szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Hiperszem (V. fejezet)

Ötödik fejezet
Hiperszem

boomp3.com
Amíg hatalmas kitérőket téve, cikcakk vonalban átjutottak Caput
City másik végébe, amíg elértek ahhoz az utcához, amelynek egyik
épületében ott rejtőzött a navigátor, akit Zhord „dugott el”, több
véres incidensben volt részük.
Az azért különös, hogy Zhord, mintha előre tudta volna, milyen
helyzetbe kerülnek „családja” életben maradt tagjai, elbújtatta a
menekülő navigátort. Mintha a zömik megérezte volna, mint ha jó
előre kihallotta volna a Tormentum Malorum előző navigátorának
verseiből, hogy Gugol el fog pusztulni, hogy áldozatául esik egy
förtelmes démonlánynak.
Persze a zömikekre nem jellemző ez az érzékenység, ők nem
látnak bele a jövőbe. Amit Zhord tett, azt pusztán szánalomból tette.
Vagy mégsem? Logikáját nem volt nehéz nyomon követni.
Ha a szektások átveszik a város irányítását (ugyan ki merte volna
teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy erre nem kerül sor?),
számítani lehetett rá, hogy a tömegmészárlás folytatódik. Azóta
valószínűleg már a szomszédos városokban is kitört a lázadás.
Nem volt hova menekülni, legfeljebb a sivatagban lehetett volna
menedéket keresni. Három triciklis zömik azonban nem is
remélhette, hogy élve marad a sivatagban, míg tíz vagy húsz év
múlva – vagy talán sohanapján – megérkeznek a felmentő
csapatok, míg valamelyik naprendszerből átvezénylik a Luxus
Primerre a birodalmi gárdistákat.
Ha a Luxus Primer a hatalomátvétel után is képes ellátni a galaxist
exportcikkeivel, az új rezsim az egész felkelést Lord Lagnost
nyakába varrhatja, a mészárlásért pedig a birodalmi papság helybeli
képviselőit és a békebírákat teheti felelőssé. Ha a Birodalom
ellátását továbbra is biztosítani tudják, senki sem fog azzal törődni,
hogy a krízis legválságosabb pillanataiban milyen üzeneteket
röpítettek ki az űrbe az asztropaták. A Birodalom képviselői
elgondolkoznak majd. Lehet, hogy valóban az a szánalmas
kormányzócska, az a Lagnost szított lázadást? Lehet, hogy a
Birodalom ellen uszította a népet? Talán azok a segélykérő
kiáltások is hamisak voltak. Talán Lagnost megpróbálta mindentől
és mindenkitől független kormányzóvá kikiáltani magát. Nem is
csoda, hogy fájt a foga a bolygóra, hiszen a Luxus Primer gazdag
világ. Szerencsére az új rezsim hű a Birodalomhoz és a
C s á s z á r h o z !

Az igazságot a fonákjára lehet fordítani. Semmi sem igazolja a
démoni erők jelenlétét. Jaq Dracón kívül senki sem látta az ég alatt
alakot öltő szörnyet.
A romlott új rezsim – amely természetesen képes lesz a
kormányzásra – ezután kinyújtja rút csápjait és démoni karmait a
bányabolygó és az iparhold felé. Ha a sivatagba menekült három
zömik ezután megpróbálna visszatérni a bányavilágra, ha
előmerészkednének rejtekhelyükről, biztosan lenne valaki, aki
rájönne, hogy ők tudják, valójában mi történt a Luxus Primeren. A
halott tanúk nem beszélnek...

Így tehát a zömikeknek, ha életben akarnak maradni, nem marad
más választásuk, a csillagok felé kell fordulniuk. Mivel az
intersztelláris navigátorok többségét lemészárolták, a menekülő
zömikeknek kapóra jön, ha elbújtatnak egy navigátort, akit szükség
esetén felhasználhatnak a saját céljaikra.
Egy „eldugott” navigátor. Az adu, amit a parti végén ki lehet játszani.
Az egyik rádióállomás felé sötét uniformist és tükör vizort viselő
békebírák közeledtek. Az épület elülső részét csodálatos majolika
mozaik díszítette. A bejárat fölötti frízen büszkélkedő aranybetűs
felirat – VOX IMPERATORIS – elárulta, az állomás hithű műsorokat
s u g á r o z .
Vagy legalábbis ezzel foglalkozott valamikor. A „Császár Hangja” a
lázadás kitörése óta főként ostoba és hamis híreket, elferdített
tényeket közvetített. Az épület tetején csavaros, dugóhúzóra
emlékeztető alakú, narancssárga és zöld csempékkel borított
tornyokként emelkedtek az antennák. A bejáratot vastag plasztacél
lemezekből épített barikád zárta el.
Az épület előtti széles utcán oldalukra fordított járművek hevertek. A
békebírók ezeknek a fedezékében közeledtek. Az igazság harcosai
nem sokat törődtek saját biztonságukkal és testi épségükkel. Nem
foglalkoztak magukkal – bármi áron meg akarták akadályozni, hogy
a „dugóhúzók” tovább ontsák magukból a hazug sületlenségeket, az
istenkáromló kommentárokat –, de mégis óvatosan kellett
mozogniuk. A csapatot húsz, legfeljebb huszonöt tükörsisakos férfi
alkotta, ilyen helyzetben pedig a szükségtelen emberáldozat
vállalása felért az árulással.
Az épületből golyózápor és lézernyaláb zúdult az ostromlókra. A
békebírók közül néhányan krakk gránátokat hajítottak a bejárat felé,
mások hosszú csövű lézerpuskáikkal nyitottak tüzet. Három
békebíró az egyik kiégett limuzin mögött kínlódva célra állított egy
hőágyút. A fegyver így már elég közel került a bejárathoz, szét
lehetett robbantani vele a torlaszt.
Egy perc sem telt el, amikor lágy, puha sziszegés támadt. Az ágyú
csövéből kiszáguldó sugár szuperforróvá változtatta maga körül a
levegőt. Ekkora hő adaggal még a legvastagabb plasztacél lemezt
is könnyen szét lehet olvasztani. Ha esetleg néhány lázadó is a
lövedék útjába kerül, annál jobb. Az átkozott eretnekeknek annyi
idejük sem lesz, hogy felkiáltsanak; testük egyetlen
szívdobbanásnyi idő alatt gázzá változik.
Jaq, Zhord és Ey'Lindi hirtelen lefékezett.
– A fenébe! – mordult fel Zhord. – Erre nem mehetünk tovább.
A tükörvizorral takart arcok feléjük fordultak, a lézerpuskák csöve
rájuk szegeződött.
– A Császár nevében! – üvöltötte Jaq. – Ego Inquisitor sum!
Ugyanebben a pillanatban az egyik mellékutcából mustársárga
tunikát viselő szakasz rontott elő. A katonák mindegyike sörétes
puskát tartott a kezében. Az arcukat díszítő tetoválás skarlátvörös
volt, messziről úgy néztek ki, mintha valami kiharapott volna egy
darabot a húsukból.
A tetoválás formája egy ragadozó madárra hasonlított. Lagnost
Vércséi! Hitehagyott katonák, akik átálltak a szektások oldalára.
A Vércsék tüzet nyitottak a békebírókra és a triciklikre. Jaq és társai
villámgyorsan fedezékbe húzódtak. A golyók a fejük fölött fütyültek
e l .
Egy másik mellékutcából újabb, mustársárga egyenruhát és vérszín
tetoválást viselő brigád futott ki. A békebírók lézerössztüzet
zúdítottak az újonnan érkezettekre. Néhány katona már a földre
zuhant, mire kiderült, hogy ennek a szakasznak a tagjai még mindig
hűek a kormányzóhoz.
A rádióállomás mellől kirobogott egy lánctalpas, dupla gépágyúval
felszerelt jármű. Az ősrégi páncélra annyi por és mocsok tapadt,
hogy alig lehetett látni a ráfestett megfakult rúnákat.
Kipufogócsövéből sűrű füst ömlött, hajtóműve köhögve erőlködött,
gépágyúi azonban kitűnő állapotban voltak.
A fegyverek hosszú csövén dinoszaurusz taréjra emlékeztető
acéllemezekkel körülvett hüvelykvastagságú lyukak sorakoztak –
ezeken keresztül távozott a gyorstüzeléskor keletkező hő. A csövek
vicsorgó plasztacél szörnypofákból meredtek elő.
A jármű lánctalpa felszaggatta az úttestet borító kerámialapokat.
Úgy fordult, hogy rögtön látszott, a limuzin mögött felállított hő ágyút
akarja eltiporni. A gépágyúkat működtető lövészek iszonyatos
golyózáport zúdítottak maguk elé. A lövedékek éles, sivító hangot
hallatva úgy pattogtak az úttesten és a roncsokon, mint a fagyott
folyó jegén a ráhajított kavicsok.
A rádióállomásba befészkelődött lázadók minden bizonnyal
egyenes adásban kértek segítséget szektástársaiktól a békebírók
e l l e n .
A limuzin üzemanyagtartálya felrobbant, a roncs kigyulladt. A
mögötte felállított hőágyút kezelő békebírók egyike legalább öt
méter magasra a levegőbe emelkedett. Az ágyú megdőlt, csöve az
ég felé fordult. Kezelőpultját körbefolytak a roncsból kicsapó lángok.
A másik békebíró, ügyet sem vetve a tűzre, a pulthoz ugrott, hogy
legalább még egy lövést leadjon az ágyúból, mielőtt
használhatatlanná válik. Egyenruhája már tüzet fogott, de vizora és
kesztyűje egyelőre megvédte az arcát meg a kezét. Tüdeje
valószínűleg ropogósra perzselődött az iszonyatos forróságban.
Újra felhangzott a lágy sziszegés...
A hőlövedék az épület tetején álló antennák egyikét találta el. Az
óriási spirál megrepedt, és miközben ledőlt, darabjaira hullott.
Tucatnyi széles, kövér gumikerékkel ellátott szállítójármű érkezett.
Külsejéből ítélve sivatagi használatra tervezték. Tetejére
rakétavetőkkel ellátott forgótornyot szereltek, mely legalább olyan
ósdi volt, mint a gépágyúkat hordozó lánctalpas.
A torony motorja nem működött. Valószínűleg nem hajtották végre a
megfelelő szerviz-szertartásokat, nem mondták rá a Utániakat; talán
már kétszáz év is eltelt azóta, hogy elvégezték rajta a karbantartási
műveleteket. Meglepő módon mégis akadt valaki, aki emlékezett rá,
hogy hol állították le az ócskaságot. Tulajdonképpen már az is
meglepő volt, hogy a Luxus Primeren még mindig akadtak ilyen
nehézfegyverek. Lord Lagnost valamelyik őse a születésnapján
valószínűleg ezekkel adatta le önmaga tiszteletére a díszlövéseket
– másra már jó ideje nem használhatta.
– Hopsz! – kiáltott fel Zhord.
A gumikerekes jármű addig-addig forgolódott, míg a béna toronyra
szerelt fegyver csöve célra állt. Vajon miért nincs a palota
közelében? Miért nem az űrkikötőt védi? A csábító eretnekségeket
sugárzó Vox Imperialis minden bizonnyal óriási veszélyt jelentett a
még romlatlan lelkekre.
A monstrum mögött lapuló mustársárga tunikás katonák tüzet
nyitottak a lázadó Sólymokra. A forgótorony személyzete közben
lázas igyekezettel megpróbálta aktiválni a rakétavetőket. A
lánctalpas gépágyúiból záporozó golyók szétszaggatták a szállító
jármű kerekeit. A tömlőkből hangos sziszegéssel szökött ki a
levegő. Felépítménye az abroncsokra ereszkedett; tisztán látszott,
egy darabig nem hajthat végre forgó manővereket, nem állíthatja
célra tornya rakétavetőit.
A négy vetőcső egyszerre köpte ki magából a tölteteket. Az apró
rakéták felröppentek az égre, majd lecsaptak a lánctalpas jármű
mögé. Az utca testébe ütött négy kráterből gejzírként robbant ki a
törmelék. A rakétavetőt üzemeltető katonák vagy tapasztalatlanok
voltak, vagy nem a lánctalpast, hanem az épület antennáit akarták
e l t a l á l n i .
– Azt hiszem, más úton kéne továbbmennünk – jegyezte meg
Z h o r d .
Megfordították a tricikliket, és elszáguldottak.
Kiértek egy tágas térre, ahol több száz meztelen ember táncolt
késeket és hosszabb pengéket villogtatva, érthetetlen szavakat
skandálva. Testükről sűrű csöppekben hullott a veríték és a vér.
Lábuk rózsaszínű nyomokat hagyott a köveken. A jelek szerint a
gonosz hatalom egyik rúnáját akarták rávésni az úttestre.
Jaq meghúzta a triciklire szerelt gépfegyver ravaszát, és ösvényt
lőtt maguknak az eretnek táncot járó tömegbe. Lehet, hogy a
sortűzzel megakasztotta a szertartás menetét, de az is lehet, hogy
tovább fokozta a szentségtörést. Ki tudhatná?
Az egyik sugárúton a harcok elől menekülő polgárok gyűltek össze.
Egy magas majoli-kaoszlop tetején (a szobrot, amely nemrég még
itt állt, a szektások döntötték le) egy demagóg prédikátor üvöltözött.
A menekülők közül néhányan megálltak, mások megtorpanás nélkül
továbbcsörtettek. A hit prédikátorának csúf paródiája, az oszlop
tetején hadonászó magas, szikár férfi üdvösséget ígért
mindazoknak, akik csatlakoznak hozzá, s vele együtt az űrkikötőhöz
vonulnak, hogy megküzdjenek a kormányzóhoz hű csapatokkal.
– Üdvösszég! Üdvösszég! – gajdorászta. A hangja akár egy
pszichotikus birka bégetése. – Aki meghal, egyeneszt a
Paradicomba jut, és asz örökkévalóság végéig elveszheti a nimfák
meg a gyönyörű ifjak ölelészét!...
Inkább elszenvedheti azokat az öleléseket! Mert mik lehetnek azok
a bizonyos „nimfák”, ha nem Slaanesh démonleányai? Mik lehetnek
azok a „gyönyörű ifjak”, ha nem a Káosz démonai?
A menekülők közül sokan még mindig hűek maradtak a
Császárhoz. A nevét kiáltották, tőle kértek erőt s lelki segítséget.
– Mindenek Ura, Istencsászárunk! Segíts! Földön élő Isten!
Védelmezz meg minket!
A Császár személynevét – ha volt egyáltalán ilyen – már ő maga is
elfelejtette, ezért hívei azon a néven szólongatták, amit ismertek.
A hithű emberek dühösen ordítozni kezdtek azokkal, akik az oszlop
köré gyűlve hallgatták a szónokot. Nemsokára kitört a
tömegverekedés, megkezdődött a vérontás. A demagóg
zavartalanul folytatta ostobaságai sorolását, az üdvösség
e m l e g e t é s é t .
Ey'Lindi tűpisztolyával az oszlop tetején álló alakra mutatott. Jaq
megrázta a fejét. A célpont túl messze volt, pisztollyal nem,
legfeljebb puskával lehetett eltalálni. Ostobaság lett volna közelebb
nyomulni hozzá, behatolni az egymást püfölők tömegébe.
Az égen a füstfelhők úgy kavarogtak, úgy remegtek, mintha valami
torz, lebegő, hatalmas testet akartak volna létrehozni önmagukból.
Már nem volt messze a szürkület. Caput City utcalámpáit rég
kilőtték, de a kerámiaoszlopok tetején épen maradt gömbök sem
égtek – valahol valakik tönkretették az energiavezetékeket.
Jaq és társai folytatták útjukat.
A fenyegetően közeledő sötétség szürke árnyait csak a szórványos
lövöldözések és robbanások fel-felvillanó tüzei oszlatták szét. A trió
végül megérkezett a Zafír fasor nevet viselő útról nyíló átriumba.
Ez a környék sokkal nyugodtabb volt, mint a város többi része.
Az ablakokat plasztacél spaletták takarták. Az épületek úgy álltak a
helyükön, mintha el akarnák hitetni a közelükbe tévedőkkel, hogy
nem is léteznek. A Zafír fasor az ékszerészek negyedében volt;
ezen a környéken dolgozták fel a sivatagi darazsak testéből kivett
ékköveket és a hegyek kincseit, itt állították elő az ékszereket, itt
metszettek mintákat a drágakövekbe, és itt volt a legtöbb kincses
b o l t .
A szolid polgári negyedre vastag csendtakaró borult. Az
ékszerészek, a segédjeik és családjuk az épületek pincéiben
reszkettek. A felkelést a kéj és a testi örömök, a Császárral és a
hittel való szembeszegülés iránti vágy robbantotta ki, a szektások
nem vágytak drágakövekre és egyéb csecsebecsékre. A hadakozó
csapatok nem tettek kárt a környék épületeiben, a harcok innen
viszonylag messze folytak, és még a fosztogatók sem jelentek meg.
A Zafír fasor nyugodtnak tűnt, a sötét udvar üres volt.
Zhord dörömbölni kezdett az egyik kapun. BAMM, barnm, bamm;
BAMM, bamm, bamm. Újra és újra megismételte a ritmikus
kopogtatást. A kapun végül kinyílt egy apró kémlelőablak. Bentről, a
sötétből egy rémült szempár lesett ki a bebocsátást kérő zömikre, a
mögötte álló nyírt szakállt viselő férfira és a meglepően magas nőre.
Zhord lábujjhegyre állt, és a kémlelő ablakhoz hajolt.
– Én vagyok az, Kosmitopolos! Eressz be minket!
Ey'Lindi az övéből előhúzott egy ceruza vastagságú elemlámpát. A
Kosmitopolosnak nevezett férfi hunyorogni kezdett az éles fényben.
Testes kereskedő volt, hájas testéről szakadt a veríték. Félt, de
ebben nem volt semmi különös, hiszen egy navigátort rejtegetett.
Éppen most, amikor a feje tetejére állt a világ! Amikor Zhordhoz
fordult, hogy kérdezzen valamit, a szavak szinte érthetetlen
dadogássá válva buktak ki belőle. Kiejtése elárulta, nem ez a
s z ü l ő b o l y g ó j a .
Így már érthető volt, miért bújtatta el a navigátort. Szerette volna
bebiztosítani magát; szükség esetén jól jöhet valaki, aki képes őt és
drágaköveit keresztülmenekíteni a hiper űrön...
Zhord kiváló érzékkel választotta ki a helyet.
– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte Kosmitopolos az inkvizítortól.
Ey'Lindire nézett, aki a testére fújt szintetikus bőrnek köszönhetően
beleolvadt az elemlámpa pici fénypöttye mögött sűrűsödő
á r n y é k o k b a .
– Te benedico – felelte Jaq papi hangon. Ezzel az áldással, úgy
gondolta, előre meghálálja a kereskedőnek azt, hogy közreműködött
egy magasabb cél elérésében. – A Császár vigyázza lépteidet!
Jaq az orgyilkos felé bólintott. A sötétben alig lehetett látni valamit,
Ey'Lindi mégis megértette a néma parancsot. Odalépett
Kosmitopolos mellé, és egyik ujját a férfi hájas nyakához tartotta. A
kereskedő akkorát sóhajtott, mintha a lelkét fújná az ég felé, majd a
padlóra rogyott.
– Huh – mondta Zhord. – Azt hiszem, én nem tudtam volna ilyen
halkan meg szabadulni tőle... Nyugodtak lehettek, én sem raboltam
volna ki. A zömikek tudják, mi a becsület.
A pici lámpa fénye rávetült a falat díszítő, bonyolult mintákat
formázó csempelapokra. Ey'Lindi úgy tapogatta meg a szélüket,
mint az orvos páciense hasát.
– Már éppen szólni akartam... – jegyezte meg Zhord.
Ey'Lindi csettintett egyet a nyelvével. Ujjai folytatták a tapogatózást.
Megnyomta az egyik lapot.

A plasztacélból készült, az álcázás érdekében csempékkel borított
titkos ajtó befelé nyílt. A nyílás olyan alacsony volt, hogy még a
zömiknek is le kellett hajolnia, ha keresztül akart lépni rajta. Ey'Lindi
megállapította, hogy az egész fal plasztacélból van.
Kosmitopolos nem volt buta ember, mert a titkos helyiségre nyíló
ajtót éppen itt, a ház bejárati ajtaja mellett helyeztette el. Ha –
tegyük fel – zsákmányra éhes rablók törnek be a házba,
ragadozóösztönük valószínűleg arra buzdítja őket, hogy a belső
helyiségekben keressék a kincseket.
A titkos ajtó elhelyezésének másik előnye az volt, hogy a ház
gazdája, miközben a zsiványok odabent kutatnak, elrejtőzhetett a
mögötte lévő helyiségben.
A tökéletes elgondoláshoz kevésbé jó álcázás társult. Ey'Lindinek
már az első pillanatban feltűnt: a falpanelek elég nagyok ahhoz,
hogy valamelyik mögött titkos ajtó legyen.
Az ajtó mögötti szűk helyiségből kőlépcsőkön lehetett lejutni a még
feketébb sötétségbe. Zhord felkiáltott.
– Azul! Azul Petrov! Barátokkal jöttem! Tartsd magadon a
fejkendődet! Beszélni akarunk veled! Lemegyünk!
Ey'Lindi közben nesztelen léptekkel elindult lefelé. A sötétség őt
nemhogy vissza riasztotta volna, inkább csábította. Óvatosan
eltakarta a szemét; felkészült rá, hogy a navigátor esetleg nem
teljesíti Zhord kérését.
Petrov még soha életében nem látott olyan nőt, mint Ey'Lindi. Olyan
gyönyörködő arcot vágva bámult az orgyilkos aranyszínű szemébe,
mintha élő, csillogó gyöngyöt látna.
Két normál szeme hideg zöld volt, és nagy. Arca valamikor csinos
lehetett, ám bőrére – ahogy Vitalijéra is – idő előtti ráncokat rajzolt a
hiperűrrel való kapcsolat. Ábrázatáról első pillantásra a gombák
szürke spóralemezei jutottak az ember eszébe. Fejének formája
olyan volt, akár a sáskáké, a tekintetében is volt valami határozottan
rovarszerű. Jókora fülcimpáit apró, vércsöppekre emlékeztető
rubinok díszítették. Orrába hasonló ékköveket rakatott, egy
nagyobb rubin pedig hegyes állcsúcsán piroslott. Az alsó ajkán is
volt egy kő. Lehet, hogy miközben itt rejtőzött, azzal múlatta az időt,
hogy felcicomázta magát a kereskedő készletéből kiválogatott
rubinokkal? (Ami nem látszott: a navigátor mellbimbóján, köldökén
és lejjebb is ott vöröslöttek a kristályvér cseppjei.)
Azul Petrov szürke vászon köntöst viselt, melyre rúnamintás
szalagokat aggattak. A köntös időnként zöldes vagy kékes
árnyalatban felragyogott – valószínűleg vékony olajréteg fedte.
Petrov lényében volt valami kaméleonszerű; lerítt róla, hogy
mesterien ért a rejtőzködéshez, és amikor kell, félelmetes
gyorsasággal képes mozogni. Valószínűleg valóban ez volt a
helyzet, hiszen sikerült megszöknie a szektások elől, akik
lemészárolták navigátor-társait. Az, hogy a zömikek segítettek neki.
mellékes körülménynek számított.
Petrov leplezetlenül szúrós pillantásokat vetett Ey'Lindire, de nem
kérdezett tőle semmit.
Arra rögtön rájött, hogy Jaq kicsoda. Felismerte az elektro
tetoválást, amit az inkvizítor bemutatkozás helyett felvillantott a
tenyerén. A navigátorok sokat utaznak; a navigátorok elmondják
egymásnak a birtokukban lévő titkokat. Petrov tudja és elfogadta,
hogy Jaqnak a Császár nevében bárkitől jogában áll
engedelmességet követelni.
– Úgy hiszem – kezdte a navigátor –, a hiperszememben
ezermilliárd atom van. Pici atomok tömege. A galaxisban
ezermilliárd nap létezik. Szerintem a szememben lévő atomok
mindegyike megfelel a napok valamelyikének. Komoly
következmények nélkül senki sem nézhet bele egy navigátor
hiperszemébe... Elárulok neked egy titkot, inkvizítor. A
hiper-szemem fekete. Valamikor pupilla és írisz is tartozott ehhez a
szemhez, de most már nincs benne ilyesmi. A szemem éjfekete
gömb, amely képes magába zárni a galaxist. Biokő. A testem éppen
úgy hozta létre a hiper szememet, ahogy a darazsak, amelyek
ennek az érdekes világnak a sivatagában élnek, a különböző színű
drágaköveket. Mit gondolsz, a halálom után is látni fog ez a szem?
Benne leszek a szememben, amikor már bársonyerszénybe rejtve
valaki más nyakában fog himbálózni? Ha ez a bizonyos valaki
veszélybe kerül, használhatja fegyverként a szememet? Ó,
gyönyörű, halálos pillantású, fekete drágakövem!...
Nos, ez még elfogadható mértékű őrültség volt. A navigátorok
mindig furcsa fickók. Vitalij Gugolnak a versírás volt a mániája,
ennek a Petrovnak pedig az, hogy azt hitte, egy organikus drágakő
feketéllik a homloka közepén.
A navigátor előrehajolt, és Jaqra nézett.
– Azt beszélik, inkvizítor, hogy az eldák kis tarsolyokban egy
speciális kristályt tartanak maguknál. Amíg élnek, testükből a lélek
folyamatosan átszivárog ebbe a kristályba. Amikor meghalnak, a
kristályban örökre megőrződik a lelkük... Hallottál már erről,
i n k v i z í t o r ?
– Lehetséges – mondta Jaq.
Az Inkvizíció szünet nélkül, fáradhatatlanul gyűjtötte az
információkat. Némelyiket hétpecsétes titokként kezelték,
némelyikről csak a kiválasztottak szerezhettek tudomást.
Amikor Jaqot beléptették az Ordo Malleusba, többet tudott meg az
elda fajok tragédiájáról, mint a közönséges inkvizítorok. Ez a kérdés
szorosan összefüggött azokkal a démonokkal és a Káosznak azzal
az istenével, amelynek ember hívei, Slaanesh bálványozol, a
démonok megidézői, rengeteg szenvedést és kínt okoztak a
Birodalomban. (Például ők voltak a felelősek a Luxus Primeren
kialakult helyzetért.)
Jaq a jelek szerint nem tudott megszabadulni Slaanesh
b o r z a l m a i t ó l .
A káoszvilág, amelyen kis „családja” az Iszonyat Szemében
megfordult – a világ, amely feltehetőleg a hidralény szülőbolygója
volt –, Slaaneshnek, a kegyetlen kéj démonának égisze alatt élt.
E látogatás során kerültek a romlás mérgezett magvai Vitalij
l e l k é b e . . .
Az eldák egykor nagy hatalommal rendelkeztek, birtokba vették a
csillagokat, rajuknak azonban már csak maradványai léteztek az űr
mélyén keringő mesterséges módon létrehozott, virtuális
élőlényként viselkedő telepeken, az úgynevezett „mestervilágokon”.
Ezek a maradvány eldák azonban – legalábbis a saját véleményük
szerint – még mindig sokkal tökéletesebbek voltak, mint az a
járványként terjeszkedő embercsürhe, amely kiszorította fajukat a
csillagok óceánjából.
Az eldák legalább olyan ravaszak voltak, mint a Callidus Szentély
orgyilkosai, és legalább olyan könyörtelen harcosoknak tartották
őket, mint az elit űrgárdistákat. Vándorló artista harcosaik „Harlekin”
néven híresültek el. (Talán kesernyés öngúnnyal éppen ők
akasztották magukra ezt a nevet.)
Azt nem lehetett tudni, mi pusztította el az eldák civilizációját, ám
annyi biztos volt, hogy ez az erő valamilyen kapcsolatban van
Slaanesh káoszistennel. Hogy pontosan milyen természetű ez a
kapcsolat, azt senki sem tudhatta. Ők nem voltak hajlandóak
választ adni erre a kérdésre.
Jaqnak az Inkvizícióhoz beérkezett jelentésekből csupán ennyit
sikerült megtudnia. Voltak olyan információk, amelyekhez még ő, a
titkos inkvizítor sem férhetett hozzá. Ezeket az adatokat mindenki
elől elzárták, s eretneknek bélyegezték még azt is, aki firtatni merte
m i b e n l é t ü k e t .

Az inkvizítorok titokban arról suttogtak egymás közt, hogy a válasz
valahol ott lapul a galaxisban. Valahol létezik (vagy legalábbis
feltehetően létezik) a Fekete Könyvtár, az az adattár, ahol
összegyűjtötték és tárolják a démonokkal és a Káosszal
kapcsolatos ismeretanyagot. Ezt a könyvtárat állítólag elda
fanatikusok és iszonyatos pszichikai torlaszok védik a kíváncsiaktól.
Vajon az Ordo Malleus titkos nagymestere ismerte a teljes
igazságot? Vagy lehet, hogy az Inkvizíció olyan titkosnak ítélte
ezeket a feljegyzéseket, hogy a feledés fátyla mögé rejtette el?
A navigátor, ha csatlakozik Jaqhoz, Ey'Lindihez és Zhordhoz,
sokkal komolyabb titkokat is megismerhet, mint amilyenek az
eldákkal kapcsolatos pletykák mélyén rejtőznek.
– Folytasd – kérte Jaq.
És Petrov folytatta:
– Azt beszélik, hogy az eldák egy bizonyos Hiperháló segítségével
képesek mozogni a hipertérben. Vannak olyan navigátoraik, mint én
meg a hozzám hasonlók. Az elda hajók nem ugranak keresztül a
hipertéren, hanem a hálót alkotó alagutakban közlekednek.
Belépnek a járat egyik végén, és nem sokkal később már valahol
másutt vannak...
– Elképzelhető – bólintott Jaq.
Ey'Lindi figyelmesen hallgatott. Az eldák említésére elszomorodott.
Egyszer elda nőnek álcázta magát, de ezt már soha többé nem
teheti meg. Az az idegen bestia akadályozza meg ebben, amelyet a
testében rejteget.
Vajon Petrov miért lelkesedik ennyire az eldákért? Miért foglalkozik
velük ennyit? Lehet, hogy a saját hiperszemével kapcsolatos
egészen egyedi elképzelései miatt tetszik neki a pletykákban oly
sokszor megemlített lélekkristály és az állítólag létező Hiperháló?
A navigátorok mindig furcsák; ez a különcségi szint még
elfogadhatónak tűnt. Máshol, máskor, más körülmények között
Petrov talán nem minősült volna használható és megbízható
navigátornak, ám itt, a kaotikus Caput Cityben nem a szokásos
normák voltak érvényben. Ha figyelembe vesszük, hogy Vitalij
Gugol tragikus véget ért élete utolsó napjaiban milyen volt, Petrov
egészen épeszűnek és romlatlannak tűnt.
– Azul Petrov, vállalod, hogy hűséget és engedelmességet fogadsz
nekem? Hajlandó vagy megesküdni a Császár nevére, klánod és
lelked üdvösségére? És – tette hozzá Jaq – a szemed épségére,
amelyet, ígérem, apró darabokra törve fogok ki kaparni a
homlokodból, ha elárulsz engem!
Zhord bátorítóan bólogatott a navigátor felé.
– Ez egy kicsit keményen hangzik – mondta –, de tudnunk kell,
hányadán állunk egymással.
Jaq a zömikre meresztette a szemét.
– A nyakad tennéd rá, hogy bízhatunk egymásban? Fékezd a
nyelved, zömik!
Azul Petrov? Megesküszöl minderre?
A navigátor a szavát adta.
A ház még akkor is néma volt, amikor a meredek lépcsősoron
felkapaszkodva visszamentek a bejárati ajtó mögötti helyiségbe.
Semmi sem mozdult.
A kereskedő ott feküdt, ahol leroskadt. Vajon van valaki a ház
belsejében? Van a kereskedőnek felesége, vannak gyermekei, akik
még mindig ugyanúgy reszketnek rejtekhelyükön, mint fél órával
korábban, amikor Zhord bezörgetett az ajtón? Ha igen, még egy fél
óra, és az asszonyban a kíváncsiság minden bizonnyal legyőzi a
félelmet. Elő fog jönni, és felfedezi férje holttestét...
Az udvar koromsötét volt. A távolból fegyverropogást hozott a szél.
Az ég alatt egy pillanatra vakító fény lobbant. Ey'Lindi óvatosan,
vadászni készülő állat módjára szimatolt a levegőbe. Jaq kiélezte
pszichikai érzékszerveit, és megérezte a városban lüktető életet, de
a halál jelenlétét is.
A város, amely nem is oly rég még lomhán hullámzó langyos tóra
emlékeztetett, most életveszélyes mocsárrá változott. Aljáról
felkavarodott a bűzös iszap, előmásztak a medre mélyén
rejtőzködő, a romlottság fényével világító gyilkos fenevadak. A
sártömegben, a felszínen lebegve és tocsogva, hol felbukkanva, hol
alámerülve ott vergődött egy szellem-szerű démonlény, amely csak
arra várt, hogy végre át inkarnálhassa magát erre a világra.
A felkelés olyan volt, akár a hullámokban támadó betegség: a lázas
csúcspontokat rövidebb-hosszabb békés pillanatok követték. A
szünet perceiben a kormányzóhoz és a hithez hű katonák
pihenhettek egy keveset, összeszedhették magukat, de nem
lazíthattak, mert – mint a lázbetegnek az újabb rohammal – ismét
szembe kellett nézniük az őrjöngő szektások valamelyik csapatával.
Amikor Jaq a pálcájából ráeresztette az ördögűző energiát a
megjelenni kívánó démonra, hatást gyakorolt az eseményekre.
Tudta, képes lenne megmenteni a bolygót a gonosz erőktől; képes
lenne levadászni az olyan lényeket, mint az a démonlány, amely
hatalmába kerítette Vitalij Gugolt. Tudta, minden káosz
manifesztációval fel kellene vennie a harcot, ami az útjába kerül, el
kellene vágnia a szálakat, amelyekkel a gonosz ehhez a világhoz
k ö t ő d i k .
Ám most nem volt ideje efféle jótékonyságnak minősülő tettekre.
Nem pazarolhatta el az erejét, nem vállalhatta a testi és lelki
sérülések, a halál kockázatát. Nem ragadhatott le a Luxus
P r i m e r e n .
– Most nyugalom van – mondta. Lelke fehér szikráit pajzs mögé
rejtette a városban jelen lévő káoszlények elől, és társai köré is
védelmező aurát vont.
Nyugalom volt, de a tricikliket nem használhatták. (Petrov elfért
volna Zhord mögött.) Túl hangosak voltak.
Nem voltak messze a kormányzó palotájától, és mindenképpen ki
kellett használniuk a fegyvernyugvás perceit.
– Serkentőkre van szükségünk, Ey'Lindi.
Az orgyilkos nem várt további magyarázatot. Az övébe nyúlt, és
elővett két tablettát.
Neki nem kellett ilyesmit használnia, A sebhelyes, tetovált testét
borító szintetikus bőr nemcsak védelmet nyújtott, de oxigénhez és
megfelelő mennyiségű stimuláló szerhez is juttatta szervezetét.
Zhord lenyelte a tablettáját, és böfögött egy hatalmasat.

– Jobban örültem volna egy jó vastag sült húsnak, főnök. Nálad
mindig tele volt az éléskamra.
Főnök? Vajon ki lehet Zhord valódi főnöke?
Petrovnak sem kellett tabletta. Egészen eddig pihent, és félő volt,
hogy a szer túlságosan felpörgetné.