszen még a Nagy
Harlekinek is hiába kutattak e hely után, pedig ők már több ezer éve
k e r e s t é k .
Ennek ellenére Jaq képtelen volt elfogadni azt, hogy Ey'Lindi vad és
életrevaló lelke egyszerűen beleolvadt a lelkek tengerébe abban a
pillanatban, amikor teste meghalt. Nem! Ha megvilágosodottá válik,
és bevezeti Rakelt a Hiperhálóba – oda, ahonnan szó szerint csak
egy ugrás a hipertér –, igen, ha bevezeti őt oda, ezt a tolvajt, ezt a
nőt, akinek a testét a polimorfin segítségével Ey'Lindi testéhez teszi
hasonlatossá... Akkor talán – biztosan! – Ey'Lindi lelke
odacsalogatódik ebbe a másolatba. És akkor... akkor Ey'Lindinek
ismét lesz valódi hús-vér teste!
A lélek és a test eggyé válik. A tudat, amely Rakel binth-Kazintzkis
volt, elhagyja a tolvaj testét, másik tudat kerül a helyére; Rakel
binth-Kazintzkis esszenciája ugyanúgy kihajtódik a testből, mint az
ördögűzések során az alacsony szintű démonok a megszállottak
testéből. Ey'Lindi újra Ey'Lindi lesz, teljes egészében.
Különös jelenség, hogy az emberek külseje általában tökéletesen
illik jellemükhöz. Másképpen fogalmazva: pontosan úgy néznek ki,
ahogy ki kell nézniük. Ennek a jelenségnek a megmagyarázására
írta valamelyik régi költő, hogy „a lélek forma, mely a testben ölt
alakot”. Tehát ha egy test Ey'Lindi testének tökéletes másolatává
válik, akkor Ey'Lindi lelkének fognia kell a hívást, a vele azonos
formájú fizikai megnyilvánulás hívását.
Jaqnak eszébe jutott, hogy talán meg kellene büntetnie magát
azért, mert ilyen személyes célok és érzelmek vezérlik, de... Nem.
Most nem. Most fel kell töltenie magát energiával, hogy képes
legyen szolgálni az igazságot.
Jaq meditált...
Lámpák gyúltak, Rakelről levették a drótokat.
Meztelenül kuporgott a kövön, s tágra nyílt szemmel, elborzadva
hallgatta Jaq előadását arról, hogy mi fog történni vele – mi a másik
alternatívája. Az egyik az volt, hogy lelövik, lézersugarat eresztenek
a testébe. De nem. Már csak ez a másik dolog létezett. Már nem
választhatta a halált. Most már csak akkor halhatott meg. ha a
transzformáció nem a vártnak megfelelően alakul.
– A transzformációval kapcsolatban minden rendben lesz – ígérte
Jaq, aki odaadta Zhordnak az Orgyilkos-lapot, hogy a metamorfózis
gyötrelmes folyamata során végig tartsa Rakel szeme előtt. – Rakel,
egész idő alatt erre a képre kell összpontosítanod. Segíteni fogok
neked, legalábbis a testen lévő tetoválások kialakításában. Ezek az
ábrák örökre beleégtek az elmémbe...
És a szívébe is...
Ey'Lindi testét rengeteg fekete tetoválás díszítette – majdnem
mindegyik egy-egy régi sebhelyet takart. A jobb lábán hosszú
méregfogú kígyó tekergett. Csípőjén szőrös pók kapaszkodott.
Mellén rovarok sétáltak. Egy tetovált felületű halálos fegyver volt...
Rakelnek pedig tökéletesen le kellett utánoznia ezt a felületet. És mi
a helyzet a felszín alatti dolgokkal, a mélységgel? Jaqnak kétszer
volt alkalma megismerni ezt; kétszer tisztíthatta meg és szentelhette
fel Ey'Lindit, méghozzá a beleegyezésével. Vagyis... többet kapott
akkor, mint puszta beleegyezést.
Az orgyilkosokat a fájdalom elviselésére és megszüntetésére
képezték ki. Rakel nem kapott ilyen kiképzést, de ha elég erősen
koncentrál, talán nem fogja megőrjíteni a kín.
– Valamit jól véss az eszedbe, asszony! – tanácsolta Lex. – A
fájdalom tanít és megvált.
Dolor est lux.
Rakel a fogát csikorgatta, de sikerült kipréselnie magából a
s z a v a k a t :
– Az asszonyok szülnek, ha nem tudnád...
– Te már szültél? – kérdezte az óriás. Fejrázás.
– Na akkor – mondta Zhord – most fogd fel úgy, hogy szülni fogsz.
Megszülöd magad. A vadonatúj önmagadat.
* * *
Miközben teste átalakult, időnként rettenetes sikoltás szakadt ki
Rakel torkából.
– Koncentrálj! A kígyó nyaka itt balra hajlik...
A nő néha vinnyogott a fájdalomtól, olyan hangokat adott ki, mint a
csontzúzó csapdába hullott állatok.
– A hang: nem ennyire fátyolos. – A jobb mell kicsit kisebb...
– Aranyszem; gondolj az aranyra...!
– Lapítsd az arcot...!
– Több izmot a lábszárra...
– A lábak... egy kicsit hosszabbak!
Ó, milyen litánia! Ó, milyen varázsszavak! Szavak, amelyekre Rakel
nyüszítése volt a válasz. Valahogy sikerült arra a Tarot-ikonra
tapasztania a szemét, amelyet Zhord tartott eléje, és közben teste
és csontjai folyamatos átalakuláson mentek át, ahogy ott vergődött
a kőpadlón.
* * *
Végül egy Ey'Lindi-hasonmás állt a pincében. Vagyis... inkább csak
támolygott; talán elesett volna, ha Lex nem tartja meg. Jaq
szemében valamiféle furcsa, komor, örömmentes elismerés és
ámulat csillant meg. Valami olyasféle, ami a bálványimádók
tekintetéhez hasonlít, ha fétisükre néznek. De vajon mi más volt ez
az új Rakel, ha nem az ő orgyilkos-kurtizánjának bálványképe?
Jaq visszavette Zhordtól az Orgyilkos-lapot. A kártya meleg volt,
szinte forró; pusztán a zömik érintésétől nem melegedhetett fel
e n n y i r e .
– Rakel... – szólalt meg Jaq rekedt hangon. Nagyon kevésen múlott,
hogy nem Ey'Lindinek szólította. – Rakel, ezt a lapot sosem szabad
ellopnod. Az én pszichikai töltésem nélkül, egyedül úgysem
h a s z n á l h a t o d .
Mikor visszatette a kártyát köntöse belső zsebébe, az beleakadt
valamibe. A zsebből előpattant egy tárgy. Egy másik kártyalap volt,
amely valahogy kiszabadult a mutánsbőrből. A padlóra hullott. A
Változás Démonának lapja, amelyről egy kicsiny, kétdimenziós
szörny meredt az átalakult tolvajra.
Lex megremegett. Nyelt egyet, aztán előrelépett, és közben
eleresztette Rakelt. A nő a falhoz tántorodott, de sikerült
megtámaszkodnia. Lex reflexszerűen előrelépett és hatalmas,
meztelen talpával rátaposott a képre.
– Dorn, létem fénye! – kántálta közben.
– Szállj le róla! – Jaq az űrgárdistára vetette magát. – Megégeti a
talpad! Zhord ekkor már négykézlábra ereszkedett, és Lex kemény
lábujjait feszegette.
Az űrgárdista felordított. A kis fickó kihúzta a talpa alól a
Démon-lapot, s undorodva az ujjai közé csippentette. A kártyalap
úgy égetett, akár a parázs. Zhord gondolkodás nélkül visszaadta
Jaqnak. Jaq elvette tőle, gondosari becsomagolta a mutánsbőrbe,
aztán eltette.
– Ti varázslók vagytok, igaz...? Az az ékköves könyv...! És... Éhes
vagyok! Olyan éhség mardos, hogy azt hiszem, mindjárt
megemésztem magam! – Rakelnek vacogott a foga. Úgy remegett,
úgy rázkódott, mintha darabokra akarna hullani.
– Etessétek meg! – hörögte Jaq. – Etessétek meg, adjátok oda neki
a legjobb ételt, amit a konyhában találtok. Zhord! Nyiss ki egy
sztázisládát. Melegíts meg neki egy bárányembriót, meg nyelvet,
meg vesét... Keress neki egy takarót... vagy bármi mást, amit
r á a d h a t s z .
Lex körbenézett.
– Hol van az a fekete ruha?
– Azt meg kell vizsgálnom.
– Hozok egy takarót valamelyik ágyról... – Lehet, hogy Lex egy kis
időre egyedül akart maradni?
– Zhord majd elhozza azt a takarót, és az ételt is előkészíti. Te
maradj itt velem, Lex.
* * *
Jaq elfordította a fejét, amikor Zhord elvezette Rakelt. Lex az
átalakult nő után nézett, ám a szemében valami más is megcsillant,
mint puszta, egyszerű érdeklődés.
– Így fog maradni? – kérdezte kissé idegesen.
– Igen, biztosan. Az Orgyilkos-lap stabilizálja. De ahogy te reagáltál
a Démonlapra... most is, meg a Szabadvállalkozáson is... emiatt
kénytelen vagyok inkvizítori kihallgatásnak alávetni téged,
d'Arquebus kapitány.
Jaq az akaraterejével egy pillanatra megjelenítette tenyerén a
démonarcot ábrázoló elektrotetoválást.
– Most mint egy Malleus szólok hozzád, a belső Inkvizíció tagja...
azé a belső Inkvizícióé, amelynek elsődleges feladata a démoni
aktivitás felfedezése – mondta komor, ünnepélyes hangon. –
Űrgárdista-pályafutásod során kapcsolatba kerültél azzal a
hatalommal amelyet... – Jaq halkabbra fogta a szót. – ...Tzeentch
néven emlegetnek? Kapcsolatba kerültél ezzel a hatalommal?
Tudsz róla valamit? Mondd el az igazságot, Lex. Beszélj, ha van
mondanivalód. Gyónj nekem. A Császár nevében felszólítlak, hogy
beszélj! In nomine Imperatoris!
A hatalmas termetű férfi elsápadt. Letérdelt.
– Igen – motyogta.
Aztán lassan, akadozva elmondta a történetet...
* * *
Több évtizeddel korábban kezdődött, jóval azelőtt, hogy Lexandro
d'Arquebus tiszt lett. Az egyik bányavilág egy barlangjában zajlott le
a dolog; egy olyan világon, amelyen zömikek éltek. Olyan zömikek,
akik egy rebellis uraság, név szerint Fulgor Sagramoso hívei voltak.
Lord Sagramoso követői fogságba ejtették Lexet és társait. A fogoly
űrgárdistákat leláncolták, és a Történelem Megváltoztatójának
akarták feláldozni őket. Maga a romlott uraság, Lord Sagramoso is
perverz testi változásokon ment át. Olyan ocsmány volt, hogy
Lexen, mikor megpillantotta, hányinger vett erőt. Már korábban is
tanúja volt a démoni megszállottságnak. Ismerte ezt a fajta
r o s s z u l l é t e t . . .
Szerencsére a Császári Öklök terminátor-könyvtárosai behatoltak a
cellabarlangba, s viharvetőikből lángok formájában csapott elő a
m e g v á l t á s .
Bátorságuk és kitartásuk elismeréseként Lexet és két életben
maradt társát óriási jutalomban részesítették: meghagyták
emlékeiket, nem törölték tisztára az agyukat azért, hogy továbbra is
biztosítsák romlatlanságukat, elméjük épségét. Lex, Yeremi és Biff
esküt tettek egymásnak, hogy soha, egyetlen csatatestvérüknek
sem fognak beszélni a Tzeenich-jelenségről.
Lex azonban azt nem fogadta meg, hogy alkalomadtán az
inkvizítorok előtt is hallgatni fog. Sajnálatos módon ez a múltból
származó emlék még mindig rengeteg szenvedést okozott neki.
– Harmadik típusú találkozásban volt részed a Káosszal – mondta
Jaq elismerően és feloldozóan. – Te tudod, hogy milyen kínságos a
kozmoszunk; tudod, hogy időnként mennyire találékonynak,
mennyire eltökéltnek és hithűnek kell lennie az igazság bajnokainak.
Olyan eltökéltnek, mint amilyen Jaq volt?
Lehet, hogy Lex vallomástétele egy újabb Jelzés volt Jaq számára,
hogy a megvilágosodáshoz vezető út Tzeentchen keresztül vezet,
és nem Slaaneshen át? A torzuláson át, és nem a vágyon
k e r e s z t ü l ?
Lehetséges-e úgy egyensúlyozni a két hatalom között, hogy az
ember egy időben mindkettő megszállottja legyen, és éppen ezért
valójában egyiknek se váljon valódi hívévé? Léteznek-e
féltékenységi konfliktusok a rivális démonok között? Háború az
ember lelkében! A démonok harcképtelenné teszik egymást, így
kiszemelt áldozatuk képes arra, hogy kikerüljön hatalmukból, elérje
a megváltást, immúnissá váljon! Lehetséges ez?
Jaq a köntöse alól előhúzta energiapálcáját. Szertartásosan
megcsókolta a végét.
– Ezzel az eszközzel elűzöm a démonokat... – A még mindig
térdeplő Lex elé tartotta a pálcát, csókolja meg ő is.
– Ha... valaha is megszállott lennék – motyogta Lex –, a pálcád
m e g m e n t e n e ?
– Vagy elpusztítana. Vagy mindkettő.
– És... téged is?
Jaq összeráncolta a homlokát.
– Ezt a pálcát csak erős pszik képesek használni.
Egy képzetlen pszi potenciális démonmágnesként működhet. Vajon
mi történne akkor, ha egy Jaqhoz hasonlóan tapasztalt pszi
önmagán próbálná végrehajtani a démonűzést?
– Mi történt a két bajtársaddal? – kérdezte Jaq.
Lex vadul megvakarta a bal öklét.
– Biff a tyranidák elleni harc közben esett el – felelte egyszerűen –,
aztán Yeri is meghalt. Mindenkire halál vár.
Jaq összehúzta a szemét.
– Kivéve a Császár halhatatlan fiait! Ha valóban léteznek. Vagyis...
Valójában rájuk is halál vár: azon a lélekmáglyán fognak elpusztulni,
amely létrehozza a Nument!
Ha léteznek a Császárfiak. Valahol...
