Warhammer: Torz Csillagok (novella)

TORZ CSILLAGOK
- novella -




A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek


A tizenhatodik születésnapján Jomi Jabal végignézte, hogyan
törnek kerékbe egy boszorkányt Groxgelt piacterén. Hűs,
félhomályos este volt. A vakító kék fénnyel világító nap már
lenyugodott egy ideje, a csillaglámpásokkal ékes éjszaka
beköszöntéig azonban még hátravolt egy-két óra. A sáfránysárga
gázóriás renyhén pöffeszkedett a füstös égbolton; úgy tolakodott a
horizont fölé, akár valami roppant homokdűne. Fénye bearanyozta a
város cseréptetőit meg a poros, patanyomokkal tarkított főutcát.
Aranyszínű lángolásával valóságos kohónak, izzó pokolnak tűnt az
égen. Hőt azonban – a nappal ellentétben – mégsem sugárzott.
Jomi gyakran elcsodálkozott ezen, de volt elég esze, hogy ne
kezdjen kérdezősködni. Fiatalabb korában az alapos verések
elvették a kedvét a túlzott kíváncsiskodástól.
Persze Apu csak jót akart neki. Azok a fiúk és lányok, akik
kérdezősködnek, valószínűleg jó úton vannak afelé, hogy maguk is
boszorkánnyá váljanak.
Ha majd az aranyóriás végül lebukik a látóhatár alá, az őrtoronyban
megfújják a kürtöt. Ez a rezes hangú sikoly a sötétség beálltakor a
kijárási tilalom kezdetét jelezte. Úgy beszélik, utána a sötét utcákon
portyázni indulnak a mutánsok.
Vajon valóban mutánsok kóborolnak Groxgeltben éjszakánként
áldozatokra lesve, olykor-olykor behatolva az óvatlanok otthonába?
Jomi úgy érezte, ez inkább kézenfekvő ürügy, hogy a hűvösebb
időszakban házaikba száműzzék a városlakókat. Máskülönben a
groxgelti kocsmák tovább lennének nyitva. A munkások késő estig
vigadoznának, és reggel fáradtak lennének: mogorván, leverten
végeznék dolgukat a forró nappalokon.
Az persze kétségtelen tény, hogy mutánsok valóban léteznek.
Boszorkányok, garabonciások. Éppen itt van egy, a kerékre
k ö t ö z v e .
Még két óra volt hátra sötétedésig...



– Ez a boszorkány agyafúrt fondorlatokkal élt! – harsogta a
tömegnek az elnöki rezidencia ébenfekete lépcsőiről Henrik Farb
tisztelendő, a prédikátor. – Képes megbűvölni magát az időt! Meg
tudja állítani az idő folyását. Ámbátor nem sokáig... úgyhogy ne
fussatok el, félelemre semmi ok! Figyeljétek a büntetését, és
okuljatok szavaimon: a boszorkány ugyan embernek látszik, ám
valójában elfajzott.
Óvakodjatok azoktól, akik embernek tűnnek, de mégsem azok!
Farb rettenetesen kövér volt. Fekete palástja alatt úgy kidagadt a
bőrvért, hogy akár már érzékinek is lehetett volna nevezni, ha
asszonyról lett volna szó. Nőies volt a parfümös jáde-üvegcse is,
amely átfúrt orrcimpájában lógott, hogy útját állja a trágyabűznek
meg a tolongó, verítékező testek szagának. Beszéd közben egy
láncra vert, lángoló tetovált démon vonaglott pufók arcán, hatszögű
varázsjelbe zárva, hogy megóvja a rontástól nyálat fröcskölő száját
és apró disznószemét. A prédikátor általában bő, fekete selyem
köntöst viselt a meleg miatt, amely csak ilyenkor kezdett enyhülni
kissé – ám amikor a gonosz lélekkel kél harcra, gondoskodnia kell a
szükséges védelemről: a hatalmas pocakját övező, amulettekkel
kivert derékszíjon csonkpisztoly lógott fekete tokban.
Lovak nyihogtak és toporzékoltak. A férfiak a fegyverüket
simogatták, hogy biztonságot merítsenek belőle; legtöbbjüknek
hosszú nyelű kése volt, néhány szerencsefiának azonban rúnákkal
telepingált muskétája is.
– Halál a mutánsra! – kiáltotta egy dühös hang.
– Pusztuljon az elfajzott! – vágta rá egy másik.
– Megölni a boszorkányt!
Farb egy pillantást vetett a tagbaszakadt, félmeztelen hóhérra, aki
jókora bunkót markolva állt a kerék mellett. Az ítéletvégrehajtót
szokás szerint sorsolással választották. A legtöbb városlakó
napégette bőrét fekélyek és kelevények csúfították el, de kevesen
voltak gyengének nevezhetők. Különben is, ha egy nyápic hóhért
sorsolnak ki, legfeljebb több időre lesz szüksége feladata
végrehajtásához, a tömeg méltatlankodása és gúnyos rikoltozása
k ö z e p e t t e .


– Igen – jelentette ki Farb. – Figyelmeztetlek titeket, hogy ez a
boszorkány megpróbálja majd elnyújtani a kivégzést... abban a hiú
reményben, hogy közben leszáll az éjszaka, és ő megmenekül.
A prédikátor ajkáról nyál fröcskölt, mintha valami mérget köpködő
mutánsfajzat lenne. Néhány hónapja éppen egy ilyen elfajzottat
törtek kerékbe ugyanitt, a piactéren; előtte persze betömték a
száját. A bámészkodók első sorai közelebb nyomultak az
ébenfekete lépcsőkhöz, hátha rájuk hullik egy csepp Farb
tisztelendő nyálából, és segít megtisztítani a látásukat, megtartani
emberi mivoltukat.
Farb a Császár zászlaja felé fordult, mely tőle jobbra libegett. A
városlakó asszonyok fáradságos munkával hímezték rá drága
fémhuzallal a prédikátor zsoltároskönyvében látható képet. Amikor
Farb meghajolt előtte, a nézőközönség sietve térdet hajtott.
– Istencsászár – kántálta a prédikátor –, ó, biztonságunk záloga!
Óvj meg minket az álnok démonoktól! Vigyázd asszonyaink méhét,
hogy a gyönge magzatok ne torzuljanak mutánssá! Ments meg
minket a mélységek mélyén lappangó sötéttől!
Védelmezz minket, hiszen mi vagyunk akaratod eszközei! Imperátor
hominorum,nostra salvatio!
Ezek az utolsó szavak szentek voltak, nagy hatalmú varázsigék.
Farb hosszan megszívta az orrát, aztán kiköpött a tömeg felé.
Jomi a zászlót bámulta. A Császár mérhetetlenül vén arca
beleveszett a csövek és kábelek kusza rengetegébe; a fémszálas
hímzés különösen életszerűvé tette.
– Hóhér testvér, teljesítsd kötelességedet! – kiáltotta Farb.
A kerék, amit egy vaskos, többszörösen tekercselt rugó hajtott,
lomhán forogni kezdett. Vele fordult a boszorkány is, egész teste
ívbe görbült. A hóhér felemelte bunkóját.
Nem történt semmi. A kerék megállt. A félmeztelen hóhér
mozdulatlanná dermedt. A tömeg felnyögött, pedig Farb
figyelmeztette őket. A nézők kívül estek a megbűvölt idő keskeny
zónáján, amit a halálra ítélt boszorkány idézett maga köré; ők
mozoghattak volna, mégsem tették.
– Most, ebben a pillanatban – magyarázta Farb – a boszorkány az
elméjével valószínűleg valamilyen gyalázatos démont hív
segítségül... hogy idevezesse, hogy megmutassa az utat
G r o x g e l t r e .
Jomi azon tűnődött, vajon igaz-e ez. Ha igen, miért nem ölték meg a
boszorkányt egy gyors késszúrással, amikor elfogták? Lehet, hogy
a prédikátor puszta élvezetből rendezte meg a ceremóniát. Az
biztos, hogy a tömeg megszeppen az effajta látványosságoktól;
legrejtettebb félelmeiket látják valóra válni. Máskülönben az
emberek eltunyulnának, nem igaz? Nem jelentenék, ha gyanús
mutánsra bukkannak maguk között. Az anyák megpróbálnák
megvédeni a gyermeküket, ha csak kisebb torzulásokat vennének
észre rajtuk.

De miért nem tölti el a boszorkányokat az a zord kerék a piactér
közepén olyan félelemmel, hogy inkább leplezni igyekeznek
vajákosságukat, mintsem elárulni magukat? Jomi ezen törte a fejét.
Az időtlen pillanat véget ért. Amint a késleltetett bunkó ropogva
lesújtott, a boszorkány felüvöltött. A közvetlen közelében egy
töredék másodpercre ismét megállt az idő. Aztán a bunkó megint
lecsapott, szétmorzsolva a húst, kettétörve a csontot. A boszorkány
menteni akarta a bőrét, így hát sokkal tovább tartott, míg apránként
összetörték – sokkal tovább kínlódott a kerékre kötözve, míg
iszonyú fájdalmak között végre elszállt belőle a lélek. Ámbátor mi
mást tehetett volna a nyomorult?
– Dicsőítsétek a Császárt, aki védelmez minket! – kiáltotta a
pocakos prédikátor. – Laudate Imperatorem!
Bőrvértbe préselt mellén és pocakján csak úgy rengett a háj.
Zihálva szívta be a parfüm, a vér, az ürülék és a veríték szagát.
Jomi minden egyes alkalommal, amikor a bunkó lesújtott, kínzó
viszketést érzett valahol a csontja velejében, mintha ő is átélné az
irtózatos gyötrelmeket valami vastag párnarétegen keresztül. Hiába
fészkelődött és vakarózott...
A következő évben még egy tucat boszorkány és mutáns
szenvedett ki Groxgelt főterén. Néhány szókimondóbb polgár
óvatosan felvetette a kérdést, nem olyan kórság-e ez, ami csak az
emberivadékokat fertőzi meg, az állatokat nem. Hiszen a kancák
nem ellettek olyan csikókat, amelyek idővel különleges
képességekről tettek tanúságot! Jomi apja, a cserzőmester, aki
gyíkbőrökkel dolgozott, nem tűrte meg az effajta bűnös
találgatásokat a saját födele alatt; Jomi pedig már rég megtanulta,
mikor kell tartania a száját. Farb tisztelendő egyszerre lelkesítette
és terrorizálta a lakosságot. Megígérte, a Császár nem fogja
hagyni, hogy hűséges híveit elragadja a Káosz.
Jomi a tizenhetedik születésnapján látta az első álmot...
Úgy tűnt, mintha egy száj öltene alakot az agyában. A koponyáján
belül, a szürke állományból formálódott ki. Álmában tudta, hogy
pontosan így van. Ha lelki szemét befelé tudná fordítani,
megláthatná a csontburok alatt vonagló ajkakat, köztük pedig azt a
tapogatózó nyelvet, mely különös, szürcsölő hangokat adott ki álmában.

Elöntötte az iszonyat. De képtelen volt felébredni, amíg azok az
ajkak be nem fejezték a cuppogó motyogást, és el nem hallgattak.
Az elkövetkezendő éjszakák során a szürcsölő neszek egyre inkább
kezdtek szavakra emlékeztetni. Egyelőre annyira zavarosak voltak,
hogy nem értette őket, de idővel mindjobban kivehetőbbé váltak;
mintha igyekeztek volna a Jomi által ismert szavakhoz igazodni.
Jomi egy szűk, levegőtlen padlásszobában aludt a bátyjával, Nagy
Vénnel. Természetesen nem érdeklődött róla, hogy Ven is
álmodik-e hasonló hangokról, vagy felriad-e hajnalban arra, hogy
öccse agya ködös, suttogó szavakat sugároz át az övébe. A kerék
állandó, intő jelként magasodott a piactéren. Jomi verítékben fürdött
alvás közben. Amikor reggel felébredt, mindig nyirkos volt a
s z a l m a z s á k j a .
– Csak nem válok... inhwnánná? – kérdezgette magától
a g g o d a l m a s a n .
Talán csak lidércnyomásai vannak. Eszébe jutott, hogy beszélnie
kellene Farb tisztelendővel, de elvetette az ötletet. Inkább lázasan
imádkozott a Császárhoz, hogy űzze ki elméjéből azt az éjszakai
motyogást.
Amikor beköszöntött a kék hajnal, Jomi a többi munkással együtt
kimasírozott a városból a gazdaságba, ahol a groxokat
tenyésztették. Aztán levetkőzött – csak az ágyékkötőjét meg az
oltalmazó amulettjét hagyta magán –, és munkába állt a
mészárszék végében; a hulladékot válogatta.
– Szerencséd van – hajtogatta neki alacsony, keménykötésű anyja.
– Ilyen könnyű munkát kapni, a te korodban!
Igaza volt. A nagy hüllők hírhedetten rossz természetűek voltak. Ha
nincsen ízletes, tápláló húsuk, és nem falnak be minden szemetet,
amit eléjük vetnek – még a földet is -. az összes józan ember nagy
ívben elkerülte volna őket. Bár az egész tenyész állományt
nyugtatószerekkel kezelték, időnként mégis előfordult, hogy egyik
másik bestia megvadult. A groxoknak valamiféle természetes
hajlamuk volt erre, ha fajtársaik mellé kötötték ki őket. A
vágóállatokon lobotómiát hajtottak végre, mikor azonban a
mészárszékre hajtották őket, még ezek a kioperált agyú óriások is
veszedelmesnek bizonyulhattak. A grox terelők és a hentesek
könnyen elveszthették valamelyik ujjukat, szemüket – vagy akár az
életüket is. Szinte mindegyikükön csúf sebhelyek éktelenkedtek. Az
Urpolban székelő uralkodók – a főváros elképzelhetetlenül messze
volt: száz kilométerre – egyre több grox húst követeltek, részben
saját fogyasztásra, részben jövedelmező exportcélokra. A húst
fagyasztókamrákkal felszerelt robotsiklók szállították Urpolba.
– Jól bánt veled a sors! – Jomi anyja ezt is gyakran mondogatta. Ez
is igaz volt.
Jomi bőre tiszta és sima maradt; nem rútították el szemölcsök és
hólyagok, mint a legtöbb városlakóét.
Jomit a gazda felesége, a kövér Galandra Puschik osztotta be erre
a kímélő munkára. Puschik asszonyság gyakran sétált a
hulladékvályú felé, hogy odakacsintgathasson a vérben és
verítékben úszó fiúra. A gazdaság tava körül is sokszor elidőzött,
különösen akkor, amikor Jomi az egész napos munka után
nekivetkőzött, hogy lemosakodjon. Ó, igen, szemet vetett rá.
Egyelőre azonban túlságosan félt haragos természetű,
tagbaszakadt férjétől; folyton bámult, de semmi több.
Jomi a maga részéről a Puschik lány, Gretchi után sóvárgott
reménytelenül. Gretchi karcsú szépség volt; széles szalmakalapban
járt, és mindig hordott magánál napernyőt, a vakítóan kék
napsugarak elleni védekezésül. A legtöbb városi fiú láttán finnyásan
felhúzta az orrát, Jomit azonban néha megajándékozta egy-egy
mosollyal, amikor az anyja nem figyelt oda; a fiú szíve ilyenkor
gyorsabban kezdett verni. Olykor váltottak néhány szót egymással,
innen tudta, hogy Gretchi az urpoli uralkodók egyikének szeretne a
felesége lenni. De talán előtte gyakorol vele egy kicsit.
Egy szép napon, miközben Jomi a grox májakat, -veséket és
-szíveket válogatta, a száj az agyában tisztán érthetően,
simogatóan beszélni kezdett hozzá.
– Nyugodj meg! – csitítgatta. – Ne félj tőlem! Sok mindenre
megtaníthatlak, amire szükséged lesz, hogy életben maradj, és
kielégíthesd ifjonti vágyaid. Igen, hogy életben maradj, hiszen te
más vagy, igaz?
Mi vagy te? – gondolta Jomi hevesen; még ebben a váratlan
helyzetben is volt elég önuralma, és nem szólalt meg fennhangon,
nehogy egy másik munkás kihallgassa. Vajon férfihang volt ez a
behízelgő suttogás, vagy női? Talán egyik sem...
– Mi vagy te, hang?
– A választ csak akkor értheted meg, ha előbb tanulsz. Sokat
tanulsz. Mondd csak: milyen a világotok alakja?
– Az alakja? Hát... mindenféle. Hol sima, hol sziklás. Hol magas,
h o l . . .
– Messziről nézve, Jomi, olyan messziről, hogy a hegyek és a
völgyek egybemosódnak. Mintha egy madár nézné, de olyan
magasról, amilyen magasra eleven madár még sohasem repült.
– Gondolom... lapos?
– Ó, nem... Figyelj, Jomi, a világotok gömb alakú, mint egy
szemgolyó. A világotok egy nagy hold, egy óriási gázbolygó
kísérője, amely egy még nagyobb szemgolyó. A kék napotok a
legnagyobb szemgolyó a közelben.




– Hogy lehet az? A nap sokkal kisebb, mint az óriás.
– De forróbb, hmm? Sosem gondolkoztál el azon, hogy miért?
– Dehogynem.
– És jobbnak láttad nem megkérdezni, hmm? Okos, Jomi, nagyon
okos! – Hogy becézgette őt ez a hang! – Tőlem bármit
megkérdezhetsz, nem kell félned. A napotok olyan hatalmas, hogy a
saját súlyától ég. Egy csillag; és olyan messze van, hogy akkorának
tűnik, mint a hüvelykujjad körme, ha eltartod magadtól. Én is
messze vagyok tőled, drága Jomim. – A hang mintha sóhajtott
volna. – Ami azt illeti, sokkal messzebb, mint a csillagotok.
Jomi tovább válogatta a tálcákba a csúszós, bűzlő belsőségeket.
– Nem lehet csillag. A csillaglámpások aprók és hidegek.
– Ó, ártatlan ifjúság! A csillagok nem lámpások. Haladjunk lépésről
lépésre, jó? A holdatok, a napotok, a gázóriás és a csillagok mind
gömbölyded alakúak.
– Gömbölyded? – Micsoda szavakat ismer ez a hang; az urpoli
nagyurak beszélhetnek így!
– Kör alakúak. Gondolj erősen egy körre, amely a határtalan űrben
l e b e g !
– Inkább nem! – A kör a kerékre emlékeztette, a borzalmas
tabukerékre. Senkinek nem szabad kereket készíteni és használni,
a hóhérkereket kivéve, különben a boszorkányok diadalt ülnek, és
meghódítják a világot.
– Csillapodj, édes kisfiam! A kerék a tudás kezdete. Ha a körre
összpontosítasz, elmondom neked, hogy miért. Ez segíteni fog...
hogy fókuszba hozzalak.
– Fókuszba?
– Hogy lássalak téged, mint valami lencsén keresztül.
– Mi az a lencse?
– Ó, sokat kell tanulnod. Én leszek a te titkos tanítód.
Amikor Jomi később megmosakodott, Galandra Puschik megállt
mellette. A kezét terebélyes csípőjére tette, és úgy falta a fiút a
tekintetével, mintha ő lenne az aznapi vacsora; Jomi pedig,
legnagyobb iszonyatára, hallotta a gondolatait...
Az asszonyság végig akarta simogatni húsos mancsával. Meg
akarta gyúrni, akár a tésztát, aztán megsütni forró ölelésében, akár
a kenyeret. Puschik gazda nemsokára üzleti útra megy, itt hagyja a
tanyát. Akkor majd kiélvezi a fiút...
Jomi hallotta a gondolatokat. Mintha az a hang a fejében életre
masszírozta volna agyának néhány idegszálát, mely mindeddig
sorvadt rostköteg volt csupán; mintha mozgásra ingerelt volna
egy-két sejtet az elméjében, melyek korábban téli álmukat aludták,
most azonban kinyíltak, akárcsak tavasszal a bimbók.
Hallotta a gondolatokat. Tehát boszorkány volt.
– Nyugalom! – intette a hang. – Gondolj erősen a körre! Akkor meg
tudlak találni. Akkor meg tudlak menteni, drága kis fiacskám!
Teltek a napok, és a hang beszélt Jominak a széles univerzum
gyönyöreiről és szépségeiről, messze túl ezen a mezőgazdasági
holdon, ahol csak robot, verejték és örökös félelem vár rá.
A sok öröm és dicsőség, amelyről a hang beszélt neki, valahogy
emlékek emlékének, visszhangok visszhangjának tűnt. Mintha a
mögöttük lappangó élmények megszámlálhatatlan évvel ezelőtt
estek volna meg, és a hang már nem igazán értené a
természetüket, mégis epedve vágyna rá, hogy továbbadja őket.
Az Emberi Hűség űrcirkáló kabinjában Torq Serpilian inkvizítor azon
a paradoxonon töprengett, amely mostanában kezdte kísérteni.
Beütötte a számkódot a diáriumán, és beszélni kezdett a
m i k r o f o n b a .
– Már egy hete, hogy épen és egészségesen kiléptünk a hiperűrből,
benedico ImPeratorem. Orbitális pályára álltunk a Delta Khomeini V.
gázóriás körül.
A négyes osztatú kajütablakon túl a hatalmas, narancsvörös gömb,
amely teljes egészében fortyogó hidrogénből és metánból állt,
láthatatlan pórázon tartotta egyetlen, jókora holdját, amelynek
csillogó felülete légkör jelenlétére utalt.
– Propositum: az elmúlt évezredek során halhatatlan Császárunk
azért óvta az emberiséget a hiperűrből jövő mentális támadásoktól,
hogy az emberi faj egy távoli napon olyan pszichikai erőt
fejleszthessen ki, amellyel már képes lesz megvédeni magát...
Harci lobogók lengtek a plasztacél falakon, melyeken okkersárga
árnyalatok keveredtek a száradt vér színével. Mindenfelé trófeákat
állítottak ki: idegen lények kifakult koponyáit, hadizsákmány
páncélokat. Mert ez a hajó a Legiones Astartes, az Űrgárda hajója
v o l t .
Az idegen lények persze nem különösebben aggasztották
Serpiliant. Végső soron még a legálnokabb idegenek is természetes
élőlények voltak, ugyanannak az univerzumnak hús-vér szülöttei,
mint az emberiség. Az idegen veszedelem semmiség volt a
hiperűrben nyüzsgő iszonyú parazitákhoz képest. Serpilian
szülővilágán egy bizonyos kellemetlen darázsfaj az emberek és
állatok bőre alá telepítette horgas petéit. A hiperűri élősdiek az
emberi elméket fertőzték meg a maguk petéivel. Ezekből a
„petékből” aztán olyan entitások fejlődtek ki, amelyek irányításuk alá
vonták a testet, fokozatosan elemésztették, és arra használták,
hogy továbbterjesszék a bomlást. Más hiperűri szörnyek az
emberek lelkét ragadták el, magukkal vonszolva az örök
sötétségbe, hogy ott lassan felfalják. És voltak ezeknél sokkal
hatalmasabb démoni entitások is.
A psziboszorkányok világítótoronyként ragyogtak a hipertérben.
Magukhoz vonzották a parazitákat és démonokat, melyek egész
világokat pusztítottak el, degenerált szörnyfajzatokká torzítva
l a k o s s á g u k a t .
– Subpropositum: a vad, irányítatlan, tévelygő psziket az Inkvizíció
felkutatja és megsemmisíti.
– Contrapropositin: Császárunk életben tartására mindennap friss,
fiatal pszik százainak kell az életüket áldozniuk – méghozzá
örömmel! –, hogy roppant, szenvedő lelkét táplálják.
Valóban, a növendék psziket nagy buzgalommal összegyűjtötték, és
hajó rakományszámra küldték őket a Földre. Az igazán
tehetségeseket, akiket ki lehetett képezni a Birodalom szolgálatára,
lélekforrasztással a Császárhoz kötötték; ez a gyötrelmes szertartás
az ő védelmüket szolgálta, de általában megvakulásukat
eredményezte. A Serpilianhoz hasonló kivételes személyeknek
engedélyezték, hogy saját mentális pajzsukkal védjék magukat. Így
lettek a szabad pszik krémjéből inkvizítorok. Ám a Földre szállított
fiatalok mindennap százszámra ajánlották fel önként az életüket az
Istencsászár örökké éhes tudat-bendőjének, áldásos, buzgó
önfeláldozással. Másutt pedig, szerte a galaxisban, a megrontott
psziket boszorkányokként kivégezték.
– Paradoxus: amit nem tudunk learatni, azt kiirtjuk, mint a kártékony
d u d v á t .
Am akár aratunk, akár irtunk, az új termés jó része odavész;
mindent megteszünk, hogy elpusztítsuk. Akkor viszont hogyan
fejlesztheti ki az emberiség a jövőben azt a független erőt, amelyre
oly nagy szüksége van?
Serpilian füves pázsitot képzelt maga elé, amit ismételten
letaposnak, évezredeken át. Látta, ahogy a zsenge, zöld fűszálak
felfelé törnek – és azonnal irgalmatlanul letiporják őket, nehogy a
hiperűr rosszindulatú szörnyei lakmározzanak belőlük.
Fog-e enyhíteni valamit ezen a fullasztó nyomáson a Császár?
Engedélyezi-e magának egy messzi-messzi napon a halált? És mi
történik azután? Hirtelen szárba szökken a büszke, erős, zöldellő
vetés, és szuperembereket terem?
És addig a csodálatos korszakig nincs más megoldás, csak a
kegyetlen elnyomás?



– Ne engedd, hogy eretnekké legyek! – mormolta Serpilian. –
T i l a l m a s .
Aztán meggondolta magát, és kitörölte ezt az utolsó bejegyzést.
Serpilian hosszú pályafutása során épp elég olyan helyzetet látott,
amely igazolta szemében a Császár bölcsességét. Számos brutális
akcióban vett részt; olykor ő maga kezdeményezte az
elkerülhetetlen vérengzést. Legutóbb a Valhalla II.-n, melyet
szörnyeteg igázak rohantak le a hiperűrből, hogy véres lázadást
szítsanak a Birodalom ellen.
– Az univerzum – mondta a diáriumába – kegyetlen, vad, és nem
ismer irgalmat.
Csatatér. A legsötétebb ellenség pedig a hiperűrben leselkedik, mint
egy tigris, ami bármely pillanatban az embernyájra vetheti magát.
Ha valaki a nyájból felhívja magára a tigris figyelmét, azt az egész
nyáj megszenvedi... vagy ami még rosszabb, megszállottakká
válnak, és obszcén módon gonosszá fajzanak.
Időnként maga Serpilian is kénytelen volt fenevadként cselekedni;
tobzódó vérfürdőket irányított, egy zsarnok szolgálatában.
Serpilian nem volt különösebben büszke független gondolkodására.
Inkább bánta, hogy időnként kétségek gyötrik. Mindenesetre ez a
jellemvonása bizonyos fokú rugalmasságot és ötletességet
eredményezett, s ezáltal jobban tudta szolgálni a Császár és az
emberi faj ügyét.
Öltözete ugyanezt a független magatartást tükrözte. Hosszú,
ezüstfehér prémszoknyát viselt, továbbá irizáló mellvértet, mely
valami egzotikus óriásbogár páncéljára emlékeztetett; hozzá
vérvörös palástot, merevített gallérral. Mindkét mutatóujján egy-egy
ritka, jokaero gyártmányú digitális fegyvert hordott: egy miniatűr
tűvetőt s egy parányi lézerpisztolyt. Emellett persze mindig volt nála
néhány hagyományos lőfegyver is. A nyakában amulettek lógtak;
járás közben démonűző dallamokat csilingeltek. Serpilian magas
volt, karcsú, kreol bőrű. Fekete harcsabajsza rovarrágóra
hasonlított. Jobb arcára az örök éber szem jegyét tetováltatta.
Serpilian már várta Hachard parancsnok érkezését, amikor a kabin
ajtaja kinyílt. Mentális erejével az inkvizítor minden személy
jelenlétét érzékelte a környezetében; meglehetősen széles volt a
hatósugara. Ennek a képességnek egy szokatlan mellékhajtása
lehetővé tette számára, hogy érzékelje a betolakodókat a
hiperűrből. Es ezért jött az Emberi Hűség a Delta
Khomeini-rendszerbe. Serpilian nem sokkal a Valhalla II. elhagyása
után egy édeskés, behízelgő hangról álmodott, amely nem volt sem
férfié, sem nőé, és egy ragyogó, ifjú elmét igyekezett elcsábítani,
valahol nagyon messze. Az az ifjú elme pedig... különleges volt,
akárcsak az inkvizítoré fiatalkorában, ráadásul erősebbnek tűnt,
sokkalta erősebbnek. így hát Serpilian még a fényéveken és a
hiperóceán mérhetetlen, folyton változó áramlatain keresztül is
megérezte a... a vibrálást önnön lelke mélyén. Úgy fodrozta az
ösztöneit, mintha a baljós végzet sötét szálai kötnék össze őt azzal
az elmével meg a hátborzongató, csábos hanggal.
Serpilian kivetette a rúnacsontokat, a hajó navigátora pedig a
Császár-Tarotot. Mindketten egy kék napot kaptak eredményül, a
negyedik legfényesebbet a Khomeini-csillagképben...
– Orbitális pályán vagyunk az anyabolygó körül – jelentette Hachard
tisztelettudóan; modorában csak árnyalatnyi nyoma volt a
szemrehányásnak, amelynek aligha mert volna hangot adni. –
Diplomatikusabbnak véltem azt a parancsot adni a kapitánynak,
hogy ne a hold körül álljon pályára, amíg telekomon átadom
üdvözletünket a kormányzónak.
Hachard állán borzalmas forradás fehérlett, mintha nemrég ütötték
volna meg. Arctetoválása csupasz koponyát ábrázolt, meg egy
fűrész élű kést, amint kettéhasítja. A fogait feketére festette, mintha
csak azt akarná jelezni vele, hogy mosolya mindig sötét, sohasem
gondtalan. Jobb térdvédőjét élénkvörös nemesi címer díszítette –
egy stilizált sugárbárd –, hogy valahányszor térdet hajt az
istentiszteleteken a Császár képmása előtt, mindig címerpajzsával
illesse a földet, ahogy ájtatos hívőhöz illik.
Páncélkesztyűs keze a levendulaszín mellvértjén pompázó bíbor
birodalmi sasra tévedt, mintha ezzel is rendíthetetlen hűségét
akarná hangsúlyozni.
Serpilian tisztában volt azzal, hogy a Valhalla II.-n történt bevetés
után a parancsnok szeretett volna visszatérni a Gyászhozók
támaszpontjára, hogy hazaszállítsa halottaikat, és erősítést vegyen
f e l .

boomp3.com

Még a Gyászhozó űrgárdistáknak sem volt könnyű feladat elfojtani
az igázok szította zavargásokat. Súlyos veszteségeket szenvedtek.
A Valhalla-küldetéssel talán inkább a nagy hírű
Halálosztó-különítmények valamelyikét kellett volna megbízni, ám
ezek egyike sem volt elérhető közelségben. Való igaz, a Birodalom
erőforrásai kimerülni látszottak. Útban a Delta Khomeini felé
megálltak üzemanyagot felvenni egy magas gravitációjú világon, és
Serpilian a fedélzetre parancsolt két szakasz ogryn óriást, harci
tartaléknak, továbbá egy magányos zömik gépészt, mivel a
Gyászhozók a magister technicusukat is elvesztették a Valhalla
II.-n. Meglehetősen bizonytalan elegy volt.
– Igen, ez okos ötlet volt, parancsnok – mondta az inkvizítor. – Az
én üdvözletemet is átadta már?
Így hangsúlyozta személyes tekintélyét Serpilian, noha
pillanatnyilag komoly kétségek gyötörték.
– Természetesen, inkvizítor uram. Vellacott kormányzó
szükségesnek vélte megemlíteni, hogy ütőképes planetáris haderőt
tart fegyverben idegen invázió esetére, és hogy a prédikátorok
buzgón irtják a holdon a vad psziket.
– Mit gondol, illene a kormányzó tárgyalási stílusára a „független”
j e l z ő ?
– Minden bizonnyal, de nem káros mértékben. Örömmel fogad
minket, ha leszállunk vizsgálódásokat folytatni.
– Azt jól teszi.
– Egyébként úgy érzi, hogy mivel a holdon csak néhány paraszt
tengődik, fölösleges lenne nagyszámú űrgárdistával leszállnunk,
hiszen veszedelemnek semmi nyoma.
Serpilian felhorkant.
– A veszedelem fokát én határozom meg.
– A kormányzó célzott rá... rendkívül udvariasan, uram, ha érti, mire
gondolok..., hogy méltóságunkon aluli lenne szegény parasztokra
lövöldözni. Kíváncsi vagyok, sejti-e, hogy a létszámunk nem teljes.
Talán az udvari asztropatája valahogy lehallgatta a miénket; bár
ebben kételkedem. Gyanítom, hogy valamilyen bűnös oka van
félteni a dinasztiáját.
– Talán mulasztások merültek föl a birodalmi adók folyósításánál?
– A Vellacottok ellenőrzik a leggazdagabb grox tenyésztő
gazdaságokat ebben a segmentumban. A hús meg a többi termék
nagy részét a Delta Khomeini II.-re szállítják. Ez egy sivár
bányavilág, amely ritka fémeket termel a Birodalomnak. Nem
lehetetlen, hogy titkos kereskedelmi egyezmények nyomára
b u k k a n u n k .
– Ez nem a mi dolgunk.
– Igyekeztem célozni erre, bár nem akartam kimondani.
– Ó, a jó űrgárdista-parancsnoknak sok mindenhez kell értenie,
u g y e ?
– Köszönöm, inkvizítor uram.
Serpilian úgy érezte, fel kell tennie még egy kérdést.
– Milyen az emberek hangulata?
Mert a Gyászhozók a káplánjukat is elvesztették a Valhalla II.-n
történt bevetésen.
Hachard habozott.
– Legyen őszinte. Nem fogok megsértődni.
– Az ogrynok... büdösek.
Serpilian megpróbálkozott némi humorral.
– Híresek róla. Ha a katona nem viseli el a testek szagát, akkor
hogyan birkózik meg az égő hús bűzével a harcban?
– Az embereim becsülettel fognak harcolni a fél humánok mellett.
De nincs nagy kedvük hozzá. Kénytelenek egy hajón utazni ezekkel
a görényekkel. Feltételezem, inkvizítor uram. hogy azért
ragaszkodott az ogrynok szolgálatba állításához, mivel fél humánok
és meglehetősen ostobák, azaz nem pótolhatatlanok.
Serpilian arcán megrándult egy izom. Amire Hachard célzott, az
veszedelmesen közel járt a tűrhetetlen pimaszsághoz – de hát
maga Serpilian szólította fel a parancsnokot, hogy fogalmazzon
kendőzetlenül! A sok bátor harcos elvesztése az előző bevetésen –
bármennyire igazolható is – aprócska foltot jelentett az inkvizítor
személyes hírnevén. Ha a szükség úgy hozta, az űrgárdisták önként
feláldozták az életüket – ám semmiképpen sem voltak öngyilkos
vademberek. Az, hogy „nem pótolhatatlan” fél humánokat fogadtak
az elesettek helyébe, némiképp sértette a Gyászhozók
büszkeségét, s ez már-már arra engedett következtetni, hogy
Serpilian hibát követett el. Az ember nem fényesít sárral egy
remekmívű kardot, és ha eltörik, nem fából farag másikat helyette.
Serpilian elmormolt egy kurta imát, és felkattintott egy tartótasakot
az övében. Lassan, mélyen lélegzett, hogy felszínes transzállapotba
kerüljön, aztán kivetette a rúnacsontokat egy polírozott, ébenfekete
asztallapra. Ezek az ujjcsontok, melyekre bűverejű igéket véstek
miniatűr jelekkel, hajdan egy renegát pszimágusé voltak, akit az
Inkvizíció ötszáz éve végeztetett ki. Most arra szolgáltak, hogy
élesítsék Serpilian mentális érzékszervét. Mint fókusztárgyak, új
csatornákat nyitottak meg képességei előtt.
Ahogy koncentrált, a fekete felületen kirajzolódó fehér csontok
mintája elmosódott, aztán ködös kép formálódott belőle, melyet rajta
kívül más nem láthatott.
– Mit lát? – suttogta Hachard tisztelettudóan.
Serpilian agyán egy gondolat lebegett át, csábos sziréndal gyanánt.
Volt már rá példa, hogy egy inkvizítor belebetegedett a szörnyű
munkába, és elmenekült valami elveszett világra vagy egy primitív,
idilli bolygóra.
De nem olyanra, mint ez a hold, az biztos! Az inkvizítor újra
normális ritmusban lélegzett.
– Egy jóképű, serdülő fiú. Az arca nem elég tiszta. Egy kör alakú
kaput látok megnyílni a hipertérben... és ami át akar jönni rajta, az
maga a förtelem!
– Miféle fórtelem? Megint az igázok?
Okos kérdés volt. Az igázok néven ismert hiperűri szörnyek képesek
voltak rá, hogy kapukat nyissanak a sebezhető pszik eleven
testében, és kiáramoljanak rajta – azután pedig azt tették a világgal,
amire a nevük utalt.
Serpilian a fejét rázta.
– A fiút már oltalmazó aura védi. Valahol a főváros közelében van,
úgy száz kilométeres körzetben. Ha így folytatja, nagy erejű
pszichikus vevőalany lesz belőle. Fokozatosan ki fog fejleszteni
egyéb mentális képességeket is. Azt hiszem, hamarosan
megszállottá válik. Hacsak el nem érjük előtte.
– Elfogjuk vagy elpusztítjuk?
– Félek a potenciális hatalmától. Idővel talán – és Serpilian
ájtatosan tisztelgett – egy kicsit olyan lesz, mint maga a Császár.
Egy egészen kicsit.
– De ugye nem egy második Hórusz? – Micsoda gyűlölet sütött a
parancsnok hangjából, amikor kiejtette a megrontott, lázadó
hadmester nevét, aki hosszú-hosszú idővel ezelőtt elárulta a
Birodalmat, és foltot ejtett számos űrgárdista rend becsületén! –
Amennyiben így áll a helyzet, talán célszerű lenne sterilizálni a hold
szóban forgó kvadránsát... bár ebbe beleesne Urpol meg az
űrkikötő, és sok grox tenyésztő gazdaság is. A Delta Khomeini II.-n
éhínség fog kitörni... És a holdnak van orbitális védelme, továbbá
hagyományos csapatai is. Harcolni fognak... Biztosan nincs túl nagy
tapasztalatuk. Azt hiszem, képesek vagyunk rá. Talán az utolsó
csepp vérünkkel...
– Imádkozzunk, hogy erre ne kerüljön sor, Hachard parancsnok, bár
a buzgalma dicséretes.
– Mi lehet nagyszerűbb a hősi halálnál, ha az emberiség jövőjéért
vívott harcban esünk el?
– Ha időben odaérünk, ezt a fiút a Császárunknak kell ajándékozni.
ítéljen fölötte az Ő isteni bölcsessége! Vegyük az irányt a hold felé,
amint a jelenlegi pályánk lehetővé teszi!
Serpilian halk imát mormolt, hogy lelki szemével áthatolhasson a
fátylon, mely csaknem teljesen eltakarta a fiút.
– Gondolj a körre! – fuvolázta a hang Jomi fejében. – Egyre
nagyobb lesz, egyre nagyobb, ugye?
A fiú figyelte, ahogy egy grox húst szállító robotsikló útnak indul a
Puschik gazdaságból. A hajtóművet meg a rakteret telemázolták
misztikus rúnákkal, amik segítettek a levegőben tartani a járművet,
és biztosították, hogy a robotagy gond nélkül visszataláljon a
fővárosba. Nemrég festették újra őket. Ha a rúnák elhalványulnak,
vagy lepattogzanak a karosszériáról, a sikló eltérhet az útiránytól,
esetleg elromolhat a fagyasztóegysége.
A legyek felhőkben zümmögtek a két szán körül, melyeken magasra
tornyozott gyíkbőrök, vérrel teli hordók és csontokkal megtömött
zsákok várakoztak, hogy útnak indítsák őket a jóval közelebbi
Groxgeltbe, ahol aztán majd durván megmunkált vérteket, kolbászt
és enyvet készítenek belőlük. Csattogó ostorszíjak vágtak rendet a
nyüzsgő rovartömegben, hogy mozgásra ösztökéljék az igáslovakat.
A szántalpak panaszosan nyikorogtak a sima köveken, amelyeket
az évszázadok során fényesre koptatott a teherszállításnak ez a
primitív, helyi módja.
Nem, gondolta Jomi, a sikló csak akkor fog lerobbanni, ha a
„karbantartók” elnéztek valamit. Ez a hússzállító jármű csak egy
gép, fémből, huzalokból és kristályokból, melyet a Technológia
Sötét Korából származó tudás alapján építettek.
A hang jóvoltából Jomi tudott a különféle történelmi korokról,
amelyek elképzelhetetlenül hosszú ideig tartottak,
elképzelhetetlenül hosszú időkkel ezelőtt. A mostani a hang szerint
a „babonák” kora volt. Egy másik, régebbi korszak pedig a
felvilágosodásé. Ezeket a letűnt időket manapság mégis sötétnek
nevezik, és szinte mindent elfelejtettek velük kapcsolatban. A hang
folyton ezt bizonygatta, ami kissé zavarta Jomit. Ne törje a csinos
kis fejét azokon az álnok démonokon, akikről Farb tisztelendő
prédikál! Kétségtelen, hogy léteznek ilyen lények, legalábbis egy
bizonyos fokig. Ám az örömhöz vezető út a megvilágosodás útja. A
hang tulajdonosa azt állította, hogy hosszú-hosszú idővel ezelőtt a
„hiperűri” viharok csapdájába esett, és évezredeken át kénytelen
volt különös régiókban kóborolni, míg végül megérezte egy fiatal
pszi ébredő tehetségét, amely valahogy egy hullámhosszon volt
v e l e .
– Nem vagy boszorkány, drága kisfiam – biztosította Jomit a hang.
– Te pszi vagy – mondd utánam: „Én pszi vagyok, és felsőbbrendű
elmém jogán kiérdemeltem az univerzum gyönyöreit.” És én, az
egyetlen igaz barátod, majd megtanítalak rá, hogyan érd el ezeket a
gyönyöröket. Mondogasd minél gyakrabban: „én vagyok a
legkéivágyóbb pszi” – és közben el ne felejts erősen a körre
g o n d o l n i !
A hang tulajdonosa el fog jönni Jomiért. Megmenti őt a
hulladékvályútól. Megmenti a kövér Galandra Puschik fullasztó
ölelésétől és a kerék iszonyatától.
– Neeeemsokáááá... – sustorogta a hang, akár a hűvös, esti szellő.
– Gondolj mindig a körre! Képzeld azt, hogy egy kerék gurul feléd,
de ettől a keréktől nem kell félned!
– Miért neveltek minket a keréktől való félelemre? – Jominak
hirtelen eszébe jutott valami. – A szánjaink biztosan gyorsabbak
lennének, ha... minden sarkukra egy kereket szerelnénk. A szán
négy forgó keréken haladna!
– És akkor már szekér lenne a neve. Okos fiú vagy, Jomi. Szinte
világítasz. – A hang hirtelen durcássá és nyafogóvá vált. – És itt jön
a talmi fény, hogy felvidítson.
– Gretchi!
A lány karcsú tagjait csaknem teljesen eltakarta a zsákvászon ruha,
de nem volt nehéz elképzelni, hogy milyen ruganyosak és simák
lehetnek... két melle úgy fészkelt a szövet alatt, akár két
galambfióka... mogyoróbarna haja göndör fürtökben bukott alá,
elfedve a kecses nyakat... a széles karimájú szalmakalap árnyékot
vetett kreol bőrű arcára... fürkész, kék szeme sokkal lágyabb
árnyalatban fénylett, mint a kegyetlen nap; hogyan fakadhatott ilyen
tökéletes szépség Galandra Puschik ágyékából? Gretchi kacéran
forgatta rózsaszín napernyőjét.
Jomi azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámulja.
– Min gondolkodsz, Jomi Jabal? – kérdezte a lány, mintha
provokálni akarná, hogy naivan hízelegjen neki... vagy esetleg
közönségesen, amúgy paraszt módra, hátha az izgatóbb.
Jomi nagyot nyelt. Kibökte az igazat.
– A tudományon...
Gretchi lebiggyesztette az ajkát.
– Talán azon, hogyan kell sóhajtozni egy lány után? Hamarosan
finom urak fognak sóvárogni utánam Urpolban, hidd el!
Mi lenne, ha elmondaná neki a titkát? Gretchi biztosan nem árulná
el, igaz?
– Gretchi, ha lehetőséged lenne, hogy elmenj valahová, még
Urpolnál is messzebbre...
– Urpolnál messzebbre? Mindennek Urpol a központja.
– ...akkor nekivágnál?
– Ugye nem valami koszos tanyára gondolsz a határvidéken? – A
lány finnyásan felhúzta az orrát. – Ahol csak úgy hemzsegnek a
m u t i k ?
Jomi az égre mutatott.
– Nem, sokkal messzebbre. A csillagokba és más világokra.
Gretchi felnevetett, bár nem teljesen csúfondárosan. Lehet, hogy ez
a jóképű fickó váratlan ötletekkel szolgál, hogy elszórakoztassa?
Mi lenne, gondolta Jomi, ha munkaidő után randevút beszélnék meg
vele, és a fülébe súgnám a titkomat?
– Ne feledd a kegyetlen kereket, Jomi! – intette a hang.
– Ha eljössz értem, hang, magammal vihetem Gretchit is?
Csak nem egy halk, fojtott horkantást hallott a tudata mélyén?
Gretchi szipogni kezdett.
– Most úgy teszel, mintha nem törődnél velem? Megbántottalak?
Egyáltalán, mit tudsz te az érzelmekről?
Jomi a lány mellének lágy domborulatát nézte; szerette volna
megsimogatni. Ám a keze vértől és epétől volt mocskos, s eszébe
jutott Gretchi anyja, aki túlfűtött képzeletében mohón magához
ölelte őt, roppant markával felderítve és összemorzsolva fiatal
testét; és a szeme sarkából észrevette, hogy Galandra Puschik
villogó tekintettel figyeli őket az udvarház verandájáról. Bizonyára
Gretchi is meglátta az anyját, mert sietve felszegte a fejét, és odébb
sétált; közben úgy fintorgott, mintha valami alvilági bűzt érezne.
– Huh! – mondta magának Zhord, a tömzsi, szívós, rőt szakállú
törpe, vagyis zömik. – Huh, micsoda bolygó: tiltják a kerék
használatát! Bizony, furák és sokfélék a világok!
A zömik hátratolta ellenzős sapkáját, hogy megvakarja kopasz feje
búbját, amelyre csúf forradást szerzett a Valhallán. A sérülés miatt
muszáj volt leborotválni a haját, és úgy döntött, hogy megmarad
kopasznak. Legalább kevesebb búvóhelye lesz a tetveknek!
Szeretett triciklijét, amely ikerágyúkkal volt felszerelve, kénytelen
volt hátrahagyni a birodalmi csatahajó fegyverraktárában.
Zhord körülnézett a plasztacél dormitórium árnyas hodályában. A
falakon parázsgömbökkel megvilágított birodalmi ikonok csillogtak
az óriások durván megmunkált harci fétisei mellett; az utóbbiak
egyikére tisztelettudó kezek friss kos beleket aggattak, a tegnapi
leszállási lakoma maradékát. A padlót húscafatok, szőr és törött
csontok borították. Az ogrynok mázsás léptei barnásszürke
szőnyegre emlékeztető egyveleggé taposták ezt a mocskot,
amelyben mindenféle férgek és rovarok nyüzsögtek, ha nem voltak
maguk is széttiporva. A dormitórium már nem bűzlött;
felülemelkedett a szagok régióján, és átkerült a szennynek egy
magasabb rendű létsíkjára, mintha maga a levegő alakult volna át.
A bűz általában nem zavarta Zhordot, most azonban orrszűrőt
v i s e l t .
– Huh!
„Mennydörgő” Aggrox, aki éppen egy reszelővel élesítgette sárga
agyarait, abbahagyta foglalatosságát, és felnézett.
– Mi a kínod, vakarcs?
Aggrox, az ogryn őrmester tuskófejű volt – tételes univerzális
sebészi kiegészítésű ogrn.. Így hát bizonyos fokig képes volt az
összetettebb kommunikációs módozatokra – például a beszédre. Es
rá lehetett bízni a zsigerelő puskát is.
Zhord, aki takaros, zöld overallban és piros, tollbéléses pufajkában
feszített, felsandított a zsákvászon tunikát és sodronyinget viselő
emberhegyre. Az óriás szőrös testét elnagyolt tetoválások
borították; vastag koponyájára néhány kitüntetést szegecseltek.
– Azt hiszem – mondta Zhord –, hogy a parasztok nem sokat
mocorognak, ha kénytelenek gyalog vagy igáslovon járni.
– Van pár siklójuk – tiltakozott Mennydörgő.
– Hogyne, a friss húst muszáj minél gyorsabban az űrkikötőbe
szállítani, onnan meg orbitális pályára, hogy vákuummal
lefagyasszák. Az én nem annyira szerény véleményem szerint a
kerekek betiltásával azért kicsit túllőttek a célon. Én szeretem a
kerekeket. – Különösen harci triciklije kerekeit kedvelte. – Szerintem
a galaxisnak ebben az eldugott zugában a kerék a Sötét Kor
istentelen tudományát jelképezi...
Zhord, akárcsak az összes zömik, született technikustehetség volt.
Kissé zavarba jött, amikor látta, hogy a birodalmi „technikusok”
bűverejű rúnákkal védekeznek az üzemzavar ellen, és amulettekkel
teleaggatott gépeik között ülve néha még imádkoznak is hozzájuk.
Az ő fajtája bizonyos értelemben egyenes ági leszármazottja volt a
tudomány ősi, homályos korának, mielőtt a hiperűrviharok
elszigetelték volna a zömik bányavilágokat, melyek aztán önállóan
fejlődtek tovább.
Ó, szent őseim! – gondolta. De hát mindenkinek megvan a maga
v a l l á s a .
Ezek a gondolatok persze túl komplikáltak voltak. Még egy tuskófejű
ogryn sem értette volna őket.
Az óriás kicsippentett a hónaljából egy hüvelyknyi nagyságú tervet,
aztán tűnődve szétroppantotta a szürke parazitát a fogai között.
Ekkor váratlanul üvöltés harsant.
Két ogryn harcos vicsorította egymásra az agyarait. Az egyik
buzogányt, a másik csatabárdot ragadott, és vérszomjas indulattal
vagdalni kezdték egymás sodronyingét. A többiek vadul bömböltek,
fogadásokat kötöttek a párharc kimenetelére, és olyan rettenetes
dübörgést csaptak roppant lábukkal, hogy a plasztacél dormitórium
minden ízében recsegni kezdett.
Mennydörgő leszegte a fejét, és rohamra indult a barlangszerű
hodályban. Előbb jobbra, majd balra öklelt acéllal páncélozott
koponyájával. A verekedők ellenszegültek, és viszonozták az
őrmester öklelését, bár annyira nem voltak tiszteletlenek, hogy
bárdot vagy buzogányt emeljenek rá. Mennydörgő végül mindkettőt
nyakon ragadta, és addig verdeste össze a fejüket – akár két
tekegolyót –, míg a harcosok lecsillapodtak, és beszüntették az
e l l e n á l l á s t .
– Ledögleni, mindenki! – Miután kiadta ezt az ékesszóló parancsot,
Mennydörgő visszaballagott, kiköpött egy törött fogat, és
elvigyorodott. – Rendet köll tartani, ugye.
Zhord levette a tenyerét a füléről, és ujjaival kifésült néhány tetvet a
szakállából. Nem lett volna jobb, ha a Gyászhozók mellett
szállásolják el, akik végül is tiszta vérű emberek? Kétségkívül
kényelmesebb helye lenne, és nem kellene folyton attól rettegnie,
hogy agyonnyomja egy részegen tántorgó óriás. Másrészt viszont
Mennydörgőt kezdte amolyan barát-félének tekinteni, agyas
vezérbikának a féktelen csordában. Zhord büszke volt arra, hogy
mindig, minden környezetben megtalálta a helyét. Nem volt sok
tapasztalata a birodalmi űrgárdistákkal kapcsolatban. Ahhoz túl
kevés volt belőlük a galaxisban. Mindenesetre egy kicsit
klikkszelleműnek tűntek. Nagyszerű fickók, ezt mondani is
fölösleges, ám teljesen belevesznek rendjük hagyományaiba. Egy
kóbor zömik, aki csak úgy-ahogy imádja az Istencsászárt, némiképp
más szemszögből látja az univerzumot.
De akármilyen szögből nézte, a galaxis mindenképpen
életveszélyes helynek látszott, ahol az ember egy percig sem
érezheti biztonságban magát. Zhord lekanyarította válláról
sorozatlövőjét, és gondosan megtisztította; arra viszont nem
pocsékolta az időt, hogy imádkozzon hozzá.
– Torz csillagok alatt születtél, Jomi – sóhajtotta a hang. – Hajdan a
hiperűr egyszerűen csak egy olyan zónának tűnt, ahol hajóink a
fénysebességnél gyorsabban tudnak közlekedni. Ó, milyen
ártatlanok voltunk mi akkor, minden tudományunk dacára! Naivak
és jámborak, mint az áldozati bárányok, akárcsak te, drága kisfiam.
Jomi bizonytalanul fészkelődött. Az utóbbi időben a hang néha
émelyítően mézesmázosan beszélt. Most hirtelen tónust váltott,
mintha észrevette volna magát.
– Es aztán szerte a galaxisban, melyet mi mit sem sejtve
benépesítettünk, hozzád hasonló pszik kezdtek születni.
– Azt akarod mondani, hogy régebben nem voltak pszik?
– Ilyen sokan nem. Amikor a Káosz hatalmai és ragadozói
észrevették ezeket a fénylő világítótornyokat, elözönlötték a valós
univerzumot, hogy tönkretegyék és eltorzítsák a világokat.
– Ezeket a hatalmakat hívja Farb tisztelendő démonoknak?
– Úgy bizony!
– Akkor ebben a dologban igaza van! Te meg azt mondtad, hogy ne
aggódjak a démonok miatt.
– Az édes, kicsi fejed... az erős, büszke elméd...
Jomi a félősen kuporgó Groxgeltet nézte az alacsony, cserjés
hegyoldalról. A napnak ebben az órájában úgy tűnt, mintha a
gázóriás déli sarka az elnöki rezidenciára és a birodalmi kultusz
templomára nehezedne, s szétlapítaná, sárrá olvasztaná a két
legnagyobb épületet, amelyet Jomi ismert. A szeme sajgott az éles,
kék napsugaraktól. A fénytörés és az égen úszó felhőfodrok
szűrőhatása miatt az az érzése támadt, hogy az ellenséges
anyavilágról epebajos, méregzöld miazma csorog a városra.
Hányingerrel küszködött.
Egy skrak húzott el fölötte rikoltva; apró gyíkokat keresett,
amelyekre lecsaphat a levegőből. Jomi mozdulatlanul ült, s a
kellemetlen madár végül máshol pottyantotta le apró bombáját, a
savas ürülékcsomót.
– Ó. csinos kisfiam, vigyázz a bőrödre! – szólalt meg a hang, amely
az ő szemével látott.
– A Káosz miatt van, hogy a napunk fekélyekkel és furunkulusokkal
fertőzi meg az emberek bőrét? – kérdezte Jomi.
– Ó, nem. A napotok nagyon erős sugárzást bocsát ki az ibolyántúli
tartományban. Te szerencsés vagy, mert ellenállsz neki. Ha majd
elérlek, még szerencsésebb leszel.
– Honnan tudja Gretchi, hogy szalmakalapban és napernyővel kell
j á r n i a ?
– Hiúság!
– Nincs valami különleges érzéke, amely megsúgja neki?
– Ha igen, szüksége van rá. Más tekintetben teljesen butának és
üresfejűnek tűnik.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ő olyan gyönyörű!
– És nemsokára áruba fogja bocsátani, amit te szépségnek hívsz.
Dróton rángatott báb lesz belőle, egyszerű játékszer, amíg
megöregszik és elfonnyad.
– A szépségnek muszáj valamit jelentenie – tiltakozott Jomi. – Én
például tiszta bőrű vagyok, és pszi... Nincs ezek között valamilyen
kapcsolat, hang?
Jomi mintha fojtott kuncogást hallott volna valahonnan messziről.
– Szóval azt az elméletet vallod, hogy a testben tükröződik a lélek,
és viszont? – A választ maró irónia fűszerezte. – Ez gyakran igaz,
bizonyos
sötét értelemben. Amikor valaki áldozatul esik a Káosznak, a teste
eltorzul és megváltozik... ha egyáltalán marad neki teste!
– Hogyan létezhetne test nélkül bárki?
– Talán egy szép napon megtudod, hogyan szakadhat el a lélek a
halandó testtől. – Igazat beszél vajon a hang? És ha igen, hogy
lehet ez az eksztázishoz vezető út, bármit is jelentsen az eksztázis
fogalma? A hang remegve folytatta, mintha izgalomba jönne. – Én
egyike voltam a legelső psziknek, még abban a korban, amikor az
igazi tudomány meghátrált a viszály és az anarchia hullámai előtt...
Ó, téboly, micsoda téboly... Egyedül maradtam. A hajónk elromlott...
lefulladt a hiperűrben. Sötét eónokat vészeltem át azóta, és folyton
hallottam a telepaták suttogását a valós univerzumból. Fültanúja
voltam a civilizáció bukásának, majd komor, iszonyatos, tudatlan
újjáéledésének... Nem tudtam elmenekülni. Nem találtam olyan
vezérsugarat, mely elég fényes lett volna.
– Az eón az egy időszak, ugye? Meddig tart? – Jomi még mindig
elég tájékozatlan volt az efféle dolgokban.
Egy darabig csend volt, aztán a hang bizonytalanul azt felelte:
– Az idő másképp viselkedik a hipertérben.
– A tested... a tested eltorzult? – kérdezte Jomi. Megint az a távoli
k u n c o g á s . . .
– A testem – ismételte a hang színtelenül. – A testem...
Nem mondott többet.
A gázóriásból üszkös fantomváladék csöpögött.
Serpilian imádkozott.
– In nomine Imperatoris... vezess minket az aranyfiúhoz, hogy
tömlöcbe vethessük, elpusztíthassuk, vagy a Te kezedre adhassuk,
óhajod szerint. Imperátor, vigyázd páncélunkat és pillantásunkat;
add áldásodat lőfegyvereinkre, nehogy csütörtököt mondjanak!
Szenteld föl és fényesítsd meg lézerpuskáink sugarát,jíat huchn
t e n e b r i s . . .
És tisztítsd meg az én tekintetemet is, gondolta. Hadd hatoljak át a
védelmező aurán, ami eltakarja a fiút; illess engem a hit izzó
billogával, és égesd ki testemen a kétség fekélyeit!
A megtizedelt Gyászhozó-osztagok nehézkesen letérdeltek
otrombának tűnő, fényezett, hadijelvényekkel ékes
energiapáncéljukban; a barack zöld alapra sötét bibor sávokat
marattak. Tekintetük a nyitott sisaklemez alól csillogva szegeződött
az inkvizítorra, aki ez alkalomból az elesett káplán kabinjából
kölcsönvett díszruhát viselte: zöld karinget bíbor köténnyel, a rend
emblémáival díszítve. A hosszú, mályvaszínű stólára, amely
Serpilian térdéig lógott, kínzókamrákban gyötrődő idegen lényeket
h í m e z t e k .
Amulettek és ikonok csörögtek-csilingeltek.
– Úgy döntöttem, hogy az ogryn harcosokat is megáldom –
mormolta Serpilian a mellette térdelő Hachardnak. – Az ogrynok is
emberek. Bizonyos értelemben. Az áldás hatalma nem azon múlik,
aki kapja, hanem azon, aki adja. Van-e agya a lézer pisztolynak,
parancsnok? Lelke, az igen! De gondolkodó agya? Márpedig az
ogrynoknak van lelkük.
Ekkor, ebben a megszentelt pillanatban hozta meg a döntést, hogy
felhígítja az űrgárdisták nemes óborát a barbár óriások erős
sörével. Serpilian sejtette, mit gondolhat a parancsnok: „Nem, az én
hajómon nincs lelkük. Az ember ad nekik pár vödör italt, és mindent
tönkretesznek.” Vagy talán csak a saját bűntudata beszélt
Serpilianhoz? Hogy ő, a túlélő viseli a káplán díszruháját, aki olyan
bátran felvette a harcot az igázókkal?
Az összegyűlt Gyászhozók szeme ájtatos odaadással ragyogott.
Mindez egyetlen fiú miatt... Serpilian ösztöne továbbra is azt súgta,
hogy ez a küldetés rendkívül fontos. Bárcsak tisztábban látna! Az
erős pszichikai zavarás eleve arra utalt, hogy az űrgárdisták nagy
hatalmú ellenféllel állnak szemben, és sokat nyerhetnek a diadallal.
Azt suttogta Hachardnak:
– Az ogrynoknak és az űrgárdistáknak úgy kell harcolniuk a
parancsnokságod alatt, mintha egyazon test két karja lennének. Az
óriások nem pusztán faltörő kosok. Ha nem áldom meg őket,
mindannyian kevesebbek leszünk.
Vajon a Gyászhozók halott káplánja is megáldotta volna a hűséges,
konok ogrynokat? Hachard arcizma megrándult, de persze nem tett
e l l e n v e t é s t .
– Benedictio! – kiáltotta Serpilian harsányan. – Benedictiones!
Triumphus! Legyen ennek a küldetésnek a Jelszava: a Császár
mindenek fölött!
– A Császár mindenek fölött! – kiáltották kórusban a Gyászhozók.
Mikor Serpilian elhagyta a gyűléstermet, szilárdan megfogadta,
hogy megkettőzi erőfeszítéseit, és meghatározza a ködlepellel
védett fiú tartózkodási helyét. A rúnacsontok azonban továbbra is
cserbenhagyták, mintha összeesküdtek volna a fiú elemésztésére
törő hatalommal; mintha most, ötszáz év késéssel akarnának
bosszút állni az Inkvizíción, amely annak idején leperzselte róluk a
h ú s t .
Rendben. Akkor hát lemond a segítségükről; pusztán mentális
képességét fogja használni, minden segédeszköz nélkül. Meg kell
próbálnia beleélni magát a fiú gondolatvilágába – hiszen sorsfonál
köti össze a zsákmányával, nem igaz? Így fogja felkutatni.
Minden ismeretet kitöröl az agyából, amely a Birodalommal
kapcsolatos. Megszabadul az Inkvizíció ősi bölcsességének
terhétől, mely hosszú évezredek során gyülemlett föl, hála a
borzalmas tapasztalatoknak, az állhatatos tisztaságnak, valamint –
Serpilian esetében – a több évtizedes szolgálatnak.
Elképzeli, hogy egy mezőgazdasági holdon született. Újra átéli,
ahogy az agyában bizarr virágszirmok bomlanak ki, amiről a többi
parasztnak sejtelme sincs. Ezek a szirmok valójában ezoterikus,
mentális radarernyők, a lassan kiegyenesedő porzók pedig az elme
antennái – s mindegyik csúcsán édes virágpor illatozik, ínycsiklandó
lakomaként az arra tévedő démonoknak és ragadozóknak.
Nem szabad azt kérdeznie magától: hol szökkent szárba ez a
tünemény? Csak arra összpontosíthat, hogyan érzi most magát a
zsenge virágszál.
Azonosítja a ritka növényt, amelyet le akar tépni, hogy a
Császárnak ajándékozza. Utánozza a zsákmányt. Ezzel a
módszerrel esetleg sikerül eloszlatnia a mentális ködöt. Ha elég
erősen összpontosít, hogy beleélje magát a fiú helyzetébe, talán
még az ifjú áldozatra telepedő rosszindulatú hatalom figyelmét is
magára tudja vonni – mint amikor felforrósított álcázó testekkel
térítik le pályájáról a hő érzékelő rakétát.
Előbb azonban...
Serpilian mélyen a gondolataiba merülve megállt egy folyosón,
amelyet hatalmas bordák tagoltak, s falain fekete energiakábelek
futottak izomkötegek gyanánt. Aztán lendületes léptekkel megindult
az ogrynok dormitóriuma felé.
Nem törődött a bűzzel, nem is volt annyira szörnyű; ilyen szaga van
a csatatéren haldokló harcosok kiforduló beleinek is, győzködte
magát. Ügyet sem vetett a padlón hemzsegő férgekre; ezek itt
leginkább parányi, ehető háziállatoknak számítottak.
– Benedico homines gigantes! – kiáltotta.
– Sorakozó, ogrynok! – bömbölte a tuskófejű őrmester, és
vigyázzba vágta magát.
Mialatt Serpilian elhadarta az áldások és intések ilyenkor
használatos litániáját, bűzlő gyülekezete csupán horkantásokkal és
egy-két böfögéssel reagált. Könnyen meglehet azonban, hogy az
ogrynok vallásos hite ezekben az undok zajokban jutott kifejezésre.
A magányos zömik technikus, aki tisztelettudóan szorongatta a
markában ellenzős sapkáját, együtt érző paprikajancsi-vigyorral
meredt Serpilianra, mintha valami különös vonzalmat érezne az
inkvizítorok iránt.
Az Emberi Hűség hajtóművei éles hangú nyüszítésbe kezdtek, a
burkolat panaszosan felsírt. Az űrcirkáló végre belépett a hold
l é g k ö r é b e .
Serpilian egy utolsó, zengzetes Imperátor benedicattal befejezte
szónoklatát, majd visszamenekült a kabinjába, és levetette a káplán
d í s z r u h á j á t .
Bekapcsolta a képernyőt, melynek kovácsoltvas keretén élethű
skorpiók váltakoztak stilizált halálfőkkel, és Urpol vibráló, egyre
közeledő látképét bámulta. Az űrkikötő lapos, szürke ábrázatát
himlőhelyek pettyezték: sugárnyelő vermek. A megfigyelőtornyok
vastagon zselézett hajfürtökre emlékeztettek. A külvárosok
szemölcsök, az utak cikcakkos ráncok voltak a táj petyhüdt,
pergamen sárga bőrén. A folyók kéken lüktető visszereknek, a
tavak vérhólyagoknak, a gazdaságok horzsolásoknak tűntek.
Serpilian letérdelt, és azt gondolta: Furcsa virág vagyok, amely
valahol itt nő, ezen a vidéken. Nedvdús, rejtett porzóim fülek,
melyek hallják a mentális szellők suttogását. Virágporom
ellenállhatatlanul vonzza a parazitákat...
Egykoron ő is ilyen furcsa virág volt, nem igaz?
A fiatal Torq a Denebola V.-ön nevelkedett, Magnox bolyvárosának
egyik egészséges, felső szintjén; ifjúkorában ide-oda hánykódott a
tanulás utáni vágy és az érzéki gyönyörök között. Persze ez
ugyanazon jellemvonás két arca volt: valójában mindig új
élményekre szomjazott.
Ám, noha abból az ifjúból, aki folyton még őrültebb zenét, még
erősebb borokat, még furcsább kábítószereket, még szilajabb
lányokat, még embert próbálóbb veszélyeket hajszol, idővel költő,
mesterbűnöző vagy másfajta deviáns zseni is válhat, mégis
valószínűbb, hogy az efféle alkat néhány év alatt kiég, kitombolja
magából a kamaszkor lázát, s megnyugszik a felnőtt világ
k é n y e l m é b e n .
Ezzel szemben a tudás délibábját kergető ifjakból többnyire
hasznos – néha egyenesen lángeszű – robot kulik lesznek.
Ha azonban a két hajlam egy személyben egyesül...
Torq apja az egyik magnoxi nemesi család udvarmestere volt; így
természetesen a fiú, amint kinőtt a gyermekkorból, csatlakozott az
egyik divatos, kiváltságos kamaszbandához. Ezek a gazdag
suhancok a legújabb szabású csillámselyem öltönyökben hencegtek
és kakaskodtak, fekete gatya pőcöt és groteszk ékszereket hordtak,
s a tollas kalpagjukba szerelt hangszórókból krash zene dübörgött.
Egyetlen pillanatra sem váltak meg gyilkos energia tőreiktől, és
sosem haboztak a vibráló, perzselő pengét vetélytársaik gyomrába
d ö f n i .
Egy éjszaka, amikor Magnox alsó szintjein, a technikus negyedben
portyáztak, Torq megérezte, hogy csapdát állítottak nekik. Villódzó,
sokdimenziós térkép jelent meg az agyában, jelezvén a közelben
minden emberi jelenlétet; ám hamar eltorzult, mintha légköri zörejek
zavarnák, s finomhangolást igényelne...
Később megtanulta, miként különböztesse meg ezen a titokzatos,
sokrétegű térképen a hiperűri behatolást jelző hátborzongató,
mályvaszínű fényeket.
Egy titkos pszi gyülekezet ellen vezette a bandát. Ezeket a psziket
már csak egy hajszál választotta el attól, hogy megszállják őket a
démonok. Egy rivális banda védte őket, amely játékos, erotikus
kultuszt épített köréjük.
Ha Torq bandája talál rá először a pszikre, talán minden másként
alakul. Az unatkozó, elkényeztetett felső szinti ifjak befogadják a
psziket, amolyan banda kedvencnek. Torq lesz a gyülekezet
főpapja. Aztán a vakbuzgó boszorkányvadászok üldözése elől
kénytelen az alsóvárosi csürhe közé menekülni...
Am az események nem így alakultak. Ráadásul Torq sokat olvasott,
és többet tudott a Birodalom rejtett felépítményéről, mint a többi
bandatag. Azt hitte, tisztában van képességeivel, és ért a
h a s z n á l a t u k h o z .
Bandája legyűrte a vetélytársakat, akik felváltva kényeztették és
kínozták a psziket Torq a fogoly játékszerekkel jelentkezett az
Ecclesiarchia hivatalában, hogy inkvizítornak ajánlkozzék;
vadabbnál vadabb élményeket remélt, tudós mesterek okítása
m e l l e t t .
Élményekben volt is része aztán, de korántsem élvezte mindet; és
olykor iszonyú lelkifurdalás fogta el, amiért annak idején elárulta a
saját fajtájából valókat. Igaz, szörnyű szükségszerűségtől hajtva
cselekedett, melynek valódi természete egyre inkább
kikristályosodott előtte a kiképzés évei alatt. A bűnbánat görcseire a
vallásos áhítatban talált ellenszert. A hit volt kínjainak csillapítója,
tetteinek igazolása. Torq továbbra is úgy öltözködött, mint egy
ficsúr; egy ficsúr, akinek borzalmas kötelességei vannak. A
feljebbvalói pedig elmosolyodtak – persze csak a maguk szikár,
fanyar módján –, amikor látták, milyen túlzásokra sarkallja
dicséretes buzgalma.
– Virág vagyok, virág – mormolta ütemesen, és lassanként transzba
m e r ü l t .
Torq kezdetben afféle orchidea volt. A fiú azonban, akit keresett,
egy gyönyörű dudva, amely valami isten háta mögötti tanya
trágyadombján szökkent szárba. Vajon egtalálja? Belső térképe
egyenletes mályvaszínben úszott, amely nem volt hajlandó egyetlen
könnyen körülírható pontba sűrűsödni. Ez a szín takarta el a virág
friss, fiatal, üde szirmait.
Egy erődített palota jelent meg a kabinablakban, kissé ferdén, mert
a cirkáló pályája nem zárt be tökéletes derékszöget a talajjal.
Tornyok, tüskés kupolák, lézerütegek. Fallal körülvett kertek úsztak
a képbe, közepükön kisebb kastélyokkal. Gyártelepek, vágóhidak.
Aztán egy vasbeton síkság.
Az Emberi Hűség leszállt; a hajtóművek ismerős zúgása elült.
Megdöndült a jelzőgong, kétszer egymás után, hogy
figyelmeztessen a mesterséges gravitáció kikapcsolására. Ahogy a
generátorok által gerjesztett energiamező helyét átvette a hold
természetes vonzereje – amely legalább húsz százalékkal kisebb
volt –, elnyújtott csikorgás visszhangzott végig a hajón. A cirkáló
nagyot nyújtózkodott, és megropogtatta fáradt tagjait.
Ám az inkvizítor nem engedélyezhetett magának efféle lazaságot. A
gravitáció változott, de küldetésének súlya nem.
– E-ez i-igazán nagy megtiszteltetés – dadogta Henrik Farb
tisztelendő. – Soha életemben nem láttam még igazi űrgárdistát,
parancsnokról nem is beszélve.
Miért is látott volna? A Birodalom világok millióit fogta át, az
űrgárdisták pedig alig egy millióan voltak.
A barlangra emlékeztető templombelsőben pézsmaillatú tömjénfüst
gomolygott, körülcirógatva az ikonokat, és lomhán kígyózó
hieroglifákat írva a levegőbe, mintha valamilyen idegen faj őrült
ábécéjét akarná betűzni. A verítékben úszó Farb úgy szívta be ezt a
füstöt, akár a pánikba esett asztmás, aki inhalálással próbálja
megelőzni a fuldokló görcsöt. A pislákoló gyertyák körül avas
hüllőzsír enyhe bűze terjengett.
Ez az ember, aki feltehetőleg százakat tartott rettegésben, most
majd szörnyethalt félelmében.
– Alázatod arra vall, hogy híven szolgálod a Császárt – mondta
Hachard. – A félelmed úgyszintén. De most tisztán kell
g o n d o l k o d n o d .
Az inkvizítornak végre sikerült leszűkítenie az átkutatandó területet
egy viszonylag kis régióra, Urpoltól északra. Azok a portyázó gépek,
amelyek átvészelték a bevetést a Valhalla II.-n, dübörögve
elindultak páncélozott hernyótalpukon, hogy sorra felkeressék e
zóna városait. Amerre jártak, salakká morzsolták a primitív utakat;
utasterükben űrgárdisták és ogrynok zsúfolódtak össze. Így esett,
hogy Hachard parancsnok eljutott erre a Groxgelt nevű településre.
Ha harcra kerülne a sor, a közelben akart lenni; esze ágában sem
volt a cirkáló fedélzetén ücsörögni, a felderítők jelentéseire várva.
Hogyan nyugtathatná meg ezt a méltóságos prédikátort?
– Groxgelt. Ez összetett név – mondta könnyedén. – A gélt utótag a
grox kereskedelemmel járó haszonra utal, vagy arra, hogy a gazdák
kasztrálják ezeket a bestiákat?
Farb úgy meredt a parancsnokra, mintha olyan találós kérdést tettek
volna föl neki, amin az élete múlhat. Lehetséges lenne, tűnődött
Hachard, hogy a prédikátor nem érti, amit mondott? Pedig a hájas
férfi romlatlanul beszélte a birodalmi gótot; ezen a holdon
viszonylag tűrhető dialektust használtak.
– Felejtsd el, prédikátor! Azt mondd meg nekem, van-e olyan fiú
ebben a közösségben, aki bármilyen tekintetben más, mint a
t ö b b i e k !
Farb pillantása a Gyászhozó kidudorodó ágyékvédőjére esett,
amelyen egy bíborszínű kés rézrozsdás koponyát hasított ketté.
– Azt hiszem, a kasztrálásra – motyogta.
– Koncentrálj! – förmedt rá Hachard.
– Igen... igen... van itt egy fiú... soha nem volt vele gond... mindig
eljár imádkozni a templomba... úgy hallottam, jó munkás... – Farb
megnyalta a szája szélét. – Végig nézi a kerékbetöréseket is, bár
mintha kicsit idegesítenék... Jabal cserzőmester fia. A fiú testén
nincs semmiféle torzulás; éppen ez a furcsa. Olyan... tisztának néz
ki. – A prédikátor kiköpött. – Az utóbbi hetekben... Szóval, úgy
értesültem, mostanában sok időt tölt egyedül a vadonban.
– Honnan szerezted ezt az információt?
– A gazda felesége, akinek az alkalmazásában áll... Én, izé,
gyengéd érzelmeket táplálok a hölgy iránt... De ezt csak így
magunk között mondom, mint férfi a férfinak...
Hachard visszafogta magát, és nem vicsorított a prédikátorra az
abszurd összehasonlítás hallatán.
– Részemről semmi törvénytelen nincs a dologban, uram... A
hölgy... igen tekintélyes személyiség, ha érti, mire gondolok.
Esetleg, ha a férjét összetaposná egy grox...
– Mi van a fiúval?
– Nos, Galandra Puschik rajta tartja a szemét, ahogy az egy jó
gazdához illik. A fiú máshogy beszél. Nem olyan... vidékiesen. Néha
fura szavakat használ, amiket Puschik asszonyság nem ért...
A Gyászhozó kifaggatta Jomi családját. A cserzőmester majd
összecsinálta magát félelmében, Jabal asszony némileg jobban
állta a sarat; a másik fiuk, Nagy Ven ellenben ostoba, nagydarab
tahónak bizonyult. Amikor Hachard visszatért a portyázó géphez,
mogorva pillantást vetett a tuskófejű ogrynra meg a zömikre, akik a
jármű tetején üldögéltek.
A forgótornyos lézerágyúkkal felszerelt portyázó gép plasztacél
páncélzatát és a hernyótalp védőborítását barackzöld és bíbor lila
csíkok tarkázták. Szabálytalan mintázatukról nem terepszínű
álcázás jutott az ember eszébe – sokkal inkább úgy látszott, mintha
valamilyen mérgező penészgomba támadta volna meg a gépet. A
városi őslakók egy része bámész csoportokba gyűlve nézte a
masszív páncéloson ülő párost. A lánctalpakat hajtó csillagkereket
eltakarta babonásan ámuló tekintetük elől a védőborítás.
A parancsnok némán dühöngött. Hogy az ő emberei elvegyüljenek
ezek között a vakarózó, fingó, tompa agyú, izzadó parasztok között;
hogy a kocsmai szóbeszédből próbáljanak kihámozni valami
értelmeset... Az igázok fölött aratott drága diadal után – a feladat
majdnem meghaladta a Gyászhozók képességeit – ez a mostani
megbízatás már-már sértésnek tűnt, előre eltervezett büntetésnek,
amiért oly sok bajtársat vesztettek, bármilyen dicsőséges harcban
i s .
Nem, intette magát Hachard, az efféle gondolatok eretnekséghez
vezetnek. Bíznom kell az inkvizítor ösztöneiben.
A kövér prédikátor legalább felfogta, hogy milyen erőt jelentenek
Hachard meg az emberei, s hogy milyen komoly veszedelem
fenyegetheti az emberiséget, ha ezeket a harcosokat küldik
b e v e t é s r e .
Hachard meglehetősen biztos volt abban, hogy azonosította a
zsákmányt, amelyet kerestek, míg az inkvizítor képtelen volt
meghatározni a fiú tartózkodási helyét. A parancsnok engedélyezett
magának egy zord, feketefogas mosolyt; nem fensőség-tudatot
érzett, hanem egyfajta komor elégtételt.
Visszatérése a piactérre heves hullámzást váltott ki a szájtáti,
rettegő – és ostoba módon bűntudatos – tömegből. Ám a legtöbb
pillantás visszatévedt a primitív öltözékű ogrynra meg a zömikre.
Groxgelt polgárai láthatták, hogy a tagbaszakadt Gyászhozó, aki
nem csukta le a sisaklemezét, tiszta vérű ember. Lehetséges, hogy
ezek a fekélyekkel borított, ijedt parasztok félelmetesebbnek tartják
a tuskófejűt egy csatapáncélos űrgárdistánál? Vagy csak
egyszerűen úgy érzik, hogy a groteszk, főemlősszerű ogryn
genetikailag közelebb áll hozzájuk?
Hachard belépett az utastér csapóajtaján a technikai személyzet
meg a többi űrgárdista közé. A telekom recsegve kelt életre, ahogy
páncélkesztyűs ujjai végigzongoráztak a rúna-díszes gombokon; a
gép lelke hűségesen engedelmeskedett.
– Inkvizítor uram – jelentette –, gyanúsított azonosítva. A neve Jomi
J a b a l .
Mindjárt életbe lép a kijárási tilalom, de még nem jött haza.
Feltételezhető tartózkodási helye egy gazdaság, Groxgelttől négy
kilométerre északnyugatra...
Egyetlen fiú. És akik ellene vonulnak: portyázó gépek, lézerágyúk,
csatapáncélos Gyászhozók, ogrynok.
Egyetlen fiú... és még micsoda?
– Húsz kilométerre járok magától, parancsnok. Úton vagyok.
Vigyázzon, nehogy a portyázógépek motorzúgása elriassza a
célpontunkat! Az utolsó négy kilométert gyalog tegyék meg.
– Értettem. – Hachard automatikusan átkapcsolt harci kódra, és
utasította a többi portyázó gépet, hogy teljes sebességgel
siessenek a Groxgelt határában kijelölt találkozóhelyre.
Most várnia kellett egy kicsit, úgyhogy kilépett a szabadba. A
lenyugvó gázóriás úgy kukucskált a háztetők fölött, mint valami
gigászi, kozmikus anyalény testetlen szemgolyója, amely lassan
felhagy a világ szemlélésével, s nyomában leereszkedik az éjszaka
p a l á s t j a .
– Bárcsak velem lenne a triciklim! – jegyezte meg odaföntről a
zömik társalkodó hangnemben. – A nagy harci gépek magukra
vonják az ellenséges tüzet. A fürge kis triciklik kitérnek előle.
Hachardnak eszébe jutott a zömik neve. Zhord; igen, ez az.
– A portyázó gépek megvédik a hozzád hasonló kis fickókat –
mondta hűvösen.
– Huh. Ebben itt nem bízom különösebben. Megrepedt a páncél.
Forrasztani kéne.
– Állítólag te vagy a technikusunk. Fess rá még egy rúnát! Mondj
valamilyen ráolvasást!
Zhord egy pillanatra elhúzta a száját; Hachardban lobot vetett a
düh, éppen most, amikor tisztelettudó elmélkedéssel kellett volna
készülnie a harcra.
– Nyomorult fél humán!
Zhord, veszélyt sejtve, sietve hadarni kezdett.
– Ne haragudjon, uram! Annyi munkám volt, és a szerszámok,
ereszt a tömítés, felül szivárog, különösen leszálláskor, a
szkafanderek meg igazán...
– Csend! Mindenesetre gyalog fogunk elindulni; és ez rád is
vonatkozik, kis ember.
Zhord a parancsnok energiapáncéljára meredt,
összehasonlításképpen rácsapott saját tollbéléses pufajkájára, és
azt motyogta:
– Ó, szent őseim!
A tuskófejű őrmester röhögése valóban mennydörgésre
emlékeztetett.
– Neeemsokááá... – csitította a hang Jomit. – Fogadd be a kört az
e l m é d b e !
A hang megmondta neki, hol kell várakoznia: a legnagyobb grox
karámnál. Jomi aggódva pillantott a lenyugvó gázóriásra. A tájat
már az alkonyat utolsó sugarai aranyozták be. Hamarosan felrikolt a
városban a kijárási tilalom kezdetét jelző kürtszó, s azután már
egyetlen ember sem lesz a szabad ég alatt, rajta kívül. Megszegi a
törvényt. És mit fog csinálni, ha a hang gazdája mégsem jön el?
Bujkál virradatig? Amikor a környéken mutánsok kóborolnak? Mert
ha a mutik nem is merészkednek be a város utcáira, kinn a
vadonban biztosan nem fognak meglapulni a vackukon.
Hiszen ő is mutáns! Miért bántanák a mutánsok a maguk fajtáját?
Ó, csakhogy a kitaszítottak biztosan éhesek. Jomi húsa édesen
illatozhat számukra...
Az édes hús eszébe juttatta Gretchit. Ha semmi nem történik ma
este, még mindig visszabotorkálhat a gazdasághoz. Fölmászik
Gretchi emeleti ablakához, és bezörget, hogy engedje be. A lány
biztosan értékelni fogja vakmerőségét, hogy éjnek idején
kimerészkedik a szabadba, mert találkozni akar vele. És
valószínűleg meg is jutalmazza érte. Szerette volna a kezébe fogni
azokat a fehér galambokat, és felkutatni a rejtett, szőrös fészket,
a h o l . . .
– A kör! Arra gondolj! Különben elveszítem a fókuszt.
Gretchi kerekre nyíló szájára gondolt. Aztán egy másik testnyílásra,
amint megnyílik előtte, egy puha gyűrűre, melynek pontos alakjáról
és arányairól csak ködös fogalmai voltak.
– Felejtsd el azt a buta riherongyot! Értéktelen. Olyan kéjnimfákat
mutatok majd neked, akikhez képest ő girhes és aszott. Buja
kurtizánokat idézek föl neked az emlékeimből... iiigeeen! – Micsoda
kétségbeesés, micsoda csalódottság csengett ebben a hangban!
Mutat...? És fölidéz? A hang azt ígérte, hogy beavatja Jomit a
gyönyörökbe, nemcsak megmutatja neki azokat valami vastag
üvegajtón keresztül.
– Ha nem érlek el, kerékbe fognak törni! – fenyegetőzött a hang.
A kerék... a fiú tudata hirtelen zökkenéssel visszatért a valóságba.
Mi más az egész élete ezen az átkozott holdon, mint örökké tartó
nyomorúság? Véres zsigerek, forróság, félelem, és Galandra
Puschik buja vágyai, amelyeket egy szép napon úgyis kielégít majd,
ha kell, erőnek erejével – az az undorító, fullasztó ölelés. Egyszer s
mindenkorra maga mögött hagyja ezt a gyalázatot.
Ne gondolj Gretchire, míg a hang gazdája meg nem érkezik! Elűzte
a lány képét az agyából. Kerék, kör; kör, kerék.
A gázóriás utolsó, aranyszínű sugaraiban a szarvas, pikkelyes,
tépőfogas hüllők lomhán vonszolták magukat a karámjukban.
Akkorák voltak, mint egy kisebb póniló. Karmuk csikorgott a köves
t a l a j o n .
A termőterület lankás ívben lejtett a folyó felé. A körülárkolt
rizsföldek egyhangúságát itt-ott hatalmas sziklák törték meg;
némelyik a városi házaknál is nagyobb volt. A hang azt állította,
hogy hosszú-hosszú idővel ezelőtt a gleccserek hordták ide őket.
Jomi beszívta a levegőt. Suttogást vélt hallani a szélben. Elméket
érzékelt: fegyelmezett elméket, melyek szinte teljesen rejtve
maradtak előtte, mint amikor spanyolfalat állítanak a szárított
groxtrágyából rakott tűz elé. Ám a hőség akkor is átsugárzik a
s p a n y o l f a l o n .
Lehetséges, hogy boszorkányok lopakodnak a karám felé, akik jóval
ravaszabbak nála, és a hang felkeltette a figyelmüket? Azok a
boszorkányok, akiket a piactéren kerékbe törtek, nem látszottak
különösebben agyafúrtnak. Persze az iszonyatos fájdalom
megőrjítette őket: nem maradt más belőlük, csak fehéren izzó,
sikoltozó idegszálak kusza kupaca. Eleve nem lehettek túl ravaszak,
hiszen hagyták, hogy elfogják őket. Azokhoz a nyomorultakhoz
képest Jomi valóságos lángész... remélhetőleg.
Talán az igazán agyafúrt boszorkányok megszöktek, és bandákba
tömörültek valahol a határvidék mélyén, minden várostól és tanyától
távol. Ezért telt hónapokba, amíg ideértek.
Jomi más elméket is érzékelt a közelben; tompák voltak, lomhák és
vérszomjasak. Csak nem a groxok gondolatait hallja? Az
k é p t e l e n s é g . . .
– Hang... – próbált kérdezősködni.
– Csitt, finom fiú! Koncentrálnom kell. Ó, milyen régóta már, hogy...
Mindjárt átölellek. Próbáld magad elé képzelni a kört!
Nem hagyhatja cserben a hangot az utolsó pillanatban; ezzel
önmaga előtt is kudarcot vallana. És nem szabad elijesztenie; nem
fog beszélni azokról a különös, erős elmékről a karám közelében.
Sem azokról, sem a többiről; a szilaj, vad gondolatokról.
Engedelmesen elképzelte a kört, és erőltette a szemét az egyre
fokozódó félhomályban.
I g e n !
Egy foszforeszkáló ív tűnt fel pár száz méterrel előtte; bizonytalanul
egyensúlyozott a köves talajon. Lassan nőni kezdett, de nem
világított fényesebben. Sőt, ha lehet, még jobban elsötétedett,
mintha nem akarná, hogy észrevegyék. A köríven belül
áthatolhatatlan sötétség uralkodott, szurokfekete éjszaka.
Mivel a kapu viszonylag távol jelent meg a fiútól, és csak lassan
öltött alakot, gyakorlatilag ki lehetett zárni azt a lehetőséget, hogy
valamiféle hiperűri szörny – például egy igázó – keze van a
dologban. Az efféle lények sokkal drasztikusabb módon lépnek be a
valós világba.
Az is valószínűtlen, hogy az idegen eldák állnának a háttérben. Az
eldák mesterei voltak a hipertérben nyitott kapuknak és más
hasonló fogásoknak; nekik aligha volna szükségük olyan mentális
fókuszra, amilyet a fiú igyekszik létrehozni. Mintha bármi is lenne
ezen a holdon, ami érdekelhetné az eldákat!
Ez a kapu már-már kínlódva nyílt – ha ugyan lehetséges az ilyesmi.
Szinte nyikorgott, mintha „sarokvasai” berozsdásodtak volna a
hosszú évezredek során. Persze a hipertéri kapuknak nincsenek
sarokvasaik; a párhuzam mindenesetre találó volt.
Az energiapáncélos Gyászhozók lassan megszállták a terepet a
sziklák fedezékében. Egy szakasz ogryn otromba mozdulatokkal
helyezkedett a sötétben.
– Ha most azonnal elkapjuk az ifjú pszit – puhatolózott Hachard –,
talán megijesztjük azt a valamit, ami át akar jönni a kapun.
– Várnunk kell, míg a kapunyitó megjelenik. Nemcsak zsákmányra
vadászunk, hanem tudásra is.
– Tudásra... – Csak nem borzongott meg a parancsnok? – A Sötét
Korban – mormolta – az őseink öncélúan hajszolták a tudást...
Serpilian élesen rászólt:
– Hogy ml történt a Sötét Korban, azt csak a Császár tudja.
És hogy szerette volna tudni az inkvizítor is! Akkoriban virágkorát
élte az istentelen tudomány. A birodalmi kutatóosztagok néha
találtak különféle maradványokat: felbecsülhetetlen értékű, ősrégi
gépeket és szerkezeteket. Az emberek hajdan úgy terjedtek el a
galaxisban, akár az oktalan lemmingek; fogalmuk sem volt a
hiperűrben leselkedő szörnyekről, mivel nem ismerték saját
pszichikai potenciáljukat. Ártatlanok, ártatlanok! Kutyakölykök a
démontanyán! A téboly és az anarchia hirtelen viharként tört rájuk,
amíg ki nem emelkedett közülük az Istencsászár, hogy megváltsa
és egyesítse őket, hogy összefogja az emberlakta világokat, hogy
fogcsikorgató, gyilkos szigorral megzabolázza a szellemvilágban
tomboló orkánt.

boomp3.com

Itt ez a fiú, a jövő nagy kérdőjele. És itt van még... valami más is.
Serpilian kinyújtotta mentális csápjait, ám látását mályvaszínű
ködpára homályosította el.
A sötéten ásító kapun egy robot lépett át nehézkesen. Nagyobb volt
Groxgelt bármelyik épületénél, s páncélzatán különös rudak és
csövek meredeztek – Jomi feltételezte, hogy fegyverek.
– Itt vagyok, drága kisfiam! – lelkendezett a hang Jomi agyában. –
Ne félj ettől a fémtesttől! Ez az a burok, amely az énem magvát
védte, miközben egymagam lebegtem a hiperűrben, egy ronccsá
lőtt mega hajóban, hosszú-hosszú évezredekig.
Végre ismét lábammal illethetem egy világ talaját! Végre
reménykedhetem, hogy újra hús-vér testet szerzek magamnak. Ó,
az édes, csábító hús, az éneklő érzékek, a drága idegszálak, amint
hárfahúrként pengenék! Vajon milyen dalt játszottam rajtuk az
ősidőkben? Neeemsokááá eszembe jut majd.
A robot tett egy óvatos lépést Jomi felé. Aztán, mintha tornáztatni
akarná tagjait, melyek évezredek óta nem érezték az égitestek
vonzerejét, körbelendítette a karját. Szikrázó energia táncolta körül
acélujjait, s lángoló csóvát lövellt a karámban szorongó groxok fölé.
A hüllők morogni-sziszegni kezdtek; karmukkal a földet kaparták, s
némelyik leszegett fejjel nekirohant a kerítésnek.
Miféle hús-vér testet akar magának ennek a hatalmas gépnek a
magva? Amint az acéltorony újabb lépést tett Jomi felé, a fiú izzadni
kezdett. Lekuporodott a földre.
Serpilian megrázta az övén lógó erszényt, amelyben úgy zörögtek a
rúnacsontok, akár egy dühös csörgőkígyó. Aztán bekapcsolta
magán a személyes védőburkot. Palástja alatt finom
energiaszálakból láthatatlan háló szövődött a teste köré, s mellvértje
halványan izzani kezdett.
Most már ő is hallotta a hangot az elméjében, és beleborzongott,
amikor rádöbbent, miféle árulásra készül az ősrégi hajótörött.
Ellenőrzése alá akarja vonni a fiú agyát és testét, az eleven, emberi
lelket kitaszítva a hiperűr szellemtengerébe.
Az inkvizítor a hatalmas, kékesszürke robotot nézte, és
megpróbálta besorolni az általa ismert típusok közé, de mindhiába.
A titánoknál zömökebb volt, az ízületei nem tűntek olyan
hajlékonynak, és fejet sem viselt a nyakán, ahol a titánok
teknősbékaszerű vezérlőkabinja van. Mindenesetre ugyanolyan
veszedelmesnek látszott; ráadásul egy olyan tudatnak adott otthont,
amelyik szó szerint évezredeket vészelt át.
Manapság azokat az űrgárdistákat, akiket nyomorékká csonkoltak a
harcban, néha beszerelték egy csatagépezetbe, így jutalmazva
bátorságukat. Előfordult az is, hogy ép testű, de kötekedő
természetű űrgárdistákat ugyanerre ítéltek büntetésből – egy évre,
tíz évre, vagy akár életfogytiglan. Bizonyos értelemben tehát
jutalom és büntetés megegyezett. Serpilian azonban nem ismert
olyan gépi rendszert a Császár roppant tömegű, mozdíthatatlan
trónprotézisén kívül, amely képes lett volna arra, hogy korszakokon
keresztül életben tartson valakit.
Miféle hús-vér maradványok lapulhatnak a roppant acélhegy
mélyén? Talán csak a hajótörött feje és gerincoszlopa? Vagy még
annyi sem, csupán a tápfolyadékban úszó, csupasz agyvelő? Vagy
esetleg – lehetséges lenne? – csak maga a lélek, amelyet ősi,
vérfagyasztó mágiával béklyóztak hozzá egy aprólékosan kimunkált
talizmánhoz, odabent?
Ez a robot valóságos kincsesbánya...
Lakója el akar orozni egy emberi agyat, amelyben hatalmas
mentális potenciál lappang, hogy kiegészítse vele saját pszichikai
h a t a l m á t . . .



Aki az irányítása alá tudja vonni ezt a fiút, az...
Serpilian elfojtotta magában az áruló becsvágy alig érzékelhető
bizsergését. Lehet, hogy a múltból jött szörnyeteg közelsége
m e g r o n t o t t a ?
– Mindig így van ez – jegyezte meg Hachard komoran. – Maroknyi
harcos száll szembe a leggyalázatosabb ellenfelekkel. Ám az
Istencsászárnak hála, ezek a harcosok keményebbek a
szupernóvák tüzében edzett gyémántnál! Engedélyt kérek – fordult
Serpilianhoz –, hogy idehívjam a portyázó gépeket.
– Igen. Rendben. De csak tartaléknak. Nem szeretném, ha a robot
teljesen megsemmisülne.
Hachard harci kódra kapcsolt, és gyors rádióüzenetet küldött a
páncélos egységnek.
Amikor a két férfi kiegyenesedett a csillagos égbolt alatt, egy
izgatott hang kottyantott közbe.
– Parancsnok urak! Parancsnok urak! – A zömik volt az, a tuskófejű
ogryn társaságában. – Ez a robot egészen biztosan a Viszály
Korának legelejéről való, parancsnok urak! Akkor pedig a kapu egy
hajóroncsra nyílik a hiperűrben! Hol másutt rejtőzhetett volna a
robot ennyi ideig? A roncsban vagyont érő relikviák lehetnek!
– Igen, kis ember – helyeselt Serpilian. – Azt hiszem, igazad van.
Ebben a pillanatban a távolban felharsant a kijárási tilalom kezdetét
jelző kürtszó, akárha a csata kezdetére adna jelt.
– Parancsnok, tegye harcképtelenné a robotot! Lője szét a lábát.
Hachard utasításokat osztogatott a sisakmikrofonba. Szinte azonnal
plazmacsóvák és lézersugarak hasítottak a mind sötétebb
éjszakába. De egyik sem talált célba; lepattantak valamiféle
energiapajzsról – vagy talán egy sebezhetetlenné tévő auráról.
Hiszen a gépezetben szunnyadó elme erős volt, igaz? Eszelős,
magányos évezredek álltak rendelkezésére, hogy kivizsgálja és
csiszolgassa képességeit.
A robot beépített lézervetői és plazmaágyúi viszonozták a tüzet, az
energiasugarak kiindulópontjait véve célba. Ugyanakkor zavaros
szennyhullám porlott szét Serpilian tudatának védőgátjain. Az a lény
a robotban a jelek szerint mentális síkon sem volt védtelen.
Talán a plasztacél gigász lakója valami mással is megosztja
otthonát, amit nem igazán lehet embertársnak nevezni...
Serpilian gondoskodott arról, hogy a Gyászhozók pszi csuklyát
viseljenek. Az első mentális támadás hatására két űrgárdista mégis
kiugrott a fedezékből, és rohamra indult a robot felé. A páncéljuk
azon nyomban felizzott, aztán lángra lobbant. A Hachard
sisakrádiójába épített hangerőszűrő nem engedte át halálsikolyukat.
Egy másik bátor harcos kihasználta az elterelő mozzanatot, és
tízméteres szökkenésekkel megindult hátulról az acélhegy felé,
kezében hő bombát szorongatva. Nyilván a robot lábánál akarta
felrobbantani; tudta, hogy ez az életébe fog kerülni, de azzal is
tisztában volt, hogy a gépóriás meginog tőle, esetleg el is esik.
Plazmafolyam örvénylette körül. Kurta, vakító villanás hasított az
éjszakába, amint a bomba időnek előtte szabadjára engedte
hőenergiáját, sárrá olvasztva az önfeláldozó támadót. Az
űrgárdisták gyorsan észbe kaptak; most már összehangoltabban
viszonozták a tüzet.
Serpilian hunyorogva nézte a villódzó, kaleidoszkópszerű jelenetet.
Látta, hogy a robot megtorpant, bár nem mutatta különösebb jelét,
hogy megsérült volna. A sugarak egyszerűen lepattantak róla, és
belevesztek a sötétségbe.
Egy lapított tetejű, fenyegető domb dübörgött elő a sziklák közül.
Aztán egy újabb.
– Portyázó gépek pozícióban – mondta Hachard. – Ha a lézerágyúk
tüzét az egyik lábára összpontosítjuk, viszonylag hamar át tudjuk
törni a védelmét.
– Mi van, ha a pajzs és az aura kitart? Akár ideiglenesen is? Az
energia visszaverődés kiszámíthatatlan. A fiúból csak foszlányok
maradnának. És ha a lézertűz valóban áthatol a védelmén, a robot
f e l r o b b a n h a t .
Hát nem érti Hachard, milyen értéket képvisel ez az ősidőkből
fennmaradt ereklye? Lehet, hogy nem. Csak a jelent látja, és azt,
hogy a robot veszélyezteti a Birodalmat.
Az összes jelenlevő közül, gondolta a zömik, egyedül én fogtam fel
a helyzet jelentőségét... és talán Serpilian. De az inkvizítor aligha
bízik bennem. Az sem kizárt, hogy megpróbál majd elnémítani.
Serpilian megint érezte, hogy az eretnek kísértés férge megpróbál
befurakodni a lelkébe, és elmormolt egy imát.
– Fogadj kegyeidbe, Istencsászár! Tisztítsd meg szívemet!
– Engedélyt kérek, főnök! – szólította meg az ogryn őrmester a
parancsnokot. – Az embereim... erősek. Megrohamozni a robotot?
F e l b o r í t a n i ?
Hachard felnevetett; és Serpiliannak eszébe jutott, hogy a szennyes
zűrzavar talán különös hatást gyakorolt az ogrynok agyára. A
félhumánokat, az űrgárdistákkal.ellentétben, csak saját vastag
koponyájuk és primitív, erőszakos gondolatviláguk védte. Persze ez
a zavarodottság csak legintelligensebb képviselőjükben, az
őrmesterben fogalmazódott meg szavak formájában.
– Miért ne? – mondta a parancsnok. – Jól figyelj, őrmester, küldd át
az összes ogrynt az északi oldalra! Igen, oda. A túloldalra. Aztán
gyere vissza jelentést tenni! Amint űrgárdistáim beszüntetik a tüzet,
az ogrynjaid rohamra indulnak. Értetted?
– Igenis, főnök!
Mennydörgő döngő léptekkel az embereihez sietett, és hosszasan
üvöltözött velük.
– Nem tudná valamelyikük felkapni a fiút? – javasolta Zhord.
– Valószínűleg véletlenül letépnék a fejét – csattant fel Hachard.
– Izé... parancsnok úr?
– Mi az már megint, félhumán?
– Ezek az ogrynok... nem a biztos halálba rohannak?
– Nem szükségképpen – szólt közbe Serpilian. – A robot a tűzre
tűzzel válaszolt. De az ogrynok rohama megzavarhatja. Én úgy
értelmezem a dolgot, hogy ez volt a Parancsnok szándéka;
álmomban sem jutna eszembe arra célozni, különösen ha egyszerű
technikus lennék, hogy a parancsnoknak nem volt más választása,
hiszen az ogrynok előbb-utóbb úgyis rohamra indulnának.
– Huh – mondta Zhord.
Mennydörgő visszatért, és vigyázzba vágta magát.
Jomi iszonyodva lapult a földre, miközben izzott és sercegett fölötte
a levegő.
– Kénytelenek lesznek taktikát változtatni – magyarázta a hang. –
Most majd szünetet tartanak... és azt hiszem, el tudom terelni a
figyelmüket. Ha azt mondom, hogy Juss, akkor rohanj ide hozzám,
amilyen gyorsan csak bírsz, és próbálj meg nem felegyenesedni!
Befogadhatlak ebbe a testbe. Aztán visszalépek a kapun. Inkább a
hiperűr, mint a halál, nem gondolod?
A gyilkos sugarak sziszegése kis híján meggyőzte Jomit. Kis hiján.
– Megmentelek téged, Jomi, megmentelek! Én jelentem neked a
b i z t o n s á g o t . . .
A hang hipnotikus, bűverejű litániába kezdett. Örömöket ígért,
gyönyöröket, Beteljesedést – mégis, mintha nem lett volna teljesen
tisztában azzal, mi is áll szavai hátterében.
Csak nem megint azt a hagymázas kuncogást hallotta Jomi
valahonnan a háttérből? Teste vonaglani kezdett, akár a dróton
rángatott bábué. Ösztönösen felkapta a kezét, s egy eltévedt,
alacsony lézersugár felszínesen súrolta a csuklóját. A fájdalom
kiragadta az egyre parancsolóbb bűvigék közül – ismét rettentő
félelem szállta meg.
– Férfi vagy, vagy nő? – zihálta.
– Már alig emlékszem.
– Hogy lehet az ilyesmit elfelejteni?
– Lényegtelenné vált... Ám egy kísértet folyton emlékeztet az eleven
hús gyönyöreire! Egy kaján, rosszindulatú lidérc. Ó, Jomi, Jomííí,
olyan sokat tudok, és annyira elszakadtam mindentől, amit ismerek.
A szellemem test után sóvárog, amelyet végigcirógathat, és kedvére
átformálhat... Gyere hamar, Jomííí, ha szólok...
A nyöszörgő hangot hallgatva Serpilian végérvényesen
megbizonyosodott afelől, hogy a „lakó” évezredes háborúknak,
világrengető eseményeknek volt cselekvésképtelen tanúja; tán még
a Birodalom előtti történelem ködbe vesző folyamának is. Ó,
mennyire vágyott az inkvizítor erre a tudásra!
Ugyanakkor gyanította, hogy az ősrégi hajótörött egyben
megszállott is.
Megszállta a hiperűr egyik démona.
Szokatlan módja volt ez a megszállottságnak, mivel a hajótöröttnek
a jelek szerint egyáltalán nem volt teste, a robot roppant
fémtömegétől eltekintve. Csak a tudata maradt meg, valamiféle
rejtélyes talizmánba zárva, melyet talán kristályostyából vagy más
okkult anyagból készíthettek. Ez a talizmán igyekezett épségben
megőrizni a fogoly elmét – viszonylag sikeresen, amint azt a
hajótörés óta eltelt hosszú évezredek bizonyítják, ugyanakkor
azonban tökéletlenül. A démon nem talált kézzelfogható, eleven
anyagot, melyet eltorzíthatott és meggyalázhatott volna. Nem volt
min rajtahagynia bélyegét. Tehetetlenül szunnyadt a bebörtönzött
tudathoz láncolva, s rendszertelen időközönként felidézett
emlékekkel és érzéki hallucinációkkal kínozta. Talán éppen a
démon folyamatos ingerkedése akadályozta meg, hogy a hajótörött
örökre elaludjon...
A hang a tudományt emlegette. Pedig nem az tartotta életben,
hanem valami förtelmes erő. Conclusio: a tudománya csakis
eretnekség lehet.
Serpilian nem vágyhat erre!
A hajótörött sötét terve – az átkozott, démoni sugallatra született
terv – kudarcot vallott. Nem vehette át az irányítást Jomi teste fölött.
Így hát elhatározta, hogy legalább magával viszi a fiút a
s z á m ű z e t é s b e .
Hachard parancsára a Gyászhozók beszüntették a tüzet...
Abban a pillanatban, amikor az ogryn szakasz rohamra indult, a
robot plazmacsóvát lövellt a grox karám felé, szénné égetve néhány
hüllőt, ám ugyanakkor széles nyílást vágva a kerítésbe. Serpilian
érezte a tomboló düh auráját, amelyet a robotban lapuló elme –
talán démoni segítséggel? – az ingerlékeny állatokra bocsátott,
hogy felszítsa vérszomjukat.
A groxok egymást marcangolva törtek ki a karambol, s figyelmük
hamar a döngő léptekkel közeledő óriások felé fordult. A plazma- és
lézertűz abbamaradt. Jomi imbolyogva felegyenesedett, és
botladozva megindult a robot felé; a látványra Serpilian csalódottan
f e l ü v ö l t ö t t .
– Kapd el azt a fiút a Császárnak, Mennydörgő! – kiáltotta Zhord,
mintha ő lenne a parancsnok. – És ne szedd le a fejét, ha nem
m u s z á j !
Több se kellett az ogrynnak. Mennydörgő Aggrox félrelökte a nehéz
zsigerelő puskát, kivicsorította agyarait, és dübörögve loholni
kezdett a távoli fiú felé. A mozgékony kis zömik a tuskófejű
őrmester után eredt, és zihálva igyekezett lépést tartani vele.
– Huh! Huh! Huh!
Serpilian, saját biztonságával mit sem törődve, utánuk vetette
magát. Vérvörös palástja teljes szélességében szétterülve lobogott
mögötte; úgy festett, akár a bosszú angyala maga. A fiút meg kell
állítani! A robot páncélzatán kinyílt egy keskeny csapóajtó, hogy
beengedje tántorgó kedvencét.
Ekkor a megvadult groxok összecsaptak a rohamozó ogrynokkal.
Az őrjöngő bestiák ugrottak, haraptak, ütöttek, karmoltak. Öklömnyi
húsdarabokat téptek ki az ogrynokból, ők azonban nem is
hederítettek az ilyen apróságokra. Roppant, csontos öklök zúzták
be a grox koponyákat.
A robot azonban észrevette a fiú üldözőit. Egy kardáncsuklós
nehézfegyver körbefordult, és valóságos áradatban okádta magából
a robbanólövedékeket. Serpilian hasra vágta magát. Előtte az ogryn
cölöplábai tettek még tíz-tizenkét hatalmas lépést, aztán az óriás
döngve elzuhant. A zömik iszkolt el Serpilian mellett; sapkája
leesett, vagy letépte egy lövedék. Aztán közvetlenül mellette
felrobbant egy gránát, amit a robot a jobb karja alá szerelt csőből
lőtt ki. A légnyomás felkapta a zömiket, és jó pár méterrel odébb
h a j í t o t t a .
A kavicsos földön fekve Serpilian kinyújtotta jobb karját, s a
mutatóujjára erősített jokaero tűvetőt a fiúra szegezte. Egyetlen
találat, és lebénul. A távolság viszont elég nagy volt egy ilyen kicsi,
könnyű lövedéknek. A célpont nem túl sebesen, de mozgott. Az
inkvizítor beharapta az ajkát, és célba vette.
És ebben a pillanatban Jomi, aki alig húsz méterre járt a hívogató
csapóajtótól, hirtelen megállt.
Jomi feje fölött tajtékot szórva csaptak össze az őrület és a fájdalom
mentális hullámai. Az elesettek halálsikolya, a hüllőkkel verekedő
ogrynok vadállati dühe, az energiasugarak és a robbanások
iszonyata... mindez hirtelen összegződött. Valami éleset lobbant az
agyában, mintha rejtett ajtók tárultak volna fel, melyek mögött pokoli
tűzvész tombolt; fortyogva kavargott a kitörni készülő energia.
– Jomííí! Már majdnem elértél! Csak egy kicsit szaladj még, és ugorj
ide belééém!



Jomi felnézett a fölé tornyosuló robotra, és a lelkében lángoló tűz
fényében egyszerre már nem nagyjából emberi körvonalú
acélhegynek látta, hanem...
Egy irdaüan, meztelen Galandra Puschiknak, aki kéjvágyón
magasodott az éjszakai égboltra. Két lába két vaskos tuskó volt. A
csapóajtó a titkos nyílása. Roppant teste, melyen vastag rétegben
rengett a háj, reszketett a vágytól, hogy magához szoríthassa a fiút.
Vaskos, izmos karja kinyúlt...
– Jomííí! Édes, egyetlen kisfiam, örömöm, mindenem,
d r á g a s á g o m . . . !
Most már újra a robot állt előtte. Ám az agyában világító fény nem
aludt ki. Megváltozott a színe és a hullámhossza, s Jomi ámulva
pillantott bele a szerteágazó jövő világába...
Egy Jémcsáp segítségével beugrott az acél anyaméhre emlékeztető
fülkébe, ahol alig volt annyi hely, hogy felegyenesedjen. A csáp
visszahúzódott, ő pedig elterült a padlón, ahogy a robot megfordult,
s visszacsörtetett a kapuhoz, porszemként söpörve félre útjából az
egymással verekedő brutális óriások és veszett groxok testét.
Hasított talpú lába mély krátereket ütött a talajba.
A csapóajtó lassan bezárult, hogy örökre bebörtönözze.
Még nyitva volt, amikor Jomi az újra röpködni kezdő energiasugarak
szikrázófényében megpillantott egy férfit, aki izzó mellvértet és
vérvörös palástot viselt. Magas, szikár alak volt, fekete
harcsabajusszal. Az arcára tágra nyílt szemet tetováltatott;
eszeveszetten rohant, hogy utolérje a menekülő robotot.
Jomi hallotta a férfi ziháló gondolatait: „Hiába bénítanám meg, már
késő... nem tudnám kirángatni onnan...! Legalább valahol
megkapaszkodhatnék a robotban... Nem szabad nyomát
vesztenem, különben minden hiába volt... Vele együtt jutok át a
sötét alagúton, mint valami potyautas... Vajon lesz levegő a kapu
túloldalán? Mi van, ha a roncsból már régen elszökött minden
oxigén? És ha csak vákuum maradt benne, ha elgőzölög a vérem,
ha a tüdőm kipukkad, mint a papírzacskó? A védőburok nem óv
meg ettől...”



Az ajtó bezárult, Jomira teljes sötétség és csend borult. A test,
amely hordozta, imbolygott és hánykolódott.
Aztán aprócska fények gyulladtak ki hunyorogva. A fiú rémülten
lekuporodott a padlóra. Hogyan szökhetne meg ebből a fülkéből?
Ilyen szűk kamrában akkor sem tudna megélni, ha a robot
rendszeresen enni ad neki. Elképzelte, hogy a keskeny helyiségben
térdig ér a bűzlő vizelet, amelyben ürülékdarabok úsznak...
– Isten hozott a birodalmamban – dorombolta a hang. Jomi most
keserű gúnyt érzett benne. – Ami most már a te birodalmad is.
(„Meg az enyéééém...”) A hangot mintha rosszindulatú, csalódott
ekhó kísérte volna; soha nem hallotta, vagy talán túlságosan is
ismerős volt neki. („Kudarc, tökéletes kudarc... De legalább
szereztem egy lédús testet...”)
Egy keskeny kukucskálóablak zárólemeze félresiklott. Jomi a vastag
plasztkristályra szorította arcát, miközben a robot reflektorai
körbepásztázták a kinti térséget. Hatalmas fémbarlangot látott,
amelyből néhány acélfalú alagút nyílt az áthatolhatatlan sötétségbe.
A lapokra osztott padlóról és a bordázott falakról különös gépezetek
meredeztek. A teremben mindenfelé szerszámok és titokzatos
ládák lebegtek, mint döglött halak a poshadt vizű pocsolyában.
– Van még egy olyan gép a fedélzeten, mint az enyém – folytatta a
hang, mintha nem is hallotta volna azt a halk. fenyegető ekhót. –
Évezredek óta kikapcsolva áll, mivel nem volt senki, akinek a
tudatát befogadhatta volna... de végre működésbe hozhatom. A
tudományom segítségével beleplántállak. Előbb persze bizonyos
módosításokat kell eszközölnöm a testeden...
(„Szívderítő, élvezetes óra lesz...”) Jomi elhányta magát az
i s z o n y a t t ó l .
– ...méghozzá minél hamarabb, mert nemsokára elhasználod az
összes levegőt, amit a holdon magamba szívtam. Ha majd újra
működőképes leszel, Játszhatunk egymással. Például bújócskát...
Kénytelen leszel mindenben arra az okos kis fejedre hagyatkozni.
Legalább lesz társaságom... Ó, a téboly, a téboly ! Talán a
képzeletbeli társam is elhagy majd. Talán téged fog megkeresni...
Odakint, a roppant barlangban egy vérvörös palástot viselő alak
lebegett az ablak elé. Jéggé dermedt karjával mintha át akarta
volna ölelni az egész hajóbelsőt, amelyet a kapu túloldaláról, a
reflektorfény kigyúlása előtt nem láthatott...
A lehetséges jövő látomása szertefoszlott.
Jomi még mindig a robot előtt állt.



– Démon, démon, álnok démon! – rikoltott rá. Kiköpött. Lázasan
kutatott az emlékezetében valamilyen használható ráolvasás után,
aztán eszébe jutottak Farb tisztelendő imái, és felüvöltött:
– Imperátor hominorum, nostra salvatio!
– Jomíííí! Ne árulj eeeel!
A fehéren izzó üstben fortyogó láva kicsordult. A belső kohók,
melyek oly váratlanul tárultak fel Jomi előtt, szellemtüzet okádtak.
Azt sem tudta, hogyan csinálja, de perzselő szökőkút módjára
ontotta a nyers mentális energiát a hangra, amely elárulta volna.
Ösztönös, rosszul fókuszált támadás volt, de hatásos.
– Nostra salvatio, hominorum Imperátor!
– Ááááááá! – visította a hang, és élesre köszörült szikeként hasított
a fiú agyába, hogy elnyesse újonnan nyert psziképességeinek
gyökerét, amely zsenge és kialakulatlan volt még.
Jomi hátrahőkölt, koponyájában szörnyű fájdalom tombolt; ám
maradt még ereje, hogy újabb forró lánghullámot lövelljen a robot
felé.
Mekkora hatalma volt a fiúnak, és – bár azt a félelem gerjesztette
benne – milyen erős hite! Serpilian a fiú mentális vulkánkitörésének
vakító visszfényében fürödve kinyújtotta mentális csápjait, és ő is
részese lett Jomi látomásának a rájuk váró jövővariánsról.
Az inkvizítor úgy élte át a kapun való átkelést követő kínszenvedést,
mintha színész lenne Jomi álmában. A szétpukkanó tüdők. Az
irgalmatlan, gyilkos hideg... Egy pillanatra megtapasztalta a bezárt
ifjú pszi végső kétségbeesését is. Aztán magához tért, a csatatér
közepén fekve, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Feltápászkodott, és hátraintett Hachardnak, forrón remélve, hogy a
parancsnok észreveszi és helyesen értelmezi a kézmozdulatát.
Aztán folytatta a nyaktörő száguldást a fiú felé, aki sakkban tartotta
a robotot, akár a bivalyt sarokba szorító kígyó. Serpilian már nem
babrálta a jokaero tűvetőt.
Oltalmazó aurát bocsátott maga köré, és vállon ragadta Jomit.
– A Császár nevében, jöjj velem, biztonságos helyre viszlek! Gyere
gyorsan, Jomi Jabal!
Hachard megértette a jelzést. Amint Serpilian többé-kevésbé
biztonságos távolba jutott a fiúval, és lebuktak egy szikla mögé, a
portyázógépek tüzet nyitottak. A perzselő energiadárdák végtelen
áradatban záporoztak a robotra. Az űrgárdista gyalogság sem
maradt tétlen. A sebesült ogrynok szétszóródtak, magukra hagyva a
megmaradt groxokat, melyek eddig lekötötték őket.
Ha az óriások nem kelnek birokra a megvadult hüllőkkel, azok már
biztosan megtámadták volna a fiút vagy Serpiliant...
A robot ontotta magából a plazmacsóvákat és energiasugarakat.
Egy portyázó gép felrobbant; forró plasztacél cseppek fröcsköltek
szerteszét. Néhány űrgárdista elesett. A birodalmi támadók
energiája lepergett a robot védőpajzsairól, szökőkútként lövellt az
égre, és olyan fényesen világította meg a tájat, mintha nappal lenne.
Ám a robot most már zavartnak látszott. Hátrált. Megmegbotlott.
Talán a működését irányító elmét már kétségbeesés gyötörte. Talán
megfertőzte Jomi látomása, és azt hitte magáról, hogy
biztonságban visszatért a kapun túlra, noha a körülötte tomboló
lidércnyomás nem ezt bizonyította. Talán kezdtek lemerülni a
telepei.
Végre egy birodalmi energiasugár letépett róla egy
fegyverszerelvényt. Egy másik átütötte a könnyebben sebezhető
csapóajtót. A robot páncélzata itt-ott izzani és olvadozni kezdett. A
súlyosan károsodott, roppant gépezet tovább tüzelt – de most már
akadozva, véletlenszerűen –, és imbolyogva megindult a kapu felé.
A portyázó gépek a hátára összpontosították a tüzet; úgy tűnt,
mintha a menekülő acélhegyet fehéren izzó, vihar tépázta vitorlák
hajtanák előre.
Amikor belépett a kapun, a robottest vakítóan felizzott. Irtózatos
erejű robbanás rengette meg a fölperzselt tájat. A robot
páncélzatának cseppfolyós darabjai dühös bumerángok, halálhozó
kaszák gyanánt hasították a levegőt. Az ormótlan, darabjaira hulló
test előrebukott, kifakult a valós világból, és eltűnt.
Serpilian kikapcsolta a testét oltalmazó védőburkot. A mocskos,
verítéktől bűzlő Jomi a karjában zokogott.
– Javasolni fogom – ígérte Serpilian –, hogy a legmagasabb fokú
kiképzésben részesülj. Inkvizítor lesz belőled, gyermekem!
A fiú sírt.
– Mi? Micsoda? Semmit nem hallok! Csak azt az iszonyú,
borzalmas dübörgést!
– A hallásod visszatér majd! – kiáltotta Serpilian a fiú könnytől
maszatos arcába. – Ha pedig nem, helyrehozzuk egy akusztikai
amulettel! Egy szép napon ugyanúgy a Császárt fogod szolgálni,
ahogyan én. Hosszú utat jártam be, hogy megtaláljalak!
Egy idő után Jomi rájött, hogy könnyebben boldogulnak, ha
Serpiliannak nem a szavait, hanem a gondolatait hallgatja. Ez a
palástos alak nagyon messziről jött, hogy megkeresse őt. Akárcsak
a hang; akárcsak a robotba zárt elme – és az a démon...
Jomit elviszik erről a nyomorúságos holdról, nagyon messzire,
magára a Földre. Futólag eszébe jutott Gretchi; de rájött, hogy a
hangnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy az effajta vágyak idővel
teljesen jelentéktelenné válnak...
Zhord nyögdécselve, tarkóját masszírozva visszasántikált oda, ahol
az elesett tuskófejű hevert; de megfellebbezhetetlen tény volt, hogy
Mennydörgő koponyája egyszerűen eltűnt, a rászegecselt
kitüntetésekkel együtt. A törpe vigasztalóan megveregette a halott
óriás vállát.
– Huh! – jegyezte meg.
Barackzöld energiapáncél tornyosult föléjük. Maga Hachard
parancsnok állt az ogryn mellett.
– Láttam, amikor rohamra indult – recsegte Hachard külső
hangszórója. – Úgy tudom, a többi félhumán életben maradt...
legalábbis nagyjából... az őrmesterük azonban nem. A
Gyászhozók... tisztelettel adóznak a bátorságának.
És az űrgárdista parancsnok nehézkesen tisztelgett.
És velem mi van? – gondolta Zhord. Ha kicsivel odébb lépek, csak
cafatok maradtak volna belőlem. De nem szólt semmit. Mennydörgő
halt meg, nem ő.
Hachard lehajolt, és a zömik segítségével páncélos karjába emelte
az ogryn holttestét.
Ahogy Zhord az indigókék eget nézte, a csillagok vakon bámultak
vissza rá. A kapu már jó ideje eltűnt, mégis mintha valami vibrálás
rezgett volna az éjszakai levegőben, eltorzítva a csillagokat. Vagy
csak a szemébe gyűlő nedvesség miatt látta így?

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)