Ian Watson: Űrgárdista (2. részlet)

MÁSODIK RÉSZ

A KARKASONI
KERESZTESHADJÁRAT


HETEDIK FEJEZET


A komphajó vörösen megvilágított gyomrában Yeremi megkapaszkodott az egyik
kígyó alakú falikarban, mikor a jármű vibrálni kezdett. A burkolat panaszos hangokat
hallatott, a hajtómű elkínzottan nyöszörgött, ahogy Karkason felső atmoszférája
durván, csalódottan körülsimogatta ezt a plasztacél behatolót, amely egyre mélyebbre
merült bele. A bolygó levegőkeze felhólyagosodott a súrlódástól. Az űrfregattban a
pusztulás csírái lapultak, melyek nemsokára ki fognak törni onnan.

Yeremi felderítőtársai kapaszkodtak, és harsány imákat üvöltöztek Rogal Dornhoz,
őrmestereik nagy megelégedésére. Ahogy beléptek a légkörbe, az iszonyú lárma
csaknem elnyomta a hangjukat.

- Primarcha, progenitor, kend fel szent olajjal jövetelünket a veszedelmeknek eme
bolygójára...

- Aztán lobbantsd lángra azt az olajat...

- Hogy gyorsan áttörhessünk minden védelmen, ahogy az parancsnokaink agyában
megfogamzott...

- Hogy elpusztíthassunk minden gonoszt...

- A te dicsőségedre, és az ő dicsőségére a Földön...

- És a felsőbbrendű igazság diadalára - tette hozzá suttogva Yeremi, mintegy személyes
ámenként.

- Yazoooo! - rikoltotta el magát a bolynyelvén valamelyik quinspirusi felderítő; a
pillanat hevében megfeledkezett az udvarias, tisztelettudó beszédről, mintha sosem
tanult volna birodalmi gótul. Az egész fejét kopaszra borotválta, csak néhány hajtincset
hagyott a tarkóján, amiket szoros kontyba tűzött. Kivicsorította feketére festett fogait, és
tovább ordított: - Zooyaaaa-yaa-yaa!

A széthasadó légrétegek egyre erősödő sikolyától alig lehetett hallani a csatakiáltást.

- Yaa-yaa-yaa! - csatlakozott a kórushoz néhány másik quinspirusi.



A szállítótér jobboldalán két osztag Ököl állt mereven, teljes csatapáncélban,
sorozatlövőket és lánckardokat markolva; mágneses csizmájuk a vezetőrudakkal
ellátott fedélzethez rögzítette őket. A sötétség leple alatt fognak kiszállni valamelyik
célzónában, ötven kilométerre a rákos óriásként terpeszkedő Sagramosovárostól.
Aztán a komphajó - ha közben le nem lövik - közelebb lopakodik az egyik hegyes-
völgyes, jómódú elővároshoz, és kiokádja magából a terrorcsapatokat: a felderítőket.
A felderítőket vezető őrmesterek hibrid páncélt viseltek: sasdíszes plasztront, rugalmas
anyagból készített lábvédőt, és hatalmas vállvértet, amelybe drágaköves csatabárdok
képét maratták - sisakot azonban nem, mivel a könnyűvértezetű felderítők fejét sem
védte semmi.

Yeremi, továbbra is az igazság szót suttogva, a négy részre osztott megfigyelőképernyőt
nézte. Az egyik negyed egy bálnaszerű csapatszállító hajót mutatott, amely lomhán
ereszkedett a lenti világ felé, fedélzetén egy birodalmi rohamosztagos ezreddel, melyet
- valós időben számolva - évekkel ezelőtt vezényeltek át ebbe a háborúba.
Egy másik negyed Karkason bolygójának éjszakai oldalát mutatta: végtelenbe nyúló
sötétség, itt-ott kis, piros szeplőkkel pettyezve, amik működő vulkánok voltak - bár
nem az összes, mert számos tűzhányó mérgező füstfelhők mögött lapult...

A harmadik negyedben, a nagyítás miatt kissé elmosódva, a bolygó fővárosa látszott,
szenesedő daganat gyanánt. Perzselő fénydárdák lövelltek belőle az égbolt felé, folyton
változó, függőleges sugárhálót alkotva: a lézerlövegek elhárító tüze. Miközben Yeremi
figyelte, egy lefelé igyekvő diverziós fregatt felizzott, és nyomtalanul elenyészett...
A képernyő negyedik negyede az ellenség egyik orbitális harcállomásának a roncsát
mutatta, amely lomhán forgott az űrben, a háromfelé hasadt cirkálóval együtt, amely
néhány órával korábban belerohant, hogy semlegesítse. Hulladék és apró testek
keringtek körülöttük keskeny salakgyűrűben, amely időről időre felragyogott, amikor a
fémszilánkokon és a szkafanderes hullákon megcsillant a beeső napfény...

A város fölött egy másik öngyilkos fregatt robbant szét káprázatos, véres-nemes
tűzgolyóvá.

- Hét perc a célzónáig - A pilóta érzéktelen hangja egy sárgaréz hangszóróból
harsogott, amely szélesre tátott, tépőfogas kígyópofa alakját viselte. A rettenetes
lármával járó rázkódás, amely a légkörbe való belépést kísérte, most már reszketeg,
sziszegő vibrálássá szelídült, amit csak a Lyman-fülek tudtak megkülönböztetni a
hajtómű fojtott dübörgésétől. - Planetáris gravitációhoz való alkalmazkodásra
felkészülni! Mesterséges gravitáció öt másodperc múlva kikapcsol. Vége.

A padló megbillent előre, és Yeremi egyszerre csak nehezebbnek érezte a testét.

- Rendben! - csattant fel Juron őrmester. - Rozsomák-osztag: miért vagyunk itt
Karkasonon?

- Gyakni! - vágta rá Tundrish, mielőtt Yeremi megfogalmazhatta volna a válaszát, és
kivicsorította élesre köszörült fogsorát. - Mega-gyakni!

És tény, hogy ez a felelet nagyjából megfelelt a valóságnak, már ami a felderítőket
illeti. Lehet, hogy a harc kilátására a volt dögevészről egyszeriben lehámlott a
fáradságosan megszerzett kultúrmáz?

D'Arquebus, az őrült sznob elhúzta a száját a válasz hallatán.

- Azért vagyunk itt, mert Lord Sagramoso átkozott eretnek, és más eretnekeket is a
Császár ellen bujtogat.

- Hitetlen kutya, úgy bizony - helyeselt Omar Akbar, akinek az arcát furcsa,
szimmetrikus rúnák díszítették. - A Császár hatalmas - Akbar egy sivatagi
terepszerelvényes klánból származott.

- És te, Valence, te mit gondolsz?

- Azért vagyunk itt, hogy érvényt szerezzünk az univerzális törvénynek - mondta
Yeremi. - És ráadásul... Karkason termeli a legjobb minőségű energiakristályokat a
csatapáncélok működtetéséhez.

D'Arquebus kuncogott.

- Úgy beszélsz, mint egy igazi, józan technikus. Akinek kozmikus küldetése van. Ugye
igyekszel majd megvédeni minket odalent, nehogy túlzásokba essünk?

- Csak el ne cseszd a murit! - mondta Tundrish, mintha soha nem ismert volna más
nyelvet a dögdumán kívül.
Juron zord pillantást vetett ezekre a vetélkedő lelkekre. Most, hogy a volt kadétokat
felderítővé avatták, már szabadon beszélhettek. De akkor is...

- Azt hittem, hogy ti hárman, trazioriak olyanok vagytok, mint a szívüknél összenőtt
sziámi ikrek - mondta az őrmester. - Ahogy kivonszoltátok egymást az
iszonyalagútból...

- Igen - felelte Tundrish -, de a vérünk méreg egymás számára. Igaz, hogy csábító erejű
méreg.

Juron elkomorodott.

- Látom már, hogy sokszor fogtok párbajozni, míg az ellenséges érzelmek utolsó
nyomától is megszabadultok.

D'Arquebus arcára éteri mosoly ült ki.

- Ó, nem hiszem, hogy mi valaha is párbajoznánk egymással.

Vajon melyik énje mondta ezt? Dorn vakbuzgó híve? Vagy a háttérben meghúzódó
főlakó jampec?



- Mindegyikőtök válasza helyes - mondta Juron -, a tiéd pedig - fordult Yeremihez -
stratégiai távlatú. ámde - és az állával Tundrish felé bökött - a te válaszod írja le
legjobban, mi a feladata most a felderítőosztagoknak: a terrorizmus legelvetemültebb
eszközeihez kell nyúlnunk, hogy segítsünk helyreállítani a birodalom rendjét. Minél
találékonyabbak vagyunk, annál jobb. Kevesen vagyunk, de el kell hitetni a lázadókkal
az ellenkezőjét.

- Egy perc a célzónáig. Öklök: felkészülni!

A komphajó megrázkódott, és vadul billegni kezdett. Csak nem vették tűz alá?
Ennek a kereszteshadjáratnak a célja nem a féktelen rombolás volt. Legalábbis nem
elsődlegesen, bár könnyen elképzelhető volt, hogy a következménye ez lesz. A kívánt
végeredmény Karkason örökletes uralkodóinak, a Sagramoso-családnak a kiirtása
volt, ad extremum fetum - az írmagjukig.

Karkason régebben a Birodalom kormos drágaköve volt. Egyes tűzhányóiból
folyamként ömlött a transzurán elemekben dús láva, amely nagy mennyiségű
pszikuriumot tartalmazott. A pszikurium felbecsülhetetlen értékű anyag volt, a pszi-
csuklyák és az űrgárdista könyvtárosok által forgatott energiakardok készítéséhez
használták fel. Más kitöréseknél szerteszét szóródtak a lávamezőkön a földmélyi
magmában kijegesedett energiakristályok, olykor agyonütve a begyűjtőket. Számos
ilyen mező színtiszta vitrodurból volt, abból a füstös-sötét páncélüvegből, amiből
Sagramosovárost - a "Birodalom fekete gyertyatartóját" - is építették.

Lord Sagramoso fennhatósága kiterjedt a Kark-napnak és nyomorék, vörös törpe
ikercsillagának, a Karka Secundusnak a többi sivár bolygójára is; az ikercsillag körül
csak néhány kicsiny bányászvilág keringett.

Mikor a gőgös és nagyratörő Fulgor Sagramoso harminc éve uralomra került,
független uralkodónak és istennek nyilvánította magát. Kész volt rá, hogy a saját maga
által megszabott feltételek szerint kereskedelmi szerződést kössön a Birodalommal; ő
ezt két egyenrangú fél, két szuverén isten szövetségének fogta volna fel. Isteni mivoltát
bizonyítandó, a testőrgárdájával lemészároltatta a birodalmi kultusz összes prédikátorát
és az Administratum minden hivatalnokát, aki csak a keze közé került - a birodalmi
kultusz pontifexét pedig egy tűzhányóba dobatta.

Tíz évvel később a Birodalom regisztrálta, hogy Karkason eretnekké lett. Tizenöt év
múlva nyilvánvalóvá vált, hogy Lord Sagramoso arra bujtogatja a szomszédos
naprendszerek örökletes kormányzóit - ezek főleg mezőgazdasági világokon
uralkodtak -, hogy csináljanak komposztot a prédikátorokból, és inkább neki
esküdjenek hűséget, mint egy tőlük harmincezer fényévre élő istenségnek.
Húsz évvel a pontifex elégetése után megkezdték a kereszteshadjárat tervezését - mert a
Birodalom malmai többnyire lassan őrölnek. Az azonban egyértelmű volt, hogy a
Sagramoso-klánt mikronnyi porszemekké kell morzsolni, és egy új, hűséges
kormányzódinasztiát ültetni a helyükre. A parvenü minicsászár eleven istenkáromlás
volt.

Az orbitális lézerütegektől eltekintve Karkason felszínének nagy része védtelen volt.
De mi értelme lenne megszállni egy vulkánokból álló hegyláncot, vagy elfoglalni egy
lávatavat? Magát Sagramosovárost légelhárító lézerlövegek védték, amiket nem
lehetett egykönnyen semlegesíteni. A csatahajók precíziós lézertüzét szétszórják és
hatástalanítják a város vitrodur védőpajzsai. A plazmalövedékek lángoló pokla
úgyszintén nem tenne sok kárt ebben az anyagban, amely a vulkánok méhében
kristályosodott ki - záróbombák és termonukleáris rakéták bevetése esetén pedig sem a
városból, sem a lakosságból nem maradna túl sok a császárhű új kormányzócsaládnak.
A Birodalom szervei úgy falták a pszikuriumot meg az energiakristályokat, mint egy
beteges ínyenc az osztrigákat. Egy emésztési gondokkal küszködő, köhögő, tüdőbajos
- ám igen harcias természetű - ínyenc, aki csak az ilyen ritka táplálékon él meg...
Ráadásul ennek az ínyencnek a szíve a kultikus tiszteletből meríti az energiáját... amit a
karkasoni eretnekek megtagadtak tőle.

Feltételezhető, hogy az isten-zsarnok székbolygóját védő haderő nagyszámú és jól fel
van fegyverezve - de vajon mennyire tapasztalt? Ezért vetették be a birodalmi
rohamosztagosokat, hogy felhígítsák az ellenállás savát, és lehetővé tegyék a több mint
hétszáz űrgárdistának, hogy Lord Vladimir Pughgal az élükön gyilkos, jól szervezett
támadást intézzenek a főváros és a kormányzói testőrgárda ellen, kásává morzsolva
mindkettőt.

Miközben a felderítők fel-alá kóborolnak a városban - páncélos bolhák gyanánt,
amelyek iszonyatosakat marnak...

A komphajó leszállt. Yeremi felhúzózkodott a kígyópofát formázó kapaszkodón, és
hunyorogva nézte az Öklök sisakja fölött, ahogy a három portyázógép kidübörög a
rámpán a szomszédos, nagyobb szállítótérből a hullámzó, ébenfekete láva megkövült
tengerére.

A páncélosok széles hernyótalpai meg-megcsúsztak a törhetetlen üvegrétegen;
élénkvörös szikrák záporoztak. A lézerágyúk éberen forogtak, de semmi gyanúsat nem
találtak a közelben.

Az Öklök már kifelé meneteltek, kettős oszlopban. Az éjszakai égen füst- és
hamucsíkok úsztak, a legtöbb csillagot eltakarva, de Karkason egyik tojás alakú holdja
átragyogott a mocsokfátylon, s kicsivel odébb úgy tükröződött vissza a hullámokba
dermedt láván, mint egy délibábos ezüst-tavacska, vagy egy eltorzult, jéghideg
óriásmedál. A beáramló léghuzatban Yeremi egy pillanatra égő benzin bűzét érezte,
aztán a csapóajtó fölhúzódott, és a helyére kattant. A jármű megremegett, fölemelkedett
a talajról, és vadul kacsázva, minél alacsonyabban maradva megindult a város külső
negyedei felé.

Azok a szurokfekete ernyők...

Alattuk, mögöttük fények miriádja hunyorgott haloványan, jelentéktelennek tűnő,
pislákoló fényeké, melyeket úgy megszűrtek az obszidián- és vitrodurrétegek, hogy
foszforeszkáló parányok sűrű rajára emlékeztettek csupán, amit a messzi távolból lát az
ember valami roppant, alvilági hasadékban a tengerfenéken, amely nagyon mély,
nagyon hosszú és nagyon széles...

Fölöttük állandóan változó mintájú fényháló villódzott, mintha valami óriás
kézimunkázó hímezné ki halállal az éjszakai eget.

A komphajó meglódult landolás közben, kicsit odébb csúszott a vaskemény
üvegfelszínen, aztán csattanva leereszkedett a rámpa. A Rozsomákok meg a másik
négy felderítőosztag pillanatok alatt odakint termett, majd az őrmesterek intésére
szétszóródtak. Az űrkomp máris emelkedni kezdett; a pofája tátva maradt, s a hosszú
fémnyelv úgy lógott ki belőle, akár valami idióta degenerálté; a hajtómű dübörgött, a
felszabaduló gázok forró löketekben száguldottak végig az üvegsíkságon.

A pilótát kezdetben talán bizonytalankodott, hogy a célzóna felszíne - az egymást
átfedő fekete üveglapok, a mélyben izzó parázsgömbökkel - tömör-e vagy csalóka.
Most valószínűleg a sötét, füstös, zömök tornyok zavarták körös-körül, melyeknek
tompa fénnyel világító szíve a röntgengép képernyőjén lüktető emberi szervekre
emlékeztetett - miközben odafent az eget vékony, összefüggő fénycsíkok százai
szabdalták keresztbe-kasba, villózva, vibrálva, felizzítva az útjukba eső légköri
porrétegeket. A város légelhárító lövegei a beérkező hajókat keresték. A lézerháló
folyton változott, a kétdimenziós keresőfények halálos, görcsösen rángó
macskabölcsőt alkottak; a tüzérek bizonyára számítógépagyú lexmekek voltak,
kiborgizált rabszolgák, akiket őrökre egybeépítettek a fegyverükkel.

Amint a menekülő komphajó a magasba emelkedett, a macskabölcső egyik
szegélyszála feléje villant. Fénycsíkok ragyogtak. A hajó felizzott, egy pillanatra
megvilágítva az alatta elterülő tájat - korábban az éteri lézerszövevénynek az
ébenvárosról visszatükröződő torz visszfényei csak zavarták a szemet. A jármű,
aminek Yeremi tíz másodperce még a gyomrában volt, felrobbant, semmivé enyészett.
Addigra már ő, Tundrish, d'Arquebus, Akbar meg az őrmester egy tömzsi vitrodur
torony tövében lapultak.

Yeremi a fejét rázta, a szemét dörzsölte. A környezet annyira hirtelen változott meg, és
annyira gyökeresen. Mindent tisztán és élesen látott, az Occulobis jó szolgálatot tett. De
mi az, amit lát? Mit jelentenek ezek a roppant minták és alakzatok, ez a láthatóvá vált
sötétség? Miféle képződmény ez a hatalmas, komor, összetett ásványlény, amelynek
egyszerre csak bekerültek a zsigereibe? Igaz egyelőre nyugodt, biztonságos helyen
vannak, életnek semmi nyoma... de meddig?

Pedig itt emberek élnek. Ez nem idegen lények tanyája, ahol még a geometria is
eltorzul és megváltozik.

Úgy tűnt, Tundrisht is megszédítette a környezet. Yeremi szinte belekapaszkodott a volt
dögevészbe, akár valami furcsa bajtársiasságból, akár azért, hogy ha már a nyelve
megbénult, legalább az érintésével támogassa. Akár azért, hogy kölcsönösen
megerősítsék egymásban a képességet ennek a különös városnak az érzékelésére és
értelmezésére - ha két nézőpontot egyesít az ember, térhatású panorámát kap.
Szinte belekapaszkodott. Szinte. A hármójuk közötti kapcsolat kényszerítő erejű
mágnesessége, amely összebéklyózta őt Tundrishsal és d'Arquebusszal, folyton a
pozitív és a negatív pólus, a vonzás és a taszítás között váltakozott. A másik kettő iránt
táplált megvetés ragacsos, keserédes enyv volt. A vetélkedés szárnyas csavarokat vert
a csontjaikba, s szédítő haláltáncban, folyton változó pas de trois-ban egyesítette őket.
Akárcsak a sáskákat, amelyek párzás közben felfalják egymást, noha pontosan tudják,
hogy ez lesz a sorsuk, őket is bensőséges testvériség fűzte össze; valami bizarr
tropizmusnak engedelmeskedtek.

Az a hivalkodó incidens a hőaknánál... ám aztán: az összekulcsolódó kezek az
iszonyalagútban... akármi oka is volt rá, a főlakó visszajött két társáért. Felodozást
keresett? Aligha. Leereszkedésből tette? Talán...
Maga d'Arquebus vicsorgott, és közben a feje kitisztulásáért imádkozott.

- Gondoljátok végig, amit láttok! - buzdította őket Juron őrmester.

Hirtelen - legalábbis Yeremi számára - rend költözött a környezetükbe.
Szabályszerűség. Törvény. Elsuttogta a Valence-ek egyik ősi, családi fohászát, egy
rejtélyes varázsigét, amit a klánja akkor használt, ha be kellett kapcsolniuk egy gépet.

- Artifex armifer digitis dextris oculis occultis!

Mert megérezte Sagramosovárosban a technikát.

Hatalmas, fekete vitrodurernyők a tornyok csúcsán... ernyők, amik kúpokká és
gúlákká tudtak összecsukódni, és időről időre meg is tették. Obszidiánburkolatú
épületek, üvegdómok, kupolák... Óriás szurokkő-harangokra emlékeztető alakzatok...
Karcsú tornyok, amik teleszkóposan visszahúzódtak az alsóvárosba, körkörös, sima
tereket hagyva maguk után... Sakktábla-mintás térségek, tetőkontúrok alig észrevehető
nyomaival... Az épületek páncélozott állatok gyanánt gömbölyödtek össze és nyíltak
szét, ha támadás érte őket, a kockákból piramisok lettek.

Ez a város részlegesen át tudta alakítani magát! Roppant vitrodurpanelek billentek,
hajlottak, csúszkáltak nesztelenül. Aknák nyíltak meg és zárultak be... Utak hajlottak
kétrét, s váltak szelvényezett falakká. Páncélüveg utak, végeláthatatlan rétegekben.
Spirális rámpák fúrták be magukat dugóhúzóként a felszín alá.
Egy városgép, sima, fekete, olajozott üvegből.

És nem is volt teljesen fekete, ó nem. Most, hogy Yeremi már értelmezni tudta az
alakzatokat - egyesek azalatt változtak át, míg nézte őket -, a sötét színárnyalatok
gazdag skáláját különböztette meg: bíbor, indigó, ametisztkék.

A horizonton tompa fényorkán vette kezdetét, mintha a világ széle rövidzárlatot kapott
volna. A fojtott pukkanások távoli robbanásokról tanúskodtak. Szóval a birodalmi
rohamosztagosok rátaláltak a lázadó egységekre - vagy fordítva.

A másik négy felderítőosztag az őrmestereikkel együtt eltűnt, bevették magukat a
városgép füstös-sötét zsigereibe, Juron azonban a jelek szerint nem akarta siettetni az
embereit. Yeremi rájött, mire szánta Juron ezeket a drága perceket: azt akarta, hogy a
Rozsomák osztag elveszítse a környezeti szüzességét, hogy legyen idejük megbirkózni
a mindenfelől áradó új benyomásokkal. Yeremi tudta, hogy most már soha többé nem
fogja kizökkenteni nyugalmából az idegen környezet. Automatikusan igazodni fog
hozzá, egy gyilkos gépezet precizitásával. Legalábbis remélte.

Yeremi beleszimatolt a forró levegőbe: egy kevés hamu, megperzselt por, a
vulkánmezők szaga, meg valami meleg, lúgos aroma.

- És értsétek meg, amit hallotok!
Hallotta a város mozgását, a megfeszülő hidraulikus karokat, a sínpályákon sikló
vitrodurpaneleket. Valahol - nem is olyan messze - sorozatlövőből tüzeltek. Először a
huzagolt csövet elhagyó lövedék pukkanása jött. Aztán a sercegő sistergés, ahogy a
hajtóanyag begyulladt, és megkétszerezte a lövedék kinetikus energiáját. Végül a kettős
finálé: az átütő erejű becsapódás puffanása, amit egy töredékmásodperccel később a
robbanás döreje követ...

Valami sziszegő zaj is hallatszott, ami egyre erősödött: ravasz, ütemesen ismétlődő,
éles nesz.

Mintha azt hajtogatta volna: Ssssag-ram-ossso! Ssssag-ram-ossso!

Egy közeli, spirális rámpáról, amely úgy nézett ki, mint egy füstüveggé fagyott, gyászos
örvény, korcsolyázók száguldottak feléjük; fekete selymek lobogtak mögöttük vitorlák
gyanánt, előretartott kezükben surikenvetőt markoltak.

- Surikenek - figyelmeztette társait Akbar.

- Látom - Yeremi már messziről megismerte a fegyvereket a kerek, lapos
fekvőtárakról meg a csőtorkolattól hátrafelé ívelő, mágneses vezérgondolákról,
amelyek rakétahajtóművel felszerelt szárnyakra emlékeztettek.

A feléjük száguldó, fekete selyembe öltözött alakok láttán d'Arquebus előrelódult,
mintha megdelejezték volna.

- Fenséges Fantazmák! - kiáltotta. - Raphaelo Florienborque!

Kik! Kik! Kik! - hallatszott a fedezékül szolgáló torony irányából, ahogy egy sorozat
csillag alakú fémkorong eltalálta a fejük felett. A legtöbb lepattant róla. Mások
monomulekuláris vágóélükkel beleálltak a vitrodurba, és úgy sorakoztak ott, mint
apró hegymászókapcsok a sziklafalban - szabálytalanul futó mini-létra körömnyi
pénzérmékből, melyeknek névértéke a halál.

Ölni akartak vajon a támadók? Vagy csak egy rendfenntartó szakasz tévedt erre, és
elhatározták, hogy szétkergetik a bámész polgároknak vélt csoportosulást, de a
sötétség miatt még nem biztosak benne, milyen a rangjuk és a besorolásuk?
Vagy inkább az a szándékuk, hogy foglyokat ejtsenek, gyors kihallgatásra? A
surikenek át tudják vágni a páncélt, a feketehámot és a csontot, és megnyomoríthatják
a felderítőket, de nem feltétlenül ölik meg az ilyen emberfeletti szervezettel bíró
harcosokat.

Újabb korcsolyázók tűntek fel, jobbra-balra dőlve; kecses, kaszáló lábmozdulatokkal
hajtották magukat előre. Mi lehet a csizmájuk talpán? Görgök, apró kerekek,
korcsolyapengék?

- Fenséges Fantazmák! - üvöltötte d'Arquebus az éjszakába, mintha szenvedne, vagy
kísértetek gyötörnék. Előremeredt.

Mikor Akbar és Tundrish tüzet nyitott a sorozatlövőkből, Yeremi nekilendült, hogy
fedezékbe rángassa a meggondolatlan - vagy talán hallucináló - bolondot.
D'Arquebus lebukott Yeremi marka elől, és cikkcakkban rohanni kezdett a nyílt
terepen, egyenesen a tűzvonalba; úgy látszott, mintha versenyre akarna kelni a
korcsolyázók gyorsaságával. Azok most, hogy előbújtak rejtekhelyükről, nem rohantak
tovább meggondolatlanul a felderítők felé. Fürgén köröztek, keringtek és piruetteztek,
gyilkos surikensorozatokat küldve a torony irányába.

D'Arquebus gúnyosan utánozta a mozdulataikat. Ő is ide-oda fordult, szédítő
ellipsziseket írt le. Talán így akarta megzavarni a korcsolyázókat - lehet, hogy ez a
harcos mégis közülük való, noha nem selymeket visel, hanem párnázott vértezetet?
Vagy mágikusan le akarja másolni a létezésük esszenciáját, hogy magába fogadja őket?
Hogy magába fogadja, felfalja, megeméssze és elpusztítsa valamennyit?

Vagy a sérülést kereste, hogy bebizonyítsa: ő akkor is tud harcolni, ha telelövöldözik
surikenekkel?

Yeremi lekuporodott, és egyelőre megelégedett azzal, hogy sorozatlövő pisztolyából
tüzet nyisson az akrobatikus mozgású célpontokra. A pisztoly alig rúgott vissza a
tenyerébe, ahogy köpködte magából a lövedékeket, melyek felizzottak és
tovaszáguldottak. Mégis csak a vakszerencsének köszönhette, hogy eltalálta az egyik
korcsolyázót - aki azonnal szétrobbant. A selyemruhája kigömbölyödött, aztán
cafatokra szakadt. Húsa és csontja úgy nyílt szét, akár egy vérvörös, fehér porzójú
virág bimbója, amelyről szinte rögtön lehullottak a szirmok. A többi lövedék elzúgott
az éjszakába, vagy lepattant a vitrodurlapokról.

D'Arquebus tovább balettozott az úton, spirálokat, hurkokat, kígyóvonalakat írva le.
Valahogy sikerült belehelyezkednie ebbe az idegen pózba, mert amikor meghúzta a
ravaszt...

Juron őrmester egy nehéz sorozatlövőt bízott d'Arquebusra, amely nemcsak
közönséges robbanógolyókat lőtt, hanem volt benne egy pokolgránát is.
És ezzel tüzelt d'Arquebus - pontosan abban a pillanatban, amikor, Yeremi és a
szabálytalan parabolaívben keringő korcsolyázók számára teljesen váratlanul, minden
ellenfél egymás közelébe került, mint a bolygók együttállás idején.
Lehet, hogy valami módon d'Arquebus tánca vonta össze a korcsolyázókat
önkéntelenül, ahogy mind őrá, az ő bizarr viselkedésére összpontosítottak?
A pokolgránátnak csak az egyik korcsolyázót kellett eltalálnia - azt viszont
mindenképpen, ha nem akarták, hogy veszendőbe menjen, amint az gyakran
előfordult, ha látszólag célzás nélkül lőtték ki. A fegyverrel persze folytatni lehetett a
tüzelést, de csak közönséges lövedékekkel; újabb pokolgránátot csak akkor tudott
kilőni, ha beiktattak egy veszedelmes szünetet az újratöltéshez...

Az idő mintha megállt volna Yeremi számára, amikor meglátta, hogy d'Arquebus
meghúzza a ravaszt. Biztos volt benne, hogy d'Arquebus elpocsékolja azt az egyetlen
töltetet, és idő előtt lövi ki a pokolgránátot.

D'Arquebus egy ősi, történelmi fegyver kezelésére kapott előjogot. Artifexek
nemzedékei gondozták és ápolták szerető kézzel ezt a sorozatlövőt; és Yeremit az
irigység mardosta. A tust vallásos feliratokkal ékes, aranyozott panelek borították. A
závárzatot valami ritka, harcos természetű kérődző agancsából készült berakás
díszítette, a ravaszvédőt pedig igazgyöngy.

Az ilyen nagyszerű szerszám nyilván egy volt technikus kezébe való! Akinek szinte a
génjeiben van a bensőséges kapcsolat az antik műszerekkel, amik beragadhatnak vagy
eltörhetnek. Aki ismeri a megfelelő fohászokat és litániákat.

Csakhogy d'Arquebus volt az, aki visszatért értük azon a szörnyű, gyötrelmes
alagúton... ugye?

A kristálylövedék telibe találta az egyik korcsolyázó mellkasát, és felrobbant.
Borotvaéles srapnelszilánkok záporoztak mindenfelé. A virulens savak és idegmérgek
maró-perzselő fellege csaknem az összes korcsolyázót elborította.

Bőrük és selyemruhájuk úgy oldódott fel, mintha éhes szájak serege szaggatta volna le
róluk. A korcsolyázók görcsösen rángó izmokkal támolyogtak ki a felhőből. Estek,
bukdácsoltak, vonaglottak mindenfelé.

Yeremi, Tundrish és Akbar lelőtte a többieket, akik túlélték a kristályszilánkokat és a
halálfelhőt, de lelassultak a szörnyű sokktól.

D'Arquebus csak állt mozdulatlanul, féktelen-furcsa őrjöngése hirtelen véget ért.
Milyen hanyagul pózolt; hagyta, hogy a maradék, már korántsem olyan elegáns
söpredékkel az alárendeltjei végezzenek.

- Meggondolatlan voltál! - kiáltotta oda neki Yeremi. - Szerencsés voltál.

- Áldott voltam - felelte d'Arquebus gőgösen; és felkacagott.

Yeremi az őrmesterre pillantott, hátha rendreutasítja d'Arquebust. Zed Juron azonban
csak helyeslőn bólintott.

A Sagramosováros zsigereibe vezető út hívogatón várt rájuk a megkövült
üvegörvényen.

- Ideje gyakni! - kurjantotta Tundrish.




NYOLCADIK FEJEZET


Biff örült. A pók az arcán mosolygott. Vigyorogva villogtatta rágóit; a hegyesre
köszörült fogak között nyálbugyborékok fröcsögtek.

A város szétgyakása frankó volt, legalábbis szerinte.

A pihizónákban nem is agyalta volna az ember, hogy itt háború van - amíg a felderítők
meg nem érkeztek...

Nem szabad visszaesnem a dögdumába, csak mert felpörögtem, mondta magának Biff.
Csak mert izgatott vagyok, helyesbített gondolatban. Ez egyrészt méltatlan lenne Rogal
Dornhoz, aki harcos volt és udvaronc. Másrészt méltatlan lenne ahhoz az átalakult
személyhez is, akivé Biff vált. Harmadrészt d'Arquebus lesújtó pillantást vetne rá a
keskeny, rubingyűrűs orra mögül.

Valence-t néha teljesen elragadja a... a mazochizmus, d'Arquebus-zal kapcsolatban.
Lehet, hogy a volt technikus élvezi ezeknek a kisebb megaláztatásoknak a fájdalmát;
talán a génállományának a hibája megfelelő levezetést talál magának ezen a téren. Biff
Tundrishsal azonban más a helyzet.

Ez a Biff eléggé mindennapos név, nem? Maga Biff azonban nem volt mindennapos
soha, még a tudatlanság mélyén sem, Trazior alsóvárosában. A Tundrish pedig úgy
hangzott, mintha egy rakás szarról lenne szó. Biff Tundrish olyasvalaki, aki
szarkupacokat tologat. Ami illik is a dögevészekre, akik a bolyváros hulladékán
tenyésznek, poshadt ürüléket zabálnak - és szétgyakják egymást, hogy hozzáférjenek.
A nevekben varázserő rejlik. Mindenki tudja, hogy a gépeket a szent imák működtetik.
Lehet, hogy Tundrish tulajdon nevének a foglya - mint ahogy d'Arquebus is az
övének?

Nem. Soha.

Az okádékodat adtad nekem, univerzum, mondta a kozmosznak, én pedig arannyá
változtatom.

A többi alkotórészedet meg szemétté, tette hozzá vad vigyorral.

Azok a szétgyakott cafatok áldozatok az átalakulás személyes istenének. Ebben nincs
semmi d'Arquebus-féle fennhéjázás. Biff előtt mégis felsejlett egy kozmikus minta
derengő körvonala, amit egy napon teljes egészében képes lesz felfogni. Felfedezi a
teremtés és pusztítás roppant hálóját, amit az arcára tetovált pók felismer majd, s
eltájékozódik rajta - de hová? Az út végén a bölcsek köve vár rá, a dicsőséges
transzmutáció - egy felmagasztosult Biff Tundrish, aki teljesen átalakult az ájtatos
háború olvasztótégelyében.

És akkor a Biff név valami igazán különlegeset fog jelenteni. Lesznek majd kezek,
amik adamantium emlékműre vésik.

Néhány szinttel a fejük fölött már bizonyára késő délutánra járt az idő, bár
Sagramosováros lakosai a jelek szerint viszolyogtak a napfénytől, hiszen hatalmas,
összekapcsolódó, fekete üvegernyők mögé rejtőztek előle. Amikor a tűzhányók
visszafojtották hamuval terhes, áporodott lélegzetüket, a fehér nap kegyetlen hőséggel
árasztotta el a lávamezőket, melyekről gyilkos erejű, forró szélviharok sodorták a port
keletre, mindig csak keletre, a Halálmedencébe, ebbe a sekély tengerbe, amely híján
volt minden folyadéknak.

A Rozsomák osztagnak elege lett a gyakásból, s éber pihenőre készült egy hatalmas,
félhomályos, dohos vitrodur-pincében, amelyet lávaszobrok megkövült hadseregével
osztottak meg. Egyik szobor sem volt három méternél alacsonyabb. Egyesek karcsúak
voltak, mások kövérek. Mindegyik felszegte arisztokratikus orrát; hasonlítottak
egymásra, sőt, számos másolat is akadt közöttük. Faragott öltözékük változatos volt:
egyenruhák, tógák, palástok. Egyik-másik meztelen volt. Akadtak roppant kőfejek is;
hiszen a divat változik. Ebben a teremben tárolták a néhai Sagramosók szobrait,
amiket ide száműztek az új Lord hatalomra kerülésekor, de nem zúzták porrá őket -
puszta, masszív súlyuk is horgonyként rögzítette a trónon a sokezer éves dinasztiát.
A félreeső sarkokban néhány elektromos fáklya lobogott, bár sok nem is működött
közülük. A falifülkékben tucatjával hevertek a megláncolt csontvázak - kétségkívül a
rezsim ellenségei, potenciális vetélytársak, akiket csupaszon, minden felszerelési
tárgyuktól megfosztva hagytak itt az évszázadok folyamán, hogy elmélkedjenek az ősi
kormányzócsalád monumentális történelmén, mielőtt éhen vesznének.

A Rozsomákok tegnap éjjeltől egészen mostanáig szintről szintre portyáztak, mindig
olyan gyorsan és zavarba ejtően mozogva, amennyire csak tudtak. A felderítők olykor
magukhoz ragadták a kezdeményezést, és in extremis Juron őrmester sietősen
terelgette osztagát. Sagramosováros surikenvetős korcsolyázói fürgék voltak - ámbár
hajlottak a látványos mutatványokra, a virtuóz kunsztokra, mintha rájöttek volna, hogy
a felderítők ugyan pusztító erővel zaklatják a várost, de tulajdonképpen nem
jelentenek komoly veszélyt.

- Azt hiszem, nem érdekli őket, ha egy-két negyedet pocsékká gyakunk - mondta Biff.

- Akkor a nép hűségesebb lesz a kormányzójához... Persze azért szeretnének
meggyakni minket.

Mind a négy felderítő szerzett kisebb surikensebeket, amik gyorsan begyógyultak:
cinóber vérük úgy zárta el a sebszájakat, akár a pecsétviasz. Csak Zed Juron maradt
teljesen sértetlen - ez a tagbaszakadt óriás olyan ügyesen mozgott, mintha a bőrén
érezné a veszélyt -, bár egy visszapattanó suriken széthasította a kommunikátorát.
Juron szinte második kamaszkorát élte felderítői társaságában, ez azonban cseppet sem
csökkentette vallásos buzgalmát és felelősségérzetét.

A felderítők rengeteg kéjfülkét gyaktak szét. Ezek a csúszópályákkal összekötött,
fekete, fényezett tojások a boltozatos vitrodur-ernyőkről lógtak, kormos-tömör
esőcseppek gyanánt. A felderítők nyaktörő sebességgel csúszkáltak egyik fülkétől a
másikig, s bágyadt, nyegle narkósokat, kurjongató részegeket, orgiákban vonagló
kéjenceket égettek hamuvá, akik a maguk kicsapongó módján reagáltak a háborúra, ha
ugyan tudtak róla egyáltalán.

A város józanabb negyedei bezárkóztak - az összecsukódó vitrodur-ernyők hatalmas,
arénaszerű nyílt térségeket hagytak maguk után. De kanyargós utakon, csatornákon és
szellőzőaknákon, ezek a zónák is megközelíthetők voltak.

A Rozsomákok betörtek az isteni Fulgor Sagramoso egyik kápolnájába, ahol fényesen
kivilágított lávaszobor állt a Császár oltára helyén. Idős eretnekek kántáltak panaszos
himnuszokat isten-diktátorukhoz, fegyveres szerpapok felügyelete alatt. A híveknek
talán nem volt más választásuk, erőszakkal kényszerítették őket, hogy Sagramoso
dícséretét zengjék, és beszívják a pimasz pazarlással égetett diadaltömjén illatát. A
Rozsomákok adományok helyett repeszgránátokat hajítottak az ősz gyülekezetbe.
A felderítők pokolgránáttal lőtték a zsúfolt szállítószánokat, melyek kőkemény,
olajozott vitrodur-csatornákban száguldoztak, felbukkanva az egyik állomásnál,
elkanyarodva a csomópontokon, spirális bukófordulókat írva le, hogy végül célba
érve megállapodjanak...

Egyszer rátaláltak egy halott felderítőtársukra a Vadkan osztagból, aki egy páncélüveg
zsákutcában feküdt. A surikenek annyira szétszabdalták, hogy csak egy kupac hosszú,
keskeny húscsík maradt belőle, amit cinóber váladék tartott össze úgy-ahogy. Később,
egy közeli magaslatról a Rozsomák osztag pár tucat karkasoni bennszülöttet pillantott
meg; a hullájukból fenyegető rúnákat raktak ki egy sivár, zománcozott sugárúton.
Kétségkívül a Vadkanok műve volt. A holttestekből néhány üvöltöző Sagramoso-pap
próbálta kiűzni tömjénrudakkal és kénsavszóróval a rontást, akiket surikenvetővel
felszerelt korcsolyázók őriztek.

Szóval a Vadkanok nem tétlenkedtek... miközben az igazi harc egyre közelebb
dühöngött a Birodalom fekete csillárjához, hogy megrázza és megcsörgesse az
érintetlenül maradt részeket is.

És nem pihentek a Rozsomákok sem - bár az a rúna-ötlet nem jutott eszükbe...
Juron őrmester nem tartotta valami sokra. A feltűnősködés a gyorsaság rovására megy,
és könnyen meglehet, hogy abból az elesett Vadkanból éppen ezért lett
császárszalonna.

Most pedig pihenni fognak egy kicsit.
És melyik hely lenne alkalmasabb, hogy néhány órára bekapcsolják a Katalepszia-
lebenyüket, mint ez a hatalmas, elhagyott pince, a szobraival meg a csontvázaival?
Így hát a felderítők letelepedtek az alagsor mélyén, a Sagramosók genealógiájának
összevissza hányt, poros, lávakőből kifaragott emlékei között.
Így hát kikapcsolták agyuk egyik féltekéjét, hogy megtisztítsák szervezetüket a
kimerültség termelte mérgektől; a másik félteke azonban ébren maradt, és figyelte,
nem közelednek-e betolakodók...

A logika meg a beszéd elszunnyadt Biffben, s ő álmodott; mert most az agyának a bal
féltekéje aludt.

A félálomban, melynek úgy-ahogy tudatában volt, gumitestű szavak ezredei
meneteltek, hogy összecsapjanak egymással. Lánckarddal és sugárbárddal
felfegyverzett főnevek és igék parádéztak ruganyos lábukon. Ahogy a két fél
manőverezni kezdett, a szavak mintha valami látszólag fontos mondattá álltak volna
össze - ellentmondó üzenetekké, amik miatt a háború kitört közöttük.
A Császár Akarata Mindenek Fölött Való, Áldott és Örök.

A Császár Neve Halál; a Trónja a Sír.

Ezek a mondatok - meg néhány másik - összecsaptak. Addig ütötték-vágták egymást,
míg eltűnt minden jelentés, csupán az abszurd töredékeket alkotó, vérszomjas szótagok
zűrzavara maradt.

Biff agyának éber, tudatos jobb féltekéje régi por gyenge illatát regisztrálta. Érzékelte a
halál fakó áporodottságát, amely a csontvázakból szállt fel, meg a bajtársai testén
száradó verítéket, melyet a fölbecsülhetetlen, emberfölötti mirigyek hormonmolekulái
fűszereztek. Ízlelgette Biff saját nyálának az aromáját, amely hasonló adalékanyagokkal
volt dúsítva, amint előre-hátra áramlik a szájüregében. Hallotta az ikerszívek verését,
az egybevegyülő lélegzetvételek halk neszét. A támpillérek és árkádok homályos
mintáját fürkészte, amely a dongaboltozatot tartotta a fejük fölött. A baljósan
magasodó mennyezet valami rég halott, idegen óriáslény csipkésen áttört mellkasának
tűnt, amit mintha nem kifaragtak, hanem fáradságos munkával kicsiszoltak volna;
rabszolgahadak robotolhattak rajta évtizedekig, sok-sok ezredévvel ezelőtt.
Az agya jobb féltekéje nem tudta megfogalmazni, amit észlelt. A logika, a szavak
cserbenhagyták. Elmenekültek háborúzni, abba a kísérteties álomba, ahol véres
csatákat vívtak egymással. Ez a félteke csak a nyers érzékszervi benyomásokat ismerte
- a hangulatokat, az intuíciót, a mintákat és ritmusokat, amiket a tudatalatti a túlélés
szolgálatába állít. Mintha Biff valami állattá - talán hüllővé - fejlődött volna vissza,
amely egyelőre béna, hiszen semmi nem ösztönzi cselekvésre, de elpattanó rugóként
reagálna, ha valami szokatlant érzékelne a környezetében...

Valami viszketés...

Valami furcsaság.

Valami nem volt rendjén a lélegzetvétel és a szívverés visszhangjával ebben a boltíves
pincében, ahol a monumentális, ozymandiási gőg a béklyóba vert halál lomha illatával
vetekedett.

A jobb félteke valami anomáliát érzett...

Időközben Yeremi logikus, technikusi énje álmodott.

Álmában rúnadíszes szerszámok keltek kísérteties táncra egymással. Segítségükkel
kapcsolóelemek, eltorzult karburátor-alkatrészek, kisebb-nagyobb páncéldarabok
álltak össze valami roppant, barokk fegyverré.

Elefántkerekek támasztották alá az adamantiumból öntött, rácsos alvázat. Hidraulikus
lökésgátlók pumpálták ki az elhasznált hulladékanyagokat. Hatalmas, hosszú,
rézveretes fegyvercső szegeződött fenyegetően a galaxis szívének.

Ez az ágyú egy páncélos emberlövedéket, magát Yeremit fogja kiokádni magából, aki
kinyújtott kezében egy foszforeszkáló emberbőrbe kötött, vaskos könyvet lenget,
fedelén az ősi rúnákkal írott címmel: Codex Lex - Törvénykönyv...

Hacsak az ágyúcső fel nem robban.

Közben Yeremi éber érzelem-énje a környezetét és a bajtársait figyelte, különösen
Lexandro d'Arquebust...

Yeremi nem gondolkozott logikusan. Képtelen volt rá. Racionalitása abba a másik
fantomvilágba száműzetett, ahol éppen a Törvény Fegyvere készült, az álomlogika
szabályai szerint.

Hormonrohamokat érzett - a szóban kifejezetlen érzelmek megfelelőit. Irigységet.
Gyűlöletet. Vallásos áhítatot. Bajtársiasságot.

Mindegyik hormonvegyület a d'Arquebus-rejtély körül keringett, akár a vacsorára leső
cápa.

Egészen addig, amíg valahol mélyen a gyomrában rá nem döbbent, hogy csakis akkor
tudja fölülmúlni és megalázni elátkozott "testvérét", ha Lexandro létezésének odaadó
hívévé válik, mint valami felkent pap; ha védelmezni és oltalmazni fogja a
vakmerőségével kérkedő d'Arquebust.
Igen, Yeremi rá fogja hangolni érzékszerveit a d'Arquebusra leselkedő veszélyekre,
hogy idejében elhárítsa a feje felől a halál fenyegetését. Yeremi Lexandro jóindulatú
piócája vagy remorája lesz, pártfogó vámpír, aki elszívja a veszély mérgét, s ezáltal -
élősdi módra - magába issza Lexandro lelkét is. Igen, és eljön majd az idő, amikor
Lexandro megismeri a keserű szégyent, a többiek pedig lenézik őt; mert rádöbbennek,
hogy d'Arquebus bátorsága nem Dorntól való, hanem régi, főlakó extravaganciájának
másik oldala...

Ilyen esküvést tett Yeremi érzelem-féltekéje - persze nem szavakkal, hanem érzelmi
jelképekkel, melyek befészkelték magukat a szívébe és a zsigereibe, hogy ott aztán
rákos sejtek módjára burjánzásnak induljanak.

Lexandro kettéhasadt agya a saját lovaggá ütéséről álmodott. Az egész testét tetovált
címerpajzsok borították - mintha az igazság páncéljába öltözött, eleven pajzs lett volna.
áttetsző, szivárványszínű neurokesztyűt viselt, amit alig lehetett látni rajta.

Kiengesztelhetetlen arckifejezéssel ült egy magas, plasztacél balkonon, s nézte, ahogy
odalent az Öklök kivégzik a végtelen sorokban álló idegen lényeket és eretnekeket. És
élvezte gyötrelmes, soha véget nem érő vezeklését, amiről az űrgárdisták csak
áhítatosan suttogva mertek szót ejteni.

Érzékszervei közben a pincét fürkészték. Minden zord árnyék fennen ragyogott a
szemében, a tisztaság fénye itatta át, amit Rogal Dorn sugárzott magából, az ő teste
lencséjén keresztül...

Biff fölriadt a megosztott agyú transzból.

Még mindig ösztönös állat-lény volt. Egy pillanatig a nyers, csiszolatlan látás, hallás és
szaglás volt bölcsessége kizárólagos forrása.

A dögevész vadállattá fejlődött vissza.

Aztán a szavak visszaáramlottak újra egyesülő tudatába. Csonkítatlan, feltámasztott
szavak.

- Valaki van itt! - figyelmeztette társait. - Egész idő alatt itt volt velünk.

Nem szabad túlpalléroznom magam, gondolta. Különben megfosztom magamat az
állatszerű érzékeléstől, a régi dögevész ösztönöktől... Bezárulok a minták előtt, amiket
a vadállatok azonosítani tudnak, hiszen a csiszolatlan idegrendszer érzékeli a
természetfölötti kisugárzásokat.

Talán a jampecnek ebben az egyben igaza volt, amikor kigúnyolta Biff szorgalmas
munkáját az olvasószobában...

A pince mélyén egy négyszeresen amputált foglyot találtak. Karja és lába hiányzott,
masszív törzsét egyenes tartásban egy nagy rézüstbe állították. Ólom rögzítette ebbe a
különös tartályba - a fémet minden bizonnyal olvasztva öntötték bele, aztán kihűlt és
megkeményedett az ágyéka körül.

A szemhéját hajszáldróttal kifeszítették, úgyhogy kénytelen volt pislogás nélkül egy
roppant Sagramoso-fejet bámulni; körülbelül akkora lehetett, mint nyomorékká
csonkolt teste. A vállgödrében vastag csomóba kérgesedett a cinóber. Az ajkát vékony,
fekete ostorszíjjal összevarrták; a két vége úgy lógott le oldalt, mint valami
rozmárbajusz.

Mikor a felderítők megközelítették a nyomorékot, éppen az üstöt próbálta előre-hátra
billegtetni. Emberfölötti erőfeszítésének halk csikorgás lett az eredménye; ezt hallotta
meg Biff az állat-agyával.

Az ember - vagyis az emberroncs - előremeredt. Lélegzett. Buldogállkapcsán
rángatóztak az izmok.

Az ősi műtéthegek halovány rajzolata a bőrén... A három lyuk a homlokában, ahonnan
mintha rudakat téptek volna ki fogóval...

Ez egy űrgárdista volt - valamikor.

A férfi arcára kis, élénkvörös kelyheket tetováltak, amik színültig voltak habzó, félig
alvadt vérrel.

Juron őrmester elkérte Bifftől a harci kését. Az ostorszíj, amivel a megcsonkított
űrgárdista ajkát összevarrták, miniatűr kabalisztikus rúnákat formázott. Juron imát
mormolt, hogy hatástalanítsa őket, aztán a fogoly ajka közé csúsztatta a
monomolekuláris pengét, és könnyed mozdulattal elvágta a szíjat.

A száj kitárult. A metsző- és szemfogak hosszú, éles agyarak voltak; a szemfogak
üregesnek tűntek, mintha elefántcsontból faragott injekcióstűk lennének.
A fogoly néhány alig érthető szótöredéket károgott. A nyelvét nem vágták ki -
megdagadva, bíborszínben játszva vonaglott a gyilkos tépőfogak és az elnyesett
ostorszíj bajusz-szálai mögött -, a torka azonban csontszáraz volt.

Juron újra és újra vizet fröcskölt a kulacsából a pergamenszáraz, vérvörös nyílásba. A
férfi most szélesre tátott szájjal kinyújtotta a nyakát, mintha emésztő vágyat érezne,
hogy fogát az őrmester páncélkesztyűjébe mélyessze, és átharapja; ám végül uralkodott
magán.

- Ki vagy? - akarta tudni Juron.

Elkínzottan jött a válasz.

- Vérivó... űrgárdista... Tezla... hadnagy...

Biff az őrmesterére nézett, aki helyeslőn bólintott.

- Tiszteletreméltó űrgárdista rend, sokat hallottam róluk. Hogy kerültél ide... uram? -
kérdezte a nyomoréktól, akinek az ülepe és az ágyéka szürke ólommasszába volt
ágyazva.

A Vérivó küszködve próbált beszélni.

- Felderítőhajó... Tízfős különítmény... Idegen támadás... Súlyos károk... Navigátor
haldoklott... Leszálltunk ezen a császárhű világon... Világ nem volt császárhű...
Elfogtak minket... Ránk eresztettek egy titánt... Páncélüveg aréna. Titánok! Titánjaik
vannak!

Juron elmorzsolt egy káromkodást.

- Hány?

- Azt hiszem... hat Hadúr osztályú... meg egy Császár... Nem tudtátok?

- De nem ám! - Az őrmester megmarkolta a tönkrement kommunikátort a harci övén,
és szörnyű átkokat mormolt. Mivel felderítőosztagot vezetett, természetesen nem viselt
sisakot, amiben lett volna beépített főkommunikátor. - Mea culpa! - szitkozódott. -
Dorn bocsássa meg nekem!

Hála az olvasószobákban folytatott tanulmányoknak, Biff legalább úgy átérezte a
helyzet súlyosságát, mint - feltételezhetőleg - Valence. A titánok vákuumpajzsokkal
felszerelt, huszonöt méteres robotharcosok voltak, félelmetes fegyverarzenállal. A
páncélozott gépszörnyetegeket három-négy fős legénység irányította, akik tudati
impulzusokkal kezelték a nehéz fegyvereket... Most hét ilyen rettenetes szerkezet lapul
Sagramosovárosban, bármelyik pillanatban készen, hogy rátörjenek az űrgárdistákra,
amikor a páncélos Öklök vakon belerohannak - a csapdába.

A csapdába: igen. Biff úgy agyaskodott... Biff úgy gondolta, hogy most már elég
tisztán látja a mintát. A támadó birodalmi rohamosztagos ezredek és a Fulgor
Sagramosóhoz hű helyi katonaság - akik körülbelül húsz-harmincezren lehetnek -
gyakorlatilag semlegesítik egymást. Az Öklök Lord Pugh vezetésével beverekszik
magukat a városba, az áruló városba, amely óriás robotgépként átrendezi magát; az
űrgárdisták nem veszik észre, de a kívánt irányba tereli őket. A titánok lesből fognak
lecsapni, vulkáni végzetként magasodva fel egy vitrodur teraszról, vagy előlépve
valami fekete falóriás mögül, amely alattomosan félrecsúszik.

Vajon hány űrgárdistát tud elpusztítani hét titán plazmavetőkkel, makroágyúkkal,
rakétákkal, vagy akár a csupasz sugáröklével?

Talán túl sokat... Mintha tűzhangyák rohannának meg egy gigamedvét. A győzelem
persze így sem kizárt, de túl nagy árat kell érte fizetni.

- Milyen jól kezelik a titánjaikat? - kérdezte Juron.

- Egyetlen titán... könnyedén végzett kilenc csatapáncélos Vérivóval... Engem
egyszerűen felkapott, és... odanyújtott Lord Sagramosónak... áldozati ajándékul...
Letépték rólam a páncélt... - Juron újabb adag vizet akart a hadnagy szájába tölteni, az
űrgárdista azonban a fejét rázta. - Túl sok... Nem tudok vizelni... Energiakarddal
levágták a végtagjaimat... - A fogoly arcára őrült vigyor ült ki. - Még így sem volt
könnyű dolguk! Két teljes percükbe telt... Aztán idehoztak... Rúnákkal bevarrták a
számat, nehogy káromolhassam az istenüket... Olvasztott ólmot öntöttek alám...
Magamra hagytak, hogy az őseit csodáljam, míg éhen nem veszek...

- Ez mikor történt?

- Nem tudom... Fogalmuk sincs... a hiberállapotról. Mikor elmentek, felfüggesztettem
az életműködésemet... amíg a tudatalattim, vérről álmodva, meg nem érezte a sebeitek
szagát... erre felébredtem...

- Honnan szerezhették a titánokat... uram?

A Vérivó megrázta a fejét.

- A Collegia Titanicától soha!

- Persze, hogy nem... Ki gyárthat itt titánokat? Hol ismerik a szükséges technikát? - Az
őrmester elkomorodott. - Ez lényegtelen. Téged itt kell hagynunk, hadnagy. Folyik az
invázió. De a szemedet kiszabadíthatjuk. Lehunyhatod. Nem kell többé Sagramosót
nézned.

Juron csalódott dühében megrázta a kommunikátorát.

- Talán meg tudom javítani - javasolta Yeremi. - Ismerek pár litániát. Technikus
családból származom.

- Ez teljesen tönkrement, Valence. Mea culpa! át kell törnünk az ellenségen, hogy
figyelmeztethessük a testvéreinket.

- Mélyen benn vagyunk a városban - szólalt meg d'Arquebus, és megnyalta az ajkát. -
Talán a titánok mögött.

- El tudod magyarázni, hogy pontosan hol tartják azokat a gépeket, hadnagy?
Tezla el tudta. Tezla megtette. A szeme nyitva maradt. És igen, d`Arquebus jól sejtette.

- Egy obszidián aréna, amely hol kinyílik, hol becsukódik... - tűnődött Juron. - És csak
arra vár, hogy a testvéreink a közelébe érjenek...

- Mi lenne, ha megpróbálnánk belopózni, és eljutni az egyik titánig? - vágott a szavába
d'Arquebus. Az őrmester hitetlenkedve meredt rá. - Egyet legalább tönkre tudnánk
tenni, uram... vagy akár fel is használhatjuk!

- Felhasználni egy... - D'Arquebusnak nyilván fogalma sem volt, milyen kiképzést
kapnak a titánokat irányító, elit moderatusok.

- Hány... felderítőtök... van itt? - nyögte Tezla.

- Négy - mondta az őrmester -, meg jómagam.
Tezla rekedten felnevetett.
Ez sértette Juront.

- Mi Császári Öklök vagyunk... uram. Nem öngyilkos zombik. A rendünk a gondos
tervezésről nevezetes.

- A titánokat nem terveztétek be.

- Rokon, arra kérlek, írd le nekünk részletesebben azt az arénát!

Tezla engedelmeskedett, Juron pedig üveges szemmel emésztette az információt, mint
valami lexomat, vagy adattároló szivacs.

Gondolkodott. Tervezett. Számítgatott.

Végül lassan azt mondta:

- Talán megvan a módja annak, hogy felhasználjunk egy titánt. Ha feltűnés nélkül a
közelébe tudunk jutni... álruha és kés lesz a fegyverünk, fiúk, nem lármás puskák...
Semmi hivalkodás. Selyemruhák és kézipengék. Szükségünk lesz Dorn szerencséjére.
Majdnem biztosan meghalunk. Majdnem biztosan. Kilencven százalék.

- Halál a Császár nevében! - sziszegte Biff. Vagy azt mondta, hogy "halál a Császár
neve"?

- Ha már tudjuk, ami tudunk, van-e más választásunk, mint odamenni? Feláldozzuk
magunkat, ha másért nem, hát azért, hogy pár perces előnyt biztosítsunk a
testvéreinknek!
Tezla továbbra is tágra nyílt szemmel nézte Juront.

- Hadnagy; megöljünk? Lehet, hogy senki más nem talál rád.
Tezla fontolóra vette az ajánlatot.

- Ne... - határozott végül. - Valahogy még hasznára lehetek a rendemnek, ha
összeszednek. Lehunyom a szemem, és várni fogok.


KILENCEDIK FEJEZET


Álcázásként helyi öltözéket kellett szerezniük. Erre azonban a sorozatlövők nem voltak
alkalmasak. Az ember nem viselhet cafatokra szaggatott, vérfoltos ruhát.

Yeremi egy pillanatra kaján, perverz örömöt érzett, amikor Juron őrmester úgy
döntött, hogy a fegyvereiket - a harci késeket meg a minigránátokat kivéve - a
pincében hagyják. Milyen élvezet volt látni Lexandro arcán a csalódottságot, amikor
kénytelen volt lerakni azt az agancs- és igazgyöngyberakásos, antik sorozatlövőt....
A hő- és repeszgránátoknak úgyszintén nem sok hasznát veszik majd a Rozsomákok,
mivel azonban alig voltak nagyobbak egy pénzdarabnál, legalább a zsebükben
magukkal vihetik őket, arra az esetre, ha távolról kellene ölniük.

Bárcsak lennének füst-, könnygáz- és kábítógránátjaik! De egyébként sem volt
gázálarcuk. Terrorakciókra szólt a megbízásuk, nem beszivárgásra.

Hogy ne keltsenek túlzott gyanút, le kellett csatolniuk a széles vállvérteket, a
lábszárvédőket meg a sasdíszes plasztront.

- Mi lesz, ha belebotlunk a Vadkan osztagba? - kérdezte d'Arquebus, s a szeme
tébolyultan csillogott.

Erre a megjegyzésre vészjelző szólalt meg Yeremi agyában. Könnyen előfordulhat,
hogy a többi felderítő nem fogja megismerni Lexandrót és társait; előbb lőnek, és csak
aztán kérdeznek, ha egyáltalán veszik maguknak a fáradságot a beszédre. Megölhetik
Lexandrót, ha tovább játssza az ostobát.

- Azt hiszem, kerülnünk kell a testvéreinket - mondta Yeremi.

- Ó, igen! - helyeselt d'Arquebus lázasan - és Yeremi rádöbbent, mennyire el van
ragadtatva Lexandro a rájuk váró hősi sorstól. Most, hogy őrült küldetésük kezdetét
vette, esze ágában sem volt felhígítani a soraikat további erősítéssel.

- De a többi őrmesternek van kommunikátora... - kezdte Akbar.

- Működő kommunikátora - morogta Juron őrmester olyan hangon, mint akinek nincs
szüksége rá, hogy felhánytorgassák a hibáját. - Ha találkozunk a többiekkel, te, Akbar,
meztelenre vetkőzöl; így nagyobb lesz az esélye, hogy felismerik benned a
csatatestvérüket. Aztán odamégy hozzájuk. Az elsődleges cél az Öklök figyelmeztetése.
Ez azonban nem jelenti azt - nézett farkasszemet d'Arquebusszal -, hogy ne szállnánk
rá a titánokra is. Csak jobb volna, ha lenne velünk még pár haver meg egy-két veterán
őrmi.

D'Arquebus elfintorodott; vagy az nem tetszett neki, hogy Juron stresszhelyzetben nem
a tiszta birodalmi gótot beszélte, vagy az a kilátás, hogy mások is részt vehetnek a
vállalkozásban - ki tudja?

Meztelenre vetkőzve, gondolta Yeremi. Még mellvért és lábszárvédő sem óvja a
bordáikat meg a sípcsontjukat; a küldetésnek ez a szakasza kicsit hasonlítani fog a
fejvesztett rohanásra az iszonyalagútban...

A jelek szerint Juron is tudatában volt sebezhetőségüknek.

- Ne feledjétek, srácok - mondta -, nem vagytok kiscsirkék! A bőrötök alatt egy
kicseszett mellvértet viseltek, tömör csontból. És megkaptátok a feketehámot is, meg
minden - Megköszörülte a torkát. - Még van időnk egy gyors imára Rogal Dornhoz. Az
ima helyreállítja majd a szertartásos légkört.

Mostantól fogva nem tomboltak - lopakodtak. Surrantak. Osontak - a városon
keresztül, amely egyre inkább elhátrált az invázió elől. Antracit-fekete épületek
húzódtak vissza a talajba, s lapultak széjjel tompa moraj kíséretében, hogy legyen
szabad tér a harchoz. Sugárutak szélesedtek ki, hogy odacsalják a támadókat. A
hátvédet alkotó katonák többé-kevésbé rendezetten vonultak vissza. Menekültek
özönlöttek hátrafelé, surikenvetős korcsolyázók terelték őket. A csata szabálytalan
érverése még messze volt, de egyre közeledett.

Egy idő múlva a Rozsomákok kihasználták az alkalmat. A zömök, hornyolt oszlopok
mögül kiugorva megragadtak két korcsolyázót, és kitörték a nyakukat.
D'Arquebus úgy kapta fel az egyik fekete selyemköpenyt, mintha az atyai öröksége
lenne. Az őrmester magára kanyarította a másikat.

Kiderült, hogy a bakancsok talpába vitrodur görgök vannak szerelve. Az áldozatok
mérete azonban jónéhány számmal kisebb volt az űrgárdisták lábánál. Így hát az
álcázott párosnak korcsolyázó mozdulatokat utánozva kellett keringenie - míg buzgó
integetéssel magukhoz nem csaltak egy másik surikenlövészt, akit aztán megfojtottak.
Ez még egzotikusabb falat volt: egy sötét hajú, kreol bőrű nő. D'Arquebus elhúzta a
száját, amikor Yeremi belebújt a ruhájába. Hangulata azonban hirtelen megváltozott.

- Fenséges! - bólintott elismerően. - Fantazmikus!

Yeremi ezekben a percekben tükör volt, amelyben Lexandro megcsodálhatja magát.
Utána az álruhás trió lecsapott két selyemruhás menekültre, agyonverte és pörére
vetkőztette őket. Aztán mind az öt botcsinálta ripacs elindult a nyomorékká csonkolt
Vérivó által megadott irányban; igyekeztek a legsötétebb árnyékban maradni. A harci
zónából pánikba esve menekülő polgárok gondoskodtak a kellő zűrzavarról. A fények
szerte a városban pislákolni kezdtek, egész negyedek borultak zord, iszapszürke
homályba. Odafentről alig szivárgott be egy kis füstös napfény a sötét üvegpajzsokon
keresztül.

A szürkületben ballongumis járművek torlaszolták el az egyik sugárutat.
Makroágyúkkal és hővetőkkel voltak felszerelve. Nehézfegyverzetű rohamcsapatok
nyüzsögtek mindenfelé - Lord Sagramoso testőrgárdájának előretolt egységei. A
sugárút végén emelkedett a szénfekete teraszokra tagolódó palota; egy roppant,
csillámló, üvegszirmos zikkurat, teleszkópos fiatornyokkal, amiken hatalmas vitrodur
ernyők nyíltak-csukódtak állandóan, időnként egymáshoz kapcsolódva.

A főút közelében egy obszidián tér szinte kihalt volt. Csak néhány surikenvetős
korcsolyázó körözött rajta lustán - a menekültek úgy irtóztak ettől a helytől, mintha alá
lenne aknázva. A kövezet lapjait aranyszínű főnix-sziluettek díszítették; leginkább
óriási, karmos lábnyomokra hasonlítottak.

Az aréna feketébe játszó kupolái - ahogy Kroff Tezla hadnagy mondta - ott
toronylottak a nem-annyira-köztér mögött.

Az épület gigászi, megüvegesedett, fekete gombatelepre emlékeztetett. A kupolákon
mégis ezüstszínű és azúrkék lobogók lengtek vidáman; dróthuzalokkal feszítették ki
őket, hogy friss szellő jelenlétének látszatát keltsék. Kívülről úgy tűnt, mintha az aréna
valami díszes kiállításnak vagy mozgószínpadnak adna otthont, és semmi stratégiai
jelentősége nem lenne. Az épületet foghíjas őrkordon vette körül, mintegy ártatlan
mivoltát hangsúlyozandó.

Ahogy a Rozsomákok közelebb sasszéztak, a csatazaj mennydörgő koncertje észak
felől hangosabb lett. A város vitrodur hangfogó falai felerősítették a fegyverropogást
és a robbanások dobpergését, ami mintha közeledett volna - a menekültek árapálya
lassan araszolni kezdett a testőrök és a palotanegyed csalóka biztonsága felé.
Ez megengedhetetlen volt.

Talán egy tüzértiszt határozott úgy, hogy drákói módon megtisztítja a lővonalát? Vagy
egyszerűen szerette volna kipróbálni a fegyverét? Lehet, hogy csak más irányba akarta
hessegetni a civileket, de nem volt eléggé járatos a fegyver kezelésében.
Egy hővető tüzet nyitott.

A négy egymás mellett sorakozó lövegcső iszonyú forróságot okádott. A legközelebb
eső célpontok húsa és zsírja folyékony masszává olvadt, aztán elpárolgott; a füstölgő
csontkupacokból nyúlós, fekete gőzfelhő szállt fel. A távolabbi áldozatok lángba
borultak. Mások akkor lobbantak föl gyertyák gyanánt, amikor menekülni próbáltak.
Ez az elterelő mozzanat lehetővé tette a Rozsomákok számára, hogy közelebb
húzódjanak az aréna bordázott külső falához.

A bejárati rámpa spirális ívben ereszkedett eléjük.



A rámpa alján három lángszórós őr teljesített szolgálatot. A rabolt selymek
felbecsülhetetlen értékű másodperceket nyertek a Rozsomákoknak; megközelítették az
őröket, és elvágták a torkukat, mielőtt tüzet nyithattak vagy akár riadót kiálthattak
volna.

Szerteágazó alagutak vezettek a föld alá, itt-ott elektromos fáklyákkal megvilágítva. A
távolban emberalakok mozogtak. Találtak egy csatornanyílást, ahol el tudták rejteni a
holttesteket.

Nem messze a falban sűrű szövésű acélhálóra bukkantak: egy inspekciós panelre, amit
rontástól védő viaszhatszögekkel pecsételtek le, és kifakult felirat látszott rajta, a szent
nyelven: Hoc sacrificium consecrat nos muros.

Juron valami vulgáris varázsigét mormolt, hogy elhárítsa a bűbájt, és letépte a panelt.
Odabent láncok és emberi csontok hevertek: egy magába roskadt, megbéklyózott
csontváz. Az egyik sípcsontja törött volt - meg a bal szárkapocscsont és néhány borda
is.

Fent keskeny csőakna ívelt az egyiptomi sötétségbe, mintha a fal vékonybele lenne.
Valakit az építőmunkás rabszolgák közül bebörtönöztek a csapóajtó mögé, hogy
feláldozásával biztosítsák a szerencse kegyét - és megadták neki a lehetőséget, hogy
azon a kanyargós aknán felmásszon a magasban nyíló kijáratig, bár ez láncra verve
szinte lehetetlen feladat volt. Bizonyára megpróbálta a sötétben; talán többször is. És
folyton visszacsúszott, nem bírta megállítani az esést, egyik csontját a másik után törte
el. Hogy bámulhatott ki az acélhálón a szabadságba; reménytelenül, vaksin hunyorgott
a halálfülkéjét lezáró szárnyas viaszpecsétekre! Minden erejét megfeszítve igyekezett
feltörni, állva maradni; s haldokló vágyakozása hasonló szenvedéllyel itatta át a
falakat.

Juron fölnézett a csőbe, ameddig csak ellátott, és bólintott.

- Te mégy előre, d'Arquebus.

Csontok ropogtak, amikor d'Arquebus csizmája rájuk tiport. Nekifeszítette magát a
kanyargós akna tükörsima falának, és szinte magzati pózban, kürtőmászó technikával
megindult felfelé.



Ahogy Yeremi követte, belélegezte a halál illatát, a szétporladt csontok szállongó
szemcséit.

Utána Tundrish következett, majd Akbar. Juronnak valahogy sikerült a helyére
illesztenie a csapópanelt mögöttük, és ami kevés fény beszűrődött ide, most még
jobban elhalványult. Mesterségesen kiélesített szemével Yeremi még így is elég tisztán
látta maga előtt a kürtő falát. Azaz láthatta volna, ha veszi a fáradságot, hogy nézze.
Lehunyta a szemét - annál jobban tudott izmai görcsös megfeszítésére összpontosítani;
erre a monoton, féregszerű araszolásra, mintha valami elfajzott mutánscsecsemő lenne,
aki a gravitáció és a klinikai szülészet minden törvényével dacolva kínlódik előre
valami függőleges vaginában.

Ahogy egyre feljebb jutottak, Yereminek szomorúan rá kellett döbbennie, hogy a
három "testvér" egymáshoz viszonyított pozíciója a régi, traziori rangsorrendet tükrözi.
Az összesajtolt belek előbb-utóbb kiadták magukból a felgyülemlett gázokat.

D'Arquebus a tunikáján és a selymeken keresztül egyenesen Yeremi arcába szellentett.
Yeremi sem tehetett mást, ő Tundrisht volt kénytelen lefingani.

Yeremi legalább hátranyögött néhány mentegetőző szót az alatta izzadó test felé.

- Elnézést, testvér!

- Semmi vész - lihegte Tundrish. - Megszoktam már odahaza, az alsóvárosban...

- Csak nem léptél a képére? - fuvolázta egy hanyag hang felülről. Létezik, hogy
d'Arquebus nem tudja, miért udvariaskodik Yeremi?

Ó, hiszen d'Arquebus a bátor úttörő, nem? Legelöl halad, az élen, ahol a levegő kissé
áporodott ugyan, de nem különösebben büdös.

Az ingerült Yeremi figyelme elkalandozott. Megcsúszott. Visszazuhant Tundrishra -
aki a maga részéről irtózatos erővel nekicsapódott Akbarnak, akinek tenyere-talpa alól
kisiklott a fal. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha d'Arquebuson kívül mindenki ötven
métert fog lefelé szánkázni, az akna fenekére.

De a felderítők nem csúsztak tovább.

- Feszítsetek be, béna fattyúk! - bömbölte alulról egy hang. Juron herkulesi
erőfeszítéssel megállította a testek miniatűr lavináját. - Feszítsetek be, és nyomjátok!
Feszítsetek be, és nyomjátok!

Engedelmeskedtek; de még hogy!

A meredek kürtőmászás folytatódott.

Yeremi azon kapta magát, hogy szenvedélyes érzelmekkel gondol a névtelen
rabszolgára, akit magára hagytak a szurokfekete akna mélyén. Neki nem voltak
emberfölötti izmai, mint a felderítőknek, és a béklyók is akadályozták. Lehet, hogy
haló pora, amit Yeremi belélegzett, molekuláris üzenet küldött az agyába?
És mi van, ha a rabszolga legyőzi a börtön-aknát? Mi van, ha sikerül kimásznia a kürtő
végén?

Ugyan hogy lehetett volna képes erre? A rabszolgának sosem volt igazi esélye. Miután
az első csontját eltörte, még kevésbé. A lelke azonban kétségbeesetten vágyódott
felfelé. Most a rabszolga szelleme segít feljutni Yereminek...
Yeremi bosszút fog állni a szerencsétlenért azokon, akiket odafönt talál. Igazságot
szolgáltat az áldozatnak.

Végül két dinoszaurusz-pofájú, hatalmas szellőztető vízköpő között bukkantak ki. A
magasított, balkonokkal beépített bástyafedélzetről elektromos fáklyákkal
megvilágított, masszív szerelőállványok meredtek az űrbe. A fedélzeten gigászi,
rúnákkal telefestett karbantartó gépek sorakoztak, meg halomba rakott hadianyagok:
multirakéták, makroágyú-lövedékek. Az egyik portáldarun egy tartalék gigalánckard
lógott; akkora volt, mint egy portyázógép...

A bástyafedélzet, a daruk és a szerelőállványok mögött az aréna elsötétített verme
ásított - ahol a Vérivó űrgárdistákat utolérte a sorsuk.

A közlekedőhidak között görnyedt tartásban tornyosultak a páncélozott titánok.
Ezeken a viharvert, fekete-bíbor, plasztacél sziklaszirteken tonnaszám díszelegtek a
tömegpusztító fegyverek, és Lord Sagramoso élénkvörös, vulkándíszes lobogója
lengett rajtuk.
Yeremi megismerte a plazmavetőket, a makroágyúkat, a védelmi lézereket - az ilyen
tüzérség kásává olvasztja a csatapáncélos űrgárdistákat, szétszórja őket a szélben, akár
az ocsút.
A hat Hadúr osztályú robotgép fölé magasodva állt fenségesen a Császár titán -
teknősbékafeje előreugrott, az egyik plazmavetőjét rézsút tartotta.
Juron halkan elfüttyentette magát a látványra.

Ekkor a főfedélzet vibrálni kezdett. Felbúgtak a szervomotorok. Az egyik Hadúr
dübörögve néhány lépést tett előre.

Egy csapat technikus sietett el a Rozsomákok rejtekhelye mellett. Légyfejre emlékeztető
sisakot viseltek, s fekete selyemruhájukat ősi, ezüst hieroglifák díszítették. Egy palástos
pap unszolására további technikusok kászálódtak le a közlekedőhidakról. Egy
második Hadúr is előredübörgött, majd megállt. Fogazott fémnyaka alatt balról jobbra
lendítette beépített makroágyúval felszerelt karját, mintha gúnyosan, fenyegetően
meghajolna.

Hirtelen az összes fáklya kialudt a fedélzeten, hogy ne legyen ellenfény a harci
gépeknek.

A technikusok szemének sokkal több időre lesz szüksége, hogy hozzászokjon a
tiszteletet parancsoló félhomályhoz, mint a Rozsomákokénak. Ráadásul a technikusok
letérdeltek, és lehajtották a fejüket - miközben a pap habzó szájjal üvöltözni kezdett, s
a szeme fehérje kifordult, mintha tulajdon koponyája belsejét tanulmányozná.

- A Császár! - csattant fel Juron. A földi megváltóra gondolt. Azonkívül a legnagyobb
titánra. A Rozsomákok kihasználták az alkalmat: rohantak, ugrottak, lebuktak.
Már a közlekedőhídon jártak, a robotgép alatt.

Már ott álltak az adamantium csapóajtónál. Juron gyors fohászt mormolt, amint
letépett a kilincsről egy hátborzongató fétisköteget, amit szárított ínszalagokból
csomóztak össze, aztán felrántotta a fémfedelet.

A titán tarkójában vörhenyes fénnyel megvilágított mentőfülke kapott helyet, ami
antigravitációs hajtóművel volt felszerelve. Ebből a helyiségből rövid, széles alagút
vezettek a vállban lévő vezérlőbuborékokba meg a homlokkabinba. Vészhelyzetben
ezek a buborékok pneumatikusan visszahúzódnak ide, és az egész fej lerobban a
testről. A levegőben valami édeskés, gyantás balzsam illata terjengett; minden
bizonnyal az a pap fröcskölte szét, fertőtlenítőszernek a harcban szerzett sérülések
ellen.

Yeremi belopózott a baloldali vállbuborékba, ahol egy moderatus ült a tüzelőülésbe
szíjazva; előre bámult, várt. A gondolatátvivő sisak fülhallgatója miatt nem hallotta a
behatolás zaját.

A sisakból vastag fémkábelek csatlakoztak a vezetékekkel telizsúfolt mennyezethez,
mintha a férfi szelvényezett agancsot növesztett volna. Hasonló kábelek kígyóztak a
kabin sarkából a vaskos művégtaghoz, amelybe bal karját dugta. Ezek a
szervomotorizált rostkötegeket irányították, a titán gargantuai karjának izmait. A
moderatus páncélkesztyűs jobbja a kardáncsuklós tüzelőfogantyún pihent.

Előtte jelzőfények pislogtak táncoló szentjánosbogarak gyanánt. Ikonok meneteltek a
képernyőkön; irizáló bogarak hosszú sora. Egy központi, négyzetrácsos monitoron,
amit bronzból öntött csontok kereteztek, az aréna síkja meg a kupola roppant,
összecsukott virágszirmai látszottak, melyek nemsokára ki fognak nyílni, hogy
kieresszék vackukról a szörnyetegeket. A kép halvány gyömbérszínű volt - az
infravörös kamerák közvetítették.

A moderatus vállát kúp alakú vért takarta, amelyből további kábelek sarjadtak, akár a
tintahal csápjai. Párnázott páncélt viselt.

A védőszemüvege alatt azonban az orra meg a szája födetlen maradt.

Akkor ismerte meg a halált, amikor Yeremi monomolekuláris pengéjével széthasította
az orrlyukát, s a csonthártyán keresztül az agykérgébe döfött.

A haldokló jobb keze görcsösen kinyílt. Yeremi elrántotta a tüzelőkarról. A
plazmavető azonban félrebillent, félig eltakarva a képernyőn a rozsdaszínű kilátást.
Egy pillanattal később a titán egész masszív teste összerándult, megtántorodott. A
lendület egy élénk színű graffitikkel telemázolt válaszfalhoz vágta Yeremit. Valahol
odalent dühös kígyókként felsziszegtek a stabilizátorrakéták, ahogy az automatika
helyreállította az egyensúlyt. A princeps, akinek a gondolatai a titán mozgását
irányították, nyilván halálát lelte a homlokkabinban.

Yeremi vetkőztetni kezdte a hullát, aminek csurom vér volt az arca...
A vezérlőkabinban két hatalmas, ferde szem-monitor fürkészte az arénát. Mikor
Yeremi visszatért, Juron őrmester éppen hazugságokat motyogott a halott princeps
fejéről letépett sisakmikrofonba.

- Probléma - mondta már-már érthetetlenné torzított hangon. - Plazmareaktor...
Igyekszünk megjavítani... Ürítsétek ki a terepet... Szökik a sugárzás...
Megszakította a vonalat.

- Nyesik? - kérdezte Akbar.

- A karkok szabványgótul dumálnak - mondta neki türelmetlenül Tundrish. - Oda se
lestél rájuk, mikor szétgyaktuk azt a kápolnát?

- Olyan gyorsan közibük vágtuk a gránátokat, hogy...

- Idefigyeljetek! - csattant fel Juron. - Ezek a vacakok... - Az üres gondolatátvivő
szkafanderre bökött, ami teljesen belebonyolódott a kábelek spagettimasszájába. -
Egyelőre szart sem jelentenek nekünk. Úgyhogy vissza a helyetekre, lékeljétek meg a
pasasok fejét, és zabáljatok! Közben pedig koncentráljatok a vezérlésre, de veszettül!
Persze. Hát persze.

Használjátok az Omophagea-szerveteket!

A Hadúr osztályú titánok szoros alakzatban távolodtak, lomha igyekezettel próbáltak
minél messzebb kerülni a Császártól.

- Imádkozzatok, hogy eleget tudjunk meg, és elég gyorsan!
Juron a halott princeps homlokának szegezte kését, és nekilátott, hogy a
monomolekuláris pengével átfűrészelje a csontot.

Yeremi hamarosan rájött, hogy a monomolekuláris penge ugyan kiválóan alkalmas a
koponya felnyitására, amikor azonban a tartalmát kell feldarabolni, túl élesnek
bizonyul - olyan hajszálvékonyan vágott, hogy a még lüktető agyvelő azonnal
összeforrt a nyomában, akár a nyúlós csiriz. És az se lenne biztonságos, ha ezzel a
késsel rakná a szájába a nedves-nyálkás anyagot; könnyen széthasíthatná vele a saját
nyelvét.

Így hát lehúzta a kesztyűjét, csupasz kézzel markolt a meleg masszába, és addig
szopogatta az ujjait, amíg a koponya alsó része - amely még mindig a gerincoszlopon
ült, nem tépte le róla - nagyjából ki nem ürült. Aztán sietve felszürcsölte a hevenyészett
csontcsészéből a maradékot.

Még így, kapkodva is érzékelte a finom különbséget a kéregállomány és a kisagy, a
homloklebenyek és a limbikus rendszer íze között. Itt a keserűmandula aromáját érezte,
amott a szarvasgombáét. Ez a nyálkás szövetcsomó a főtt vargányára emlékeztette; az a
másik zsenge halikrára...

Sietős lakomáját befejezve félrelökte a kettéfűrészelt fejet. A sarokban, ahová esett, egy
elfelejtett koponya-amulett hevert, amelynek nem sikerült megvédenie viselőjét a
radikális agyműtéttől.

Yeremi belebújt a gondolatátvivő szkafanderbe, a fejére húzta a sisakot. Beszíjazta
magát az üres ülésbe, és Rogal Dornhoz fohászkodott útmutatásért - aztán kiürítette az
elméjét, hogy ne maradjon benne semmi, csak a titánt irányító elit technikus
gondolatai.

A plazmavetőm, gondolta, és az izmai összerándultak. Úgy működik, hogy... hogy...
...hogy szuperforró, ionizált gázokat lövell, az anyag negyedik halmazállapotában, mint
a napok lángoló poklában. Az akkumulátorsíkok a védőkámzsában energizálják a
capacitor vezető- és szigetelőrétegeit, innen nyeri az energiáját ez a perzselő
plazmakisülés. Az ősrégi capacitor minden lövés után feltöltődik energiával, miközben
az elülső kámzsa szellőzik és lehűl. Ezalatt a rövid szünet alatt sebezhető vagyok,
hacsak nem vonok el turbóenergiát a titánunk plazmareaktorától; ebben az esetben
folyamatosan tüzelhetek. Viszont akkor a fegyverem túlhevülhet...

A gondolatok úgy szálltak fel Yeremi tudatában, mint olajcseppek a vízben, s végül
ragadós nyálkaréteget alkottak a felszínén.

Olykor zavaros, elmosódott ködképek merültek föl; annak a személyiségnek a nyomai,
akinek a gondolatait kisajátította. Ezeket a haszontalan kísérteteket azonnal kiirtotta a
tudatából; csak a fontos adatokra koncentrált, falta, nyelte, finomította őket.
Sok minden homályos és bizonytalan maradt, éppen a szellemképek zavarása miatt.
Igazából legalább félórára lett volna szüksége, hogy megeméssze ennek a személynek a
gondolatürülékét.



Csak percei voltak. A harci kannibalizmus nem ínyenceknek való élvezet.
...a jobboldali moderatusom pedig egy sugáröklöt irányít. Ha közelharcra kerül a sor,
azzal fogja elsöpörni és összezúzni az aprócska űrgárdistákat, akiknek a
robbanólövedékei annyit érnek ellenünk, mint a szúnyogcsípés...

A clavicles-moderatusok azonban egy makroágyút meg egy védelmi lézerlöveget
irányítanak, amiket magasított állásban szereltek fel a páncélzatunkra...

A testünk még így is viszonylag hozzáférhető...

A fegyvereket azért osztottuk el úgy, hogy a gyorstüzelők feljebb kerüljenek, mert mi
vagyunk a legmagasabb titán, és a Hadurak mögül kell lőnünk...

Yeremi bal karja megfeszült a művégtagban. A rostkötegelt izmok szenzorain keresztül
érezte a hidroplasztikus csövekben lüktető energiát - és odakint a nagy plazmavető
odébb lendült.

Igen, ó igen... Így érezheti magát az űrgárdista is a csatapáncéljában, amelynek
szervorendszere az ő mozdulataira reagál, azoknak az erejét fokozza sokszorosára...
A képernyőn a kinti hangár képe egy pillanatra elmosódott.

És Yeremi azonnal tudta, hogy bekapcsolták a vákuumpajzsokat, amik az ellenséges
tűztől védik őket.

...Ha a beérkező tűz túlterheli a vákuumpajzsokat, és károsodás éri a titánunkat, ha a
tompító áramkörök is kiégnek, akkor a moderatus ki van téve az álsérülés iszonyú
kínjának. Úgy érzi, hogy az ő testét törték össze, hasították szét, égették el...
Ezek a titánok régiek. Régiek.

Mi nem olyanok vagyunk, mint a gyalázatos Birodalom moderatusai a marsi
gyártmányú gépeikkel - bár lehet, hogy a mi titánjainkat is a mesés Marson szerelték
össze évezredekkel ezelőtt. Mi Lord Sagramoso karmai vagyunk, az új Istené, aki
hatalmas szeletet fog kihasítani a csillagközi űrből magának és nekünk...

De a plazmareaktorunk nagyon régi...

Szóval Juron őrmester mondvacsinált kifogása nagyon is elevenbe talált...
Egy pillanatra Yeremi halvány reménysugarat látott.

- Belső parancsnoki rádió - szólalt meg Juron hangja Yeremi fülében. Teljesen
megdöbbentette a felismerés, hogy most valamennyien egy egységes test alkotórészei. -
Visszajelzést várok. Tájékoztatást kérek a rendelkezésre álló kapacitásról és a
harckészültségi fokról!

- Valence. Bal kar, plazmavető. Azt hiszem, megvan.

- D'Arquebus a bal vállban. Makroágyú. Finom agy. Édes volt, olyan éééédes!

- Tundrish. Jobb kar. Sugárököl. Mega!

(- Bár az adott körülmények között nem sok hasznát vesszük - fuvolázta d'Arquebus
halkan.)

- Amíg nem adok engedélyt, addig ne lőjetek, halljátok! Ha viszont szólok, nyissatok
tüzet arra a Hadúrra, amit kijelölök. Teljes tűzerő, rogyásig! Terheljétek túl a pajzsait -
így lehet megnyomorítani. Aztán átváltunk egy másikra. Adjuk drágán az irhánkat!

(- És mit fog csinálni szegény Tundrish? Csalódottan ökölbe szorítja azt a nagy-nagy
kezét?)

- Tundrish: te akkor következel, ha az összes többi fegyver kikapcsol. Persze csak
akkor, ha még életben leszünk. D'Arquebus: fecsegést befejezni! A Császári Öklöket
nem roppantja össze a felelősség. Akbar!

- Jobb váll. Védelmi lézerlöveg. Nem vagyok egészen... biztos benne. Olyan... zsúfolt,
nehéz. Nem érzem igazán. Nem forog elég könnyedén.

(- Miért nem mászol ki, és olajozod meg?)

Csak Lyman-füllel lehetett hallani ezt a ravasz suttogást.

- Azt hiszem... nem olvadtam össze vele eléggé.

- Csak próbálj lőni, amikor a testvéreid tüzet nyitnak, Akbar!

A távolban az egyik Hadúr félfordulatot tett...

...amint a Császár osztályú titán megvonaglott; görcsös remegését az amatőr,
gyakorlatlan princeps okozta. A Hadúr vállán egy rakéta óvatosan a rázkódó Császár
felé fordult.



Örvényrakéta...

...perzselő energiaörvényt támaszt...

...az egyetlen örvényrakétánk. Vajon működni fog...?

- Ó Dorn, lényünknek hajnala, legyél velünk, világosíts meg minket! - imádkozott
Juron.

A hajtóművek már ütemesen zúgtak. A Császár osztályú titán otrombán meglódult,
előbb a jobb, aztán a bal lába zúdult le hatalmas robajjal, úgyhogy Yeremi ülése
szédítő himbálózásba kezdett a hidraulikus felfüggesztésben, és csak hajszálon múlt,
hogy nem sütötte el idő előtt a plazmavetőt. A lázadó moderatus holtteste ide-oda
hemepergett, és az amulett valahogy belecsúszott a meglékelt koponyaüregbe.
Hogy imbolygott és tántorgott a gépóriás - amíg Juronnak sikerült ráéreznie a
szükséges ritmus távoli utánzatára.

Az aréna túlsó vége azonban nyílni kezdett. Roppant vitrodur panelek siklottak a
mennyezetbe, szabad kilátást engedve a harcok szaggatta síkra. A kíváncsi Hadúr
visszafordult, hogy besoroljon a társai mellé - akik szoros rajvonalban masíroztak az
űrgárdisták lemészárlására.


TIZEDIK FEJEZET


Biff egész jobb karja egy rugalmas művégtagban volt, amely flexiplasztba ágyazott,
vékony, szenzorgombos acélhurkokból állt, a keze pedig egy ugyanilyen kesztyűben.
Az alkalmatosság súlyát jórészt a mennyezet felé kígyózó transzmissziós kábelek
tartották. Biff karja gyakorlatilag a levegőben lógott; mintha az Apothacarion egyik
szárnyában lábadozna, felfüggesztett végtaggal...
Tehetetlenül ökölbe szorította a kezét.
A jobboldali infravörös képernyőn a roppant sugárököl - akkora volt, mint egy
légelhárító löveg - engedelmesen utánozta a mozdulatot, és sújtó adamantium pöröllyé
változott. A rostinak körvonala sárgászölden izzott, a képernyő alján diagnosztikus
ikonok villogtak. A rendszer ellenőrizte magát, bár Biff nem tudta volna megmondani,
hogy milyen eredményre jutott.

Az ember nem szerezhet korlátlan ismereteket egy pasas nyers agyának a befalásával.
Az öklöt irányítani tényleg mega érzés volt. A régi pilóta valami fenevad vicsorgó
pofáját festette a tenyerére. Vértől csöpögő, nagy tépőfogakkal.
Ugyanakkor rossz érzés is volt. őrjítő.

Mert mikor tud majd odacseszni vele?

A Hadurak már kivonultak az arénából. Juron őrmester azonban eddig semmit nem
csinált, csak imbolyogva utánuk csörtetett a Császárral.
Emeld, bumm; emeld, bumm.



- Nem lenne jó, ha az aréna becsukódna, amíg mi odabent vagyunk, fiúk - magyarázta.
Persze hogy nem. Bizony ám.
Miután a Császáruk kilépett a tűzcsíkos félhomályba, Juron hagyta, hogy a Hadurak
átvágjanak a téren.
A váll váll mellett menetelő Hadurak kecsegtető célpontot nyújtottak. A főnix-
sziluettek a kövezeten mintha az ő hatalmas, aranyló, alkímiai lábnyomaik lettek volna.

(- Uram - szólalt meg d'Arquebus a vezérlőbuborékjában - Mikor, uram?)

A jampec úgy beszélt, mint akinek minden idegszála pattanásig feszült, és már alig bír
uralkodni magán.

(- Még nem!)

Biff szándékosan elernyesztette az öklét.

A nagyítórendszerrel felszerelt főképernyőn, a Hadurakon túl látta a Császári Öklök
csatasorba fejlődő osztagait; egyesek portyázógépek és Rinocéroszok fedezetében
törtek előre, mások egyik kemény harc árán elhódított szeglettől a másikig haladtak.
A városnak egy egész zónája gigászi vitrodur síksággá lapult. Néhány karcsú torony
még állt; ezek tartották az ébenfekete ernyőpajzsokat. Máskülönben a harcmezőn csak
néhány tömzsi épület maradt; tintakékek és indigószínűek voltak, s ontották magukból
az ellenséges tüzet. A sekély, fekete üvegárkok útvesztőjében - mintha undok ráncok
lettek volna a teleszkópos város ízelt kültakaróján - helyi rohamosztagosok lapultak,
megfelelő pillanatra várva a rajtaütéshez; másutt páncélozott csapóajtók mögül
özönlöttek elő, amik percekkel ezelőtt még háztetők voltak.

A védekező katonákat lassan, de biztosan visszaszorították. Az ide-oda billegő
képernyőn tomboló forgatagban Biff egy pillanatra látni vélte az Öklök harci zászlaját.
Pugh parancsnok ott van a csata sűrűjében, mámorosan ízlelgeti a harc tüzét - ha már
ételben-italban nem lelhet őrömet.

(- De hisz háttal vannak nekünk!)

(- És a vákuumpajzsaik átfedik egymást, mert olyan rohadtul közel állnak! Nem
tudom, hogy ez megsokszorozza-e a véderejüket - nem bírom felböfögni ezt az infót -,
de az pokoli biztos, hogy fedezni fogják egymást! Szét kell húzniuk az arcvonalat.
Muszáj!)

- Nem törhetünk be a vákuumpajzson belülre? - kérdezte Biff. Észre sem vette, mikor
szorította megint ökölbe a kezét, csak üres levegőt morzsolva vele.

(- Ha szoros alakzatban nyitnak tüzet, azt fogjuk csinálni.)

(- Mert az őrmesterünk igazi taktikus alkat - jegyezte meg d'Arquebus savanyúan.)

(- Ezért a megjegyzésért neurokesztyű jár! Utána... Értve vagyok?)

Ha ugyan lesz utána.

Ami valószínűtlennek tűnt.

De legalább fegyelmezett hangulatban fognak meghalni.



A régi moderatus a vezetékeket is telemázolta élénkpiros feliratokkal Biff
vezérlőbuborékjának a mennyezetén. Ego Atrox. Ego Ferox.

Bármit is jelentsen ez.

Ezeknek a feliratoknak a készítője lemészárolva hevert a kardáncsukló, plasztacél ülés
mellett. Most már nem volt agya. Süket volt, néma, érzéktelen, vak. Biff valami
hirtelen sugallatra a szemét is bekapta.

De igen, igen... a Hadurak most kezdtek eltávolodni egymástól, ahogy dübörögve
csörtettek az űrgárdisták felé - akik már biztosan látják őket a füstfátylakon keresztül, a
robbanások villámfényétől szaggatott sötétségben. Nem, kedves űrgárdisták, ezúttal
nem mobil épületek bontakoznak ki a homályból - hanem hat csatagépezet, a valaha
készített leghatalmasabbak közül! Meg egy hetedik, kissé lemaradva... Ezt látják most a
Császári Öklök, és páros szívükben tanyát ver az iszonyat.

És vajon mit érezhet Lord Pugh, az a megtisztult férfiú? Valószínűleg elszörnyed a
látványtól.

Biff sajnálta.

És dühöngött, amiért nem sújthat le a sugáröklével.
És imával próbálta lecsendesíteni háborgó lelkét.
A harctéren sok zömök torony még jobban visszahúzódott, hogy egy szintbe kerüljön a
felszínnel. Az összes, amelyik képes volt rá. Néhányat károsodás ért, beragadt a
hajtóművük vagy kimerült az energiatartalékuk.
Sok kark katona és harci jármű maradt fedezék nélkül, de mit számít az? Az
előrenyomuló Császári Öklök, a megmaradt portyázógépekkel és Rinocéroszokkal
együtt, hamarosan szintén nyílt terepen találták magukat - mire a Hadúr osztályú
titánok gőgös magasságukból tüzet nyitottak, lézer- és hősugarakkal,
plazmakitörésekkel és makrogránátokkal terítve be a csatamezőt.

(- Az a titán, a rakétás! Nyírjátok ki!)

Juron végre kiadta a parancsot.

Mikor a dübörögve előrenyomuló Császár remegve szabadjára engedte fegyverei
haragját, Biff csak pár másodpercig ült tehetetlenül.

Aztán megforgatta sugáröklét, és fityiszt mutatott a Haduraknak: adamantiumujja
nagyobb volt egy csatapáncélos űrgárdistánál.

Remélte, hogy néhány Ököl talán felfigyel a pimasz gesztusra, és kajánul elvigyorodik.
Lexandro egy félig elfelejtett főlakó dalocskát fütyörészett - Necromundai éjszaka volt
a címe -, s közben telepumpálta makrogránátokkal a célzóképernyőjének szálkeresztje
előtt imbolygó Hadúr seggét. Robbanás robbanást követett. Sajnos Valence
plazmasugarai gyakran közbeestek, és felrobbantották a gránátokat, mielőtt még
elérték volna a célpont vákuumpajzsát. Valence, a vákuumagyú. Valence, a vérbeli
verekedő. Miért nem tud kiválasztani magának a nyavalyás egy másik helyet azon a
titáni robottesten? Azt hiszi, hogy ezzel segít? Akbar, a homoki bolha legalább azt a
rakétát lőtte lézersugarakkal az ellenfél vállán.

A titán vákuumpajzsai mégis szemmel láthatóan vibrálni kezdtek. Narancsvörös és
elektromos-kék energiafoltok kezdtek örvényleni körülötte, az elektromágneses kór
tűnékeny lidérceibe öltöztetve a gépszörnyet.

A titán hátranézett, a rakétája megmozdult.

Egy szomszédos Hadúr is visszafordult...

Célpontjuk lábán a ferdén lapolt burkolólemezre okkersárga vulkánokat festettek,
melyekből forró, skarlátvörös láva áradt, akár a vér a felszakított artériából.
Megpróbált kiegyenesedni a gránát- és plazmatűzben...

...és a rakéta szilánkokra repült szét. Néhány vákuumpajzs végre túlterhelődött. Akbar
csiklandozó lézere közvetlenül a kilövés előtt felrobbantotta a rakétát.

Lexandro szeme belesajdult, mikor a gyilkos erővel felszabaduló energiaörvényre
nézett. Mintha a térnek egy helyi darabja oldódott volna föl a szuperforró kitörésben; a
darabokra szaggatott titán eltűnt a kavargó gázok forgatagában.

A szomszédos titán megbillent; lobogója tüzet fogott, jobb karján a kásává olvadt
hővetőből folyékony fémcseppek záporoztak szerteszét. Bal karja lézerágyút szegezett a
Császárra. Lexandro látása egy pillanatra elhomályosult, ahogy a vákuumpajzs
szivárványszínben játszva fölvillant, szétoszlatva a feléjük röppenő fénydárdákat.
Csakhogy egy másik titán is megfordult, hogy szembeszálljon a hátulról támadó
ellenséggel.

Meg egy harmadik is.

A negyedik habozott.

Nyilván meg kell semmisíteniük ezt az ellenfelet, amely százszorta veszedelmesebb a
portyázógépeknél.

A tankok azonban most már a többi titánra összpontosították a lézertüzüket, amilyen
magasra csak tudták - a lábukra, a hasukra meg az alsó páncéllemezekre -, úgyhogy a
gépszörnyek elektromos pókhálóként villódzó lidércfények tengerében gázoltak.
Az egyik titán alsó pajzsa fellobbant, és kiégett.

A sérült Hadúrhoz legközelebb eső portyázógépek megkettőzték az erőfeszítésüket, és
lassan szétforgácsolták a jobb térdkalácsát, nem sokkal a páncélborítás fölött.
A megtámadott titán lomhán nekilódult, és eltiporta az egyik tankot, péppé morzsolva
a talpa alatt. Plazmát okádott egy kis csapat űrgárdistára, akik egy katonákkal
telezsúfolt lövészárok felé rohantak. Páncélos testek repültek szerteszét.
ám ekkor a titán reumásan botladozni kezdett; a jobb lába megbénult...

A princeps megpróbált tovább menni, a merev lábat előrelendítve - hiába. A Hadúr
hanyatt esett - először csak lassan borult hátrafelé, aztán irtózatos erővel zúdult neki a
vitrodur talajnak. Űrgárdisták rohantak oda hihetetlen sebességgel, hogy sorozatlövőik
tárját az immár hozzáférhető nehézfegyverekbe ürítsék, szétlőjék a páncélborítást, és
megsemmisítsék a gondolatszenzorokat, mielőtt a moderatusok magukhoz térnének a
zuhanás okozta kábulatból...

Mire Juron parancsba adta az örvényrobbanás által megrendített titán célba vételét,
Lexandro máris a fenyegető veszedelemre fordította figyelmét. Folyamatos tűz alatt
tartotta a Hadúr vállán ágaskodó lézerágyút - miközben abból perzselő fénysugarak
záporoztak feléjük.

De nemcsak onnan, más irányból is. Azok a titánok, akik hátrafordultak, gránátesővel,
plazmával és hősugarakkal árasztották el őket.
Lexandro ereiben vad izgalom lüktetett.

- Ámbátor a végső tűzben röpülsz... - vélte hallani...

Igen, szinte repült - olyan magasan volt a föld felett. Az energiapajzsokat robbanások
és hősugarak ostromolták - falánk szörnyetegek végtelen sora, akik odakint kelnek
életre, és azon nyomban elpusztulnak, mert egyelőre nem tudják csillapítani
éhségüket... de rögtön újjászületnek.

Lexandro nem fog meghalni ebben a csatában. Nem hal meg, hanem átlényegül. A
pajzsa hamarosan kiég. Az a szikrázó-vakító, görcsös erőszak behatol majd odakintről,
hogy elragadja, szétmarcangolja és atomokra boncolja. A testéből bugyborgó plazma
lesz.
A lelke azonban, amely az elragadó, gyötrelmes görcsben, a halál orgazmusában
egyesül Dornéval, átlényegül egy forró, ionizált gázokból álló lénnyé. Ebben az
alakban fog a csatatér fölött lebegni, s időről időre lecsap, hogy elborítsa az ellenséges
katonákat. Aztán elemészti őket, mint a kályha a mélyére vetett zsírt, hogy nyomorult
füstjük tömjénként szálljon fel Dorn borostyán orrlyukába, s ezen a csatornán időn és
téren keresztül, a halandóság határait átlépve eljusson az Istencsászár kiégett
érzőidegeihez. Akkor az Emberiség Ura egy mikroszekundumnyi időre felhagy majd a
kozmosz őrök fürkészésével aranytrónusán, és magában felkiált: "Miféle édes illat ez?
Nahát, az emberi Birodalom égő ellenségeinek a bűze..." És a Császár egy pillanatra
felfigyel Lexandro létezésének utolsó perceire... mielőtt az, ami hajdan Lexandro volt,
szertefoszlana.

A valóság újra fókuszba állt körülötte, mikor a sisakmikrofonjában valaki felüvöltött kínjában. Vagy talán meglepetésében?
A sikoly fojtott sziszegésbe fúlt, mintha az áldozat ráharapott volna az alsó ajkára, egy acél medvecsapda minden erejével.



- Jobb hátsó pajzs túlterhelve - jelentette be Juron zordan. - Tompító áramkör kiégett.
A lézerágyú szétment. Akbart kiiktatom a vonalból.

A csikorgó, légköri zörejre emlékeztető sziszegés hirtelen abbamaradt.
Ami nem jelentette azt, hogy Akbar kínjai is megszűntek a vezérlőbuborékjában. Az
űrgárdisták élvezik a fájdalmat, de ezekkel az álsérülésekkel - a borzalmas égési
sebekkel meg a vaksággal - ő sem volt képes megbirkózni. Azt élte át, amit a lézerágyú
érzett volna, ha hús-vér teremtmény lenne. Tűrt. Hacsak nem halt bele.

A füstölgő szigetelések maró bűze...

Az olvadó plasztacél keserű citromillata...

A folyékonnyá váló adamantium halszaga....

Az ózon édes-bódító aromája, ahogy a levegőmolekulák összeforrnak a gyilkos
energiakisülésektől...

És a forróság, a perzselő forróság. A megmaradt vákuumpajzsok kétségbeesetten
igyekeztek hővé alakítani az ellenséges energiákat, arra azonban már nem volt idő,
hogy szét is sugározzák. A Császár belseje kezdett hasonlítani a földi pokolra.
A forró, száraz levegőt egy asztmásan hörgő vízköpő szívta be a mennyezeten, a
padlón lévő társa pedig valamivel hűvösebbet pumpált a helyére, ám a hűtőberendezés
egyre nehezebben birkózott meg a túlterheléssel. Lexandro köhögött, és leköpte a félig
megnyomorított titánt a célzóképernyőjén. A nyálcsepp csorogni kezdett lefelé, aztán
megakadt, eltorzítva a lapított teknősbékafejet, mintha az ellenséges titán azon a helyen
megsérült volna, s jobb szeméből reumás váladék szivárogna.

Lexandro célba vette a fantom-gyenge pontot, amit a köpés-jóslat, a nyálmágia
mutatott meg neki, és lőtt. Újra meg újra.

A lángoló zászlajú titán lassan ingatta a fejét, mint valami kérődző állat, amit vérszopó
rovarok - makrogránát-darazsak - gyötörnek.

Hirtelen az egyik ferde szem felrobbant.

A titán görcsösen rángatózva körbefordult. A sérült princeps nyilván ordítva vonaglott
a homloka mögött. A vakító lézerdárdák meg a plazmakisülések egy pillanatra
végigsöpörtek a szomszédos Hadúron, mire a meglepett moderatusok észbe kaptak.
A fémszörnyeteg szilaj táncba kezdett, aztán elzuhant.

Lexandro makroágyúja valószínűleg túlhevült, és beragadt. A művégtagba dugott keze
iszonyú, gyomorszorító görcsbe rándult; nem bírta mozgatni az ujjait.
Talán kifogytak a gránátok az ágyú tárából. Nem takarékoskodott velük.

- Makroágyú lefulladt - jelentette.

Aztán célba vette a legközelebb eső Hadurat, s újra indulatosan leköpte a képernyőt.

És ült.

Várta, mikor merül le a vákuumpajzsa.

És mikor lényegül át lángoló plazmává.

Yeremi tekintete ide-oda villant; azt kereste, merre vannak olyan fegyverek, amik a
bedöglött makroágyúra szegeződnek a páncélzatukon, vagy a bal vállukra, ahol
d'Arquebus kuporgott.

D'Arquebusnak nem szabad idő előtt meghalnia.

Ó nem.



És Yeremi, az ihletett Yeremi ragyogó, szivárványszínű plazmafolyamot lövellt egy
lézerüteg felé, amely abba a tiltott irányba fordult, majd elégedetten látta, hogy a pajzs
kilobban, s a cápaorrú ágyú szétolvad és csorogni kezd, mintha a Hadúrnak eleredt
volna a taknya.

- Ha! Megmentettem a segged, Lexy! - kiáltott föl magának, megfeledkezve róla, hogy
rádiókapcsolatban áll a többiekkel.

(- Megmentettél? - szólalt meg egy éteri hang. - Mitől, az aranyló átlényegülésemtől?)

Min a jóságos kozmosz haragjára gondol ez az ábrándos lelkű jampec?

(- Te gaz! Te álnok!)

Nem értette ezeket a halandzsa-sértéseket - de úgy tűnt, hogy sikerült szúrnia egyet
d'Arquebuson.

(- Szerencsés lövés, Valence - csattant fel Juron. - De nem elég. Már csak a te ágyúd
maradt. Futni fogok. Megpróbálok bejutni a legközelebbi pajzsa mögé. Ébredj,
Tundrish! Ideje, hogy megdolgozz a kenyeredért.)

Roppant tömege és fegyverarzenáljának súlya miatt a Császár persze nem tudott
igazából futni, arra azonban képes volt, hogy valamivel gyorsabban imbolyogjon
előre. A vezérlőbuborékokban felsivított egy vészjelző, mintha a robotszörnynek fájna
az erőfeszítés. Yeremi jobbra-balra hánykolódott a kardáncsuklós ülésben, és vadul
viszonozta a tüzet, hogy elterelje a figyelmet d'Arquebusról. A rázkódás miatt azonban
minden lövése mellément, pedig a célpont másodpercről másodpercre közelebb
toronylott.

- Turbóenergiát vonok el folyamatos tüzelésre - ordította Yeremi, hogy figyelmeztesse
az őrmesterét. - Jó plazmavető - imádkozott -, drága kicsi fegyver, ne hagyj cserben!
Artifex armifer digitis dextris oculis occultis! - kántálta.

(- Mit művelsz? - kiáltotta Juron.)

- Turbóenergiát vonok el folyamatos tüzelésre, uram.

A vezérlőbuborékban szinte elviselhetetlen volt a hőség. Yeremi bőre verítékben
úszott a szervomechanikus művégtagban. Úgy érezte, mintha a kezét és az egész karját
mélyen ledugta volna valami dühös állat forró, szűk vaginájába, hogy kíméletlenül
marokra fogja a teli, lüktető anyaméh tartalmát.

(- Mit művelsz? Lassulunk. Túlterhelés a rendszerben... Dorn, a reaktor kijelzője
túlment a piros vonalon! Bármikor felrobbanhat... Szétkenődünk, mint a mosott szar!)

(- Lobbants lángra minket! - imádkozott d'Arquebus. - Ó szent hős, ó szent fény!)

Nagyon sok minden történt egyszerre. A perzselő plazmafolyamot mintha elvágták
volna, ahogy Yeremi keze begörcsölt a nedves-lüktető anyaméhben. A kis
ellenőrzőmonitoron látta, hogy hatalmas fegyvere fehéren izzik, buborékokat vet;
olvadó fémcseppek csorogtak róla a páncélra. Halálfejes ikonok villogtak páni
félelemben. A vészjelző lámpák vörösen pulzáltak. A maradék vákuumpajzsok a
végsőkig túlterhelve kiégtek. A feketére égett generátorokból maró füst szállt fel,
eltömve a szűrőrendszert a vízköpők torkában.

Aztán a Császár fogcsikorgató, csontrepesztő erővel összeütközött az egyik Hadúrral,
mint valami száguldó hegyorom. Az ellenfél megrendült, megingott, hátrabillent
adamantium sarkára.

Ha a titánjuk gyorsabban mozog - ha Yeremi nem vonja el az energiát a plazmavető
működtetéséhez, lelassítva ezzel a lomha rohamot -, mindkét óriásrobot recsegve-
ropogva elzuhant volna.
Nem ez történt.
És abban a pillanatban, mikor a minden ízében csikorgó Császár hátralódult az ütközés
erejétől...

- Ezt kapd ki, rohadék!

Biff fölfelé lendítette sugáröklét, neki a Hadúr teknősbékafejének; kiütötte mindkét
ferde szemet, betörte a princeps irányítófülkéjének adamantium páncélzatát, és porrá
zúzott mindent, ami odabent volt.

A sugárököl beleakadt a roncsba... miközben Juron megpördült a Császárral, hogy a
hátsó védőlemezek fogadják a megmaradt Hadurak elszabaduló haragját. Néhány
makrogránát lepattant a hátukról. Mások felrobbantak rajta; a fémpáncélon nyíló,
szaggatott szélű sebeket ellenséges fénydárdák keresték.

A Császár teknősbékafeje igyekezett eltávolodni a csaknem teljesen lenyakazott
Hadúrtól.

(- Vészkiürítés! Berobban a reaktor!)

Biffet hirtelen megragadta valami láthatatlan erő, oldalt rántotta, aztán belökte a
vezérlőbuborékjába, amely tompa puffanással zuhant a mentőkabinba.

Yeremi a saját buborékjában ülve szintén ágyúgolyóként repült a tarkótáji részbe.
És Lexandrót kiragadták a lángoló megdicsőülésről szőtt álmai közül, hogy egy
kormos üregben találja magát.

A megvakult, összeégett Akbar azonban nem érkezett meg. Valószínűleg rövidzárlatot
kapott az egyik vezérlőegység. És talán jobb is volt ez így.

Egy pillanatra rá a fej lerobbant a nyakról.

Elsüvített az egyik titán mellett, amely éppen azon volt, hogy sután sántítva
visszaforduljon, és viszonozza a portyázógépek lézertüzét.

A Császár levágott feje vadul pörgött a vitrodur csatatér fölött. Rázkódott, vibrált,
hánykolódott.

(- Kapaszkodjatok! Kapaszkodjatok!)

A repülő fej ijesztő csattanással hajtotta végre az úgy-ahogy irányított
kényszerleszállást. Az arcára dőlve csaknem fél kilométert szánkázott a sima
vitroduron, megperzselt hullákat és lángoló roncsokat söpörve félre, mire végre
megállapodott...

Akik odabent voltak - a princepsi székben ülő őrmestert kivéve -, nem láthatták a
gigászi tűzgömböt a hátuk mögött, bár a lökéshullám némileg fokozta sebességüket.
Egy óra múlva a zúzódásokkal és kék foltokkal borított felderítők egy sokkal
hatalmasabb robbanásnak lehettek tanúi az Öklök hátsó harcállásaiból - amikor Lord
Sagramoso ostromlott palota-zikkuratja úgy hullott darabokra, akár egy túlhevült
vulkán.

A robbanás egyik lángcsóvája egy fekete űrhajót hajított a magasba. A sötét
üvegernyők dübörögve leomlottak, s füstös napfény ragyogta be a szétdúlt várost.
A menekülő hajó egyre zsugorodott; elhagyta a lomhán szétterülő, szürke füstfelleget.
Csillogó molylepke lett belőle, majd aprócska pont.

Aztán ez a pont némán szirmokat bontott.

Egy orbitális pályán keringő birodalmi csatahajó észrevette a szökési kísérletet.

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)