szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Tizenötödik fejezet
Aratók

boomp3.com

Mire Zhord és Rakel visszatért, Jaq már felkelt. Csupán futó
pillantást vetett a kis fickóra, aztán beszélgetni kezdett Lexszel;
arról tárgyaltak, hogy pontosan hol lehet a bolygón létező másik
kapu. A Jaq lencséjén lévő térkép csak azt árulta el, hogy kell lennie
egy másik Hiperháló-nyílásnak is – de hogy melyik irányban van,
vagy milyen messze az elsőtől, arra nem utalt.
Lex lassan szétnyitotta a vörös övsálat, és levette szemének
maradványairól. Rakelnek hányingere támadt a látványtól, Zhord
pedig egyáltalán nem volt kíváncsi arra, hogy a kése milyen sebet
ejtett. Révetegen bámult a semmibe.
– Szerintem ez elég kellemes világ – mormolta a zömik
szórakozottan. – Eltekintve a kellemetlen ragadozóktól. Huh! Fák,
patakok, kellemes nap meg minden. Elég szép hely... De nem.
Semmi sem lehet szép. Bárcsak meghaltam volna abban a
földrengésben, az én Szürkécskémmel együtt! – Szomorúan ingatta
a fejét. – Már megint a kés, hm?
– Nem látok más megoldást – bólintott Lex.
– „Nem látok más megoldást!” Ez lehetne a Jelmondatunk. Jó, hogy
hagytam egy keveset a szemedből, amit meg lehet műteni. Nem
sokat érnél, ha teljesen vak volnál. Még így, ilyen szuperfülekkel
sem. Nem hagyatkozhatnál pusztán a hallásodra.
– Talán – szólalt meg Rakel reménykedve – meg kellene ismernünk
egy kicsit ezt a világot, mielőtt valamilyen drasztikus dolgot
művelünk. Én is kellemesnek látom. És biztos vannak itt emberek...
akik esetleg tudják, hol van az a másik átjáró. Lehet, hogy valami
másnak hiszik. Esetleg gyűlölik, talán szent helynek tartják.
Zhord rávigyorgott.
– Aha, értem, szeretnél egy kicsit lötyögni, mi? Egy kicsit pihengetni
meg vakációzni?
– Vannak drágaköveink – folytatta Rakel. – Információkat vehetnénk
rajtuk. Felbérelhetnénk pár embert.
– Itt nincsenek emberek – szólt közbe Jaq. – Egy sincs a
k ö r n y é k e n .
Zhord megnyalta az ajkát.
– Vagy ha vannak is ember formájú lények, akkor azok biztos olyan
féregrágta zöld bőrű orkok, akik rabszolgát csinálnának belőlünk. Te
Rakel, mondd, szeretnél egy olyan nagycsávó rabszolgája lenni?
– Várok! – csattant fel Lex türelmetlenül.
Zhord nagyot sóhajtott, és elővette a kését. Ráköpött a pengére –
ez volt a fertőtlenítés.
– Ez most olyan ügyes műtét lesz, amilyet az ork nagycsávók
imádnának végignézni.
– Semmit sem tudok ezekről a lényekről – jegyezte meg Rakel.
– Hát, talán szerencsénk lesz, és elhúzunk erről a bolygóról, mielőtt
megismerhetnéd őket.
– Most csak azért beszélsz így, hogy megijessz. Mi bizonyítja, hogy
itt orkok élnek?
– Huh. Hogy micsoda? Zöldek a fák. Miért ne lehetnének zöldek a
bolygó lakói is? – Zhord beleszagolt a levegőbe. – Nem olyan,
mintha szennyezett lenne – mondta. – Egy valódi ork bolygónak
mocskosul szennyezettnek kell lennie.
– Úgy látom, nincs valami jó kedved – jegyezte meg Jaq. – Azt
hiszem, jobb lenne, ha én fognám azt a kést.
– Hogy nincs jókedvem? – nyögött fel a zömik. – Tévedés! Nagyon
is jó a kedvem! – Elvigyorodott. – Csak éppen megpróbálom
felspanolni magam ahhoz, hogy megkínozzam Lexet. Ennyi az
egész. – Most, miután hamisan esküdött, nem akarta a Rakelre
gyakorolt hatást aláásni azzal, hogy elárulja belső gyötrődését; ha
ezt megteszi, akkor semmi értelme sem volt a hazugságnak.
Miközben Lex úgy térdelt előtte, ahogy az oltárok előtt szokás,
Zhord felemelte a kését, és a penge hegyét az óriás szeméhez
illesztette.
Csoda történt: a sötétséget szétmarta egy fényujj. Dorn fénye,
legalábbis Lex megesküdött volna rá, hogy az. Vagy a fénylő
ösvény, a megvilágosodás útja. Talán mindkettő ugyanannak a
világító sugárzásnak egy-egy aspektusa.
Amikor Lex kelet felé mutatott, az ujja felragyogott. Amikor északra,
délre vagy nyugatnak fordította a kezét, az ujj fénye kihunyt.
Az alacsonyabb ágakról érett csonthéjas gyümölcsöket szedtek, a
bokrokról kék és édes bogyókat; a bozótosban húsos gombákat
találtak. Elsőként Lex evett mindenből – ő volt a főkóstoló.
Nem mérgező. ízletes és tápláló. Kellemes...
Egész álló nap az erdőben haladtak. Eseménytelenül telt az idő,
csak néha-néha pillantottak meg egy-egy kisebb állatot. Estefelé a
fák megritkultak, a törzsek némelyikén fejszenyomok látszottak; pár
kéregsérülés egész friss volt. Ezen a területen tehát fakitermelés
folyt, és olyan lények éltek a közelben, akik fűtő- vagy
építőanyagként használták a fát.
Az orkok egész erdőket irtottak volna ki, hatalmas sebeket ejtettek
volna a rengeteg testén. Ezek a nyomok több ésszerűségre és
visszafogottságra utaltak. Lehet, hogy mégis vannak a közelben
emberi lények?
Lehet, hogy nomád eldák élnek itt, olyan puritán fanatikusok, akik
jóval azelőtt menekültek a galaxis peremére, hogy Slaanesh hordái
megsemmisítették a civilizációjukat; akik azért maradhattak életben,
mert lemondtak mindenről, ami fajtársaiknak fontos volt, és
visszavonultak a természetbe. Az ilyen világok annak idején nem
csatlakozhattak a Hiperhálóhoz. Persze azóta, hogy megtörtént a
kolonizáció, létrehozhattak hiperkapukat.
Előző nap a kimerültség miatt az utazók jóval sötétedés előtt
nyugovóra tértek, így nem figyelhették meg az éjszakai égboltot. Ha
ez a világ valóban a galaxis peremén van, akkor a csillagok csak
egészen halványan mutatkoznak meg az egén, és egészen közel
sűrűsödik a fekete intergalaktikus űr. Legalábbis a bolygó egyik
féltekéjén ilyen az égbolt – a másikon viszont ott ragyog a galaxis
valamennyi csillaga.
Ha így van, akkor lehet, hogy ez valóban valami vad elda világ, a
magukat exoditáknak nevező, természetbe visszavonult eldák
l a k h e l y e .
Igen ám, csakhogy itt vannak Hiperháló-kapuk...
Nem, mégis az tűnt valószínűbbnek, hogy valamilyen primitív,
emberlakta bolygóra jutottak, amely már régen elvesztette a
kapcsolatot a Birodalommal, és az itt élők esetleg már
megfeledkeztek a kolonizációról.
Egy nagy irtáshoz értek. Többhektárnyi területet finom, szürke
hamu fedett, a talajból itt-ott elszenesedett gerendák meredtek ki.
Nem is olyan régen még egy város állt ezen a helyen. Egy város,
amelyet felperzseltek. Amelyet hamuvá változtattak...
Találtak néhány fekete, égett csontvázat. Néhányat – de nem sokat.
Sőt nagyon is keveset.
Lehet, hogy az ellenség kifosztotta és felgyújtotta a várost? Ilyen
pusztítást elmaradott nomádok vagy barbár baltalóbálók nem
vihetnek végbe.
És miért van itt ilyen kevés csont?
Egy durva felületű kövezett út újabb facsoporthoz vezetett. Az
utazók óvatosan mentek végig rajta. Úgy húsz kilométer megtétele
után egy másik városhoz értek. Ezt is porig égették. Az út
folytatódott. Továbbmentek.
Szürkületkor letáboroztak egy kis tisztáson, viszonylag távol az
ú t t ó l .
Amíg haladtak, az ég felhős volt, most azonban kitisztult. Az utazók
felnéztek, és meglátták a zeniten az apró gyöngyökből álló
nyakékként végighúzódó holdcsoportot. Legalább száz kicsiny
kísérőbolygó, mindegyik olyan, akár a kilúgozott csigaház vagy mint
valami összegömbölyödött, fosszilizálódott magzat. Krétafehér
égitestek... csigák és magzatok. Csillag nem sok világított az égen,
de ezek a pici holdak...! Gyűrűjük természetellenes volt.
Miközben figyelték őket, az egyik kivált a sorból, és süllyedni
k e z d e t t .
Lex halkan káromkodott egyet.
– Mik ezek? – kérdezte Rakel olyan halkan, mintha attól tartana,
hogy a kísérteties holdak kihallgatják szavait.
Lex válasza olyan kemény és rideg volt, akár a márvány.
– A Sabulorbon a remetelakban már láttál génorzókat, Rakel. Most
megismerhetsz egy rettenetes titkot. Azok ott fent hajók, és olyan
lények vannak bennük, amelyek létrehozták a génorzókat. Ezek
sokkal, de sokkal iszonyatosabbak, mint teremtményeik. Ők a
tyrantdák. Egész bolygókat aratnak le, összeszednek minden
biológiai anyagot, amit mutálhatnak, amiből förtelmes lényeket
hozhatnak létre. Élettelenné változtatják a világokat. Itt már
elkezdődött a folyamat. Itt már learatták a legmagasabb rendű
életformát. Az embert...
A tyranida kaptárflották az intergalaktikus öböl túlsó oldaláról,
kétmillió vagy még több fényévnyi távolságból érkeztek.
Feltételezhető volt, hogy egy másik galaxisban már minden létező
életet elpusztítottak. Az élet számukra csupán nyersanyag volt,
amelyből olyan perverz, förtelmes dolgokat hoztak létre, mint a
Sikító Gyilkosok és a Húsemésztők.
A „Sikító Gyilkos” természetesen csak egy név volt, amelyet azok
az emberek ragasztottak rá erre a valamire, akik már találkoztak a
tyranidákkal, és valamilyen csoda folytán életben maradtak. A
hatalmas, zömök hadilények iszonyatos hangokat bocsátottak ki
magukból, miközben előrecsoszogtak. Legyőzhetetlennek tűntek,
vad elszántsággal és vérvággyal lóbálták pengeéles karjaikat, és
toxikus bioplazmát okádtak magukból.
Egy abszolút emberi léptékű címke – egy teljességgel nem emberi
l é n y r e .
A Húsemésztőknél hasonló volt a helyzet. Egy név, amelyet a
pszichotikus túlélők sikítottak. Egy név, amivel egy kézifegyvert
akartak leírni, amely gyilkos rovarok tenyésztőbolya volt; rovaroké,
amelyeket a fegyver ráokádott a célpontra, hogy aztán a parányi
lények úgy rágják keresztül magukat az áldozat húsán és csontjain,
mintha pusztán vékonyka papír lenne.
A hajók is organikus kreációk voltak, több ezer átalakított és egy
empatikus központi mirigy körül egymáshoz kapcsolt lényből álltak.
A flottákhoz ilyen járművek milliói tartoztak, mindegyikükhöz kisebb
egységek, és ezt a roppant armadát egyetlen kollektív tudat
irányította. Pusztíts el tízezer járművet (ha tudsz!), de az az egy
tudat még mindig létezik. Pusztíts el százezret (hiú ábránd!), és az
az egy tudat még mindig ugyanolyan, mint volt. Az egységek
átkutatják a világokat, megfosztják minden élettől, és a lényeket, a
nyersanyagot beépítik önmagukba.
Az űrgárdisták által tyranida néven emlegetett harcosok, a félénk
közvetítők szerepét játszó zoatlények és a carnifex Sikító Gyilkosok
egyike sem volt individuális teremtmény. Mindegyik csupán egy
bizonyos funkcióval rendelkező sejt volt a kaptárflotta kolosszális
o r g a n i z m u s á b a n .
A kaptárflotta néhány évszázada hatolt be az emberiség galaxisába,
és legalább olyan komoly, halálos veszélyt jelentett, mint a Káosz
erői, amelyek már eónok óta terjesztették rákfenéjüket.
A tyranida horda létezése és megjelenése egy újabb ok és
magyarázat arra, hogy a Birodalomnak miért kell bűntudat nélkül,
könyörtelenül működnie. Elég a legkisebb tévedés, és az emberiség
f e l e m é s z t ő d i k . . .
Lehet, hogy az emberiség legyőzi a Káoszt, de végül mégis a
minden életet abszorbeáló tyranida armada áldozatául esik? Milyen
szörnyű vég lenne!
* * *
Lex a tenyerébe csapott az öklével, de ezzel a mozdulattal sem
oltotta ki a dicsőséges ujj fényét.
– Én már harcoltam ellenük! Ott voltam az egyik tyranida hajó
belsejében. Egy egész hadiflotta támogatott bennünket. Rajtam volt
a páncélom, és...
Régi történet. Most egyedül volt, páncél nélkül, igazán komoly
fegyverek nélkül, szinte meztelenül. Ahogy a társai is. Védtelenek
voltak, a náluk lévő nevetséges kis páncélutánzatokkal semmit sem
érnének. Ha egy tyranida észreveszi őket, végük. Nyersanyaggá
v á l n a k .
Hogyan aludhatnának, hogyan pihenhetnének, amikor azok a
csigaszerű, fénylő hajók ott vannak az égen? Amikor a flottából
rendszeresen járművek ereszkednek alá, és hajók emelkednek fel?
Hajók, amelyek nyersanyagért jönnek. Hajók, amelyek élő húst
visznek... A mészárlás első hulláma befejeződött ebben a régióban,
a tyranidák összedtek minden használható felsőbbrendű élőlényt.
Annak a ragadozónak, annak a harlanglakónak szerencséje volt,
hogy megúszta az „aratást”; kétszeresen is szerencséje, mert gyors
volt a halála.
A négy utazónak a lehető leghamarabb el kellett hagynia ezt a
bolygót; követük kellett az ujjat, s imádkozniuk, hogy a másik kapu
ne ötezer kilométerre lenne is ezerre, de még százra se. Hogyan is
tehetnének meg akár száz kilométert mielőtt ennek a halálra ítélt
világnak a felszínére érkezik az aratók második hulláma?
Muszáj továbbmenniük.
De a pihenésre is szükségük van.
Aludni! Muszáj aludni! De hogyan? Mi van akkor, ha az aratók
felfedezik, és álmukban lepik meg őket?
A félelem elriasztotta az álmot. Az alvás hiánya viszont legyengíti a
t e s t e t .
Muszáj aludni!
– Nem vagyok orgyilkos – jelentette ki Jaq, és úgy nézett Rakelre,
mintha azt mondaná neki, hogy „te sem vagy az”. – Egyszer láttam,
amint egy orgyilkos úgy ölt, hogy egyik ujját rászorította az áldozata
nyakára. Ha kisebb erővel csinálja, akkor az illető nem hal meg,
csak elalszik. A dolog lényegét értem. Tudom, hol van az a
bizonyos ideg, amelyre nyomást kell gyakorolni. Az Inkvizíció
megtanított bennünket arra, hogyan lehet kárt tenni az emberi
testben. Az jutott eszembe, hogy esetleg...
Hogy esetleg elkábítja a társait. Az ájulás pedig nagyon könnyen
átválthat természetes alvásba.
Lexet kiképezték arra, hogy bármikor, bármilyen körülmények között
képes legyen elaludni, tehát neki kell végrehajtania a kábítást. Jaq
megmutatta neki, hogyan csinálja, majd Zhorddal és Rakellel együtt
l e f e k ü d t .
– Ne nyomd túl erősen – kérte Zhord. – Az igazat megvallva én
jobban szeretném, ha inkább fejbe csapnál. Mondjuk puskatussal...
Egy pillanattal később már mozdulatlanul feküdt. Elvesztette az
eszméletét, vagy meghalt? Lex a kis fickó fölé hajolt.
– Még él. Szívósak ezek a zömikek.
– Megparancsolom a lelkemnek... – mormolta Jaq, de mielőtt
befejezhette volna a mondatot, Lex elkábította.
Az űrgárdista ellenőrizte az inkvizítor életjeleit, aztán Rakelhez
f o r d u l t .
– Várj... – szólalt meg a nő.
– Miért?
– Ezek a tyranidák... – folytatta Rakel. – Nem is sejtettem, hogy az
univerzum ilyen rettenetes és veszedelmes hely. Itt vannak a
génorzók, a káoszrenegátok... Aztán a Sabulorb... egy egész világ,
amely elégett...
– Az a napjában lezajlott változások miatt történt – magyarázta Lex.
– Persze a Káosznak is szerepe volt a dologban. Felgyorsította a
f o l y a m a t o k a t .
– Iszonyatos ez az egész... – csóválta a fejét Rakel.
– Én már rosszabbat is láttam – tette hozzá az űrgárdista. – Például
egy káoszvilágot. Ahhoz az őrülethez képest, ami ott volt, már egy
ilyen tyranida bárka is kellemes hely.
– Ez túl sok, túl sok! – vágott közbe a nő. – De mi... mi ugye
bajtársak vagyunk? Mi négyen! Legalábbis bizonyos értelemben
v é v e . . .
– Bizonyos értelemben véve igen – bólintott Lex. Korábban álmában
sem gondolt volna arra, hogy egy Császári Ököl bajtársnak fog
tartani egy szimpla kis tolvajt. De az űrgárdisták mindig is a gyengék
védelmezői voltak. Ó, igen, Rakel valójában nem más, mint egy
eszköz, amellyel Jaq elérheti a célját. Eszköz volt attól a végzetes
pillanattól kezdve, hogy betört a villába.
Lehet, hogy amit most érez Rakel iránt, az... szánalom? Ó, milyen
nevetséges érzés ebben a könyörtelen kozmoszban!
– Altass el – súgta a nő. Lehet, hogy valójában azt kéri, ölje meg?
Hogy végezzen vele, de úgy, hogy észre se vegye?
– Elég a beszédből – közölte Lex. – A végén felkeltjük a többieket. –
Az ujjával, a dicsőséges ujjal megérintette Rakel nyakát. Sokkal
szelídebben csinálta, mint Zhordnál és Jaqnál, de az eredmény
ugyanaz lett.
* * *
Jaq létrehozott egy védőaurát. De vajon ez elég védelmet
biztosíthat-e azok ellen a kutászok ellen, akik feldúltak a világokat,
akik torz ösztönöktől vezérelve mindig és mindenütt rábukkantak az
élőlényekre; akik „learatták” azt, amit megtaláltak? Elegendő
védelmet biztosít-e az éber tyranida harcosok ellen, amelyek
esetleg még mindig itt vannak a közelben?
A bolygó élettől való megfosztása még éppen csak elkezdődött. A
teljes folyamat tíz, talán húsz évig is eltart majd. A halhatatlan
bolytudat számára az idő semmit sem jelentett; ez az entitás már
több millió éve sodródott a galaxisok áramlatain.
Az erdő még létezett, és ott voltak benne az alacsonyabb rendű
élőlények, az ember azonban már eltűnt. Az emberek lakhelyeit, a
kutyák kenneléit, a lovak istállóit és a kecskék aklait már kiürítették
és felperzselték. Minden alapanyagot összeszedtek, rendszereztek,
majd felszállítottak a kaptárba. Ezek az élőlények képezték a
zsákmány első adagjait.
Később a kisebb állatok következnek, aztán a férgek, a rovarok,
majd a mikrobák és a baktériumok – ezeket mikroszkopikus méretű
nanokutászok fogják összeszedni. A munka addig folytatódik, míg a
világ sterilizálódik, és ezt a sterilitást tovább fokozzák a meggyújtott
t ü z e k .
Lex ujja egyre fényesebben világított.
Add, ó, add, hogy a két kapu közel legyen egymáshoz! Legyenek
ikerátjárók, egymás tükörképei, egymás társai és őrzői! Egy
energia-alagút, amelyet csak létrehozásuk legutolsó pillanatában
szeltek ketté!
* * *
Az út nem abba az irányba tartott, amerre Lex ujja mutatott.
Keresztülvágtak egy aranylón skarlátvörös ligeten, amelyet nem
érintett fejsze. A fák különösek, de ugyanakkor ismerősek voltak. A
fa nem egyetlen egyed, hanem biológiai struktúra, amely
engedelmeskedik a gravitáció és a fotoszintézis törvényeinek.
Az aljnövényzet ritkás volt, talán a fák gyökerei által a helyért és a
táplálékért vívott örök harc során kibocsátott vegyi anyagok nem
tették lehetővé a sűrűsödését.
A lassan erdővé változó ligetben meredek sziklák törtek az égre.
Itt-ott mély szakadékok torka látszott; lékek a talajban, mély,
természetes eredetű üregek. A nyílásokat néhol letört ágak vastag
szőnyege takarta. A természet alkotta csapdák között a legkisebb
óvatlanság is végzetes lehetett.
Mélyen lent, az egyik sziklafal aljában hullámzó víz partján egy
szegmentált, szarvas, púpos hátú test lebegett, egy hat végtagú
szörnyeteg. Legalább kétszer nagyobb volt, mint egy átlagos
ember, a színe akár az őszi erdőé: rozsdavörössel és
borostyánárnyalattal keveredő piros.
– Közülük való – suttogta Lex.
Rakel mindent megtett, hogy visszafojtsa a szájára kívánkozó
ösztönös, rémült sikolyt.
Darázsderék. Páncélos has és hát. Hosszúkás fej.
A karjain lévő, rákollóhoz hasonló nyúlványokkal meg akart
kapaszkodni a partban, a sziklafalban. Nem sikerült neki. Vízbe fúlt.
Mélyen lent... az aranysárga szemek tágra nyíltak. Felfelé néztek. A
test vonaglani kezdett a vízben. A rákollók a követ karistolták. Ha ez
a förmedvény képes lenne felkapaszkodni ezen a csúszós,
függőleges kőfalon...
De nem bírta megtenni. Még így sem, hogy odafent prédát látott.
– Megöljük? – kérdezte Zhord.
– Nem – válaszolt Lex. – A fegyvereink túl hangosak. Még a lézerek
is. A falak közt nagy visszhangot keltenének. Magunkra vonnánk a
többi dög figyelmét.
– Kár, hogy nincs tűpuskánk. – Zhord a nő egyik kiürített digitális
fegyverére nézett, aztán megvonta a vállát. – Pedig jót tenne neked,
kislány, ha kinyírnád azt, amitől ennyire megijedtél.
Rakel nyelt egyet, aztán még egyet. Hányingere támadt, de
l e k ü z d ö t t e .
Odalent a kemény, vöröses test kétrét görnyedt, és olyan
mozdulatot tett, mintha rá akarná húzni magát saját hegyes, tarajos
farkára, hogy a teste valami silóból kiemelkedő rokokó rakétaként
emelkedjen fel a magasba.
Jaq összerándult, amikor érzékelte a psziüvöltést. A hang erőtlenné
válva jutott el hozzá; nem hallott belőle többet, mint egy érzékeny
emberi fül a denevérrikoltásból, de... mégis határozottan érzékelte.
– Jeleket bocsát ki. Fussunk...!
* * *
R o h a n t a k .
Figyeltek a rejtőzködő szakadékokra, a távolból érkező zajokra.
Lex ujja izzani látszott.
Előre, előre!
Hátulról, elég messziről, de így is elég közelről valami nem emberi
torokból kitörő csatavinnyogás hallatszott. A füttybe forduló hangnak
rendeltetése volt: meg kellett rémítenie, manipulálnia kellett a
hallószerwel rendelkező prédát. Talán éppen egy olyan lény
érzékeli, amelynek füle, koponyája dobhártyája és csontjai
rettenetes bömböléssé erősítik ezt a viszonylag halk zajt.
Egy pillantás hátra; a távolban megvillant valami, ami rozsdavörös,
borostyánszínű és korallpiros volt. Valami, ami nem tartozott hozzá
az erdőhöz.
Még egy pillantás, és...
Vadászó tyranidák!
* * *
Az egyik szörny meglátta őket, és hihetetlenül felgyorsított. A felső
karpárjával egy jókora aranysárga, libacombra emlékeztető tárgyat
szorított magához. Lex jól ismerte ezt a tárgyat. Túlságosan is jól...
Egy halálköpő!
Az egyik leggyilkosabb biofegyver, amelyet a tyranidák használnak.
Az organikus fegyvert három különböző élőlény egymásba
olvasztásával hozzák létre. A forró, nedves anyaméhben kemény
héjú lárvák fejlődnek, ezek a töltények. Amikor a fegyvert bevetik,
egy nyálkás, pókszerű élőlény az anyaméhben megfog egy lárvát
lehántja róla a héját, és felemeli a maró anyagot tartalmazó puha
testet. Az anyaméh, hogy megszabaduljon a savat csurrantó apró
testtől, görcsösen összerándul és nagy sebességgel kiköpi magából
a lárvahúst. A nyálkás húscafat, amely az oxigénnel való
találkozáskor rögtön agonizálni kezd, megpróbál menekülni –
megpróbálja belerágni magát abba a testbe, amelyhez csapódott.
A biológiai hadviselést folytató tyranidák ilyen undorító eszközöket
használtak; ilyen ocsmányságokká alakították át azokat az
élőlényeket, amelyeket korábban learattak.
Akkor, amikor az Öklök csapata feljutott az egyik tyranida bárkára,
Lex látott olyan kar nélküli, emberszerű lényeket, amelyek fejéből
organikus lámpákat fabrikáltak...
Ha belegondolt, hogy belőle vagy Rakelből is ilyen vagy hasonló
förmedvényt csinálnának...! Karok nélkül, akarat nélkül, önjáró
világítótestként létezni?!
N e m !
Hogy ezek a bestiák felhasználják a protoplazmájukat, és
összezavarják a génrúnáikat?
N E M !
Ennek a bolygónak a lakóira valami ilyen sors várt, és az is
elképzelhető volt, hogy Lex egykori bajtársait is ilyen formában érte
utol a végzet.
Nyersanyaggá válni, vagy a halálköpő célpontjává? Más lehetőség
nem nagyon mutatkozott.
– Mi... – zihálta Zhord. – ...van annak... az izének a kezében?
– Ne akard tudni!
Rakel a következő pillanatban megbotlott és elesett.
Lex lefékezett. Lehajolt. Felkapta a nőt, a hóna alá nyúlt, a vállára
emelte. Ó, hogy tudott futni ilyen teherrel is!
Erővel bírta, de nem látta jól a terepet. Talán belezuhan az egyik
verembe, de Zhord szerencsére ráüvöltött.
– Vigyázz!
Fájdalom cikázott végig a dicsőséges ujjon. Fájdalom... A fájdalom
jel. A fájdalom útmutató. Az ujj olyan fényesen világított, mintha arra
készülne, hogy a következő pillanatban lángra kap.
– Itt van, itt van! – üvöltötte Lex.
Zhord megállt. Jaq visszafordult. Lex lenézett a verembe, amelynek
peremén állt, félvakon, a ziháló, levegő után kapkodó nőt maga elé
t a r t v a .
Imádkozott, hogy lássa meg (és közben azért is, hogy ne lássa
meg) a Hiperháló kapuját a meredek fal aljában. Meg akarta látni,
mert akkor megmenekülhetnek. De nem akarta felfedezni, mert
kötelek és megfelelő felszerelés nélkül nem juthatnak le oda.
Kötelek nélkül, felszerelés nélkül – és idő híján! A magas tyranida
minden múló másodperccel egyre közelebb ért hozzájuk, és úgy
lökte maga elé a halálköpőt, mintha valami antigravitációs szerkezet
lenne, amely közelebb, még közelebb viszi a prédához, az emberi
lényekhez. A háta mögött újabb tyranidák jelentek meg. A rikoltás,
amely szétrepesztette az erdő csendjét, talán harci diadalüvöltés
v o l t . . .
Nem. Egy ilyen hang az emberek, a zömikek, az orkok, az eldák
vagy a galaxisban élő lények esetében valóban a diadalt fejezte
volna ki, ám a kizárólag kollektív tudattal rendelkező tyranidáknál
valami mást jelentett.
Lex csak meredek sziklafalakat látott, meg a verem alján kéklő
v i z e t .
V í z .
Kék, csodásan kék víz...
A járat horizontális volt, nem vertikális. A víz alatt volt.
– Ugrás, ugrás!
Lex lelökte a verembe a sikítozó nőt, majd megragadta a zömiket, s
őt is lehajította. A köpenyes inkvizítor a nyílás másik oldalán állt.
– Ugorj, Jaq, ugorj!
Két préda megszökött. Elfogás lehetetlen. A halálköpő éppen akkor
görcsölte ki magából az első visító férget, amikor Lex levetődött a
v e r e m b e .
Mi van akkor, ha tévedett? A vízbe csobbant. Mi van akkor, ha
Rakel felbukkan, ha Zhord is feljön a víz színére, és ott fognak
lebegni, tehetetlenül, ott fognak felfelé bámulni, miközben odafönt
megjelennek azok a hosszúkás fejek?
A l á m e r ü l t .
A kékség szinte megvakította. Le, egyre lejjebb... A víz örvényleni
kezdett körülötte, az áramlat felfelé tolta, és...
És... ó, Dorn!... A felszínre tört, majd meglátta a közelben kapálózó
Rakelt, aztán Zhordot is, aki elveszítette a sapkáját, végül... Igen!
Jaq őszülő feje is kibukkant a felszínre. Mind a négyen ott lebegtek
a kék vízben.
Fentről hosszúkás, váladékcsorgató fejek hajoltak föléjük...