szci-fi minden mennyiségben: Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Inkvizítor (7-10. rész)

7.
Odalent a messzeségben, a lakosztály ablakain túl, a kora hajnali

ébredő dzsungel fehéren gomolygó ködöt okádva vont fátylat a

kíváncsi szemek elé, ahogy a napkorong fénye erősödött. A

látóhatáron már gyülekeztek a mocskos fellegek, hogy elfojtsák a

pirkadat hamisan tündöklő glóriáját.

Jaq egész éjszaka imádkozott, és most kissé kába volt, de úgy

érezte, megtisztult.

Zhord végre visszatért.

– Igazad volt, van egy hidra odalent – jelentette. – De mekkora! Úgy
tűnik, befolyásolja azokat a patkányba és svábbogárba oltott

embereket, hogy ne vegyék észre. Nem is, inkább hogy ne

legyenek igazán tudatában az ottlétének; nekem legalábbis úgy

tűnt. Hol látod, hol nem látod, mint valami délibábot. Néha

tapintható a nyavalyás kocsonya, néha meg egyszerűen nem

létezik.

– Álmodtam róla – mondta Ey'Lindi. – Ha rátámadsz, csak erősebb
lesz tőle. Csak nincs még egy kevés belőle a fejemben?

Jaq végre felállt, kissé imbolyogva. Odalépett a nőhöz, és tenyerét a

homlokára tette. Ey'Lindi egy pillanatra összerezzent. Jaq

kinyújtotta feléje mentális érzékszervének csápjait, s ajkáról nagy

hatalmú igék zendültek fel a rituális, szent nyelven.

– In nomine imperatoris hominorum magistris ego te purgo et
exorciso. Apage, Chaos, apage! – Nagyot harákolt, mintha gennyes

váladékot köhögne fel a torkából; a Káosz mocskát. –

Megtisztítottalak – mondta a nőnek. – Megszabadultál tőle. Démon

vadász vagyok; tudom.

Bár a hidra igazából nem volt démon.

Ey'Lindi teste ellazult. Milyen fogékonyságra vall, hogy rájött: ennek

a szörnynek az erőszakos támadás az éltető eleme.

De egy egész bolygó felperzselése nem éltethet senkit és semmit...

Gugol korán kelt, és tetemes időt töltött a kommunikátor képernyője

előtt.

– Utánanéztem az űrkikötő nyilvántartásában, Jaq. Zephro
Cornellannak saját csillagközi hajója van az egyik dokkban. Az

adattár szerint valami Zéró Testület nevű szervezet tulajdona.

– Ami azt jelenti, hogy ilyen szervezet nem létezik.
– A hajó viszont igen. Fényfátylak a neve.
– Honnan tudtad meg, hogy Cornellané?
– Izé... nekünk navigátoroknak van némi befolyásunk, ha az űrrel
kapcsolatos ügyekről van szó.

– A hírhedt Navis Nobilitate maffia?
– Persze attól is függ, ki melyik családba tartozik... – Gugol
meglehetősen önelégült képet vágott.

Zhord jókorát ásított. Aztán megismételte.

Jaq is nagyon szeretett volna aludni. De neki nem volt szabad. A

tisztaság pillanatában kellett cselekednie. Keresett magának egy

erős élénkítőszert.

– Bejelentkezem Voronov-Vaux kormányzónál – közölte. – A kora
reggel a legjobb időpont. Fölfedem magam előtte. Ilyenkor nem

annyira éber az ember, könnyebben befolyásolható. Szükségem

van az asztropatájára; csillagközi üzenetet akarok küldeni.

– Ha én nagyúr lennék – jegyezte meg Zhord –, ingerült volnék, ha
valaki hajnalban felzavarna.

– Akkor örülj, hogy nem vagy nagyúr, pattogós kedvű emberkém –

mondta Gugol. – Én is veled mehetek, Jaq? A jelek szerint

mindenféle kellemetlenségre számíthatok, ha magamra hagytok.

Nyugtalan vagyok. Mintha beszorítottak volna valahová. A

navigátoroknak szükségük van egy kis... mozgás térre.

Jaq bólintott. Ha sietve kell elhagynia a Sztálindrómot, a pilótájának

nem szabad lankadtnak lennie. Az élénkítőszer álságos vitalitása

forrón áradt szét Jaq ereiben és izmaiban, s éles fényt gyújtott az

agyában, elsöpörve a kimerültséget, a kétely maradékait. Jól tudta

magáról, hogy ilyen állapotban olyan döntéseket hoz, melyek

már-már túl tiszták, túl engesztelhetetlenek. Talán szüksége van

egy örök ironikusra a kíséretében – bal felől; jobbról ott lesz mellette

az orgyilkosa.

– Előbb eszünk – mondta –, mégpedig kiadósan.
A kormányzó lakosztályának előcsarnoka egy vicsorgó szörnyeteg

pofája volt. A csarnokszörnyet márványból faragták ki, és akkora

volt, hogy különösebb nehézség nélkül elnyelhette volna az őserdő

igazi fenevadjainak bármelyikét. Jaq elgondolkodott rajta, nem úgy

van-e megtervezve ez a fenyegető előszoba, hogy szükség esetén

becsukódhasson, mint egy valódi száj; nem mozgatják-e rejtett

plasztacél izmok a zord márványtömböket.

Az idevezető folyosón – amely egy nagyon hosszú bálna

bordázatára emlékeztetett, persze belülről – látott bizonyos régi

nyomokat, amik arra engedtek következtetni, hogy hívatlan

látogatók közeledtére a titáni bordák csattanva összezárulnak,

csapdába ejtve vagy szétmorzsolva a betolakodókat.

Az előcsarnokot barátságtalan, rőtvörös, szemfájdító fény világította

meg. Minden más színt kiölt a környezetéből, vagy bíborrá

sötétítette őket. A szellőzőnyílások vízköpőinek az őserdő

sárkánygyíkjai szolgáltak modellül, s a levegő, amit bendőjükből

felböfögtek, nem friss volt, hanem pállott pézsmaillatú. Jaq

érzékszerveit tisztára purgálta az élénkítőszer, most mégis úgy

érezte, mintha félig vak lenne, és fuldokolna.

– Milyen különös – mondta az udvarmester. – Alig bocsátottuk
útjára az előző nagybecsű inkvizítort, máris egy másik teszi nálunk

tiszteletét!

A kövér férfi idegesen morzsolgatta párnás, gyűrűkkel ékes ujjait.

Korrekciós szemüveget viselt, amely bizonyára a normális

fényviszonyokhoz igazította az előcsarnok rubinragyogású

félhomályát. Selyemtógája mellén látszólag fekete

-címer díszlett.

– Világunkat nemrégiben tisztították meg, Sir, szörnyű áron... és
őurasága teljes mértékű együttműködésével. A népesség selejtje

odaveszett. A gazdaság fel fog virágzani...

– Ó, hogyne. Lám, a mészárlás gazdaságélénkítő hatása!
Jaq ismét feltartotta a tenyerét, és aktiválta az inkvizíció külső

körének démonfejes, elektronikus tetoválását. A sárkánygyíkpáncélt

és korrekciós szemüveget viselő strázsák, akik ezen az utolsó

őrhelyen teljesítettek szolgálatot, azonnal vigyázzba kapták

magukat. Obispal működése jót tett a Sztálindrómon az inkvizíció

tekintélyének.

– Csak a gazdája asztropatáját akarom használni – mondta Jaq.
– Vagy úgy, szóval csillagközi üzenetet kell küldenie? Őurasága
kíváncsi lesz. Bizonyára arról akarja tájékoztatni a feletteseit, hogy

világunk teljesen megtisztult, ugye?

– Az üzenet tartalma csak énrám tartozik.
– Az asztropatánk amúgy is közölheti később őuraságával, akkor
hát mi értelme titkolózni?

Valószínűtlen, gondolta Jaq, hogy az az asztropata bármit is közölni

tudna utána bárkivel... Szinte biztosra vette, hogy az asztropata

nem fogja teljesen érteni az üzenetet, amit rajta keresztül

szándékozik küldeni. Sőt az is meglehet, hogy fogalma sem lesz a

tartalmáról. Az üzenetet az inkvizíció szent nyelvén fogalmazza

meg; az asztropata csak telepatikusan utánaszajkózza majd.

Mindenesetre az asztropata emlékezni fog, és nincs kizárva, hogy

valamelyik tudós a kormányzó kíséretéből meg tudja fejteni a kódot.

Ez alkalommal a dolgoknak úgy kell alakulniuk, mintha az

asztropata összeroppanna felelősségteljes munkájának terhe alatt.

Ey'Lindinek majd finoman gondja lesz rá. Az asztropatán hirtelen ki

fognak ütközni a megszállottság jelei – végzetes

következményekkel.

A csillagközi telepatának amúgy is meg kellene halnia, amikor az

exterminatus megérkezik. Szinte irgalmas szívű gyilkosság lesz ez.

Aprócska homokszem a billiónyi emberhalál hegyszirtje mellett...

– Ó – mondta az udvarmester. – Értesültem róla, hogy a főváros
papi testületét elsöpörte a felkelés. Az ő asztropatájukat tehát nem

használhatja. De mi van a kereskedelmiekkel?

– Kevésbé megbízhatóak.
– Viszonylag azok.
– A viszonylag nekem nem elég. A gazdája asztropatája minden
bizonnyal a legjobb ezen az egész világon.

– Ó, hogyne. Pontosan. Igaza van. Inkvizítoroknak csakis a
legjobbat. Mindenesetre a többi város papi testületei is

büszkélkedhetnek egy-két kiváló egyeddel...

Azok is meg fognak halni, a hűséges papok ezreivel együtt. Az ok.

Elegendő-e az ok, mikor a hidra valódi természete oly ködös és

átláthatatlan maradt?

A hidrának muszáj sötétnek, rontó szelleműnek lennie. A

kézenfekvő megoldás – egy irtó hadtest bevetése – egyszerűen

helytelen kell, hogy legyen. Jaq egy pillanatra eljátszadozott a

gondolattal, hogy csak próbára tették, talán az inkvizíció belső

rendjének valamelyik Titkos Nagymestere, aki azért utasította Baal

Firenzét az ő Sztálindrómra küldésére, hogy lássa, megvan-e benne

az a vasakarat és áttekintőképesség, amely esetleg őt magát is

Titkos Nagymesterré teheti.

Ha így van, az illető Titkos Nagymesternek már tudomással kellett

bírnia a hidráról. Jaq úgy érezte, még egy Titkos Nagymester sem

lenne képes rá, hogy egy egész bolygót megnyomorítson egyetlen

ember próbára tétele végett. Lehetséges lenne, hogy mire Jaq

elküldi az exterminatust elrendelő üzenetet, az utasítását már rég

érvénytelenítették, valahol fényévnyi messzeségben? A vörös fény

úgy lüktetett Jaq szemében, mintha az ő látása homályosult volna el

embermilliók kiontott vérétől.

Körülnézett az előcsarnokban, hogy nem leselkednek-e a közelben

kémlegyek, azok az ügyes kis készülékek, amelyek oly sokáig – míg

el nem orozták tőle őket – az ő parancsainak engedelmeskedtek. A

vibráló fény és a sötét árnyékok gúnyt űztek belőle. Kémlegyek

lapulhattak bármelyik vízköpő tátott pofájában. Kémlegyek

bujkálhattak bármelyik ékkődíszes szarvú gyíkkoponya

szemüregében, amely komor méltósággal díszítette a barokk

falakat.

Jaq egyik kísérőjével sem közölte pontosan, mit szándékozik tenni,

s csak most jutott eszébe, hogy Gugol nem fogadná örömmel

navigátortársai halálát, akik Sztálindrómon ragadnak, mikor

megérkezik az életfaló...

– Ezek szerint – mondta a kövér férfi – az ön üzenete bizonyára
sürgős...

Jaqnak más oka is volt rá, hogy felkeresse Lord Voronov-Vaux

birodalmát, nemcsak az, hogy kétségkívül a kormányzó

foglalkoztatta a Sztálindróm legjobb asztropatáját. Méltatlannak

tartotta volna teljes pusztulásra ítélni ezt a világot, ha nem nyer

előbb betekintést uralkodójának környezetébe.

Mint ahogy az orgyilkosok is otthagyják áldozatuknak a

jelkártyájukat...

A fővárost sem szerette volna még egyszer elhagyni. És azt sem

akarta, hogy... A gondolat megpróbált kihussanni az agyából.

Kegyetlen kézzel utánakapott, és bántóan éles fókuszba hozta.

És azt sem akarta, hogy egy kegyes életű, hűséges testvéri

szervezet asztropatáját kelljen igénybe vennie. Akit – a testülettel

együtt – martalékul fog dobni az életfalóknak.

Gyávaságból jött volna ide, a kormányzó udvarába? Az acélos

szembeszegülés álcája alatt erkölcsi kötelességének méltatlan

tagadása húzódna meg csupán?

– Ne gördítsen akadályokat az utamba – mondta Jaq. – Követelem,
hogy ereszszen be, a Császár nevében!

Futólag eltűnődött rajta, miféle név is lehet az.

Ey'Lindi közelebb libbent az udvarmesterhez, az ujjait tornáztatva.

Gugol szórakozottan babrálni kezdte a homlokát övező

vászonpántot, mintha azzal a gondolattal játszadozna, nem kéne-e

letépni, s lecsupaszítani harmadik szemét, a hiperszemet, melynek

egyetlen ellenséges pillantása ölni képes – hallották ezt már sokan,

de csak kevesen merték próbára tenni az igazát.

– Magától értetődik, hogy őurasága színe elé járulhatnak! – dadogta
az udvarmester. – Egy inkvizítor és a kísérői, hát hogyne! Ámbátor

az időpont talán nem a legalkalmasabb.

– Ez esetben nem ragaszkodom hozzá, hogy beszéljek a
kormányzóval; nekem csak az asztropatája kell.

– Ó... őuraságának előbb beleegyezését kell adnia. Ugye belátja?
Ugye belátja?

Nem igazán, gondolta Jaq. Legalábbis ebben a vérvörös

félhomályban.

A kormányzó belső szentélye minden termek leviatánja volt, melyet

ugyanaz a sivár, vörös fény itatott át, mint az előcsarnokot. A

mennyezet roppant, ködbe vesző ívén túl a napfény világa

uralkodott. Jaq kételkedett benne, hogy akár a legádázabb viharok

is elérik Vaszilarjov legmagasabb régióit. A kinti ragyogásnak

nyoma sem volt idebent.

Jaq most már értette, mi célt szolgált az a különös sisak, amit a

kormányzó az űrkikötőben, a szabad ég alatt viselt. Voronov-Vaux

minden bizonnyal a spektrum vörös hullámhosszán lát a legjobban.

Valószínűleg infravörösben is. A kormányzó ugyanúgy látja az

élőlények által kisugárzott hőt, mint a testüket.

Ez mutáció volt, elfajzás. Mivel azonban az uralkodócsaládot

sújtotta, senki nem mert ellene szólni. Bizonyára hozzájárult a

famíliát körüllengő rejtelmes légkörhöz is.

Tömjénrudak füstölögtek, még homályosabbá téve a termet. A

konzolhidas vasgalériák teraszain hivatalnokok kuporogtak

korrekciós szemüvegben, adatokat rendszereztek, utasításokat

továbbítottak suttogó hangon. Abnormálisan nagy szemű mutánsok

játszottak bonyolult játékokat függőketreceikben háromdimenziós

táblákon. A Voronov-Vaux-klán fattyai? Beltenyésztett korcsok?

Örök fogságra vetett tehetséges tanácsadók?

Jaq érezte az elfajzott gének átható bűzét.

A zsúfolt galériák a leviatán bordáihoz voltak csatlakoztatva. A

bordák között, a földszinten, mély barlangokat alkottak az alárendelt

jelentőségű helyiségek. A gigászi terem szívében fenyőtoboz alakú

márványépület emelkedett egy acélkorongon. A korong bizonyára

mozgatható platform lehetett, mely a kormányzó kedve szerint emeli

a magasba vagy süllyeszti a mélybe mobil magánlakosztályát. Föl a

bolygó kormányzati központjába; le a családi lakrészbe és a

bunkerbe.

Hála legyen a Császárnak, hogy a magánlakosztály éppen itt van,

nem pedig hét pecséttel elzárva, valahol a mélyben.

Libériás őrök eresztették be az udvarmestert és a kíséretében

lévőket a márvány fenyőtobozba. A kövér férfi harsány, kenetes

hangon mentegetőzött. Egy félhomályos belső szobából Jaq

csattanást hallott. Aztán egy hiányos öltözékű lány szaladt ki

hüppögve – a szeme kétszer akkora volt, mint a közönséges

embereké. Az egyik őr karon ragadta, és elvezette.

Lord Voronov-Vaux mezítláb követte a lányt, fekete köntösét

igazgatva, melyen bíborszínűnek tűnő sárkányok tekergőztek a

láthatóság határán.

– Ön egy egész világ örökölt hatalmú ura – hallotta Jaq a saját
hangját. – Én viszont az egész galaxis urának követe vagyok.

– A galaxis egy részének uráé – mordult föl a kormányzó.
– A galaxis emberlakta részének uráé – meredt Jaq vádlón a
mutáns, infravörösben látó szempárba.

– Igaz. De engem nem nevezhet lázadónak! Az előző inkvizítor
keze alá adtam valamennyi hűséges gárdistámat, elfelejtette? Nem

szenvedtek talán iszonyú veszteségeket?

– Szabadna emlékeztetnem, hogy mindez az ön javát szolgálta?
Máskülönben a génorzók néhány évtized leforgása alatt

beszivárogtak volna az ön családjába is, hogy hipnotikus

hatalmukkal megrontsák és beszennyezzék az utódait.

– Nem kell kioktatnia.
– Én egyelőre csak annyit kérek, hogy bocsássa rendelkezésemre a
legjobb asztropatáját.

Most, hogy itt állt a kormányzó előtt, Jaq fáradságosan kimunkált

magyarázatai és megokolásai semmivé foszlottak. Mikor idejött,

valójában pszichikai ösztöne vezérelte, valami meghatározhatatlan,

ám annál erősebb késztetés, hogy föl kell keresnie Voronov-Vaux

udvarát.

Az univerzum pszichikai egyensúlya megkövetelte, hogy Jaq

kárpótlást kapjon minden egyes visszásságért, amit a

Harlekin-ember miatt elszenvedett. Valami igyekezett kiegyenlíteni a

hátrányt, melybe az előző napok során került. Mivel egész éjjel

tiszta szívvel imádkozott, az istencsászár elméjének egy csápja

most úgy noszogatta előre, mint valami őrangyal.

Az exterminatus szörnyű gondolata, mikor felvetődött benne,

teljesen elnyomta ezt az ösztönszálat, egészen mostanáig; csupán

annyi maradt belőle, hogy az exterminatus elrendelése az egyetlen

helyes lépés. Tettre kész lelkesültség áradt szét Jaqban. Csak az

élénkítőszer miatt? Nem. Leheletfinom, de szilárd kapcsolatban

érezte magát a magasabb erőkkel, mintha eggyé vált volna az őt

szimbolizáló Tarot-lappal.

– Hmm – mondta a kormányzó. – De miért? Mit fedezett fel?
Voronov-Vaux zömök, kopaszodó férfi volt, szemlátomást érzéki

alkat. Egy egész bolygó fölött persze csak akkor uralkodhat, ha

képes a szigorra is. Ám a Jaq kérésével kapcsolatban tanúsított

érdeklődése inkább őszinte aggodalomból fakadt, mintsem az

oktalan paranoiából, amely oly gyakran szállja meg az uralkodókat.

Ami azt illeti, a kormányzónak jó oka lett volna a paranoiára, ha

csak haloványan is megsejti az üzenet lényegét, amit Jaq

továbbítani akart.

Jaq hagyta, hogy az intuíciója vezesse, és könnyedén így felelt:

– Remélem, hogy az öntől kapott lojális támogatásra való tekintettel
Obispal inkvizítor nem tesz majd kedvezőtlen jelentést a

Birodalomnak az ön mutációjával kapcsolatban... Én biztosan nem

fogok.

Miért is? Voronov-Vaux nemsokára halott lesz, valamennyi

alattvalójával együtt. A kormányzó összerezzent.

– Harq nem tesz ilyet. Becsületszavát adta.
Szóval itt a megoldás! Obispal gyakorlatilag megzsarolta Voronovot,

hogy ne akadályozza a felkelés brutális erővel történő leverését,

ami emberéletek millióiba került.

Voronov-Vaux-nak az infravörös látása volt a sebezhető pontja; a

Birodalom bármikor hozhat olyan döntést a tisztaság érdekében,

hogy egy mutáns nem maradhat kormányzói poszton. Őurasága

aggódó pillantást vetett Ey'Lindire. Csak nem ismerte fel benne a

hőképéből az orgyilkost?

Talán azt hiszi, hogy már ítéletet is ültek felette, és könnyűnek

találtatott? Sok alacsonyabb rangú úr lépne örömmel a helyébe...

– Akkor hát becsületszavamat adom én is – biztosította Jaq a férfit.
– A jó kormányzó azt csinál a világán, amit akar, feltéve persze, ha
pontosan lerója az adóját kincsekben és emberekben. Vagy, mint az

ön esetében is, fegyverekben. A Birodalom egyszerű különcségnek

tekinti az apróbb mutációkat, semmi többnek. Csak kíváncsiságból

hadd kérdezzem meg, mikor jelentkezett ez a családban?

– Nagyapám idejében.
– Maradjon is így a világ végezetéig! Én szavamat adom. Harq
szavát adta. Gondolom, Zephro is.

– Cornellan, igen... Különös egy alak... Úgy láttam, már-már
ugyanannyira bánja népem kényszerű lemészárlását, mint

jómagam.

Íme: bebizonyosodott. A Harlekin-ember Obispal bűntársa volt, ez

kétségtelen. Hű maradt-e Obispal a Birodalomhoz? Aligha. Kétség

sem fér hozzá: ez az a bizonyíték, amely felé Jaqot az Istencsászár

sugallata vezette.

– Most már használhatom az asztropatáját?
– Igen. Igen, inkvizítor.

– Örömmel látom, milyen lojális a Birodalomhoz.
A jutalmad, gondolta Jaq komoran, az exterminatus lesz. Amint az

asztropatához vezették, azonnal megsejtette, hogy még nincs vége

az ügynek.

A Sztálindróm főasztropatája egy alacsony, törékeny, sötét bőrű

asszony volt. És öreg, rettentő öreg. Aszott arcát mély ráncok

barázdálták. Élénkrőten csillogó haja a valóságban bizonyára

galambősz volt. A lélekforrasztás hajdanvolt gyötrelme opálos

fényűvé tette vak szemét, mintha megalvadt volna benne a fehérje.

Egy botra támaszkodott, amely ugyanakkora volt, mint ő maga.

Nem láthatta szőrmedíszes kamrájában a hívatlan látogatókat, de

mentális úton érzékelte őket.

– Hárman jöttek – szólt dallamos hanglejtéssel. – Egy a látással.
Egy az érzékkel. És egy, aki több annál, aminek látszik!

Jaqnak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy az udvarmester

ravasz tévedésből valami jövendőmondóhoz vezette őket. Am az

öregasszony sötétbíbor ruhája valódi fényben csakis az

asztropatáknak kijáró zöld lehetett.

– Én jöttem a látással – helyeselt Gugol. – A hiperlátással; a
navigátorok szemével.

Én pedig, gondolta Jaq, az érzékkel. Ami pedig Ey'Lindit illeti... nos,

ő lesz az, aki perceken belül megállítja ennek az öregasszonynak a

szívét.

Az asztropata egy szőrmeborítású párkány felé nyúlt; és a szőrme

megmozdult. Kinyílt egy sötéten izzó szempár. Megfeszültek az

aprócska karmok. Az asszony megsimogatta az állatot, ami a jelek

szerint társa és kísérője volt. A lény érzékinek tűnt, érzékinek és

vadnak. Vajon ádáz hévvel védelmére kelne gazdájának?

– Mi ez? – suttogta Jaq.
– Macskának hívják – felelte neki Ey'Lindi, s egyúttal megválaszolta
kimondatlanul maradt kérdését is. – Csak figyelni fog, és

elraktározza magában, amit lát. Ki tudja, mit ért meg belőle? A

reakciói általában önzők és kiszámíthatatlanok.

– Miért tartasz ilyen élőlényt magad mellett? – kérdezte Jaq az
öregasszonytól.

– Szeretetből – felelte az kongó hangon. – Legalább egy tucat
macskám volt, mióta itt élek, de sorra kiöregedtek mellőlem. Ők az

én vigaszom. – Fölemelte aszott karját. – Nézd, itt a nyoma a

legutóbbi karmolásainak. Azokat érzem.

– Most hagyjon magunkra – mondta Jaq az udvarmesternek. A
kövér ember távozott, s behúzta maga után az asztropata

szőrmével bélelt anyaöl-barlangjának bejáratát elzáró

árnyékolófüggönyt.

Ey'Lindi elővarázsolt az övéből egy elektromos gömbizzót, hogy

kiegészítse a kamra egyetlen világítótestének sivár

rubinragyogását. A valódi fényben az öregasszony bőre barna volt,

haja makulátlan hószín, szeme pedig fehér, akár a buggyantott

tojás. A barlang szőrmebélése narancsszínűnek bizonyult, sötét

csíkokkal erezve; a macskalény bundája ugyancsak. A kis állat

pupillája fekete üveggolyóvá szélesedett a teljesen újfajta fény

brutális fellobbanására, majd résnyire szűkült. Szája kinyílt;

megcsillantak az apró, tűhegyes fogak.

A macskalény azonban csak ásított. Ásítással fogadta az idegen

fény teljesen új világát!

– A neved? – kérdezte Jaq az öregasszonytól.
– Az emberek Parsheen mamának hívnak, talán azért, mert
nincsenek gyerekeim, kivéve persze... – és végigsimított a

macskalény hátán.

– Én Draco inkvizítor vagyok.
– Egy inkvizítor? Akkor valószínűleg tudod, milyen sokat égettek ki
belőlem. Nem látok, nem érzékelem sem a szagokat, sem az

ízeket. Csak a tapintás maradt meg nekem...

A macska kéjes mozdulattal megvonaglott, testén remegés futott

végig. Ennek a nőnek valóban áldás lesz a halál...

– Parsheen mama, azt akarom, hogy továbbíts egy üzenetet a
Birodalmi Rombolóhadtestnek a Vindict V. körül keringő állomására.

Ez a kolostorerőd volt a legközelebb eső fészke azoknak a kőarcú

harcosoknak, akikből minden érzelmet kiöltek a kiképzés során, és

akik el tudtak pusztítani egy egész világot. Jaq már tömören

megfogalmazta magában a sorsdöntő utasítást: Ego, Draco Ordinis

Mailei Inqulsitor, per auctoritate Digamma Decimatio Duodecies,

ultimum extermlnatum planétáé Stalindromae cum extrémé

celeritate impero. A három D-s kód már önmagában is elég lett

volna az exterminatus elrendeléséhez. Ennek értelmében fog

cselekedni az inkvizíciónak a bolygó körüli pályán keringő

űrerődben állomásozó missziós testülete is. Jaq kétszeresen is

biztosította magát, mikor belefogalmazta az üzenet szövegébe az

Ordinis Mailei kifejezést; szinte biztos volt benne, hogy a testületbe

az ő rendjének egyik titkos tagját is beépítették. Még soha nem

adott ki ilyen parancsot, soha. A tudat úgy nehezedett rá, mint egy

Halálosztó kategóriájú csatapáncél, lemerült telepekkel; elnyomta,

bebörtönözte; ő pedig kétségbeesetten kapaszkodott az

élénkítőszer és az imák nyújtotta erőbe, hogy friss energiával töltse

fel ezt a páncélt.

– Figyelj rám, Parsheen mama.
Elismételte az agyában visszhangzó szavakat. Lehet, hogy az

asszony nem értette, de hibátlanul utánamondta.

– Most lépj transzállapotba.
A vak asszony teste megremegett, ahogy fényévnyi messzeségben

tapogatózni kezdett a hiperűrön keresztül, s az Adeptus Astra

Telepathica tanítása szerint kapcsolatot keresett egy másik

asztropata tudatával, aki a Vindict V. kolostorerődjében szolgált.

Ám ekkor hirtelen tétovázni látszott.

– Inkvizítor?
– Mi az, öregasszony?
– Egy ilyen rezonáns üzenetet...
– Sugározd. Most azonnal.
Mielőtt még a Harlekin-ember közbeléphetne. A szőrmeborítású

falakon bárhol ott leselkedhetnek a kémlegyek. Lehet, hogy egy

beépített ügynök lapul a közelben, aki bármelyik pillanatban rájuk

törhet öngyilkos rohammal.

– Inkvizítor... Mintha valahol a városunk mélyén kapuk nyílnának
meg a hiperűr felé. És igen, a Sztálindróm többi városában is...

– Azonnal továbbítanod kell az üzenetemet! – Ha a távoli
városokban feltáruló kapukat is érzékeli, lenyűgöző tehetséggel

lehet megáldva... – Mi érkezik ezeken a kapukon a bolygóra?

Az asztropata a fejét rázta.

– Semmi nem érkezik. Különös szubsztanciák távoznak erről a
világról.

– Távoznak? Biztos vagy benne?
– Igen. Élet, ami nem élet a szó szokványos értelmében. Teremtett
formák... Nem igazán tudom megmondani. Alig van tudata. Mintha a

létezése legelején járna. Embriószerű... és vár valamire. Érzem,

ahogy elhagyja a világunkat a kapukon keresztül. Rengeteg apró

kapu! Mi történik?

– Ne továbbítsd az üzenetemet, mama. Megtiltom.
– Hogyan?
– Új tényezők. Ey'Lindi, kell lennie itt valahol egy kémlégynek...
– Ki vagy te, inkvizítor? – kérdezte az asztropata, lassan magához
térve a transzból. – Mi történik?

– A hidránk visszahúzódik a hiperűrbe, ahonnan jött – mormolta
Gugol, félig-meddig neki válaszolva. – Kötve hiszem, hogy még

egyszer rátalálunk.

– Nem tudod nyomon követni a hiperlátásoddal, Vitalij?
– Navigátor vagyok, nem varázsló. Ha nem vetted volna észre,
pillanatnyilag nem vagyunk a hiperűrben. Legalább egyhetes út

választ el minket a belépőzónától.

– A kivételes képességű navigátorok az anyagi univerzumból is be
tudnak tekinteni a hiperűrbe!

– Igen, igen, igen, Jaq. Csakhogy a hidra nem a hiperűrben repül.
Egyszerűen arra használja a kapukat, hogy eltűnjön innen – Zhord

tudja, hová.

– Kárhozat...
Jaq egy kis időre azt hitte, hogy valami igazán csodálatraméltót vitt

véghez. A drákói döntés az exterminatus elrendeléséről helyes

lépés volt, méghozzá az egyetlen helyes lépés, az elszánt kitartás

és a tiszta gondolkodás mintapéldája. Cornellan, aki valahonnan a

városból minden mozdulatukat figyelemmel kísérte a jokaero

képernyőn, azonnal nekilátott, hogy visszaparancsolja a hidrát a

hiperűr káoszába, megmentve ezzel a biztos pusztulástól. így hát

Jaq mentesült szörnyű döntése következményei alól. Csakhogy

most nem tudja nyomon követni azt az átkozott kreatúrát...

Milyen gyorsan cselekedett Cornellan! Pedig a Harlekin-embernek

tudnia kellett, hogy az exterminatus nem sújt le azonnal. Míg a

rombolóhadtest fölszerelkezik, míg a hajók fedélzetére szállítják a

vírusbombákat... Aztán a galaktikus időhöz viszonyított hiperidő...

Legkorábban tíz sztálindrómi nap múlva. Már-már úgy tűnt, mintha

Cornellan ezzel az irgalmas tettel a bolygót szerette volna

megmenteni...

– Kárhozat, elmenekül...
Az öregasszony féltranszba révült.

– Ha ennek a... létformának... magasabb szintű tudata lenne –

motyogta –, rá tudnék telepíteni neked egy postagalambot, egy

pszichikai jelzőmechanizmust. Bár annak a nyomát csak én lennék

képes követni.

– Csakhogy ennek a valaminek diónyi agya sincsen – csattant föl
Jaq –, és amíg mi itt csevegünk, elszivárog az orrunk elől, mint

esővíz a csatornában.

Hangos kiabálás ütötte meg a fülüket. Ahogy Ey'Lindi kioltotta

gömbizzóját, Jaq megpördült, és letépte az árnyékolófüggönyt.

A mesterséges alkonyatban egy igazi fényben fürdő alak közeledett

szökdécselve a márvány fenyőtoboz mögül. A betolakodóból

természetes hullámhosszú fény sugárzott, mintha egy holoruhát

viselő elda lenne. Piruettezett. Meghajolt.

– Cornellan! – Ey'Lindi felszisszent, és egész testében megfeszült.
– Sir Draco! – kiáltotta a fényalak. – Klassz húzás volt, de úgy tűnik,
mégsem eléggé. Gyere, és kapj el! Gyere, és kapj el!

Mit hisz ez a Cornellan, hogy valami ostoba gyerekjátékot játszik?

– Valójában senki nincs itt – intette őket Parsheen mama. – A
térség, ahonnan beszél, üres.

Jaq értette. A fényalak csak hologram volt. A körülötte lebegő

kémlegyek vetítik a levegőbe koncentrált fényhullámokkal.

Ha a Harlekin-ember így a visszájára tudta fordítani a jokaero

felderítőberendezés működését, az azt jelentette, hogy sokkal

jobban ért hozzá Jaqnál. Ezek szerint Cornellan értette a módját,

miként kell speciális rúnákat írni a képernyő köré, és milyen ősi

varázsigéket kell fennhangon idézni, hogy a készülék kétféleképpen

működjön; bár meglehet, megalkotói eredetileg épp erre szánták...

– Hallgatlak – kiáltotta Jaq. – Csupa fül vagyok.
Csak nem azt remélte ez a Cornellan, hogy Jaq és Ey'Lindi

fejvesztve nekirontanak, és tüzet nyitnak? A lézersugarak és

tűlövedékek egyszerűen átsuhannának a fantomon, s talán

eltalálnának valakit a jelenlévők közül, vagy a kormányzó lakhelyét.

Mikor Jaq rájött, hogyan ütötte nyélbe Cornellan a behatolást,

rögtön tudta, hogy nincs minden elveszve.

– Parsheen mama – suttogta –, telepítsd rá a nyomkövetődet arra
az emberre, aki ezt az illúziót idevetítette. Az apró játékszerei itt

vannak a közelben, és azok közvetlen kapcsolatban állnak a húsvér

emberrel, valahol alattunk a városban. Keresd meg a kapcsolatot.

Kapd el.

– Igen... igen... – motyogta transzba esve a nő.
– Mit akarsz tőlem, Cornellan? – kiáltotta Jaq, hogy minél tovább
tartóztassa a fantomképet.

Csak a kormányzó őreiben legyen elég józan ész, hogy ne

nyissanak tüzet... Nyilván látták már a teremben Cornellant, bár

bizonyára nem ebben a különös, ellenséges öltözetben. Bambán

meredtek a fényalakra, amely mintegy varázsütésre jelent meg, s

mégis oly kézzelfoghatónak látszott.

– Ne azt kérdezd – gúnyolódott Cornellan –, hogy mit tehetsz te
értem, hanem azt, hogy mit tehetek én érted?

– Mégpedig?
Jaq megint érezte, hogy próbára teszik, s minden

arcizomrezdülését valami alattomos, manipulatív intelligencia kíséri

figyelemmel.

– Gyere, és kapj el! Ha tudsz!
Az alak pörögve a magasba lebbent, fenyegetően Jaqra emelte

karját, ujjait sistergő energia nyaldosta körül – aztán semmivé

foszlott, ugyanabban a pillanatban, mikor a megriadt őrök tüzet

nyitottak. Rubin lézersugarak szántottak a terem levegőjét, mintha

vékonyka lángfonalak lennének egy tompán izzó kohó belsejében.

Hiába.

Sőt.

A galériáról, ahol egyesek szájtátva bámultak lefelé ahelyett, hogy

fedezékbe vonultak volna, sikolyok harsantak. Néhány monitor

felrobbant. Az őrök túl későn szüntették be a lézertüzet.

– Sikerült? – kérdezte Jaq mohón az asztropatát.
– Ó, igen... Megjelöltem, de ő nem tud róla. A nyomában leszek, és
ő nem fogja észrevenni. Magaddal kell vinned, Draco inkvizítor.

Vigyél el erről a helyről. Megszámlálhatatlan évtizedet töltöttem

ebben az udvarban, és sosem hagytam el, csak lélekben; messzi

csillagok között kóboroltam, de sosem tudtam meg, milyen érzés i

gazán másutt lenni. Örökké azok a szűkszavú kereskedelmi

üzenetek. Mennyi ideje is? Másfél évszázada, vagy kettő.

Megfiatalítottak... Kétszer, talán háromszor? Mert olyan értékes

vagyok... Ó, látni nem látok, de azért érzékelem a környezetemet,

és rettenetesen beleuntam. Az étel hamu a számban. A tömjénfüst

csak fojtogat; aromája nincs. Egyedül a tapintás maradt meg

nekem. Vigyél el innen, valahová messzire.

– Ha Cornellan elhagyja a Sztálindrómot – mondja Jaq nyíltan –,
talán messzebbre leszünk kénytelenek vinni, mint szeretnéd.

Ó, igen, Jaq intuíciója nem csalt, mikor azt sugallta, hogy fel kell

keresnie Voronov-Vaux-t. Ő, Parsheen mama volt az igazi célja az

őrangyalnak, a Császár mindenhatósága e parányi töredékének,

amely mellészegődött.

– Miért riadtam volna vissza tőle, hogy továbbítsam az üzenetedet,
inkvizítor?

Azt hiszed, különösebb érzelmek fűznek a börtönömhöz, melynek

minden fényűzése színtelen számomra? Vagy hogy szeretem ezt a

várost, ezt a világot, ahol hosszú évekig robotoltam?

Szóval mégis megsejtette Jaq üzenetének értelmét...

– De ha úgy érne utol a megváltó halál, hogy egyetlen más helyet
sem tapasztalhatok meg közvetlenül... Ah, az kegyetlen sors volna!

– A kormányzó terméből egy hajó belsejébe – mondta Gugol. –

Lehet, hogy nem leszel elragadtatva a különbségektől.

– Még a hajótokhoz vezető rövid utazás is hatalmas felszabadító
élmény lesz egy ilyen vén mamának.

– Igen, egyenesen a 7brmeníum fedélzetére kell sietnünk – mondta
Jaq. – Most, hogy a hidra a hiperűrbe menekült, hova máshová

mehetne Cornellan?

– Öreg vagy, Parsheen mama – jegyezte meg Gugol kétkedőn.
– Akkor is lépést tartok veletek – ígérte az asszony.
– Mi lesz a macskalényeddel?
– Ming az otthonához ragaszkodik, nem hozzám.
– De te azt mondtad, szereted azt az állatot.
Az öregasszony gyorsan visszabújt puha szőrmebarlang]ába, hogy

még néhány másodpercet töltsön a macskával. Gyengéden

megsimogatta a bundáját, aztán a vállára kanyarított egy szegényes

batyut, amit hímzett hűségemblémák díszítettek.

– Készen állok.
– Ez a legmegfelelőbb pillanat – mondta Ey'Lindi.
A galériákon sebesültek üvöltöztek. Egy konzol elektromos szikrákat

szórt, majd kigyulladt. A kövér udvarmester zaklatott képpel

sürgöttforgott a fenyőtobozban. Mindenfelé őrök vitatkoztak. A

Harlekin-ember nem is szolgálhatott volna jobb elterelő

hadművelettel.

Úton a csővasútállomás felé Jaq felhívta Zhordot a

kézikommunikátorán, és utasításokat adott neki. A felszerelésükből

amennyit csak bír, szállítson át a lakosztályukból a hajóra; ha kéri

valaki, egyenlítse ki a számlát; és találkozzon velük a Tormentum

fedélzetén.

Parsheen mamán egy alkalommal erőt vett a gyengeség. A gyorsan

változó környezet kábává és magatehetetlenné tette – talán az

eszméletét is elvesztette egy időre –, úgyhogy Ey'Lindinek kellett

vezetnie, néhol egyenesen vonszolnia. Ám végül az öregasszony

magához tért, és lépést tartott velük, az orgyilkos helyett inkább a

botjára támaszkodva...

A Tormentum Malorum még a felszíni landolásra képes hajók

körében is különösen karcsúnak és áramvonalasnak számított, s ez

alkalmassá tette, hogy lélegzetelállító sebességgel szelje át a

bolygók légköri burkát, akár fel-, akár leszállásnál. A hajótesttől

csak a hiperűrben használt vezérsíkok álltak el feltűnően, azokat

pedig ügyesen szárny alakúra formázták.

Belülről a jármű távolról sem hasonlított egy független kereskedő

kincsesházához vagy kéjlakához. A Tormentwn az Emberiség

Urának síri temploma volt, gyászos fenségű, zord és elutasító.

Belső elrendezése sötét katakombákra emlékeztetett. Szűk folyosók

kötötték össze a priccsekkel berendezett cellákat és sivár

raktárhelyiségeket a műszereknek és a hajtóműnek otthont adó

fekete kriptákkal. A falakat, a padlót és a mennyezetet tükörsima

szurokkő és obszidiánburkolat borította, amelybe védőrúnákat,

mágikus hatszögeket és szent szövegeket véstek. Az elektromos

gyertyákkal megvilágított falifülkékben az emberiség torz

ellenségeinek jelképes ábrázolásai vonaglottak a hideg tűzben. A

falak sötétre csiszolt síkja százszorosan visszatükrözte ezeket a

táncoló fényeket, mintha maga lenne a megkövült űr, melyben

csillagok és elmosódott ködfátylak pislákolnak. Ablak kevés volt a

Tormentumon, s többnyire ezeket is vicsorgó démonmaszkok

takarták.

Az egyik támfal roppant dombormű volt, mely a vak,

mozgásképtelen Császár töppedt arcát ábrázolta, amint

trónprotézisébe ágyazva fekszik a huzalok és csövek között. Egy

tehetetlenné szikkadt múmia, eleven holttetem, aki az ujját sem

bírja mozdítani – maradtak még egyáltalán ujjak vagy akár

ujjcsontok az életfenntartó gépezetek kusza káoszában? Ám az

emberiség urának elméje éber és hatalmas volt.

Jaq gyakran imádkozott a dombormű előtt. A hajó egész belső

berendezése hite erősítését szolgálta.

Ami Jaq társait illeti... Ey'Lindi a maga szokásos szenvtelen,

kifürkészhetetlen módján viszonyult a Tormentumhoz, a

nosztalgiára hajlamos Zhordot pedig bányászaknákra és

szénbarlangokra emlékeztették a hajó kriptái és alagútjai. A kis

ember elégedetten dörmögve mászkált fel-alá bennük, lelki szeme

előtt föld alatti zömik erődökben veszett orkokkal vívott hősies

összecsapások képei rajzottak.

Gugol, ha az űrben voltak, mindig fojtott hangon motyogott a

bajusza alatt, vagy csak egyszerűen dudorászott – nehéz lett volna

pontosan megmondani. Jaq először azt hitte, hogy a navigátor a

hajtóművek olykor-olykor ki-kihagyó zúgását akarja fenntartani

valami szimpátiás mágiával, varázsigéket mormol nekik, vagy

utánozza tompa duruzsolásukat. Most már sejtette, hogy Gugol a

verseit ismételgeti magában; csiszol egy kicsit a régieken, és újakat

költ hozzájuk. Dúl. Rombol. Pusztul.

Parsheen mama lelkes örömmel itta magába új környezetét. Régi

szállásánál szűkösebb volt ugyan, de kijelentette róla, hogy „fel van

töltve potenciális térrel” – a lehetőséggel, hogy bárhová eljusson a

galaxisban.

Zhord, mikor megérkezett, tisztelettudó incselkedéssel fogadta az

öregasszonyt.

– Egy-két évszázad? Az nem olyan sok. Én legalább háromszáz
évig fogok élni...

– Anélkül, hogy bármit tanulnál belőle – mondta Gugol fölényesen.
– Huh. Azt hiszem, az ember annál tovább él, minél kisebb.
– Akkor talán Hüvelyk Matyikat kéne tenyésztenünk, akik évmilliókig
élnek.

– Savanyú a szőlő, Vitalij! Időnek előtte megöregedtél. Biztos a sok
mászkálás teszi a hiperűrben.

– Ez a különleges képességem, nyápickám. Az, hogy az arcomnak
karaktere van, még nem jelenti, hogy fiatalon fogok meghalni.

– Ne keverd össze a karaktert a ráncokkal. Egyébként azt hittem,
vissza akarsz vonulni valami aszteroidára, hogy a költészetnek

szenteld magad. Ha már itt tartunk, mikor fogsz elszórakoztatni

minket valamelyik sikerültebb agyszüleményeddel?

Gugol bágyadt mozdulattal nyakon vágta a zömiket.

– Elégiákat nem írsz? – kérdezte váratlanul Parsheen mama. –

Gyászdalokat. Siratóénekeket.

– Ha ön felkér rá, drága hölgyem – felelte Gugol gálánsan –,
megpróbálkozhatom a feladattal, bár általában nem ez a stílusom.

– Huh, és velem mi lesz? – tiltakozott Zhord. – Amit mondani
akarok, Vitalij... szóval amire ki akarok lyukadni a magam faragatlan

módján... tudod, nagyon hálás lennék, ha... illetve arról lenne szó...

– A kis ember lekapta a kobakjáról ellenzős sapkáját, és gyűrögetni
kezdte a markában. – Izé. Egy hősi ballada Zhordról, a zömikről, aki

segített fenéken billenteni a hidrát. Öreg napjaimra. Elmagyaráznám

neked a sorképletet meg a verslábakat. Tudod, ha megérem a

háromszázadik évemet, Eleven Ős leszek, és egy Eleven Ősnek

szüksége van egy hőskölteményre. Ha megérem az ötszázat... –

Sután elvigyorodott. – Akkor pszi lesz belőlem. Ó, Parsheen mama,

te bizonyos tekintetben máris Eleven Ős vagy. Azt hiszem,

tiszteletreméltó kort értél meg ahhoz képest, hogy tiszta vérű

embernek születtél.

– Tiszteletreméltó kort? – visszhangozta az öregasszony
hitetlenkedve. – Pszinek lenni áldás? Engem mindentől megfosztott

a tehetségem.

– És erről a sanyarú sorsról szóljon az elégia? – kérdezte Gugol.
– Ó, nem. Ó, nem – Parsheen mama nem időzött tovább a témánál.
– Te milyen idős vagy, Zhord?
– Ó, csak úgy ötven körül. Birodalmi szabványévekben.
– És folyton ide-oda pattogsz, mint valami gumilabda – kacagott föl
Gugol. – Talán tényleg eposzt kéne írnom rólad meg a

naivságodról.

– Nyápic vagyok, az igaz. Méghozzá agyafúrt nyápic; és igaz ez is.
De – és itt olyan tekintetet vetett Ey'Lindire, mint egy bánatos

kölyökkutya – néha az én szívem is nehéz.

Ey'Lindi elkomorodott.

– Az enyém is. Más okokból.
A hajóra érve gyorsan megszabadult érzéki, csábító öltözetétől, és

most az orgyilkosok testhezálló fekete tunikáját viselte.

Jaq is levetette rikító színű kereskedőruháját, s rendjének díszes,

fekete, csuklyás uniformisát öltötte magára.

A művi fodrozású fekete selyemből varrt fedélzeti egyenruhában

feszítő Gugollal együtt úgy néztek ki, mint három szikár, ragadozó

denevér, a falak hamis űr ködében megsokszorozódva, akár az

éjszaka szentjánosbogarait faló éhes árnyalakok.

Parsheen mama féltranszba révedt.

– Figyelmeztetlek titeket, hogy a Cornellan nevű férfi sietve
közeledik az űrkikötőhöz.

Egy héttel később a Tormenturn Malorum a Fényfátylakat üldözve –

nem akarták utolérni Cornellant, csak a nyomában maradni –

belépett a Káosz fortyogó óceánjába: a hiperűrbe.

Parsheen mama csak akkor mondta meg Jaqnak.

– Egyébként továbbítottam az üzenetedet.
– Miféle üzenetet?
– Az üzenetedet a Vindict V.-re. Még Vaszilarjovból.
– Vond vissza! – kiáltotta Jaq. – Azonnal!
A vak nő elmosolyodott, késpengevékony, embertelen mosollyal; ő,

aki kisgyermekkora óta nem látott mosolygó arcot, még a tükörben

sem.

– Innen, a hiperűr mélyéről? Lehetetlen. Igazat beszél vajon? Jaq
nem tudta.

– Ebben az esetben – mondta – lépjünk vissza a normáltérbe.
– És veszítsük el Cornellan nyomát? Amíg mi az anyagi
univerzumban fecséreljük az időnket, az ő hajója továbbhalad a

hiperűrben, és kikerül a hatósugaramból.

– Biztos vagyok benne, hogy a hiperűrből is tudsz üzeneteket
továbbítani.

– Én pedig abban vagyok biztos, inkvizítor, hogy nem. Az ilyesmi
meghaladja a képességeimet. Ha meg is tanítottak volna rá, rég

elfelejtettem már. Ne feledd, kérlek, hogy életem nagy részét a

Sztálindrómon töltöttem, egy sivár barlangba zárva. Soha nem

ismertem a csillagjárás örömeit. Így hát, ha meg is próbálkoznék

vele. a feladat megkövetelné az

osztatlan figyelmet. Akkor pedig könnyen elveszíthetem a

zsákmányod nyomát.

– Hazudsz.
– A kínzóeszközök alkalmazása – mondta az öregasszony alig
odafigyelve – kétségkívül megnyomorítaná a telepatikus érzékemet.

Jaq szerette volna, ha Parsheen mama ezt meg sem említi.

Kínzáshoz folyamodni a hiperűrben – ráadásul egy tehetséges

asztropatával szemben – kész őrültség volna. Lehet, hogy a

Tormenturn nincs eléggé felvértezve a gonosz kisugárzások ellen;

márpedig semmi sem valószínűbb, hogy áthatol a valóságot a

Káosztól elválasztó vékony hártyán, mint a fájdalmak gyötörte agy

mentális sikolya. És ez szinte biztosan magára vonná... a Káosz

hiénáinak figyelmét.

Gugol várakozóan nézte őt navigátori székéből. Közben a nyakában

lógó ikonokat és amuletteket babrálta, amiket mindig felvett a

hiperűrben.

– Jaq?
– Megyünk tovább – mondta Jaq, és fogát csikorgatta tehetetlen
dühében.

A hiperűrben gyorsabban telik az idő, mint az anyagi univerzumban,

egyúttal azonban változékony is, kiszámíthatatlan. Parsheen mama

körülbelül egy hete küldte el az utasítást az exterminatusra. A

rombolóhadtest már a belépőzónában járhat, vagy közvetlenül

indulás előtt áll. Vajon milyen gyorsan érnek a Sztálindróm

közelébe, miután beléptek a hiperűrbe?

Jaq maga elé képzelte, ahogy a hadtesthez beosztott papok

fennkölt és magasztos utasításokkal látják el a kőarcú

rohamosztagosokat, felkészítik lelküket az irdatlan feladatra, mely

minden képzeletet felülmúlóan rettenetes, egyszersmind azonban

szinte elvont. Mennyivel szívesebben állnának azok a harcosok

szemtől szemben az ellenfelükkel!

Ha a Sztálindróm kormánya rádöbben, hogy mit jelent számukra a

halálflotta érkezése, az orbitális védőpajzsok kitarthatnak egy

darabig. Egy napig. Néhány óráig. Az Armageddon csakhamar

lesújt majd – bár odafentről szinte bűntudattal fogják a menetét

figyelemmel kísérni.

Világok millióiból ugyan mit számít egy?

Igenis számít. Mert újabb veszteséget jelent a Birodalom számára.

A Birodalom gránitsziklája, mely a rosszakaratú Káosz ingatag

futóhomokján nyugszik, nem viselheti el a végtelenségig az

anyagában keletkező hajszálrepedéseket. És amúgy is elég

viharvert már az a szikla.

Ha pedig végül ledől, magával rántja a pusztulásba az egész emberi

civilizációt, mint ahogy már megtörtént egyszer – csakhogy ezúttal

nem lesz újrakezdés. Nem szabad ledőlnie. Különben a Káoszból

elszabadult démonok fognak tivornyázni a világban.

Igenis számít! Jaqnak eszébe jutott a kövér udvarmester és Lord

Voronov-Vaux, aki mindent vörösben látott ugyan, de nem

vérszomjasan, a nagy szemű lány, aki kiugrott az ágyból; és a

génorzók felkelésének valamennyi túlélője, akik abban a reményben

próbálják elviselni a szomorú gyászt, hogy legalább az életük

folytatódni fog a szörnyű csapás után.

Mindannyian odavesznek, mindannyian.

És még csak nem is úgy, ahogy évekkel ezelőtt Olviának kellett

meghalnia a Császár szolgálatában – pusztulásuk egyetlen őrült

öregasszony bosszúszomját fogja csupán csillapítani. Vajon ha

majd eljön az idő, ráhangolja-e magát Parsheen mama a

Sztálindrómon maradt asztropatatársak haldoklásának telepatikus

hullámaira?

Persze Jaq megparancsolhatná Vitalijnak, hogy térjen vissza a

közönséges űrbe, és kétségtelenül engedelmességre tudná bírni

Parsheen mamát. Ő maga, személyesen. Nem hagyná a dolgot

Ey'Lindire...

Am akkor talán sohasem derülne fény egy iszonyatos, rejtelmes

összeesküvésre...

– Megöltél egy világot – vádolta meg az öregasszonyt.
– És most annak a világnak siratóénekre van szüksége – mondta
Parsheen mama. – Fedélzeti költőnk versbe foglalhatja a

Sztálindróm halálhozó, fekélyes őserdőit, amiket sosem láttam;

gennyes sebhelyeket, amiket pusztító fegyverek serege hasított

azokba az őserdőkbe; és a szirtvárosok százait, amiket úgyszintén

nem láthattam, rabszolgaként robotoló verítékes fegyvergyártóikkal.

Beszélhet a trófeákra vadászó gyíkbőr ruhás nemesekről, az

áthevült testektől bűzlő orgiákról és a szemek mutációiról, valamint

egy magányos, fehér hajú nőről, akinek kiperzselték az

érzékszerveit, és örökre bezárták egy szőrmével bélelt barlangba,

noha elméje a csillagok rónáin kalandozott; és mindazon

csillagokon és világokon, amelyeket lélekben bejárt, ám egyetlen

rokon szellemet sem talált, aki megértette volna őt, aki szeretettel

fogadta volna, aki...

– Elég! Később majd kivégeztetlek – ez kötelességem.
– Nem törődöm vele különösebben.
– Majd fogsz, Parsheen mama, majd fogsz. A végén, amikor már
késő, mindenki törődik vele. Amikor már szívből kívánják a halált,

de még nem adatik meg nekik.

– Talán – mondta az asztropata – rólad kellene megírni a naivság
balladáját. Én hús-vér alakban elkerültem abból a nyomorult

udvarból: fényévekre vagyok tőle, fényévtizedekre. Minden

fényévvel visszakapok egy esztendőt elveszett életemből.

– És mi van a macskalényeddel? – kérdezte az öregasszonytól
halkan Ey'Lindi.

Könnyek szöktek Parsheen mama vak szemébe.

Jaq Dracót néhány pillanatra a tökéletes hiábavalóság bénító érzete

szállta meg.

3.
Ha valaki elég ostoba lenne ahhoz, hogy űrruhát öltsön, és

kimásszon a légzsilipen, semmit sem látna a szó megszokott

értelmében – kivéve azt, ami az anyagi világból való.

A hiperűr birodalmában nem ragyogtak sem csillagok, sem fénylő

gázködök, mivel nem voltak. De nem uralkodott teljes sötétség sem,

mint éjfélkor a kutak mélyén; itt még a sötétség – a fény ellentéte –

sem létezett.

Az érzékelés más hullámhosszain nézve persze a hiperűr távolról

sem volt üres, valósággal átitatták a potenciális létezés csírázó

formái. Vitalij Gugol hiperképernyőjén szivárványszínben játszó

energialeves bugyogott, melyet hol fürge, hol lomha áramlatok

szőttek át, s itt-ott örvények és széltölcsérek tarkáztak.

Ez volt az a tartomány, amely összetartotta a Birodalmat, mivel rajta

keresztül a hajók napok – vagy legfeljebb hónapok – alatt el tudtak

jutni a távoli csillagokra, nem kellett évezredekig vándorolniuk az

anyagi világban.

De ez volt az a tartomány is, ahol Jaq ősellenségei gyülekeztek; a

végtelen régió, ahol a Káosz energiái torz tudatra ébredtek, s

kikristályosodott bennük a szándék, mely végső ellentéte volt

mindennek, ami valós és igaz.

Igen, a hiperűrviharok roppant állóhullámai nagy hatalmú

entitásokként életre keltek. Ezek a lények azoknak a halandóknak a

dühéből, szenvedélyéből és önzéséből táplálkoztak, akiknek lelke

visszaszállt ide, hogy beleolvadjon az energia végtelen tengerébe.

Ezek a pöffeszkedő hatalmak alsóbbrendű démonokat teremtettek.

A saját perverz esszenciájukból megformált manifesztációk

ráakaszkodtak a sebezhető pszik tudatára, és némi hatalmat

ajánlottak ezeknek a mohó, ostoba, becsvágyó halandóknak;

láthatatlan huzalokon lógó bábfiguraként játszadoztak velük, míg a

gonosz öntudatlan eszközévé nem torzultak, végül pedig

elemésztették őket.

Így akarták a Káosz sátáni hatalmai megváltoztatni a világegyetem

szubsztanciaját, és elpusztítani az emberi nem messzire nyúló, ám

alapjában véve törékeny birodalmát, melyben egyelőre a józan,

romlatlan ész uralkodott – a józan, romlatlan ész, amely

engesztelhetetlen vadsággal kénytelen megvédeni magát...

Mindezt Jaq a kiképzése során tanulta meg az inkvizíció

főhadiszállásán, a kanyargós kilométerek ezreit beszövő

labirintusban, amit a nyers sziklaágyakba vágtak, a Föld délsarki

kontinense jégsapkájának oltalmazó, masszív tömege alatt.

– Az Astronomican teljesen tiszta – jelentette Gugol. – Déli
deklináció nyolcvankettő egész egy tized, rektaszcenzió tizenhét

egész hét tized. Jelentősebb hipervihart nem észlelek a közelben.

A hiperképernyő szivárványszín ebihalaktól hemzsegő tartályra

emlékeztetett, amelyben vadul örvénylik a nyúlós folyadék.

Betekintést engedett nekik a hiperűrbe, akár a tükörüveg, amelyik

csak egyik oldalról átlátszó. A hiperűrből semmi nem hatolhatott be

a Tormentum Malorumba, mert a hajót – a valóságnak ezt az apró

buborékát – energiamezők és nagy hatalmú oltalmazó hatszögek

védték.

Persze Gugol a harmadik szemével jóval messzebb látott a

hiperűrnek annál a szekciójánál, amelyet a képernyő mutatott –

egészen a Császár sajgó-fájó vezérsugaráig.

A kevésbé védett járművekben utazó csillagjárók olykor karmok

kaparászását hallják a külső burkolaton, vagy összefüggéstelenül

nyöszörgő hangokat, buja suttogást, dühödt ordításokat. Ha a hajó

energiabőre átszakad, a démonok ektoplazmikus alakot öltve

begyűrűzhetnek a belsejébe.

Inkább Slaanesh szirénjei legyenek, mint sívó hárpiák! Akkor talán

kellemesebb lesz a halál. Vagy csak hosszadalmasabb.

Az inkvizíció főhadiszállása megavárosnyi méretű útvesztője volt a

barokk csarnokoknak, alvótermeknek, szentélyeknek, meditációs

helyiségeknek, könyvtáraknak, szkriptóriumoknak és

gyógyszertáraknak, tömlöcöknek, teológiai laboratóriumoknak, pszik

számára épített edzőtermeknek és gyakorlótereknek.

Az inkvizítormesterség külső titkaiba, legyenek azok elméletiek vagy

gyakorlatiak, a növendékeket mind zord, kiégett, bölcs és öreg

adeptusok avatták be, akik már visszavonultak a csillagok

mezejéről.

Jaq nagy iramban sajátította el a szükséges ismereteket; ám már

ekkor nyilvánvaló volt, hogy sohasem lesz belőle sem dogmatikus

elme, sem az elnyomás művészetének hivalkodó specialistája.

– Miért? – kérdezte folyton. – Miért?
A kérdéseket mindig tisztelettudóan, a kellő alázattal tette fel, ez

azonban mit sem változtatott a tényen, hogy ismeretlen hangot

adott a kételyeinek. Egy szép napon az egyik oktató azt mondta

Jaqnak:

– Rajtad van a szemünk.
Jaq félt, hogy eretneknek fogják bélyegezni; de nem ez volt az ok,

amiért különleges figyelmet szenteltek neki.

– Cornellan a hatósugaram kétharmadánál jár – közölte Parsheen
mama, aki meggyilkolt egy világot.

Zhord lámpák és elektromos gyertyák fényénél dolgozott a hajtómű

komor kriptájában: a gépszörnyeteget toldozgatta, amely

keresztülröpítette őket a hiperűrön. Csak csavarkulcsokat és

kombinált fogókat használt – mélyen lenézte a különféle mágikus

rúnákat és Utániakat, amik a legtöbb technikus szemében minden

gépi berendezés karbantartásához nélkülözhetetlenek voltak.

Jaq füstölőrudakat – fekete lótuszt, mirhát és vegai erényfüvet –

gyújtott az obszidián-burkolatú vezérlőteremben. A szellőzőrendszer

vízköpői halk zúgással szívták be az illatos füstöt, amely aztán

különös fodrokban gomolyogva szállt elő az orrlyukaikból, mintha az

esetleg odakint leselkedő démonok öltenének benne illékony alakot.

Jaq gondolatai tovább kalandoztak a kiképzésétől. Emlékezete

hosszú esztendőket ugrott át, ahogy az anyagi világban is fényévek

maradtak el a hiperűrben száguldó

Tormentum mögött.

Minden esküjét letette mint utazó ügynök. Világok tucatjain szolgált,

engesztelhetetlenül és következetesen irtva a megrontott psziket és

eretnekeket – sohasem esett túlzásokba, bár buzgalma csorbítatlan

maradt.

Mindig kész volt a kételkedésre – mielőtt, mint az sajnos gyakran

megesett, minden kételyt kénytelenségből félre kellett tennie.

Sohasem fordult elő, hogy bosszúszomjas ellenségek puszta

szavára kivégeztetett volna egy boszorkányt.

És eljött a nap, amikor egy idős, palástos inkvizítor aktivizált egy

olyan tenyértetoválást, amihez hasonlót Jaq még soha nem látott,

és kimondta a szavakat:

– Belső rend.
Fogaskerék a fogaskeréken belül...

Ey'Lindi valamiféle izometrikus edzőgyakorlatot végzett, talán hogy

felszabadítsa magát a nyomasztó tudat alól, hogy a hiperűrben

tartózkodik. Ez néha komoly szellemi migrénhez vezetett, valami

sajgó fájdalomhoz az ember lelkében.

Ellazult. Megfeszült. Aztán lassan táncolni kezdett. Minden

mozdulat, minden lépés, a végtagok és az ujjak minden egyes

rezdülése egy bonyolult halálszertartás része volt. Ey'Lindi most

saját orgyilkosszektájának papnője volt, a végzet valamely sötét

rituáléjába bonyolódva, amely kedvesnek és ártatlannak látszott,

valójában azonban távolról sem volt az.

Parsheen mama figyelte. Mentális térérzéke segítségével talán lelki

szeme előtt befejezte a lerövidített mozdulatokat, érezte a halálnak

a levegőben vibráló szövedékét. Az öregasszony torzan

elmosolyodott; ráncokkal redőzött barna arca fodrozódó vízbe

dobott maszknak tűnt.

Vitalij Gugol verselni kezdett.

„Halál hölgye táncát ropja, Lélegzetem elorozza. Márványcsókja

gyilkos méreg, Három szemem reá réved. Megsimogat; csontom

roppan, Sebzett szívem nagyot dobban. Sajgó lelkem szegény árva

– Halál hölgye táncátjárja.”
A navigátor megborzongott, és ismét az odakint fortyogó

immatériumnak szentelte minden figyelmét, veszedelmes örvények

után kutatva. Aztán kissé színtelenül egy régi navigátordalt kezdett

dúdolni. Az elveszett lelkek tengerét.

Parsheen mama az üres levegőt simogatta. Csak nem a

macskalényét akarta megnyugtatni, miközben hullani kezdtek a

vírusbombák?

Jaq felidézte magában a következő esztendőt, mikor Baal Firenze

megjelent az életében. Mert voltak fogaskerekek a fogaskerekeken

belüli fogaskerekeken belül is. Az inkvizíció távolról sem volt a

Káosz mocska elleni küzdelem alfája és omegája; és nem jelentette

az utolsó állomást az inkvizíció titkos belső rendje sem.

A Pörölyrendet, az Ordo Malleust több ezer éve alapították, a

legnagyobb titokban – még azelőtt, hogy a sebesült Császár

visszavonult volna életfenntartó trónprotézisébe. Egyik mottója az

volt: Ki őrzi az őrizőket? A rend még az inkvizíció nagymestereit is

kivégeztette, ha ezek a nagy hatalmú személyek jelét adták, hogy

elhajlanak az igaz tisztaság és engedelmesség alapelvétől.

Fő feladata azonban a démonok megértése és elpusztítása volt.

Jaq megtanulta a nevét a Káosz nagy entitásainak: Slaanesh, a

kéjenc; Khorne, a vérmocskos; Tzeentch, a mutátor; Nurgle, a

ragályhozó. Ezeket a neveket nem lehetett könnyelműen emlegetni.

Az emberi lények túlságosan gyakran tanúsítottak szó szerint

végzetes vonzalmat az ilyen méreg-mocskos hatalmak és alárendelt

démonjaik iránt; ez tulajdonképpen természetes is volt, hiszen ezek

a káoszivadékok a hajdan élt lelkek alantas szenvedélyeinek

váladékából olvadtak össze.

A Pörölyrend tagjainak kiképzése és felkészítése sokkal keményebb

volt annál, mint amin Jaq inkvizítornövendék korában átesett. Egy

vérfagyasztó szertartás csúcspontján olyan esküket tett, melyeket

élete végéig hétpecsétes titokként kellett őriznie.

Hogyan is felejthetné el az első démont, amellyel természetének

teljes ismeretében bocsátkozott harcba? Győzelme emlékét

élénkvörös tetoválás örökítette meg a combján.

Jaq testét a ruhája alatt most már valósággal elborították az ilyen

tetoválások, az arcát azonban szabadon hagyta, a titoktartás

végett...

A bolygót Zeus VI-nak hívták; elmaradott mezőgazdasági világ volt.

A zeusi parasztok földet műveltek, és állatokat tenyésztettek. A

csillagokról azt hitték, lyukak egy hatalmas takaróban, amit a mesés

Császár húz az égbolt elé minden alkonyatkor. A napjuk olyan

halványan sütött, hogy egy elébe emelt ököl ki tudta oltani a fényét

delelőjén. Ha nappalonként egész égboltot betöltő fény ragyogná be

őket, minden lángra kapna és elhamvadna a perzselő hőségben!

Márpedig nyilvánvaló, hogy valójában az egész ég boltozat gyilkos

sugárzásban úszik, hisz éjszakánként a Császár egyik látóhatártól a

másikig húzódó takarójának felfeslett foltjain keresztül átszűrődnek

a halálhozó fény foszlányai.

A parasztok sánta gyermekeket áldoztak a mennyei takaró tartónak.

Ettől ugyan nem zárultak össze a nyílások a takarón, de legalább

nem keletkeztek további lyukak sem.

Ezen a tudatlan világon aztán létesült egy kicsiny, jól felfegyverzett

kolónia; tagjai „A Takarószegély Őrei”-nek nevezték magukat.

Talmi prédikátorok kezdték fennen hangoztatni, hogy a parasztok

ostobán járnak el, mikor nyomorék csecsemőket áldoznak a

Császárnak. Torz korcsokat! Ezért olyan ütött-kopott az éjszaka

takarója. Mostantól kezdve a parasztoknak érettebb, ép testű fiúkat

és lányokat kell felajánlaniuk, akik viszonylag jóképűnek és

csinosnak számítanak. A tiltakozó szülőket a megvadult tömeg

ízekre tépte mint eretnekeket. Az új szekta húsz év leforgása alatt

megszilárdult, temploma az Őrök kupolás városa volt, amit egy

kiterjedt barlangrendszer fölé építettek.

A végső összecsapásban Jaq és a kíséretében lévő Szürke

Lovagok őrjöngő hívek százain verekedtek magukat keresztül,

akiknek mindegyike magán viselte a Káosz jelét – itt egy csáp, ott

egy fullánk, haj helyett tapogatók, szívókorongok, karmok, így

jutottak el a gyülekezet főmágusáig, aki a barlangok mélyén húzta

meg magát, ahol nyomorultul nyöszörögtek ketrecükben a fiatal

rabok.

A mágus puffadt, szarvakkal ékes hermafrodita volt, epét izzadó

méregzöld bőrrel. Ráncos pocakján nedvedző nemi szervek nyílásai

tátongtak. Hosszú, izmos nyelve ide-oda csapkodott, s úgy

ízlelgette a levegőt, mintha önálló érzékszerv lenne, amely

kiegészíti a gombostűfejnyire zsugorodott szemek működését. De

nyilvánvaló volt, hogy másra is használta.

Maró pézsmaillat úszott a levegőben. A barlang tetejéről

drágaköves csúcsú sztalaktitok lógtak, melyek tompán fénylettek,

akár megannyi lámpás. Fénylett a mágus is. Förtelmes testéből

foszforeszkáló ragyogás áradt, mintha belülről rohadna; mintha

ablak nyílna benne valami túlvilági, buja fényre.

A mágus egykor emberi lény volt; teste most annak a démonnak a

hiperűri alakját tükrözte, amely megszállta és fokozatosan

átváltoztatta őt.

A mágus harcolt; szédítően züllött vágyak obszcén delíriumát

sugározta feléjük. A Szürke Lovagok, bár pszicsuklyák védték őket,

meginogtak. Jaq minden mentális kiképzése dacára érezte, hogy

torzulni kezd belülről. Látását élénkrőt miazma ködösítette el.

A lövések célt tévesztettek, irányt változtattak, mintha a mágus

dróton rángatott bábuként mozgatná támadóit, s kényszerítené

őket, hogy egymás ellen harcoljanak.

Két Szürke Lovag meghalt. Jaq azonban felvértezte magát saját

elkínzott tisztaságával, és egyszerre tüzelt a pszipuskából meg a

sorozatlövőből.

A mágus hosszú pillanatokig megőrizte az alakját, és Jaq már-már

kétségbeesett.

Aztán a szörnyeteg zöld teste kipukkadt, akár egy mocsokkal teli

ballon, undok szennyel fröcskölve be a barlang falait és a reszkető

fiatal rabok ketrecét – ez volt az utolsó alkalom, hogy rajtuk hagyta

a bélyegét.

Jaq bal combján zölden foszforeszkáló tetoválás ábrázolta a

mágust.

A többi démon, amellyel később szembekerült, ha lehet, még

visszataszítóbbnak bizonyult.

– A hidra nem démon – mormolta magában. – De hogy lehet az,
hogy a hiperűrből való, és mégsem a hiperűr valamelyik hatalma

irányítja?

Az Ordo Malleus démonológiai laboratóriumainak – a rend Elméleti

Páholyának – értesülnie kell erről a különös új létformáról. Jaq

imádkozott, hogy a Harlekin-ember elvezesse hozzá.

Gugol gyakorlatilag nullára csökkentette a Tormentum sebességét.

A hajó mozdulatlanul lebegett az elveszett lelkek tengerén, mint a

valóság illékony buboréka, utasai pedig tűnődve nézték a

hiperképernyőt.

Egy gigászi roncs sodródott a kísértetiesen csillámló űrben, a

hipertér szeszélyes áramlatainak kényére-kedvére bízva; a

Fényfátylak úti célja. Cornellan hajója az előbb tűnt el az egyik

sötéten ásító nyílásban.

A roncsot nem egyetlen szerencsétlenül járt jármű alkotta. Sokkal

több volt ennél. Titáni összevisszasága őrült emberek és őrült

idegen lények zavaros elméjéből fakadt. Legalább tízezer éves

lehetett, annyira viharvertnek, himlőhelyesnek és réginek tűntek

egyes részei.

Valahol a legmélyén lennie kellett egy hajómagnak, amely eltévedt

a letűnt ősidőkben, vagy elvesztette a vezérsíkjait, és nem tudott

visszatérni az anyagi univerzumba.

Talán meghalt a navigátora, szétroncsolták az elméjét a begyűrűző

démonok. Esetleg hiperviharba került, és mikor a védőrúnák

felmondták a szolgálatot, letörtek a vezérsíkjai.

A túlélők bizonyára foggal-körömmel kapaszkodtak az életbe, s

közben eluralkodott rajtuk a téboly és a kétségbeesés;

leszármazottaik – ha voltak – űrkor csókká degenerálódtak.

Az évezredek során aztán újabb roncsok és eltévedt járművek

csatlakoztak az elsőhöz, hol darabokban, hol egészben; egyesek

talán hajótörést is szenvedtek a rákos daganatként burjánzó

fémszörnyön, mely időközben köb kilométeres nagyságrendűre

dagadt.

Az újonnan érkezettek között több mélyűri hajó is volt, amely

sohasem szállt le a bolygókra. A roncsból csipkézett szélű bástyák

és támpilléres tornyok álltak ki lehetetlen szögekben, mintha a

barokk repülő kastélyok ismételten egymásnak ütköztek volna.

Az egész roppant tömeg valami szelvényezett fémbálnára

emlékeztetett, amiből mindenféle áttételes rákdaganatok sarjadnak.

Egzotikus alakú keresztantennák meredeztek. A konzolokon

göcsörtös testű vízköpők sorakoztak, mintha a hiperűrbe

okádnának. A mocskos üvegű galériák alatt közlekedőhidak eltorzult

roncsai lógtak. A hajótesteket gazdagon díszített uszonyok és

taréjok tarkázták. Egy zsilipsort törpe szobrok szegélyeztek, egy

másikon vésett rúnák ékeskedtek. Az ágyútornyok vicsorgó

farkasok és sárkánygyíkok alakját viselték. Egy roppant, tátongó

kapu ásított a

Tormentum felé; élénkvörös plasztacél ajkak csupasz

ében-fogakkal, melyeket aranyló varázsszövegekkel róttak tele. Ez

a kapu valami végtelen, kövér férget igyekezett lenyelni – vagy talán

kiokádni a hiperűrbe?

A roncs körül úgy tekergőztek a hidra viaszos csápjai, mintha

nyüzsgő gilisztákból font koszorúfüzérek lennének. Kocsonyás

csápok kígyóztak ki az ablakokon és a burkolat repedésein.

Szívókorongos karok lebegtek lusta mozgással a hiperűr

áramlataiban, akár a hínár a folyó sodrában. A szörnyeteg egyes

részei – hatalmas, puffadozó részek – lomhán lüktettek,

szétmarcangolt altestekből kiömlő belek benyomását keltve. Mások

csaknem elszakadtak a nagy egésztől; vékony nyálfonalakon lógó

roppant turhák. A roncs óriási volt – a hidra valószínűleg még

nagyobb.

Jaq hálát adott az emberiség urának, hogy épségben ideértek. Nem

kellene hálát adnia Parsheen mamának is?

– Nem tudnál egy kicsit közelebb menni? – kérdezte Gugoltól. –

Persze úgy, hogy biztos távolban maradsz a hidracafatoktól.

– A kérdés szerintem az, hogy a cafatok biztos távolban akarnak-e

maradni tőlünk, Jaq.

– Majd kiderül. Az előbb mintha láttam volna egy szabad üregfélét.
Bal felső kvadráns, látod?

Valóban. A tapogatózó fürkész, kocsonyás csápok nem tömték el a

roncs mélyére nyíló összes potenciális bejáratot.

Miközben a navigátor a pályamódosító fúvókák segítségével lassan

közelebb noszogatta a jelzett ponthoz a Tormentum Malorumot,

Jaqban valami különös, intuitív biztonságérzet kezdte háttérbe

szorítani a roncs és a hiperűr által sugárzott félelmet. Óvatosan

ráhangolta mentális érzékszervét a különös érzésre, s végül szinte

biztos volt benne, honnan ered.

A Tormentum ismét csaknem mozdulatlanul lebegett a roncs

barázdált, himlőhelyes szirtfala mellett. Még mindig százméteres

nemlétűr ásított közöttük; ennyi választotta el a hajót a tépett szélű

hasadéktól, amiben akár több nehézpáncélzatú űrgárdista is elfért

volna egymás mellett. Bárcsak lennének ilyen harcosok a

fedélzeten!

Gugol idegeskedett.

– Ha közelebb megyünk, bármilyen hirtelen támadó hiperhullám
nekisodorhat minket...

– Elég ez is – mondta Jaq. – A fennmaradó távolságot űrruhában
fogjuk megtenni.

A navigátor arcából kifutott a szín.

– Azt akarod mondani, hogy hagyjuk el a hajót... éppen itt?
A zömiknek egy pillanatra a foga is vacogni kezdett.

– Izé, főnök, csa... csak nem egy hip... hiperűri sétára célzói?
– De hát ez őrületes kockázat – tiltakozott Gugol. – A hiperűrben
bárhol megjelenhetnek... dolgok. Olyan dolgok, amiket inkább nem

szeretnék megnevezni!

– Biztonságban leszünk – mondta Jaq. – Nagy erejű démonvédő
mezőt érzékelek a roncs körül. A mező elég nagy kiterjedésű. Mi

pont a szélén leszünk. A démonivadékok képtelenek behatolni ide,

hogy manifesztálódjanak. Szinte teljes biztonságban elhagyhatjuk a

Tormentum védőpajzsát.

Zhord bizonytalanul toporgott, aztán megköszörülte a torkát.

– Legalábbis szerinted... Izé, nem csak azért mondod ezt nekünk,
hogy, izé, felvidíts minket?

– Damnatio! – káromkodta el magát Jaq. – Mit gondolsz, bolond
vagyok?

– Jól van, jól van, hiszek neked, főnök. Védve leszünk.
Az, hogy a roncsot energiamező védi démonok beszivárgásától,

felpiszkálta Jaq kíváncsiságát, egyszersmind azonban meg is

könnyebbült tőle. Mert ebben az esetben hogyan fűzhetné a démoni

gonoszságot bármiféle kapcsolat a hidrához?

– Rendben – mondta Gugol. – Ezennel visszavonom a
tiltakozásomat, amelynek mint hiperűri pilóta köteles voltam hangot

adni. – Mesterkélten felsóhajtott. – Feltételezem, hogy nekem a

fedélzeten kell maradnom. – Komor pillantást vetett Parsheen

mamára. – Bár vele semmi kedvem egyedül maradni. A tekintetem

ölni tud, de nem vakot. Ez a nő cseles és megbízhatatlan. Még

akkor sem érezném biztonságban magamat, ha lakat alatt lenne.

Ó, igen, Gugolt egyszer teljes biztonságban magára hagyták egy

zárt szobában, és hát meglepetés érte...

– Huh! – kiáltotta Zhord. – Szóval úgy döntöttél, hogy kihagyod ezt
a kis kirándulást, mi, Vitalij? Jó tudni. Persze egy magadfajta

lovagias fickónak meg sem fordulhat a fejében, hogy esetleg rálőjön

erre a félresikerült Eleven Ős-paródiára. Pedig amit muszáj, azt

muszáj.

– Határozottan ellenszenvesnek találom a gondolatot, hogy
bármiféle fegyverrel lövöldözni kezdjek egy olyan hajó fedélzetén,

melynek én vagyok a pilótája – jelentette ki a navigátor gőgösen.

Zhord viszonya Parsheen mamához drasztikusan megváltozott,

miután megtudta, hogy az öregasszony elpusztította a Sztálindróm

világát.

– Csak nem akarod, hogy ott lógjon a nyakunkon? – fordult Jaqhoz
a kis ember dühösen. – Vagy mégis? Miközben utat vágunk

magunknak a hidra csápjai között? Szerintem semmi értelme...

– Neked a Tormentumon kell maradnod, Vitalij, ebben igazad van –

szögezte le Jaq. – Ami az asztropatánkat illeti...

Az lett volna logikus, ha most azonnal kivégezteü az öregasszonyt –

méghozzá jogosan – egy iparvilág elpusztításáért, a Birodalom

ellenében elkövetett szabotázsért. Elképzelhető volt azonban, hogy

a Sztálindróm még nem semmisült meg, és a Tormentum Malorum

idejében kiléphet a hiperűrből, hogy kényszerítsék Parsheen mamát

a korábbi utasítást visszavonó üzenet továbbítására. Persze így is

rászolgált a halálra, hiszen megkísérelte elárulni a Birodalmat.

Egyelőre azonban itt álltak, és azon vitatkoztak, mennyire volna

tanácsos megölni Parsheen mamát. Az asztropata csak hallgatta

őket, arcán egy mosoly halovány torzképével, és ki tudja, mit

gondolt magában. Hogyan is ébreszthetne benne ez a vita bármiféle

hűséget az útitársai iránt?

Hűséget? Milyen hűséget? Nyilvánvaló volt, hogy az öregasszony

nem ismeri ezt az érzést. Legfeljebb a távoli macskalényhez fűzte

valami érzelem, amit hideg fővel halálra ítélt.

– Érzékelni tudom a hipertéri kapuk megnyílását – jegyezte meg
most Jaq felé fordulva. – A te hidrád a hiperűr szülötte, legalábbis

részben, nincs igazam?

Nem könyörgött az életéért. Egyszerűen emlékeztette rá Jaqot,

hogy továbbra is a hasznára válhat.

– Azonkívül – tette még hozzá –, azt hiszem, pontosan szeretnéd
tudni, hogy merre van Cornellan abban a hatalmas roncsban.

Bárcsak Jaq érzékelni tudná a távolból a közönséges emberek

fizikai jelenlétét, mint egyes pszik! Ami a pszichikailag aktív elmék

szentjánosbogarát illeti, ahogy a létezés éjszakájában izzanak – ó,

azokat bármikor képes volt kimutatni. Ez az érzékszerve lett

figyelmes a démonok elleni védőmező ködére is, ami a roncsban

lapulókat oltalmazta, bárkik legyenek is azok.

– Biztos vagy benne, hogy egyértelműen meg tudod határozni a
helyzetét, asztropata? – kérdezte nyersen.

Parsheen mama ráemelte vak tekintetét.

– Igen – mondta. – Értek a hipertéri nyomkövetéshez, nagyon értek.
Egyébként nem keresem őt. Csak a postagalambom visszhangjára

figyelek.

Ey'Lindi szólalt meg.

– Ugye végig energiapáncélt fogunk viselni a roncsban? Ez
megoldaná Parsheen izomsorvadásának problémáját.

Ó, nem, a történtek után Ey'Lindi sosem nevezné az asztropatát

mamának!

– Huh! Ruházzunk föl egy eszelős szipirtyót egy nőstény tigris
erejével?

– Feltételezem, Zhord – mondta az orgyilkos –, át tudod szerelni
úgy a vértezetet, hogy bármelyikünk kikapcsolhassa, ha rosszul

viselkedik.

– Semmi perc alatt, hölgyem.
– Gondoltam! Ez még nekem se jelentene különösebb gondot.
– Már azt hiszed, lángész vagy, csak mert eszedbe jutott, huh? Ó, a
fenébe. Ne haragudj. Megharapom a nyelvem. Adjatok nekem tíz

percet, és beszerelek egy távkapcsolót Vitalij űrruhájába.

– Az enyémbe? – tiltakozott a navigátor.
– Miért, mit gondoltál, kiét fogja felvenni a boszorka? Vagy azt
hitted, hogy abban a vacak batyuban magával hozta a saját

űrpáncélját, varázslatos módon lezsugorítva?

– Soha életében nem viselt még ilyet.
– Szeretnél megszabadulni tőle, de azt nem akarod, hogy a te
űrruhádba bújjon!

– Persze hogy nem! Mentálisan beszennyezheti. Megzavarhatja a
védőrúnák működését.

Zhord felkuncogott.

– Az inkvizítorunk majd megtisztítja, kipurgálja, és újra felszenteli
utána.

A zömiknek szemlátomást nem sok bizodalma volt az ehhez

hasonló technoteológiai eljárásokhoz, melyek hatékonyságáról Jaq

– akárcsak a legtöbb értelmes ember – szilárdan meg volt
győződve. Ennek ellenére a kis ember mégis elboldogult valahogy.

Felszenteletlenül aligha maradna életben a hiperűrben!

– Minden űrruhát megáldok indulás előtt – ígérte Jaq. –

Háromszorosan is, hiszen a lelkek tengerébe fogunk kimerészkedni!

A Császár jegyében szentelem fel őket. Te, Világölő Parsheen

mama, most elvezetsz minket Cornellanhoz. Meglepjük őt,

csapdába csaljuk, és kifacsarjuk belőle a vallomás nedűjét.

Jaqnak eszébe jutott az összecsukható kínzóállvány, ami minden

inkvizítor felszereléséhez hozzátartozott, hogy vallomást csikarjon ki

vele a vonakodókból. Ő ritkán használta ezt az eszközt. Bár maga a

berendezés ésszerű szerkezet volt, Jaq valahogy idegenkedett az

alkalmazásától. Néha úgy tűnt neki, mintha az egész galaxis

fájdalmas zokogástól és a gyötrelem sikolyaitól visszhangzana.

Jaq és Ey'Lindi öltözködtek. Zhord már belebújt a maga kisebb

energiapáncéljába, Gugol pedig viszolyogva segítette bele a

sajátjába Parsheen mamát; közben elhúzott szájjal fintorgott,

mintha ürüléket csomagolna.

Combvérteket a lábra... Összekapcsolni őket a deréköwel... A

harangszabású lábszárvédőt a sípcsont fölé... Csatlakoztatni hozzá

a mágneses csizmát...

– Benedico omnes armaturas – kántálta Jaq. – Benedico digitabula
et brachiales. cataphractes atque pectorales...

Aztán ellenőrizték a külső szenzorokat, a hőmérséklet-szabályzókat,

a légcserélőket...