Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Inkvizítor (4-6. rész)

4.


– Mit gondolsz, élnek vad bennszülöttek ebben az őserdőben? –

kérdezte Jaqtól Ey'Lindi némi nosztalgikus felhanggal.

Félfazetta... a terpeszkedő űrkikötő madártávlatból, vasbeton sziget

a burjánzó növényzet tengerében...

– Emberi bennszülöttek? – kérdezte Jaq hitetlenkedve.
– Szökevények leszármazottai? Bűnözők? Csalódott munkások,
akik saját törzseket alapítottak?

– Gondolom, elképzelhető. Az emberi lények a legszörnyűbb
környezeti körülményekhez is alkalmazkodnak. Arra célzói, hogy

ezek a feltételezett szökevények most kapnak egy kis utánpótlást?

A legtöbb jokaero kémlégy a háború befejezését követő állapotokról

továbbított apró képeket a városból; komor mozaik volt. Járművek

füstölögtek a roncshalmazokban. A mocsokkal elárasztott

emésztőgödrökben halottak úszkáltak. Hullagyűjtögetők válogatták

ki a meg nem romlott emberi húst újrahasznosításra. A rothadásnak

indult testek és a génorzó-ivadékok tetemei a kohókba kerültek.

Rohamosztagosok és gárdisták őrjáratoztak. Menekültek bandái

fosztogattak; fosztogatókat végeztek ki. Vaszilarjov rettenetes

sebeit, a város felszaggatott bőrét, szilánkokra tört csontjait,

kifordított belső szerveit, felhasadt véredényeit technikusok és

robotok toldozgatták-foldozgatták. A szellőzőaknákból savas

miazma gomolygott, az utakat elöntötte a szennyvíz.

Vaszilarjov számtalan szintjén – melyek közül néhány mély

szakadékokba zuhant – a túlélő menekültek törmelékben és

bűzölgő csatornalében gázolva igyekeztek szétrombolt

telepotthonaik felé. Bezsúfolódtak a működőképes liftekbe, fáradtan

kapaszkodtak a felhasadozott csigalépcsőkön, a szövevényes

támpillérek hálózatán. Ezek a menekültek portyázó fosztogatóknak,

rohamosztagosoknak és egymásnak estek áldozatul. Mintha

vetélkedő hangyabolyokat lapátoltak volna egy kupacba.

Ám a szigorú életrend, ami sokak számára a mindennapok normális

folyása volt – még egy fényűző városban is –, lassan kezdett

visszazökkenni a rendes kerékvágásba. A hangyák igyekeztek

visszatérni a saját kis fészkükbe, vagy ami megmaradt belőle –

persze ha maradt valami egyáltalán. Jaq nem látott olyanokat, akik

menekülni akartak volna a romba dőlt Vaszilarjovból, hiszen a

szabadban a kilátásaik korántsem voltak szívderítőek...

Az űrkikötőt, mely körülbelül tizenöt kilométerre emelkedett

Vaszilarjov déli szélétől, plasztacél fal vette körül. A falon



nehézlézerütegek és plazmaágyúk sorakoztak. Jaq feltételezte,

hogy meghatározott időközökben bekapcsolják őket, és

végigpásztázzák velük a dzsungelt.

Pilonokon nyugvó páncélozott csővasútvonalak kötötték össze a

kikötőt Vaszilarjovval, ahonnan más magasépítésű

közlekedőcsövek ágaztak szét a többi város felé, jóval a kusza, vad

őserdő fölött.

Ennek a világnak örökké fortyogott és bugyogott a növénytakarója,

akár egy fazék forrásban lévő méregzöld leves. Az indák egymást

fojtogatták a lombkoronákban. Liánok tekergőztek az epés bűzzel

rothadó mélységből a fény felé. Nyálkás paraziták puffadoztak,

virágzottak és bomlottak szét ragacsos váladékká.

– Ugye nem az jár a fejedben, hogy kimégy a dzsungelbe
gyakorolni a régi szép idők miatt? – érdeklődött Jaq Ey'Linditől. –

Ugye nem?

– Nem, most a valódi munka következik. Igaz?
– Ellenséges környezet – sietett odaszólni Zhord az orgyilkosnak,
hogy a biztos oldalon foglaljon állást. – Nem hiszem, hogy értelmes

lények élnének odakint. Ha a sárkánygyíkok nem készítenek ki, a

záróbombák meg a tiprórombolók majd igen.

– Én régebben egy ilyen őserdőben éltem – mondta Ey'Lindi. –

Nagyon hasonlított erre odakint. Azt akarod mondani, hogy nem

vagyok értelmes lény?

– Dehogynem! De...
– De mi?
– Azóta kikupálódtál.
Gugol erre felkuncogott.

Az indítódokkokban vagy harminc nagy teherkomp várakozott, meg

néhány más hajó is, köztük a Tormentum Malorum. Jaq felnagyított

egy másik félfazettát; ez a vámhivatal közeléből továbbított képeket,

melyek alaposan meghazudtolták a Vaszilarjov nagy részét elborító

pusztulás látványát.

A bolygó kormányzója, Lord Voronov-Vaux és kísérete hatalmas

csinnadrattával búcsúztatta a diadalmas Harq Obispalt.

Hűséges gárdisták százai álltak feszes vigyázzban. Egy zenekar

hosszú rézharsonákat fújt, aranysujtásos egyenruhában. A két

lelátón alacsonyabb rangú nemesurak és testőrök tolongtak. A

szolgák borral és édességekkel jártak körbe. Zászlók lobogtak.

Prédikátorok imádkoztak fennhangon a Császárhoz. Kiváltságolt



kereskedők veregették a pocakjukat. Félmeztelen csepűrágók

táncoltak és zsonglőrködtek. Kettős erőtérmezőbe zárt, láncra vert

őserdei fenevadak harcoltak egymással szarvakkal, karmokkal és

tépőfogakkal, meg-megcsúszva az élénkvörös vértócsákban.

Hölgyek fürkészték lapos pillantásokkal egymás ruhakölteményeit

és bonyolult, szuszpenzorral tartott szivárványszín frizuráját. A

bikanyakú Obispal bizonyára jó néhánynak élvezte közülük a

kegyeit, mióta a harcok abbamaradtak. Jaq fölfigyelt rá, hogy új

palástot szerzett magának; a szegélyét vakítóan fehér

hermelin-prém halálfők díszítették. Hálaadomány. Maga

Voronov-Vaux fura sisakot viselt, ami az egész fejét beborította.

Úgy nézett ki benne, mint egy embergyík, hatalmas, rőtvörös

szemekkel.

Jaq belefáradt a távolban zajló szertartásokba, beszédekbe és

ünnepségekbe, melyek olyan kiáltó ellentétben álltak a városban

eluralkodó üszkös pusztulással, a Sztálindrómon bőséges

aratáshoz jutó halál kaszasuhintásaival; kinyitott egy tokot, amely a

tenyerén lévő elektronikus tetoválásra volt kódolva, és elővett belőle

egy kis cserzett mutánsbőr csomagocskát.

Ebben tartotta a Tarotját.

A Császártarotban állítólag jelen volt magának az Emberiség

Urának a lelke és esszenciája, aki örökké éberen őrködik a

hiperűrben. Ez a testet öltött istenalak, aki minden idejét

mozdulatlanul és mozdíthatatlanul töltötte trónján a Földön, olyan

öreg volt, hogy személyes neve rég feledésbe merült már;

folyamatos irányjelző fényt sugárzott a hiperűrbe, és érzékelte a

Káosz lomha hullámzását, amelyben a csillaghajói úsztak, s

amelyből időnként... szörnyetegek emelkedtek ki.

A Császár a Káosz iszapjában halászott; a Császár gondosan

átszűrte, amit talált; a Császár nem aludt soha.

Ezek a kártyák, amiket állítólag ő tervezett, s épp ezért áldottak

voltak – fizikailag tükrözték a befolyását –, szintén szűrők voltak.

A sors homokját szűrték. A valószínűségét és a valószínűtlenségét.

Az erősödő befolyásokét és a gyengülő befolyásokét.

Röntgensugárként tárták föl az események embrióját a

világegyetem méhében.

A hetvennyolc folyadékkristályos lap együtt az emberek

Birodalmának, bajnokainak és ellenségeinek tablóját jelképezte.

Mindegyik kép elevenen lüktetett rajtuk, fogékony volt a szerencse



áramlataira, az események apályára és dagályára, a tisztító fény és

a sötét, rosszakaratú, romlott őrület erőire.

Jaq átlapozta a csomagot, hogy megkeresse azt a kártyát, melyet

önmaga jelképezésére használt: a fekete palástos Főpapot, amint

trónján ülve kalapácsot emel a magasba.

A saját arca meredt rá a lapról kétkedőn, mintha egy homunkulusz

lenne bebörtönözve a kártyába, önmaga néma hasonmása. Ez a

homunkulusz nem tudott beszélni hozzá. Nem tudta megjósolni a

jövőt. Csak utalásokkal szolgálhatott, a többi kártyával kombinálva.

Jaq lerakta a Főpapot egy asztalra, és a jól begyakorolt módon

lassan, ütemesen kezdett lélegezni, hogy ráhangolja a Tarotra

pszichikai érzékeit. A keze szinte magától keverte meg a maradék

csomagot. Érezte a kártyalapok vibrálását.

– Szólítlak téged, ó, Császárunk – imádkozott, s a szavak ragyogó
neonfényként izzottak lelki szeme előtt. – Itasd át esszenciáddal a

kártyákat e percben, hogy feltárulhassanak előttem a rejtett dolgok

a te dicsőségedre és az emberi nem megváltására...

Lehunyta a szemét, és öt lapból csillagalakzatot rakott ki.

Aztán lenézett rá.

Ott volt a Császár lapja, magáé a Császáré! A helyzetéből ítélve az

ügy kimenetelére utalt. Ez azt jelentette, hogy Jaq döntő horderejű

jóslásba kezdett.

Csakhogy ez a kártya fordítva került az asztalra. A trónprotézisbe

zárt zord, vak arc fejjel lefelé meredt Jaqra.

Ez az elhelyezkedés zavart jelenthetett a Császár ellenségei között.

De az is ugyanolyan valószínű volt, hogy jóval aggasztóbb

akadályokra és ellentmondásokra utal.

És jelképezheti persze a szenvedélyt is a szigorú hatalomtisztelettel

szemben. Bár ez a jelenlegi helyzetben szinte elképzelhetetlen volt.

A többi kártya a Harlekin, az Inkvizítor, a Démon és a Hajóroncs volt

– egy lap a Discordia, egy másik a Mandatio sorozatából, és két
nagy arkánum, mindkettő fenyegető jelentésű.

A Hajóroncs hatalmas, romba dőlt űrhajó volt, a fekete semmiben

sodródott, és valami félig áttetsző felleg takarta... mintha gázokat

okádna magából.

A Démon furamód amorfnak tűnt. Ezen a lapon a Démon általában

lecsupaszított agyarakkal vicsorgott, és gyilkos karmait támadásra

emelte. Most azonban egyáltalán nem volt arca. Karja rengeteg volt,

tekergőző-vonagló kötegek; inkább csápokra emlékeztettek. Jaq



beleszimatolt a levegőbe; ürülékszagot érzett, bomló csatornabűzt.

A Mandatio sorozata a vagyonnal, stabilitással, kormányzati

felelőséggel foglalkozott. A Mandatio Lovag egy energiakardot

villogtató palástos inkvizítor volt, és ezúttal... Harq Obispal arcát

viselte.

Jaq hallotta a kard sistergő zúgását, érezte az ózonszagot. A valódi

Obispal e pillanatban épp a Sztálindróm elhagyására készült, a

fanfarok és halleluják rivalgása közepette. Milliónyi világ van, ahová

elrepülhet a hiperűrön át. Miért találkozna vele Jaq a közeljövőben?

Minden valószínűség szerint egy teljesen más inkvizítorral fogja

összehozni a sors. Obispal egyszerűen azért foglalkoztatta ennyire

a tudatát, mert ott volt a képernyőn. A kártyalap csak

alkalmazkodott.

Az is meglehet persze, hogy Obispal tökéletlen munkát végzett a

Sztálindrómon. Ami szerencsétlen eshetőség lenne. Jaq pontosan

azért van itt, hogy ügyeljen: ez ne fordulhasson elő.

A Discordia sorozata az ellenségeket foglalta magába. Ezen a

Discordia lapon egy magas, karcsú, halálosan veszedelmes

Harlekin büszkélkedett, az eldák fajából. A Harlekint villózva

egymásba olvadó színek bohócos mozaikja díszítette. Fejét

szivárványszín csörgősipka fedte. Jaq a távolból valami szilaj,

földöntúli muzsika rikoltozását hallotta. Ez a Harlekin azonban nem

viselte a hagyományos maszkot. És csupaszon maradt ábrázata

nem emlékeztetett az eldák idegen fajának éterien szép, szögletes

arcára sem. Ennek a Harlekinnek az arca teljesen emberi volt.

Méghozzá férfiarc. Az áll kissé előreugrott, az orr hosszú, és kiálló

volt, a szem smaragdzöld és szúrós tekintetű. A Harlekin ember az

ajkát csücsörítette, az arcát pedig beszívta, nem annyira

hullaszerűen, inkább spekuláló, ravasz módon, ám nem kevésbé

gyilkos szándékkal.

Mikor Jaq teljes összpontosításba merülve a Discordia lap fölé

hajolt, az arc önelégülten elvigyorodott.

Az ajka megmozdult.

– A Hidra felgerjedt – hallotta Jaq a fejében a hamis Harlekin
s u t t o g á s á t .
Jaq hátrahőkölt, és hatszöget vetett magára.
A kártyák nem beszélnek, csak mutatnak...

A kártyák nem beszélhetnek a tanácsukat kérőknek. Ez azonban



suttogva szólt Jaqhoz. Elképzelhető volna, hogy a Tarot-lapok a

démoni megszállás közvetítő közegévé váljanak? Meg lehet

támadni rajtuk keresztül a jóst? Addig biztos nem, míg a Császár

szelleme hatja át a Tarotját!

Ám az arc úgy szólította meg Jaqot, mintha valami külső hatalom

annak a Discordia-lapnak a közvetítésével képes lenne beavatkozni

szent transzába.

Miért? Hogy figyelmeztesse? Hogy gúnyt űzzön belőle?

A „hidra” nem tartozott az ismert hiperűri démonfajok közé. Valami

legendás szörnyeteg volt a Föld őskorából, a történelem előtti

időkből. Egy sokfejű monstrum; igen, ez az. Ha az ember levágja a

hidra egyik fejét, két másik nő azonnal a helyébe. Egy hidrával még

a génorzóknál is jóval nehezebb feladat lenne elbánni... Egy-két

génorzó bizonyára életben maradt, még Obispal hadjárata után is.

Hát egyáltalán nem törődik ezzel az az ember? Diadalmasan

elvonul, amilyen hamar csak lehet.

Jaq nem hagyta, hogy a figyelme más dolgokra terelődjön. A

kuszán vonagló nyúlványokat fürkészte a Démon kártyáján. Nem

látott meghatározható fejet, amit le lehetett volna vágni, még ha

gyászos következményekkel is.

A kép folyton vibrált és változott, mintha égne, bár valamennyi

lángnyelv hideg volt rajta. Minél tovább nézte, annál inkább úgy

látszott, hogy a csápok egyre vékonyodva a homályos

messzeségbe tűnnek, mintha nyúlékonyságuknak nem lenne

határa. Új csápok sarjadtak és indultak növekedésnek; hol

nyálkásak voltak, hol üvegesen áttetszőek, hol kocsonyásak.

Ha ez az a hidra, amelyről a hamis Harlekin beszélt, akkor

voltaképpen micsoda? Hol van? És miért?

Jaq a csillagalakzat elrendeződésén gondolkodott. Nem kéne teljes

koronát kiraknia? A koronaalakzat sokkal többet elárulhat neki, mint

amennyit tudnia kell – akár annyi mindent is, hogy a végén nem fog

tudni semmi pontosat.

Ey'Lindi átkukkantott a válla fölött. A mutatóujja fürge mozdulattal a

Harlekinre bökött.

– Ez ki? Elég... finoman néz ki.
A titokzatos férfi abban az elda testben valóban úgy festett, mint

maga Ey'Lindi.

– Vagy csak egy elda, aki emberi maszkot visel? – kérdezte a nő.
– Nem, igazi ember, biztos vagyok benne. Azt hiszem, most adta le


nekem a halálkártyáját.

Ey'Lindi mindent tudott a halálkártyákról. Sok orgyilkos szokta

elhelyezni kiszemelt áldozata környezetében a maga külön kártyáját

az Adeptio-sorozatból. így tudatta vele, hogy közeledik az

elkerülhetetlen vég. Az illetőnek ilyenkor tanácsosabb volt

öngyilkosságot elkövetnie, mintsem hogy kivárja, milyen sorsot

tartogat neki az orgyilkos.

– Jegyezd meg jól az arcát, Ey'Lindi!
– Már megjegyeztem, Jaq.
Ez volt az ösztöne, ez volt a kötelessége. De ezentúl és ezenkívül...

lehetséges volna, hogy perverz módon vonzódik ehhez az

ellenséges archoz?

Vajon mit jelenthet a „finom” szó egy olyan embernek, akit cseppet

sem érdekel a konyhaművészet? Olyasvalamit, amit szét kell

marcangolni, fölfalni, elemészteni a gyomorsavában? Ey'Lindi

egyszer említést tett egy legendás orgyilkosról, aki egészben

lenyelte egy lázadó kormányzó kisfiát; úgy tűnt, mintha a gyerek

szertefoszlott volna a levegőben. Az orgyilkosok testületének ez a

hősnője polimorfin segítségével tágította ki az állkapcsát, a torkát, a

gyomorüregét, akár egy óriáskígyó. Azután álruhásan és teli hassal

elcammogott.

– Huh! Elszalasztjátok a karnevált!
Harq Obispal sokuszonyú űrhajója felé csörtetett kíséretével. Kürtök

harsogtak, akrobaták szaltóztak a levegőben, szétmarcangolt

fenevadak lehelték ki a lelküket; néhány felékszerezett hölgy

csókokat hintett a távozók felé, talán csak azért, hogy felszítsák

vele a vetélytársnők és tulajdon hitvesük féltékenységét.

– Nem hiszem, hogy neked sok ilyen ragyogó látványban lett volna
részed – ingerkedett Gugol. – Mármint odahaza, azokban a szűk kis

üregekben.

– Ragyogó? – kérdezte a zömik. – Te ragyogónak tartod ezt a
zagyvalékot? Te, aki örökké csak a hiperűr zavaros homályára

mereszted a szemed?

– Touché! – dicsérte a navigátor.
Jaq gondterhelten visszarakta a csillagalakzatban kivetett

kártyalapokat a csomagba; közben érezte, hogy válnak passzívvá

és érzéketlenné. Utoljára hagyta azt a folyadékkristály lapot,

amelyik őt magát jelképezte, és a Főpap arcába – a saját arcába –

nézett. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak önnön képmása is szólni



tudna hozzá, mint a Harlekin.

És bizonyos szempontból tudott is. Mert miközben Jaq nézte,

mélyen elmerült önmagában, és az álmok az ifjúkorát idézték

elébe...

A remények kora, az iszonyat kora. Jaq a Xerxes Quintuson

született, egy vakító fényű fehér nap ötödik bolygóján. A Xerxes

Quintus a parasztok és halászok világa volt... meg a mutánsoké és

a vad psziké.

A bolygóval csak egy évszázada állították helyre a kapcsolatot. A

Xerxes Quintus ezredéveken át a maga útját járta, a Birodalomról

mit sem tudott. A csillagközi utazások emléke bizarr mítoszokká

züllött. És elzüllöttek az emberi lények is, testbenlélekben egyaránt.

A vakok az elméjük erejével láttak. A némák nyelv nélkül szóltak.

Akiknek nem volt szájuk, a bőrükön keresztül vették magukhoz a

tápanyagot. A még hátborzongatóbb mutánsok megnyíltak a

démonok előtt, akik ezekben a gazdatestekben járták a bolygót, s

ördögi szörnyűségekké torzították őket, pikkelyekkel, szarvakkal,

karmokkal és tapogatókkal – míg a megszállott szervezet végül

felbomlott, s a megrontott elme utolsó maradékait elszippantották

szellemtápanyagnak a normális világon kívül tanyázó paraziták.

A Quintus egyszerre volt édenkert és pokol. Az édenkertet a

termékeny, tengerparti gazdaságok és a halászoknak otthont adó

szigetek jelentették, ahol a normális emberi lények úgy őrizték meg

hagyományaikat és tiszta vérvonalukat, hogy mindenkit száműztek,

aki mutánsként született, vagy idősebb korában változások

következtek be a szervezetében. Esetleg meg is ölték őket.

A mutánsok pedig újra és újra felütötték köztük a fejüket, mint kukac

az almában, mint féreg a romlott húsban, és – ha tudtak – a

szárazföld belsejébe menekültek. Ott aztán a termékeny egyedek

párosodtak, és még több, még megdöbbentőbb mutánsnak adtak

életet.

A tengerpart lakói nem imádtak egy jóságos istent, aki megőrzi őket

őseik alakjában. Nem, ők ehelyett a Változás Istenét gyalázták.

Minden tizedik napon megjelentek a külön e célra épített

undorszentélyekben, ahol szertartásosan káromkodtak, és sötét

átkokat szórtak a mutánsok istenére, mielőtt ismét minden

figyelmükkel szeretett, bőkezű tengerük és termőföldjük felé

fordultak volna.



Ez a vallás a kárhozat és az ördögűzés vallása volt. Az őslakók

nyelvét, mely még korcs fattyúgyermeke sem lehetett volna a

birodalmi gótnak, förtelmes káromkodások fűszerezték azzal a

célzattal, hogy minél messzebbre űzzék a tolakodó, rosszindulatú

istent és híveit. Még a vonzalmukat is obszcén módon fejezték ki,

mintha minden elképzelhető áruló szennytől meg akarnák tisztítani

egymás közötti kapcsolataikat. A gyermekeket mindig a

szomszédok nevelték, hogy ha változások állnának be náluk, ne a

szüleiknek kelljen kitaszítani őket.

A csillagközi kapcsolatokat egy birodalmi expedíció állította helyre,

amely nagy lehetőségeket látott a Quintus halászatában és parti

gazdaságaiban. Egy nap ebből a bolygóból még komoly potenciállal

rendelkező mezőgazdasági világ lehet. Ebben az esetben pedig a

Birodalom értékes bányászvilággá fogja átalakítani a sivár negyedik

bolygót, a Quartust, amelynek lakosságát a Quintusról lehet táplálni.

Az expedíció ezenkívül úgy ítélte meg, hogy a tengerparti lakosság

termékeny talajt jelent, amelyben a birodalmi kultusz könnyen

gyökeret verhet. Elvégre nem az Istencsászár a leghatalmasabb

védőpajzs a változás ellen? Misszionáriusok és prédikátorok

igyekeztek a gyűlölet gyújtópontját a Változás Istenéről a

változásnak a szárazföld belsejében tanyázó gyermekeire

fókuszálni. A Birodalomnak eszményi esetben arra is törekednie

kellett volna, hogy kiszorítsa az istenkáromló quintusi nyelvet, és

elterjessze helyette a birodalmi gótot; ez azonban kétségkívül túl

nehéz feladatnak ígérkezett.

Jaq szülei mindketten genetikusok voltak. A Birodalom jelölte ki

őket, hogy a Quintuson éljenek, és segítsék a bolygó

fölemelkedését. Jaq még akkor is csak homályosan emlékezett az

anyjára és az apjára, ha szellemi kapcsolatba lépett az őt jelképező

kártyalappal. Mosolyok rémlettek föl neki, gyengéd becézgetés;

érezte, hogy szülei boldogok voltak, amiért megszületett, és

törődhettek vele. Mivel mindketten birodalmiak voltak, nem követték

helyi szokásokat, és nem ruházták át a neveltetését az egyik

szomszédra. Sőt mintha egyenesen dédelgették volna. Abból a

kevésből, amit később elmondtak neki, biztosra vette, hogy szülei

lelkes buzgalommal és töretlen hűséggel szolgálták a Birodalmat.

Milyen büszkék lennének, ha láthatnák most, mennyire magasra

hágott a társadalmi ranglétrán; mennyire örülnének! De nem

kötelességből nemzették, nem csak azért, hogy eggyel több



birodalmi legyen a bolygón. És nem is szitokkal az ajkukon, ahogy

az a Quintuson szokás volt. Inkább kölcsönös boldogságban.

Hiú boldogságban.

Jaq alig volt kétéves, mikor a szüleit lemészárolta néhány démon

megszállta pszi egy tudományos kutatóexpedíción, amit a vadonba

vezettek. Jaq ezt követően a többi árvával együtt nőtt fel egy

missziós iskolában.

Végső soron a szigorú, kínosan aprólékos neveltetés vezetett oda.

hogy bizalmatlanná vált a merev elmék bírálatával szemben. Ó,

emlékezett ő mézszínű, törékeny estékre is, mikor az árvaház fallal

körülvett kertjében sétált. A tulipánfákra, a lugasokra. Emlékezett a

játékokra, a ritka lakomákra. És ugyancsak emlékezett a

büntetésekre is, amiket főként azért kapott, mert kínos kérdéseket

tett föl.

– Magiszter, ha a quintusiak káromolják az istenüket, nem fogják az
Istencsászárt is káromolni?

– Vigyázz, fiam!
– A quintusiaknak nincs meg a megfelelő szó... szó... szókincsük,
hogy dicsőítsék a császárunkat, ugye?

– Draco, negyvenszer lemásolod a Codex Ftdelitatist, akkor
legalább neked meg lesz a megfelelő szókincsed!

A szíve mélyén Jaq, a kisfiú, bosszút esküdött a démonok és

közvetítőcsatornáik, a pszik ellen, amiért elrabolták tőle a szüleit, és

részeltették abban a megtiszteltetésben, hogy misszionáriusok

nevelhessék föl.

Megtanulta a kegyes hűséget, az odaadást. Megtanulta az

önuralmat. Ennek az önuralomnak egy részét arra fordította, hogy

védőmázzal vonjon be bizonyos szenvedélyeket, amiket egyre

inkább érzett felhorgadni magában, ám ugyanakkor minden erejével

tagadta őket.

Tizenkét éves korában teljesen kifejlődtek pszichikai érzékei, és

rádöbbent, hogy ő maga is egyike azoknak, akiket megtanult

gyűlölni, részben személyes tragédiája miatt, részben a

misszionáriusoktól.

Feküdt az ágyában éjszaka a sötét dormitóriumban, s érzékelte az

emberi lények és mutánsok körülötte hullámzó tengerét. Ebben a

tengerben foszforeszkáló csomók és göbök jelezték a többi pszi

elméjét. Sok közülük a romlás méregzöld mocskával volt ékes, az



üszkösödésnek induló tudat rozsdájával. Némelyek puffadtan

dagadoztak, rőtvörös csíkok tarkázták őket; ezeket megfertőzte a

mélység valamelyik hatalma. Az ilyenekből csápok futottak lefelé, a

sötétségbe.

Valójában persze minden életformából szálak vezettek lefelé, akár

aktív volt pszichikailag, akár nem. Az élőlényeket rostszálak kötötték

össze önmaguk magvával a mélység iszapjában. Ezek közül a

csápok közül némelyiken élősdi módra áramlott fölfelé az iszap

anyaga és energiája. Ez a szubsztancia ellensége volt az életnek,

ugyanakkor azonban mohón szomjazott rá, és irigyelte. Ez az

energia éhes volt, és pusztító; hatalommal ruházta föl az

élőlényeket, ugyanakkor azonban helyrehozhatatlan károkat okozott

nekik, éppen a hatalom átruházása révén.

A mélység iszapja nem volt egészen ugyanolyan, mint a

tengerfenéké. Ahogy Jaq a lelki szemével tanulmányozta, inkább

úgy tűnt, mintha a legmélyebb ponton a víz valami másfajta

anyaggá változna át, amely egyre lejjebb és lejjebb nyúlik,

örökkön-örökké; a saját ádáz viharai dúlják, a saját rettentő

áramlatai kavarják, melyek erősebbek, mint bármely óceáné; míg

valahol másutt, a messzi távolban az élet újabb tengerei bukkannak

elő ebből az elátkozott immatériumból – más planéták, más világok.

Rettentő hatalmú lények úszkáltak a világokat elválasztó sötét

szubóceánban. Ezektől a kreatúráktól undorodni kellett, nem vágyni

utánuk. Ám sok-sok foszforeszkáló szikra epekedett a túlsó

tartományok lakóinak hatalmára; mások pedig boldog

tudatlanságban küldték jeleiket az alvilági szörnyek felé, békésen

hunyorogva kicsiny lámpásukkal – míg oda nem csalták vele a

mélység cápáit és sötét krákjait, melyekben torz értelem világlott.

Egy este Jaq valami anyagi járművet vett észre, amint kiemelkedik

a pokoli iszapból. A jármű fölfelé tört, az ő világa irányába. Jaq

rájött, hogy ez csak egy hiperűrhajó lehet, amely megfelelő

védelemmel van fölvértezve a komor óceán erői ellen.

Ha erőltette az érzékszerveit, valahol messze megpillantott egy

fehéren sugárzó irányfényt; ehhez igazodva igyekezett navigálni a

hajó. Szíve örömmel és hálával telt meg a Föld Császára iránt –

mert az a fény az ő elméje volt.

Am Jaq ekkor megérezte, hogy a Quintus pusztaságain meg a lenti

iszapban – a hatalomnak és a Káosznak e mélységesen mély,

vaksötét szubóceánjában – különféle entitások figyelme terelődik rá



tapogatózva, mint amikor a virágok a nap felé fordítják kelyhüket,

vagy a méhek elindulnak a virágpor illatát követve; és kioltotta a

saját fehér szikráját. Elrejtette.

Fehér szikra volt, igen. Nem romlott, nem alvadt, és nem

szennyezte be az iszap rothasztó mocska sem.

Kevés más szikra tűnt fehérnek. Talán azért, mert ők nem tudták

kioltani magukat, ahogyan ő tette az imént? Úgy vonzották a rontó

erőket, mint lámpafény a koszos bogarakat.

– Mondja, magiszter, ugye a vad pszik is tudnának fehéren
ragyogni, ha megtanulnák, hogyan kell álcázni magukat?

– Miféle eretnek paradoxon ez, Draco? Kívülről megtanulod a
Codex Impuritatis-t!

És így, viszontagságosan sajátította el azokat az ismereteket,

amelyeknek később még nagy hasznát látta. Bizonyos értelemben –

noha nem tudott róla – már megkezdte tanulmányait az inkvizíció

óvodájában.

A birodalmi prédikátorok arra buzdították a tengerpart lakosságát,

hogy pusztítsák el az olyan embereket, mint... mint maga Jaq, akik

sok esetben nem is a saját hibájukból szennyeződtek be.

Legalábbis Jaq így látta. A misszionáriusok, akik okították,

szigorúan kijelentették, hogy a mindennapostól, a normálistól való

elfajzás a Császár ellen elkövetett bűn.

De hát a valódi ellenség nem lehet más, csak azok a torz, ravasz,

alattomos hatalmak, melyek irgalmatlanul kiszipolyozzák a

sebezhető emberi lényeket, akik nem tudják elrejteni a fényüket.

Ha ő, Jaq – két, genetikailag tökéletesen egészséges szülő

gyermeke – is ilyen fényt kezdett sugározni, nem lehetséges, hogy

magában a bolygóban, a Xerxes Quintus világában van a hiba?

– Elképzelhető esetleg, magiszter, hogy a víz vagy a fehér napfény
mérgezi az embereket, és ezért születnek mutánsok?

– Esetleg! Fejtsd ki bővebben az elméleted, Draco.
– De igazán groteszk és hátborzongató elfajzásokra az emberi
normától csak akkor kerül sor, ha a démonok...

– Démonok, démonok! Ne fecsegj a démonokról! Még csak ne is
gondolj a démonokra! A démonok a betegessé és gonosszá váló

emberi képzelőerő tiltott kigőzőlgései. Az eszméjüket is irtani kell!

– ...ha a démonok megszállják az olyan emberek lelkét, akik... izé...
fényt sugároznak.

– Fényt? Milyen fényt?


– Olyat, mint... izé... mint a pszik. Nem lehet, hogy ez
természetesen jön létre az emberben, természetesen és tisztán?

Hát nem állnak az asztropaták és más pszik a Birodalom

szolgálatában? Nem tudna minden pszi menedéket találni a

Birodalom kebelén?

– Pfuj! Tisztítsd meg a lelked, Draco!
Megkorbácsolták. Azért, hogy kipurgálják belőle a bűnös

kíváncsiságot? Vagy azért, hogy próbára tegyék?

Hetekig töprengett. Végül elszánta magát, és vallomást tett a

látomásairól.

Miután a rangidős misszionárius kikérdezte, elégedetten fonta

össze a kezét a hasán. Mikor Jaq beszámolt arról, hogy mennyi

mindent képes érzékelni – „Még a Császár irányfényére is vetettél

egy pillantást?” –, és miként tudja elrejteni a saját foszforeszkáló

szikráját, különös csillogás költözött a szemébe, ami azt sugallta,

hogy ez a kölyök nagy reményekre jogosító tehetséggel van

megáldva.

Ami persze nem csekély reményekre jogosítja fel a missziót és

vezetőjét is. Fondorlatos, önelégült fattyú, gondolta Jaq a

misszionáriusról.

Néhány hónap múlva egy űrkomp egy hatalmas fekete hajóra

szállította Jaqot, amely orbitális pályán keringett. Jaq Draco örökre

maga mögött hagyta a Xerxes napját...

Egy másik űrhajó is távozott egy másik világról. Harq Obispal cápa

alakú hajója lángokat okádva magasba emelkedett Vaszilarjov

űrkikötőjéből, és pillanatok alatt légypiszok nagyságúra zsugorodott

– szikrázó porszem az égen. Aztán eltűnt; most néhány hétig úton
lesz a közönséges bolygóközi térben, míg el nem éri a naprendszer

szélét, a világoktól és a holdaktól távol, ahol beléphet a hiperűrbe.

Jaq ösztönös mozdulattal zsebre vágta a Főpap lapját, a többi

Tarotkártyát pedig visszacsúsztatta a tokba, amit aztán körültekert a

bőrdarabbal.

A bőrborítás egy exorcizmus emléke volt, amely – mint a legtöbb

démonűző akció – sikerrel is járt, meg kudarcot is vallott. A démont

legyőzték, ám az eleven burkot, amely otthont adott neki, nem

tudták megtisztítani; el kellett pusztítaniuk.

Hogyan is alakulhatott volna másként?

Ámde Jaq félt, hogy a Birodalom, bármilyen hatalmas is, lassan



alulmarad az idegen lényekkel, a renegátokkal, a démonokkal vívott

küzdelemben. Úgy látszik, a Birodalom minden győzelmének

szükségszerű velejárója, hogy le kell rombolni valamit, ami

létfontosságú alkotórésze a Birodalomnak magának, az

emberiségnek magának.

Hogyan is lehetne másként? A tűz ellen tűzzel kell harcolni, nem?

Így hát ez a foltos bőrdarab, melyet egy mutánsról nyúztak le

hajdan, elárvulása szörnyű körülményeire emlékeztette ugyan

Jaqot, ám egyszersmind szemrehányást is tett neki.

– Ha nincs a Császár kegye – motyogta –, ez lett volna az én
sorsom is.

– Mi? – kérdezte sugárzó képpel Zhord.
Jaq örült, hogy a kis embert feldúlta Vaszilarjov pusztulása és a

többi város kizsigerelése, amiket azért romboltak le, hogy

megmentsék őket. Nagyra értékelte a zömik jelenlétét és maró

gúnnyal megeresztett kirohanásait – mint ahogy a maga módján

Gugol tettetett érdektelenségét is. Az Obispalhoz hasonló

fanatikusok nélkülözhetetlenek voltak, de hasonlítottak a

porcelánboltban szabadjára eresztett vadbivalyra. A Birodalomnak

persze több millió porcelánboltja volt; rengeteg fajanszedényt

lehetett elpocsékolni. A szkeptikus elme azonban sok olyasmit

észrevesz, ami fölött a keményfejű rajongók elsiklanak.

– Hát ez – mondta Jaq Zhordnak. – Amibe ezt a kis tokot
csomagolom. Ha a dolgok másként alakulnak, könnyen meglehet,

hogy ez most az én bőröm volna.

A kis ember pislogva meredt Jaqra, aztán csak annyit felelt:

– Huh.
Talán tényleg túl bonyolult gondolat volt.

5.
– Itt van! – kiáltotta Zhord.
Ey'Lindi egy szagbárban várt rájuk az állomás groteszkül hivalkodó

csarnokában, ahonnan a magasépítésű csővasutak indultak

Kefalovba és más, távolabbi bolyvárosokba. A falakat több tízezer,

füstöszöld jadeból és malachitból kifaragott hüllőkoponya alkotta,

mintha az egész hely a sárkánygyíkoknak lenne valamiféle roppant

nekropolisza. A tartópillérek masszív, csupasz gerincoszlopok

voltak.



A közeli városok közül csak Kefalovba nem jutott el a fertőzés, így

hát egyedül ez maradt épségben. Most, egy héttel Obispal távozása

után, a félig romba dőlt főváros és Kefalov között csaknem teljesen

helyreállt a forgalom. Gárdisták őrjáratoztak, az újonnan érkezőket

fürkészve. Hatósági engedéllyel rendelkező utcai árusok járták a

csarnokot, harsány hangon magasztalva fűszeres kolbászuk ízét,

ami – legalábbis szerintük – valódi állati fehérjét tartalmazott.

Talán igazuk is volt. Tekintve a város által nemrégiben elszenvedett

szörnyű veszteségeket, valószínű volt, hogy a kolbászuk darált

emberhúst tartalmazott. Az efféle gyanú persze nem riasztotta el a

leendő vevőket, hogy kifizessék a szavatolt ínyencségekért kért

elképesztő összeget; talán még jót is tett a forgalomnak. A

csővasúton utazóknak pedig volt pénzük; a legtöbb vaszilarjovi

egész életében nem hagyta el korallszirt-városát...

Ey'Lindi mellett két tagbaszakadt testőr állt, és szúrósan méregettek

mindenkit, aki egy pillantást is mert vetni rá. A karcsú, kifejezéstelen

arcú nő testhezálló ezüstszín overallt viselt; első ránézésre azt

hihette volna az ember, hogy nem is a szokványos módon öltötte

magára, hanem flakonból fújták a bőrére. A stratégiai fontosságú

pontokon néhány rózsaszín fátyolkendő libegett, bár nem sokat

takartak. A testőrök valami őserdei fenevad szívós zöld irhájába

öltöztek, és állig fel voltak fegyverezve. Sejtelmük sem volt róla,

hogy a nő, akit kísérnek, sokkalta halálosabb teremtés, mint

amilyenné ők valaha válhatnak. Ezeket a testőröket Jaq fogadta föl,

hogy Ey'Lindi hitelt érdemlően pózolhasson a perverz ízlésű szerető

képében, aki abban leli örömét, hogy a romos, elpusztult

szektorokat járja, ahol bizonyos fokig még mindig anarchia

uralkodik. Napok óta kószált már, habár az igazat megvallva

rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy a véletlen az útjába hozza a

Harlekin-embert... Mintha úgy akarna kifogni egy bizonyos halat,

hogy valahol fejest ugrik az óceánba. De a Harlekin-ember egyszer

már úgy döntött, hogy felhívja magára Jaq figyelmét. Akkor hát?...

Egy órával azelőtt a smaragd lakosztályban felcsipogott Jaq

kommunikátora.

Ey'Lindi kódnyelven jelentkezett be.

– Most láttam a Harlekin-embert. A nyomában vagyok.
Jaq azonnal a képernyőre pillantott. Több kémlégy is követte



Ey'Lindit.

Egy olyan traktus balkonszintjén volt, amely szemlátomást apróbb

alkatrészek gyártására specializálódott; most is folyt a munka.

Petyhüdt testű asszonyok és rongyos, csenevész gyerekek

robotoltak a férfinép mellett a családi műhelyek valóságos

méhkasában, a teraszonként elhelyezkedő plasztacél üregekben,

amiket létrák és állványok kötöttek össze egymással. A padlót

vastag rétegben borította a fémforgács az esztergapadokról. Ebben

széles léptekkel gázolt egy férfi, aki az összes munkásnál

magasabb volt.

Pasztellszín köpenyt és csúcsos bíbor kalapot viselt, ami éles

ellentétben állt a környezetével. Kifütyülték, gúnyosan kurjongattak

neki, és meg-megdobálták különféle apróságokkal, magvakkal,

csavarokkal.

Az utcai verekedéseken nevelődött testőrpáros, amelyet Ey'Lindi

mellé fogadott fel, gondoskodott róla, hogy az orgyilkos sokkal

kevesebb feltűnést arasson; aziránt, hogy neki mi dolga itt, senki

sem tanúsított különösebb érdeklődést.

Jaq utasította az egyik kémlegyet, hogy álljon rá a férfira, akinek az

arcát felismerte a Tarot-lapról. Így, miközben Ey'Lindi és szótlan

gardedámjai továbbra is nyomon követték a Harlekin-embert, Jaq is

rajta tudta tartani a szemét. Az állomáson a felcicomázott ficsúr

felszállt a Kefalov felé közlekedő csővasútra; Ey'Lindi maradt. Az

idegenhez csatlakozó kém-légy a szerelvény mennyezetére

telepedett, és rendületlenül továbbította a képeket a

Harlekin-emberről, míg a vonat kívül nem került a vevőberendezés

hatósugarán. A zsákmányuk addig az ujjával malmozva üldögélt, és

önelégülten vigyorgott.

Jaq tudta, hogy utána kell erednie – gyakorlatilag kihívást kapott. A

Harlekin-ember olyan ravaszul támadta meg Jaq Birodalmi Tarotját,

mint az ostorféreg, ha kicsíp egy darab húst az arra járó utazóból,

és most ugyanez az átkozott idegen megalázó módon a köpenyét

rázza Jaq orra előtt, hogy kövesse. Az inkvizítor ezzel nem sokat

törődött. De egy ilyen horderejű provokációt figyelmen kívül hagyni

jóval nagyobb őrültség lenne, mint elébe menni. Gugolt a hotelben

hagyta, hogy vigyázzon a felszerelésükre, ő pedig Zhorddal az

állomásra sietett, találkozni Ey'Lindivel.

A bár levegője az őserdő élősdi virágainak illatával és más idegen



aromákkal volt terhes, melyek megzavarták Jaq érzékszerveit;

látása kissé elhomályosult, és nehezére esett megkülönböztetni az

ízeket a szagoktól. Egyes illatanyagok hallucinogén elemeket

tartalmaztak, a vendégek nagy része üveges tekintettel meredt

maga elé.

Talán még mindig sokkolta őket városuk feldúlása – amelynek Jaq

és a zömik számtalan bizonyítékát látta és szagolta, úton a

találkozóra. Persze az is elképzelhető volt, hogy a szagbár

vendégei azért bámultak bután a semmibe, nehogy úgy tűnjön,

mintha pimasznak vélhető pillantásokkal méregetnék Ey'Lindit.

– Sir Draco! – üdvözölte az egyik testőr Jaqot.
Zhordra közben olyan pillantást vetett, mintha a zömik ennek a

kereskedőnek a szelídített majma lenne, és pórázon kellene tartani.

A hangulatváltó illatok hagyták felszínre törni a burkolt érzelmeket.

– Huh! Most már pucolhattok a fenébe! – kiáltotta a kis ember. –

Kotródj innen, míg jól van dolgod!

Jaq figyelmeztető pillantást vetett Zhordra, aztán kifizette a testőrök

kialkudott bérét a helyi pénznemben, a voronovban, és hozzátett

némi foglalót, hogy a továbbiakban is elérhetők legyenek, ha

szükség lenne rájuk. Amint a két férfi elballagott az egyik

kolbászárus felé, Jaq Ey'Lindihez fordult.

– Természetesen ő intézte úgy, hogy meglásd. Szándékosan került
az utadba. A nő bólintott.

– A kérdés az, Jaq, hogy merjük-e figyelmen kívül hagyni ezt a
csalétket?

– Inkább ne. Aligha hinném, hogy az egésszel csak az a célja, hogy
valami alkalmatos helyen meggyilkoljon minket.

– Mindenesetre – mondta Ey'Lindi elmélázva – ez a Harlekin-ember
nagyon úgy néz ki, mint egy orgyilkos. Esetleg... egy renegát

orgyilkos? Ilyen állat biztosan nincsen!

– És kinek dolgozik, he? – kérdezte Zhord. – Csak saját magának?
A nő vállat vont.

– Mondd csak, nem irigyled te kicsit a fickót?
Erre a kajánul odadobott kesztyűre Ey'Lindi csak egy sötét

pillantással válaszolt.

– Talán Obispal hagyta őt a bolygón – vetette föl. – Nem az a
szándéka, hogy valahogy megalázzon téged, Jaq? Én elárultam

Obispalnak a jelenlétünket.

– Méghozzá ragyogóan! – értett egyet a zömik.


– Hallgass, kis ember – mondta Jaq. – Ha Obispal rájött, hogy egy
titkos inkvizítor felügyelete alatt áll, akkor ostobaság lenne tőle a

bosszúvágy, hiszen jóformán egyetlen hibás lépése sem volt. Azt

hiszem, valaki meg akar mutatni valamit, hogy semmiképpen ne

kerülje el a figyelmemet.

– Igen? Mi az? A hidra? – kérdezte Zhord.
– Kissé sértőnek találom ezt az egészet, te nem? – kérdezte Jaq az
álágyasától.

– Így játszadozni velünk!
Valóban nem volt más választásuk, fel kellett szállniuk a

legközelebbi Kefalovba tartó vonatra.

Ahogy az utazókapszula az áttetsző kristálycsőben suhant az

őserdő egybemosódó zöld pokla fölött, Jaq a személyi Tarot-lapját

nézegette, és fölidézte magában, hogyan került kölyökkorában a

Földre a Fekete Hajó fedélzetén...

Csak útközben értette meg igazán a dolgokat.

Kifinomult érzékei számára a hatalmas, zsúfolt űrhajó a háborgó

érzelmek pszichikai csatatere volt – a tompítómező dacára, amit

egy ősi gépezethez csatlakoztatott pszispecialista tartott fenn

szakadatlanul. Ez a fojtómező kissé hányingerkeltő volt, az

áporodott levegő pszichikai megfelelője. Jaq még így is különösebb

nehézség nélkül érzékelte a nyers tehetséget, a reményt, az eltitkolt

félelmet: és egyes tisztek részéről az undorral vegyes fáradtságot,

míg másokéról a szenvedélyes odaadást, amelybe időnként

bűntudat keveredett.

A fojtómező sajátos módon hatott Jaqra, aki már megtanulta

elrejteni elméje fényét. Eddig még nem tudott olvasni az emberek

hangulatvilágában, most azonban tisztán érzékelte a fedélzeten

lévőkből sugárzó zavaros érzelmeket.

Kósza suttogások reszkettek végig törékenyen a hajón, közeli és

távolabbi rokon nyelvek százain, mintha föl akarnák világosítani

Jaqot, milyen sors vár rá az út végén; régi utasok

szellemvisszhangjai, akiket millió-és tízmilliószámra szállított ez a

hajó, a hosszú évszázadok során, mióta szolgálatba állt.

Persze közönséges pletykák is terjedtek a fedélzeten, a birodalmi

gót nyelv különféle változatain, hol akadozva, hol folyékonyan;

ezernyi hang beszélt egyszerre, a dallamostól a recsegősig, a

zengzetestől a torokhangúig.



– Egy egész flottára való olyan hajó járja a galaxist, mint ez...
– Kiszűrik az ígéretes psziket...
– A vad, eltorzult psziket egy sereg világon irgalmatlanul
levadásszák. Prédikátorok hirdetik a tisztulás szükségét a

szószékről. Az inkvizíció irtó hadjáratot vezet ellenük. A

bolygókormányzók ahol csak tudják, pusztítják őket...

– Ugyanakkor a friss, romlatlan psziket begyűjtik, és a Földre küldik
a Fekete Hajókon, mint amilyen ez is...

A pszichikai képességek jelentették a zsilipkaput, amin át a

hiperűrben tanyázó hatalmak rosszindulatú tébolya egész világokat

támadhatott meg és rombolhatott le, s az emberi fajt a gonosz

tisztátalan rabszolgájává zülleszthette.

Ám a pszichikai képességek egyúttal reménnyel is kecsegtettek egy

szebb jövőre, egy olyan galaxisra, ahol a szabad és erős emberiség

meg tudja védeni magát szellemi síkon.

Addig viszont az Istencsászárnak kellett oltalmaznia alattvalóinak

szerteszét szóródott billióit az áldozat erejével. Mert érvényben volt

egy borzalmas egyenlet: az a valami, ami végül az emberi nem

megmentője lehet – egy magasabb szintű tudat kifejlődése –, a

kihordási idő hosszúra nyúló, sebezhető szakaszában egyben

szörnyű fenyegetést is jelent, amely könnyűszerrel végzetévé válhat

az egész fajnak, hiszen lehetővé teszi, hogy megrontsák,

eltorzítsák, szétzüllesszék és bemocskolják sötét, idegen hatalmak.

Csupán egy korccsá nyomorodott, gépprotézisekkel élő zsarnok

szánalmat nem ismerő könyörtelensége s ádáz, ám törékeny

Birodalmának pattanásig feszülő erői tartották meg az emberiséget

a széllökések tépázta kötélen.

– Áldozat...
Áldozat a Császár részéről, önfeláldozás, valóban. Kétségbe

vonhatja-e bárki, hogy rettentő módon kínozza és elcsigázza őt a

szakadatlan őrködés?

– Áldozat...
De a Császár nemcsak önmagát áldozza föl; az alattvalóit is...

A Fekete Hajó fedélzetén összegyűjtött tehetséges fiatalok egy

töredékének – a legjobbaknak és legkiválóbbaknak – az volt a

sorsuk, hogy pszik legyenek a Birodalom szolgálatában. A

legtöbbjüket lélekforrasztással a Császárhoz kötik majd, a saját

védelmük érdekében.



– A lélekforrasztás iszonyú kínszenvedés...
A szörnyű mentális szertartás szétégeti a látóidegeket, és a

kiválasztott pszik örökre vakok maradnak.

– Áldozat...
A fedélzeten lévők többsége, akik csak közönséges pszik voltak,

nem kiemelkedő tehetségek, azzal tesznek majd szolgálatot az

emberiségnek, hogy életerejüket a Császár telhetetlen lelkének

táplálására fordítják, így az továbbra is éber világítótorony és

oltalmazó hatalom maradhat. Ezeket a psziket, miután megfelelő

módon felkészítik őket az áldozatra, a Császár néhány hét vagy

legfeljebb pár hónap alatt el fogja emészteni; kiszippantja belőlük a

lelket, mint csontból a velőt, míg el nem pusztulnak.

– ÁLDOZAT!
Ami nem jelent örömöt a Császárnak. Ó, nem. Minden egyes lélek,

amit elnyel, kimondhatatlan fájdalommal gyötri, és kétségbeeséssel

tölti el. Ez volt a rideg egyenlet, amelynek értelmében az emberiség

életben maradhatott az ellenséges világegyetemben.

– ÁLDOZAT!
A Fekete Hajó fedélzetén egyetlen utas sem volt idősebb húsz

szabványévnél. Sokan ugyanolyan fiatalok voltak, mint Jaq.

Különösen egy lány... nem, most nem szabad őrá gondolnia. Ahogy

az űrhajó tisztjei teszteket végeztek emberi rakományukkal, és

tanácsokat adtak nekik, nyilvánvalóvá vált, hogy szinte

valamennyiükre halál vár.

Magasztos halál, szükségszerű halál; de akkor is halál.

Mennyiben különbözik ez a sors – persze magasztos mivoltát

kivéve – attól, hogy az embert a szülővilágán mészárolják le?

A különbség...

– ÁLDOZAT! ÁLDOZAT ISTENNEK ÉS AZ EMBERISÉGNEK!
A fiatal pszik közül néhányan sírtak. Néhányan imádkoztak.

Néhányan dühöngtek. A dühöngőket elkülönítették. Később, felnőtt

korában Jaq rájött, hogy ez a Fekete Hajó nagyobb arányban

szállított kevésbé ájtatos múltú bolygókról származó

individualistákat, mint legtöbb társa. Ám a fiatal utasok közül mégis

sokan fogadták szenvtelen belenyugvással a sorsukat, sőt olyanok

is akadtak, akik lelkes küldetéstudattal vették tudomásul; ezeket

megdicsérték. A lélekáldozat feltételezte az odaadó hűséget, az

ájtatos rajongást.

A halál fagyos kezét Jaq szívére tette. Jaq alkudozni kezdett a



lelkéért a sorssal, megfogadta, hogy egész életét feltétel nélkül a

Birodalom szolgálatának szenteli – ha ugyan marad élete, amivel

rendelkezhet.

Jaq még mindig tisztán emlékezett a haladékra, amit kapott, meg

arra is, hogy milyen dühös volt, amiért nem látta előre.

– Te el tudod takarni a fényedet, fiam – mondta neki a golyvás tiszt,
szinte tiszteletteljesen. – Külön képzés nélkül ez nagyon ritka.

Biztos vagyok benne, hogy a Birodalom a szolgálatába fogad majd.

Azt hiszem, nem lesz szükséged lélekforrasztásra. Könnyen lehet,

hogy egy leendő inkvizítorhoz beszélek...

Hogy levadássza azokat, akik hozzá hasonlítanak, csak tévútra

tértek? Hogy irtsa a... saját fajtáját... akiket külső erők kiforgattak

önmagukból? Hogy szemrebbenés nélkül pusztítsa beteg pszi

rokonait?

Igen.

Jaq felvillanyozva, mégis szomorúan töltötte az utazás hátralévő

részét. Szívből sajnálta halálra szánt társait, de örült, hogy az ő

sorsa más lesz. A többi pszi látta őt a Császárhoz imádkozni, ahogy

megtanították rá. Azt hitték, hogy Jaq fennkölten előkészíti magát

az áldozatra. Lélekben máris titkos ügynök volt, a rejtett tudás

részese...

– De úgy tűnik, hogy a Harlekin-ember átlát az inkognitómon –

mormolta Jaq a bajusza alatt. – Miféle ember lehet? – És elrakta a

Tarot-lapot...

Felkomorlott előttük Kefalov városa. A távolból Kefalov egy legalább

tíz kilométer magas emberi agyvelőre emlékeztetett, amelyről

lehántották a koponyát. Persze ráncos tekervényekből összeálló

teraszai keményebbek voltak bármiféle csontnál. Ahogy a

szerelvény közeledett hozzá, roppant ablakok, szellőzőaknák és

portálok váltak láthatóvá. Először aprócska pontoknak,

foltocskáknak látszottak csupán; valójában akkorák voltak, mint az

őserdő legmagasabb faóriásai.

Az egyik ilyen nyílás katonai terrorbombázók raját öklendezte az

égre, mely olyan színű volt, akár a kegyetlenül összevert testre

kérgesedett vér. Szennyes fellegek gomolyogtak, villámok

kígyónyelve nyalt a dzsungelbe. Valahol nemsokára bombák fogják

fölszaggatni a burjánzó növénytakarót, tarajos szélű lyukakat tépve

bele, amik aztán rothadásnak indulnak, és hamarosan ellepi őket



valami parazitatenyészet.

A megkövesedett agy lomhán füstölgött, undok kigőzölgéseket

eregetve magából. Kefalovból fertőző miazma szivárgott az

őserdőbe, amely megmérgezte a környezetet, és mély, nyálkás,

dögletes levegőjű mocsárövezetet alakított ki a város körül. Efölött

száguldott most a szerelvény, biztonságos üvegbörtönébe zárva...

Alig hagyták el az állomáscsarnokot, mikor az egyik nyilvános

kommunikátor képernyőjén megjelent a „Draco független

kereskedő” felirat.

A nyilvános közvetítőfülke üveglapjáról az az arc nézett Jaqra; két

szeme csillogott, akár a jégkockák a nemes pezsgőben, ajkát

játékos ragadozómosoly játszotta körül.

– Zephro Cornellan, szolgálatára! – jelentette be a Harlekin-ember.
Ez a hívás csakis a maró gúny szülötte lehetett, önhitt hencegés,

hogy milyen jól meg tudta jósolni Jaq lépéseit az ellenfél – vagy

finom utalás, hogy talán pszichikai úton is tudomással bír a
h o l l é t é r ő l .
E l l e n f é l ?

Nagyon valószínű. Az lehetetlen, hogy a Sztálindrómon még egy

titkos inkvizítor tartózkodjon... ugye lehetetlen? Firenze prior

bizonyára közölte volna Jaqkal, hogy nem ő a Malleus egyetlen

embere a bolygón. Persze csak akkor, ha maga Baal Firenze tudott

róla; ha tudta!

Ez a titokzatos férfi beférkőzött Jaq Tarotjába. Veszélyes volt,

veszélyes. Úgy játszott Jaqkal, mintha ő is csak egy kártyalap lenne

a Harlekin-ember markában.

– Gondolja, hogy van valami elintéznivalója velem? – kérdezte Jaq
az arctól semmitrnondóan. Közben az agya teljes fordulatszámmal

dolgozott.

Cornellan kuncogva Jaqra emelte piperkőcre valló csúcsos kalapját.

– Elintéznivaló? Hogyne: egy hidra. Rettentő veszedelem, hmm?
Gondoltam, felhívom rá a figyelmét. Van egy szép példányunk itt, az

alsóvárosban. Nincs kedve nagy vadászatra jönni velem?

A férfi hangjában nyoma sem volt a helyi érdes akcentusnak, inkább

egyfajta kísérteties mesterkéltséggel beszélte a birodalmi gótot –

szinte mint egy idegen lény, vélte Jaq.

Jaq háta mögött Ey'Lindi és Zhord éberen szemmel tartotta az

őgyelgő koldusokat, vándorárusokat és egyéb söpredéket. A



járókelők természetesen mohón méregették Ey'Lindit. Különösen

két kisebb, más-más emblémával díszített egyenruhát viselő

polgárőrcsoport mutatott élénk érdeklődést Jaq és társai iránt, vagy

azzal a szándékkal, hogy felajánlják neki a szolgálataikat, vagy

sokkal kevésbé épületes terveket forgatva a fejükben. Az egyik

csoport tagjai, akik a tőrökből álló fogsorral vicsorgó száj jelét

hordták magukon, kopaszra borotvált koponyájukra szétnyíló ajkat

tetováltattak, az alóla kivillanó agytekervényekkel. A másik csapat

megkülönböztető jele a méregzöld varangy volt; ők fémlapból

készült borítást viseltek a fejükön, amit ürülékutánzatokkal

díszítettek. Vagy talán csak a saját hajuk volt az; bekenték viasszal,

hogy megmerevedjen, összemocskolták, és átbújtatták valami

lyukon, amit a fémlapba vágtak.

Feszültség szikrázott a levegőben. A színpadkép egyszerre csak

rikítóvá, nyomasztó hangulatúvá vált. Az ájtatos igékkel teleírt

falakból mintha barnás színű belek dagadtak volna ki. Az

elhanyagolt oszlopok valahogy fallikusnak látszottak. Nem arról volt

szó, hogy Kefalov eleve mocskosabb helynek tűnt, mint Vaszilarjov;

inkább az húzódott meg a háttérben, hogy ezt a várost érintetlenül

hagyta a dúlás, így hát a szenvedély, az agresszió purgálás nélkül

fortyogott-bugyogott tovább.

A megkövesedett agy ugyan füstöt és gőzt okádott az égre, az

oldalán pedig patakokban folyt a mocsok, belülről azonban mégis

emberekkel telezsúfolt szeméttartály maradt, a csalódások, az

elfojtott vágyak, a torz szenvedélyek valóságos féregverme.

– Lenne kedve egy nagyszerű trófeát szerezni, inkvizítor úr? Juj!
Elnézését kérem, tiszteletreméltó kereskedő – Cornellan izgatottan

kacarászni kezdett.

Jaq a képernyőn vigyorgó arcot – különösen a szemeket –

fürkészte, nem fedez-e föl rajta valamit, ami arra utalna, hogy egy

démon fészkelte be magát a férfi tudatába. A szempár értelmesnek

és tisztának tűnt. Ez az egész zagyva bohóckodás csak színlelés

lenne?

– Az alsóvárosban? Hol? – kérdezte Jaq.
– Hát mindenhol. Ez a hídra természete.
Jaq találgatásra adta a fejét.

– Es felteszem, hogy ezt az új szörnyszülöttet, bármi legyen is az, a
milliónyi bolygólakó halála, a pszichikai lökéshullám segített

megidézni.



– Kapiskálod, Sir Jaq.
– Miért mondja el ezt nekem? És magának mi köze van a hidrához?
Nos?

– Ejnye, ejnye, uram... Elvégre ön a tapasztalt nyomozó! Húzzam
alá a nagybetűket is, és mutassak rá az összes ékezetre?

– A fenébe, Cornellan, miben sántikál?
– Hívjál Zephrónak! Kérlek! Megmutassak neked egy-két apróságot,
hátha kitalálod a szabályokat? Mi lenne, ha felkeresnéd az ötödik

alszintet ennek a csodás városkának a Kropotnik kerületében?

Ey'Lindi odasziszegett Jaqnak. A polgárőrök már szemlátomást

csak azért haboztak, mert kölcsönösen utálták egymást, de ez a

probléma előbb-utóbb meg fog oldódni valahogy. Jaq sietve kilépett

a vonalból.

Himlőhelyes, elkorcsosult szemétgyűjtők mászkáltak temetőbogár

módjára a hegyekbe gyűlő hulladékon, amely az alacsonyan

húzódó acél égboltból hullott ebbe a félhomályos alvilágba aknákon

és rostélyokon át.

Hajdan ez a plasztacél barlang roppant támpillérjei végeérhetetlen

sorával bizonyára tágasnak, hatalmasnak, gigászinak látszott. Most

már csak vízszintes irányban volt nagy kiterjedésű, a többi hasonló

barlanggal óriási boltívek kötötték össze, melyek egy-két

kilométerenként nyíltak a válaszfalában. Egyes pontokon a mocsok

már-már a mennyezetet súrolta. A gyér megvilágításról a plafonon

tenyésző foszforeszkáló penész meg az újrahasznosítók különféle

törzseinek kohói gondoskodtak. Ezek a törzsek akadályozták meg a

szemét elégetésével és a hasznosítható hulladékkal folytatott

magasabb zónákba irányuló kereskedelemmel, hogy lakóhelyük

teljesen megteljen szennyel, akár egy telitömött gyomorüreg.

Talán az alvilág lakói lassan elveszítik ezt a háborút. Másrészt

viszont elképzelhető, hogy a törzsek a szintetikus élelmen élve, amit

tisztátalan fémöntecseikért cserébe kapnak, elég gyorsan tudnak

szaporodni, hogy megmeneküljenek a szörnyű sorstól, és ne

temesse el őket elevenen a fémforgács, a darálék meg a többi

szemét.

Mint ahogy a méhkirálynő is eltűri az apró atkákat, melyek arra

specializálódtak, hogy a szája környékén kószáljanak és

legelésszenek, Kefalov városa is otthont adott zsigerei legmélyén a



dögevő és újrahasznosító törzseknek. Ezek hasznos – mondhatni

létfontosságú – elemek a város gazdasági körforgásában.

Nem azok a fajta emberek voltak, akik jelentéseket akarnának –

vagy tudnának – küldeni a magasan a fejük felett székelő igazgatási

szerveknek, még akkor sem, ha valami szörnyen szokatlant

tapasztalnak. Beszűkült látóterüket és tulajdon abnormalitásukat

tekintve hogyan tudatosulna bennük egyáltalán, hogy amit látnak,

az messzemenően abnormális?

Másztak, mint a rákok. Túrtak, mint a giliszták. Úgy görgették

maguk előtt a mocskos drótkötegeket, mint a galacsinhajtó bogarak.

Jaq sejtette, hogy gyakorlatilag már ösztönösen végzik az

újrahasznosítás munkáját és a cserekereskedelmet. Mit tudnak

ezek a város többi részéről – a bolygóról vagy a galaxisról nem is

beszélve? Amennyit a méhkirálynő száján élő atka tud a neki

otthont és élelmet adó test többi részéről vagy az élettől nyüzsgő

méhkasról.

– Milyen érzés lehet – kérdezte Jaq – egy egész életet leélni
idelent?

De már tudta a választ. Boldogok a tudatlanok; kárhozottak azok,

akik túl sokat tudnak.

– Legalább jó meleg van – jegyezte meg Zhord.
Egy rámpán állva tekintették át ezt a fojtó bűzű barlangot, mely a

város belei alatt terült el. A kohók szentjánosbogárként pislákoltak.

Jaq a bal szeméhez emelt egy látólencsét, és fürkészni kezdte a

félig betemetett alagútnyílásokat.

Az egyik alagútból kocsonyás, lomha, elágazó csápok nyúltak ki,

melyek lüktettek és rezegtek, mintha izomrostok lennének, amiket

valami roppant leviatán testéből metszettek ki.

Jaq egészen elszörnyedt, mikor észrevette ezeket az áttetsző,

szinte anyagtalan képződményeket. Mindenütt ott voltak. Beszőtték

a fémdűnéket, a felszín alá fúrták magukat, akár a gyökerek,

valamivel arrébb újra előbukkantak, kocsonyás vonaglással

lüktettek. Tapogatózó csápok tekergőztek és foszlottak semmivé,

mintha az egyik pillanatban még léteznének, a másikban már nem.

Vajon mit gondoltak a dögevők, mikor látták, hogy ez a gumiszerű

poliplény behatol a birodalmukba? Az ember-rákok biztos távolban

maradtak a tapogatóitól.

Vagy talán: a tapogatóiktól? Jaq nem tudta volna megmondani,

hogy a hidra egységes-e vagy sem, és milyen kapcsolat fűzi önnön



részeihez. Mint ahogy azt sem sejtette, hogy mekkora lehet a

kiterjedése ott, ahol nem látja: a szövevényes alagút

rendszerekben.

A csápok a jelek szerint nem akarták összefogdosni az alsó zóna

lakóit. Inkább úgy tűnt, mintha a hidra várna valamire. Közben

azonban olyan fenyegetés sugárzott belőle, amely valósággal

megőrjítette Jaq pszichikai érzékeit.

– Pfuj! – mondta Zhord, mikor ő is észrevette. – Olyan, mint azok a
nyavalyás kocsonya-szálak a tojásban, amik az ember foga közé

ragadnak... bár ezekhez egy akkora tojás kéne, mint egy hegy!

Hasonlít a köldökzsinórra... meg mit tudom én, mire. Pfuj! Pfuj!

– Megnézzük, hogy tetszik neki a lézer meg a plazma? – javasolta
Jaq.

– Ó igen, szeleteljük fel és süssük meg!
Ey'Lindi úgy szimatolt bele az állott, forró, vasízű levegőbe, akár

egy kitörni készülő csikó.

Az inkvizítor és társai végigsiettek a rámpán, s egy rozsdás létrán

leereszkedtek a szemétdűnékre. Addig gázoltak a mocsokban, míg

megfelelő pozícióba nem jutottak, a legközelebbi csáptól úgy ötven

méterre.

Jaq célra emelte műarany berakásos lézerpisztolyát, és lenyomta a

ravaszt. A damaszkolt krómacél csőből forró fénysugár lövellt ki

vakító, ezüstös sávban. Úgy húzta végig a tűsugarat a hidra

végtagjain, mintha sajtot szeletelne. Vágott, és újra vágott.

Lemetszett részek vonaglottak. Lüktető csomók tűntek el, és

bukkantak föl újra. Noha már összevissza volt szabdalva, az egész

csáp mégis arrafelé tekergőzött, ahol álltak, mintha valami különös

hatalom béklyója tartaná össze, a normális univerzumon kívülről.

– Plazma – mondta magának Jaq, és fegyvert cserélt. A plazmavető
elülső ernyőjét aranyozott védőrúnák díszítették. A védőernyő

szellőzőrései egyben irányzékul is szolgáltak; a ferde vágású

karmazsin vörös szemek pupillahasítéka hűségesen követte a

célpont minden mozdulatát, mivel a szuperforróra hevített

plazmából csak egyetlen lövést lehetett leadni, ami teljesen

kimerítette a gázsűrítőt. Utána el kellett telnie néhány percnek, míg

a védőernyő mögött megbúvó akkumulátorszárnyak újra feltöltötték.

Ez a célpont azonban jókora volt, és összetéveszthetetlen.

A fegyver visszarúgott Jaq kezében, ahogy a fehéren izzó energia

kilövellt belőle, hogy nyomtalanul elpárologtassa a számtalanszor



szétvagdosott, mégis egyben maradó képződmény egy szakaszát.

A forró plazma a mögötte emelkedő dűnére fröccsent, füstölgő

barázdákat szántva a fémdombba. A hátracsapó hőhullám

végigsöpört Jaq arcán. Orrában érezte a felhólyagzott krómacél

keserű bűzét. És érzett valami mást is... mohóságot, várakozást...

Hirtelen a Harlekin-ember pattant elő a túlsó dűne mögül.

– Igen, igen! – rikoltozott ugrálva és tapsikolva. – Lődd ripityára!
Jaq az övébe dugta a kiürült plazmavetőt, és célzásra emelte lézer

pisztolyát. Boldogok a tudatlanok. De akkor nem, ha inkvizítorok is

egyben!

– Ey'Lindi...
– Igen, Jaq, elkapom neked.
– Épségben! – kiáltott utána Jaq. Az orgyilkos már zsákmányát
üldözve suhant felfelé a hulladékgörgetegen. – Vagy legalábbis

viszonylag épségben!

Nem kellett volna fárasztania magát.

6.
Az epés bűzű párolgásokkal fortyogó dzsungel ismét visszafelé

száguldott a plasztkristály csővasút alatt.

Jaq türelmesen így szólt:

– Szaladjunk végig még egyszer azon, ami történt!
Valójában minden volt, csak türelmes nem. Vitalij Gugol nem

válaszolt a Kefalovból intézett hívásokra; ismételten próbálkoztak,

de a navigátor néma maradt. Ez a rejtély megkövetelte minél

gyorsabb visszatérésüket. Jaq rettentő bosszús volt, amiért így

kijátszották – nem is beszélve a haragról, amit Ey'Lindi miatt érzett,

akit alávaló módon kihasználtak.

Belenyúltak az érzelemvilágába, az idegrendszerébe! Neki, aki

puszta akaraterővel egy génorzó tűrhető másává tudta változtatni

magát. Neki, aki egyetlen ujja hegyével ölni tudott. Őt igázta le egy

bohóc szeszélyes akarata! Hogy Cornellan ilyen módon a kisujja

köré csavarja, ez egész egyszerűen undorító volt.

Az orgyilkos halkan szólalt meg.

– Engedélyt kérek, hogy példamutató öngyilkosságot követhessek
el. Elvesztettem a becsületemet.

Jaq érezte a kifejezéstelen arc mögött dúló viharokat, és a mélyből

jövő kérés ünnepélyes komolyságát.



Zhord azonban szemlátomást nem. Dühösen csapott öklével a

térdére.

– Huh! – kiáltott gúnyosan. – Példamutató öngyilkosság, valóban?
Az micsoda?

Olyan öngyilkosság, amely a célszerű viselkedést példázza? Mint

amikor az ember egymaga megrohamoz egy hadseregre való

renegátot? Halálig tartó birkózás harci robotokkal? Meztelen séta

egy halálvilágon? Huh.

Ey'Lindi mély torokhangon felmordult.

– Huh. Morog] csak. Már rég kiabálnál, hogy „ne engem
hibáztassatok!”, ha nem foglalna le annyira önmagad hibáztatása. –

Lehet, hogy a kis ember mégis értette a dolgot, és ez volt az ő

sajátos nyers gyógymódja. – Tudod, én nem hibáztatlak téged –

tette még hozzá. – Sosem lennék képes rá, bármi történjen is.

Valóban elpirult volna a törpe, amikor ezt a vallomást tette?

– Akkor is engedélyt kérek – ismételte meg Ey'Lindi, továbbra is
kifürkészhetelen pókerarccal.

Jaq őszintén remélte, hogy saját szigorú becsületkódexének

értelmében folyamodik ilyen engedélyért, nem pedig azért, mert

hirtelen valóban úgy érzi, hasznavehetetlenné vált. Ebben az

esetben ugyanis a Harlekin-ember valóban értéktelen eszközzé

tette volna, akinek kétely és önvád kavarog a szívében, s

megrendült az önmagába vetett hite.

– Megtagadva – mondta neki szigorúan. – Én követtem el a hibát,
mikor azt az utasítást adtam, hogy épségben hozd elém.

Megkötöttem vele a kezedet.

A nő szeme egy pillanatra tágra nyílt, és Jaq már bánta, hogy így

fogalmazott. Zhord vigyorgott. Csak nem azt hiszi, hogy Jaq tréfálni

akart? Elképzelhető, hogy Zhord őszintén kívánja, bárcsak lenne

erejük viccelődni a történtek után; és minden tőle telhetőt megtesz,

hogy ebbe az irányba terelje a dolgok menetét.

– Csak mondd el még egyszer a tényeket, Ey'Lindi. Lehet, hogy
elsiklottunk valamilyen fontos részlet fölött.

Nem siklik-e el minden ember figyelme – ha másért nem, hát

muszájból – annak a nagy része fölött, amit jobb szó híján

igazságnak nevezünk? Azok a dögevők, akik egész életüket a

Kefalov alatt elnyúló barlangokban élik le, csupán extrém példái

voltak a beszűkült látószögnek – világegyetemük néhány

köbkilométer szemétre korlátozódott. Még a Sztálindróm



uralkodóinak, akik luxusban dőzsölnek hangyabolyuk csúcsán, is

nagyon behatárolt világfelfogásuk lehet. Sőt az Obispalhoz hasonló

inkvizítorok is hajlamosak... nos, hát a csőlátásra.

Jaq küszködve igyekezett úgy tekinteni a világra, mint a császár. Az

ész és a józan belátás más síkjain próbált gondolkodni. Csakis így

léphet ki jelenlegi helyzetéből, és remélheti, hogy megfejti Zephro

Cornellan talányát – még akkor is, ha közben előre megjósolható

pályákra kényszerül...

– Cornellan felé futok – számolt be Ey'Lindi. – Átszaladok a
hasadékon, amit a csápba robbantottál. A sebszélek körül már új

szövet sarjad. Mintha minden levágott csonk független életet élne.

Néhány letépett cafat mohón remeg, akár a kocsonya. Ami az

atomizált részeket illeti... hát azt nem tudom. Ez nem közönséges

anyag.

– Rájöttem – mondta Jaq.
A hidra valószínűleg részben normális anyagból, részben pedig

immatériumból állt – a hiperűr szubsztanciájából, amely a Káosz

nyers, folyékony energiája volt.

Ahol a hiperűr anyaga beszivárog a világba, hamarosan követni

tudják a démonok is...

– Lobogó köpennyel rohan a pusztaságban. Üldözöm. A bátor kis
Zhord megpróbál lépést tartani velem, de elesik.

Hogy sugárzott Zhord a „bátor” szó hallatán! Jaq sejtette, hogy nem

büszkeségből, hanem azért, mert ha Ey'Lindi ilyen bókokat mond,

akkor nem töltheti el teljesen az önutálat.

– Cornellan gyors. „Gyere, és kapj el!” – harsogja. „Gyere, és kapj
el!” Megyek. Jó messzire. Mindig pontosan a lábnyomába lépek,

hátha veremcsapdát ásatott valahol. Aztán egy rakás tapogató

tekeredik elő a fémforgács alól, és acélos szorításba fogja a lábam.

Ahogy fegyver után kapok, ostorcsápok fonódnak a csuklómra és a

nyakamra. Lerántanak, a földre szegeznek. Cornellan visszafordul.

Szétharaphatnám az egyik fogamat, és halált köphetnék a képébe...

– Azt megtiltottam, Ey'Lindi.
– Igen. Aztán egy csáp betapasztja a számat. Cornellan vigyorogva
a fejem mellé térdel. Küszködöm, de nem bírok szabadulni. A

fülembe suttog:

„Nemsokára az egész Sztálindrómot el fogja borítani, és ha



elborítja, ó, akkor...” Nem tudom, hogy a hidra egyik nyálkás

tapogatóját használja-e – nem látok odáig –, de azt hiszem, igen.

Egy immatériumcsápot, valószínűleg... Belenyúl a fejembe, az

agyamba. Megkeresi a gyönyörközpontot. Ingerli, újra meg újra.

Gyűlölöm őt, ám közben áruló eksztázisban, a kéj agóniájában

vonaglom. Még mindig gyűlölöm, és lángoló gyönyörrel égek. Azt

mondja:

„Sir Jaqnak igaza van: valóban az az iszonyú mészárlás segített a

létrehozásában, pontosan úgy, mint az idézéseknél.”

Alig bírok gondolkozni, egyetlen érzőideg vagyok. De kinyögöm: „Mi

a hidra? Mi a célja?”

„Trancsírozzátok föl, és meglátjátok”, mondja. „Szabdaljátok apró

darabokra!”

Képtelen vagyok kizárni a tudatomból az ingereket. Ha folytatja a

stimulálást, tudom, hogy később vágyni fogok ezekre az ingerekre,

és mindent megteszek majd, hogy hozzájuk jussak, hiába próbálom

visszatartani magam. Elképzelem, hogy megölöm. És a

fantáziaképet összekapcsolom a forró gyönyörrel.

Arra megtanítottak, hogy ellenálljunk a fájdalomnak. Arra

megtanítottak, hogy ne vegyünk tudomást a fájdalomról. De

ellenállni a gyönyörnek: ki gondolt volna ilyesmire?

Cornellan nevet, és abbahagyja a gyönyörközpontom ingerlését.

„Elég!” – kiáltja. „A kis barátod már itt esetlenkedik a közelben. Ne

feledd: sem ő, sem Jaq nem tudja azt a kéjt nyújtani neked, amit ma

én. Még ha meg is kívánnád! Emlékezz hát az igazira! És emlékezz

Zephro Cornellanra is, a hidra urára, hó!” Ezzel elszalad, kikerül a

látóteremből.

Még mindig nyöszörgők. A kedves kis Zhord az ölébe veszi a

fejemet, dédelget, mint ahogy én dédelgettem őt. Rávicsorgok.

Lézerrel leszedi rólam a csápokat. Arrébb hemperedem. A

leperzselt tapogatók és ostorcsápok újra sarjadnak; nyúlnak és

csíráznak, akár a gumi. Zhord felveszi a földről Cornellan kalapját,

ami leesett a fejéről, miközben üldöztem. Visszatérünk.

Megszégyenültem. Szenvedélyes vágyaim vannak. Engedélyt

kérek...

– Nem, Ey'Lindi! Ebben a pszichikai erőszaktételben Cornellan a
bűnös. Te nem. Higgy nekem.

– Huh – mondta Zhord –, ez teljesen más, mint a fizikai
erőszaktétel; arról azt beszélik, hogy fáj. De miért okozna az



embernek az ellensége örömöt?

– Hogy megalázza – felelte az orgyilkos mereven.
– Hogy aláássa az önbizalmát! – vágta rá a zömik dühösen. – Hogy
kételyt ébresszen benne, mint ahogy te is kételkedsz most

önmagadban. Én nem kételkedem benned.

Jaq elkomorodott. Lehet, hogy ez volt Cornellan fő indítéka? Talán

igen. Jaq érezte, hogy valami kicsúszik a markából. Megpróbálta

elemezni az eseményeket...

Cornellannak az nem lehetett a terve, hogy Jaqot is ugyanarra a

sorsra juttassa, ami az újrahasznosított emberi testekre várt ebben

az alvilágban. Igaz, a rákemberek egészségtelen érdeklődést

kezdtek mutatni iránta, mikor a társai elrohantak a Harlekin-ember

után. Agyon kellett lőnie párat. Mire Zhord és Ey'Lindi visszatért,

már elkerülhetetlennek látszott, hogy az egész törzs rájuk támadjon.

Ezt a nehézséget azonban elég könnyen leküzdötték.

Nem, Cornellannak szemlátomást nem állt szándékában megölni

Jaqot és társait, és ártani sem ártott nekik; eltekintve persze a

csorbától, amit Ey'Lindi önbecsülésén ejtett, no meg Jaqén, bár ez

lehetett véletlen is...

Így hát ha feltételezzük, hogy Cornellan ügynökei kapcsolták ki a

navigátort Vaszilarjovban, Vitalijnak még valószínűleg életben kell

lennie.

A Harlekin-ember beférkőzött Ey'Lindi fejébe. A maga módján az

uralma alá vonta – de nem egészen úgy, mint ahogy a hiperűr

valamelyik nyáladzó démona tenné az áldozatával.

Lehetséges, hogy Jaq orgyilkosának pszichikai úton történő

megerőszakolása, majd az azt követő dévaj visszavonulás

valamiféle burkolt utalás lenne, hogy a hidrát is hasonló céllal hívták

életre?

Ha igen, miért hívná fel erre Jaq figyelmét?

– Hadd nézzem azt a kalapot – mondta Jaq.
Zhord egy összevissza gyűrt bíborszínű gombócot ráncigált elő az

egyik zsebéből, és megpróbálta kissé helyrepofozni. Jaq

megvizsgálta a kalap csúcsdíszét. Pucér csecsemő üldögélt egy

stilizált felhőn a csillagos ég háttere előtt. Minden csillag egy-egy

aprócska vöröses kalcedonkő volt, abból a fajtából, melyet

kornellánnak is hívnak. A csecsemő tölcsér alakban a szája elé

tartotta pufók kezét, mintha az ujjait melengetné a leheletével, vagy

valahová messzire kiabálna.



A gyermek egy zefír volt, egy szélmanó. Szóval ez volt Zephro

személyes kalapja. A csúcsdísz, ha a vérvörös csillagoktól

eltekintünk, furamód jámbor és ártalmatlan volt.

– Nos? – kérdezte Zhord mohón.
Jaq letépte a kalapdíszt, és zsebre vágta, azzal az apró elégtétellel,

hogy a Harlekin-embernek legalább egy darabkáját a markában

tartja.

– Elhagyta a kalapját, ez minden. Nem kell rejtett értelmet keresni
ebben. Egyszerűen leesett a fejéről.

– Huh. Legalább ő sem tökéletes. Na, Ey'Lindi?
– Ezt – kérdezte a nő jeges hangon – az én megnyugtatásomra
mondtad?

A zömik lekókadt egy kicsit. Mikor neki kellett kiszabadítania

Ey'Lindit a hidra karmaiból, az orgyilkos iránt érzett heves vonzalma

bizonyára súlyos csapást szenvedett el – vagy épp ellenkezőleg?

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Ey'Lindi majdnem elérhető a számára?

És most ismét teljesen idegen személyiséggé változott?

Jaq azon töprengett, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett a nőnek,

hogy szembeszegüljön a végső, mindent elsöprő gyönyörrel, s

nyögve egy-két kérdést intézzen kínzójához és csábítójához. Vajon

milyen torzulásokat eredményezett a lelkében ez az élmény?

Évekkel ezelőtt, azon a szomorú Fekete Hajón Jaq megcsókolt egy

pszilányt. Olvia volt a neve. Sebeket tudott gyógyítani szelleme

erejével, de a képessége nem fejlődött ki igazán; és az út végén a

halál várt rá.



Olvia azt hitte, hogy Jaq is meg fog halni; és Jaq nem használta ki

őt. Az ölelkezésben kölcsönös vigaszra leltek. Csókolóztak is, bár

ennyi volt az egész.

Utána Jaq úgy érezte, elárulta Olviát. Talán ez volt a kezdete annak

is, hogy megtagadta magától a test gyönyöreit. És mi van azzal a

nővel, akivel futó viszonya volt egy jégvilágon, még

inkvizítornövendék korában? A nővel, akinek fizetett a kegyeiért,

hogy kitapasztalja, mi az a bűverő, amely úgy el tudja ködösíteni az

emberek agyát? A nevét meg sem kérdezte. Csalódás volt számára

az az élmény.

Érezte, hogy hozzá csak egy olyan nő illene, aki minden tekintetben

felveszi vele a versenyt – mármint professzionálisan. És milyen

kevés emberi lény volt az egész galaxisban, aki megfelelt ennek a

feltételnek! És ha akadtak is ilyenek, azok szükségképpen a



vetélytársai voltak, még abban az esetben is riválisok, ha netán

ugyanazon az oldalon álltak.

Ezért hát: magány és kötelességtudat.

Már kezdte azt hinni, hogy Ey'Lindi esetleg olyasvalaki, aki... aki

elég erős, elég különös személyiség ahhoz, hogy...

Jaq elzárta a gondolatot, akár egy nyílt sebet. Mert seb volt ez;

Zephro Cornellan ejtette rajta, lehengerlő pontossággal. Nem

mintha a Harlekin-ember beszennyezte volna Ey'Lindit Jaq

szemében, ó, nem, ez a hitvány gondolat eszébe sem jutott –

hanem mert Cornellan fegyverként használta a gyönyört,

következésképp Ey'Lindi a továbbiakban köteles lesz keményen

visszautasítani mindenkit, aki gyengéd szándékkal közeledik felé.

Kérdés persze, hogy az orgyilkosban volt-e egyáltalán eleve

valamiféle hajlam a testi örömökre – ami igencsak kétségesnek

látszott.

Ostobaság! – gondolta Jaq. Már ugyanolyan majomszeretettel

csüngök rajta, mint az a bogaras Zhord vagy a holdkóros Vitalij.

Kétszeresen is ostobaság. Cornellan támadása Ey'Lindi ellen

elködösítette az agyamat.

És az övét is...

– Mindkettőnknek alaposan meg kell fontolnia az eseményeket –

mondta az orgyilkosnak. – Nem hagyhatjuk, hogy elragadjanak

minket az érzelmek.

És ott a vonaton Jaq higgadt, józan gondolatokért imádkozott.

Gugolt szakértő módon megkötözve találták a smaragd

lakosztályban; a fejére bőr-csuklyát húztak. A navigátornak minden

porcikája sajgott, és összepiszkította magát. A képernyő nem volt

sehol.

Zhord kiszabadította Gugolt, tisztába tette, megmasszírozta. Gugol

aztán nyomorultul végignyúlt egy heverőn, és suttogva beszámolt

róla, hogyan hasította át egy sugárbárd az ajtót, és gomolygott

kábítógáz a lakosztályba, röpke másodpercek alatt. A navigátor

döbbenten meredt az ajtóra, amely tökéletesen ép volt. A támadók

újjal pótolták. Azért, hogy Jaq szívében kétség támadjon Gugol

szavai iránt? Vagy csak azért, nehogy idő előtt felfedezze valaki, mi

történt?

– Mondom, hárman voltak. Az arcukat nem láttam. Csak a
hangjukat hallottam, mikor magamhoz tértem, már összekötözve.





Úgy tettem, mintha még mindig eszméletlen lennék.

– Abból kell kiindulnunk, hogy észrevették, mikor felocsúdtál –

mondta Jaq. – Valószínűleg látták, hogy összerándulsz. Tegyük fel,

azért vártak, hogy kihallgathasd őket.

– Ez eszembe se jutott.
– Nem? Nos, Vitalij, én viszont gyanakszom.
– De ugye nem rám, Jaq? Csak nem hiszed, hogy...! Esküszöm,
hogy betörték az ajtót!

– Igen, igen. Biztos vagyok benne. Azonkívül, hogy a képernyő
ellopásával megvakítottak, mit akartak még tudatni velem?

– Na lássuk csak... Emlékszem már. „így Draco nem tudja nyomon
követni, hogyan fertőződik meg Vaszilarjov.” Valami ilyesmi. Egy

sereg más város nevét is említették, de azzal a bőrvacakkal a

fejemen nem értettem tisztán, mit beszélnek.

– Ey'Lindi – Jaq olyan közönyösen szólította meg az orgyilkost, ami
az adott körülmények között teljesen éberré tette őt. Tekintete

körbevillant.

Pillanatok alatt megtalálta az árnyékban megbúvó kémlegyet, célra

emelte ujjlézerét, és megsemmisítette az apró felderítőkészüléket.

Lőni tudását szemlátomást nem zavarták meg az események.

– Pókszezon – mondta Jaq. A csomagjából egy detektort vett elő.
Azonnal csipogni kezdett a kezében, mikor végigpásztázta vele a

lakosztályt, négy további kémlegyet fedezve fel, amiket Ey'Lindi

haladéktalanul megsemmisített.

– Most, hogy Cornellan nem hallgathat ki minket – mondta Jaq –,
talán kitervelhetünk valami váratlan lépést.

– Odakint: több légy? Ahová csak megyünk?
– Kétségkívül – mondta Jaq a nőnek.
– Kódnyelv?
– Azt Cornellan is értheti.
– Múltkor a Tarotod közvetítésével jutott el hozzád. Nem
hallgatózhat a kártyákon keresztül, Jaq? Nem olvashat a

gondolataidban?

– Ha működésbe hozom a Tarotot, talán. Máskülönben nem
hiszem. Mindenesetre nem nyúlok a kártyához, bár így nem

nyerhetünk többé bepillantást a jövőbe. Volt még valami, Vitalij?

– Semmi olyan, amire emlékeznék.
– Ha már itt tartunk, derék strázsánk – szólalt meg Zhord –, milyen


gyümölcsöző módon foglaltad el magad, míg itt csücsültél egy

csuklyával a tökfejeden, és az égvilágon semmi dolgod sem volt?

– Magam elé képzeltem, hogyan ölöm meg a támadóimat.
– Huh, ez igazán nem volt szép tőled, hiszen ők voltak oly
kegyesek, és életben hagytak. Arra gondolsz, hogy visszajátszottad

magadban az eseményeket, csak ezúttal a tiéd volt a hősszerep?

Csak nem arról fantáziáltál, hogy mi lett volna, ha sikerül

visszatartanod a lélegzeted, és netán fegyver is van a kezedben?

Ó, lefogadom, a végén egész meg voltál hökkenve, hogy továbbra

is gúzsba kötve üldögélsz a padlón!

Gugol mélyet sóhajtott.

– Igenis megöltem volna őket, forrófejű barátom! Aki navigálni tud a
hiperűrben, az nem lehet gyáva. Ami azt az időszakot illeti, amit...

elmélkedéssel töltöttem, nos, vannak olyan szellemi diszciplínák,

amiket te soha az életben nem fogsz tudni elsajátítani, drága Zorro,

bár köszönettel tartozom neked, amiért visszadögönyözted az életet

a tagjaimba.

– Meg amiért kicseréltem a koszos fehérneműdet – Zhord
célzatosan megszagolta tömzsi, de ügyes ujjait. Most nem törődött

vele, hogy a navigátor a csúfnevén szólítja, talán azért, mert érezte,

hogy Gugol ezúttal majdnem úgy beszélt, mintha a lekötelezettje

lenne. Majdnem.

– Ami azt illeti – vallotta be a navigátor hetykén felszegett fejjel –,
kigondoltam közben egy költeményt, méghozzá elég jót.

– Micsoda? – hüledezett Zhord.
– Ez tényleg így van, Vitalij? – kérdezte Ey'Lindi, nem csekély
elismeréssel a hangjában. – Le a kalappal előtted!

– De miért? – kérdezte a zömik megrökönyödve. Ey'Lindinek ez volt
az első pozitív jellegű reakciója, mióta Cornellan megalázta. – Én is

szeretem a költeményeket – ütötte tovább a vasat reménykedve. –

Nekünk, zömikeknek, sok hőseposzunk van a nyavalyás orkokkal

vívott háborúinkról meg az eldák csalárdságáról. Elég hosszú

mindegyik. Beletelik vagy egy napba, míg elmondjuk őket.

– Az én verseim általában elég rövidek – mondta Vitalij. – A
költeménynek gyöngyszemnek kell lennie, nem rétestésztának.

– Huh! Na ide figyelj, te...
Csak nem áll a zömik meg a navigátor egy költészeti versengés

küszöbén, aminek az lenne a tétje, hogy melyikük udvaroljon

Ey'Lindinek? De ekkor az orgyilkos közbeszólt.



Az ember egész élete költeménnyé válik az öngyilkosság ódájával.

Jaq nem akart többet hallani.

– Zhord – mondta –, azt akarom, hogy ereszkedj le Vaszilarjov
szétszaggatott zsigereinek legmélyére, és nézz utána, nincs-e ott is

egy hidra. Biztos vagyok benne, hogy találni fogsz egyet odalent,

ahol a szemét meg a mocsok összegyűlik.

– Ne szeleteljem föl egy kicsit, ha megtalálom?
– Eszedbe ne jusson! Csak gyere vissza, és tegyél jelentést.
– Nekem kellene mennem – mondta Ey'Lindi komoran. –

Vezekelhetnék.

– Egy orgyilkosnak nem az a dolga – emlékeztette őt Jaq –, hogy
bármiféle tekintetben bűntudatot érezzen. Szeretném, ha velem

maradnál. Gondolkoznom kell.

– És az ő jelenléte segít neked gondolkozni? – érdeklődött Gugol.
Hangjába kezdett visszatérni az irónia. Ebből látszott, hogy lassan

magához tért az incidens okozta sokkból.

Gondolkozz!

„Nézz utána, nincs-e ott is egy hidra.” Ezt mondta Zhordnak.

Miközben Jaq újra kikérdezte Ey'Lindit, hogy összehasonlítsa a

benyomásait az övéivel, egy émelyítő gondolat vetődött föl benne a

hidra valószínű természetéről.

„Trancsírozd föl! Szerezz egy trófeát magadnak.” így ingerelte Jaqot

Cornellan, és pontosan azt akarta tőle, hogy Obispal kardvillogtató

modorában rontson neki a hidrának.

A szörnyeteg nemcsak új végtagokat növesztene testének levágott

cafataiból, nemcsak egyre nagyobbra dagadna a szertefröcskölő

kocsonya révén, hanem szubsztanciája valami rejtélyes módon –

talán a hiperűr közvetítésével – továbbra is összefüggő maradna,

egységes egészként funkcionálhatna, hiába szabdalnák darabokra.

Így hát... így hát... a Kefalov városa alatt leselkedő hidra és összes

többi társa, amelyek Vaszilarjov és más városok altestébe

fészkelték be magukat, valójában egy és ugyanaz.

Vajon kárt tett-e a szörnyetegben Jaq plazmasugara – vagy csupán

terjeszkedésre stimulálta, szerteszét szórva kocsonyás anyagát?

A génorzófelkelés eredménye, milliók halála, a düh, a fájdalom és a

pusztulás egekig csapó mentális sikolya – mindez csak arra

szolgált, hogy megindítsa e kreatúra növekedését.

A génorzók lázadását szándékosan robbantották ki, elsősorban



azzal a céllal, hogy táptalajul szolgáljon a hidra burjánzásának.

Hogy létrehozzák az ősprotoplazmának meg a hiperűr gennyes

nedvének ezt a különös vegyülékét – vagyis inkább hogy

növekedésre ösztönözzék, mert végső eredetét bizonyára másutt

kell keresni, valami förtelmes biológiai olvasztótégelyben.

De miért itt, miért a Sztálindrómon, miért nem egy másik világon?

Jaq lelki szeme előtt bonyolult asztromantikai számítások rémlettek

fel, perverz visszaélések a Tarot jóshatalmával. Talán Cornellan, a

Tarot-gyalázó választotta ki a segítségükkel ezt a bolygót a

szörnyeteg első megjelenéséhez.

Az első. Mindig kell lennie egy első alkalomnak. És ez a világ elég

loppal fertőző génorzónak adott otthont, hogy életek millióit kioltó

irtóháború törhessen ki rajta; az obszcén áldozat kiszámított szintje,

amely még nem vezet totális pusztuláshoz.

És mindez miért? Avatott elmék vezérletével a hidra be tud hatolni

az emberek tudatába, méghozzá valami mély, rejtett szinten, ahol

hozzáférhet a viselkedés végső biológiai kontroljaihoz: a gyönyör


és fájdalomközponthoz...

A démonoknak valószínűleg semmi közük a dologhoz. Valaki – egy

ember vagy egy idegen lény – hatalmas és fenyegető eleven

gépezetet hozott itt létre, ismeretlen céllal.

Jaqot szemelték ki a balek szerepére.

A valamirevaló inkvizítor, ha egy olyan hátborzongató szörnyetegre

bukkan, mint ez a hidra, csak egy dolgot tehet: odahívja az Űrgárda

irtó hadtestének legközelebbi, elérhető közelségben tartózkodó

egységét – a Véres Angyalokat, az Űr Farkasait vagy a többiek

közül valamelyiket –, hogy számoljanak le a rosszindulatú

életformával.

Ennek a kézenfekvő stratégiának persze az lenne az eredménye,

hogy a hidra egyre tovább terjed, ahogy a szétperzselve

hátrahagyott roncsok újrasarjadnak. Mintha vizet vagdalna karddal

az ember, vagy megpróbálná felszeletelni a tengert.

Cornellan ügynökei, akik ellopták tőle a jokaero képernyőt, azért

vakították meg Jaqot, hogy az eddiginél is kevesebbet lásson az

összképből; így annál valószínűbbnek tűnt, hogy ilyen dühödt, ám

gyakorlatilag hiábavaló ellencsapáshoz folyamodik. Cornellan még

ingerelte is őt az igazsággal, abban a hitben, hogy nem fog átlátni

rajta.

Következésképp Jaq nem fog segítséget kérni az Űrgárdától. Nem



fog, mert nem szabad.

Így viszont csak egy lehetősége maradt – márpedig azt józan ésszel

senki nem tételezheti fel róla, még Cornellan sem, hogy fontolóra

veszi ezt a végső alternatívát, nem is beszélve a megvalósításáról...

Ennek az alternatívának exterminatus volt a neve.

– A világok millióit átfogó Birodalomban – suttogta maga elé Jaq –

ugyan mit számít egy világ pusztulása a tisztaság ügyéért?

Mert ez volt az exterminatus; minden élőlény megsemmisítése a

bolygó felszínén, orbitális pályáról kilőtt vírusbombákkal.

Az elképesztő gyorsasággal terjedő életfaló vírus megtámad

mindent, ami lélegzik, tenyészik, mászik és repül, továbbá minden

szerves eredetű anyagot: élelmiszert, ruhát, fát, tollat, csontot. Az

életfaló étvágya csillapíthatatlan. A Sztálindróm őserdői napok

leforgása alatt nyálkás sárrá rohadnának szét, mely sekély,

gennyedő tavakat és beltengereket alkotna, ahol mind sebesebben

folytatódik az önemésztő bomlás, míg végül bolygószerte lángra

lobban tőle a levegő is, hamuvá és csupasz sziklává perzselve a

hajdan termékeny világ egész felszínét.

A városokban minden fehérje az utolsó sejtig szétmarná önmagát,

és patakokban szivárogna le a szemétgödrökbe, ahol addig

tenyészne rothadás a rothadáson, míg a felgyülemlő gázok be nem

lobbannának, s a településekből csak robbanás tépázta halott korall

szirtek maradnának.

És mi van, ha a hidra... nem élőlény a szó szokványos értelmében?

Nem számít. Mihez kezdhetne minden prédától megfosztva, ha

mások bekebelezésére tervezték, ha a pusztítás a feladata?

Exterminatus.

A szó úgy visszhangzott Jaq koponyájában, akár egy ólomharang

baljós kondulása.

– Ugyan mit számít egy világ pusztulása?...
Ha valaki meghal, egész világa – egész univerzuma – eltűnik vele.

Egy teljesen önálló kozmosz alszik ki, és borul homályba.

Gyakorlatilag minden egyén halála egy egész világegyetem

pusztulását jelenti, vagy nem? Ennél aligha lehet megrendítőbb egy

bolygó lakosságának halála.

Pedig az.

Jaq térden állva imádkozott. Szeretett volna konzultálni a Tarotjával,

hogy akármilyen erőtlenül is, de kapcsolatba lépjen a Császárral.

De nem merte megtenni, nehogy az ellenfél kifürkéssze legtitkosabb



gondolatait.

Exterminatus.

Volt értelme. Föl fog áldozni egy gazdag iparvilágot, az emberi

Birodalom egyik bástyáját. Ezenkívül önmagának is megöli egy

részét, kiégeti a lelkéből... az érzékenység, a szkepticizmus egyes

hajtásait. Azokat a hajtásokat, amelyek miatt emlékezett Olviára, és

azóta is gyászolta a szinte idegen lány halálát. Persze fölvetődik a

kérdés, nem számít-e

mindenki idegennek? Talán már rég ki kellett volna irtania magából

az effajta gyöngeséget.

Rádöbbent, hogy egy eleven világ elpusztítását fontolgatni az

öngyilkosság gondolatával rokon. Lelkét nyers, dermesztő fény

ragyogta be, s amerre elhaladt, nyomában gyülekezni kezdett a

végső sötétség.

A lába sajgott az órák óta tartó térdeléstől. Gugol elaludt, és halkan

horkolt. Ey'Lindi egész idő alatt lótuszülésben ült vele szemben, és

kifejezéstelen arccal nézte. Szoborrá változott; Jaq alig volt

tudatában a jelenlétének. Az orgyilkos iránt táplált megsebzett,

zavart, reménytelen érzelmeit vakító belső fény ragyogta be, s

tovavillantával gyógyító árnyékot vont rájuk, zsibbadt sötétségbe

temetve őket.

Exterminatus...

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)