szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Illuminát (XI. fejezet)

Tizenegyedik fejezet
Illuminát

Zephro Cornellan az arca elé emelt kezének szétterpesztett ujjai
között a látnokra meredt.
A Ro-fhessi nevet viselő elda köntöse sokszínűen csillogott.
Hosszúkás, lószerű fején magas, maszkos, kristályokkal díszített
sisakot viselt, melynek szemnyílásai mélyén mintha ékkövek
ragyogtak volna. A derekára akasztott erszény – valószínűleg a
rúnaköveit tartotta benne – mellett drágakövekkel kirakott
pisztolytáskát viselt, amelyben egy cizellált suriken-pisztoly lapult.
– Újra találkoztunk – mondta Ro-fhessi. – Felébredtem. Sétáltam is.
A látnok egy látomás által vezérelve ment végig a Hiperhálón, az
úton, amely a távoli mestervilágtól, az Ulthwétól, és az Iszonyat
Szemétől idáig vezetett...
Zephro halkan felnevetett. Gyereknek érezte magát, ahogy
szétnyitott ujjai között a látnokot vizslatta.
Ro-fhessi is nevetett. Tökéletesen utánozta Zephro kacagását –
mintha azt akarta volna kideríteni, fel lehet-e fedezni a hangban a
hisztéria és az őrület jeleit.
Zephro azért nézett keresztül az ujjai között, mert meg akarta
vizsgálni a rájuk tapadt pókhálókat. A parányi hiper pókok abból a
bordából, abból a lidérccsontból emelkedtek ki, amely oldalról
megtámasztotta a hatalmas amfiteátrumot, aminek a tetején Zephro
á l l t .
A puhának tűnő krómoxid zöld mohával borított teraszok alatt ott
volt az a látszólag élő, adamantiumnál is keményebb csontváz,
amely a hold legbelső magjából sarjadt ki – abból a
mestervilágokhoz hasonló, bár azoknál jóval kisebb mesterséges
holdból, amely az önmaga által gerjesztett lágy plazmaszellő hátán
haladt az űrben. Abból a mesterséges holdból, amely egy bolygó
orbitális pályáján keringett.
Annak a bolygónak az orbitális pályáján, amelynek hologramja az
amfiteátrum szíve fölött lebegett; a bolygó mellett, amely leginkább
egy elfertőződött szemgolyóra emlékeztetett. Cornellan egyszer járt
ezen a fantomvilágon. Egyszer ott volt ezen a bolygón, melyet most
g y á s z o l t .
A Sztálíndróm...
A vihar kavarta hamufellegek alatt azon a bolygón megperzselt
sziklákon és pernye-sivatagokon kívül már semmit sem lehetett
találni. Tengerei, óceánjai mérgezett pöcegödrökké változtak. Néhai
városai (legalábbis az a néhány, amelyik túlélte a bomlásgáz
öngyulladása miatt bekövetkező bolygóméretű tűzvészt) halott,
megrepedezett korallszirtekre emlékeztettek. A Sztálindrómon
egyetlen mikroba sem maradt életben. Az életfaló vírus az utolsó
menetben önmagát is megemésztette...
A hiper pókok pszichikai hálói kellemesen csiklandozták Zephro
k e z é t .
Semmi szükség sem volt arra, hogy Ro-fhessi megvizsgálja a
nevetését, azt a kacajt, mellyel a rémületet akarta elkergetni maga
mellől. Ha a Káosz valamely teremtménye, amely még nem kövült
be az emlékek közé, ott ólálkodott volna Zephro lelkében, sokkal
több pici pók kristályosult volna elő a lidérccsontból. Annyi, hogy
hálójuk az egész testét belepné. Annyi, hogy mindenütt ott
nyüzsögnének, ott mászkálnának rajta, egészen addig, míg
keresztülolvadnak a bőrén, megölik a benne lévő gonoszt – és talán
őt is.
A pókok úgy döntöttek, először a kezét vizsgálják meg. Talán
Ro-fhessi hívta ide Őket? A látnok már nem volt transzban, már
megszakította a kapcsolatot mestervilága lidérc-csontjával, amely
megsúgta neki a jövendőt. Ro-fhessi már felkelt, sőt sétált is. És
pisztolyt kötött a derekára. Egy látnok, egy Ro-fhessi kaliberű látnok
csak akkor tesz ilyet, ha valóban válságosra fordul a helyzet, ha a
krízis komollyá válik.
Az ocsmány gömb, a Sztálindróm kivetített mása mögött repülő
harcosok teste villogott. Vadászó Sólymok! Pehelykönnyű kék
páncéljuk szinte beleolvadt a háttérbe, az amfiteátrum fölött
domborodó kupola sötétkék falába, amelynek komoran fénylő
szubsztanciája egy égbolt képzetét keltette. Egy égboltét, amelyen
egy szellem nap kúszott a pályáján, amelyen néhány tűfoknyi
csillagpötty szikrázott. A puha, sugárzó fény részben a Sztálindróm
napjától, részben pedig a lidérccsont energiájából származott. Az
álégbolton egy útszerű képződmény látszott. Messzire nyúlt, es
valójában nem is út volt, inkább valami csúcsos, űrbe nyúló toronyra
e m l é k e z t e t e t t .
A Sólymok szárnyainak toll lemezei olyan gyorsan vibráltak, hogy
szinte légneművé, kék köddé változtak. Tisztán lehetett hallani
metszően éles sivításukat. A Sólymok lefelé suhantak, hogy
találkozzanak az amfiteátrum aljából felemelkedő jet robogókkal.
A repülő robogókon Zord Bosszúállók ültek. Rugalmas kék páncélt
viseltek, sisakjukon sárkányos zászlók lobogtak. A robogók elülső
villája fölé suriken katapultokat szereltek.
A Sólymok hosszú lézervetőket ölelgettek; a fegyverek csövére
szalaglobogókat kötöttek.
A hajtóművek felüvöltöttek, a repülő robogók meredeken feljebb
emelkedtek, hogy elcsípjék a lecsapó Sólymokat. Sólymok és
Bosszúállók... ég és föld között a levegőben készültek az
összecsapásra, a halálos találkozásra.
A két harcos csapat tagjai légies könnyedséggel tértek ki egymás
útjából. A jet robogók feljebb emelkedtek, azután könnyedén
megfordultak, hogy lecsapjanak az alájuk került Sólymokra. A
Sólymok számíthattak erre, mert miután ők kerültek alulra, oldalra,
majd felfelé mozdultak, hogy ismét elkerüljék az összeütközést.
A manőverek folytatódtak. Ó, mennyi vidámság, mennyi
könnyedség és erő áradt a harcosok mozdulataiból! Élvezték a
tudást, aminek birtokában voltak, és élvezték a harcot is.
Szórakozásnak, játéknak tartották.
Zephro az amfiteátrum falának tetejéről jól láthatta a szomszédos
égkupola alatti elegáns várost. Ennek szentélyeiben hamarosan
egész seregnyi elda fog adoptálódni ahhoz a harcos Maszkhoz,
amelyet kiválasztott magának, az exarchák pedig – akik sohasem
tudják levetni szertartási páncéljukat, melynek belsejében ott
lapulnak az öltözékek előző tulajdonosainak lélekkövei – a
Véreskezű Isten oltára előtt végre fogják hajtani a rítusokat.
Ha sikerül... Mert ha most valaki felkapaszkodna valamelyik űrbe
nyúló torony tetejére, és belenézne a fürkész lencsékbe,
megláthatná azoknak a plazmafáklyáknak a fényét, amelyeket az
ugrási zóna felől a Sztálindróm irányába tartó birodalmi csatahajók
bocsátanak ki magukból. Még két nap, és a titáni bárkák egészen
közel érnek.
– A csata is a szertartás része lesz? – kérdezte Zephro a látnoktól.
– Vagy talán nem láttad előre, hogy meg fognak jelenni azok a
h a j ó k ?
Annak ellenére, hogy birodalmi csatahajók közeledtek a bolygó és
az orbitális pályáján keringő telep felé, folytatódtak a Kataklizma
Fesztivál előkészületei. A Maszkharcosok nekiláttak, hogy magukra
öltsék páncéljukat, és elfoglalják a csatában nekik kijelölt helyet.
Buzgott az elszántság; már alig várták, hogy megkezdődjön a
vérontás.
Az egyik Harlekin-trupp gimnasztikai gyakorlatokat végzett:
magasra ugrottak, hátra szaltókat csináltak, és olyan gyorsan
szökdécseltek, hogy még egy elda szeme is alig bírta követni
m o z d u l a t a i k a t .
A Harlekinek fénylő kosztümjét színes csíkok, pöttyök vagy
rombuszok díszítették. Némelyikük ruhája valóságos szín- és
mintaorgia volt. Szinte megszámlálni sem lehetett, hány csatot,
övet, sálat, kendőt meg szalagot aggattak magukra. Bámulatosak
és rikítóak voltak, pedig még nem is aktiválták a vizuálisdiszrupció
effektust, amely lehetővé tette számukra, hogy egész ruhatárnyi
illúzió-kosztümből válasszanak maguknak. Valamennyiük valódi
arcát olyan mimikri maszk takarta – némelyik gyönyörű, némelyik
mókás, némelyik pedig iszonyatos volt –, amit sohasem vetettek le
m a g u k r ó l .
A maszkos alakok balettjét a távolból egy arannyal és ezüsttel
ékített ruhát viselő magányos alak, egy Varázsló figyelte. Az arcát
takaró maszk éhesen, vérszomjasan vigyorgott.
A mutatványosok és a Harlekinek még véletlenül sem néztek a
Varázsló irányába. Rápillantani sem mertek, arra pedig, hogy
megszólítsák, még álmukban sem gondoltak. (Lidércnyomás volt
minden álom, amiben ő felbukkant...) A Varázsló sem beszélt
senkihez, legfeljebb akkor szólított meg egy-egy lelket, ha átkot
mondott rá.
A Varázsló jelenléte azt jelentette, hogy az elpusztított,
elfekélyesedett szemre emlékeztető bolygó környékén nemsokára
elszabadul a pokol, hogy megjelennek a démonok, amelyeket a
Kacagó Isten nevében ki fognak purgálni. Talán ez a purgálás
együtt jár majd azzal, hogy elpusztul az a fanatikus, durva, otromba
faj, amelynek egyedei „ember”-nek nevezik magukat. Mert ha a
hipertér feszülő méhéből előtörnek a Káosz istenei és
teremtményei, az azt jelenti majd, hogy ütött az emberi faj végórája.
A dolog éppen itt, a Sztálindróm mellett fog elkezdődni, ama bolygó
közelségében, amely annak a pusztulásnak a szimbólumává vált,
mely hamarosan átterjed az emberlakta világok millióira. Az emberi
fajra a jelek szerint ugyanaz vár, amit eónokkal korábban az
eldáknak kellett elszenvedniük.
Akkor, amikor az Iszonyat Szeme rányílt a materiális galaxisra, az
eldák tündöklő civilizációja a sötétség mélyére süllyedt. Ha az
ostoba emberek is belemerülnek a mindent elnyelő elmetűzbe, a
Káosz végtelen óceánja áradni kezd, és hullámai beterítik az egész
galaxist. Amikor ez megtörténik, a materiális kozmosz megszűnik
létezni, és minden, ami valós, egy örökkévalóságon keresztül a kín
és a gyötrelem iszonyatos nedvében fog pácolódni.
Zephro időnként szégyellte az emberi fajtól származó örökségét.
Időnként úgy érezte, hiába utánozza sikerrel az elda Harlekineket,
kiütközik rajta az, amit faja kéretlenül a nyakába varrt.
Zephro ruháján sárga szegélyű, sötétvörös és zöld szimmetrikus
rombuszok virítottak. Nyaka körül kerek habgallér fehérlett –
messziről nézve úgy tűnhetett, feje ezen a puha tálcán nyugszik.
Arcának felső részét fekete maszk takarta, ennek nyílásaiból
villogott elő zöld szeme. Tekintete olyan volt, akár valami éjszakai
kísértetállaté. Aranyszegélyes, háromszögletű fekete kalapján egy
karmazsinvörös tollforgó büszkélkedett, amely leginkább a
Maszk-harcosok sisakdíszére hasonlított. Lehet, hogy Zephro nem
volt egyéb, mint egy valódi elda nevetséges mása? Talán az eldák
úgy tekintettek rá, mint egy ártalrnatlansága miatt megtűrt állatkára?
Az eldák kudarcot vallottak. Nem tudták megvédeni és fenntartani
magukat. Korábbi önhittségük és kielégíthetetlen vágyaik (egyre
őrültebb zenét, egyre sűrűbb bort, egyre több élvezetet kívántak)
lehetővé tette Slaanesh számára, hogy megjelenjen.
A remény egyetlen sugara azonban még mindig megmaradt, hiszen
létezik az emberek baja. Bárcsak le lehetne állítani a
hidra-tervezetet! Ha a Császár fiai közül elegendő számút fel
lehetne áldozni az Istencsászárnak az Ő pusztulása pillanatában,
hogy létrejöhessen a megváltó Numen... akkor a Káosz dühöngő
istenei visszavonulásra kényszerülnének.
Ah, azok az ártatlan Sensejek!.. Ó, a lovagok hosszú, a végső
pszichikai csatát megelőző őrszolgálatának kényelmes illúziója! A
Sensejek halhatatlanok, de hajlamosak megfeledkezni arról, mi
k ö z e l e g . . .
Senki sem tehet róla, a szükség diktálja úgy, hogy az illumínátok
feláldozzák a fiakat az elmeoltáron, amelyből majd a Numen
k i s a r j a d . . .
A Sólymok és a Bosszúállók fáradhatatlanul röpködtek egymás
körül. A Harlekinek szökdécseltek és piruetteztek. Az elegáns nézők
elindultak kifelé az amfiteátrumból. Lehet, hogy mire eljön a
szertartás ideje, a potenciális közönség valamennyi tagja magára
ölti vérszomjas Maszkját és a páncélját?
Lehet, hogy minderre a ceremónia végrehajtása végett van
szükség, nem pedig azért, mert fenyegető csatahajók közelednek?
Vajon az egész közönség, mindenki a csata és a szertartás
részesévé válik majd? Biztos lesz még annyi idő, hogy legalább a
gyerekeket kimenekítsék a hiperháló valamelyik alagútján át. Ha
mégsem, akkor talán Slaanesh újra diadalt arat majd a Kacagó
Isten fölött...
Lehet, hogy az eldák kockára teszik saját ivadékaik életét, mert egy
látnok azt jósolta, ennek így kell történnie, hogy csak így lehet
elhárítani a legnagyobb katasztrófát?
– Ezt nem láttad előre? – kérdezte Zephro. Állával az űrtorony felé
bökött, de a közelgő csatahajókra gondolt. – Szándékosan
építettétek meg ezt a színházat, hogy felcsalogassátok a színpadra
a Birodalmat?
– Minden színház – felelte Ro-fhessi – a háború színháza. A háború
természete olyan, hogy teátrálisan szeret megnyilvánulni.
Ez igaz. A Harlekinek komédiások, de közben iszonyatos harcosok
is. Zephro hosszú ideig élt velük – a pártfogásukba vették –, így
alkalma nyílt megfigyelni, mire képesek. Arra viszont számítani
lehetett, hogy a Harlekinek nem akaszkodnak össze a birodalmi
erőkkel. Megtehették, ez is a kiváltságaik közé tartozott.
Hogyan tudnak majd a Harlekinek harcolni, miközben eljátsszák a
nekik szánt szerepet a ceremóniában?
Egy elda számára, miután felöltött egy Maszkot, a háború azonnal
látványossággá, szórakozássá változott...
– Sokáig voltam a jövendölés transzában – mondta Ro-fhessi. – Te,
Zephro Cornellan, túl sokszor jártál a Tunyaság Zsákutcáinak
k ö z e l é b e n .
Zephro levette a kalapját, és ironikusan meghajolt.
– Ez igaz, látnok, de azért máshol is megfordultam már!
Az eldák Hiperhálója összekapcsolta a mestervilágokat, a
természetes bolygók sokaságát, no meg azokat a természetellenes
világokat, amelyeket erős tilalmakkal és pszichikai pecsétekkel
zártak el az anyagi univerzum élőlényei elől. Zephro és néhány
hozzá hasonlóan privilegizált illuminát megtanulta, hogyan lehet
járni és utazni a Hiperháló labirintusában. Szükségük volt erre a
tudásra, hiszen meg kellett találniuk a Császár fiait, össze kellett
zavarniuk az inkvizítorokat, akik mutánsnak tartották a fiakat, ezért
vadásztak rájuk, és fel kellett kutatniuk a fanatikussá vált
illuminátokat, akik kiagyalták a hidra-tervet, amelynek
végrehajtásával egyetlen masszává kívánták összeolvasztani az
emberiség valamennyi egyedének tudatát.
Néhány ritka kivételtől eltekintve a Hiperháló alagútjaiban az idő
lelassult, sőt néhol megszűnt létezni. Az utazókkal könnyen
megeshetett, hogy a sztázis csapdájában maradnak. A megfelelő
Jóslatok birtokában lévő pszik biztonsággal kikerülhették ezeket a
zsákutcákat, de ha akarták, belehajthattak valamelyikbe, és
megpihenhettek benne, miközben a normál univerzumban évek,
évtizedek, sőt évszázadok teltek el. Az Uigebealach, a Hiperháló
filozófiájának elmélete szerint léteznek olyan zsákutcák is,
amelyekben az idő visszafelé halad. A Nagy Harlekinek, akik a
Hiperhálóban vándoroltak, és akik ismerték a Fekete Könyvtár
helyét, éppen az ilyen reverziós alagutakat próbálták megtalálni.
Egy ilyen alagúton keresztül el lehetett volna jutni abba az időbe,
amikor az eldák birodalma még virágzott. Ha a Harlekinek képesek
lettek volna visszamenni a múltba, figyelmeztethették volna őseiket
a halálos veszedelemre, és megváltoztathatták volna az események
m e n e t é t .
Ha a Harlekineknek sikerült volna megtalálniuk akár egyetlenegy
ilyen reverziós alagutat, az eldák még mindig (vagyis inkább újra) a
galaxis urai lennének, civilizációjuk még mindig létezne, és az
emberférgek sohasem keveredtek volna ki a hipertér hurrikánjainak
m é l y é r ő l .
Mert éppen ez történt. Amikor Slaanesh megjelent ebben a
világegyetemben, a viharok lecsillapodtak, és az emberi fajnak
lehetősége nyílt a felbukkanásra...
Talán a Kacagó Isten ismerte azoknak az alagutaknak a helyét, ahol
visszafelé folyik az idő. (Feltéve, hogy egyáltalán léteznek ilyen
járatok...) Talán a Kacagó Isten nem kívánja megmutatni ezeket az
utakat a vándorló Harlekineknek: talán éppen elrejti előlük. Mert az
is lehetséges, hogy az alagutak felfedezése és használata a Káosz
győzelmét jelentené. Tízezer évnyi történelem, tíz évezrednyi
valóság válna semmivé. Az események mind fantomokká válnának.
Életek milliárdjai változnának élettelen életté. Ó, mennyire örülne
Tzeentch, a változások káoszistene egy ilyen felfedezésnek! Ha ez
bekövetkezhetne, gyönyörködhetne a pusztulásban, amelyet a múlt
alterálása eredményezne a jelenben.
Zephro időnként valóban megfordult a Tunyaság Zsákutcáinak
közelében, de sohasem tért ki feladatai elől. Két akció között, hogy
megpihenjen, néha tényleg átugrott az időn. Számára ezek az
utazások semmiben sem különböztek a hipertérben végrehajtott
ugrásoktól, csak éppen a normál térben sokkal több idő telt el, mint
amennyi az időalagútban haladó hajó fedélzetén. Ám ezekkel az
ugrásokkal semmiféle hatást nem gyakorolt a jelenre.
Arra a jelenre, amelyet egyetlen szóval lehetett jellemezni: krízis.
– Ennek a telepnek a felépítését és ennek a ceremóniának a
végrehajtását Eldrad Ulthran rendelte el – mondta Ro-fhessi.
Eldrad, az Ulthwé legtekintélyesebb látnoka...
Ro-fhessi mentora.
Ő volt az, aki több mint egy évszázaddal korábban megmentette
Z e p h r ó t . . .
Az Ulthwé legtekintélyesebb látnoka csak akkor jelentette ki, hogy
valami megtörténik, ha megálmodta a jövendő rúnáit. Ha egyszer
kijelentett valamit, akkor annak meg is kellett történnie. Teljesen
mindegy volt, hogy egy birodalmi erődítmény ellen indított öngyilkos
rohamról, vagy egy, az eldákat lefitymáló zömik hadúr
megtámadásáról, vagy valamelyik káoszvilágra indított expedícióról
volt szó – a látnok parancsait akkor is végre kellett hajtani, ha az
események a jelenre negatív hatást gyakoroltak, mert ő tudta, hogy
a jövendőben mi lesz az eredményük. Elképzelhető volt, hogy a
jelen katasztrófájával meg lehet előzni egy jövőbeli még nagyobb
borzalmat. Lehetséges volt, hogy egy bizonyos célba csak egyetlen,
a jelenben rögösnek bizonyuló úton lehet eljutni. Az eldák még
akkor is adtak a szavára, ha jövendölései látszólag értelmetlenek,
az általa elrendelt akciók pedig veszélyesek voltak.
Ez volt az oka annak, hogy az emberek sokszor nem értették, mi
lehet az eldák tetteinek hátterében. A látszólagos értelmetlenség
legmélyén mindig ott lapult az értelem.
Maga Zephro Cornellan is éppen egy ilyen homályos jövendölésnek
köszönhette az életét, és azt, hogy illumináttá válhatott...
Mivel az Iszonyat Szeme közelében helyezkedett el, valamennyi
mestervilág közül az Ulthwé volt az, amelyet a leginkább fenyegetett
a Káosz. Történelme során többször megesett, hogy a Káosz
űrgárdistáinak vagy más, a hiperűrből felbukkant lényeknek a falkái
rontottak rá. Ezeket a támadásokat csak tragikus veszteségek után
lehetett visszaverni. Az Ulthwé ugyan egyre távolabb került az
Iszonyat Szegtől, de sebessége jóval a fényé alatt maradt. Sok ezer
esztendő kellett még ahhoz, hogy egy megközelítőleg biztonságos
zónába érjen.
Elhagyni az Uithwé kupolavárosait, dokkjait és űrtornyait? Hajóra
tenni lakóit, sztázisba fektetni mindenkit, és a Hiperháló egyik
örvénylő alagútján át átmenekülni valamelyik másik mestervilágra?
Vagy úgy irányítani az Ulthwét, hogy behatoljon az egyik járatba, és
valahol máshol jelenjen meg a normál térben?
Az eldák nem engedhették meg maguknak, hogy veszni hagyjanak
egy mestervilágot, egyik szentélyüket a végtelen éjszakában. Nem
engedhették meg, hogy az Uithwé neve is kikerüljön az életben
maradt mestervilágokat megemlítő litániából, lekerüljön a listáról,
amin ott szerepel a Bieltan és a Saimhann neve, meg az Alaitocé,
az Iyandené...
Iyanden? Egykor hatalmas mestervilág volt, mostanra azonban – a
tyranidák támadásának köszönhetően – elhagyatott roncshalommá
vált. Sárga egyenruhát viselő védői még mindig őrizték lerombolt
otthonukat. Iyanden neve még mindig része volt a litániának.
Maradjon is mindig így! És maradjon úgy, hogy az Uithwé nevét
mindig a túlélők közt említik!
A mestervilág teste, az Uithwé kupolavárosai és tornyai újra és újra
megsérültek a Káosz porontyainak támadásai során, ám a
lidérccsont lassan, de biztosan mindig regenerálta önmagát. Az
Uithwé virtuális élőlény volt. Lidérccsont szerkezete végtelen
áramköreinek belsejében ott lakoztak a rég elpusztult eldák, a világ
egykori lakóinak lelkei. Az Uithwé evakuálása egyet jelentett volna
azzal, hogy a jelenkor élői elhagyják őseiket, megválnak attól az
élőlénnyé alakított mesterséges szerkezettől, amelyet otthonuknak
v a l l h a t n a k .
Az Ulthwéról indultak útnak a Vadászskorpió Maszk-harcosok,
innen indult el maga Eldrad Ulthran és a varázsló, Ketshamine,
hogy kipurgálja Zephro világát, és ezzel megmentse őt a
borzalomtól...
Hogy megmentsék őt a borzalom kvintesszenciájától, a vegytiszta
iszonyattól. Hogy kimenekítsék a Horror nevet viselő bolygóról, arról
a világról, amelyet megfertőzött az Iszonyat Szeméből előcsorgó
káosznyálka; amely ezután már nem az anyagi univerzumhoz
t a r t o z o t t .
Zephro világát egykor „Hurrá”-nak nevezték el első telepesei, akik
így akarták kifejezni örömüket, amelyet a termékeny és kellemes
bolygó okozott nekik.
Egy kisebb hipervihar több ezer évre elszigetelte a bolygót az
univerzum többi részétől. A Hurrát ez idő alatt nem mocskolta be
sem a barbarizmus, sem a brutalitás. Éppen ellenkezőleg: a
civilizáció olyan művészeti ágakat termelt ki magából, amelyeknek
alkotásait még az eldák is elismerték. (Természetesen kivételesnek
tartották, hogy az emberek képesek ilyen teljesítményekre.) Talán
éppen ez okozta a Hurrá pusztulását. Talán ha vadabb lett volna, ha
elkorcsosul, vagy ha lakói puritanizmust erőltetnek magukra,
minden másként alakul. Éppen akkor, amikor a hipertéri vihar végre
elcsitult, a romlottság és a korrupció olyan alattomosan támadta
meg a kulturált Hurrát, ahogy a penész az édes-éretté rothadó
g y ü m ö l c s ö t . . .
A Káosz pedig ott ólálkodott a közelben...
Zephro még mindig fel tudta idézni, milyen érzés volt, amikor pszi
képességeinek bimbói kifakadtak. Bármilyen érzéki fantazmagóriát,
bármilyen képet meg tudott jeleníteni; bármilyen gondolatot képes
volt kivetíteni magából. Szórakoztatta barátait, később nagy
közönség előtt is fellépett. Zajos sikereket aratott. Képes volt rá,
hogy képzeletéből előrántson néhány nimfát, hogy a maga fizikai
valójában megjelenítsen egy kéjgerjesztő succubust.
Meggazdagodott, ünnepelt hírességgé, a társasági élet kedvencévé
vált. Része lehetett a valódi, fizikai élvezetek valamennyi
elképzelhető változatában. Az orgiákon szerzett élményeit azután
ismét csak arra használta, hogy még pompásabb szórakozásban
részesítse imádóit.
Azután... a fájdalom, mintha a boldogságfőzethez szükséges fűszer
lenne, fokozatosan beszivárgott a képzeletébe.
Először éppen csak egy csipetnyi.
Azután egyre több.
A bolygón divattá vált az erotikus kegyetlenkedés. A Hurrá nevét
Horrorra változtatták.
A fantázia-brutalitás egyre elterjedtebb, egyre kedveltebb lett.
Zephróból illuzionista kín mester lett. Megidézte a fájdalmat okozó
lények minden elképzelhető formáját. Teremtményei eleinte
ártatlannak tűntek, hiszen csak azokat kínozták meg, akik önként
vállalták a szórakozásnak ezt a formáját.
Az először megidézett lények nem élvezték, hogy fájdalmat
okoznak, ám később... A succubusoknak is kéjt okozott az emberek
g y ö t r e l m e .
Az emberek egyre jobban rászoktak a kínzás okozásával és
elviselésével szerzett élvezetre. Egymáson is gyakorolták azt, amit
a színpadon láttak. Eleinte akadtak önként jelentkezők, olyan nők és
férfiak, akik vállalták, hogy kielégítik mások vágyait. Sokan közülük
örökre eltűntek. Mások iszonyatosan megcsonkítva kerültek elő.
A folyamat ekkor már megállíthatatlan volt. A lavina elindult, és
egyre mélyebbre sodorta a Horror lakóit.
Zephro egy nap, miközben egy minden addiginál kegyetlenebb lényt
akart megidézni, elvesztette teste fölött az uralmat. A lélek
megformázódott, de nem az ő teremtménye volt. A kísértetsátán
nem vetítődött ki a fejéből, az agyában maradt, hatalmába kerítette
a tudatát. Zephro lába, keze, csípője nem úgy mozgott, ahogy ő
akarta. A lény vad volt, vérszomjas és iszonyatosan kegyetlen.
Slaanesh! Slaanesh! Zephro minden szívdobbanása, pulzusának
minden lüktetése ezt a nevet vibrálta.
Az agyába költözött, szünet nélkül fészkelődő lény selypegő hangon
istentelen szavakat kántált.
Q ' t l a h s i t s u ' a k s h o . . .
Q ' q h a ' s h y ' y t h l i s . . .
O ' q h a ' t h a s h i ' i . . .
Mi lehet az, amit ostoba módon megidézett?
Hamarosan megtudta. A lényről álmodott, és a társairól.
Éjjel és nappal, folyamatosan ezt az álmot látta. Démoni megszállás
alatt sínylődő teste legyengült. Tudata idegenné vált a saját
a g y á b a n .
Képtelen volt eldönteni, mi rettenetesebb: az, amit a teste művel,
vagy a szűnni nem akaró álom.
Érzékien halálos démonlányokról álmodott. Félig embernek, félig
skorpiónak látszó, mérget fröcskölő ördögökről, karcsú lábú, kék
nyelvű strucc-lovakról álmodott, amelyeknek a hátán pucér
ördögszukák ülnek...
Úgy tűnt, hogy ezek a démonlányok és ezek az ördögök az ő
testén, az ő húsán – amely valójában már nem az övé volt –
keresztül próbálnak utat találni maguknak ebbe a világba. Talán
éppen a gyomrán, a belein át vágnak kaput maguknak, esetleg a
végbeléből bújnak majd elő, hogy megérkezésük után azonnal
visszanyerjék teljes nagyságukat.
O, hogy küzdött a tudata e lehetőség ellen!
Ám a lény, amely benne lakozott, könnyű győzelmet aratott fölötte.
Zephro nem, tudta, képes lesz-e még valaha visszanyerni önmaga
fölött az uralhat. Minden pszichikai erejét latba vetette a harc során,
de hiába. Teste cserbenhagyta ; nyáladzott és maga alá csinált,
reszketett és görcsölt, izzadt és kínlódott. Képtelen volt kiűzni
magából a megszálló démont.
A lény valamennyi helyre elvitte, ahol korábban sikeres előadást
tartott. Díszhelyről nézte végig a foglyok szenvedését, kínzóik
kéjelgését, ám közben minden sikoly sebet ejtett a lelkén, minden
csepp kicsordult vér őt gyötörte. Belemenekülhetett volna az
eszelősség puha, ködös világába, de tudta, ha ezt tenné, a démon
végleg leigázná, és mindörökre elnyelné a lelkét.
Valahogy kibírta a megpróbáltatásokat. Megedződött a fájdalmak
során, amelyeket önnön, kínzókamrává átalakított testében kellett
e l v i s e l n i e .
A vergődés, a harc heteken, hónapokon keresztül tartott. Amikor
ébren volt, a látomások még könyörtelenebbek voltak, mint az
á l m a i .
Miközben a bolygó – amely már a Horror nevet viselte –
fővárosának utcáin tántorgott, tisztán látta maga előtt a
démonszukákat és a sátánfajzatokat. Megismerte, felfedezte őket a
város többi megszállottá vált lakójának testében.
Mert egyre szaporodtak a hozzá hasonlók, és ahogy nőtt a számuk,
úgy vált a város fokozatosan fertővé. Zephro látta a romlás virágait
– a házak tövében ekkor már kibelezett hullák hevertek –, de nem
tiporhatta le őket, hiszen még ahhoz sem volt elég ereje, hogy a
saját fejében legyőzze a gonoszt.
Azután... az egyik dísztéren álló szökőkút víz helyett vért fröcskölt.
Zephro ekkor döbbent rá, hogy valódi démonok jelentek meg a
világán, olyan káoszfajzatok, amelyek az emberiség még
megfertőzetlen tagjait akarják rabszolgasorba kényszeríteni.
A rabszolgák maguk is harcba szálltak a még érintetlenekkel. Arcuk
eltorzult, szemük hosszúkássá változott. Fegyvert, fűrészfogas
pengéjű, zöld tűzzel világító kardokat markolva rohamozták meg a
kövekből és felfordított járművekből épített barikádok mögött
meghúzódó muskétásokat, pisztolyosokat és íjászokat.
Maga Zephro is kardot szorongatva futott a Káosz egyik
r o h a m c s a p a t á b a n .
Ördögök jelentek meg; némelyik négy lábon járt, némelyik
felegyenesedve vonszolta ízeit rovarlábra emlékeztető
posványszínű testét. Ó, milyen ocsmány bűz áradt belőlük! Ha
valamelyikük közelébe egy még tiszta ember került, azonnal
kiböffentette hosszú nyelvét. Az, akit egy ilyen nyelv megérintett,
maga is eszelőssé, romlottá vált, és hisztérikusan nekilátott korábbi
bajtársai lemészárlásának. Volt, akivel a démonok farka végzett: a
hegyes nyúlványok halálos görcsöt okozó mérget fecskendeztek az
áldozatok testébe.
Elöl az elfajzottá változtatott ember rabszolgák, középütt az
ördögök, hátul pedig a tetovált testű, pikkelypáncélos démonlányok,
akik egyetlen pillanatra sem szálltak le hátasukról. A szukák
rákollókat csattogtattak, strucckarmos lábakkal rugdalóztak. A
bűzös, iszapszagú ködfelhő mélyéről egymás után rántották át ebbe
a világba a vérengző sátánfajzatokat.
A z u t á n . . .
Megérkeztek az eldák.
A Vadászskorpiók első pillantásra a Horroron dúló gonosz új,
iszonyatos manifesztációinak tűntek.
Rovartestre emlékeztető páncélt viseltek, és csúcsos, zöld sisakot,
amelyre fekete szalagokat aggattak. (Zephro később tudta csak
meg, hogy az Ulthwén a fekete a gyász és a szomorúság színe.)
Zümmögő energiakardokkal hadonásztak, a hajlékony csövekre
emlékeztető karvértekre lőfegyvereket erősítettek. Sisakjukkal
egybeolvadó maszkjukból rágócsáphoz hasonló nyúlványok
meredtek ki; szájuk olyan volt, akár a rovarok fejének elülső része.
A zöld harcosok nem csatlakoztak a rabszolgák, a démonszukák és
az ördögök vérgőzös emberirtásához. Éppen ellenkezőleg: velük
vették fel a harcot.
Halálos párbaj vette kezdetét.
Milyen gyorsan mozogtak! A Vadászskorpiók a testüket védő merev
páncéllemezek ellenére szemkápráztató fürgeséggel küzdöttek.
Magasra emelkedett az egyik energiakard, zümmögése metsző
visítássá változott, amikor mono molekuláris fűrészfoga átmetszett
egy kitinréteget, majd egy csontot. A visítás még hangosabb lett,
amikor a penge húshoz ért. A pisztolyokból apró, sebesen pörgő
fémkorongok száguldottak ki, amelyek könnyedén keresztülhatoltak
az útjukat álló testeken. A rágócsápok pedig...
Az egyik Skorpió megállt egy ördög előtt. Olyan tétován viselkedett,
mintha megzavarta volna a káoszlényből áradó bűz. Az ördög
kinyújtotta a nyelvét, és meglendítette a farkát. A következő
pillanatban a Skorpió rágócsápjából parányi tűk zápora zuhogott rá.
Fény villant. Az ördög testén fortyogó, megolvadt plazma jelezte, hol
találtak célba a tűk. A szarvakkal koronázott sátánfej eleje szétnyílt,
a farok azonban még mindig nem ernyedt el – egészen addig
mozgott, míg egy láncfűrész keresztül nem zümmögte rajta magát.
A démonszukák most már leszálltak hátasukról, és kétujjú
strucclábukat megvetve, hegyes-éles farkukkal és rákollóikkal
csapkodva ellentámadást indítottak. Hátasaik előreiramodtak, és
közben korbácsként csapkodtak hihetetlenül hosszúra nőtt
nyelvükkel. Az egyik Vadászskorpiót két oldalról érte a támadás.
Valami kirántotta alóla a lábait. Miközben a földre dőlt, egy
démonszuka rátiport páncéllal védett csuklójára. Recsegés. Fémes
ropogás. A csukló összeroppant. Egy másik páncéltrikós
démonnőstény a farkát emelte fel. A csúf, tarajos nyúlvány alatt
formásan domborodott a feneke. Mielőtt a farok lecsapott volna,
ágyékon rúgta a földre zuhant harcost, majd lehajolt, és a páncélon
támadt résbe vájta a fogait. A harcos rángatózni kezdett.
Pisztolyából az ég felé száguldottak a surikenek, a rágócsápjaiból
előrobbanó tűk semmit sem találtak el.
Egyre több sátánfajzat jelent meg a harctéren. Az ördögök és a
hátasok ostobák voltak a démonnőstényekhez képest, ám bűzükkel,
döféseikkel és korbácsnyelvükkel félelmetes pusztítást végeztek.
Egy másik Skorpió is megtántorodott. Részegként dülöngélt, és
közben ölelésre tárta a karját. Vajon miféle illúzió változtatta
áldozattá? Az agyában megjelenő látomás talán olyan erős és élénk
volt, hogy semmi mást nem fogott fel. Az egyik démonnőstény
rákollója a fejére csattant.
A fűrészfogas kardokkal felfegyverzett rabszolgák ereje semmi volt
a zöldbe öltözött idegenekéhez képest. Egymás után zuhantak a
földre. A páncéljukon ütött lyukakból zöldes vörös tűz csorgott;
mintha a Skorpiók lövedékei egyszerre olvasztották volna meg a
páncél és a test anyagát.
Zephro küzdött, hogy talpon maradjon, és megpróbálta
mozdulatlanná dermeszteni kardot tartó kezét. A fegyvert akarta
legyőzni, azt akarta megakadályozni, hogy a penge lecsapjon a
közelébe kerülő Skorpiókra.
– Ölj meg! Végezz velem! – sikoltott rá az egyik Skorpióra, aki csak
ránézett, és gyorsan elhúzódott a közeléből.
Azután megérkezett az a lény, akit Zephro később az Eldrad Ulthran
néven ismerték meg.
Bal kezében finoman kidolgozott, aprólékosan díszített botot tartott,
jobbjában gazdagon díszített kardot. Sisakjának taréja egy
kicsorbult fejsze pengéjére emlékeztetett. Fekete köpenye
élénksárga rúnákkal ékített lobogó volt. Aura vette körül –
mesterséges erőtér és saját energiája. Kardjával Zephróra mutatott.
A látnok mellett egy koponyamaszkos alak állt. Szoknyaszerű
ruhájának redőit karhosszú rúnák díszítették. Fényhajókat
ábrázoltak, amelyek az éjszaka sötétjén próbáltak keresztülhatolni.
Sisakja csúcsán hosszú hajcsomó lobogott – messziről füstcsíknak
lehetett nézni.
Zephro később a varázsló nevét is megtudta. Ketshamine.
Ketshamine egy purgálópengét tartott a kezében, amely akkora volt,
mint ő maga. A fegyver lapján fényes rúnák domborodtak, a dupla
kosaras markolatra gyűrűket fűztek.
A varázsló Zephróra mutatott a purgálópengével. Zephro
megremegett – a benne élő démon haragra gerjedt.
Mintha suhogó jégpengék hasítottak volna Zephro testébe,
elválasztva a bőrt az izomtól, az izmot a csonttól, kihasítva a velőt a
csontok üregéből, a barázdákat az agyából. Kereső, kutató,
immatériumból lévő csápok hatoltak bele, hogy kivegyék belőle azt,
ami nem odavaló.
Az energia – olyan hideg volt, hogy izzani látszott – kimetszette
belőle lénye esszenciáját, meghámozta a lelkét, lecsupaszította a
t u d a t á t .
A beleköltözött lény fájdalmasan vonított.
Zephro támadást indított ellene. Olyan volt, mintha önmagát akarta
volna megszülni. Érezte, hogy saját akaratának maradványa
megpróbálja lerázni magáról az iszonyatos parazitát.
– Távozz, távozz! – üvöltötte.
A varázsló a könyörtelen vonású maszk mögül őt figyelte.
A purgálópenge jéghidat képezett kettejük között. Ha Zephro a
kívülről kapott segítséggel sem lett volna képes megtisztítani magát,
elpusztul, teste és lelke cafatokra szakad. Szerencsére az
agonizálva leélt hónapok után is maradt még annyi ereje, hogy az
idegen energiát és a sajátját egyesítve összeszorítsa a démont.
Hirtelen – bár külsőre semmit sem változott – Zephro világra hozta
önmagát. Mintha fonákjára fordította volna magát. A hűvösség
nyugtató gyógyírként ivódott a testébe. Szabad volt. A démon,
amely benne lakozott, végre szétfoszlott. Újra a sajátja lett a teste.
A kard, amit a kezében tartott, a rabszolgájává változott. Felemelte,
és az egyik démonszuka felé csapott. A penge keresztüldöfte a
démoni testet, és hozzászögezte az egyik nyelvlógató hátas
combjához. Zephro előrevetődött, és felkapta a földről a suriken
pisztolyt, amit az egyik elesett Skorpió ejtett el. Rálőtt az egyik
rabszolgára – a férfi kardot tartó jobb karján skarlátvörös
szalagokként fordult ki a felhasított bőr alól a hús –, azután egy
medúzára emlékeztető káoszlényre.
A tisztaságukat megőrzött emberek, a muskétások és a
pisztolyosok kimerészkedtek a barikádjuk mögül. Reménykedő
arccal az ellenségre ürítették fegyvereik tárát, azután csövön
ragadták a muskétákat, rudakat emeltek fel a földről, hogy
folytassák a harcot.
A villámgyorsan mozgó Skorpiók egyetlen pillanatra sem hagyták
abba az öldöklést.
Zephro többet kapott, mint önmagát. Megvilágosodott, illumináttá
vált. Már addig is komoly pszi képességekkel rendelkezett, de most
úgy érezte, mintha egy tejfehér hártya emelkedne fel a szeme elől –
elméje szeme elől –, egy lepel, amely eddig eltakarta előle a
valóságot. Megértette, hogy felelőtlenül használva képességét
valami olyasmit idézett meg, ami mindig is jelen volt, de amit csak
most láthatott maga valójában. A démoni megszállottságtól való
szabadulás pengévé vált, szikévé, amely szétmetszette a
függönyöket, tisztára kaparta valós és elmebeli retináját; amely
lehetővé tette számára, hogy mindent olyannak érzékeljen, amilyen.
Nyersnek. Durvának. Erőszakosnak. Félelmetesnek.
Kifejlődött benne egy fényes, jeges belső pajzs, amely megvédte a
Káosztól, amely tükör volt a felbukkanó káoszlények számára.
Később az Ulthwén a vidám ripacsoktól, a Harlekinektől mást is
megtanult. Tőlük tudta meg, miként összpontosíthatja megtisztított
tekintetét a kozmosz mélységeire, az örvénylő események
tajtékjaira és mocskos habjára.
A galaxis a maga csillagfelhőivel, sok milliárd napjával, élettől
lüktető bolygóival törékeny tutaj volt csupán az immateriális hipertér
tengerén. Négy nagy hatalmú káoszisten már a tutaj közelébe
sodródott. A negyedik – Slaanesh – akkor jelent meg, amikor az
eldák gőgössé és élvhajhásszá váltak. Az antiistenek célja az volt,
hogy erőszakkal vagy kórságokkal, kéjjel vagy kínzásokkal
megkaparintsák a valóságos világ fölötti hatalmat, eltorzítsák, saját
képükre formálják, lidércnyomásos álommá változtassák. A galaxis
már nem volt érintetlen, testén megjelent egy tumor – az Iszonyat
Szeme –, ahonnan a fertőzés továbbterjedhetett.
Az emberi faj egyszer, amikor a Császár kebelbarátját, Hóruszt
megrontotta a Káosz, kis híján odaveszett. Hórusz legyőzése
érdekében a Császár szinte teljes egészében feláldozta önmagát,
vagyis önmagának azt a részét, amit „emberi”-nek lehetett nevezni.
Miben lehetett ezek után az emberiség reménye, ha nem a brutális
elnyomásban? Az elnyomás, a zsarnokság azonban csak addig
lehet működőképes, amíg a trónprotézisbe zárt Istencsászár. Ha ő
elpusztul, az emberi faj megfosztódik az irányt mutató, reményt adó
fénysugártól, és félő, hogy eltéved a pszichikai rémálomból, a
megkínzott lelkek salakjából táplálkozó sötétben, amely
megszülheti, erre a világra hozhatja a Káosz ötödik istenét.
De még nem veszett el minden remény.
A fénylő ösvény...
Az az ösvény, amely az áldott jóságból áll össze sugárzó fény- és
csodalénnyé. Az eljövendő Numenné, az Új Ember, az átalakított és
megváltoztatott emberiség istenévé.
Ha meg lehetne találni és össze lehetne terelni a Császár
zabigyerekeit, azokat, akik már elérték a megvilágosodást...
Zephro akkor találkozhatna olyanokkal, akik hasonlóak hozzá.
Illuminátokkal, akiket – ahogy őt is – megszállt és hatalmába kerített
a Káosz, de akik egyedül vagy külső segítség igénybevételével
kiűzték magukból a gonoszt.
Az amfiteátrum falain rikító színű zászlókat helyeztek el. A
Sztálindróm ott lebegett az építmény fölött. A Sólymok és a
Bosszúállók folytatták az álküzdelmet. A teraszokon gyakorolni
kezdett a többi Maszk-harcos is. Itt voltak a Vadászskorpiók, a
Rikoltó Boszorkák. A némán figyelő Varázsló előtt ott bohóckodtak a
Harlekinek.
– Gondolom – mondta Zephro a látnoknak –, hogy a ceremónia és a
birodalmiak támadásának végeredménye még évtizedekig, talán
évszázadokig nem lesz észrevehető...
– Mindig nyitva áll az út a Tunyaság Zsákutcái felé – felelte
Ro-fhessi szelíden. Ott mindig kivárhatod a számodra megfelelő
időt, megvilágosodott barátom!
B a r á t o m ?
Zephro valóban a barátja lehetett az eldáknak? Akár egynek is?
Ó, igen. Semmi kétség.
Bizonyos fokig legalábbis. Bizonyos mértékig.
Bár a jelenlegi krízishelyzetben az ismerősei közül egyetlen
Maszk-harcos elda sem pazarolna időt szentimentalizmusra,
miközben megpróbál tökéletes gyilkossá és tökéletes túlélővé válni.
(Hogy milyen tökéletessé, azt a birodalmiak hamarosan a saját
bőrükön tapasztalhatják.)
Vajon milyen mértékig irányítják Zephrót a látnokok, akiknek
titokzatos látomásai sokszor még a legmegvilágosodottabb emberi
lényt is összezavarják?
A hozzá hasonló iluminátok összegyűjtötték a Császár fiait, és
hadjáratot indítottak az Inkvizíció ellen; ennek célja azon
inkvizítorok összezavarása volt, akik esetleg felléphettek az általuk
mutánsnak tartott fiak ellen. A renegát iluminátok közben folytatták
gonosz tervük végrehajtását: megfertőzték a gyanútlan világokat a
hidra-tudattal, és rábírták a hatalomra éhes inkvizítorokat meg a
titkos inkvizítorokat, hogy dolgozzanak nekik. Vajon az elda
látnokok őszintén a szívükön viselik az emberi faj sorsát? Aggódnak
életben maradásáért?
Zephro bánatára a legtöbb elda barbárnak tartotta az emberiséget,
az embereket pedig olyan kártékony vírusoknak, amelyek a sok
millió világ testén élősködnek. Az emberiség bukása a galaxis
szempontjából nézve katasztrófa lenne. Ha nincsenek emberek,
hogy jöhetne létre a Numen, a fénylő ösvény? Ha nincsenek
emberek, akiknek utat mutathatna, a fénylő ösvény semmiben sem
különbözne a bűzös mocsarak fölött ragyogó ignisjatuustl a
l i d é r c f é n y t ő l .
Zephrónak hinnie kellett, hogy a Numen manifesztálódik. Hinnie
kellett, hogy az Új Ember mindenhol megjelenik, hogy a férfiak és
nők ugyanúgy megvilágosodnak, mint ő, és ugyanúgy immúnissá
válnak a Káosszal szemben.
– Ro-fhessi – mondta Zephro –, mennyi a valószínűsége annak,
hogy Jaq Draco eljön ide?
Draco eddig nagy hasznára volt az illuminátoknak, igaz, nem tudott
erről. Ha Draco életben maradt, ha megőrizte magát, a Sztálindróm
valószínűleg úgy vonzza majd magához, akár a jelzőfény az
eltévedt hajókat. Feltéve, hogy tudomást szerzett a Harlekinek
tervezett szertartásáról. Az is elképzelhető, hogy Eldrad Ulthran
éppen azért a Sztálindróm mellett rendelte el a Kataklizma Fesztivál
megrendezését, hogy ide, a fényhez csaljon egy Jaq Draco
nevezetű molylepkét. Draco csak akkor válhat illumináttá, ha
végigszenvedi és túléli a démoni megszállottságot...
Ro-fhessi megvonta a vállát.
– Soha nem beszélhetünk sok színűségről. Soha sem számíthatjuk
ki, hogy egy esemény bekövetkeztének hány százalékos esélye
van. Csak annyit tehetünk, hogy megvizsgáljuk B'hdeidir
spektrumának világosabb és sötétebb árnyalatait.
Ó, igen, a tazánok és a lehetségesek émelyítő örvényét, amelyből
csakis a látnokok olvashatnak ki valami értelmeset...
A Sztálindróm maradványai körül keringő telep folytatta a
felkészülést a szertartásra... és a hamarosan bekövetkező
mészárlásra.