szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Könyvtár (XIX)

Tizenkilencedik fejezet
Könyvtár

A Hiperháló és a könyvtár közötti megdőlt, kifacsarodott térben állva
Jaq kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Le kellett volna venned a fejkendődet! – vicsorgott rá Zhord a
navigátorra. A zömik csosszantott egy párat, aztán toporzékolni
kezdett tehetetlen dühében. A szemébe könnyek tolultak.
Jaq szeme száraz volt. Száraz, akár a sivatag. Nem tudott sírni.
Hogyan is sírhatna az ember ebben a bánat-univerzumban, ahol
már annyi könnyet ontottak, hogy ha összegyűjtenék, valamennyi
csillagot bele lehetne fojtani a szomorúság tavába.
Sírni csak annak szabad, aki szenved. A Császáron kívül pedig
senki sem ismeri igazán a fájdalmat.
– Lőnöm kellett volna – motyogta Lex. – Megölhettem volna.
– Kit? – kérdezte Zhord. – Kicsodát?
– Ey'Lindit...
– Ő így is halott, izomagyú!
Jaq térdre ereszkedett Ey'Lindi mellett. Élő sírkő a halott fölött.
– El kell válnod tőle, főnök! – mondta Zhord sürgetően. – Gyorsan,
g y o r s a n !
Légy gyakorlatias!
Igen, el kell hagyniuk ezt a kísérteties helyet, ezt az előcsarnokot,
ahol egy hátborzongató geometria különböző síkjai ütköznek össze.
– Még mindig elda – mormolta Jaq, mintha arra számítana, hogy
kiderül, Ey'Lindi csak ugratta. – Nem önmaga.
Lehetséges volna, hogy valójában nem Ey'Lindi halt meg, csak egy
á l i d e g e n ?
– Biztos van egy kis polimorfin az övében...
Mi történne akkor, ha beadná a szert a halott orgyilkosnak?
Emberré változna? Még egyszer, utoljára megjelennének az arcán a
saját vonásai? Jaq úgy érintette meg Ey'Lindi parókájának hosszú
fekete tincsét, mintha le akarná szakítani a helyéről.
Idegen testben, eldának álcázva kellett meghalnia!
De talán így a legjobb. Ey'Lindi semmit sem szeretett jobban, mint
más lenni, mint ami valójában volt. Kihasználni azt a Harlekinekével
vetekedő kaméleonképességet, amelynek segítségével
belebújhatott mások bőrébe.
Ha Jaq képes lett volna beadni a polimorfint, mielőtt Ey'Lindi
meghalt, a nő teste talán olyan flexibilis lenne, hogy a puszta
akaraterejével helyre tudná hozni sérüléseit. De sajnos túlságosan
gyorsan halt meg ahhoz, hogy végre lehessen hajtani rajta ezt az
iszonyatos kísérletet. Jaq érezte, ha nem így lenne, próbát tenne.
Igen, bármit elkövetne azért, hogy megmenthesse!
– Részvétem, Sir Jaq – mondta Lex mély, együtt érző hangon. –
Megértem, milyen veszteséget szenvedtél.
V e s z t e s é g ?
Jaq már régen elvesztette szent hivatalát. Elvesztette az Ordót is,
aminek többé nem volt a tagja. Elvesztette imádott hajóját, amelyet
azóta bizonyára darabokra robbantottak az eldák dokkját elpusztító
birodalmi erők.
Most pedig elvesztette a... segítőtársát.
– Mi lenne, ha magunkkal vinnénk ezt a hiperlándzsát? – kérdezte a
zömik Lextől. – Tudnád használni? Nagyon régi lehet, és nagyon
erős. Mit gondolsz, kihúzzuk? Szerinted mit kellene tennünk?
– Neeem! – Az univerzális fájdalom és bánat üvöltése tört elő Jaq
torkából. Ki húzni a pengét Ey'Lindi szétzúzott bordái és
homogenizált szervei közül? – Nem! – kiáltotta. – Vele nem
bánhatunk úgy, mint egy megszigonyozott tengeri állattal!
Egyikük sem fog rátaposni Ey'Lindire, hogy leszorítsa a testet,
miközben kirántja belőle a fegyvert. Még a Főnix Úrnő sem követhet
el ilyen kegyeletsértést! Még ő is hiába jelenne meg, hogy
visszaszerezze a lándzsáját... Ez a penge már Ey'Lindié!
Jaq komor elszántsággal a zömikre meresztette a szemét. Zhord
tulajdonképpen elérte azt, amit akart: durva javaslatával sikerült
megakadályoznia, hogy az inkvizítor még mélyebbre süllyedjen a
bánat mocsarába.
– Tovább kell mennünk, főnök... Ha maradunk, hiábavaló volt
Ey'Lindi áldozata...
– Áldozat! – fröcskölte Jaq dühödten. – Legyen átkozott ez az
ocsmány univerzum! Legyen átkozott ez a kegyetlen világ!
– Ó, szent őseim! Ne csináld ezt, Jaq. Nem tudhatjuk, ki hallja, amit
mondasz. Gondolkozz! Nem is ismernéd Ey'Lindit, ha a kozmosz
nem olyan lenne, amilyen!
– A halál mindenütt jelen van – jegyezte meg Lex vigasztalóan. –
Egyszer mindenki meghal... kivéve persze az Istencsászárt.
– És kivéve az állítólagos fiait – csattant fel Jaq. – Az állítólagos
fiait! Mert én már abban sem vagyok biztos, hogy léteznek ezek a
fiak. Hol, a kozmosz mely részén őrködnek? Hol vannak a Sensej
Lovagok? Hová viszik az illuminátok új, megvilágosodott társaikat?
Talán a Keleti Perem egyik világára? Oda, ahonnan már nem látni
az Astronomicant? Vagy valamelyik űrbárkára? Egy hipertérben
sodródó roncstömegre?
– Honnan tudjam, főnök?
Jaq ismét úgy viselkedett, akár egy valódi inkvizítor. A viselkedése
olyan volt, ám szavai üresek maradtak. Bizonytalanság –
kétségbeesés. Kérdések, amelyekre talán nincs válasz...
– Lehetséges – mondta Zhord –, hogy a Rhana Danára könyvében
erről is szó van. A könyv pedig itt van, valahol itt, ebben a
k ö n y v t á r b a n .
Jaq felnyögött.
– Melyikünk fogja elolvasni az elda szöveget most, hogy az én... az
én... Most, hogy Ey'Lindi halott? Mi értelme van ezután annak, hogy
megtaláljam ezt a Rhana Demdra-kódexet?
Ezt már Petrov sem hagyhatta szó nélkül.
– Nem érdekel a kódex? Pedig... mi másért hagytam, hogy barbár
módon tönkretegyék, telekaristolják a hiperszememet, ha nem
azért, hogy elvezesselek ide, ennek az állítólag fontos kódexnek a
k ö z e l é b e ?
A barbár külsejű férfi, aki barbár módon telekaristolta Azul Petrov
szemét, megpróbált uralkodni magán.
– A faragásaim némelyike olyan jól sikerült, hogy helyet kaptak a
kolostorerőd galériájában!
Vajon hány ezer, hányszor tízezer fényévnyire vannak most ezek a
f a r a g v á n y o k ?
– Ó, így már mindjárt más. Megtisztelve érzem magam! – Azul
Petrov hangja keserű volt. – Egy biztos: ha nem megyünk be ebbe
a könyvtárba, hiába tettem tönkre magam.
– Rhana Dandra, Rhana Dandra... – kántálta Jaq. – A Tunyaság
Zsákutcái... ahol a Főnix Urak és a Főnix Úrnők lézengenek, arra
várva, hogy elteljenek az évszázadok!
Ha a Főnix harcosoknak részt kellett venniük a Rhana Dandrában,
akkor az a bizonyos könyv talán tartalmaz valami információt a
Tunyaság Ösvényeiről, és... Igen, esetleg a Hiperháló más,
titokzatos helyeiről is.
– ...ahol az idő visszafordul! – kiáltotta Jaq. – Vissza az Ey'Lindi
halála előtti pillanathoz!

Zhord megrázkódott.
– Az a bizonyos idő-visszafordító hely nem más, csak legenda. Még
az eldák számára is mesebeli dolog, főnök! Ez abszurdum!
Abszurdum! Nem forgathatod vissza az idő és a történelem kerekét!
– Nagyon talán nem. De egy kicsit igen. Csak annyira, hogy Ey'Lindi
é l j e n !
Lehet, hogy Jaq megőrült?
– Ó, bárcsak megvilágosodtam volna!... – hördült fel. – A tudás a
kulcs. Az okkult tudás.
– Az én szemem, az én tönkretett szemem is kulcs, a fene essen
ebbe az egészbe!...
Zhord, mintha hirtelen eszébe jutott volna, mit jelent a „kegyelet”
szó, lekapta fejéről a sapkáját, és ránézett Ey'Lindi testére. Zhord, a
vörös szakállú törpe, aki önmagát is rászedve megpróbálta
becsapni az inkvizítort. Aki manipulálni akarta Jaqot. Mert Jaqon
ebben a pillanatban csak valamilyen körmönfont csellel lehetett
segíteni, csak valami hazugsággal lehetett elráncigálni őt a
kétségbeesés szakadékának pereméről – annak a szakadéknak a
széléről, amelyet Ey'Lindi halála még mélyebbre változtatott.
– Azulnak igaza van – mondta Zhord. (Lex torkából majdnem
előbuggyant egy fenyegető hörgés...) – Nem abban, amit a
barbárságról mondott. Szent őseimre, nem abban! Hanem abban,
amit erről a francos könyvről meg az időről mondott.
Ez itt a lényeg, főnök.
Zhord óvatosan kinyújtotta a kezét, és megráncigálta a szakállas
inkvizítor ruhájának ujját. Olyan volt, mint egy groteszk külsejű
gyerek, aki megpróbálja felállítani részegségében földre rogyott
a p j á t .
Jaq nem állt fel. Talán ölbe akarja venni Ey'Lindit? Magával akarja
cipelni? Így, hogy a nő melléből kimered ez az undorító lándzsa?
Nem. Jaq nem emelte fel Ey'Lindi testét. Előrehajolt, és
megcsókolta a nő kezét – azt a kezet, amelyet a halál görcse a
lándzsa nyelére dermesztett.
Az inkvizítor szelíd mozdulattal levette Ey'Lindi derekáról az orgyilko
sövet, amelyben ott lapultak a gyűrűfegyverek, a mérgek és a
garrotte-ok. Elrongyolódott köpenye alatt a saját derekára erősítette.
– Itt jobb helyen lesz, huh? – mormolta Zhord. – Huh! Megőrzöd
neki, mi? Átadod neki, miután megtaláltad azt az idő-teret...
Jaq magához vette az Ey'Lindi nyakában függő pöttyös kavicsot is.
Ha Ey'Lindi valóban elda lett volna, és ha a kavics valódi lélekkő,
akkor a halott lelke ott lenne a legbelsőbb mátrixában... De a kavics
egyszerű kavics volt, amit Zhord csak azért szedett fel valahol, hogy
az ujjai közt morzsolgatva levezesse vele az idegességét.
Jaq megcsókolta a követ, a nyakába akasztotta, és erőlködve felállt.
– Nem adhatom meg magam az érzelmeknek – vicsorogta. – Nem,
amíg az összeesküvők megpróbálják szétterjeszteni a kozmoszban
a hidrát! Nem, amíg az illuminátok konspirálnak! De ezt az övet és
ezt a követ... ezeket örökre megőrzöm... Most pedig – kihúzta
magát – behatolunk a Fekete Könyvtárba, és kifosztjuk!
Miért teszi ezt? Szent vagy profán okok miatt? Közben végig az
Istencsászárra fog gondolni? Vagy Ey'Lindiért teszi? Bosszút akar
állni érte? Eszelős rekviemnek szánja az akciót?
A könyvtár nagyjából olyan volt, amilyennek az agonizáló Azul a
víziójában látta. Vagy... lehetséges, hogy a behatolók éppen
olyannak látták a helyet, amilyennek Petrov leírta? A képzeletük
formázta meg a falakat, a termeket?
Az épület valamilyen pszicho aktív anyagból, a Hiperháló
szubsztanciájából állt, és éppen olyanná formázódott, amilyennek
Azul előre elképzelte. Azul Petrov képes volt arra, amit még a
Harlekinek sem tudtak megtenni: látta, elképzelte, és tudatával
megformázta a Fekete Könyvtárat.
Vagyis a Fekete Könyvtár egyik változatát. Mert léteztek – létezniük
kellett – olyan Fekete Könyvtáraknak is, amelyek nem mutatkoztak
meg Azul Petrov előtt. Némelyikben a könyvek tömör kődarabok
lehetnek – némelyikben talán fehéren izzó fémlemezekből vannak a
kötetek lapjai.
Rúnákkal telerótt gerincű, plasztikba, adamantiumba és keményített
selyembe kötött könyvek. Különálló kötetek. Sorozatok. Liberek és
kódexek. Rézverettel, lidérccsont berakással díszített borítók és
gerincek. Bőr- és mutánsbőr bevonatok. Faragott adamantiumból
készült dobozokban lapuló feljegyzések.
Az ébenfekete polcok és falak háttere előtt sorakozó, saját okkult
fényüket sugárzó könyvek. A ragyogásban valószínűleg könnyen el
lehetett olvasni a szövegeket. A kötetek radioaktívnak tűntek, s félő
volt, hogy elsorvasztják a gerincüket, a lapjaikat megérintő ujjakat.
Bizonyos szekciók padlóját és polcait évezredek során
megvastagodott porréteg borította. Talán itt tartották azokat a
könyveket, amelyekről kiderült, hogy használhatatlanok, hogy
csupa-csupa téveszmét tartalmaznak. Vagy az is lehet, hogy álca
az egész, és éppen a legfontosabb dokumentumokat rejtették el a
portakaró alatt...
Fekete folyosók, termek, beugrók és fülkék. Szobák.
Szkriptóriumok. Lépcsősorok és árkádsorok. Jelek, utalások.
Díszek. Frízek. Domborművek. A sötétben alig látható, alig kivehető
díszítések. Árnyakkal takart mozaikok a mennyezeten – az éjszaka
és a titokzatosság zenitje.
Sötétség és a kötetekből sugárzó fény végig a mély és széles,
messzeségbe vesző csarnokokban.
A könyvtárban sötét árnyak mozdultak. Negatív aurák. Sziluettek. A
hely egyszerre volt üres és zsúfolt. A megjelenni látszó lények egy
másik síkban léteztek. Talán egy másik időben. Abban a
könyvtárban, amelyet Azul nem láthatott.
Mik lehetnek ezek? Kik ők? Nagy Harlekinek talán?
A lények megérezték, hogy valaki behatolt a titkos termekbe. Talán
meg akarták állítani a betolakodókat. Talán nem sikerült
materializálódniuk. Majdnem megjelentek, de mégsem. Talán az idő
akadályozta meg őket ebben. A könyvtárban több időpatak
csörgedezhetett egymás mellett, egymást fölött, egymást fedve. Az
egyik időpatakban Jaq és társai továbbhaladtak a könyvtár mélye
felé. Egy másik időpatakban a könyvtár többi látogatója mozgott,
azok a lények, amelyek meg akarták akadályozni, hogy az emberek
még beljebb jussanak. Őrök voltak? Egyszerű olvasók? Tudósok?
Árnyak, amelyeken olyan egyszerű volt keresztülhatolni, akár a ritka
l e v e g ő n .
Egy Nagy Harlekin állta el az útjukat. Az alak alig volt tömörebb,
mint a pókháló. Megrebbent. Átformázódott, és ismét megjelent.
Egy köpenyes, szakállas, bekötött szemű inkvizítort láttak, aki
csakis az Ordo Malleus egyik privilegizált tagja lehetett. Ember volt,
akit a csillámló ruhákat viselő Harlekinek vezethettek be ide. Kísérői
mögötte álltak. Az inkvizítor és a Harkinek egy másik időpatak
vonalát követték. Talán valamikor a múltban léteztek. léteznek.
Tehát igaz, hogy a Harlekinek és a titkos inkvizítorok tudásukkal
segítik – segítették – egymást a démoni erők ellen vívott harcban. A
titkos inkvizítorok talán már többször is ellátogattak erre a helyre.
Természetesen kísérők társaságában, akik gondosan ügyeltek rá,
hogy ne láthassák, amit nem szabad látniuk.
Jaqot senki sem irányította. Őt nem terelgették...
– A szemedben lévő rúna vezetett ide minket – mormolta Jaq a
navigátornak. – Ez a rúna a jelek szerint képes megváltoztatni az
időt. Legalábbis itt, a Hiperhálóban. Az időt... szeletekre hasogatták,
azután újra összerakták.
Ha az Azul Petrov hiperszemébe bevésett rúna képes alterálni az
időt... Vajon segíthet-e Jaqnak abban, hogy megtaláljon egy
bizonyos ösvényt? Nem valószínű. Lehet, hogy csak a könyvtárhoz,
azon belül pedig az egyik könyvhöz vezető utat ismeri...
– Megérkeztünk – súgta Azul. – Ez az. A szemem felismeri.
Egy arabeszkdoboz belsejében, egy ében pódium tetején vaskos
kötet hevert. A borítóját díszítő drágakövek, a smaragdok, topázok
és turmalinok földöntúli ragyogássá változtatták a könyvből
kisugárzó fényt.
A címét gyémántokkal rakták ki. Rhana Dandra. A tündöklő rúnák
jelentése nem lehetett más.
Harlekin-árnyak jelentek meg. Izgatottan mozogtak, hevesen
integettek. Nem állíthatták meg az inkvizítort és társait.
Petrov elvégezte a feladatát, elnavigálta társait a könyvhöz. Kezeit a
dobozra tette, és megpróbálta összeszedni az erejét. Felsóhajtott.
A doboz fedelét talán mágiával, talán technikai eszközökkel zárták
le; esetleg mindkettővel. Ahogy Petrov föléje hajolt, ahogy feltolta
homlokán a kendőt, és rávillantotta a hiperszembe vésett rúnát, a
fedél kinyílt. Felemelkedett.
A közelben egy magas olvasóállvány állt. Szénfekete folt, az alakja
leginkább egy Sólyomra, egy széttárt szárnyú Maszk-harcosra
emlékeztetett. Az elejét régi, megfakult zászló takarta, amelyre
fekete sávokat, a sávok elé pedig egy támadáshoz felemelt farokkal
álló skorpiót festettek. Jaq kiemelte a dobozból a nehéz könyvet, és
ráfektette az ébenszárnyakra.
Kinyitotta a könyvet, és lapozgatni kezdte.
A pergamenlapokat bonyolult rúnák borították. Szövegek,
lábjegyzetek, egészen apró jelekkel írt kiegészítések. Jaq egyik jelet
sem ismerte. Az egyik, különös fényt sugárzó rúnasor a szeme
láttára alakult át. A jelek felemelkedtek, azután új szöveggé
rendeződve visszaereszkedtek a lapra. Igen, a jövőnek számtalan
variációja lehetséges. A könyv a jelen eseményeinek megfelelően
folyamatosan változtatta a saját, jövőre vonatkozó szövegrészeit.
Jaq óvatosan becsukta a könyvet, és végigsimított a borító
ékkövein. Lehet, hogy mindegyik egy-egy rég halott elda lélekköve?
– Egy egész vagyont megérnek ezek a kövek – mormolta Azul.
Tényleg kapzsiság csendült elő a hangjából? – Ennyi kinccsel az
ember megváltoztathatja a sorsát...
– Huh! – mordult fel Zhord. – Hát persze, ez a Sors Könyve.
Hatalmas, rémisztő denevéreknek látszó Harlekin-sziluettek jelentek
meg. Hadonásztak. Integettek.
– Lehet, hogy szükségünk lesz némi vagyonra – mondta Jaq.
Aktiválta a tenyerén az inkvizítortetoválást, azután csüggedten
eltüntette a rajzot. – Nem valószínű, hogy a Birodalomtól anyagi
támogatást fogok kapni.
– Évekig eltarthat, mire az ember el tud olvasni egy ilyen könyvet –
jegyezte meg Lex.
– Ti, nagyfiúk, sokáig éltek, igaz? – kérdezte Zhord.
– Igen. Ha nem ölnek meg minket. Sokáig fogok élni, de lehet, hogy
ugyanaz a sorsom, mint a fivéreimnek, akik most ott fekszenek a
Hiperhálóban. Még a mirigyeiket sem tudtam kiemelni belőlük! Ott
hevernek, a mirigyeikkel, kiszolgáltatva az arra járó dögevők
k é n y é n e k - k e d v é n e k .
Lex nagy nehezen lecsillapította magát, és megértette a zömik
kérdésének lényegét.
– Továbbra is veletek maradok – mondta. – Most, hogy az
orgyilkosotok halott, szükségetek lesz egy erős emberre, aki
megvéd titeket.
– A zömikek tudnak vigyázni magukra! Jaq sem riad vissza egy kis
verekedéstől. De rendben, maradj velünk. Kösz. Megtisztelsz
minket a jelenléteddel... Ugye, most udvarias voltam?
– Örülök, hogy maradsz, Lex – mondta Jaq. – Valóban megtisztelsz
minket ezzel.
Lex komoran bólintott.
– Még túl sok megválaszolatlan kérdés van. Egy hadjáratnak csak
akkor van vége, ha az Angelus szürkületkor megcsendül Dorn
tiszteletére. – Ez valószínűleg valami közmondás volt, melynek
valódi jelentését csak a Császári Öklök ismerhették.
– Vajon dezertőrnek számítok-e akkor, ha nem találom meg a
módját, hogyan térhetnék vissza a káptalanomhoz? Az öklömben itt
viszket a kötelességtudat... Úgy érzem, az Istencsászár nevében
meg kell védenem új társaimat. Titeket. De... kíváncsi lennék, mi a
valódi célod, Jaq Draco? Az, hogy
Őt szolgáld? Hogy kiderítsd, milyen gonosz összeesküvéseket
szőttek ellene? Hogy megfékezd az összeesküvőket? Vagy hogy
visszaszerezz valamit, ami elveszett? Feltámassz egy halott... – Lex
nem találta a számára idegen, furcsa szót. – ...egy halott ágyast?
Nem... Szeretőt. Egy társat.
Jaq kínlódva próbálta megőrizni az önuralmát.
– Lehetséges – mondta. – Talán egy és ugyanaz az út vezet a
megvilágosodás és Ey'Lindi visszaszerzése felé.
– Egy varázsló könnyen megtalálná az utat, amelyen egyszerre
lehet eljutni mindkét célba – mondta Zhord. – Más nem.
– Ha így van, akkor varázslóvá kell válnom!
Zhord izgatott lett.
– Ezzel a könyvvel varázsló leszel? Igazi varázsló? Mágus? Nem
fogsz beleesni abba a hibába, hogy... Nem válsz megszállottá?
– Meg fogom ragadni a Káoszt. Ezekkel a kezekkel! – mutatta Jaq.
Kezében még mindig ott tartotta a Rhana Danára könyvét. –
Megragadom, és addig feszítem hátra a fejét, míg elroppan a
gerince. Ha erre lesz szükség, megteszem!
– Ó, szent őseim! Jobban érezném magam, ha becsomagolnánk
valamibe azt a könyvet.
– Megkeresem... megtalálom azt a fénylő ösvényt, amelyet egyszer
már megpilantottam, a vía luminosát, és...
– Huh! Csomagoljuk már el azt a könyvet, jó? – A könyvtár karbon
sötétjében egyre több árnyék jelent meg.
– Becsomagolni? – ismételte Jaq. Hogy csomagolja be ezt a
csillogó talizmánt, melynek segítségével talán még a Káoszt is
l e g y ő z h e t i ?
– Csomagoljuk be!
A zömikek irigy szerzetek, még akkor sem hajlandók megválni a
dzsekijüktől, ha arról van szó, hogy egy szent könyvet kell
belecsomagolni. Lex gyakorlatilag meztelen volt, így nem maradt
más, csak Jaq köpenye vagy Azul ruhája.
Azul egész végig az ékköves könyvet figyelte.
– Bedugom a ruhám alá – mondta. Zhord megrázta a fejét.
– Jaq a pszi, nem te.
– Talán a hiperszem nem pszichikai szerv?
Kérdésére senki sem válaszolt. Társai úgy viselkedtek, mintha nem
nyerték volna vissza hallásukat a Főnix Úrnő támadása után.
– Legalább azt engedjétek meg, hogy megérintsem azokat a
köveket, mielőtt elcsomagoljátok!
Vajon a könyv a Fekete Könyvtáron kívül is sugározni fogja
magából ezt a kísérteties fényt? Akár igen, akár nem, el kell
rejteniük. Be kell csomagolniuk valamibe, mert már a borítója is ér
annyit, hogy az űrkalózok odaadják érte bármelyik bolygó
kormányzójának elrabolt lányát.
Azul ujjai tétován megsimogatták a topázokat, a turmalinokat.
Felemelte a kezét, és megérintette az állán pirosló rubint.
– Uh, főnök... – mormolta Zhord.
Lehet, hogy a könyv borítója felszította a navigátorban a mohó vágy
tüzét? Jaqnak a jelek szerint eszébe sem jutott, hogy az emberi
kapzsiság esetleg kockázatot jelenthet, és veszélybe sodorja a
küldetését. Megváltozott, szinte éterivé vált, ahogy magához ölelte
a könyvet. Átalakult; úgy érezte, hatalmas erő birtokába került.
(Pedig ha jobban belegondolunk, nem volt más, mint a galaxis
történelmének legügyesebb, legmerészebb tolvaja.)
Petrov keze az állán vöröslő rubinról lassan felcsúszott a
homlokára, a sálkendőre. Talán arra készül, hogy a tönkretett
harmadik szemével is ránézzen a drágakövekre? Azokra a
topázokra és smaragdokra, amelyek talán lélekkövek?
Jaq a könyvet magához szorítva a nyakához nyúlt, és megérintette
Ey'Lindi pöttyös kavicsát. Összehasonlította a drágakövekkel. Az
okkult erejű drágaságok ragyogásában úgy látta, mintha a kavics
belsejében megjelentek volna Ey'Lindi lelkének szikrái...
Lexnek feltűnt a navigátor különös viselkedése. Egy Ököl mindig
használja a fejét. Megvizsgálja a jeleket, értékeli őket, gondolkozik,
azután cselekszik. Számára mindegy, hogy űrbárkákon van,
bolyvárosokban, természetes őserdőkben vagy városnak nevezett
mesterséges dzsungelekben. A folyamat mindig ugyanaz: vizsgálat,
értékelés, gondolkozás, cselekvés.
Ahogy Azul keze megérintette a sálkendőt, Lex felemelte a
fegyverét, és lőtt.
R A A A R K - K R R U M P
A dörej visszhangja megrázta a könyvek lidércfényével megvilágított
labirintust. Az árnyak közül mintha óriási denevérek rebbentek volna
e l ő .
Azul hátratántorodott, nekidőlt az olvasóállványnak. Ruháján
hatalmas, nedves, egyre terjedő vérfolt vöröslött. Az olvasóállványra
terített zászló a derekához ért, a festett skorpió mintha a combjába
vágta volna farok fullánkját. A széttárt szárnyak megtámasztották a
haldokló testet.
Jaq összerezzent. Ha nincs nála a könyv, talán előrántja a Császár
Kegyelmét, és rálő Lexre.
– Azul szeme! A szeme! – ordította. – Ha meghal...
Ha Azul Petrov meghal, ha vele együtt elvész a rúna is, mi mutatja
majd az utat? Jaqnak szüksége volt Petrovra, a szemébe vésett
jelre. Azul Petrov haldoklott. Vagy talán már nem is élt. Jaq vádlón
az űrgárdistára emelte az ujját.
– Firenze ügynöke vagy!
– Nem...
Mielőtt Jaq valami ostobaságot csinálhatott volna, Zhord megfogta a
c s u k l ó j á t .
– Nem, nem, főnök! Az izomagyú jól csinálta. Petrov kinyírt volna
minket a hiper szemével.
Lex fegyverének csöve lustán kígyózó füstöt eregetett. Az óriás
b ó l i n t o t t .
– Attól tartok, Jaq, Zhordnak igaza van.
– De...
– Ezek a drágakövek... Ez a látvány túl sok volt neki. – A kis fickó
megrugdosta a haldokló (vagy halott) navigátort. – Igaz, Azul? Ki
akartál csinálni minket a hiper szemeddel, hogy nyugodtan a hónod
alá csapd a könyvet, és leléphess a kinccsel. Így van? Gondoltál a
jövődre, mi?
Petrov mellkasa masszává változott a véres ruha alatt. Nem
válaszolt – nem tudott felelni.
– A hiperszeme!...
– Az olyan kemény anyagok, mint amilyen a hiperszem, nem
rothadnak el – mondta Lex. – Ha jó erősen becsukjuk a szemünket,
ki tudjuk vágni, azután becsomagoljuk a kendőjébe.
– Mi hasznát vesszük a szemnek, ha nem tudunk belenézni?
Lex elgondolkozott.
– Petrov szeme talán az utolsó őr volt, amely a könyvet védte.
Ékkő, amelynek az volt a feladata, hogy megölje a tolvajt. Talán a
rúna parancsolta így... Én nem értek a drágakövekhez, egyszerű
csontfaragó vagyok, de azt hiszem, ha megcsiszoljuk a szem
hátulját, lencsét készíthetünk belőle. Olyan lencsét, amelyen bárki
k e r e s z t ü l n é z h e t .
– Lencsét, ami mindig megmutatja az idevezető utat!
– Lehet, hogy ezt a rúnát másra is lehet használni?
– Ó, igen! Egy mágus nagy hasznát veheti.
Jaq megremegett.
– A navigátor Fennix barátja volt. Talán több is annál. A rúnaszem
talán átkot hoz ránk..
– Ha ezt a lencsét a mi élő szemünk elé tesszük, talán
beleláthatunk a hipertérbe. Talán ölni tudunk majd a
p i l l a n t á s u n k k a l . . .
Jaq ajka eszelős vigyorra húzódott.
– Talán megvéd majd a démonoktól. Lehet, hogy egy démon azt
hiszi majd, hogy megkaparintotta a lelkemet... egészen addig a
pillanatig, amíg tükörbe nem nézek!
– Neked mi a véleményed, Azul? – Zhord újra belerúgott a
n a v i g á t o r b a .
Petrov halott volt.
Lex kiemelte Azul Petrov homlokából a hiperszemet.
Szorosan behunyta a szemét, és azért imádkozott, hogy a
szemhéja legalább annyi védelmet nyújtson neki, mint a
terminátorpáncél vizora. Erre volt némi esély hiszen Petrov már
nem élt.
Kitapogatta a szemet, és faragópengéjével kivágta a helyéről. A
rúnafaragásos ékkövet ezután gondosan becsomagolta a fekete
k e n d ő b e .
– Rendben. Végeztem. Kinyithatjátok a szemeteket.
Lex az inkvizítor felé nyújtotta a kis csomagot. Jaq megrázta a fejét.
– Tedd az erszényedbe, Zhord. Legyen nálad. Ezután bíznunk kell
e g y m á s b a n .
– Jól van. – A kis fickó Lexre nézett. – Ha eljutunk valami bolygóra,
és találunk egy asztropatát, a segítségével könnyen megtalálhatod
a kolostorerődödet. De nem muszáj visszamenned oda.
– Dorn segítsen engem!
Jaq letette a könyvet, és levetette a köpenyét. A hálópáncélban
pikkelyes gyíkembernek, káoszmutánsnak látszott. A könyvet
belecsomagolta a köpenybe. A sűrű szövésű fekete anyag elfojtotta
a lapokból sugárzó fényt.
Zhord bosszús morgással még egy utolsó pillantást vetett a halott
n a v i g á t o r r a .
– Huh! Jó sok nyomot hagyunk magunk után. Hullanyomot.
T é v e d e t t .
Ez volt az a hely, ahol beléptek a könyvtárba? Úgy tűnt, igen.
Ey'Lindi teste azonban eltűnt. Talán a Főnix Úrnő vitte magával? A
lándzsáját akarta visszaszerezni, vagy a trófeát kívánta begyűjteni?
Nem, ez nem az a hely. Itt nincsenek vérnyomok. Ey'Lindi valahol
másutt van.

Nem is baj... Jaq nem bírta volna elviselni a teste látványát.
A Hiperhálóban haladva rengeteg világba eljuthattak. Rengeteg
olyan világba, ahol az eldák nyíltan vagy titokban megépítették a
kék. ködös alagutak kijáratait.
Merre induljanak? Hol rejtőzzenek? A kérdést talán nem ők döntik
el. Talán ott kell megbújniuk, ahol kibukkannak a hiperalagútból.
Csak a szerencsében bízhattak. A véletlen jóindulatában. Azul
szemétől és a Rhana Danára könyvétől most nem várhattak
s e g í t s é g e t .
Egymás mellett haladva, óvatos léptekkel, fegyvereiket
készenlétben tartva eltávolodtak a Fekete Könyvtártól. Jaq Draco, a
félig meztelen óriás és a zömök törpe elindult a hosszúnak ígérkező
ú t o n .
Jaq Draco úgy érezte, Zhordon és Lex d'Arquebuson kívül van még
egy társa, aki kéretlenül szegődött melléje. A gyász.