szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Káosz (XVII. fejezet)

Tizenhetedik fejezet
Káosz

Milyen gyengék az emberek, tűnődött Lex. Milyen hitványak az
űrgárdistákhoz képest! Ez a nyamvadt kis navigátor tíz
másodpercet sem bírna ki a kolostorerőd fájdalmat gerjesztő
iszonyalagútjában. Tíz másodpercen át sem bírná elviselni a neuro
kesztyűvel végrehajtott büntetést. A neuro kesztyűtől az embernek
olyan érzése támad, mintha az egész teste, minden porcikája
lángolna. Ez a navigátor nem bírja a fájdalmat, pedig csak az
alkarja ég.
Lex bal ökle viszketni kezdett, amikor eszébe Jutott az a régi
élmény. Savba mártotta a kezét, és addig tartotta ott, míg leolvadt
róla a bőr, a hús. Csak a csontjai maradtak épen – azok a csontok,
amelyekbe azután belevéste halott testvérei nevét.
Aztán itt van Draco inkvizítor, aki majdnem kidőlt egy parányi
zúzódás miatt. Habár ő úgy viselkedik, mintha már visszanyerte
volna mozgékonyságát. A testéhez tapadó háló-páncél valószínűleg
megakadályozta, hogy elmozduljanak törött bordái.
A navigátor nem hagyta abba a sikoltozást. Ha az egyik Ököl nem
fogja meg az ép karját, talán összeroskad. Petrov magánkívül volt.
Talán kómába esik a sokktól. Akkor végre elhallgatna, csendben
maradna, míg a ragacstűz elemészti a karját, míg a két
elszenesedett faágra emlékeztető csont leválik a könyökízületéről.
Milyen törékenyek az emberek! És milyen furcsák! Itt van ez a
Petrov, aki képes belelátni a hipertérbe. Azt a fájdalmat, azt a kínt
okozó látványt például el tudja viselni...
Milyen kétségbeesetten visít!
– Csinálj már vele valamit! – kiáltott rá a zömik a navigátort tartó
ű r g á r d i s t á r a .
– Szakítsd le a karját az energiakesztyűddel!
Hogy a ragacstűz átterjedjen a kesztyűre?
– Visszamegyek egy energiakardért...
Mielőtt Zhord megfordulhatott volna, Lex elkapta a karját, és
visszatartotta. Felemelte a földről. Ez a zömik, ez valóban ilyen
ostoba lenne?
– Őrmester! – adta ki a parancsot Lex. – A lézerszikéddel vágd át a
navigátor karját! Könyök fölött, a bicepsz alatt!
– Bánt, hogy nem sikerült megmentenünk Goethe progenoidjait,
u r a m . . .
– Használd a szikédet! A cél sokkal alantasabb, mint Goethe
esetében volt, de... tedd meg!
Lézersugarak csapódtak az alagút bejárata mellé;
lidérccsontszilánkok fröcscsentek a levegőbe. A közelben
félelmetes üvöltés harsant. Lex az arca elé húzta a vizorát. A
sátán-szukák visszatértek.
– Még ne, Wagner! Várj! Be kell húzódnunk az alagútba. Mindenki a
k é k s é g b e !
Lex nem tette le a földre a zömiket, magával vitte. Wagner a
sikoltozó navigátort cipelte.
Nemsokára valamennyien az alagútban voltak. A Hiperháló vastag
(vagy talán egészen vékony?) pszichoenergia hártyái választották el
őket a hipertértől.
A csapat utóvédjei három egymás mellett álló űrgárdista képezte.
Hatalmas testükkel elzárták az alagút bejáratát, és felkészültek arra,
hogy bármire rálőjenek, ami megmoccan. Elöl két űrgárdista állt.
Petrov alkarja fáklyaként lobogott. A hús leolvadt a csontokról, a
zsír sercegve égett.
– Rajta! – adta ki a parancsot Lex az őrmesternek.
Wagner felemelte lézerszikéjét.
A navigátor lemetszett alkarja lángolva hevert az alagút padlóján.
Ez lesz az ajándék, amit az eldák kapnak a csapattól. Mert kétség
sem férhetett hozzá, hogy a Boszorkák követni fogják őket. Ez az
égő, félig elszenesedett alkar az egyetlen áldozat, amit az emberi
faj hajlandó bemutatni. Ez a kar lesz a szimbóluma annak, hogy az
emberiség nem fogadja el az eldák ajánlatát, nem hajlandó
eljátszani a neki szánt szerepet, inkább a harcot, az ellenállást
v á l a s z t j a .
Petrov zihálva, elerőtlenedve lógott az Ököl kezében. A lézerszike
nem csupán átmetszette a karját, de be is hegesztette a csonkot.
Ha energiakarddal próbálták volna eltávolítani az égő részt, vagy ha
esetleg leszakítják a kart, a navigátor minden bizonnyal elvérzik.
Azul Petrov beszélni kezdett. Megállás nélkül ömlött ajkáról a szó.
Szavai megdöbbentették Lexet. És megdöbbentették Jaq Draco
inkvizítort is.
* * *
Itt, a Hiperháló bejáratában, ilyen közel a hipertérhez, az iszonyatos
fájdalommal küszködő Azul Petrovnak látomásai támadtak.
Jelenéseket látott. Transzcendentális kinyilatkoztatásban volt része.
Mintha Fennix szelleme érkezett volna hozzá látogatóba, a vak
asztropatáé, aki halála pillanatában felfogta a telepatikus egészet, a
Világot, megpillantotta a Mindent Magában Foglaló Jelet. A halott
Fennix volt az, aki a lelkek tengeréből válaszolt Azul kérdéseire.
Azul harmadik szeme előtt megjelent egy komplex, kísérteties rúna.
Egy elda rúna.
A megtalálás és a nyitás rúnája, magyarázta Fennix. Hangosan
beszélt, mintha nagyon messze tartózkodna.
Képek... Hatalmas, rézveretes, lepecsételt, idegenek által teleírt
kötetek. Ősi könyvek. Bonyolult jelek, lánccal összekapcsolt lapok.
Démoni rajzolatok és ábrák. Szavak, melyek megolvasztják a
szemet, hogy az agy ne foghassa fel őrjítő jelentésüket.
Ébenfekete, labirintusszerű járatok, sötét csarnokok... és termek.
Fénylő, foszforeszkáló könyvekkel teli helyiségek. Az iszonyatos
archívumot őrző. immatériumból lévő vigyázók... Talán
megbilincselt, megszelídített démonok? Az arabeszkekkel díszített
ládikákban őrzött kötetekben leírt formulák megtestesülései?
Fekete... Könyvtár. Fekete... Könyvtár.
– Egy rúnát látok a hiperszememben! – kiáltotta Azul. – Olyan, mint
egy megcsavart, meggörbített rúd... mint egy cikcakkos rács, ami
eltakarja előlem a hiperteret. Az utat mutatja, amely a Hiperhálón
keresztül vezet. Mutatja és diktálja az irányt. Aki ezt a jelet követi,
megérkezik. És nem csupán irányjelző... kulcs is. Fennix volt az
egyetlen, aki belenézett a szemembe. Ó, köszönöm neked, Fennix,
egyetlen igaz barátom!
– Az agónia látomása – suttogta Lex csodálkozva. – Mint Rogal
Dorn fénye...
Petrov hangja megremegett.
– Egy kicsit... halványabb. Máris eltűnik? Lesz időnk rá, hogy
kövessük? Hogyan égethetném bele az agyamba? – A navigátor
lehunyta két normális szemét.
Erősen koncentrált. – Ah, most sokkal, sokkal fényesebb. De...
félek. Félek, hogy megfakul a fény!
Az Öklök mindig használják az eszüket. Lex az agyát erőltetve
gondolkozott. Feltúrta az elméjét, a tudatát, és lenyúlt a lelke
mélyére. Nem szabad feladnia! Kitartónak, keménynek kell lennie,
hogy megtalálja a megoldást. Keménynek! Mint a csont. Mint egy
fekete ékkőként csillogó hiperszem...
– A faragószerszámommal rá tudnám vésni ezt a jelet a
hiperszemedre, Azul Petrov. Csak vezetned kell a kezem...
Rávésem, és akkor mindig látni fogod.
Vajon vannak a hiperszemben fájdalomérző idegek, amelyek mindig
tisztán kirajzolják majd Azul tudata elé a rúna alakú sebhelyet?
Pislognia kell majd? Vagy mereven maga elé kell bámulnia?
– A hiperszemed érezni fogja a fájdalmat, ha belevágok a
szerszámommal? – kérdezte Lex.
Petrov megrázta a fejét. Tagadást fejezett ki a gesztus? Félelmet?
Vacogott a foga.
– Nem tudom... Nem hiszem. Nem.
Most mire mondott nemet? Nem akarja vállalni a hátborzongató
műtétet, ami valójában művészi munka lesz? Vagy nem fogja érezni
a fájdalmat?
– Ember nem élheti túl, ha egyenesen belenéz egy navigátor
hiperszemébe – mondta Ey'Lindi. – Én már láttam, mi történt
azokkal, akik megtették.
– Fennix vak volt – tette hozzá Jaq. – Azért nézhetett bele Azul
Petrov hiperszemébe. Megölöd magad, kapitány, ha utánozni
p r ó b á l o d .
– Ah! – mordult fel Lex. – Nem fogok egyenesen belenézni. Nem
fogom felnyitni a vizoromat. Az űrgárdisták vizora nem olyan, mint
egy... ablak. A képeket nem közvetlenül érzékeljük. Az agyunkba a
páncél optikai műszerei küldik a jeleket. Engem még egy
termonukleáris robbanás fénye sem vakítana meg. Ha a vizorom
eltakarja az arcomat, a szemem gyakorlatilag vak.
– Uram! – szólalt meg Wagner. – Önként vállalom, hogy próbát
t e s z e k .
– Nem, őrmester – mondta Lex udvariasan. – Meg vagyok
győződve arról, hogy a műszereim képesek elviselhetővé szelídíteni
a látványt. Igyekeznünk kell, nincs időnk tesztekre...
Valóban, az idő sürgetett.
A hátvédek tüzet nyitottak. A ködből egy elda teste bucskázott elő.
Még soha egyikük sem látott ilyen harcost. A hulla egy vékony, de
nagy erejűnek tűnő fegyvert tartott a kezében.
Ez a Maszk-harcos nehéz, fekete páncélt viselt. Vörös, rúnákkal
díszített sisakja két oldalából gömbölyű, fülekre emlékeztető
lemezek meredtek ki. A „fülek” valószínűleg távolságérzékelők
voltak. A vékonyka, vörösre festett fegyver hosszú csövének vége
meglepően öblös volt. Rakétavető lenne?
– Huh, huh! – mordult fel Zhord. – Megjöttek a nehézfiúk!
Nehézfiúk – nehézfegyverek. Ebben a látszattérben egy rakéta
detonációja még a páncélos űrgárdistákat is széttépi, azokat pedig,
akik nem viselnek páncélt, masszává változtatja. Vajon a Hiperháló
falai kibírnák a robbanásokat? Vagy megrepednének? Lék támadna
rajtuk, amelyen keresztül a hipertér magába szippantaná az
alagútban lévő testeket?
Az elda harcos valószínűleg nem egyedül érkezett. Társai valahol a
ködben lehetnek.
Lex felordított.
– Fogd meg a navigátort, Wagner! Lassú futás előre!
Mivel Zhord lába túl rövid volt ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a
„lassú” futásban előretörő űrgárdistákkal, Lex megmarkolta a
gallérját, és felemelte.
– Ó, szent őseim! Nem hívtam taxit! Kirázod a belemet!...
Hármas elágazás a kékségben. Találomra meghozott döntés: balra!
Egy újabb elágazás. Jobbra!
Jaq egy émelyítően immateriális korlátot érzett maguk előtt. Ha nem
kellett volna menekülniük, megállítja a csapatot. Mire észbe kapott,
már keresztüljutottak a vékony torlaszon, amelyet mintha a túlsó
oldalról pszichikailag meggyengítettek volna.
A kékség hirtelen megsűrűsödött előttük. Undorító fények villantak a
s z e m ü k b e .
Egy barlang szája előtt találták magukat. A képződmény valójában
nem is barlang volt, inkább egy sekély sziklamélyedés, amelyben
legfeljebb három-négy Ököl fért volna el.
Egy meredek, hatalmas sziklákkal teleszórt lejtőt láttak maguk előtt,
melynek alját sötétség takarta. Megfordultak és felnéztek. A lejtő
közepe táján állhattak, amely a fejük fölött folytatódva beleveszett a
f e k e t e s é g b e .
A magasban aprólékosan kidolgozott és díszített, rokokó stílusú
fémtornyokat fedeztek fel. Mintha groteszk formájú hajók
ereszkedtek volna le a hegy oldalára. A tornyok fittyet hányva a
gravitáció törvényeinek, abszurd szögek szárait alkotva álltak
egymás mellett. Közöttük kísértetiesen rossz állapotban lévő hidak
feszültek, amelyeken parányi alakok nyüzsögtek.
Az epe zöld égbolton egy homokórára emlékeztető formájú nap
ragyogott. Valójában két nap forrt össze; sziámi ikrek voltak a
körülöttük feszülő, anyaméhre hasonlító, fénylő gázburokban. Az
abszurd nap látványától megfájdult az ember szeme és lelke.
Hogyan lehet ennyire meghazudtolni a gravitációt? A kettős napnak
már eónokkal ezelőtt eggyé kellett volna olvadnia. Két ilyen égitest
egyszerűen nem létezhet egymás közvetlen közelében!
– Káosz! – lihegte Jaq elborzadva.
Hat Ököl védőkört vont a csoport köré. Alig foglalták el helyüket az
alakzatban, amikor a talaj dőlni kezdett. Ami eddig lent volt, most
felkerült, ami fent helyezkedett el, az most alásüllyedt. Egy-két
másodperc kellett csak hozzá, hogy a talaj vízszintessé váljon. A
sziklák némelyike gurulni kezdett az aktuális „lent” irányába. A
szögletesebb kőtömbök lassan csúsztak előre.
Megszűnt a talaj mozgása, abbamaradt a hátborzongató
i r á n y v á l t á s .
Lehet, hogy ez a hegyoldal egyszer függőlegessé válik, és eltaszítja
magától a sziklákat meg a rajta élő lényeket? Nem... erre nem
kerülhet sor. Ha ilyesmi előfordulhatna, akkor azok a tornyok, a
káoszlények lakhelyei nem állnának itt.
Az Iszonyat Szemében lehetnek. Valószínűleg mélyen behatoltak a
Káosz birodalmába – sokkal mélyebben, mint annak idején az egyik
káoszvilágon landoló Tormentum Malorum. Azon a káoszvilágon
legalább a gravitáció normálisnak tűnt...
A tornyok közötti hidakon mozgolódás támadt; a káoszlények
valószínűleg felfedezték az Öklöket. Meglátták őket? Pszichikailag
érezték meg a jelenlétüket?
Milyen gyakoriak ezek az irányváltások? Mi van akkor, ha ez az
átkozott föld éppen akkor billen meg, amikor Lex nekilát a nagy
pontosságot igénylő faragásnak? Mi történik Azu Petrov szemével,
ha a faragókés esetleg belemélyed?
Wagner leültette a földre Petrovot. Letérdelt mellé, és lefogta, noha
tudta: ha a navigátor nem akar együttműködni velük, nem
kényszeríthetik rá a dologra.
Lex megkérte Ey'Lindit, hogy páncélja egyik külső rekeszéből vegye
elő a faragópengéjét. A szerszámot nem tartotta a keze ügyében,
soha nem gondolt arra, hogy bevetés közben is szüksége lehet rá.
Ey'Lindi elővette, bekapcsolta, és Lex kesztyűs tenyerébe tette a
pengét, azután átadta Jaqnak az energiapálcáját. Oldalra lépett, és
hátat fordított Petrovnak.
Jaq is elfordította a fejét, és a pálcáját szorongatva a tornyokra
n é z e t t .
Lex letérdelt a navigátor elé. Megvizsgálta a rovarszerű arcból
előcsillogó hideg, zöld szemeket. Petrov egyébként sem
egészséges kinézetű arca a karja elvesztése után hamuszürkévé
változott. A fülcimpáiban, az orrában, az alsó ajkán és az állán
pirosló rubinok mintha egy plasztikai sebész által ráfestett jelek
lettek volna...
Lex előrenyúlt, hogy kesztyűvel védett ujjával feltolja a Petrov
homlokán lévő sálkendőt.
– Soha többé nem tudok majd navigálni – suttogta Petrov
gyászosan, és lehunyta közönséges szemeit.
Valóban nem. Ezután, ha a hiperszemével néz, mindig ott lesz
előtte a belevésett rúna.
Petrov hiperszeme olyan volt, akár a megsűrűsödött, ovális formát
öltött sötétség. A halál nem csapott le Lexre, még csak meg sem
szédült. A terminátor páncéljába épített optikai szenzorok
megszűrték és elviselhetővé tették a hiperszem pillantását. Lex
felnagyíttatta a képet.
– Láss hozzá! – mormolta a navigátor. – Déli elhajlás hetven,
felszálló huszonöt...
Azul Petrov kiválóan értett az égi koordináták kiszámításához, egy
szem pedig olyan, akár az űr egyik gömbje.
Lex egy rácshálót vetített a szeme előtt megjelenő képre.
Koncentrált. A Petrov által megjelölt koordinátán villogni kezdett egy
kis Jel.
Wagner erősen tartotta a navigátor vállát. Petrov alig remegett meg,
amikor a faragópenge vége fekete hiperszeméhez ért.
– Felszálló huszonnégy...
Lex rezzenéstelen kézzel nekilátott, hogy rávésse a bonyolult elda
rúnát Azul Petrov harmadik szemére...
Az inverz auróraként érkező éjszaka bársonyfüggöny gyanánt
ereszkedett le a világra. A sötétség eltakarta a megdőlő tornyokat;
az émelyítő égbolton pillogó napokat gyorsan felfalta egy fekete
á r n y .

A sötétségfüggöny megállt, mielőtt még elérte volna őket. A
feketeségben pilleszerű, halványan foszforeszkáló alakok cikáztak.
A pillék megszaporodtak, összegyűltek, és létrehoztak egy
hatalmas, emberre hasonlító alakot, amely szilárd lábakon állt a
kopár talajon. A torony magas lény szubsztanciát szívott magába.
Lex még nem fejezte be a rúna vésését.
Az óriás plazmavetőkre hasonlító tárgyakat tartott a vállain. Kezét
energiakesztyű borította. A megszilárduló rémség bokája körül
árnyak nyüzsögtek. Az apró sötétségfoltok olyanok voltak, mint a
szarvas-tarajos páncél, amelyet Jaqék az Ulthwén találtak.
Az óriás egy Titánnak, a Birodalom egyik kolosszális harci gépének
volt a csúf utánzata. Káosztitán volt, immatériumból teremtődött
lény. Vagy lehet, hogy valóban létezett, és a démoni pillékkel
teleszórt éjfüggöny leple alatt került a betolakodók közelébe.
A kisebb alakok a Káosz űrgárdistái voltak. Ők népesítették be a
megdőlő, hidakkal egymáshoz kötött tornyokat.
A Káosz harcosai támadáshoz készülődtek.
Wagner őrmester imádkozni kezdett, Lex azonban nem hagyhatta
abba a munkáját.
Jaq bizonytalanul a fenyegetően magasló kolosszus felé emelte
energiapálcáját, és elmormolta saját imája szavait.
A következő pillanatban egy döbbenetesen alacsonyan lebegő hold
vitorlázott be a látómezejükbe. A sarló alakú fényképződményen,
mintha nyereg lenne, egy ocsmány lény ücsörgött. Kiguvadt
szemek. Papagájcsőr. A csápos sátánfajzat az óceánok mélyén élő
krakenekre emlékeztetett. Csápjai kötelekké változva hosszan
lenyúltak a hold sarlója alá; az egyik egy kőszikla köré fonódott. A
sátánfajzat maga felé rántotta a tömböt, azután lehúzta róla a
c s á p h u r k o t .
Milyen messze lehet ez a... kraken? Vagy inkább milyen közel?
Milyen közel-távol halad a sarló alakú hold, amelyen utazik? A
távolság és a méret ebben a dimenzióban elvesztette jelentését; itt
minden olyan volt, akár egy rémálomban.
Egy másik csáp az egyik káosz űrgárdistát halászta ki. A páncélos,
brutális test kiemelkedett a sötétségből.
– Nincs rajta sisak! – kiáltott fel az egyik Ököl. – Az a feje!
Az Ököl szemében nem ok nélkül jelent meg az iszony. A groteszk
módon eltorzult káoszharcos förtelmes vonásain eszelős öröm
jelent meg, amikor felfogta, hogy felülhet a démon mellé a szürreális
z s á m o l y r a . . .
Az egyik nap eltűnt, a másik villogni kezdett. A sötétség hol
szétterült a tájon, hol szétfoszlott a nap fényében. A Titán és a lába
körül nyüzsgő harcosok eltűntek, majd ismét megjelentek. Egyre
közeledtek, állandóan változó alakzatban támadtak.
Lex meggyújtotta a vállára szerelt reflektort, de még így is
rettenetesen kellett koncentrálnia, hogy a villogásban be tudja
fejezni a rúna bevésését.
– Elhajlás harmincegy, felszálló negyvenhárom. Igen, igen, már
nincs sok hátra...
Az egyik Ököl felordított. A fény és a sötétség görcsös váltakozása
annyira megzavarta, hogy nem vette észre a közelébe kúszó
csápot. A csáphurok köré fonódott, és felemelte a földről. Az Ököl
emelkedett, egyre feljebb került. A terminátor páncél hiába
erősítette fel minden mozdulatát, nem szabadulhatott.
A fény lüktetett, az Ököl pedig egyre gyorsabban emelkedett felfelé.
Sorsa az volt, hogy a démon prédája legyen, vagy a káosz
űrgárdista áldozata, aki a kraken mellett várakozott a holdsarlón.
– Várj – kiáltotta Jaq, mielőtt az őrmester parancsot adhatott volna
az Öklöknek, hogy lőjék le szerencsétlenül járt testvérüket.
Jaq felemelte az energiapálcáját. Összeszedte minden gyűlöletét,
amit a démonok iránt érzett, s a hatalmas, pusztító pszi energiát
belesűrítette a pálcába. A holdsarlón ülő csápos bestiát célba véve
útjára bocsátotta a sugarat.
A hold megremegett. A sarló alakú hajót láthatatlan hullámok
rázták. A kraken felüvöltött; a káosz űrgárdista zuhanni kezdett a
kősziklák felé. Az Ököl még mindig egyre feljebb emelkedett.
Kapálózott. Rugdalózott. Hiába...
Jaq keserűen felhördült. Melyik megoldás lett volna jobb? Hagynia
kellett volna, hogy az Öklök lelőjék társukat, amíg még lehet? Ha az
áldozat lelke itt, az Iszonyat Szemének mélyén kerül a lelkek
tengerébe, és nem mállik szét... Miféle kínok várhatnak rá? Ha
viszont életben marad, a megrontottak ocsmány-obszcén életét kell
é l n i e .
– Őrmester! Öljétek meg azt az embert, hogy megmentsétek őt!
Wagner elvakkantott egy parancsszót. Lövedékek röppentek az
egyre távolodó célpont felé, ám nem érték el: a helyet megfertőző
Káosz törvénytelenségét betartó tér megváltoztatta röppályájukat.
Hiába minden. Nem érdemes. Takarékoskodni kell a munícióval.
De... talán volt egyetlen lövedék, amely mégis célba talált. Az Ököl
talán mégis meghalt. Vagy csak megsebesült, és most kínlódva
várja a végtelennek ígérkező gyötrelmet.
Közben a villódzásban eltűnő-előbukkanó káosz űrgárdisták
groteszk rovarokra emlékeztető mozdulatokkal még közelebb
csúsztak, másztak, szökdécseltek.
Jaq meglóbálta a pálcáját. Purgáló, démonűző erőt gyűjtött, és...
Ezúttal a Titánra eresztette rá a pálcából előszáguldó sugarat.
A kolosszus megingott. Részeg tántorgással előrelépett – talpa,
fémkarmos lába legalább féltucatnyi káosz űrgárdistát tiport halálra.
A káosz űrgárdisták tüzet nyitottak. Fegyvereik természetellenes,
szokatlan lövedékeket okádtak. A robotdarazsakként zümmögő
tárgyak felhőben szálltak célpontjuk felé. Némelyik irányt változtatva
haladt tovább – mintha önmagát kormányozta volna. A lövedékek
valószínűleg ismerték az irreális világ torz terében érvényes
s z a b á l y o k a t . . .
Az egyik szikla szétrobbant, és Zhord fémszálas dzsekijére
kőrepeszek zuhogtak. Az egyik Ököl sisakja is darabokra hasadt.
A harcképes négy, talán öt Ököl viszonozta a torz páncélokban
közeledő támadók tüzét. Jaq az energiapálcája egyetlen
suhintásával összezavarta a célhoz már egészen közel kerülő
robotdarazsakat, három mégis megtalálta az utat az egyik Ököl
ágyékához. A vért széthasadt; az Ököl összegörnyedt, a földre dőlt.
Kesztyűs keze görcsösen markolászta a földet, míg a testbe
adagolódó drogok megszüntették a fájdalmat. Az Ököl
felegyenesedett. Egy darázslövedék a jobb felső karjába csípett,
egy másik ismét a letépett ágyéklemez mögé csapódott. Az
űrgárdista a földre zuhant.
– A rúna... készen van – suttogta Petrov hátborzongató hangon.
– Vissza! Visszavonulás! – üvöltötte Lex. A faragás annyira lekötötte
a figyelmét, annyira belemélyedt a nagy precizitást igénylő
munkába, hogy amikor felállt, úgy tartotta maga elé az apró pengét,
mintha villámvető lenne.
A z u t á n . . .
Valamennyien benyomultak a barlangba, visszarohantak a
kékségbe. Elöl a három életben maradt Ököl haladt, a hátukat Lex
és Wagner biztosította.
Jaq komoly kárt tehetett a Titánban – a kolosszus
dobhártyaszaggató robbanás kíséretében forró plazmameteorrá
változott. Ám az Öklök és védenceik ekkor már elérték a kékség
fedezékét. A plazmatömeg csak a Káosz űrgárdistáit taszíthatta le a
halál szakadékába...
Az energiatorlasz csak egyetlen pillanatra fékezte le Jaqot. A
pszichikai gátat nem az épeszű univerzum szülötteinek
visszatartására tervezték, ez csak a valószínűtlen világok
teremtményei számára volt áthághatatlan barikád. Gyenge volt már,
nagyon gyenge, és az sem használt neki, hogy Jaq és csapata
keresztültrappolt rajta.
A gátat valószínűleg azért emelték, hogy a káosz űrgárdisták és
démoni famulusaik ne tudjanak átjutni arra a világra, amelyre a
Hiperhálónak ez az alagútja vezetett. Most azonban már nem állhat
ellen sokáig rohamaiknak. A Káosz csahosai beözönlenek majd a
kékségbe, és elérik a feldúlt Ulthwét.
Az Ulthwé sorsa lényegtelen volt. Jaq és társai egészen máshova
akartak eljutni a navigátor vezetésével.