szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Tizennegyedik fejezet
Gyász

Bár a hatalmas nap már jócskán túljutott a zenitjén, a forróság és a
sugárzási szint folyamatosan tovább nőtt; tovább feszült a rugó,
amely előbb-utóbb kiszakítja majd a csontokat a helyükről, és
kibírhatatlan agóniával fogja megőrjíteni a testeket.
A sivatagnak ezen a részén a kemény talajt nem homok és nem is
kisebb kavicsokból álló szőnyeg, hanem nagyobb, éles szélű
kődarabok borították, amelyeken még az edzett talpú kamelopárdok
is csak fájdalmas léptekkel bírtak haladni. Az állatoknak nem volt
más választásuk, folytatniuk kellett az utat. Hogy valamivel
könnyebbé tegyék a haladást, óvatosan lépkedtek, és nem
nehezedtek rá teljes testsúlyukkal a talpukra. Valahogy úgy
mozogtak, mint a lábujjhegyen járó emberek.
A nyergükben utazók messziről halottnak tűntek; úgy gubbasztottak
a helyükön, mint a felhúzott lábakkal ülő, feltámasztásra váró
m ú m i á k .
A közelben csak néhány menekülő vánszorgott, mindegyik
kamelopárdháton ringatózott. A délibábok ismét megjelentek, de a
szellemutazók is megritkultak. Ha az ember oldalra pillantott,
egyetlen járművet sem látott – sem valódit, sem látomásszerűt. Ha
valaki elég erősen koncentrált, a lencseként működő forró
levegőben megpillanthatta saját szellemképét. A valóságot
szétolvasztotta hőség.
Vajon hány menekülő maradt még életben? Másfél millió? Jaq
csapata a menet legszélén haladt. Senki sem törődött velük, senki
sem feltételezte róluk, hogy valami olyasmit tudnak, ami a
többieknek is hasznára válhat.
Azok, akik meghaltak útközben, a sok százezer shandabari áldozat
hamarosan elfelejtődik. Nem lesz senki, aki emlékezzen rájuk, a
tömeghalál a bolygó teljes lakosságának kipusztulásához képest
jelentéktelen eseménynek fog tűnni.
A kelet-nyugati láthatáron feltűnt valami. Messziről nézve
elhagyatott városnak látszott. Egy település, árnyékfoltokkal, hűs
helyekkel, csillogó tetejű, sötét falú épületekkel. A kamelopárdok új
erőre kapva felgyorsították lépteiket.
A „városról” kiderült, hogy valójában egy sziklatömb, amelybe a szél
és a homok együttes munkával az évmilliók során járatokat, széles
kanyonokat, hosszú és keskeny árkokat vájt, üregeket faragott,
folyosókat, kőhidakat, átjárókat alakított ki. Egy természetes eredetű
„város”. Egy labirintus.
A labirintus, amely több tucat négyzetkilométernyi helyet foglalt el a
s i v a t a g b a n .
Száraz volt. Csontszáraz. Kőszáraz. Halálszáraz...
A nap sugarai elől behúzódtak egy természet vájta barlangba,
amely akkora volt, hogy akár egy egész villa belefért volna. Bent, a
kőfalak között legalább tíz fokkal alacsonyabb volt a hőmérséklet,
de más körülmények között kemenceforrónak tűnt volna.
Enniük s inniuk kellett valamit. A kulacsot, amelyet Lex az oázisban
töltött meg már rég kiürítették.
A kőpadló sima volt, egyetlen mélyedés sem alakult ki rajta,
amelyben legalább pár csepp folyadék összegyűlhetett volna, vagy
amelybe vért csurgathattak volna. Zhord krákogásokkal és
integetéssel elmagyarázta, mit kell tenniük. A kis fickó régebben járt
egy primitív földműves világon, és ott látott valamit, aminek most
hasznát vehették.
Rakel vegye le a pergamenkalapot. Zhord lehúzta a kalapról a
„szalagot”, az orgyilkos övsálat, amellyel a nő rögzítette a fejfedőt.
Azt az övsálat, amelyben egy tőrt rejtettek el.
Lex összeszedte maradék erejét, előrevonszolta az egyik
kamelopárdot, és lenyomta a fejét, hogy a hosszú nyak a padló
közelébe kerüljön. Zhord az állat nyakára hurkolta az övsálat, majd
szépen masnira kötötte. A kamelopárd menekülni próbált, dühödten,
rémülten horkantgatott, de Lex erősen tartotta.
Zhord a kése hegyét beledöfte az állat nyaki ütőerébe. Vér fröccsent
az arcába, ahogy az élő, rémülten dobogó szív a kis lyukon
keresztül kipumpálta az életet adó folyadékot. A zömik a parányi
sebre szorította az ajkát. Szívott és nyelt, úgy festett, akár egy
mohó vámpír-csecsemő.
Amikor befejezte, a sebre szorította a hüvelykujját. Azon a bizonyos
földműves-világon a parasztok parányi dugót használtak erre a
c é l r a .
– Te jössz, Jaq.
Jaq, akinek már ahhoz sem volt ereje, hogy megszólaljon, intett,
hogy inkább Rakel igyon. A nőben alig volt élet; Jaq nem akarta
elveszíteni, túlságosan értékes volt számára. Nélküle nem tudta
volna végrehajtani azt, amit a Hiperháló egy bizonyos pontján kellett
megcsinálnia.
Rakel odatántorgott az állathoz, ráhajolt a nyakára. Zhord elvette a
h ü v e l y k u j j á t .
A kamelopárd már nem rugdalózott annyira, mint az elején; mintha
egy kicsit elálmosodott volna. A nyakára tett hurok nem volt elég
szoros ahhoz, hogy végezzen vele, de az agyába a megszokottnál
kevesebb vér, a tüdejébe pedig kevesebb levegő jutott.
Harmadikként Jaq ivott.
És mi lesz Lexszel? Rajta kívül senki sem tudná lefogni az állatot.
Zhord megpróbálta a seb alá tenni az üres kulacsot. Pontosan
helyezte el, de így is csak néhány csepp jutott bele. Amíg ez
megtelik... És nekik nincs vesztegetni való idejük. Zhord rámutatott
Rakel pergamenkalapjára, amely a közelében, a barlang padlóján
hevert, de amíg az ujját a seben tartotta, nem érhette el.
Jaq felkapta a kalapot, amelyet a nő a sorskönyv lapjából
hajtogatott magának, majd mintha valamiféle szent rítusban venne
részt, kicsit megdöntve a seb alá tartotta. Zhord elvette a
hüvelykujját. A kamelopárd vére vörösen, habosan csorrant bele a
p e r g a m e n - k e h e l y b e .
Jaq az űrgárdista elé tartotta a vérrel teli kalapot. Lex ivott.
* * *
Az állat kimúlt; Zhord megfojtotta. Társai a szemüket forgatták, de
talán csak a homokot akarták kipislogni.
A kamelopárd húsán látszott, hogy rágós, inas, ezért Zhord a púpot
vágta le. Ez zsíros falatnak ígérkezett.
Az íze nem volt valami jó.
– Úgy fog égni a testünkben, ahogy a magas oktánszámú
üzemanyag a motorokban – jegyezte meg Lex. Könnyen beszélt; ő,
a kétgyomrú szuperember, étel nélkül vagy akár mérgeken is el
tudott volna élni egy darabig.
Valahogy lenyomták a púpsültet.
A hőségben a hús szinte azonnal bomlásnak indult, Zhord azonban
begyömöszölt egy darabkát az egyik zsákjába. A kalapból a vért,
már amit Lex meghagyott, betöltötték a kulacsba.
* * *

Forróság, forróság. Szerettek volna lefeküdni és pihenni, legalább
egy keveset, de nem merték megtenni – féltek, hogy arra ébrednek,
lángol a testük. A nap már lefelé ereszkedett, mégis izzón vöröslött
az égen, és a sugarai semmit sem gyengültek, sőt talán erősödtek.
Tovább, tovább, mielőtt a sötétség ráteríti leplét erre a labirintusra!
Jaq magához vette az övsálat, majd ránézett a vérmocskos,
elmaszatolódott elda rúnákkal teleírt pergamenlapra.
– Talán az lenne a legjobb, ha elhajítanánk – mondta Rakelnek
fáradtan. – Ha reggelig nem találjuk meg azokat a gombákat, úgyis
meghalunk. – A derekára kötötte az övsálat.
Lex félrehúzta Jaqot.
– Szerintem meg kellene tartani ezt a lapot – mormolta. – Tudom, a
teljes könyvet nem hozhattuk magunkkal, de nem tartom helyesnek,
hogy egyszerűen elhajítjuk a szövegnek ezt az utolsó részletét.
Kalapként viselni... Nos, ez még helyénvalónak tűnik, hiszen Rakelt
csak ez védte meg attól, hogy felforrjon az agya. Viszont
ivóvödörnek használni, bármilyen szomjas voltam is... Főleg
eldobni?! – Lex megrázta a fejét.
– Te tiszteletben tartod az idegen szövegeket, kapitány? – kérdezte
Jaq élesen.
– Az írás megváltozott, nem igaz? Lehet, hogy találunk benne
valami utalást a Császár fiaira. A körülmények úgysem teszik
lehetővé, hogy teljesítsük a kötelességünket, megtegyük mindazt,
amit szent esküvéssel fogadtunk.
– Tévedsz! Igen, Lex, tévedsz! – Jaq arcán látszott, mindenáron
megpróbálja meggyőzni az űrgárdistái. – Azon a helyen, azon a
Hiperhálóban lévő helyen, ahol megváltozhat a történelem,
ellenszegülök a halálnak azzal, hogy feltámasztom Ey'Lindit. Ez a
tett rengéshullámot küld majd a lelkek tengerébe. Nem nagyot,
éppen csak észrevehetőt, de küld, ez egészen biztos. És talán ez
lesz az a parányi rengés, amely megváltoztatja a dolgok menetét.
Az eldák káoszelmélete szerint egy pillangó szárnyrebegtetése fél
világgal arrébb hurrikánokat okozhat. Ezt Marb'ailtortól hallottam.
Amennyiben ez igaz, akkor gondold csak végig, mi történik, ha a
Hiperháló egyik kereszteződésében, magában a hipertérben hajtom
végre a tettemet!
Lex kétkedőn nézett rá.
– Esküszöm, hogy így lesz, kapitány! Téged vajon nem vezérelt a
dicsőség keze? Nem fogadtam magamba egy démont, és nem
purgáltam ki?
Lex bólintott. Ez mind így történt.
– Nem vagyok megvilágosodott? Ha tévedek – tette hozzá Jaq –,
kérlek, könyörgöm, végezz velem. Könyörögni fogok neked, hogy
végy őrizetbe, és adj át az Inkvizíciónak... Vagyis inkább ne. Az
Inkvizíció most önmagával csatázik.
Melyik lehet az a megbízható hatóság, amelynek Lex átadhatná
Jaqot? A Császári Öklök terminátor-könyvtárosaihoz vigye?
Egyáltalán: visszajut még valaha a káptalanjához? Az idegen
sorskönyv, a Császár fiai: ezek a dolgok túlságosan jelentősek
voltak ahhoz, hogy egy egyszerű űrgárdista-káptalan foglalkozzon
velük. Az inkvizícióra pedig – ebben Jaqnak igaza volt – nem lehet
s z á m í t a n i .
– Hallgass meg, Lex, mi most a lélek tökéletesítésének
folyamatában veszünk részt, és a szent cél érdekében vállalnunk
kell bizonyos áldozatokat.
Valamit mindenképpen fel kell áldozniuk: Rakel lelkét...
Lex megremegett; az ilyen áldozatvállalásnak valahogy nagyon is
démonszaga volt.
– Az önfeláldozás valóban helyénvaló dolog – mormolta.
Jaq szemében tűz lobbant.
– Talán nem hiszed, hogy szívesen feláldoznám magam, ha elérnék
vele valamit? Imádkozzunk, hogy a fénylő ösvény adja meg ennek a
nőnek, ennek a tolvajnak a megértés ajándékát. Én tisztelem ezt az
embert. Nem más ő, mint egy szent kehely. Egy inkvizítor sokszor
rákényszerül, hogy kemény, nehéz döntéseket hozzon. A
fájdalommentes döntések eretnekségek.
– Igen, a fájdalom tiszta – bólintott Lex.
– Ey'Lindi reinkarnálásának hátterében a szeretet áll – mondta Jaq.
– A szerelem. És ezt a szerelem magkristályt akarom belehajítani a
pszichikai tengerbe. Ez lesz az, ami győzelmet arat a halál és a
Káosz fölött, az, amire a pszichikai tengernek mindenképpen
reagálnia kell valahogy.
A pszichikai tenger – vagy inkább a pszichotikus tenger?
* * *
Ha lettek volna legyek a sivatag mélyén, biztos odagyűlnek a lassan
tovább vánszorgó négy utazó köré. Rászállnak a bőrükre, a rajtuk
vöröslő kamelopárd vér maradványokra.
Az első lépteik – különösen Zhordé – kacsázók voltak a nyeregben
eltöltött hosszú órák után. A kamelopárdokat már rég sorsukra
hagyták, s gyalog indultak el a kanyargós, szűkülő kanyonban –
egészen addig mentek, míg rá kellett jönniük, hogy zsákutcába
jutottak. A sziklafalban szerencsére találtak egy szűk folyosót.
Ez a járat egy idő után kiszélesedett, de ugyanakkor mind
alacsonyabbá vált. Végül hason csúszva jutottak át a szomszédos
kanyonba.
* * *
Toronyló, párhuzamosan futó kőfalak. Ötven méter magasak, de
csak egy méter szélesek. A szél itt-ott lyukakat vájt beléjük, apró
nyílásokat, amelyeken éppen csak keresztül lehetett préselődni.
A labirintusban forró szél fújt, a falakba vágott rések felerősítették,
eltorzították, emberi hangokhoz hasonlatossá változtatták a
huhogását. Erre, erre – mintha ezt ismételgették volna ezek a
hangok, az útvesztő szellemeinek hangjai, azoknak a halott
utazóknak a lelkei, akik valamikor a régmúltban jártak itt, és nem
mentek el soha; akik most új társakat kívántak maguk mellé
s z e r e z n i .
A „magas oktánszámú” zsíros púp Rakel esetében nem vált be;
egyszer csak összeesett a fáradtságtól. Lex a vállára vette, zokszó
nélkül cipelte, és amikor másképpen nem fértek el a járatokban,
maga után vonszolta.
* * *
A nap először a falak mögé rejtőzött, aztán leszállt, de a hőség nem
csökkent. Az égen szokatlan fények villództak.
Találkoztak vagy féltucatnyi menekülővel, akik szintén a
labirintusban kószáltak; a „biztonságos helyet” keresték, bár
fogalmuk sem volt arról, hogy az pontosan micsoda, és hol lehet.
Abból nem származhatott semmilyen baj, ha elárulják a titkot ennek
a néhány szerencsétlennek, az exoduslutri nyerteseinek. Éppen
e l l e n k e z ő l e g !
– Láttatok egy hatalmas szikla gombák alkotta kört? – kérdezte Jaq.
A menekülők nem találkoztak ilyen jelenséggel. Továbbtántorogtak,
tovább kutattak – most már legalább azt is tudták, mit keresnek.
Elváltak egymástól, de megígérték, hogy aki rábukkan a
kőgombákra, kiált a többieknek.

Kiált? Ugyan milyen messzire juthat ezekben a kanyonokban egy
erőtlen, rekedt hörrenés?
Jaq keresztülnézett a hiper szemlencsén. Az útvonalat jelző rúnát
tisztán lehetett látni, de vajon a valós világban hol van a
k i i n d u l ó p o n t ?
Lex ökölbe szorította a bal kezét.
– Ó, Dorn, ó, létem fénye! – imádkozott. – Segíts most! Biff –
mormolta. – Yeri...
Mivel idézhetné meg Dorn fényét? A meleg még mindig nem volt
elég nagy ahhoz, hogy olyan kínokat okozzon, mint a neurokesztyű,
az a büntetőeszköz, amelynek segítségével a múltban már sikerült
látnokl képességekre szert tennie. Milyen agónia segíthetné hozzá
a megvilágosodáshoz?
– A késed, Zhord! – mondta Lex. – Lassan bele kell nyomnod a
s z e m e m b e . . .
hogy meglássam az utat!
Rakel ernyedt testével a vállán térdre ereszkedett.
– Na ne hülyéskedj, nagyfiú!
Zhord az inkvizítorra nézett, segítséget várt tőle, ám Jaq lassan,
gyötrődve bólintott. Igen, az önfeláldozás az egyik eszköz. Eszköz a
transzcendentálódáshoz. Igen, volt itt valami rendszer, létezett egy
bonyolult egyenlet, amelyet a kapitány érzékelt. Egyenlőségjelet
lehetett tenni Azul szeme – amelyet Lex vágott ki – és az űrgárdista
saját szeme közé.
– Hát te nem látod a körülmények összhangját? – kérdezte Jaq a
z ö m i k t ő l .
A kis fickó megrázta a fejét.
– Szemet hiperszemért – mondta Jaq halkan. – Megvilágosodás
szenvedés által. A másik lehetőség a halálunk, a bukásunk. A te
lelked, kapitány, élénk és életképes, közel van a fényhez. Nem
akarod, hogy inkább én tartsam azt a kést?
– Szerintem a zömik éppen olyan hatékonyan végre tudja hajtani
ezt a feladatot, mint bármelyik szervitor. – Nem, Lex nem akarta,
hogy Jaq fogja a kés nyelét. Vajon azért, mert amolyan eretnekféle
volt, és rettegett attól, hogy az Inkvizíció valamelyik tagja hajtson
végre rajta csonkítást?
– Nem fogsz lecsapni közben? – kérdezte Zhord, ahogy letérdelt az
űrgárdista elé. – Nem fogsz pislogni?
– Nyitva tartom a szemem, zömik. Esküszöm, meg sem mozdulok.
Amikor majd visszatérek a káptalanomhoz, a sebészeinktől
kaphatok egy mesterséges látószervet.
Hát persze. Ha visszatér. Majd akkor... Most viszont most van, és
talán harcolnia kell majd. Feláldozza a szemét, pedig korántsem
biztos, hogy kap helyette másikat. Bátor tett. Valóban bátor.
– Nagyon lassan nyomd a pengét, hogy jobban fájjon – utasította
Lex a zömiket.
Zhord munkához látott.
Lex visszafojtotta a lélegzetét.
Abban a pillanatban, amikor a szemgolyó szétnyílt, és kiömlött
belőle a folyadék Lex ökölbe szorított keze fényleni, foszforos,
kísérteties fénnyel világítani kezdett. A mutatóujja kiegyenesedett
és előremutatott. Előre, a helyes irányba.

* * *
Lex, vállán a nővel, határozottan, a fejét hol jobbra, hol balra
fordítva haladt, így, fél szemmel is nagyjából annyit látott, mint
korábban kettővel. Megsebzett szemét a vörös orgyilkos övsállal
takarta le, enélkül a látása homályos lett volna – a gennyes
csomóra emlékeztető lecsupaszított szemlencse másként érzékelte
a fényt, mint ahogy kellett volna.
Fénylő mutatóujja határozottan előreszegeződött.
Hajnalban kiértek egy térre.
A hat sziklagomba mindegyike másfélszer olyan magas volt, mint
Lex. Kört alkotva álltak, kalapjuk széle majdnem összeért. A kör
közepén egy élére állított fénykorong kéklett. Ez volt a Hiperhálóra
nyíló kapu, melynek a túloldalán kezdődött az az alagút, amelyen
keresztül el lehetett jutni valahová. Nem tudni, hová, de távol ettől a
labirintustól, távol a Sabulorbtól.
Lex letette a földre Rakelt, és szelíden magához húzta.
– Biztonságban vagyunk – mormogta.
A nő bágyadtan kinyitotta a szemét, s az űrgárdista fél arcát
eltakaró kötésre nézett.
– Mi történt veled? – kérdezte remegő hangon.
– Áldozat – felelte Jaq. – Eljön a nap, amikor valamennyiünknek fel
kell áldoznunk valamit. Talán önmagunkat. De nem számít. Mik
vagyunk mi a káoszivadékhoz képest? Mik vagyunk az
Istencsászárhoz képest? Vagy a lelkek tengeréhez képest,
amelyben milliárdszor milliárd, apoteózisra váró lélek dühe, vágya,
akarata, gyűlölete és szeretete oldódik fel?
– Mit jelent az, hogy apoteózis? – kérdezte a nő zavartan.
– Istenné válás. Akár dicsőségesen, akár megvetendően. Mi csupán
habtajtékok vagyunk ahhoz a tengerhez képest, de önfeláldozó
tetteinkkel mégis erős hullámokat gerjeszthetünk.
– Szép prédikáció – mondta Zhord. – De én inkább azt szeretném
tudni, hogy milyen messzire jutunk, ha belépünk abba a kékségbe.
Pihennünk kéne. Nem ártana, ha találnék valami jó kis helyet, ahol
ehetek meg ihatok. És ennek a nőnek se ártana, ha végre nyugton
l e h e t n e .
Jaq elővette a monokliját, és lehúzta róla a védőlemezt. Belenézett
az alagút szájának ködös kékségébe.
– Csak tíz elágazást látok, aztán megint egy Hálón kívüli szakasz
k ö v e t k e z i k .
Áldottak vagyunk!
Talán azért, mert Ilyen közel kerültek ahhoz a helyhez, ahonnan
tényleg csak egy lépés volt a megmenekülés, talán más ok miatt, de
úgy tűnt. a forróság minden addiginál elviselhetetlenebb lett. A nap
lefelé ereszkedett, de az éjszakai levegő izzó fémként perzselt.
A Sabulorb túlsó oldalán a sekély tengerek nemsokára gőzölögni és
forrni kezdenek, majd valamivel később semmivé válnak. A
kontinenseken minden éghető anyag meggyullad. A növények, az
épületek, a hullák – füstté lesznek, még a sivatag és a kövek is
m e g s e m m i s ü l n e k .
A világok millióinak nyilvántartásaiból örökre kitörlik a Sabulorb
nevét. Kit érdekel egy ilyen aprócska veszteség, egy ilyen
jelentéktelen változás? Legfeljebb a szomszédos naprendszerek
lakói kapják fel a fejüket, meg a navigátorok – és persze az Adeptus
Ministorum távol élő és dolgozó hivatalnokai, akik le kell, hogy
írjanak egy adófizető bolygót, továbbá a Departio Munitorium, amely
elveszít egy sorozó bázist, illetve az Adeptus Arbites tagjai, akiknek
nélkülözniük kell egy törvényszéket (amiért nem nagy kár, mert a
Sabulorbnak már nincs szüksége törvényekre és törvénykezésre).
Ötezer fényévnyi távolságban, a Birodalom másik végén aligha van
valaki, aki már hallotta a Sabulorb nevét. Az emberek tovább élik az
életüket, és el sem jut hozzájuk annak a bolygónak a híre, amelynek
lakóit elevenen megsütötte a saját napjuk. Az embertömegek szinte
semmiről sem vesznek tudomást.
Vajon a trón protézisba zárt Istencsászár majdnem üres
szemgödréből ki fog-e buggyanni egy felbecsülhetetlen értékű
könnycsepp?
* * *

Amikor beléptek a Hiperhálóba, olyan érzésük támadt, mintha egy
jeges alagútba vonulnának be. A járat és a Sabulorb hőmérséklete
között olyan óriási volt a különbség, hogy a felhólyagosodott bőrű
vándorok azt hitték, pillanatok alatt megfagynak. A változás még
Lexre is gyakorolt némi hatást; az érzések mélyen eltemetett
emlékeket ástak elő az elméjéből. Eszébe jutott az Öklök
kolostorerődjében lévő hely, az iszonyalagút. Annak a rettenetes
járatnak bizonyos részein kibírhatatlan volt a forróság, kicsit arrébb
pedig már-már elviselhetetlen a hideg. Néhol vákuumban kellett
mozogni, máshol különböző fájdalmakat keltő akadályokat kellett
leküzdeni, és elvétve akadt néhány olyan zóna is, ahol az ember
biztonságban érezhette magát.
Az egész alagút biztonságos volt – csak abban kellett
reménykedniük, hogy nem futnak össze egy olyan Főnix Úrnővel,
mint amely halálra sebezte a valódi Ey'Lindit.
Annak, hogy közönséges utazókkal találkoznak, nagyon kicsi volt a
valószínűsége. A legjobb esetben is csak szellemekként elsuhanó
árnyakat látnak majd, amelyek nem az ő síkjukban mozognak. Ilyen
volt a Hiperháló természete. Minden utazó vagy utazócsoport egy
bizonyos időpillanathoz kapcsolódott hozzá. Ha két csoport más
helyről, más időben indult el az alagutakban, akkor ebben a galaxis
méretű hálórendszerben még véletlenül sem kerülhettek
ugyanabban az időben ugyanarra a helyre.
A Hiperhálóban mintha megállt volna az idő, az ember nem tudta
megállapítani, hogy mióta tartózkodik benne. Csak egy perc telt el
azóta, hogy belépett a kapun? Vagy talán egy óra? Egy nap?
Képtelenség volt megmondani. Ott még a kronométerek sem úgy
működtek, ahogy elvárták tőlük.
Éppen ez az időtlenség segítette a kis csoport tagjait, míg elérnek
útjuk következő állomására, és kilépnek egy másik világba. A
Hiperhálóban való séta olyan volt, mintha az ember egy álomban
m o z o g n a .
Jaq haladt az élen, kezében a monoklijával. Eljutottak az első
kereszteződéshez, a másodikhoz, majd a következőhöz, és így
tovább. Lex segített Rakelnek. A nő nem halhatott meg. Vajon a
valódi Ey'Lindinek is szüksége lenne segítségre? Ő is támogatásra
szorulna, míg a legközelebbi világon eszik, iszik, és kipiheni magát?
A legközelebbi világ... Milyen lesz? Kellemes? Olyan, amilyenre
Zhord vágyott?
Jó lenne. Elég volt már azokból a bolygókból, amelyeket a félelem
és a borzalom tartott a markában. Az ilyen helyeknél csak a Káosz
által bekebelezett világok lehetnek rosszabbak.
A kéken ködlő alagútból egy nedves és szellős barlangba léptek ki.
A földpadlón páfrányok zöldelltek, és páfránykoszorú vette körül a
kijárat előtti kedves kis tavacskát is.
A nyílásnál egy bozontos szőrű állat vicsorgott rájuk. Kimutatta
sárgás, görbe agyarait, de hátrált. Farka jobbra-balra csapkodott. A
barlang volt az otthona. Zhord előkapta a lézerpisztolyát, és hogy
megelőzze a bonyodalmakat, kétszer rálőtt. A megpörkölődött test
belecsobbant a tóba. Az orra a víz alatt maradt, tehát már nem élt.
Az utazók vártak egy kicsit, majd beugrottak a lelőtt állat után. Ittak,
vidáman vizet locsoltak magukra.
A barlang szájánál lévő tavacskát tápláló patak valahonnan a kék
ég alatt aranyló erdőből érkezett. A bolygón a jelek szerint ősz volt,
és késő délutánra járhatott az idő.

– Rossz ránk nézni! – morogta Zhord.
Felhólyagosodott, hámló bőr. Kosz. Kamelopárd vér. Lex fél
szemmel. Rakel már megint hányt. Most vizet.
Zhord előkotort egy kis púpzsírt, hámló arcára kente sziszegve,
majd Rakelnek, Jaqnak és Lexnek is adott egy keveset.
Mi volt az az állat, amelyet megöltek? Egy ismeretlen ragadozó.
Vörös hús. Nem valószínű, hogy természetes toxinokat tartalmaz;
az a lény nyilván a karmaival és a fogaival is remekül meg tudta
védeni magát. Egészen addig, míg felbukkant a zömik.
Megkeresték a partra sodródott temet, és nem sokkal később már
félig nyers húst rágcsáltak.
A sárgás, szelíd fényű nap lefelé ereszkedett, körülötte lustán
gyülekeztek a narancspiros és karmazsinvörös felhők.
Csak a bolond tér nyugovóra egy Hiperháló-kapu közelében.
Szédelegtek a fáradtságtól, de úgy döntöttek, továbbmennek. Lex
összeszedte az állat maradványait, elvitte, és jó messzire egy fa
mögé rejtette. Jobb, ha nem hagynak maguk után olyan nyomokat,
amelyekből kiderülhet, hogy fegyveresek vannak a közelben.
Visszafelé jövet gyorsan megfürdött a tóban, lemosta magáról a
ragadozó vérét.
Találtak egy kis mélyedést, amely fölé mélyen behajoltak a fák.
Ágakat törtek, befedték, aztán lefeküdtek. Lex agyának fele
ő r k ö d ö t t .
Jaq elmondott egy hálaimát azért, hogy éppen ezen a világon
kötöttek ki. Mire befejezte, Zhord már hangosan hortyogott.
Lex felrázta Zhordot.
Ködös, gyöngyfényű hajnal volt. Az aranyozottnak tűnő ropogós és
friss növényeken, az indákon harmat csöppek csillárnlottak. A
növényszárak között aprócska vékony szálakból szőtt rovarhálók
feszültek, amelyeket harmat nélkül talán észre sem lehetett volna
venni. A „sátor” előtt kósza ökörnyálszálak lebegtek a levegőben.
– Rakel felébredt, és pár perccel ezelőtt kiosont – mormolta Lex.
– Huh, nem nehéz kitalálni, hogy miért! – hangzott a zömik válasza.
– Az én hólyagom is mindjárt szétreped...!
A test parancsa mindig erős, de Rakel esetében gyanítani lehetett,
hogy távozásának oka nem ennyire ártatlan.
Jaq még mindig aludt, feje Lex karján nyugodott. Lex nem akarta
megzavarni az inkvizítort.
* * *
Miután kapkodva eleget tett a természet követelésének, Zhord a nő
után futott. Megpróbált zajtalanul mozogni, de aztán rájött, milyen
ostobaság ez az egész lopakodás, és egyenesen elindult a barlang
f e l é .
Rakel bármerre mehetett, egyetlen irány kivételével követni lehetett.
Ha viszont belépett a Hiperhálóba...
Zhord közelebb jutott a barlanghoz. Sehol sem látta a nőt.
A barlanghoz ért. Rakel nem volt ott.
Már-már visszafordult, hogy máshol keresse.
Nem. Készenlétbe helyezte a Császár Békéjét, és berohant a kékes
köddel megtöltött alagútba. Hatalmas bakancsában döngő léptekkel
futott.
Ey'Lindi a ködben...
Nem. Rakel. A nő habozva állt az első elágazásnál.
– Ne mozdulj, asszony, különben golyót kapsz a hátadba! Rakel
mozdulatlanná dermedt.
– Lassan fordulj meg. Nehogy eszedbe jusson pisztolyt rántani!
Rakel megfordult.
– Zhord...
Milyen könyörgő volt a hangja!
– Nem lett volna szabad megállnod. Nem lett volna szabad
tétováznod – mondta a kis fickó szinte bocsánatkérően. – Bal vagy
jobb? Mit számít ez, ha nem vagy babonás? Rohannod kellett
volna. Most viszont gyere vissza.
– Tétovázás? Választás? – mormolta Rakel. – Ugyan miben
dönthettem én, ami a saját sorsomra vonatkozik? Félek...
Észrevett valamit az ujjain.
– Hé, nehogy behajlítsd az ujjadat! Nehogy rám merj mutatni velük!
A gyűrűk az ujjain... a digitális fegyverek. Az egyiket még nem
merítette ki.
– En csak... – Rakel megsemmisülten állt, de aztán felgerjedt benne
valami erőt adó düh. – Zhord, mondd meg az igazat... esküdj meg
mindenre, ami szent neked!
Tényleg szétbomlana a testem, ha Jaq nem erősítené meg újra és
ú j r a ?
Aha. Szóval ezért állt meg. Megragadta az alkalmat, hogy
elrohanjon, hogy belefusson abba az egzotikus labirintusba, amely
az egész galaxist behálózza. Azért, hogy megmeneküljön...
valamitől. Valami olyasmitől, amiről nem is igazán tudta, hogy
micsoda. Aztán megállt. Mert mi van akkor, ha sikerül elmenekülnie,
de polimorfikus görcsök közepette mégis elpusztul?
– Igen, tényleg – hazudta Zhord szemrebbenés nélkül. – Na ne légy
ostoba, gyere vissza szépen. A saját akaratodból, és nem azért,
mert félsz a stukkeremtől. Élni fogsz. Nem halsz meg.
Rakel teste valóban nem fog meghalni. Ez igaz volt. Ami viszont a
tudatát és a lelkét illeti, mindazt, ami megtölti ezt a fizikai testet... Ha
Jaq varázslata sikerül akkor ezekből nem sok marad. De lehet, hogy
a varázslat kudarcba fullad. Ha igen, akkor Jaqnak valahogy meg
kell szabadítania magát ettől a rögeszmétől.
– Jaq valahogy fel akar használni engem. Ha ezt megteszi, akkor
megöl, nem?
– Esküszöm, hogy nem fog megölni téged, Rakel binth-Kazintzkis.
Tiszteljünk meg egy tolvajt azzal, hogy kimondjuk a teljes nevét.
Legyezgessük a hiúságát és a becsvágyát. Lex azért nem akarta
üldözőbe venni a nőt, mert nem akart foltot fröccsenteni a
becsületére azzal, hogy hazudik valakinek, aki – virtuálisan vagy
valóban – a bajtársa.
– Az őseidre esküszöl, Zhord? – kérdezte Rakel.
Zhord szíve nagyot, súlyosat dobbant. Az őseire? Ez a
legkomolyabb eskütétel, amit egy zömik tehet. Egy zömik nem
állíthat valótlant, ha az őseire esküszik. Még akkor sem, ha ez a
zömik történetesen hazugságsorozatok áldozata, aki elhitte Zephro
Cornellan meséjét a Császár fiairól, az őrködő Sensej Lovagokról;
aki elhitte azt a sok marhaságot, amit a Harlekin-ember az eldákról
összehordott. Egy zömik még akkor sem hazudhat az ősei nevével
a száján, ha őt magát átejtették. Minden hazugság méreg, de
hatása ezerszeres, ha eskühöz társul.
Igen, minden hazugság méreg, és senki sem tudhatja, hogy mikor
válik megmérgezetté. Mert még a legügyesebb méregkeverőket is
el lehet tenni láb alól a saját eszközeikkel...
– Megesküszöl? – kérdezte Rakel. – Zömik, te becsületes vagy.
Sokkal becsületesebb, mint a legtöbb ember.
– Huh. Szóval... Hát persze, hogy megesküszöm! – Zhord
megpróbált közömbös hangon beszélni. – Csak van egy kis gond.
Az előbb éppen azon gondolkoztam, hogy minket, zömikeket,
egymáshoz kapcsol az, hogy szent őseinkre esküszünk, és... –
Nyelt egyet. – Na, szóval a lényeg az, hogy nektek, embereknek,
nincsenek őseitek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ti
mind fattyúk vagytok. Nem, köztetek is vannak urak és nemesek,
akik pontosan tudják, kiktől származnak. Meg mások is. Talán. De
nem imádjátok, nem istenítitek őket úgy, mint mi.
– Az én hazámban – mondta Rakel – a sámánjaink azért isszák
meg a polimorfin alapanyagául szolgáló növény levét, hogy
magukra öltsék őseink külsejét, és ideiglenesen helyet adjanak
testükben a régiek lelkének. Nálunk igenis szent dolog az ősökkel
való egyesülés és kapcsolattartás.
Rakel ezt már akkor elmondta, amikor Jaq és társai először
kihallgatták, tehát igaz lehetett a dolog.
Zhord érezte, ebből a csávából már nem tud kimászni. Arra gondolt,
Jaq milyen tanácsot adna. A magasabb célokat tartsd szem. előtt!
– Rakel binth-Kazintzkis – mondta ünnepélyesen –, esküszöm
nemes és bátor ősatyáimra, ők tagadjanak ki lelkileg és genetikusan
is, ha most hazudtam. Ha nem mondtam igazat, csak kar nélküli,
láb nélküli nyomoroncokat nemzzek! Zsugorodjanak össze a tökeim.
Soha, de soha ne válhassak élő ősatyává, ha az előbb átvertelek.
Zhord – miközben visszakísérte Rakelt a barlanghoz – úgy érezte,
hamuvá omlott a szíve. Őszintén hitt abban, hogy az átkok valóra
fognak válni, biztosra vette, hogy most már sosem lesz öreg és
bölcs, sosem lesz hatalma. Egy lelki féreg fel fogja emészteni. Nem,
nem idén, nem is jövőre, de... egy idő múlva.
Ha beszélne Jaqnak a hamis eskütételről, valamint arról, hogy ez
mit jelent számára, vajon az inkvizítor megértené? Megértené azt,
hogy ő, a becsületes, őseit tisztelő zömik ezzel a hazugsággal azt a
korábbi, jó szándékú hibáját akarta helyrehozni, amelyet Zephro
Cornellan esetében követett el? Talán Lex, aki elszakította magát
csatatestvérei szent társaságától, talán ő képes lesz megérteni?
Ahogy Zhord és Rakel kilépett a barlangból, a reggeli nap már
nekilátott, hogy szétkergesse a hajnali ködöt. Rakel körülnézett.
Mély lélegzetet vett, mintha ez lenne az első pillanata élete egy új
és ígéretes fázisának – vagy mintha ki akarná élvezni ezt a
kellemes másodpercet, amelyhez hasonlót soha többé nem fog
átélni; mintha magába akarná szívni, hogy emlékké változtassa,
amely majd szükség esetén vigaszt nyújt neki.

Ami Zhordot illeti: az ő számára nem létezett vigasz.
Hamu. Gyász.

Huh, gondolta, miközben visszasétáltak, talán az lenne a legjobb,
ha mihamarabb kinyírnám magam. Talán így lenne a legjobb. Ha
esetleg lerobbantanám a fejemet. Hogy ne gondolkozzak többet.
Hogy ne érezzék többé...
Fájdalom, rettenetes belső fájdalom kínozta.