szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Monstrum (IX. fejezet)

Kilencedik fejezet
Monstrum

A vonat vezetője nem túlzott, amikor az erőd méreteiről beszélt.
A hatalmas Homokház két kilométer magasan lévő héjteteje alatt
Jared Khan (más néven: Tarik Ziz) citadellája legalább ötszáz
méterre emelkedett a talaj fölé. Az építmény falai, az egyik
oszlopóriást gombatelepként körbefogó tornyai téglával borított
plasztacélból készültek. A függőleges felületekből szobrok és
vízköpők domborodtak ki, a legtöbb az agyaras orkokra emlékeztető
szörnyet ábrázolt. Az ork szobrok talán annak állítottak emléket,
hogy a zöld bőrű kalózok a távoli múltban megjelentek a Darvashon,
és feldúlták Homokházat? Lehet, hogy abban az időben ez a
citadella volt a bolygón élő emberek utolsó menedéke?
Az építmény döbbenetesen réginek látszott; némely részéről
leomlott a téglaborítás, s látni lehetett a dekoráció alatti vastag
fémtáblákat. Lehet, hogy a falak nem is plasztacélból, hanem
adamantiumból készültek? A fény olyan erőtlenül jutott be a ahéj
tető alá, hogy ezt nehéz volt bizton megállapítani. A csonka kúp
alakúan magasodó épülettömb valószínűleg még egy
ágyúössztűznek is ellenállt volna. (Persze a Darvash lakói még
álmukban sem gondoltak ilyen pusztító erejű fegyverek
használatára; eszükbe sem jutott, hogy ágyúzzanak az oszlopokkal
alátámasztott tetőkolosszus alatt, ahol parazitákként éltek.)
A citadella Homokház déli végében állt, távol a vasútállomástól.
Csak kétoszlopnyi távolság választotta el a héjtető lefelé hajló
o l d a l f a l á t ó l .
Jaq még akkor sem használhatott volna ágyúkat az építmény
bevételéhez, ha rendelkezésére állnak ilyen eszközök. Egyetlen
módon juthatott be: ravaszsággal. Csalnia kellett, fondorlathoz
folyamodnia – más választása nem lévén.
Hamarosan megtudták, mi az a „hiba”, amiről az Ey'Lindi által lelőtt
orgyilkos a halála előtt beszélni akart...
Jared Khan abban a kolosszális, recés kagylóhéjra emlékeztető
falú, elektrofáklyákkal megvilágított csarnokban fogadta látogatóit,
amely negyed kilométernyire a kapu fölött helyezkedett el.
Jaq közölte a kapuőrökkel, hogy olyan értékes információ van a
birtokában, amelyet Khannak mindenképpen ismernie kell, és
amelyet kizárólag neki mondhat el. Hogy még vonzóbbá és
rejtélyesebbé tegye a dolgot, megemlített egy nagy ajkú maszkot
viselő orgyilkost.
Jared Khan kíváncsiságát ezzel természetesen sikerült eléggé
felpiszkálni. Megüzente látogatóinak, hogy fogadja őket. Jaq és
társai akadály nélkül beléphettek a citadellába – miután megváltak
fegyvereiktől. Khan is tudta, az információ érték, s megtartása felér
egy testőrszakasszal. Úgy tervezte, a hír birtokosai sohasem
hagyhatják el erődítményét.
Az őrök bekísérték a triót a fogadócsarnokba, azután elvonultak. Mi
szükség lett volna rájuk? Ziz, akit itt Khanként ismertek, tudott
vigyázni magára.
Amikor Ey'Lindi legutoljára látta szentélye Director Secundusát, Ziz
alacsony, zömök, füstös képű férfi volt, körülbelül olyan magas, mint
Zhord. Halálos törpe. Akkor még rúnákkal díszített gyűrűket viselt
az ujjain, amelyek mindegyikében erős mérgeket, hallucinogén
anyagokat vagy bénító toxinokat tartott. Valódi fogai helyén
skarlátvörös és fekete agyarakat hordott. Apró termete miatt
sebezhetőnek tűnt, de hiba volt, ha valaki megfeledkezett arról,
hogy omega-danos mestere a harcművészeteknek. Senki sem
akadt, aki jobb lett volna nála, kivéve természetesen a Callidus
f ő i g a z g a t ó j á t .
Akkor ilyen volt Ziz – Jared Khan azonban, aki elé a kapuőrök
bevezették Jaqot, Ey'Lindit és Zhordot, tökéletes gyilkoló gépnek
l á t s z o t t .
Kétszer olyan magas volt, mint Ey'Lindi. A hatalmas szerkezet külső
burkolata keramitból készült. Felületén és a hajlatokban, a
mélyedésekben és a résekben sok száz, talán több ezer gonoszul
villogó pengét helyeztek el. A pengék többsége apró, körömnyinél
alig hosszabb, ősi stílusban készült kés volt, amelyek olyan sűrűn
meredeztek egymás mellett, mintha egy acélpáncél pikkelyei
l e n n é n e k .
A szörny egyik fémkarja energiaökölben végződött. Egy ilyen kézzel
könnyedén fel lehetett emelni egy embert, és addig lehetett
szorítani, míg a bordái, a szervei és a húsa száraz kígyóbőrként rá
nem tapadtak a gerincére. A másik mechanikus kar végén
gépfegyvert helyeztek el, amelynek hat forgócsövéből
másodpercenként több száz golyót lehetett kilőni.
Szemek helyett közömbös kristálylencsék meredtek a látogatókra. A
légszűrővel ellátott maszk mögül szintetikus hang hallatszott.
– Meglepődtetek? Megértem...
Ey'Lindi behajlította a lábát, és lótuszülésben letelepedett a
plasztacél padlóra. Nem nézett Khanra, lesütötte a szemét –
tisztelettudónak látszott, bár lehet, hogy éppen azt akarta eltitkolni,
mennyire nem tiszteli az egykori Director Secundust. Előírásszerűen
végrehajtotta az üdvözlés szertartását, és közben lopva szemügyre
vette az előtte álló páncéltömeget, amelyen egyetlen ember és
egyetlen telivér, halálos erejű karommal rendelkező génorzó sem
tudott volna sebet ejteni.
Jared Khan géptestét meg sem lehetne karcolni. Ha valaki
rátámadott volna, a pengék darabokra hasogatják az illetőt, mielőtt
a közelébe ér.
Ey'Lindi emlékezett rá, hogy Ziznek annak idején egy egész
gyűjteményre való pengéje és kése volt. Ezek egykor a Callidus
Szentélyben lévő lakosztálya falait díszítették, most viszont a
gépember burkolatán villogtak.
A kiborg mindkét hónalja alatt és körül korbácsvastag acélcsápok
kígyóztak. Látszott rajtuk, bármelyik pillanatban képesek önálló
életre kelni, hogy kiüssék a késsel vagy egyéb pengével támadó
vakmerő kezéből a fegyvert.
Jaq, ahogy körülnézett a teremben, a fémfalakon golyónyomokat
látott, de egyetlen szúráshelyet vagy ökölcsapásra utaló horpadást
sem fedezett fel. A jelek szerint a harci gép itt csak a célba lövést
gyakorolta, késeit és energiaöklét nem használta.
– Félelmetes lettem? – kérdezte a géphang.
– Mindig is az voltál, secundus – mondta Ey'Lindi anélkül, hogy
változtatott volna alázatos pózán.
– Secundus? Secundus? – Az energiaököl megmozgatta masszív
fémujjait. – Jared Khan vagyok!
– Tarik Ziz vagy – felelte Ey'Lindi.
Az energiaököl ujjai úgy feszültek meg, mintha ráfonódtak volna egy
láthatatlan áldozat testére.
– Biztos vagy benne? Honnan tudod, ki él ennek a szerkezetnek a
b e l s e j é b e n ?
Jaq ekkor jött rá, hogy valójában mit lát. Egy monstrum... Igen, a
Mars mérnökei készítettek ilyen gépezeteket az ősi tervrajzok és
elképzelések felhasználásával a Császár lovagjai számára.
– Valóban egy monstrum áll előttem – mondta Ey'Lindi. – De egy
olyan monstrum, amelyet Tarik Ziz pengegyűjteményének darabjai
díszítenek fel.
– Dísz? Szerinted ezek csak díszek? – Az egyik acélkorbács vége
lusta kígyóként felemelkedett, majd ráfonódott az egyik egészen
apró tőr pengéjére.
Lehet, hogy a csápkorbács kiemeli a tőrt a gép burkolatából? Talán
elhajítja, Ey'Lindire dobja? Vajon milyen méreg lehet a penge
h e g y é n ?
A csápkorbács könnyedén mozgott, a gép viszont nehézkes gigász
volt. A súlya? Több tonnát nyomhat. Csatamezőn senki és semmi
sem veheti fel vele a versenyt, ám itt, egy ilyen citadella
gyomrában? Falakkal határolt szűk terepen? Talán... Igen, itt talán
legyőzhető. Még akkor is, ha a csápjai úgy fickándoznak, akár a
legfürgébb kígyó farka.
De mégsem! Senki sem lehet olyan ostoba, hogy alábecsül egy
ilyen óriást! Ki tudja, milyen elme irányítja ezeket az acél
v é g t a g o k a t ?
– Még az űrgárdista-káptalanokban is ritkaságnak számítanak az
önálló akarattal bíró monstrumok – felelte a szintetikus hang a ki
sem mondott kérdésre. – Talán... Igen, elképzelhető, hogy egy
bizonyos secundus halandó teste használhatatlanná vált.
Elképzelhető, hogy az illető nem akart eltűnni ebből a világból, és
elakarta kerülni azt az amnéziát, amely a megfiatalítás
elkerülhetetlen velejárója. Talán nem is az emlékeit féltette, hanem
a tudását, a képességeit. Az is elképzelhető, hogy a Calltdus
hajlandó volt megadni ennek a bizonyos secundusnak a kiváltságot.
Az illető monstrummá változhatott...
Kis szünet következett, azután újra szétnyíltak az energiaököl ujjai.
– Ennek a monstrumnak a méhében egy tartósított test, egy
megcsonkított, magzati életet élő lény rejtőzik. A test megmaradt,
de én már nem vagyok azonos vele. Egy lettem a monstrummal. Én
vagyok a monstrum. Kemény lettem. Sebezhetetlen.
Legyőzhetetlen. Erősebb bármelyik omega-danosnál.
– Ez az eljárás a Callldusra vall – jegyezte meg Ey'Lindi. –
Bizonyára valamilyen hiper csalást hajtott végre annak érdekében,
hogy megszerezze valamelyik űrgárdista káptalantól ezt a kincset,
ezt a monstrumtestet.
– Lehetséges – felelte a géphang.
Vajon Ziz már felismerte Ey'Lindit? Rájött, hogy már Ey'Lindinek is
réges-régen meg kellett volna halnia, ha engedelmeskedik a
természet parancsának?
Még a legmegátalkodottabb gonosztevő életében is vannak olyan
pillanatok, amikor szeret eldicsekedni önnön gonoszságával.
Ilyenkor nem kell vallomásra kényszeríteni őket, beszélnek
m a g u k t ó l . . .
– Már a terv kidolgozása is évekig tartott, végrehajtása pedig
számos hű orgyilkos életébe került. Sajnos, olyan korban élünk,
amikor az Adeptus Mechanicusok közül egy sem tud ilyen tökéletes
monstrumot alkotni. Már az is felér egy kisebbfajta csodával, hogy a
legjobbak épségben maradtak. Persze vigyáztak rájuk, hiszen
azoknak a hős űrgárdistáknak akarták megőrizni őket, akiknek a
teste helyrehozhatatlan károsodást szenvedett, de tudatuk ép
maradt, és lelkük csak arra vágyik, hogy továbbra is szolgálhassa a
Császárt. A monstrumokat az olyan hősök számára őrizték meg,
akik egy ilyen élő gép belsejébe zártan talán még Őistenségét is
túlélik. – A hangban, annak ellenére hogy mechanikus volt, fel
lehetett fedezni a szenvedély nyomait.
– Nagy menet lehetett – mormolta Ey'Lindi.
– Igen. Nagy menet, nagy csalás, nagy akció. Az ilyesmi mindig
nagy áldozatokat követel. – A csápkorbács megsimogatott egy
másik pengét. A gépágyú csövei lassan, zümmögve forogni
kezdtek. A helyiségben fellobbant néhány elektrofáklya.
Úgy! Tehát Ziznek nem csupán a hitgyalázónak minősített implantok
miatt kellett száműzetésbe vonulnia. Nem csak azért kellett
elmenekülnie, mert engedély nélküli kísérleteket végzett. Elkövetett
még egy másik bűnt is: arra használta a Callidus Szentély eszközeit
és befolyását, hogy elrabolja az egyik űrgárdista káptalan féltve
őrzött kincsét. Arra használta a hatalmát, hogy megszerezze ezt a
szent, antik monstrumot.
Még belegondolni is iszonyú! A háború tüzében emésztődő
kozmosz egyik világán egy monstrumba zárt űrgárdista hős vívja
élethalálharcát a betolakodók, a Császár és az emberiség
ellenségeivel szemben. Egyszer csak felbukkan körülötte néhány
képzett orgyilkos, és addig mesterkedik, míg megszerzi a
gépcsodát. Nem törődve azzal, mi lesz a megkezdett csata
kimenetele, felviszik a hajójukra a monstrumot...
És mindezt csupán azért, mert Tarik Ziz parancsba adta!
Vajon mi lett a hős űrgárdista újjá kiónozott, magzati állapotban lévő
testével? Elpusztult? A rabló orgyilkosok felnyitották a monstrumot,
hogy megrohadjon a belsejében embrionális életet élő
e m b e r m a r a d v á n y ?
Istenkáromló, hitellenes tett...
Jaqnak ügyelnie kellett arra, nehogy hangosan is kimondja az
elméjébe toluló ima szavait.
Ziz megbízottai, akik megőrizték a testét és az emlékeit, súlyos
vétséget követtek el az egyik űrgárdista-káptalan ellen.
Valószínűleg megvesztegettek néhány techno papot, mert egyedül
nem állíthatták át a monstrum paramétereit úgy, hogy kiszolgálja Ziz
igényeit. A történtek után csoda, hogy a Callidus Szentély ilyen
türelmesen keresi a hitehagyott nyomát.
És megtalálták, rábukkantak, hiába rejtőzött el itt, a Darvash egyik
héjtetejű városa alatt...
Ziz, aki azért akart ebbe monstrumtestbe költözni, hogy életben
maradjon, kiborgként megalomán lett. Egy ilyen monstrum viselése,
a géppel való eggyé válás még azoknak az elméjét is megzavarná,
akiknek a lelke tisztább, mint az övé volt.
Tarik Ziz megőrült. Pszichopata és paranoiás lett. Ez utóbbi talán
nem minden ok nélkül...
– Mester – folytatta Ey'Lindi. Könnyedén, de lassan és
tisztelettudóan állt fel. Kezében azt a bőrdarabot tartotta, amelyet a
meggyilkolt orgyilkos kezéből harapott ki. A cafat időközben
megszáradt. Ey'Lindi megnyalta – nyála aktiválta a tetoválást _, és
felemelte a fölötte tornyosuló monstrum optikai kristályaihoz.
– Mester, Lenyűgözőben megöltem a Callidus egyik orgyilkosát.
Valahogy a fülébe jutott, hogy itt tartózkodsz. Téged akart
megtalálni. Követtem őt, mert... okom volt rá. Most már halott, nem
léphet fel ellened.
Halott, igen... Ey'Lindi könnyedén megölte szentélytársát. Megölte,
miután megtévesztette egy hazugsággal. A férfi élete utolsó
pillanatáig gyanakodott. Nem hitte el a mesét, hiszen tudta, hogy
egy monstrum ellen félig szétvagdalt testtel nem lehet merényletet
elkövetni. A halott orgyilkos megpróbálta kideríteni Ey'Lindi valódi
céljait, és hogy ezt az információt megszerezze a Callidus számára,
még arra is képes volt, hogy leleplezze magát.
A halott orgyilkos még élete utolsó pillanatában is hű maradt
szentélyéhez. Mert mi a hűség, ha nem az, hogy megpróbálta
figyelmeztetni szentélytársát – aki történetesen a gyilkosa volt –,
hogy hibát követ el. Hibát, amikor azt hiszi, hogy Tarik Ziz
ugyanolyan, mint egykor volt. Hibát, amikor abban reménykedik,
hogy sikeres merényletet hajthat végre a renegát secundus ellen.
Jaq eddig hallgatott, ám úgy érezte, elérkezett az a perc, amikor
közbe kell lépnie.
– Tarik Ziz! A hajónk fedélzetén van egy asztropata... Megbíztam,
hogy küldjön el egy üzenetet a szentélyedbe. Ráparancsoltam,
tudassa a Callidusszal, hogy itt vagy. Meg is teszi, ha negyven
szabványnapon belül nem térünk vissza hozzá. Ha valaki időközben
megpróbál feljutni a hajónkra, az asztropata el fogja küldeni az
i n f o r m á c i ó t .
Az optikai lencsék Jaq felé fordultak. Vajon a kristály is képes olyan
ravaszul, olyan eszelősen csillogni, ahogy egy emberi szem?
– Negyven szabványnap – ismételte a hang. – Mit akartok tőlem,
ami ilyen sokáig tarthat? Mi a biztosíték arra, hogy nem árultok el,
miután megkapjátok azt, amiért ide jöttetek?
– A szavam, Tarik Ziz. A Császár nevében tett fogadalmam. Mert
megesküszöm, ha kell, az Ő szent nevére! Semmi közünk sincs
ahhoz, milyen vitába keveredtél a szentélyeddel. Ennek az
ellentétnek annyi jelentősége sincs, mint egy növendékbolhának a
medve bundájában.
– Ezek szerint valami nagy horderejű feladatot kell elvégezned,
i n k v i z í t o r .
Jaq habozott, azután keserűen felnevetett.
– Olyan feladatot akarok elvégezni, Tarik Ziz, amivel senki sem
bízott meg. Én is éppen olyan renegát vagyok, mint te. Felelj egy
kérdésemre. Mi az, ami a galaxis hajtóművét mozgatja?
– A félelem és a halál – válaszolt Ziz. Talán arra gondolt, hogy a
haláltól való félelem..
– Igen – tette hozzá Jaq. – De a borzalom repedéseiben, ahogy a
medve bundájában a bolha, ott rejtőzik a szeretet. Vagy nevezzük
inkább megszállottságnak? Bevallom, szerelmes vagyok...
rögeszmésen szeretem ezt az orgyilkost, akit itt látsz magad előtt. –
A megfogalmazás nem volt éppen találó, de részben fedte az
igazságot. Mert így volt: az inkvizítor, akinek lelkében csak a
Császár iránt lehetne szeretet, vonzódott az orgyilkoshoz. És hogy
ezt a vonzalmát bebizonyítsa, hajlandó volt hozzásegíteni ahhoz,
hogy része legyen a kínok kínjában. Habár mégsem volt hitellenes
ez a szeretet, hiszen a sikeres műtét, Ey'Lindi visszaalakítása végül
is éppen az Istencsászár érdekeit szolgálta.
Ey'Lindi kifejezéstelen arccal bólintott, jelezve, ő is valami hasonlót
érez Jaq iránt.
– Ey'Lindi – dübörögte a géphang. Tarik Ziz végre felismerte a nőt.
– Én tehetséges kaméleonom... Látod, emlékszem rád. A
képességeim... azt hiszem, most már nyugodtan nevezhetjük
kapacitásnak... jobbak, mint valaha. Mindenre emlékszem, és
többre vagyok képes, mint régen.
Az ő kaméleonja... Milyen gunyoros volt ez a megszólítás, de
ugyanakkor mennyi igazság volt benne! Ziz volt a felelős azért, hogy
Ey'Lindi képes lett teste átalakítására, hogy külsőleg más tudott
lenni, mint ami valójában volt. Ziz volt az, aki felruházta azzal a
képességgel, mellyel talán senki más sem rendelkezett: azzal, hogy
képes legyen szörnnyé formálni magát.
– Még mindig jól tartod magad, Ey'Lindi – ismerte el a géphang nem
kevés irigységgel.
– Sztázisban volt – felelte Jaq. – Halld hát, mit kérek tőled a
szerelmemnek... Mit kell tenned azért, hogy ne áruljunk el. Vedd ki
az implantokat Ey'Lindi testéből. Azt szeretném, ha polimorfin
segítségével más alakot, más, gyönyörű és kívánatos alakot
ö l t h e t n e .
Zhord halkan felnyögött.
– Ez már tényleg szerelem – mondta Ziz. – Legendás lehet a
kapcsolatotok, inkvizítor. – Mindkét csápkorbács a borotvaéles
pengéket cirógatta. – Szerencsétek, hogy nem hagytam fel kedvenc
szórakozásommal, hogy folytattam a kísérleti operációkat. Az ilyen
beágyazott, organikusan fuzionált implantok kiemelése valóban
komoly kihívást jelent egy szakember számára...
Talán ő akarja végrehajtani az operációt? Az acélcsápjaival és a
késeivel? Mészárlás lenne, ha megkísérelné, nem pedig műtét.
Amikor beültették Ey'Lindi testébe az implantokat, tucatnyi
specialista dolgozott rajta, akik számtalan olyan bonyolult,
különleges litániák ismeretét igénylő eszközt használtak, amelyeket
egy ilyen monstrum képtelen lenne működtetni. A beavatkozást
végző csapathoz többek között hozzátartozott egy
radiográfadeptus, egy kibersebész, egy gépész implantológus, egy
organikus sebész...
– Kihívás a kibersebészeid számára – mondta Jaq, külön
kihangsúlyozva minden szót.
A monstrum gurgulázó, nevetésre emlékeztető hangot bocsátott ki
m a g á b ó l .
– Ne aggódj, a kedvenc játékszereimet is magammal hoztam, és a
kezelőiket sem felejtettem odahaza!
Tehát azok a mocskos kollaboránsok is itt rejtőznek
H o m o k h á z b a n . . .
– De azt hiszem, én is asszisztálni fogok a műtétnél – tette hozzá a
hang. – Én tudom a legjobban, hogy eredetileg milyen
beavatkozásokat hajtottunk végre. – A monstrum felemelte egyik
elefántlábát. Zhord azonnal hátrább ugrott; attól félt, hogy a
gépszörny eltapossa, akár egy poloskát.
– Örülök a lehetőségnek – folytatta a géphang. – Végre
befejezhetem a kísérletet, amit akkor kezdtem meg, amikor először
alteráltuk Ey'Lindi testét. Az utóbbi időben egy kicsit unalmassá vált
számomra a lét. Annak ellenére, hogy elég a késeimre néznem, ha
szórakozni akarok. Mert e pengék közül mindegyik felelevenít egy
régi emléket... Hogyan mutathatnám ki, mennyire örülök? Volt már
alkalmatok megcsodálni a Darvash homoktáncosait?
A monstrum forogni kezdett. Körbelépegetve egyre jobban
felgyorsult. A megerősített padló beleremegett a gyilkoló gép
mennydörgésszerű dobogásába. A szerkezet groteszk, förtelmes
táncot lejtett. Masszív acélkarjai széles szárnyakként emelkedtek
fel. Az energiaököl az egyik, a gépágyú a másik irányba mutatott.
(Jaq arra gondolt, ha most tüzet nyitna, ha a fejük fölé eresztene
néhány sorozatot, miközben így pörög, talán megsüketülnek, mielőtt
a falakról lepattanó golyók cafatokká szaggatják a testüket.) Mintha
még ez sem lenne éppen elég, az acélcsápok is kinyúltak, és
nekiláttak a levegő hasogatásának. A monstrum most olyan volt,
akár egy megelevenedett gigantikus halálbálvány.
Talán erődemonstrációnak szánta a táncot; talán azt akarta
megmutatni, hogy közel sem olyan esetlen és lassú a mozgása,
mint gondolnák. Vagy lehet, hogy semmi célja sem volt a
pörgésnek? Lehet, hogy csupán annyit igazolt, hogy Tarik Ziz
m e g ő r ü l t ?
Lassan-lassan abbahagyta a forgást.
– Negyven nap. – A hang nyugodtan és hidegen reccsent. – Hajói
emlékszem, az implantáció hat kemény óráig tartott. Ha használjuk
a Sanitas balzsamot, és felgyorsítjuk a sebek gyógyulását, a műtét
után egy hét is elegendő lesz a lábadozásra. Gondolom, legalább
egy hétbe tellett, míg a hajótoktól idáig eljutottatok... Kíváncsi
lennék, inkvizítor, hogy egy hurrikán mennyiben zavarná össze a
t e r v e i d e t .
– Nem lesz hurrikán, kegyelmes uram – szólt közbe Zhord. – Ezt a
vonatunk masinisztája olvasta ki a csontokból, miután
m e g é r k e z t ü n k .
Egy medve nézhet egy tűzhangyára úgy, ahogy a monstrum a
zömikre pillantott.
– Az asztropatánkat minden lehetőségre felkészítettük – mondta
Jaq gyorsan.
Ahogy kimondta e szavakat, még ő is elhitte, hogy igazat mond. Az
ember már csak olyan, hogy könnyen bele tudja élni magát a saját
hazugságaiba. (Egyszer, amikor behatoltak a Császár földi
palotájába, Jaq rákényszerült, hogy inkvizítornak adja ki magát.
Olyan jól játszotta a szerepét, hogy egészen meglepődött, amikor
rájött:
tényleg inkvizítor, csak éppen a céljai egészen mások, mint állítja.)
– Az asztropatánk egészen kivételes ember – tette hozzá.
– Nem hiszem, hogy végig kell csinálnod – mormolta a zömik
Ey'Lindinek abban a selyemdrapériás, prémszőnyeges szobában,
amelyet Ziz lakóhelyül jelölt ki számukra.
Jaq homlokráncolva nézett a drapériás falakra, a gömb alakú
világítótestekre, és jelentőségteljesen megpöckölte a fülét.
– Eszköz vagyok csupán, nem más – mondta Ey'Lindi. – A...
szerelem eszköze.
– Ez igaz volt: nem csupán orgyilkosnak, de kurtizánnak is
kiképezték. – Hogy is szokták mondani? A szerelem gyakran
gyötrelem.
Másnap Ey'Lindi kénytelen volt újra átélni a rémálmot, amit egyszer
már látott.
A műtétre egy plasztacél falú, barlangszerű helyiségben került sor,
melyet olyan erős lámpákkal világítottak meg, hogy a fénysugarak is
szikéknek tűntek. Jaq és Zhord egy törhetetlen üvegből készült fal
mögül figyelte az eseményeket. Arcukat tömjénnel és antiszeptikus
folyadékkal átitatott maszk takarta. Talán a szag miatt, talán más
volt az oka, de úgy érezték, hogy a műtő egy színház, amelyben a
beöltözött színészek szent ceremóniát készülnek előadni.
Az illatos maszk Jaq vonásainak legtöbbjét, Zhord arcát pedig
teljesen eltakarta. A kis fickóból nem látszott egyéb, csak a szeme,
amelyben rémület csillogott. Jaq sem tűnt nyugodtnak, de ezzel az
idegességgel nem keltett volna feltűnést: ha valaki látja, azt hiheti, a
szerelem teszi aggodalmassá.
Jaq mindenképpen, akár a lelke feláldozása révén is látni akarta, mi
történik Ey'Lindivel. Zhord természetesen nem hagyta egyedül, de ő
inkább a technikai berendezések iránt érdeklődött. Le sem vette
tekintetét a gépekről, és még véletlenül sem pillantott volna a
p á c i e n s r e .
Egy taláros, tetovált radiográfadeptus ült az egyik vizsgálógép
tetején, elméjét hozzáhuzalozták a berendezés központi
egységéhez. A műtőasztalon fekvő meztelen Ey'Lindi teste fölött
fémcsőrű szondák mozogtak. A lencseszemek felderítették és
hologrammá változtatva kivetítették idegrendszerének,
csontvázának térképét. A megjelenített képen fluoreszkáló
ragyogással jelentek meg az implantjai.
Az egyik pókszerű gép belsejében egy agg altatóorvos ücsörgött,
aki éppen azt a metakurárumot adagolta be Ey'Lindi testébe, amely
érzéketlenné változtatja majd őt, amely eltompítja minden érző
idegszálát, és megakadályozza, hogy a fájdalom eljusson az
a g y á h o z .
A szervokesztyűt viselő kibersebész egyik természetes szemével a
hologramokat figyelte, a koponyájába épített nagyítólencsén
keresztül pedig Ey'Lindi húsát vizsgálgatta, és közben a
mennyezetre erősített géppanelből lelógó lézerszikéket működtette.
A műtőben meggyújtott füstölőrudakból felszálló szürkés, illatos
gomolyok lustán kavarogtak a metszően éles fényben; időnként
elhomályosították az Ey'Lindi testének egy-egy pontjáról készített
holokép valamelyik részletét.
Az egyik organikus sebész nekilátott, hogy elsorolja egy
végtelennek tetsző litánia szavait.
Az asztal mellett egy kiborgizált asszisztens sürgölődött. Valamikor
ember volt, de ebből a formájából csupán a réz csigaházra
emlékeztető, gumikerekeken guruló test felső részén lévő izmos
nyakat és guvadt szemű fejet őrizte meg. Feladata nem igényelt
sem felkészültséget, sem rutint: a csigaházba szerelt, hosszú
nyelvre emlékeztető szerkezettel azokat a folyadékokat és
szövetdarabokat kellett feltakarítania, amelyeket a sebészek az
asztal szélén lévő mélyedésbe ejtettek vagy csorgattak.
A helyiség távolabbi végében, hangszigetelt üvegfalak mögött a
citadellában folyó különböző kísérletek alanyai kuporogtak.
A műveleteket vezénylő monstrum az asztal végében állt. Hosszú
acélcsápjai egy-egy miniatűr kést tartottak; ezekkel a karmesteri
pálcákkal mutogatta a sebészeknek, hogy Ey'Lindi testének mely
részén kell végrehajtani a soron következő vágást.
Technikailag nem jelentett gondot azoknak a plasztik húsrétegeknek
és műidegeknek az eltávolítása, amelyeket egy évszázaddal
korábban vagy még régebben ültettek be Ey'Lindi testébe. Az
„okos” pszeudohús – amely egyetlen polimorfin injekció hatására
képes volt magára ölteni egy génorzó alakját – azonban saját idegés
rostszálaival már régen belegyökerezett Ey'Lindi eredeti
szervezetébe. Ezeket a részeket kizárólag mikroszkopikus
módszerrel lehetett kiemelni. Az extra mirigyek, amelyeket azért
operáltak Ey'Lindi mellkasába, hogy szükség esetén felfokozzák
vagy éppen lelassítsák a növekedésserkentő hormonok
termelődését, szintén komoly kihívást jelentettek.
Ráadásul a műidegek egy-egy kötegét a gerincéhez és végtagjai
bizonyos csontjaihoz is hozzárögzítették. A nyelvét is átalakították,
hogy minél jobban szimulálni tudja a génorzók spóratovábbító
szervét. Orra belső részén is végrehajtottak egy kisebb
beavatkozást, metszőfogai gyökere mellé pedig az
agyarnövekedést elősegítő plazmát helyeztek. Koponyáját
meglékelték, karjaiban és vállaiban új ízületeket hoztak létre...
Ezt most mind vissza kellett csinálni.
A sztáziskádakban megfelelő típusú pszuedohús, szintetikus
izomrostok és idegszálak várakoztak arra, hogy a kiemelt részek
helyére kerüljenek. A sebészek a mesterséges fogínyről és az
elasztikus fogsorról sem feledkeztek meg.
Az operáció tíz szabványórán át tartott. Jaq közben végig
imádkozott. Zhord már a legelején belekezdett egy zömik ballada
elmondásába, és még akkor sem ért a végére, amikor a sebészek
jelezték, hogy részükről vége a munkának.
A következő néhány nap feszült várakozással telt el. Jaq később
nem is emlékezett rá, mit csinált azután, hogy megszabadult az
illatosított sebészmaszktól. Legfeljebb csak annyit tudott volna
felidézni, hogy többször is meglátogatta a tömjéntől szagló
kórteremben fekvő bekötözött alakot, aki Ey'Lindi volt.
Azt azonban sohasem fogja elfelejteni, milyen volt, amikor Ey'Lindi
magához tért, és először megszólalt.
– Da gceilfi ajhirinne, bjheidir go neosfai breag... – mondta az eldák
nyelvén, hogy minél hamarabb hozzászokjon ahhoz a szerephez,
amelyet nemsokára el kell játszania.
– Ez meg miről karattyol? – kérdezte Zhord. Amíg Ey'Lindi
magatehetetlenül feküdt, a kis fickó minden tőle telhetőt megtett
azért, hogy a beteg minél kényelmesebben érezze magát.
– Azt jelenti – suttogta Ey'Lindi –, hogy ha az igazság rejtve van
előlünk, akkor azt kell kimondanunk, amiről tudjuk, hogy hazugság.
– Aha. Hát ez olyan bölcsesség, amit nem lehet vitatni – bólogatott
a zömik. Szipákolni kezdett, és közben olyan tekintettel nézett a
selyemdrapériákra, mint Jaq, amikor először beléptek a szállásukra.
Jaq megrázta a fejét. Ne aggódj, abból semmi baj sem lehet, ha Ziz
meghallja, hogy Ey'Lindi régi elda közmondásokat idézget. Jaq
egyébként akkor sem hallgattatta volna el Ey'Lindit, ha valami mást
mond – örült, hogy végre megszólalt, hogy beszédre is tudja
használni az új nyelvét. Az orgyilkosnak azonban még ilyen
állapotban is volt annyi magához való esze, hogy ne fecsegjen ki
létfontosságú titkokat.
Különben is mi van akkor, ha Ziz megneszeli, hogy Jaq terveinek
valami köze van az eldákhoz? Akár az is eszébe juthat, hogy a
renegáttá váló inkvizítor és eretnek szeretője az emberek
Birodalmából elmenekülvén éppen az idegenek között akar majd
menedéket találni.
– Hamarosan biztonságban leszünk, szerelmem – súgta Ey'Lindi
fülébe. – Nem sokára újra gyönyörű leszel!...
– Hát igen – mondta Zhord. – Ha más nincs, hát hazugságokat kell
mondani, és...
Jaq egyetlen pillantással belefojtotta a szót.
– Bhi se chomh dorcha gur cheapamair go raibh an oiche taghta –
mondta Ey'Lindi. – Ez pedig annyit tesz: „Oly sötét volt, hogy azt
hittük, az éj közeleg.”
Igen. A létezés éjszakája, amely oly közel van a halálhoz és az
örökkévaló fényhez...
Az örökkévaló fény áldás lehet azokhoz a rémségekhez képest,
amelyek a lelkek tengerén leselkednek az utazókra.
A Sanitas balzsam valóban sokat segített, Ey'Lindi gyorsan
gyógyult. Bőrén nemsokára már csak csúf térképjelekre
emlékeztető sebhelyek mutatták, testének mely részén dolgoztak a
sebészek. (Egyébként megpróbálták úgy elvégezni a szükséges
bemetszéseket. hogy Ey'Lindi már meglévő tetoválásai eltakarják a
hegeket.) Hamarosan annyira megerősödött, hogy néhány
izometriás gyakorlatot is el tudott végezni.
Végre megszabadult az idegen bestiától, ami a testében lakozott!
Örülnie kellett volna, de furcsa módon mégis bánkódott. Jaq
mellébújt, a fejét simogatta, és olyan halk szavakkal vigasztalta,
amelyeket még a legérzékenyebb poloska sem tudott tisztán
k ö z v e t í t e n i .
Ey'Lindi legnagyobb problémája az volt, hogy nem tudta, miként
ölhetné meg Tarik Zizt, hogyan állhatna bosszút azért a förtelmes
beavatkozásért, amelyet száz évvel korábban elkövetett rajta. A
beültetett implantok miatt több mint egy évszázadon keresztül nem
volt képes végrehajtani azokat a transzmutációkat, melyeket
normális körülmények között könnyedén meg tudott volna csinálni.
Tarik Ziz sok mindentől megfosztotta.
De ugyanez az „ember” most visszaadta neki kaméleonképességeit.
Hogyan ölhetné meg?
Addig semmit sem tehet ellene, míg abban a lopott monstrumban
v a n .
Sem ő, sem Jaq nem árthat egy ilyen félelmetes gyilkológépnek.
– Szerelmem – mormolta Jaq –, van egy bizonyos álom, amit nem
válthatunk valóra, de ez semmit sem változtat a lényegen...
Mi lenne akkor, ha megszegné a Ziznek tett esküjét, és a mélyűrön
keresztül mégis elküldenék azt a bizonyos telepatikus üzenetet a
Callidus Szentélybe? Nem, ez a megoldás nem jó; Ey'Lindi
személyes elégtételre vágyik, ráadásul Jaqnak semmi kedve sem
volt az esküszegéshez. Ó, ha nem a Császár szent nevére fogadta
volna meg a dolgot, akkor...
De ha nem az Istencsászár nevére esküdött volna, akkor mire? Mi
más van ebben a megkínzott galaxisban, ami olyan szilárd és szent,
mint Ő, a Mindenek Ura? A trónprotézisben létező uralkodónál
szentebb isten egyszerűen nem létezhet!
Vagy... mégis? Esetleg az a Numen, amelyről Zhord karattyolt?
Igen, a fénylő ösvény, amely egyszer, egyetlenegyszer már
megmutatta Jaq számára a helyes irányt. Mert valóban
megpillantotta azt az ösvényt. Járt is rajta, legalábbis egy darabig.
Az ösvény azonban eltűnt, semmivé vált, és újra nem maradt más,
amibe kapaszkodni lehetett volna, csak az Istencsászár.
Óvakodj a hamis bálványoktól! Óvakodj a csalóka
megnyilatkozásoktól!
Ey'Lindi meggyógyult. Az orgyilkos, az inkvizítor és a zömik búcsút
mondott a citadellának és Tarik Ziznek. Reményük sem lehetett
arra, hogy legyőzik Zizt, aki most már nem egyszerűen
omega-danos mester, hanem jóval félelmetesebb ellenfél volt.
Indulásukig ott bujkált bennük a gyanú, hogy Ziz esetleg csak játszik
velük, hogy hagyja feltámadni bennük a reményt, melyet egyetlen
pillanat alatt sebészi pontossággal kimetsz majd belőlük.
De nem. Tényleg szabadon elmehettek.
A monstrummal való utolsó találkozás során Ziz egy polimorfinnal
megtöltött fecskendőt ajándékozott Ey'Lindinek. (A fecskendő elég
nagy volt, az energiaököl ujjai között azonban aprócska fénylő
plasztikszilánknak tűnt.)
– Nászajándék – magyarázta a szintetizált hang. – Menj a renegát
inkvizítoroddal és a törpéddel, és tedd boldoggá szerelmedet az
idegenek között. Felmentelek a Callidusnak tett fogadalmaid alól.
kedves, kedves kaméleonom!
Felmenti a fogadalmai alól? Tarik Ziz? A hitehagyott, aki megszökött
a szentélyből?
Ey'Lindi meghajolt. Nyugodtan és lassan kinyújtotta a kezét, hogy
kivegye a fecskendőt a nyitott energiaökölből.
Lehet, hogy az ököl ujjai hirtelen összezárulnak, elkapják a karját,
és szétroppantják a csontját?
Ziz acélcsápjai szórakozottan simogatták a kis tőröket; a pengék
ezüstös kacagásra emlékeztető hangokat adtak ki magukból.
...az idegenek között...
Tehát Ziz valóban lehallgatta a beszélgetéseiket. Lehet, hogy a
monstrum belsejébe zárt testet erotikus, pikáns képzelet gyötörte?
Ha igen, akkor Ey'Lindinek sikerült átejtenie a Callidus egykori
n a g y m e s t e r é t !
– Légy az inkvizítorod megrontója, halálosztó Ey'Lindim!
Jaq megrontója? Ziz úgy beszélt, mintha azt hinné, ő, Ey'Lindi tehet
arról, hogy az inkvizítor renegáttá vált! Nem baj. Ez sem számít. Ziz
az áldását adta rájuk, és ami a legfontosabb: eleresztette őket.
Miközben a vonat Lenyűgöző felé tartott, a szelek vadul sikoltoztak,
a levegőben kavargó homok pedig mindent eltakart a szemük elől.
A vihar félelmetes volt, de a darvashi hurrikán még mindig nem
mutatkozott meg. Ilyen időben bizonyára még nem zárják le az űr
kikötő dokkjait...
Ey'Lindi a vonat mellékhelyiségében rejtette el a fecskendőt. Lehet,
hogy a „nászajándék” tiszta, vegyítetlen polimorfint tartalmaz? Nem
volt kedve hozzá, hogy próbát tegyen vele. A Tormentum Malorum
fedélzetén, a kabinjában még volt néhány ampullányi polimorfinja.
Az legalább valóban az...
Ha a vonat valamelyik utasa egyszer majd megtalálja az eldugott
fecskendőt, és a röpke boldogság reményében beadja magának a
szert... A normál anatómiájú test a polimorfin hatására elpusztul, de
előtte még iszonyatos kínokat okozó mutációkon megy keresztül.
Bizonyára Tarik Ziz is tudomást szerez arról, mi történt az
ajándékával. Ha pedig ezt meghallja, azonnal rájön majd, hogy
Ey'Lindi végig az orránál fogva vezette.
A navigátor és az asztropata még mindig használhatónak tűnt.
Annak ellenére, hogy hosszú időre magukra maradtak, nem
mérgezték meg annyira egymást misztikus elképzeléseikkel és
képességeikkel, hogy ne tudták volna elvégezni a munkájukat.
A Tormentum Malorum elhagyta a bolygót, felemelkedett az orbitális
pályára. A gyorsan pörgő Darvash úgy hajította el magától a hajót,
ahogy a parittya a követ. A Tormentum egyre jobban eltávolodott az
Orvénycsillag vörösen izzó gömbjétől, és egyre mélyebben
belemerült a sötétség birodalmába.
Az indulásukat követő negyedik éjszakán, azon az estén, amikor
elérték az ugrózóna határát, Ey'Lindi belopakodott Jaq kabinjába.
Ugyanúgy, ahogy egyszer már megtette.
Lélegzetelállítóan szép volt.
Irizáló siriai selyemből készült kurtizánkosztümjét viselte. Legalább
öt centivel magasabbnak látszott, mint korábban. Végtagjai
hosszúak és kecsesek lettek. Aranyszínű szeme keskeny és ívelt
volt; arcvonásait is megváltoztatta. Sugárzott róla az érzékiség;
egyszerre volt szűzies és romlott – az ilyen „vegyület” mindig
megzavarja a férfiak fejét. Mozgása olyan könnyed, olyan légies
volt, hogy szinte el sem lehetett hinni, hogy nemrég darabokra
szedték, és úgy rakták össze. Fejét büszkén tartotta, arca szögletes
volt, füle enyhén hegyes. Egy szorosan tapadó kurtizánparókát
öltött magára; homloka szabadon maradt, a feje búbjáról pedig egy
hosszú, szénfekete copf ereszkedett le a hátára.
A változásokat hosszú meditáció után akaratereje és egy adagnyi
polimorfin segítségével hajtotta végre.
– Elda hölgy! – suttogta Jaq. – Fogva tartónk!
– Jaq – mormolta Ey'Lindi. – Rájöttem, hogy érzelmileg is rá kell
hangolódnom a szerepemre, mert csak így tudok olyan kecsesen és
gyorsan mozogni, mint egy valódi elda.
– Így nem vagy elég kecses és gyors?
– Először erotikusnak kell lennem, utána át kell lépnem az erotika
és az éteriség közötti határt. Megtennéd nekem, lord inkvizítor,
hogy felszenteled új testem? Felavatnád ezt az új szerszámot?
– Igen – nyögte Jaq. – Az Ő tiszteletére...
Ey'Lindi az obszidián padlóra csúsztatta a siriai selymet. A
halványan pislákoló fényben Jaq felfedezte, hogy bőréről eltűntek a
kígyót és a pókot ábrázoló tetoválások. A hegek után sem maradt
semmi, legfeljebb egy-egy aprócska, izomnak tűnő dudort lehetett
felfedezni a helyükön.
Ey'Lindi meztelen teste Jaqhoz préselődött. A férfi megérezte a
rugalmas és formás mell alatt verő szív zakatolását.
– A szívemnek gyorsabban kell vernie – súgta Ey'Lindi a fülébe. –
Olyannak kell lennie, mint az eldáké.
A gyönyör pillanataiban ez a ritmus tovább fokozódott.
Elérkezett a sötét reggel. Nemsokára keresztül kellett ugraniuk az
elkárhozott lelkek tengerén.
Azul Petrovot ámulatba ejtette Ey'Lindi új formája. A nő ugyanazt a
selyemruhát viselte, amit este, vállára ezüstprém stólát terített, de
most nem húzott papucsot. A metamorfózison átesett orgyilkos
megjelenése és viselkedése olyan tüneményes és szédítő volt,
hogy könnyen el lehetett hinni róla, hogy csáberejét felhasználva
fogságba ejtett egy zömök inkvizítort, egy korosodó navigátort, egy
törpét meg egy csenevész telepatát.
Zhord, amikor meglátta Ey'Lindit, egyetlen szót sem szólt, csak
rágcsálni kezdte szőrös öklét.
Petrov lesimította szürke damaszt köntöse elejét, azután
megérintette a hegyes álla csúcsán vöröslő rubint.
– Lélekkövet kellene viselned a nyakadban – mondta Ey'Lindinek. –
Szívesen adnék egyet, de az én rubinjaim túl kicsik. A
kosztümödhöz tartozó ékszerek között sincs megfelelő, legalábbis
én nem láttam köztük egyet sem. Egyik sem elég nagy.
Zhord beledugta a kezét egyik erszényébe, és előhúzott egy pöttyös
k a v i c s o t .
– Huh! Ez megfelel? A Darvashon szedtem fel, céiba dobóst
akartam játszani vele.
Semmi különös, egyszerű kavics. Tessék! – Zhord az orgyilkos felé
nyújtotta a követ. – Fúrjak rá egy lyukat? Fűzzek bele valami
madzagot? Hol hordják az ilyesmit?
– A mellük fölött, a ruhájuk alatt – válaszolt Petrov. – Azt hiszem.
– Tedd a szíved fölé – javasolta Zhord.
Petrov megvizsgálta a kavicson lévő csillogó pöttyöket.
– Jónak látszik. Ezek a pöttyök... akár a lélekszikrák. Jobb lenne, ha
nem lyukasztanánk át a követ, hanem inkább ezüstfoglalatba
t e n n é n k .
– Majd összehozok valamit – ajánlotta fel Zhord.
– Választanod kell egy Maszkot – mondta a navigátor Ey'Lindinek.
„Maszk” volt a gyűjtőneve azoknak a harcos tradícióknak, amelyek
közül az eldák egyet kiválasztottak maguknak.
Ó, hogy örült ez a pókhálószürke, rubinoktól vöröslő fejű fickó, hogy
egy elda közelében lehet! Még akkor is, ha tudta, hogy nem valódi.
– Tudom – felelte Ey'Lindi.
– Legyél Zord Bosszúálló. Ezek a leggyakoribbak. Általában nem
specializálódnak semmire. Azt hiszem... Utazásaim során elég sok
mindent hallottam a fajtájukról.
Ey'Lindi bólintott. Mondott valamit az eldák nyelvén, ami
valószínűleg azt jelentette, hogy azért neki is van némi fogalma a
d o l o g r ó l .
– Amíg nem lopsz magadnak valahonnan, meg kell lenned a
pszicho szenzitív páncél nélkül. A Maszk-harcosok választékosan,
egyéni stílusban öltözködnek.
Legalábbis akkor, amikor nem háborúznak. Az eldákat sok
mindennek lehet nevezni, csak éppen azt nem lehet rájuk fogni,
hogy tizenkettő egy tucat. – Petrov arca elárulta, hogy szerinte
Ey'Lindi már így is éppen eléggé különbözik mindenki mástól.
Jaq megköszörülte a torkát. Petrov úgy osztogatta a parancsait, úgy
ontotta magából a megjegyzéseket, mintha az egész utazás az ő
tervei megvalósulását szolgálná.
– A fegyvertárban van egy surikenpisztoly – mondta Ey'Lindi,
megelőzve a navigátort, aki éppen a fegyverekről akart szót ejteni.
– Milyen elda nevet választottál magadnak? – kérdezte Petrov.
Ey'Lindi mosolya halvány, de így is félelmetes volt.
– Eye'ionahd – felelte. – „Csodaharcos.” Vagy: „A meglepetések
harcosa.” Ilyesmit jelent.
– Rendben, engem meggyőztél. De vajon sikerül-e átejtened az
e l d á k a t ?
– Most szórakozol? – szólt rá a navigátorra Ey'Lindi. – Eye'ionahd
Callidus lesz.
– Megérkeztünk már az ugrási zónába? – kérdezte Jaq
t ü r e l m e t l e n ü l .
Petrov hideg, zöld szeme a navigációs ikonokra siklott. Megvakarta
rubinokkal ékített fülcimpáját, azután bólintott.
– Akkor imádkozzunk – mondta Jaq, majd kis idő múlva hozzátette:
– A Sztálindrómhoz!