szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Alexandro (XIV. fejezet)

Tizennegyedik fejezet
Alexandro

Fájdalom hasított az oldalába. Tudta, tenyérnyi nagyságú,
bíborszínű folt lesz a bőrén, amely még sokáig sajogni fog. A
hálópáncél a legrosszabbtól ugyan megvédte, de néhány bordája
minden bizonnyal eltörött. Olyan érzése támadt, mintha az egyik
törött borda csontdárdája átdöfte volna a jobb oldali tüdőlebenyét. A
szétrobbanó lövedék hatása más, sokkal erősebb volt, mint a
normál robbanógolyóké.
Ey'Lindihez vágódott, és szédelegve kapkodott levegő után.
Szeméből könnyek préselődtek elő. Ey'Lindi erősen, de mégis
óvatosan átkarolta.
Ó, mennyivel nagyobb lehet az a fájdalom, amelyet az Istencsászár
elszenved! Neki is kicsordulnak a könnyei a kíntól, pedig egy
halhatatlan hulla szétszabdalt, ezerszer műtött szemében nem sok
nedvesség lehet. Jaq fájdalma triviális volt az Övéhez képest.
Ey'Lindi a másik kezével még mindig maga elé tartotta és a
kapitányra szegezte a suriken pisztolyt. A felületes szemlélő azt
hihette, hogy élő pajzsként fogja maga elé Jaqot.
A kapitány azonban nem volt felületes, nem ítélkezett gondolkodás
nélkül. Csak két lövedéket eresztett útjára. Kevés a muníciója?
Magas az intelligenciahányadosa? Az mindenesetre feltűnt neki,
hogy Jaq a lövedékek elé vetette magát.
– Miért védtél meg egy idegen harcost? – érkezett a csőrös
arclemez mögül a felerősített hang. – Miért áldoztad fel érte az
é l e t e d ?
Talán azt hitte, hogy Jaq halálos sebet kapott?
Jaq amennyire tudta, kihúzta magát. Óvatosan az oldalára
szorította a kezét. A ruhája szétrongyolódott.
– Igaz az, amit Firenze inkvizítor mondott? – kérdezte a kapitány.
Ó, igen, Firenze a habbal lefújt karjával, a ködös, kéken recsegő
erőtérrel körülvett pengéjű energiakardjával, amelyet most is
fenyegetően lóbál... Többet szerencsére nem tett, és tisztes
távolban maradt, ügyelve rá, hogy minél messzebb legyen a suriken
pisztoly markolatát szorító Ey'Linditől.
Igaz, amit Firenze mondott? Igaz lenne, hogy Jaq renegát, eretnek,
az idegenek kollaboránsa? A látszat, a kapitány szeme elé táruló
látvány mindenesetre alátámasztotta ezeket az állításokat.
A kapitány feltette a kérdést, s ezzel elárulta, hogy kételkedik
Firenze szavában.
A könyvtáros, aki a ködbe eresztett egyet a villámvetőjéből, élénken
f i g y e l t .
Ey'Lindi felkiáltott.
– Kapitány! Birodalmi orgyilkos vagyok. Azért öltöttem magamra ezt
az elda alakot, hogy bejuthassunk a telepre.
– Hazugság! – üvöltötte Firenze. – Ez a... nő... hazudik!
– Mindenesetre elég folyékonyan beszéli a birodalmi gótot –
állapította meg a kapitány határozott hangon.
– Csalás! Szemfényvesztés! Az eldák képesek megtanulni
nyelvünket! Különösen akkor, ha renegát emberek a társaik.
– De Sir Baal – dorombolta Ey'Lindi negédesen –, bizonyára rám
ismersz. Már találkoztunk azon az űrroncson. Tudod, a hipertérben.
Azon a roncson, ahol fogságba ejtettél minket, és csuklyát húzattál
a fejemre, és... Ahol az összeesküvésben részt vevő társaiddal, az
Ordo Hydra tagjaival tanácskoztál!
Firenze csak futólag látta Ey'Lindit, aki akkor emberi alakjában
jelent meg előtte. Valóban érzékszervnullázó csuklyát húzatott a nő
fejére, mert nem akarta, hogy Ey'Lindi tanúja legyen annak, amit
Jaqnak elmondtak; nem akarta, hogy Ey'Lindi tudomást szerezzen a
konspiráció titkairól.
– Amikor megbíztam Jaq Dracót azzal a bizonyos feladattal, amikor
Sztálindrómra küldtem, teljesítettem a kötelességemet – jelentette
ki Firenze. – Prior voltam. Kirendeltem mellé egy orgyilkost. Igen ez
valóban megtörtént. De a kérdéses orgyilkos... – Tétován
e l h a l l g a t o t t .
– De a kérdéses orgyilkos – vette át a szót Ey'Lindi – kísérleti
génorzó implantokat kapott, amelyek nem tették lehetővé számára,
hogy alkalmazza csodálatos átváltozóképességét. Olyan
implantokat, amelyek miatt nem tudta alterálni a külsejét, és
képtelen lett volna eldává változni.
Firenze az ajkát rágta, és a múlt üledékéből, ami a fejében maradt,
megpróbálta összeszedni az emlékszilánkokat. Azokat az
emlékeket, amelyek talán hamisak. Ey'Lindi folytatta:
– A műtét, amit ezen a bizonyos orgyilkoson végrehajtottak, az
Officio Assassinorum, a Callidus Szentély, az én szentélyem titkos
kísérlete volt. Te, Sir Baal, minden bizonnyal átolvastad a Titkok
Könyvét, amelyben Jaq Draco árulással vádolt téged. Elolvastad, és
tudomást szereztél belőle a rajtam végrehajtott beavatkozás
eredményeiről. Ezért nem hiszed el most, hogy képes voltam eldává
v á l t o z n i .
Ha Firenze nem merült volna ennyire bele személyes enigmáiba,
talán ráüvölt a kapitányra vagy a könyvtárosra, hogy hallgattassák
el Ey'Lindit. így azonban csak annyit tett, hogy még erősebben
megszorította zümmögő kardja markolatát.
Ey'Lindi folytatta, miközben Jaq megpróbált megfeledkezni az
oldalát hasogató fájdalomról.
– Sir Baal, a jelek szerint azt hiszed, hogy az eldák belepiszkáltak
az elmédbe. Bizonyára igazad van... mivel nem ismered fel azt a
személyt, aki néhány perce lángra lobbantotta a karodat.
– Micsoda?!
– Az a személy konspirátortársad, Zephro Cornellan volt!
Zephro Cornellan, aki – legalábbis Zhord szerint – valójában nem
tartozik az árulók közé. Éppen ellenkezőleg: azért szivárgott be az
Ordo Hydrába, hogy szabotázsakcióval nehezítse működését.
– Hazugság! Soha életemben nem ismertem ilyen nevű személyt.
Alávetettek a mély-igazságnak, és akkor sem derült ki, hogy...
– A mélyigazságnak azután vetettek alá, hogy az elda elmelátnokok
átrendezték az emlékeidet. Hálával tartozol ezeknek az eldáknak,
Sir Baal. De mivel megváltoztatták az agyadat, inkvizítortársaidnak
végezniük kellett volna veled. Ehelyett most itt vagy... Valóban te
lennél a legmegfelelőbb inkvizítor ennek a feladatnak az
elvégzésére? Helyes döntés volt, hogy éppen téged küldtek ide,
hogy vezesd a birodalmi erőket a hálójukba?
Ó, Ey'Lindi most valóban úgy viselkedett, ahogy egy
Callidus-orgyilkosnak viselkednie kell! Hihetően beszélt, és
meggyőzően fedte fel annak okát, hogy az eldák valahol és
valamikor miért nyúltak bele Firenze elméjébe. Cornellan vagy elda
mentorai kívánták, hogy így legyen, céljuk pedig a zavarkeltés és a
félreinformálás volt.
– A hálójuk! – kiáltotta Firenze. – A Hiperhálójuk! Igen, ezért
vagyunk itt. – Felnézett a fejük fölött folyó undorító drámára. – És
azért, hogy véget vessünk ennek az ocsmányságnak!
– Ó, nem! – mondta Ey'Lindi. – Szerintem inkább azért, hogy részt
vegyetek benne. Hogy áldozatot mutassatok be. Áldozatot, amely
nem más, mint az űrgárdisták és az elda harcosok vére! Cornellan
felgyújtotta a karodat. Most bizonyára nevet rajtad. – Ey'Lindi
szenvedélyesen beszélt, indulatait felfokozta a Harlekin-ember iránti
személyes gyűlölete.
Feltűnés nélkül megbökte Jaq oldalát.
– Zhord! – suttogta, és bólintott.
A ködből kiáltások, robbanások zajai érkeztek. Némelyik hang
valódi volt, némelyik puszta szimuláció, a Harlekin mutatványosok
műve. Azoké a Harlekineké, akik miközben harcoltak, kivették
részüket a szertartásból.
A ködben cikázó lézersugarak mindegyike valóságos volt...
A másik inkvizítor, az álasszony meg a zömik belemenekült a
kavargó ködbe, Lexandro azonban nem lőtt utánuk, és nem adott
tűzparancsot az Öklöknek sem. A könyvtáros sem kezdett
magánakcióba, még ő is elbizonytalanodott.
Mi lehet az igazság? Az Öklök kapitányának lelke válaszokért
k i á l t o t t .
A csata folytatódik, és valószínűleg az űrgárdisták győzelmével fog
véget érni. Vajon dezertálásnak számítana, ha most magára
hagyná az embereit, és üldözőbe venné a triót és az igazságot?
Menjen utánuk? Maradjon? Ha utánuk megy, és elkapja őket, akkor
kényszerítse ki belőlük az igazságot?
Lex elképzelte, hogyan roppantaná el az egzotikus nő nyakát,
hogyan törné fel energiakesztyűs kezével a koponyáját, hogyan
rázná ki a léken, és hogyan falná az agyát, amelyben talán, talán ott
lapul a valódi igazság. Implantált omophageája, a testébe ültetett
egyik szerv, lehetővé tette számára, hogy ilyen módszerrel
megismerhessen egy élőlényt. Attól sem kellett tartania, hogy a nő
esetleg tényleg orgyilkos, mert második gyomra képes volt
semlegesíteni a mérgeket. Ennek ellenére fennállt az a veszély,
hogy az orgyilkos szürkeállományában elrejtettek valami olyan
anyagot, amely még egy űrgárdistában is fizikai vagy szellemi kárt
tehet. A legendás Officio Assassinorum laboratóriumaiban minden
bizonnyal passzív agymérgeket is kifejlesztettek.
Akkor már jobb, ha inkább az inkvizítor agyát ízleli meg.
– Állítsátok meg őket! – rikoltotta Firenze. – Kapjátok el őket!
Végezzetek velük!
Ejtsétek fogságba őket!
Már megint ezek a skizoid parancsok! Lexnek most éppen valami
ilyesmire volt szüksége. Firenze utasításai levették a válláról a
döntés terhét.
– Kempka testvér! – szólt rá a könyvtárosra. – Kérlek, vedd át az
őrmesterek irányítását!
Egy lidércanyagból készült, rúnákkal dekorált félkupola...
A bejárat közelében egy Sólyom hevert. Teste vériszamós volt, kék
szárnyai törötten feküdtek mellette. Az életét követelő lövedékek
felszakították a páncélját, így Lexnek lehetősége nyílt arra, hogy
megvizsgálja, milyen anyagból készült. Porózus volt, akár a
madarak csontjai. Lex páncéljához képest elképesztően könnyűnek
t ű n t .
Mesterséges madár, amit levadásztak a mesterséges égről...
Egy űrgárdista számára a nehéz terminátor páncél cipelése és
mozgatása sem jelentett gondot. Lex gyors, könnyed léptekkel
hagyta maga mögött a Sólyom hulláját.
A félkupola belsejében egy lidércanyagból épített, kanyargósnak
látszó alagút nyílt. A járatból halk hangok szűrődtek ki. Lex
felerősítette video szenzorait.
– Barátom, barátom, egymás szemébe néztünk!... – nyöszörgött
v a l a k i .
Megszólalt egy másik hang is. Az illető a birodalmi gót nyelvet
beszélte, de erős zömik akcentussal ejtette ki a szavakat.
– Ó, szentséges őseim! Hagyd már ott, Azul! Tedd le! Nem
ráncigálhatsz magaddal egy hullát, amikor a fél kozmosz itt liheg a
n y o m u n k b a n !
– A vak szemével... a tekintetét belefúrta az én hiperszemembe!
– Úgy? Belefúrt a szemedbe? Fájdalmas élmény lehetett.
Gondolom, ezek után egészen másnak látod a hiperteret.
– Félreértesz!
– Lehetséges. Tudod, mi, zömikek nem vagyunk valami nagy
észlények. Árulj el valamit, Azul! Amikor ti, navigátorok,
navigátorgyereket csináltok, magatokon hagyjátok a
homlokpántjaitokat? Vagy leveszitek? A férfiak és a hölgyek is?
Vagy talán ti úgy csináltok gyereket, hogy egymás szemébe
n é z t e k ?
A zömik ontotta a sértő megjegyzéseket; valószínűleg azért
csinálta, hogy elterelje a navigátor figyelmét az asztropata haláláról.
Felreccsent egy harmadik hang, amely csakis a szakállas inkvizítoré
l e h e t e t t .
– A Császár nevében, gyertek már ! Gyertek, vagy itt hagyunk
b e n n e t e k e t !
– És nem biztos, hogy élve hagyunk itt benneteket – mondta az
egzotikus orgyilkos nő.
A nő, a zömik és az inkvizítor a jelek szerint utolérte a navigátort. A
majomember, aki asztropata volt, menekülés közben meghalt, talán
valamilyen fatális baleset érte. Lehet, hogy a nagy ijedtségtől a
szíve felmondta a szolgálatot.
A furcsa csapat tagjai majdnem olyan hűségesek voltak
egymáshoz, akár a Császári Öklök. Lehetséges, hogy egy inkvizítor
és egy birodalmi orgyilkos között létrejön egy ilyen, barátságnak is
nevezhető kapcsolat? Lex nem tartotta valószínűnek, hogy Baal
Firenze is képes lenne ilyesmire. Az efféle érzelmek talán
eretnekségnek minősülnek, talán a romlottság jelei. Ezek az
emberek azonban majdnem úgy viselkednek, mint az Öklök
testvériségébe tartozó fivérek. Még az a nő is, aki azt az elda
páncélt viseli elda testén. Ó, az a test! Egy jó ízléssel és művészi
érzékkel megáldott Ököl értékelni tudja az ilyen szépséget. Igen,
képes értékelni, és ha kell, képes elpusztítani is...
Lex ökle viszketni kezdett.
Kiszúrni egy szemet? Az majdnem olyan, mint megfaragni. Lex
elképzelte, milyen érzés lehet egy ilyen puha szervhez, és nem egy
kemény csontdarabhoz érinteni a faragópengéjét...
Sok mesét hallani a navigátorok hiperszeméről. Állítólag olyan
kemény, akár a bazalt vagy a nyers érc. Vajon tényleg így van?
Az alagút padlója lejtős volt, és magas. Az eldák nagyra nőnek... A
terminátor páncél legalább olyan magas volt, mint az eldák, de jóval
szélesebb. Alig fért el a járatban; Lexnek úgy kellett haladnia, ahogy
évekkel korábban azon az Antro nevű bolygón, a zömikek föld alatti
útjain. (Akkor még vele voltak azok a fivérei, akiknek a nevét
rávéste az öklére, megörökítette a saját csontján.) A páncél az
oldalfalakhoz súrlódott. Lex megpróbált óvatosan, nesztelenül
haladni. Nem sok sikerrel. Szerencsére az amfiteátrum felől érkező
zajok elnyomták neszezését.
Egy suriken zápor vagdosta szét Fennix fejét. Azul már majdnem
bevonszolta a vak asztropatát a félkupola alá, a biztosnak tűnő
fedezékbe, amikor hirtelen felnézett. Egy pillanatra a
Harlekin-embert látta maga előtt, aki az alagútra mutatott.
A surikenek a ködből érkeztek. Az egyik sorozat egyenesen feléjük
tartott. Vakon leadott lövés volt, a korongok mégis célba találtak. A
pusztítás érméi megsemmisítettek egy életet.
Az asztropata megtántorodott és felsóhajtott. A hang... szinte
megkönnyebbült volt.
A csata hangjai őrjítő zajmasszává olvadtak. Nem számított, hogy
Fennix mennyi vattát tömött denevérfüleibe, a hangok, a lövések, a
kísértetiesen rikoltó muzsika fájdalmat okozó pengékként hatoltak
elméjébe. Mintha ez nem lett volna éppen elég, feldörrent a
páncélos lovag gépekkel felerősített hangja is...
K a k o f ó n i a .
Fennix sohasem fordított gondot fizikai állapotára, sohasem törődött
a kondíciójával. Fáradt volt, és összezavarodott. Ha Azul nincs
mellette, fejlett térérzéke ellenére sem tudta volna eldönteni, melyik
irányba induljon. Azul átölelte és vezette.
Egészen a surikenek érkezéséig...
Fennix érezte, hogy visszakerül a nemlét fekete anyaméhébe. A
korong alakit fémpenge az agyába metszett, de az élet néhány
másodpercig még ott kísértett a testében.
– Haldoklom, Azul – nyögte. – Nemsokára meghallom az
üzeneteket, amelyek voltak, vannak és lesznek... Egyszerre fogom
hallani valamennyit... egyetlen gigantikus üzenet-áradattá válik a
világ... Egy olyan áradattá, amely valójában egyetlenegy mega
multiszó... Egy szó, egy név, a...
A sors neve? Egy szó, amelyben rejtve, titkosan, alig megfejthetően
benne van a kozmosz egész történelme?
Az asztropata meghalt, és már nem mondhatta el, mire sikerült
rájönnie.
Azul nem vált meg a holttesttől. Magával vitte. Belecsimpaszkodott,
átölelte. Fennix vére és szétroncsolódott szövetei bemocskolták
szürke ruháját. A válla, ahová az asztropata a fejét hajtotta,
ragacsos lett.
Petrov továbbhaladt az alagútban, és lejjebb, egyre lejjebb ment.
Egy ovális terembe ért, amelyből három másik alagút nyílt.
Mindháromban örvénylő kékség ragyogott. Azul hiperszeme
megfájdult, amikor a Hiperháló kapuira nézett. Vajon ez a kemény,
fekete márványdarab, ez a hiperszem képes lesz könnyeket ontani
F e n n i x é r t ?

A három alagút bejárata körül mozaikok, eda rúnák díszlettek.
Feliratok lennének? Utasítások és tanácsok azoknak, akik értik,
ismerik a Hiperháló használatát?
Petrov zavarodottan bámult az egyik alagútra. Szédítő és rémisztő
volt számára, hogy úgy kell végignéznie egy hipertéren
keresztülvezető energiacsatornán, hogy közben nem láthatja meg
sem a távoli napokat, sem az Astronomican sugárnyalábját. Ebből a
hiperjáratból hiányoztak azok a tájékozódási pontok, amelyek
látványához minden navigátor hozzászokott. Petrov úgy látta, hogy
a Hiperhálónak nincs feltérképezhető lineáris szerkezete, az egyes
alagutak látszólag véletlenszerűen csatlakoznak egymáshoz.
Annak, aki vállalkozik rá, hogy végigmegy egy ilyen ismeretlen, kék
ragyogással teli járaton, kellemetlen meglepetésekben lehet része.
Mert ezek az alagutak kicsik voltak, akkorák, hogy hajók vagy
egyéb járművek nem férhettek el bennük. (Petrov gyanította, hogy
léteznek ezeknél sokkal szélesebbek is.)
Azul vállán átázott a ruha a vértől, mégsem eresztette el az
asztropata ernyedt testét. Gyászolta barátját; addig bánkódott, míg
Draco, Zhord és Ey'Lindi megérkezett.
Zhord addig-addig piszkálta Azult, míg a navigátor lefektette Fennix
hulláját a lidérc-csont padlóra. A padlóból néhány szikraszerű pók
bukkant elő. A pókok felmásztak az asztropatára, futkosni kezdtek
rajta. Azul eszelős vigyorral Jaqra nézett. Nem bírta elviselni a
látványt, és meg akart szabadulni a gyász által felgerjesztett
érzéseitől. Zhordnak igaza volt. Most nem mutatkozhat
tehetetlennek. Most nem tarthatják törékenynek.
– Ezek a pókok... Halotti leplet szőnek Fennix teste köré? –
k é r d e z t e .
– Sietnünk kell – mondta Jaq. – Ha az eldák elvesztik a csatát, az
amfiteátrumban harcoló életben maradó Maszk-harcosok
valószínűleg ezeken a járatokon át akarnak majd elmenekülni. Ha itt
találnak minket, végünk. Zephro Cornellan melyik alagúton indult el?
Mert itt volt, nem?
Hogy a Harlekin-ember melyik járatot választotta? Igen, valóban itt
volt, megjelent, de Azul nem látta, merre indult.
A következő másodpercben egy sárga-azúrkék test bukkant fel a
hátuk mögött. Egy fegyver komor csöve meredt a csapatra.
A Császári Öklök kapitánya váratlanul felnyitotta sisakja arclemezét.
– Beszélni akarok veled, inkvizítor – mondta mélyen zengő basszus
h a n g o n .
Barna bőr, sebhelyes arc. Sötét szemek, gyöngy fehér fogak. A jobb
orrcimpájában rubingyűrű vöröslött. Arcán tetoválás: egy szárnyas
ököl összeroppantja a markában lévő koponyát. A homlokán
a c é l r u d a k .
Milyen meghökkentő, hogy az embertelen rombológépezet, a
terminátor páncél egy valódi embert rejt a belsejében!
– Vállalom a pszichikai támadás veszélyét – mondta az űrgárdista.
– Meg akartam mutatni magam.
Ezek szerint az a csőrös arclemezzel ellátott sisak egyfajta
pszichikai páncél. Vért, amely most felnyílt. A kapitány a telep
levegőjét lélegezte, és kitette magát a mentális szennyezés
veszélyeinek. A fegyverétől azonban nem vált meg, nem is
eresztette lejjebb.

– A nevem Lexandro d'Arquebus. Parancsaimat a Birodalmi
Inkvizíciótól kaptam. Az utasítások érvényesek, valamennyihez
csatolták a megfelelő kódot.
Miért beszél kódokról? Igazolni akar valamit? Kétségek gyötrik
talán? Vagy egyszerűen csak képes racionálisan értékelni a
h e l y z e t e t ?
– A Császári Öklök nem csupán a gyilkoláshoz értenek – mondta
d'Arquebus kapitány. – Az eszüket is tudják használni.
Jaq felsóhajtott; oldalába belehasított a fájdalom.
– Tisztában vagy azzal – kérdezte –, hogy az Inkvizíció önmagával
h a d a k o z i k ?
Tudomásod van arról, hogy az Inkvizíción belül létezik egy titkos
Inkvizíció? – Jaq megjelenítette démont formázó tenyértetoválását.
– Felismered ezt a jelet?
A kapitány meghökkent. Természetesen nem ismerte az Ordo
Malleus jelét. Nem is tudta, hogy létezik egy ilyen szervezet. Nem
volt ebben semmi furcsa, hiszen még a köznapi inkvizítorok sem
tudtak róla.
– És ezt? – Jaq most az arcára tetovált hidrát jelenítette meg. –
Baal Firenze megmutatta magán ezt a jelet? A hitbeli elfajzás és az
összeesküvés bélyegét?
Lex elsápadt. Kesztyűs kezével ördögűző mozdulatot tett.
– Ne beszélj előttem eretnekségekről... – mondta, de nem vetett
véget a beszélgetésnek. – Firenze inkvizítor a jelek szerint nincs
tisztában azzal, hogy valójában kicsoda. Vagy inkább azzal, hogy ki
volt – helyesbített.
– Erre már én is rájöttem, d'Arquebus kapitány! Firenze egykor
részese volt a galaxis legocsmányabb összeesküvésének, de
mindent kimostak az agyából, amit erről a dologról tudott. Firenze
engem is rá kényszerített, hogy vegyek részt a konspirációban.
Ennek a jelét láthatod az arcomon. Fellázadtam az eretnekek és
titkos vezetőik ellen. Elutaztam az Iszonyat Szemébe, hogy
megismerjem valódi céljaikat...
– Hová mentél? – kérdezte a kapitány elszörnyedve, ugyanakkor
c s o d á l k o z v a .
– Találkoztam egy mutánssal, egy káoszűrgárdistával. Megöltük. A
bikaemberrel Vitalij Gugol végzett. Az a Gugol, aki azóta már a
démonok játékszere...
– Esküszöm, kapitány, hogy igazat mondok. A Dicsőség Oszlopára
esküszöm, amit a saját szememmel láttam!
– Igazat mond – jegyezte meg Zhord.
– A Dicsőség Oszlopa... – zihálta a kapitány. Egyik ámulatból a
másikba esett.
– Az az oszlop, ha nem tudnád, a Császár palotájában van –
mondta a zömik.
– Persze, persze, az Öklök is ismerik a Dicsőség Oszlopát! Ismerik,
és időnként elzarándokolnak hozzá. Közel, egészen közel áll
Istenünk trónterméhez...
– Mi jártunk abban a trónteremben – mondta Zhord. – Jártunk ott,
azután eljöttünk onnan, tehát nem lehetünk eretnekek. Vagy
legalábbis nem vagyunk olyanok, mint a hétköznapi eretnekek, mint
például Firenze volt, mielőtt kimosták, és felakasztották száradni.
– Hallgass, szószátyár zömik! – csattant fel Jaq. – Ne gondold, hogy
bízom benned!
– Ez fájt – mormolta Zhord.

Ey'Lindi vadul rásziszegett a zömikre, aki ezután jobbnak látta, ha
tényleg befogja a száját.
– Milyen természetű volt az a bizonyos összeesküvés, amelyben
Firenze részt vett? – kérdezte a kapitány kelletlenül.
Jaq megrázta a fejét.
– Mi volt a célja? – folytatta d'Arquebus. – Kik voltak a vezetői?
– Ha ismernéd ezt a titkot, megsemmisülnél.
– Igen. Lehetséges...
– Elég ebből! – Jaq türelmetlenül az amfiteátrum felé mutatott, ahol
még mindig nem ért véget a csata. – Be kell lépnünk a Hiperhálóba,
mielőtt túlzsúfolttá válik. Meg kell találnunk a Harlekin-embert.
– A mi feladatunk is ez volt – mondta a kapitány. – Hogy betörjünk a
Hiperhálóba. Hogy elfogjunk néhány Harlekint. – Keserűen
hozzátette: – És hogy purgáljunk, hogy tisztogassunk, mert... mert
Firenze inkvizítor nem ismerte a saját céljait. Nektek mik a céljaitok?
A kapott parancsok arra köteleznek, hogy Firenze inkvizítort
t á m o g a s s a m .

Ey'Lindi hangja legalább olyan keserű volt, mint a kapitányé.
– Nekem is támogatnom kellene az Officio Assassinorum Callidus
Szentélyét. A kapitány ránézett.
– Olyan... különös vagy.
– Különös mint nő, vagy különös mint idegen lény?
– Huh! – szólalt meg Zhord. – Van még valaki, aki pályázni akar
eme halálosztó hölgy kezére?
– Hamarosan belépünk a Hiperhálóba, kapitány – mondta Jaq
h a t á r o z o t t a n .
A kapitánynak kötelessége lett volna, hogy ezt megakadályozza. Ha
másként nem, hát úgy, hogy megöli Jaqot.
– Hogyan fogtok tájékozódni benne? – kérdezte lassan.
– A Tarotom segíteni fog. Remélem... Az Istencsászár majd utat
mutat nekünk, és követhetjük a fénylő ösvényt is, ha megmutatkozik
e l ő t t e m .
– Mi az a fénylő ösvény? Én csupán Rogal Dorn fényét ismerem!
Jaq nem válaszolt.
A kapitány szemügyre vette a teremből kivezető három alagút
s z á j á t .
– Melyiken indultok? – Nem mozdult, hogy visszatartsa Jaqot.
Jaq is a kéken ködlő alagutakra nézett, és a zsebébe nyúlt, hogy
elővegye a Tarotját.
A választás a következő pillanatban leegyszerűsödött. A középső
alagút kék homályából egy páncélos, ragadozószerű, epezölden
világító alak bukkant elő...