Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet)

Tizenhatodik fejezet
Hadivilág





A bizonytalan pillanat véget ért. Fent egy barlang mennyezete
domborodott, amelyből vízcsorgató sztalaktitok nyúltak le. Ezek
voltak azok a „fejek”, amelyeket Lex látni vélt. A meder egyik
oldalán a part magas volt, aztán lejtőssé változott, és egy szintbe
ért a vízzel. A magasabbik részről vízfüggöny hullott az apró
tengerszembe; a víz a másik oldalon lévő természetes alagútba
folyt bele. A mélyből felfelé törő kékes fényben tisztán látni lehetett
azt a víz alatti barlangnyílást, amely...
Igen. Amely teljesen száraznak látszott.
A széle egészen simának tűnt – a felszín alatti vizek csiszolták
i l y e n r e .
Annak a világnak a felszín alatti vizei, amely az adott időszakban
éppen fölötte volt.
* * *
Belekapaszkodtak a vízelvezető csatorna melletti sziklába, és
megpróbáltak levegőhöz jutni. Lex ujja már nem világított, fény csak
lentről, a barlangból érkezett. Zhord előszedett egy lámpást, majd
m e g g y ú j t o t t a .
Gyors leltár: fegyverek, lézerpisztolyok, energiapálca. Mind vizes,
de mind használható. Jaq monoklija. Összegöngyölt hálópáncélja,
amelyet a köpenye alá kötött, a testére. Drágakövek, továbbá
mindaz a szemét, amit Zhord hordott magával az erszényeiben:
diók, mogyorók, aszalt gyümölcsök, egy kis útravaló...
– Miért nem megyünk már be a Hiperhálóba? – kérdezte Zhord az
inkvizítortól. – Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, mert egyik
slamasztikából úgyis mindig csak a másikba jutunk, de... –
Körbevilágított a víz felszíne fölötti üregben. A vízelvezető csatorna
egyik falán nyílás tátongott, amelyen keresztül tisztán látszott, hogy
fel lehet jutni a felszínre. – Na tűnjünk innen! Azok az izék ide is
utánunk jöhetnek.
– Nem hiszem, hogy megteszik – csóválta a fejét Lex. – Más dolguk
van. Aratnak.
Jaq halkan elmondott egy imát. Vajon milyen erőhöz fohászkodott?
Rövid csend után megszólalt:
– Ha az ujj nem mutat másfelé, akkor az azért van, mert ez az a
hely, amit kerestünk. Vajon megérthetjük-e valaha a Hiperháló
minden rejtélyét? Vajon a Nagy Harlekinek minden titkát ismerték?
A kapunak itt kell lennie, és itt is van. A víz alatt.
– Főnök, arra nem gondolsz, hogy azon a nyíláson keresztül esetleg
egy másik ilyen kútba jutunk? Onnan meg a felszínre, a dögök
k ö z é ?
– Ez nem olyan, mint a többi Hiperháló-kapu. Tulajdonképpen...
nem is szokványos kapu.
– Most a topológiai csavarra gondolsz? Arra, hogy ez valamiféle
geometriai anomália? Arra, hogy azokra az izékre hasonlít, amik a
zéróenergiájú mezőket irányítják, amik a neoplazma reaktorokban a
hipermagokat vezérlik?
Jaq a zömikre meredt, aki gyorsan hozzátette:
– Mert ha igen, akkor inkább valamelyik mérnök-céhmestert kell
megkérdezned róla, én ugyanis nem sokat tudok az egészről. Én,
ha még nem vetted volna észre, csak egy hétköznapi mérnök
vagyok, semmi egyéb.
– Egy olyan mérnök, aki többre tartja magát a marsi techno
m á g u s o k n á l .
– Azoknak a techno mágusoknak – mormolta Zhord egészen halkan
–, akik olyan megszállottan kísérletezgetnek a zömikek
hipermagvas technikájával, csak annyit sikerült elérniük, hogy
szétizélték a Ganümédészt.
– Ezt most hogy érted? Ne, inkább ne magyarázd meg. Én biztosra
veszem, hogy itt valamiféle csavarral van dolgunk, és azt is, hogy
ha lemerülünk abba a kékségbe, akkor bejutunk a Hiperhálóba. Ha
nem is közvetlenül valamelyik Hiperháló-alagútba jutunk, de
legalább egy valódi kapuhoz vagy a közelébe.
Rakel hangja remegett, amikor megkérdezte:
– Most... most le kell merülnünk... és megint a Hiperhálóban kell
h a l a d n u n k ?
– Úgy nézett Lexre, mintha arra számítana, hogy az űrgárdista
m e g n y u g t a t j a .
Lex megfogta a nő karját.
– Rakel, az lesz a legjobb, ha belépünk a Hiperhálóba. Most szépen
lemerülünk, aztán keresztülhatolunk azon a kékségen, és...
megérkezünk oda, ahová indultunk.
Rakel ki akarta rántani magát Lex szorításából – természetesen
hiába pazarolta az erejét.
– Azok... azok a szörnyek! Mi van, ha a karmaik közé kerülünk?
Még sosem taálkoztam semmivel, ami ennyire rettenetes lett volna,
mint... mint...!
– Pedig már mondtam neked – nyugtatgatta a férfi –, hogy vannak
dolgok, amik sokkalta szörnyűbbek, mint a tyranidák.
– Ha elkapnak minket, akkor az egész életünket kínzókamrában kell
t ö l t e n ü n k !
– Ha elkapnak, akkor valószínűleg igen – bólintott Lex. – Bár ami
azt illeti... az a kamra igencsak nagy lenne... nem is lehet kamrának
nevezni. Egyébként a begyűjtött élőlények közül milliószámra
vannak olyanok, amelyek természetes halált halnak, mire rájuk
kerülne a sor, mire a tyranidák elővennék őket, hogy átalakítsák a
t e s t ü k e t .
– De... de én nem akarok ott elpusztulni!
Rakel megrántotta a karját. Lex nem eresztette.
Az űrgárdista mély lélegzetet vett, és lemerült a tó alján kéklő kapu
felé. Rakel nem tehetett mást, követte.


* * *
A Hiperháló ködös kékségébe érkeztek. Az alagút kapuja folyékony
volt, és valamiféle hártya borította, egy olyan anyag, amely a
folyadékot, az élettelen matériumot visszatartotta, ám az emberi
testeket áteresztette. Vajon az eldák hozták létre valamikor az idők
kezdetén? Vagy talán a Hiperháló egyik „természetes” jelensége
volt? Ebben az univerzumban, amelyet Jaq talán túlságosan is jól
ismert, az ismeretlen és a megismerhetetlen árnyékba borította az
ismereteket. A megismerhető és megismert dolgok nevetségesen
kevésnek tűntek a titkok és a rejtélyek mellett.
A rúnalencsét térképként használva gyorsan továbbhaladtak.
* * *
Jaq volt az első, aki kilépett a Hiperhálóból – mégpedig egy olyan
helyre, amely első látásra egy valódi, ám üres kínzókamrára
h a s o n l í t o t t .
A komor helyiséget csak a Hiperháló kékes fénye világította meg;
falai mentén félelmetes, fogakkal ellátott vasgépek sorakoztak,
amelyekből különféle pengék meredtek ki. A csendet olyan irtózatos
dörgés és mormogás szaggatta szét, hogy az embernek az az
érzése támadt, a gépek működnek. Ám a masinák kísérteties
nyugalomban álltak egymás mellett. Az elfojtott zaj valahonnan
máshonnan érkezett.
Fentről jött. A falakon túlról. A rengések olyan erősek voltak, hogy a
máskülönben nyugodt, szellő- és huzatmentes levegőben
porszemcsék kavarogtak.
Talán a Cultus Mechanicus valamelyik gyára működik fölöttük?
Egy éles robbanássor, majd az ezt követő kereplő hang arra utalt,
hogy odafent kemény csata folyik.
Zhord egy lámpással gyorsan körbevilágított. A beszűrődő fénynek
és a kavargó porszemcséknek köszönhetően a levegő tele volt
mobilis mértani formákkal. Úgy tűnt, mintha a brutális kinézetű
gépekből erőmezők sugároznának ki. A berendezések rendeltetése
v a l ó s z í n ű l e g . . .
– Ne mozduljatok! – kiáltotta a zömik.
Túl későn!
Jaq előrelépett padlón, a fekete járólapokon, amelyek mindegyikét
egy-egy sötétvörös, bonyolult és titokzatos szimbólum díszítette. Az
egyik padlólap megreccsent az inkvizítor talpa alatt. Valamelyik gép
heves surrogást hallatva működésbe lépett: egyszerre tucatnyi
pengét köpött ki Jaqra.
A berendezés nyikorgott és erőlködött; vén tákolmány volt már, a
rozsda jócskán megrágta. Rugói és fogaskerekei megfeszültek,
azután szétestek. A pengék lehullottak a kőpadlóra, és
hozzákoppantak a járólapokhoz, amelyeket az idő már úgy
elgyengített, hogy megrepedtek és széttörtek – a felbecsülhetetlenül
sok évszázad mindegyike rajta hagyta romboló munkájának jeleit.
– Itt mindent aláaknáztak! – kiáltott fel Zhord. – Ez az egész egy
nagy csapda!



Igen, a gépezeteket arra építették, hogy pengéket lőjenek ki
magukból arra vagy azokra, akik kilépnek a Hiperhálóból...
Mindegyiken látszott, hogy már jócskán eljárt fölötte az idő, ez pedig
arra utalt, hogy legalább ezer éve ezen a kapun keresztül senki és
semmi sem lépett ki a Hiperhálóból. A padlólapok valójában
kapcsolók voltak; amikor egy láb rájuk taposott, valamelyik gép
azonnal beindult – hogy aztán kissé később széthulljon, egyszerűen
s z é t m á l l j o n .
A törpe mérnök eszelős rikoltással végigtáncolt a helyiségen, és
sorban rálépett a furcsa mintázatot alkotó padlólapokra. Mintha
táncának varázsereje lett volna: a gépezetek nagy része tiltakozó
reccsenést hallatott, majd rozsdás fémkupaccá válva, darabokra
hullva a padlóra omlott.
A zaj, a kintről érkező robaj azonban nem némult el.
Zhord ismét körülnézett. A helyiség falain semmit, egyetlen nyílást
sem talált. A halálszobának nem volt kijárata. Lépcső sehol. Ajtó
sehol. Csapóajtó? Sehol...A vaskosnak látszó falak simák voltak. A
mennyezetet tartó vastag és széles fém gerendák végét kétoldalt a
falak mentén álló, megerősített mini bástyákra hasonlító oszlopok
által megtámasztott félköríves boltozatok tartották. Az embernek
olyan érzése támadt, hogy valami mesterséges barlangban van, egy
abszolút biztonságos, masszív, erődszerű építményben. Egy olyan
bunkerben, amely kiváló védelmet nyújtott a puskapor segítségével
vagy katapultszerkezetekkel kilőtt harceszközök ellen; amelyet
primitív, de okos és körültekintő kőművesek hoztak létre –
valószínűeg úgy, hogy valamilyen módon be lehessen jutni a falak
közé. És ha bejáratot készítettek, akkor a kijáratról sem
feledkezhettek meg.
Vagy mégis? Lehet, hogy ezt az erődítményt pusztán azért
építették, hogy megvédjék a Hiperháló-kaput, hogy örök időkre
lehetetlenné tegyék az odakint toboló harci gépezetek számára a
behatolást, a Hálóba való bejutást?
Talán már senki sem tudott arról, hogy ez a különös kripta létezik.
Lehet, hogy odakint egy másik épületet emeltek föléje, örökre
eltakarva a kíváncsi látószervek elől. Lehet, hogy már az álcaépület
is réges-rég, évezredekkel ezelőtt romhalmazzá változott, s a
maradványai most egy újabb keletű létesítmény alapjául szolgálnak,
amely egyszer majd megsemmisül; talán már többtucatnyi ilyen
romréteg keményedett egymásra, és a domb tetején most egy
vadonatúj épület áll – a legalján, legbelül pedig ez a kamra
helyezkedik el. Nem lenne kivételes eset, hisz ez a folyamat
gyakran lejátszódik; a városok sokszor hajdani önmaguk romjain
á l l n a k .


A kintről behallatszó zajok erőssége mindenesetre arra utalt, hogy
nincsenek túl mélyen a föld alatt. De még így is elképzelhető volt,
hogy több száz méter vastag sziklatömeg alól kell kitörniük.
Thump-thump-thump-thump. Odafent-odakint valami hatalmas
löveg zengte kvadrofon haláldalát.



– Korog a gyomrom – panaszkodott Zhord. – Lehet, hogy Lex képes
sziklát meg rozsdát enni, de én... én nem!
– Igen, tényleg össze tudnék rágni pár fémdarabot meg követ –
mondta az óriás –, de én sem vagyok képes arra, hogy
tápanyagokat vonjak ki belőlük. Kapcsold ki a lámpádat.
Takarékoskodjunk az energiával.
Ha most visszamennének a Hiperhálóba, és keresnének egy olyan
világot, ahol élelmet és innivalót szerezhetnek, akkor megtörnék a
folyamatot, letérnének arról az útról, amelyet követve idáig
eljutottak. Ez volt a második töréspont, amelyet a térkép jelölt.
Valahogyan el kell jutniuk a következő hiperkapuig, mégpedig
ennek a bolygónak a felszínén. Ha nem teszik meg, akkor kezdhetik
elölről az egész utazást.
Elölről? Vajon létezik még a Sabulorb, ahonnan elindultak? És vajon
meddig bírnák ezt a kínlódást? Mennyi áldozatot kell még hozniuk
azért, hogy elérjék a céljukat? Lex már így is elvesztette a fél
szemét; ha újabb útmutatásra volna szükségük, ha ismét meg
akarná gyújtani az ujját, akkor csak egy-két látóideget vagy talán a
retináját ajánlhatná fel...
– Egy ilyen kvadro löveg minden csatában jelentős célpont –
mondta Lex. – Reménykedjünk, hogy az ellenség... bárkik, bármik
legyenek is... bevet ellene valami komolyabb fegyvert, esetleg egy
nagyobb teljesítményű ágyút vagy sugárlöveget, és szétlövi. Ezzel a
dombbal együtt. – Megvizsgálta a tetőpaneleket a helyükön tartó
fémgerendákat, aztán a gerendákat alátámasztó boltíveket. –
Szerintem csak annyit tehetünk, hogy meghúzzuk magunkat a
hiperkapu belsejében, és imádkozunk egy telitalálatért.
Jaq elgondolkozva széthajtogatta a hálópáncélját, levetette a
köpenyét, magára öltötte a rugalmas páncélt, majd visszavette a
köpenyt. Ezután mind a négyen beléptek a hiperkapun, leültek, és
lehajtott fejjel, imádkozva várták, hogy valami telibe találja a
dombot, s megrepessze a kamra belülről áthatolhatatlan falait.
Rakelnek vacogott a foga a félelemtől. Zhord komoran hallgatott – a
zömik számára sosem jelentettek túlságosan sokat az
Istencsászárhoz intézett fohászok.
* * *
Mintha az egyik imára érkező válasz lenne, irtózatos robaj rázta
meg a kriptát. A falak, a boltívek olyanok voltak, mintha valami
ragadozó őshüllő prédájának bordái lennének.
A bömbölés folytatódott, a hang egyre erősebbé vált. Odafent, a
kriptán kívül valami összeomlott, a törmelékei tonnaszámra
zuhogtak alá. A boltívek felnyögtek, aztán megroppantak. Fullasztó
portömeg ömlött át a Hiperhálóba.
* * *
Amikor a por leülepedett, amikor már keresztül lehetett látni rajta,
világossá vált, hogy egy hatalmas kődarab hullott a Hiperháló-kapu
elé. Szerencsére nem zárta el teljesen a kijáratot, a résen talán még
egy űrgárdista is át tudta préselni magát.
Valahonnan fentről bizonytalan és halvány, de minden kétséget
kizáróan természetes eredetű fény érkezett. Szerencsére ennek a
világnak a kőművesei adtak arra, hogy masszívak legyenek az
építményeik. Talán ennek volt köszönhető, hogy a felső épület nem
hullott szét alkotóelemeire, hogy az alázuhogó tömbök nagyok,
egészen nagyok voltak – olyan nagyok, hogy súlyukkal újabb
rombolást végeztek az alattuk lévő rétegekben, és lehetővé tették a
hiperkapu túloldalán várakozók számára, hogy az így kialakult
járatokon, kéményszerű réseken keresztül feljuthassanak a felszíni
pandemóniumhoz.
* * *
A látvány, amely a szemük elé tárult...
...maga volt a színtiszta rettenet.
Egy lerombolt erődítmény, amelyben nemrég még a percekkel
korábban megsemmisített löveg állt, egy hullámzó felületű völgy fölé
magasodó meredek domb legtetején állt. A domb valami ősrégi,
kihunyt vulkán kúpjának látszott, a tetején még fel lehetett fedezni
az egykori kráter maradványait. Az idők során megvastagodott
kráterfal peremére felépített bunker rőd a találat után kőfog
halmazzá változott – úgy festett, mintha egy valódi
behemót-csontokból összetákolt ork építmény volna. A hely ideális
volt egy kvadro löveg számára.
A négy utazó a kráter szélén állva messzire elláthatott;
megállapították, hogy messzebbre kell jutniuk a szokásosnál, és
hogy az út legelső szakaszának megtétele sem lesz valami könnyű:
a domb meredek oldalai valódi kihívást jelentettek számukra.
A bunker-erőd romjai között hullák hevertek. Gyanítani lehetett,
hogy a halottak egy része lezuhant a kráter belsejébe. A közelben
életnek egyetlen apró jele sem mutatkozott. A közelben? A terep a
rombolásról festett kép modellje lehetett volna.
De mindez nevetséges semmiség volt ahhoz képest, ami a domb
aljában, a völgyben lejátszódott! Odalent emberek és gépek
tömegei küzdöttek egymással. Aprócskának látszó testek és
tárgyak, amelyek egyetlen gigantikus masszává alakulva csatáztak.
Aprócska tárgyak? Pedig milyen roppant szerkezetek gördültek és
okádták odalent a halált! Csatatankok és szupernehéz tankok, mobil
csataágyúk, speciális hordjárműveken guruló lövegek, négycsövű
lézervetők motorizált töltőegységeken. És mindezek fölé
tornyosulva Titánok, hatalmas, embertestet mímelő lépegető gépek,
gépágyúkkal, plazmaágyúkkal, és lánckardokkal a karjuk helyén,
fel-felizzó energiapajzsokkal körülvéve, amelyek könnyedén
közömbösítették az őket megcélzó lövedékeket.




Az uniformisszürke égből ritka eső szemerkélt, amely a kavargó
füsttel és a gépek által kiböfögött gázokkal együtt pasztelles,
betegesen fakó színekkel vonta be a tájat.
A Titánok olyanok voltak, mintha két lábra ágaskodó teknősbékák
lennének. Páncéltömeggel fedetten lépkedtek előre, a céljuk
irányába; karmos, masszív lábaik szétzúzták az alájuk kerülő
gyalogosokat, válogatás nélkül, ellenséget és barátot egyaránt. Az
egyik gépágyúkarja megbénítva, megcsonkítva lógott. A másiknak a
lába vált űködésképtelenné, de nem adta fel a küzdelmet,
sántikálva, sérült végtagját maga után húzva haladt. A távolban egy
széles szájú, izzó kráter jelölte azt a helyet, ahol valamelyik Titán
reaktora túltöltődött és felrobbant.
Parányok harcoltak parányok ellen. Tankok a tankok ellen. Titánok
küzdöttek más Titánokkal. Lézerpengék vették célba a Titánokat,
négyesével röpködő csóvák, amelyek megpróbálták lehántani róluk
a páncélt, feltörni testükön a kemény héjat. A Titánok
szétrobbantották a lézerlövegeket szállító lánctalpas járműveket,
amelyek pusztulásuk előtt még egyszer, utoljára megpróbáltak
végezni ellenfelükkel. Minden összekavarodott, a látvány részletei
egymásba olvadtak. A csatateret roncsokból és hullákból szőtt lepel
fedte – fentről mindegyik csak apró, csonkolt hangyának látszott.
Ezernél is több tűzoszlop lobogott. Ha voltak is települések,
szántóföldek vagy magányos épületek ebben a völgyben, már
semmi sem maradt meg belőlük. Nyomuk sem látszott többé.
A lerombolt erőd újra és újra megremegett, rengéshullámok rázták
falait. A levegő szinte szétrobbant. Ó, hogy küzdöttek, hogy
kínlódtak az emberhordák! Ó, milyen tökéletes, mennyire pusztító
erejű volt a fegyverzetük! A Titánok némelyike Ragadozó osztályú
behemót volt, rakétakilövőkkel és turbólézerekkel felszerelt gigász.
Voltak köztük Véreb osztályúak is, plazmavetőkkel és
megalövegekkel. Ó, azok a lövegek, azok a harci eszközök! Azok
az ágyúk, azok az energiaöklök...! A tyranidákkal való találkozás
után ennek a pusztító, vérre és győzelemre vágyó emberhadnak a
látványa nem is annyira borzalommal, inkább valami kellemesnek is
nevezhető érzéssel töltötte meg a szemlélők lelkét. Hiszen ezt
ismerik! Hiszen ilyet már láttak! Hiszen ez emberi...!
Rakel reszketett.
A Titánok fölé egy vörös kastély tornyosult, amelyet két hengeres,
lángköpő bástya támasztott alá. Füstfátyol vette körül, de aztán
láthatóvá vált. Legfelső tornyaiból plazmaágyúk és lézer lövegek
meredtek ki. A négy felső torony közül kettő égett; az
emberparányok lemenekültek ezekből, és a díszes, biztonságosnak
tűnő bástyafokok mögött kerestek menedéket. Ezek a bástyafokok
a mobil kastély vállrészen húzódtak végig. A nyaktornyon egy
forgatható, óriási fej helyezkedett el. Mindkét oldalán masszív,
könnyen mozgatható lövegek voltak, multi olvasztók és lézer ágyúk,
a tetején hadilobogók megpörkölődött, rongyos maradványai
lobogtak. A monstrum csípőjének és ágyékának magasságában
kisebb tornyok meredeztek, a csizmaszerű lábbástyákat
adamantiumból készített hihetetlenül vastag és erős rudak csatolták
hozzá a combtornyokhoz. Az egyik „csizmát” lángnyelvek
nyaldosták körül.
A kastély, a humanoid építmény minden szabad felületét aranyozott
koponyák díszítették, birodalmi sasok és kecsesen kanyargó,
csodásan ívelő levelű heraldiák.
Az egyik hatalmas vörös „csizma” megmoccant. Széles árkot
szántott a talajba. Lassan előrébb lépett. Nem valami szimpla
kastély volt ez, hanem valódi titán a Titánok között. A mozgó csizma
aljában karomszerű lépcsősorokat építettek ki; a tetejükön lévő
kapukon keresztül katonák tömegei rohantak ki a csatába.
– Mi a jó...? – hörögte Zhord. – Az Adeptus Mechanicus már megint
kitalált valamit?
A Titánok titánja bajban volt. Tornyait és az egyik lábát tűz
emésztette. Plazmaágyúja működésképtelenné vált. Multiolvasztó
karjának belsejében lángok lobogtak; a belül tomboló tűz parázsló
salakká változtatta a tartályokat és a fémszerkezeteket. Az egyik
Titán szembefordult vele, és az ágyékába küldött egy
p l a z m a s u g a r a t . . .
Nehéz lett volna analizálni a helyzetet, de a jelek szerint a birodalmi
erők álltak vesztésre.


A kráter domb tetején álló négy vándor erőtlen hörgést hallott a
közelből. Az egyik, eddig élettelennek hitt test megmozdult. A férfi
hosszú kabátjának magas gallérján aranylevelek csillogtak, válláról
aranyzsinórok maradványai lógtak a mellkasára. A mandzsettáit
szent ikonok és kitüntetések díszítették, kesztyűit miniatűr
acélkoponyák. Arcát láng pörkölte. Lábai összezúzódtak,
valószínűleg a medencecsontja is komolyan megsérült. Az
ágyékánál és a csípőjénél véres volt a ruhája.
Amikor magához tért, felmordult; a fájdalmas nyögés egyetlen
pillanattal később már dühödt hörgés lett – magatehetetlenül
őrjöngött, hogy képtelen megmozdulni és folytatni a harcot. Lehet,
hogy a gerince is eltört? Mindenesetre moccanni sem bírt.
Elfordította a fejét, mély lélegzetet vett.
– A Császár nevében segítsetek a komisszárotoknak! – adta ki a
p a r a n c s o t .



Vajon hallucinált? Vajon a fájdalom vakította el annyira, hogy azt
hitte, ez a köpenyes ember, ez az óriás, ez a zömik meg ez a nő a
Birodalmi Őrség tagja? Az Őrség katonáit számos világról
toborozták össze, a bolygók általában a saját véderejüket alkotó
egységek legjobbjait küldték a Császár szolgálatába, de időnként
megesett, hogy egyes világok a legelszántabb és legvakmerőbb
bűnözőiket vagy barbáraikat képezték ki a majdan megvívandó
szent harcokra, ilyen emberekkel képviseltették magukat az
alakulatban. A komisszárok feladata éppen az volt, hogy
engedelmességre és egymással való együttműködésre
kényszerítse e sok helyről származó sokféle katonát, hogy
megteremtse közöttük az összhangot.
Gondolatmenete logikus volt: hogyan kerülhetett ez a négy,
szemmel láthatóan jól felfegyverzett harcos erre a helyre, ha nem
az Őrség tagjai? Ha a lázadók közé tartoznak – ezt a lehetőséget
sem lehetett kizárni –, akkor... Akkor egy sebesült komisszár
legfeljebb annyit tehet, hogy példamutatással, saját fizikai és
lelkierejének kinyilvánításával, szavakkal és parancsokkal
kényszeríti őket arra, amire fegyverrel nem sikerült. Egy komisszár
esetében elképzelhetetlen más megoldás; egy komisszár nem
könyöröghet, nem kérhet kegyelmet.
Aztán Jaq mindent megértett.
A robbanás, amely szétrombolta a löveget, megvakította a tisztet.
Bénán és vakon feküdt, miközben arra gondolt: ha ő életben
maradt, mások is megúszhattak a telitalálatot. Mások, akiknek most
bármilyen áron az ő segítségére kell lenniük.
Jaq keresztülmászott egy törmelékhalmon, és letérdelt a vak ember
m e l l é .
– Birodalmi inkvizítor vagyok, komisszár – mondta határozott
h a n g o n .
– Végre! – hörögte a férfi. – Végre!
– Megmutatnám neked a tenyeremen lévő tetoválást, csakhogy...
elvesztetted a szemed világát.
– Végre...!
A komisszár a jelek szerint már régóta imádkozott azért, hogy
megérkezzen egy inkvizítor. Ebből kiderült, hogy ami ezen a
bolygón folyik, az nem szimpla lázadás, hanem valami eretnekség,
valami hitbéli elfajzás megnyilvánulása.
És a jelek szerint a csatamezőn ezek az elkorcsosult hitűek kerültek
a győzelem közelébe.
Vagy lehet, hogy a fájdalom, a vakság tudata elhomályosította a
komisszár elméjét? Ilyen körülmények között még egy ennyire hithű
és acélos akaratú ember szavait sem lehetett feltételek nélkül
e l f o g a d n i .
– Fogságba estünk, nem sokkal az érkezésünk után — hazudta
Jaq. — Csak nemrég sikerült megszöknünk. Téged kerestünk. Az
Őrség azon tisztjei, akikkel eddig találkoztunk... Nos, nem tűntek túl
megbízhatónak. Mondd el, komisszár, véleményed szerint milyen
természetű eretnekség ütötte fel a fejét ezen a bolygón?
– A lázadó... Lucifer Princip kijelentette, hogy a Császár fia... és így
a Birodalom trónjának örököse. A követői hiszik, hogy ez a világ, a
Genost lesz az új Föld. Ennyire egyszerű és ennyire ostoba
dologgal állunk szemben, és... – A fájdalom elnémította a
sebesültet. Az ajkába harapott, fogai nyomán kiserkent a vér.
A hír megdöbbentette Jaqot.
A Császár egyik fia...! Valaki, aki tud arról, kitől származik, ki
nemzette! Vagy lehet, hogy ez a Lucifer Princip agyalta ki az
egészet? Lehet, hogy hazugság minden szava?
Ha viszont nem hazudik, akkor lehetséges, hogy a vándorló
Harlekineknek sikerült beazonosítaniuk. Lehet, hogy
megvilágosodottá tették. Esetleg ők gyújtottak fényt a fejében. Ha
ez történt, akkor ez az ember valamilyen kapcsolatban van az
eldákkal... Lehet, hogy a Sensej Lovagok már régen rátaláltak, és
tájékoztatták arról, hogy valójában kicsoda-micsoda. Valószínűleg
egyet sem tudott a hosszú őrködéshez kapcsolódó titkok közül... De
vajon mennyit tud a Lovagokról, mennyit a Császár fiairól? Ha
egyáltalán léteznek. Abban az esetben, ha ez az egész nem csupán
k i t a l á c i ó .
– Vagy nem elég egyszerű? – kérdezte a komisszár. A hangja
gyanakvó volt. Őket arra is kiképezték, hogy észleljék a devianciát,
és kiirtsák azt.
Egyszerű? Ó, korántsem az!
– Az Inkvizíció tapasztalata az, komisszár, hogy ami egyszerűnek
látszik, az valójában valami nagyon bonyolult és szövevényes dolog
maszkja – felelte Jaq. – Mondd, ez a Lucifer Princip halhatalannak
vallja magát?
– Hát persze hogy annak! De természetesen senki sem halhatatlan,
Őt, a Földön Lakozót kivéve! – A férfi felköhögött; törött csontjai
iszonyatos fájdalmat okoztak neki. Ismét az ajkába harapott.
– Ez a Princip... – tette fe Jaq a következő kérdést – erről a
bolygóról származik? Innen, a Genostról?
– Ezt senki sem tudja. Hogyan sikerült megszöknöd, inkvizítor? Ki
van veled? Engem Boglár Zylovnak hívnak. Mi a neved?
Jaq válasz helyett feltett még egy kérdést.
– Tudsz valamit egy rejtélyes kék alagútról, Zylov, amely úgy
harminc kilométeres körzeten belül van?
A másik kaput Jaqnak mindenképpen meg kellett találnia. Lehet,
hogy az eldák azon keresztül érkeztek ide, a Genostra, hogy
felfedezzék Principet – ha Princip valóban ennek a világnak a
szülötte, és ha az eldáknák tényleg van valami közük a dologhoz.
Ha Princip valóban halhatatlan, és valóban az, aminek vallja magát,
akkor elég furcsa, hogy még mindig ezen a bolygón van, azon a
helyen, ahol született; különös, hogy tízezer évvel azután, hogy a
Császár szétszórta testének magvait, egyik fia még mindig itt
tartózkodik. Jaqot ezek a bizonytalan tényezők, ezek a kétségek
legalább annyira meggyötörték, mint Zylovot a vaksága és testének
széttört csontjai.



– Nincs itt semmiféle kék alagút – nyögte a komisszár. – Mi az? És
miért keresed?
A lerombolt bunker-erőd alatti kaput valakik időt és erőt nem
kímélve már a távoli múltban elrejtették. A másik Hiperháló-kijáratot
valószínűleg ugyanígy lezárták.
– Tudsz valamit egy olyan ősrégi épületről, amely erre a bunkerre
hasonlít? Van valami ilyesmi harminc kilométeres körzetben?
Zylov a völgy irányába biccentett, arra, ahol tovább dúlt a pusztítás,
a harc.
– Nem értem a kérdésedet, inkvizítor.
– Őszintén remélem, hogy birodalmi erőinknek sikerül élve elfogniuk
azt a lázadót – jelentette ki Jaq.
– Én pedig már azzal is megelégednék, ha birodalmi erőinknek
sikerülne életben maradniuk – tette hozzá a komisszár.
– Árulj el valamit. Rajtad kívül hány komisszárt rendeltek ki a
c s a p a t o k h o z ?
– Hármat. Nem, már csak ketten vannak. Gryphiust megölték.
Ketten vannak... meg én.
– Te már nem vagy olyan állapotban, hogy ellásd a szolgálatod –
mondta Jaq lágy hangon. – Jó lenne, ha láthatnád a
tenyértetoválásomat... Szükségem van a komisszár jelképekre,
mert úgy érzem, csak ezek birtokában tudom megfelelően elvégezni
inkvizítori nyomozásomat. Megpróbálom úgy levenni rólad a
kabátodat, hogy ne okozzak túl nagy fájdalmat.
Igen, ez a díszes kabát, bármennyire összemocskolódott,
hozzásegítheti Jaqot ahhoz, hogy akadálytalanul mozogjon a
birodalmi csapatok között – mindenki komisszárnak fogja hinni,
olyasvalakinek, akinek minden egyes katona feltétlen
engedelmességgel tartozik.
– Vannak inkvizítorok, akik jobban szeretnek titokban dolgozni –
vallotta be Jaq a sebesültnek. – Most pedig nagy jelentősége van a
titoktartásnak, mert csak így szerezhetek elegendő információt
Principről, illetve arról, hogy valóban eretnek-e. Csakis ezek
birtokában dönthetek a...
– ...purgálásról! Semmisítsd meg, ne nyomozz!
– Egy komisszárnak elég, ha csak a felszínt vizsgálja meg. Egy
valódi inkvizítornak... nekem azonban sokkal mélyebbre kell
hatolnom. In nomine Imperatoris!
Zylov összezavarodott, az ájulás kerülgette. A fájdalom áttaszította
abba az állapotba, amelyben minden mindegy – még egy
komisszárnak is.
– Kaja! – kiáltott fel Zhord.
Miközben Jaq a tiszttel beszélgetett, Lex pedig figyelemmel követte
a domb aljában folyó küzdelmet, a kis fickó a romok között
kutakodott, és talált pár élelmiszeres zsákot meg néhány kulacsot.
Zhord tele kézzel érkezett vissza Jaqhoz, és végigmérte az
inkvizítort, aki közben magára vette az aranydíszekkel dekorált
nagykabátot.





– Remek. Olyan... könyörtelen lettél tőle. Miben sántikálsz, főnök?
Jaq tudta, csak összezavarná és megrémítené Zhordot, ha
megemlítené neki a Császár fiait. Ráadásul teljesen felesleges lett
volna a dolog, időpazarlás. A legfontosabbnak most az látszott,
hogy megtalálják Lucifer Principet, akit minden bizonnyal tucatnyian
vagy még többen védelmeznek. Egy valódi birodalmi orgyilkosra –
nem pedig egy ilyen hamisítványra – lett volna szükség ahhoz, hogy
a közelébe lehessen férkőzni. Csakis a Callidus Szentély valamelyik
orgyilkosa lehetett képes ilyesmire, a megtévesztés és a ravaszság
nagymestere. Jaqnak ennél a küldetésnél igazán szüksége lett
volna Ey'Lindire.
De semmi baj, Ey'Lindi már nincs messze. Igaz, halott, de ez nála
csupán ideiglenes állapot. A feltámasztása – amely majd olyan
rettenetes pszichikai rengéshullámot fog előidézni, és amely az
inkvizítor számára mindennél fontosabb volt – már elérhető
közelségbe került, csupán a Hiperháló néhány szektorán kellett
keresztülhaladni ahhoz, hogy sikerüljön...
– Olyan helyet kell keresnünk, amely hasonlít erre – közölte Jaq. –
Lehet, hogy az álcázóépítmény a csatározásokban megsérült,
esetleg megsemmisült, így láthatóvá vált a kapu. Ha nem, akkor
nekünk kell romba döntenünk a fedőobjektumot.
El kell jutnunk oda, és közben védelemre, lehetőleg fegyveres
támogatásra van szükségünk, ezért lefoglalok egy birodalmi Titánt.
Lex megköszörülte a torkát.
– Mi, a bajtársaimmal – mondta sötét arccal – egyszer eltérítettünk
egy lázadó Titánt.
Zhord leejtette a kezében tartott csomagokat, és kissé gúnyosan
tapsolni kezdett. – Hogy nekünk mekkora szerencsénk van! Most,
hogy ezt tudjuk, akár fejest is ugorhatunk abba, ami odalent folyik.
– Ahhoz, hogy képesek legyünk irányítani – folytatta Lex –, az egyik
bajtársam kénytelen volt megenni a Titán-legénység egyik megölt
tagjának nyers agyvelejét.
Rakel megszédült, és öklendezni kezdett.
– Persze ti feleslegesen tennétek ilyesmit – mondta Lex –, ti hiába
ennétek agyvelőt annak érdekében, hogy megszerezzétek a benne
lévő tudást, mert belőletek hiányzik az a szerv, az az
Omophagea-mirigy amellyel minden űrgárdista rendelkezik, és
lehetővé teszi számunkra, hogy a hús megemésztésével a
magunkévá tegyük valakinek az emlékeit.



– Huh! – jelentette ki Zhord. – Egyszer segédmérnök voltam egy
hajón, amely egy rakománnyi Titánt szállított el a Marsról. Huh,
nagyfiú, ha valaki, akkor én aztán tényleg tudom, milyen nehéz
elboldogulni velük.
– Azt mondtam – üvöltötte Jaq –, hogy lefoglalunk egy Titánt! Nem
azt, hogy felkapaszkodunk az egyikre, behatolunk a belsejébe, és
megöljük a legénységét. A legénység engedelmeskedni fog nekünk.
Inkvizítor vagyok, és most egy birodalmi komisszár feladatait
végzem, tehát ennek megfelelően fognak viszonyulni hozzám...
Meg kell tudnom, hogyan veszíthetnek a Császár erői ezen a
helyen. Ez csakis azt jelentheti, hogy itt nem erős, vagy talán nem is
létezik a hit.
Ezzel a logikával lehetetlen volt vitatkozni.
– Láthatod – mondta a zömik Rakelnek –, nincs semmi, ami miatt
aggódnod kellene. Az őseimre mondom, hogy nincs ilyesmi!
Egyszerűen csak belopakodunk a halál völgyébe, és ő ránk ereszti
rakétáit. Ha eddig nem párologtattak el minket ha eddig nem
sütöttek vagy robbantottak cafatokra bennünket, akkor... Akkor
tényleg megpróbálkozhatunk a dologgal.