szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Hetedik fejezet
Orgia

boomp3.com
A Shuturban fivéreket lenyűgözte a rubin. Már korábban eljutott
hozzájuk a hír, hogy valami történt az Occidens-templom körül,
talán a falak között; valami olyasmit is hallottak, hogy tűz ütött ki a
bazilikában. A templom két lakóját lelőtték a komplexum előtt. A
papok felkapaszkodtak a tetőre, abban a reményben, hogy
rábukkannak a behatolók nyomaira. Reggel azonban minden a
megszokott módon folyt: a sekrestyések kinyitották a hívek előtt a
kapukat, amelyeknél – mint mindig – hosszú sorokat alkottak a
bebocsátást remélők.
A jelek szerint a templomtéren tengődő koldusok egyike ébren volt,
mindent megfigyelt, és valahogy, valamiért eljutott a város túlsó
végébe, a Shuturbánokhoz.
Rakel, a tolvaj tehát bizonyított. Micsoda? Hogy többet szeretne
tudni a birodalmi törvényszék épületéről? Hát ennek a nőnek semmi
sem elég? Ez mindenre kapható?
A Shuturbanok hírhozója egy köpenyes férfit látott az
Occidens-templom közelében; egy másik koldus arról számolt be,
hogy a komplexum mellett azon az éjszakán egy óriást meg egy
törpét vett észre...
Igen, meg lehet szerezni a törvényszékre vonatkozó információkat;
aki ilyen pompás rubinnal fizet az adatokért, az mindent megkaphat.
Chor Shuturban ennek ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy titokzatos
patrónusai jelenlétében adja meg a kért információkat Rakelnek.
Mert a nő hiába állítaná, hogy egyedül dolgozott, biztos, hogy állt
valaki a háta mögött. Chor szeretett volna személyesen találkozni a
bűn eme új szponzorával. A vadonatúj testben mozgó Rakel
ugyanis meglepő hirtelenséggel hagyta el korábbi lakhelyét.
Egyesek azt beszélték, hogy egy óriás termetű rabszolga segített
neki elhurcolkodni.
A találkozónak semleges helyen kellett lezajlania. Rakelt érdeklik a
kéj kultuszai, hm? Rendben, akkor a semleges terület egy bizonyos
épület lesz a Mahabbat kerületben. A találka időpontja: egy hét
múlva. A nőt és a támogatóját is szívesen látják azon a vidám
m ű s o r o n .
Chor kijelentette, hogy Rakel nem köteles fizikailag is részt venni a
dévajkodásban, ő is, meg a patrónusa is azt tesz majd, amit akar.
Az óriás meg a törpe szintén jöhet. Ez a kettő minden bizonnyal
szórakoztató látványt fog nyújtani.

* * *
– Chor Shuturban össze akar zavarni minket – mondta Jaq. Abban
reménykedik, hogy egyikünknek majd eljár a szája.
Hát nem éppen ő kívánta azt, hogy történjen vele valami, ami
szétbomlasztja a józanságát, amijeiizgatja és felkavarja?
– Az elmém tiltakozik a karnális csábítások ellen – jelentette ki Lex.
Most már nem unatkozott, hiszen nála volt a combcsont, amellyel
foglalkozhat. Neki is látott a munkának, a csiszolást és a viaszolást
már elvégezte a hajdani űrgárdista hagyatékán. Munka közben
Rogal Dornhoz imádkozott – halkan sorolta a fohász szavait, mert el
akarta kerülni, hogy Rakel meghallja, mit mond.
Zhord sértetten felhördült.
– Huh, még hogy egy hozzám hasonló zömik beszálljon orgiázni
ilyen... hétköznapi emberekkel? Semmi esély rá. Persze ha lenne
ott valami masszív kis zömik hölgyemény, talán még én is
elcsábulnék...
* * *
Egy egész hetet kellett várniuk – bosszantó volt, annak ellenére,
hogy tudták, a Shuturban fivéreknek minimum ennyi időre van
szükségük ahhoz, hogy megszerezzék a Rakel által kért
információkat. És persze nem telt tétlenséggel a várakozás, bőven
akadt dolguk.
Rakel „kölcsönvett” egy hipno sisakot a város délen fekvő, Saudigar
nevű kerületében lévő kereskedelmi főiskoláról. A „kölcsönvétel”
simán ment, de ennek az akciónak a sikere semmit sem árult el a
nő képességeiről. Nem is azért csinálta; egyszerűen szükség volt a
sisakra. A szerkezetben lévő lemez a szabványos birodalmi gót
nyelv grammatikáját tartalmazta; olyan exportőrök számára
készítették, akik más bolygókon kívántak üzletelni. Jaq kiemelte a
sisakból, és elhajította.
Rakel ezután egy lézerszikét csent el a Hakim Kórházból. Zhord is
beszerző körútra indult; ő az ipar negyedből hozott pár hasznos
holmit. Lex összeállított egy műszert, amellyel úgy vizsgálhatta meg
Azul Petrov hiperszemét, hogy közben nem kellett közvetlenül
r á n é z n i e .
Lehet, hogy ennek a szemnek még így, a monitoron keresztül is
halálos hatása van? Ki kellett deríteni, ezért Zhord felszedett egy
leprást, és beígért neki ötven sékelt, ha elvégez „egy kis munkát”.
Ezért az összegért kigyógyíttathatta magát a betegségéből.
A lepra nem tartozott azon betegségek közé, amelyek direkt módon,
fájdalmakat okozva támadták meg az idegeket, így a zömik kísérleti
alanya minden fizikai hatást érzékelhetett. A teste már eléggé rossz
állapotban volt, nem csoda tehát, hogy vállalkozott a dologra. Biztos
arra gondolt, hogy ha megbízója valami rosszban sántikál, akkor
sincs nagy baj, hiszen neki ebben az állapotban már amúgy sem
tudna elviselhetetlen kínokat okozni – másrészt viszont ha semmi
rosszat sem akar, akkor ő elvégzi a munkát, és irány a kórház, ahol
talán még segíthetnek rajta.

A bekötött szemű koldust Zhord bevezette a villa egyik szobájába, a
fejére húzott egy bő csuklyát, és csak ezután vette le a szeméről a
szoros kötést. A leprás kinyitotta a szemét, és csodálkozva a bő
csuklya belső oldalán lévő kis monitorra meredt. Zhord közölte vele,
hogy csak ennyi lesz a dolga: ezt a képernyőt kell néznie, és
közben el kell mondania, mit lát.
– Egy fekete golyót – jelentette a férfi. – Egy fémcsipesz tartja. Az
elejére rávéstek valamit... hajói látom, egy rúnát...
– A golyóra nézz!
Tíz perccel később Zhord benyúlt a csuklya alá, bekötötte a leprás
szemét, kivitte a villából, elvezette a Hakim Kórház közelébe, és
csonka kezébe nyomta az ötven sékelt. A fickónak fogalma sem volt
arról, milyen óriási veszély fenyegette; örömmel elrakta a pénzt, és
magában áldotta a fura törpét, akinek köszönhetően jóra fordulhat a
s o r s a .
Zhord merő kíváncsiságból megállt a kórház bejáratánál, és figyelt.
A leprás bement az épületbe, majd fél órával később egyetlen
ágyékkötőbe öltözve kirohant, és üvöltözve, sikoltozva könyörgött,
hogy öntsenek rá vizet, mert ég az egész teste. A koncentrált
hatóanyag valószínűleg stimulálta korábban érzéketlen húsát és
idegeit, ezért érezte egyszerre a fájdalmat. Senki sem törődött vele,
ezért levetette magát az út porába, és ott vergődött agonizálva,
abban a reményben, hogy sikerül enyhíteni a kínjain.
Amíg a combcsont a paraffin fürdőben ázott, Lex a lézerszikével
nekilátott Azul szemének. Nem volt számológépe, hogy segítsen
neki az ívek és a szögek kiszámításánál, és nem közvetlenül,
hanem a monitoron keresztül látta a szemet, amelyen dolgozott, de
hatalmas, vaskos ujjai mégis ügyesen és hibát nem ejtve mozogtak.
Kész élmény lett volna ott állni és nézni, mit csinál – persze ehhez
nemcsak alkalom meg türelem kellett volna, hanem jókora adag
vakmerőség is, hiszen ha a bámészkodó véletlenül odapillant a
szemre, azon nyomban szörnyethal, vagy legalábbis az
idegrendszere gyógyíthatatlan károsodásokat szenved. Lex a
biztonság kedvéért olyan szemüveget viselt, amely
megakadályozta, hogy egy óvatlan másodpercben közvetlenül a
hiperszemre nézzen.
Ahhoz, hogy a lencse szimmetrikus legyen, először is el kellett
távolítani a rúnát a szem elülső részéről. Már nem volt szükség rá,
ugyanis tulajdonképpen térkép volt a Hiperhálóban lévő Fekete
Könyvtárhoz, oda pedig a trió nem igazán akart visszatérni.
Ah, mennyire örült volna Jaq rendje, ha megkaparint egy ilyen
s e g é d l e t e t . . . !
Az Inkvizíció és az Ordo Malleus nem szerezhette meg a
térképrúnát magán viselő hiperszemet. Lex a biztonság kedvéért,
mielőtt elvégezte a hántolómunkát, a rajzolatot átmásolta egy darab
kamelopárd pergamenre. Ha a jövőben lesz majd olyan navigátor,
aki hajlandó feláldozni hiperlátásának széles spektrumát, ezt a
másolatot újra rá lehet vésni a szemére.
Még soha, a kozmosz egyetlen pontján sem fordult elő. hogy valaki
monoklit vagy kontaktlencsét csináltatott egy halott navigátor
h i p e r s z e m é b ő l .
boomp3.com
A lencsének elég vékonynak kellett lennie, hogy Jaq
keresztüllásson rajta, de elég vastagnak is ahhoz, hogy keretbe
lehessen foglalni. Persze a keret sem lehetett akármilyen; a lencse
mindkét oldalát megfelelő takarófedéllel kellett ellátni.
Az is elképzelhető volt, hogy a hiperszem gyilkos ereje megszűnik,
ha ilyen sok anyagot lefaragnak róla. Vagy talán éppen
ellenkezőleg; a lencse fókuszálni fogja a gyilkos pillantást?
– Nem hiszem, hogy vissza tudnám hozni a múltkori leprást –
jegyezte meg Zhord. – Szerintem azóta kínjában már a Bihistibe
fojtotta magát. De mindenképpen kellene valaki, akin a főnök
kipróbálja majd, már csak a biztonság kedvéért. Esetleg egy másik
olyan átkozott majom... – A kis fickó megvakarta a fejét, aztán
elvigyorodott. – Jobbat mondok. Nem muszáj itthon csinálni a
dolgot. Majd elmegyünk sétálni, Jaq. csak mi ketten. Ellátogatunk a
város valamelyik lepusztult részére, és megvárjuk, míg belénk
kötnek. Nem tudom, ki lesz olyan bolond, hogy ezt megtegye, de ez
lesz az utolsó ténykedése.
Lexet nem vihették magukkal; az űrgárdista külsejével és
megjelenésével visszarettentette a bajkeverőket. Mi lenne viszont,
ha Rakelt hívnák?
Így is történt. Hármasban sétáltak el az egyik ipar negyedbe a
Bellygunge kerületben. Jaq a köpenye alatt hálópáncélt viselt, Zhord
pedig szokása szerint a régi steppelt golyóálló dzsekijét vette
magára. Rakel csillámlóan kék selyemruhát húzott a hő szabályzós
alsóruha fölé. Arra számítani lehetett, hogy őt nem fogja közvetlen
veszély fenyegetni, senki sem akarja első pillantásra lelőni vagy
leszúrni. Őt legelőször is meg akarják majd erőszakolni. A brutalitás
csak ezután következne.
Jaq a nőbe karolva sétálgatott; úgy vezette, mint valami gáláns úr a
kurtizánját. Zhord kicsit lemaradva követte őket, olyan volt, mint egy
törpe testbe bújtatott hű kutya.

A Bellygunge kerület füstös, gyárakkal telezsúfolt
nyomornegyedeiben több százezer szerencséden tengődött. A
legkisebb, járműalkatrészeket előállító üzemben is ott laktak a
munkások a családjukkal. A legtöbb esetben az egész família
dolgozott, így az épületek előtti területek, az utcák és a terek úgy
festettek, mintha családi manufaktúrák lennének. Az egyik
sikátorban egy család drótokat vagdosott méretre, huzalokat
egyengetett. A sarkon túl egy másik csapat kalapálta és laminálta a
fémlemezeket, egy harmadik család különleges páccal galvanizálta
az alkatrészeket. Az épületek előtt és belsejében szerszámok
kattogtak, csattogtak és pufogtak; aki szólni akart valakihez, annak
ordítania kellett. Mindenütt gőz- és füstfelhők gomolyogtak. Szinte
mindenki görcsösen köhögött. A zsúfolt utcákon sörbetet és kissé
bűzös halfalatkákat kínáló árusok cirkáltak.
Bárki, akin látszott, hogy a helybelieknél tehetősebb, és
idemerészkedett, ebben az ipari hangyabolyban kihívta maga ellen
a sorsot; már a puszta jelenlétével felhívást intézett a világhoz, hogy
támadják meg.
A napgigász vörösen izzó szemgolyóként lebegett a szmog fölött. A
szikrákat és füstöt okádó kémények, a lángcsóvákat böfögő csövek
miatt errefelé néhány fokkal mindig melegebb volt, mint Shandabar
többi részén. A munkások többsége durva vászonból varrott dungrit
viselt, hogy elviselhető legyen a hőség.
A szerencséjüket próbára tevő támadók közül kettőnek a rongyai
alól ismétlő fegyverek dudorodtak elő, a másik kettőnél hatalmas,
húsvágó bárdra emlékeztető kardok voltak. Pengéjük valamilyen
kemény plasztikból készült, éles és hajlékony anyagból.
Vörösesbarnára színezték őket, hogy még félelmetesebbek
legyenek; aki rájuk pillantott, annak rögtön egy vészjósló szó pattant
az agyába: mészárlás. Az egyiket egy zöld, támadásra készülő
mérges kígyó díszítette, a másikra könyörtelen és gonosz tekintetű
zöld szemet pingáltak.
Egy szem... Milyen érdekes egybeesés!
Zhord felröhögött.
Jaq külsejét a monokli inkább nevetségessé, semmint zorddá
változtatta; aki csak ránézett, azt hihette, valami puhány ficsúrt lát.
– A legokosabb az lenne – mondta Jaq egészen halkan a
támadásra készülő kvartettnek –, ha eltűnnétek az utamból.
– Az utad itt ér véget – hangzott a válasz –, hacsak ez az asszony
nem jön velünk Mahabbatba. Ott eladnánk... – A beszélő
vérmogyorót rágcsált, tele volt vele a szája. Amikor befejezte a
mondókáját, skarlátvörös nyálat sercintett a kormos homokra.
– A legokosabb az lenne... – kezdte ismét Jaq, de nem ismételhette
meg a figyelmeztetést, mert egy másik férfi a kardjához kapott.
– Mindkét szemedre vak vagy?
Az első férfinak elege lett a szócséplésből. Fegyverével célba vette
Jaq mellkasát – ez volt a legnagyobb, tehát legbiztosabb célpont,
amire rálőhetett.
Jaq köpenye alatt a hálópáncél azonnal megkeményedett, és
elnyelte a golyó energiáját. Az ütés elég kellemetlen volt, de össze
sem lehetett hasonlítani azzal a pörölycsapással, amelyet a
robbanógolyók közömbösítése után szokott érezni.
A szétlapult lövedék a lába elé hullott.
A második lövedék is eltalálta, miközben előhúzta lézerpisztolyát, és
lőtt. A fegyverből előtörő energiatöltet hanyatt lökte és messzire
taszította az első támadót. Gépfegyveres társát Zhord lőtte le. A
kígyós kardot szorongató fickó társai pusztulását látva sarkon
fordult, és menekülni próbált. Zhord a biztonság kedvéért hátba
l ő t t e .
A kvartettből már csak egy maradt talpon, az a pasas, akinek a
kardját a csúf zöld szem ékítette.
– Ne mozdulj, vagy szétlövöm a lábaidat!
Jaq akár azt is mondhatta volna: ...vagy kriplit csinálok belőled!
A férfi egy pillanatig úgy meredt Rakelre, mintha arra készülne,
hogy belevágja a kardját ebbe a selyemruhás nőbe, ennek a
gazdag utazónak a szajhájába; legalább őt megöli, mielőtt
lézersugár formájában lecsap rá a végzet.
– Dobd el a kardod! – bömbölte Jaq.
A férfi engedelmeskedett, majd letérdelt, és kegyelemért
r i m á n k o d o t t .
Zhord a háta mögé állt, rátérdelt a lábszárára, hogy moccanni sem
tudott, hátrarántotta a csuklóit, majd becsukta a szemét. Olyan volt,
akár egy vérpadon térdelő zömik a kivégzés előtti másodpercben.
Jaq a szeme sarkából az egész testében remegő újabb „kísérleti
alanyt” figyelte.
Egyelőre nem akart keresztülnézni azon a monoklin, amelynek
lencséjét Azul Petrov hiperszeméből faragták ki. Úgy gondolta, ezt
ráér majd akkor megtenni, ha megszállottá válik, és a tükörbe néz,
hogy kipurgálja magából a démont – vagy meghaljon, miközben
megpróbálja megtenni. Most megelégedett azzal, hogy elővette a
monoklit, és lehúzta róla a védőlemezt. A foglyul ejtett támadó
természetesen látni akarta, mi van a fura kis tokban.
Gurgulázó hang tört elő a torkából, mintha a lelke – amely eddig
valahol a gyomra legmélyén lakozott – próbálna kitörni belőle. A
hanggal együtt kipréselődött a tüdejéből a levegő. Szeme kidülledt,
s undorítóan rózsaszínessé változott. Fuldokló, hörgő, nedvesen
cuppanó hangot hallatott – lenyelte a saját nyelvét. Arca felpuffadt,
minden izma görcsbe rándult.
Jaq visszatolta a védőlemezt a lencsére, majd a monoklit a köpenye
alá dugta.
– Most már idenézhetsz, Zhord.
Zhord eleresztette a férfi csuklóját – a test előredőlt. A zömik
gyorsan felkapta a zöld szemmel díszített kardot, és mélyen,
majdnem markolatig beledöfte a haldokló ember hátába.
– Így érthetőbb lesz, miért pusztult el – mondta, és a sikátorban
néhány tucat lépésnyi távolságban összeverődött bámészfürt felé
intett az állával.
Minden gond nélkül sikerült elhagyniuk a városrészt. Jaq ekkor már
nem akart Rakellel karonfogva menni, de azért közvetlenül mellette
maradt. A nő nem szerette a kék selyemruhát, amelyet viselt.
Érthető: testének minden domborulatát és ívét kihangsúlyozta.
– Tod Zapasnik, a mágus – suttogta maga elé.
– Nagyon jól tudod, mi volt ez – felelte Jaq élesen. – Egy navigátor
hiperszeméből készült lencse... ez ölte meg azt a haramiát. Csupán
egy hiperszem.
– Csupán egy hiperszem – visszhangozta Rakel, és úgy
megremegett, mintha végigfutott volna rajta a hideg. Pedig
hőszabályzós alsóruhát viselt... – És milyen „csupán” fog történni
akkor, ha elmegyünk Mahabbatba? Oda, ahol ezek a mocskok el
akartak adni engem?
– Ide hallgass, Ey'Lindi – csattant fel Jaq. – Mi nem fogunk részt
venni semmiben, bármi történik is majd ott, és... – Zavartan
elhallgatott; csak ekkor fogta fel, hogyan szólította Rakelt. Az arca
eltorzult, tekintete gyötrődővé változott. Némán ment tovább.
Hogy eljussanak a Mahabbat kerületbe, limuzint béreltek. A
gyönyörházak előtt olcsó és rossz minőségű, szürke golyóálló
mellényt viselő biztonsági őrök terelgették a szerencsejátékokra,
ínyenc falatokra, kéjre és drogokra vágyó embereket. Az épületeken
vakító fényű feliratok villództak:
MAHABBATBA JÖNNI = A GYÖNYÖRBE ÉRKEZNI!
HIGIÉNIKUS EUNUCHOK!
KÉJ-LÉ – CSUPÁN ÖTVEN SÉKEL EGY ADAG!
NYERJ EGYMILLIÓT!
VAN VALAMI KÜLÖNLEGES IGÉNYE?
MENNYEI KÉJHÖLGYEK!
Rézbőr, átható tekintetű kék szem, horgas orr – a biztonsági
emberek mind egyformák voltak, mintha ugyanabból a klánból vagy
törzsből származnának. Egyik sem volt különösebben fiatal. Fekete
hajukat kontyba fogva hordták; a kontyuk olyan volt, akár egy nagy,
fekete és csillogó gomb, amely arra vár, hogy megnyomják.
– A páncéljuk, úgy nézem, a Birodalmi Őrség használt cuccai közül
való – állapította meg Zhord.
A Sabulorb természetesen elküldte legjobb harcosait a
Birodalomba; ezek a katonák – ahogy a többi világról toborzottak is
– valamilyen hadviselési forma specialistái voltak: kiválóan értettek
ahhoz, hogyan kell harcolni a hideg sivatagokban. A Departmento
Munitorum helybeli irodája, amely a toborzást felügyelte, nem itt, a
fővárosban székelt, hanem északon, egy másik, zordabb klímájú
kontinensen. Ott volt a planetáris hadsereg fő bázisa is – Lord
Badshah jobbnak látta, ha ezeket a csapatokat távol tartja a
fővárostól. Veszély esetén a katonákat nagyon rövid idő alatt át
lehetett szállítani a shandabari helyőrségbe. A hadsereg
tevékenysége két dologból állt: az egymással harcoló törzsek közt
sokszor csak kérészéletű béke megteremtése, és önmaga
fejlesztése. A legjobb harcosok minden esetben elkerültek a
b o l y g ó r ó l .
A privát biztonsági őrök automata fegyvereket dédelgettek a karjuk
közt, de minden járókelőre szélesen rámosolyogtak. Jaqra és a
társaira is, amikor kiszálltak a sötétített ablakú limuzinból. A
csillagközi tapasztalatokkal rendelkező egykori birodalmi őrök már
megszokták a kényelmes és kellemes nagyvárosi életet, ennek
ellenére egyikük sem lehetett puhány. A nyámnyila alakok nem
sokáig maradnak életben a katonai szolgálat során.
A kupolás építmény, ahová a Shuturban fivérek meghívták Rakelt
meg a támogatóját, az Eksztázis Háza nevet viselte. Az érkezőket
egy göndör és aranyszín parókát viselő, kövér lakáj kísérte be a
nagyterembe, ahol erotikus hologramok fénylettek bágyadtan az ital
automatákkal ellátott asztalok és a vendégek között. A középső
színpadon akrobaták, férfiak és nők vegyesen, produkálták
magukat. A levegőben mosusz- és pacsuliillat terjengett.
Átvágtak a fő termen, s az érzékiség lakosztálya felé tartottak, a
komplexumnak abba a részébe, ahová csak a különleges vendégek
és a privát rendezvények meghívottjai léphettek be.
A helyiség padlóját rózsás, süppedős bársonyszőnyeg takarta. A
puha kárpitozású alacsony pamlagok úgy duzzadoztak rajta, mintha
abból nőttek volna ki, mintha a szoba szerves részei lettek volna.
Ezeken a méregdrága, virágszerű bútorokon körülbelül ötven
izgatott, sokszínű ruhát viselő gyönyör hajhász ücsörgött és
fetrengett. A legtöbbjük középkorú férfi volt, de akadt köztük néhány
korosabb nő is. A világítás diszkrét volt, és rózsaszínes árnyalatú.
Egy nimfaszerű lány – a végtagjaira és a törzsére fekete spirálokat
meg szem kápráztatóan tekergőző vonalakat festettek – egy
foszforeszkáló tálcán különféle boldogság-porokat kínált körbe.
Miközben lépdelt, a teste mintha vibrált volna; határozottan volt
benne valami ruganyosság, amiről az embernek egy macska jut az
e s z é b e .
– Kérem, vessék le a cipőjüket és bakancsukat, jó uraim...
Lex undorodva nézett körül. Ó, mennyire különbözött ez a szibarita
odú a csupa plasztacélból épített kolostorerődtől!
És mennyiben különbözött Jaq hajójától is! Bár... az igazat
megvallva, valamiben mégis hasonlított a Tormenutum Malorumra
mindkettő ugyanazt a síri hangulatot, a koporsóba zártság érzését
árasztotta magából.
– Nem mostam meg a lábam – mormogta Zhord kissé zavartan,
miközben lerántotta a lábáról hatalmas surranóit.
– Ah! – suttogta Rakel. – Ott vannak a Shuturbanok...
Két férfi állt fel az egyik díványról. Mindkettőnek göndör fekete haja
volt, széles homloka, hatalmas, nedves szeme, horgas orra; és
mindkettő szélesen vigyorgott. Szájukban több aranyfog sárgállott.
A vigyorgó száj és a horgas orr között mindkét arcon extravagáns
bajusz sötétlett.
– Chor az izmosabbik. – Ó, igen, a félénk fickó. A jobb arcára egy
kamelopárdot tetováltak, amely mozogni látszott, valahányszor
megfeszítette az arcizmait.
Heves természetű bátyjának egy sebhely volt a jobb arcán. Ebbe a
sebhelybe egy mélyvörös, tűzként izzó ékkövet varrtak bele; a
karbunkulus és a mélyedés olyan volt, mintha a férfi testének
belsejében fortyogó láva tárulna ezen a kis „ablakon” keresztül az
ember szeme elé.
– Szórakozzatok velünk! – hívta őket Chor.
Jaq, az óriás, a törpe és a kék selyemruhába öltözött tolvajnő
hagyta, hogy vendéglátójuk a félkörben elrendezett díványokhoz
vezesse őket. Mind a hatan leültek. Jaq a maga és a társai nevében
megköszönte a felszolgálólány által felkínált drogokat, és sietve
kijelentette, hogy nem élnek ilyesmivel. Lex nem volt hajlandó
megszólalni, csak néha morgott el egy-két érthetetlen szót. Zhord
megvető pillantásokat vetett a nimfára, aki korántsem hasonlított a
szerinte csinos, nagy hasú zömik asszonyokra.
– Rablás történt az Occidens-templomban – jegyezte meg Chor
óvatosan. – Egy olyan ereklyét vittek el, amely az
Occidens-templomhoz tartozott.
Jaq közömbös arccal odabólintott Lexnek.
– A masztiffom kapott egy csontot, amin rágódhat. Egyébként csak
Rakel képességeit akartuk letesztelni.
– Rakel... eléggé megváltozott a külseje; nem ilyen volt, amikor
megismertük – jegyezte meg Chor.
– A hazája az alakváltók otthona – magyarázta Jaq.
– Ő is ezt mondta. – Chor előrébb hajolt. – Te véletlenül nem valami
mágusféle vagy? Rakel afféle transzcendentális változtatókról
k é r d e z ő s k ö d ö t t .
– És? Tudsz valamit róluk?
– Még mindig rejtély, hogy kik lehetnek ezek, Sir Tod.
– Talán egy szép rubin hozzásegít minket a kívánt információhoz. –
Jaq jelentőségteljesen Mardal Shuturban ékköves arcára pillantott.
A férfi ábrázata elsötétült a hirtelen feltámadt indulatoktól. Lehet,
hogy arra gondolt, Jaq becsmérli az ékkövét, értéktelen vacaknak
tartja a saját rubinjához képest? Lekapott egy bódító gázokkal
megtöltött üvegcsét az éppen mellette elhaladó nimfa tálcájáról, az
orra alá tartotta, és mélyeket lélegzett.
– Azért jöttünk ide, hogy jól érezzük magunkat – mondta végül. –
Hogy megszabaduljunk a feszültségektől.

Chor azonban tovább kíváncsiskodott. Jaq ügyesen hárította a
kérdéseit. Chor megmozgatta gyűrűvel ékített ujjait. Az egyik
gyűrűjének – olyan volt, akár egy pecsétnyomó – tetejére egy
félsékeles nagyságú adatlemezt erősítettek. Jaq rögtön tudta, hogy
a törvényszéki épületre vonatkozó információk találhatók rajta, és
megértette, hogy Chor, mielőtt átadja a kis korongot, választ
szeretne kapni bizonyos kérdésekre. A fickó kíváncsi volt, de nem
k a p k o d o t t .

Kinyílt az egyik ajtó, s a várakozó hedonisták felsóhajtottak, amikor
meglátták azt a ballonkerekű kiskocsit, amelyet a szolgák betoltak a
helyiségbe. A tetején egy ketrec állt, abban pedig egy vak mutánsnő
kuporgott. Ahogy a kocsi végiggurult a padlón, a nő megmarkolta a
ketrec rácsait, hogy ne hánykolódjon jobbra-balra. Testét pikkelyek
borították, amelyek anyaga sokban hasonlított Jaq hálópáncéljához.
Az is lehetséges, hogy a nőnek nem is olyan undorító a bőre, talán
csak valamilyen testhez álló ruhát húzott magára; erre utalt az is,
hogy az arca teljesen sima volt. A félhomályban ezt nehezen
lehetett megállapítani.

Az viszont tisztán látszott, hogy a lábait csípő alatt
összeforrasztották. Kígyófarokként tekeregtek körülötte, mintha
csont nélküli izomtömegek lennének. A szeme olyan volt, akár a
buggyantott tojás – nagyon hasonlított egy olyan asztropata
szemére, aki átesett a lélekforrasztás műveletén. A karjait csilingelő
fémpántok díszítették.

– Lamia, Lamia! – üdvözölték a vendégek kitörő örömmel.
Vajon tényleg ketrecbe zárták? Vagy lehet, hogy képes lenne
átpréselni magát a rácsok között? Talán csak azért van odabent,
hogy a vendégek ne kerülhessenek túlságosan közel hozzá? Vagy
azért, hogy a rácsokba kapaszkodhasson, miközben majd csinál
valamit? Egyáltalán mi a szerepe ezen a helyen?
A nő megdelejezetten himbálózott előre-hátra.
Minden bizonnyal erotikus illúziókat sugárzott át az emberek
agyába! Talán ezért nem pusztították el rögtön, amikor világra jött
ebbe a féregszerű testbe zárva? Talán a szüleit, a születésénél
segédkezőket is meghódította, magába bolondította... Lehet, hogy
ezért nem ölték meg a szomszédai, vagy a papok, vagy a
mutánsvadászok? Lehet, hogy felnőtt korában ennek köszönhetően
részesülhetett asztropata épzésben? Talán nem is volt része a
lélekforrasztásban; talán telepatikus képességeinek feljavítása
közben vesztette el a szeme világát...
Jaq megpróbálta elképzelni a nőt, ahogy az asztropaták szokásos
munkáját végzi, ahogy rejtjelezett üzeneteket, különböző
adatcsomagokat vesz és továbbít.
Nyilván óriási lehetett a libidója, ha képes volt arra, hogy létezése
első pillanatától fogva hatást gyakoroljon az emberek elméjére –
felkeltse másokban azt a rokonszenvet, amelyet eltorzult lábai és
csúf teste miatt máskülönben sosem érezhetett volna.
– Lamia itt van! – kiáltott fel a kígyónő kedves, édeskés hangon. –
Itt van, és valóra váltja minden titkos vágyatokat. Az idegeitekre fog
hatni, beleolvad az agyatokba!
Ez a kígyónő nem szimpla, ketrecbe zárt csodabogár volt.
Egyáltalán nem. Tiszteletet érdemlő és kapó madame volt, az
Eksztázis Háza legbelső szentélyének királynője.
– Az ott Bhaü Badshah – bólintott Chor egy élvhajhász külsejű férfi
felé, aki jókora ezüstkarikákat hordott a fülében. Ha valaki jobban
megfigyelte ezeket a fülbevalókat, láthatta, hogy nem is egyszerű
karikák, hanem trapézhoz hasonló tárgyak, amelyeken fénylőn,
irizálón kéklő, minden bizonnyal titániumból készített meztelen
manöken miniatűrök szaltóztak. – A kormányzónk egyik
unokaöccse...

Tehát itt van a bolygó színe-java. A felső tízezer legmagasabb
rangú képviselői.
Jaq nem számított arra, hogy az orgia az emberek elméjében fog
lejátszódni. Most már tudta, hogy nem is lesz olyan könnyű
kimaradni a dologból. Ő természetesen, ha akarta, képes volt
kizárni az agyából a kígyónő által sugárzott „adást”, de vajon mi a
helyzet Zhorddal, Lexszel és Rakellel?
A szexuális szeánsz már el is kezdődött. Jaq úgy érezte, mintha
simogató ujjak nyúlkálnának a ruhája alá. Az nem számított, hogy
hálópáncélt viselt; az anyagtalan ujjaknak semmi ilyesmi nem
jelentett akadályt. Vajon honnan tudták ilyen pontosan, hogy mely
idegeket kell ingerelni és stimulálni? Hogy honnan? Hát onnan,
ahonnan maga Jaq. Az ujjak azt tudták, amit ő. Utoljára Ey'Lindi ért
így hozzá, aki amellett hogy profi orgyilkos volt, kurtizán-kiképzést is
k a p o t t .
Ey'Lindi az, aki így próbál kommunikálni vele a síron túlról? Ezen a
tétova, hangtalan nyelven, ilyen ellenállhatatlanul és varázslatosan?
Ő az, aki alig leheletnyi távolságban megjelent előtte? Ha most
átadná neki magát, ha felhagyna az ellenállással, akkor Ey'Lindi
vajon közelebb kerülne az élethez és a létezéshez?
Vagy lehet, hogy ezzel csak a kéj démona előtt nyitna magán
kaput? A démon előtt, amely meg akarja szállni őt? Itt és most...
Jaq végignézte, hogy Vitalij Gugol hogyan lett Slaanesh egyik
démonának játékszere. Ott volt a pusztulásra ítélt navigátor auráján
belül, amikor az a démonett lecsapott rá. Mi lenne akkor, ha
hagyná, hogy a tomboló vágy most beléje költözzön? Ha hagyná,
hogy a démon megszállja? Mi lenne, ha ezután a tükörhöz
tántorogna, elővenné a monokliját, és belenézne megszállott
önmaga szemébe, s pillantásával összezsugorítaná, a hipertérbe
űzné a démont? Mi lenne, ha most tenné meg, és végre
megvilágosodottá válna? Vajon lehetséges ez?
A fantomujjak édesen, kínzón simogatták a testét.
A titkos nyelven imádkozni kezdett.

– Veni, Voluptas! Evoie, oh appetitus, concupisco lascive! – Ezt a
fohászt még sosem mondta el. Ez az ima az ellentéte volt annak,
amit Hozzá, a Földön Lakozóhoz, az örökké szenvedő
Istencsászárhoz szoktak intézni.
Ez a fohász a megszemélyesült kéj megidézése volt.
Jaq körül az obszcén rítus résztvevői halkan nyögdécseltek. A
legtöbben hallották, látták és felfogták, hogy szomszédaik mit
csinálnak, de voltak olyanok is, akik levetették magukat valamelyik
díványra vagy a süppedős szőnyegre, és ott fetrengtek, ott
reszkettek. Megint mások hanyatt dőltek, és úgy ziháltak, mintha
valósnak hitt, de nem létező testek nehezednének rájuk.
Jaq homályosan felfogta, hogy a kígyónő ott, abban a ketrecben
magába szívja és felerősítve visszaküldi fogantatásuk helyére az
emberek fantasztikus vágyait, mintegy valóra váltja legvadabb,
legtitkosabb álmaikat. A ketrec arra kellett, hogy ha esetleg
önkívületbe esik, ne tekergőzzön oda a szanaszét heverő emberek
közé; ne kövessen el semmi ostobaságot, ha esetleg elveszti
uralmát saját pszicho erotikus energiái fölött. Ha ez megtörténne, a
kéj démonjai úgy áramlanának erre a helyre a kozmoszból, mintha
egy vakító fényű világítótorony jelzéseit követnék. A démonok aztán
az emberek és a kígyóasszony által közösen megalkotott kéjes
jeleneteket és eseményeket megvalósítanák, ennek a különleges
energiának a konverziójával anyaghoz juttatnák mindazt, amit a
képzelet csak virtuálisan hozott létre.
Jaq már ott tartott, hogy megidézi ezeket a démonokat, s
psziérzékeit kiterjesztve megkezdte hívogatásukat.
Rakel vonaglott és vergődött a delíriumában. Zhord halkan, zihálva
b e s z é l t :
– Szürkécske! Szürkécske! – Halott felesége valóban kivételes
egyéniség lehetett...
Lex a bal kezével vadul püfölte az arcát; ajkai újra és újra
elrebegték Rogal Dorn nevét.
Mardal Shuturban nyálát csorgatva vigyorgott, és úgy meredt maga
elé, mintha földöntúli boldogságban lenne része. A testvére, Chor,
még mindig éber volt.
Lamia hirtelen felrikoltott:
– Van itt valaki, aki nem ismert asszonyt, mióta emberfeletti
emberré változtatták! És van valaki, aki a Halál Hölgye után
v á g y a k o z i k . . .
Chor Shuturban elhallgattatta Lamiát.

A Káosz kéjistenének aspektusai gyülekeztek. Már ott tartottak,
hogy csatornát találnak maguknak, módot arra, hogy húsban, élő
testben manifesztálódjanak. Jaq testében? Vagy valaki máséban?
Jaqot a mély szakadék széléről az utolsó pillanatban rántotta vissza
a józan esze. Az anyagtalan, cirógató ujjakra ügyet sem vetve a
köpenye alá nyúlt, és előhúzta energiapálcáját.
E l k é s e t t .
Lamia a ketrece túlsó végébe húzódott, majd hangosan és
fájdalmasan felmekegett. A démon... őt szállta meg. Mivel Jaq
ellenállt, a Káosz erői Lamia pszichoerotikus energiájának
örvényén, ezen a láthatatlan, de megnyitott kapun keresztül léptek
át a matérium világába.

Az eksztatikus sóhajok fájdalmas kiáltásokká változtak, amikor a
simogató ujjak sebet húzó karmokká lettek...
Lex felkapta és rongybábként megrázta Rakelt, remélve, hogy
magához tér. Amikor a nő kinyitotta a szemét, az űrgárdista a
zömikhez ugrott, és őt is megrázta, a padlóhoz csapdosta; azzal
sem törődött, hogy Zhord közben begyűjt néhány horzsolást vagy
c s o n t r e p e d é s t .
A gyönyörhajhászók selymén vércsíkok jelentek meg; a láthatatlan
pengekarmok finom és élvezetes perverzitással stimulálták a
testüket. A vér lassanként átáztatta a selymet, a bársonyt.
Mardal Shuturban arcán a drágakő izzani látszott. A szenvedélyek a
hatalmukba kerítették a férfit, aki eszét vesztve rávetette magát
valakire – a testvérére, Chorra. Hüvelykujjai ellenállhatatlan erővel
nyomták befelé Chor szemgolyóit. Chor agonizálva felüvöltött, de túl
erős fájdalom érte ahhoz, hogy ereje legyen ellenállni. Mardal
hörögve, habzó szájjal, perverz módon szájon csókolta a fivérét,
miközben a hüvelykujjai még jobban bemélyedtek Chor
szemgödreibe. Már nem a szemgolyókat akarta szétnyomni, hanem
az agyvelőbe akart belevájni, hogy eleget téve a démonok
biztatásának, így egyesüljön ezzel a másik élőlénnyel.
Lamia megpróbált felállni deformálódott lábára, kitörni ketrecéből.
Lex elkapta Chor hadonászó kezét, de nem sikerült lehúznia az
ujjáról a gyűrűt. Nem akarta megrepeszteni az adatlemezt, ezért
egy pillanatra eleresztette a kezet. Ugyanabban a másodpercben
Chor ujjai fölé hajolt.

Mire felemelte a fejét, Chornak hiányzott az egyik ujja. Lex
egyszerűen leharapta – a gyűrűvel együtt. Ujj és gyűrű, mind a kettő
biztonságban volt az űrgárdista szájában. Chor megcsonkított keze
elernyedt. Vagy meghalt, vagy magatehetetlen idiótává vált, amikor
a fivére szétzúzta agyszöveteinek egy részét. Mardal dühödten
felordított. Hüvelykujjai beleszorultak a véres szemgödrökbe.
Jaq nyugalmat erőltetett magára, és a ketrecre mutatott
energiapálcájával. Az energiák összecsaptak. Vad villódzás, vakító
fények – a bársonypuha, vonagló emberi testekkel teli helyiségben
mintha stroboszkóp működött volna. Egy fodros szélű villámpenge
körbefogta Lamiát, aztán belerobbant önmagába – a kígyónő
l e l k é b e .
A lakosztályban elszabadultak a fényalakok, mindenütt fénylő
sziluettek táncoltak.

Jaq újra – most már erőtlenebbül – elsütötte az energiapálcát. Lex
felkapta Rakelt és Zhordot, mintha csak tehetetlen, zsinórjukat
vesztett marionett bábokat csapott volna a hóna alá. A talpukra
állította őket, lökött rajtuk egyet, mire mindketten elindultak.
Az ajtó már nyitva állt. Az aranyfürtös lakáj elborzadva lesett be az
érzékek lakosztályába. A vérmocskos, elterülve nyöszörgő testek
láttán senkinek sem jutott volna eszébe a „masszázs” szó, sokkal
inkább a „mészárlás”. Egy fénylő alak száguldott a lakáj felé, aki
riadtan felkiáltott.
A jelenés hirtelen átszökkent a nemlétbe.
Ahogy Jaq és a zömiket meg a tolvajt terelgető űrgárdista
kiviharzott a lakáj mellett, a sziluettek követték őket, s mint az éji
pillék a gyertyalánghoz, az erotikus hologramok irányába röppentek.
A hologramok megváltoztak. A szemek kidülledtek, megzöldültek. A
korábban érzéki és csábító domborulatokból tarajok és csontfarkak
lökődtek ki.

Kitört a pánik. Felborultak az asztalok. Megszólalt egy sziréna.
A vijjogásra berontott két rézbőrű, kontyos, fegyveres biztonsági
e m b e r .
Ilyen felfordulás az Eksztázis Házában! Ilyen borzalom ebben a
belső helyiségben!
– Hasra, hasra mindenki! – üvöltötték a hajdani birodalmi őrök.
Felugrottak az asztalokra, és az ocsmánnyá mutálódott hologramok
felé fordították ismétlőfegyvereik csövét. Jaq és a társai beugrottak
egy életnagyságúnál nagyobb, fehér márványból faragott szobor
mögé. A lövedékek keresztülrobbantak a hologramokon,
belecsapódtak a falakba, visszapattantak, és a vendégek puha,
vérző testébe fúródtak. A márványszoborról fehér szilánkok
hasadtak le – egy rövid sorozat végigszántotta a kőasszony hasát
és melleit.
Az akrobaták abbahagyták produkciójukat, menekülni próbáltak, de
sokukkal golyó végzett. A biztonsági őrök még mindig tüzeltek,
pedig a félelmetessé torzult hologramok egymás után kihunytak.

* * *
Útban hazafelé, a limuzinban Lex végre kiköpte a szájából Chor
ujját. Az utasteret sötét üvegek választották el a sofőrtől és az
éjszakai Shandabartól. Rakel végre visszanyerte a hangját.
– Ez lehetne a dicsőség ujja – mondta –, ha Tod valódi mágus
v o l n a . . .
– Nem vagyok varázsló! – vicsorgott rá Jaq. Dühös volt, mert
elszalasztotta az alkalmat, amely oly váratlanul és oly iszonyatos
módon kínálkozott fel neki.
– Hé, mi a fene az a dicsőség ujja? – kérdezte Zhord.
– Olyasvalakinek az ujja, aki szörnyethalt – felelte a nő. – A
megfelelő varázsigékkel meg kell tisztítani. Aztán ki kell szárítani.
Ha később meggyújtjuk, akkor utat mutat, és elrejti az embert... A
tulajdonosa egészen addig láthatatlan, míg az ujj ég.
– Ez csak egy eszköz – morogta Zhord –, amely hozzásegít minket
ahhoz, hogy bejussunk a törvényszéki épületbe.
– Babonaság – jelentette ki Lex. Félig becsukta a bal kezét, és
belesuttogott. – Biff... Yeremi... ti segítettetek nekem... Áldom a
neveteket, és Rogal Dornét!
– Nem babonaság – szólt közbe Jaq halkan. – Csak egy csipetnyi
d é m o n o l ó g i a .
– Csupán egyetlen dicsőség létezik – állította Lex határozottan. –
Ez pedig nem más, mint a Dicsőség Oszlopa az Ő földi palotájában.
– Arról a fél kilométer magas összehegesztett páncél halomról
beszélt, amelyről a rég halott Császári Öklök koponyája vigyorog rá
az emberre.
– A fene essen ebbe az egészbe! Most honnan szerzek olyan
bakancsot, ami jó nekem? – dühöngött Zhord, mert ahogy Jaq,
Rakel és Lex, ő is mezítláb volt.
Mind a négyüket megviselte, ami az Eksztázis Házában történt.
Zhord úgy érezte, hogy ezek után célszerű lakomát rendezni, ha
másért nem, hát azért, hogy megmaradjon a csapat morálja. Az
olyan finom ételek, mint például az importból származó grox nyelv
meg a legfinomabb helybeli itóka, a djinn, és persze a jó erős sör
sok mindent helyre tudnak tenni.
Ami a djinnt illeti, Zhord ivott belőle a legtöbbet, de Rakel szívesen
csatlakozott hozzá. Vajon Ey'Lindi engedélyezte volna-e magának,
hogy akár egyszer is úgy lerészegedjen, mint ahogy most a tolvaj?
Jaq csak egy-két kortyot ivott; valamikor még komolyan
szankcionálta az ilyen kihágásokat. Lex szertartásosan kortyintott
párat a tüzes pálinkából, amelynek hatását különleges szervei
könnyedén közömbösítették.
Zhord azonban vedelt, és egyszer csak csuklani kezdett.
– Ó, szentséges őseim!.., Hukk... Azt hiszem, ma van a névnapom.
Ó, igen...hukk... de ha nem ma, akkor valamikor...
– Ne feledkezz meg a testedről – szólt rá Lex.
A kis fickó elvigyorodott.
– A te tested a dicsőség temploma? Na hát... hukk... ebben az
esetben az enyém disznóól. Kit érdekel ez az egész? Amikor balhé
van, a disznóól sok esetben ép marad, míg a templomot
lerombolják. – A zömik felemelte a poharát. – Egészségedre, Lex,
meg a templomodra! És a Császár fiainak egészségére, bárhol is
vannak! Feltéve... hukk... hogy egyáltalán léteznek. A
megvilágosodottak egészségére! És a te egészségedre, főnök!
Jaq hirtelen felkapott egy söröskorsót, és ivott, ivott – el akarta
tompítani az érzékszerveit. Letette a korsót, majd nagyot húzott a
pálinkásüvegből is.
Jaq, ahogy ott ült a nappaliban, amelynek ablakait még mindig sötét
függönyök takarták, furcsamód szédülni kezdett. Lehet, hogy az a
félelmetes, különös energia még mindig itt lebeg valahol a
közelben? És miért homályosul el a látása, amikor az ál orgyilkosra,
erre a hamis Ey'Lindire néz? Rakel felé fordult, és összeakadó
nyelvvel odavetette neki:
– Gyere a szobámba! Most!
Jaq magával vitte Chor Shuturban leharapott ujját.
* * *
Azt, hogy milyen szertartást végzett el Rakellel, csakis a titkos
inkvizítorok tudnák megmondani, azok, akik a gonoszság és az
elfajzottság utáni kutatásaik során kénytelenek lemerülni a perverzió
legsötétebb, legmélyebb bugyraiba.
Amikor visszatértek a nappaliba, Rakel arca halottfehér volt, és
egész testében remegett. Zhord ekkor már hangosan hortyogott,
ültében előredőlve, fejét az asztalra hajtva aludt. Lex előtt a
beviaszolt combcsont feküdt, amely most valóban olyan volt, mintha
egy masztiff vacsorájának maradéka lenne. Az űrgárdista
elmélyülten és módszeresen fényesítgette az ereklyét.
– Kéj... vagy Változás? – kérdezte Jaq fennhangon, miközben
felemelte az ujjat, amelyről már hiányzott az adatlemezes gyűrű. Az
élettelen testrész merev volt, és szürkés.
– Nézzétek a dicsőség ujját, amely lumen az én hamis Ey'Lindim
számára... Az én hamis Ey'Lindimnek, akinek a teste engedelmes
ugyan, ám a lelke... elzárkózik előlem. Talán mágussá változom
anélkül, hogy átadnám magam Slaaneshnek vagy Tzeentchnek...
Lex komoran csiszolgatta a combcsontot, majd kis idő múlva
felnézett Jaqra.
– Ha megőrülsz, Lord Inkvizítor, el kell felednem eskümet, és
végeznem kell veled.
Jaq lesöpörte az asztalról a kiürült pálinkásüveget. A palack
szilánkokra tört a padlón. Zhord felriadt a zajra.
– Megölnél? – kérdezte Jaq. – Igen, jól tennéd, de ezzel minden
reményt megsemmisítenél.
– Lehetséges. Használd a halott ember ujját, amire akarod. Az én
ujjaim csakis ezt a combcsontot fogják megérinteni...
Rakel értetlenül, kábultan hallgatott.