szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Halál (XVI. fejezet)

Tizenhatodik fejezet
Párbaj

Ey'Lindit elkerülték a hálók.
Vagyis inkább Eye'ionahdot. Az Ulthwé aranysisakos
Temetőőreinek szemében Ey'Lindi egy őrpáncélt viselő elda volt.
Mozdulatlanul állt, és várt. Csak a szeme villogott. Társai úgy
hadonásztak, mintha láthatatlan ellenfelekkel verekednének. Hiába
erőlködtek, belegabalyodtak a hálókba. Megbotlottak, a földre
zuhantak.
Lex nem esett el. Fegyvere robbanógolyókat okádott magából, ám a
lövedékek már a fekete Temetőőrök és a vérvörös Boszorkák előtt a
földbe fúródtak. A robbanótöltetek aktiválódtak, de csak a talajt
szaggatták szét.
A kapitány terminátor páncéljára is ráhullottak a hálók. A szálak
összehúzódtak, a szövedék zsugorodni kezdett. Az eldák
szerencsére nem elemi rostokból szőtt hálókat lőttek ki rájuk,
amelyeknek szálai azonnal átmetszik az ember testét, hanem
egyszerű gabaly hálókat. Jaq, Zhord és Petrov már a földön
feküdtek. Meg sem moccantak. Rájöttek, ha védekezni próbálnak, a
hálók szálai még jobban rájuk feszülnek. Ha életben akartak
maradni, ha nem akarták, hogy kipréselődjön belőlük az élet, nem
m o z d u l h a t t a k .
A páncélos kapitány jobb helyzetben volt. Ahogy izmai
megfeszültek, a terminátor páncél szervo rostjai érzékelték és
utánozták teste mozdulatait. A gabaly hálókat azonban képtelen volt
leszaggatni magáról. Egyszerűen nem bírta felemelni fegyvert tartó
kezét. Még az ujját sem tudta megmozdítani, hogy levegye a
ravaszról. Megingott, tántorogni kezdett. Mintha egy óriás
dülöngélne egy lassított filmen. A hatalmas sárga-azúrkék légy
hiába próbált menekülni az apró pókok hálójából..
A fegyverébe dugott tár kiürült. A Temetőőrök, a csillámló Harlekin
és a Boszorkák egyre közelebb kerültek hozzá.
– Bátor tett volt! – kiáltott rá Eye'ionahd a támadókra elda nyelven.
A Harlekin ironikusan meghajolt. Maszkja akár a Kacagó Isten
á b r á z a t a .
Vajon a Harlekin látta, valójában ki rejtőzik a páncélban, az elda
testben? A félig lerombolt kupola alatt szerencsére elég sötét volt. A
szomszédos építmény felől átszűrődött némi fény, az égen kavargó
Szem is leküldte ocsmány világosságsugarait, a pókhálók zöldesen
f o s z f o r e s z k á l t a k .
Jaq, Zhord és Petrov fölé Boszorkák tornyosultak. Úgy hajtották le
fejüket, mintha sisakjuk agancsával akarnák átdöfni a férfiak testét.
Energiakardjukat úgy emelték fel, mintha kivégzéshez
készülődnének. Néhányuk körülfogta Lexet. Az űrgárdista lassan,
gyöngyfogát vicsorítva emelgette a tagjait. Hiába erőlködött. Az
eldák arra vártak, hogy alkalom kínálkozzon a megkínzott bika
e l e j t é s é r e .
– Ügyesen átjutottál a Hiperhálón, szertartásőr – mondta a Harlekin
E y e ' i o n a h d n a k .
Ey'Lindi megörült. Ezek szerint nem lepleződött le. A Harlekin látta
rajta, hogy nem a mestervilág felvigyázói közé tartozik, és azt hitte,
hogy a Sztálindróm mellett végrehajtott szertartást biztosító őrök
e g y i k e .
– Az Ulthwé gyászoló Temetőőreit meglepte és felbosszantotta
ezeknek a birodalmi harcosoknak az érkezése – folytatta a Harlekin.
Lex jelenléte talán nem csupán felbőszítette, hanem meg is
rémítette őket. Zavarba jöhettek, amikor felfedezték, de a problémát
gyorsan megoldották. Eye'ionahdnak támadt egy ötlete. Jaq felé
b i c c e n t e t t .
– Ez itt, ez nagyon jól megfelelne a célnak. Őt meg lehetne
v i l á g o s í t a n i .
– Mennyit tud? – kérdezte a Harlekin.
Eye'ionahd agyában gyorsan követték egymást a gondolatok. Ő
nem Temetőőr, de nem is közönséges elda harcos. A Hiperhálón
keresztül érkezett ide, de nem Harlekin. Vajon neki mennyit lenne
szabad tudnia?
Mindent kockára kellett tennie. A lézerpisztolyos, kardos Boszorkák
hatszoros túlerőben voltak. A fekete Temetőőrök még mindig
készenlétben tartották hálópuskáikat, a hátukon pedig ott volt a
lézervetőjük, amit egy-két másodperc alatt kézbe kaphatnak. Mit ér
egy orgyilkos akrobatikus ügyessége, amikor ilyen fürge harcosok
ellen kell küzdenie?
Nyílt ellentámadás? Erre nem is gondolhat. Hazugság és logika. És
rengeteg szerencse. Csak ezek segíthetnek.
– Az inkvizítor tud a Sensej Lovagok őrszolgálatáról – mondta.
– Hah! Pompás trükk! Remek csel!
Trükk? Csel? Vajon jól fordította le a seachmall és a seachran
szavak jelentését?

Valahogy meg kellett tévesztenie a Harlekint. Így, szemtől szemben.
Nehéz lesz. Mesterségesen megnyújtott arca rezzenéstelen maradt.
Határozottan nézett a Harlekin vigyorgó maszkjára.
– Az inkvizítor bedőlt a cselnek – mondta óvatosan.
– Aiee! – rikoltott a Harlekin. – Te nem hiszel a Rhana Dandrában?
Eye'ionahd kétségbeesetten átkutatta memóriáját. Rhana Dandra?
Igen, egy végső harc a Káosz és a materiális univerzum között...
Rhana Dandra. ez volt rá a megfelelő elda kifejezés, aminek csak
most értette meg valódi jelentését.
– A Sensej Lovagok részt fognak venni a Rhana Dandrában –
mondta álságos határozottsággal.
A Harlekin maszkja megvonaglott.
– Csak a Főnix Urak fognak részt venni a Rhana Dandrában! Ha
egyáltalán sor kerül rá. Ha bekövetkezik, a Káosz és az univerzum
is el fog pusztulni. Mindennek meg kell semmisülnie, mert csak így
győzhetjük le a Káoszt.
Főnix Urak, Főnix Urak?... Ey'Lindi ebben a pillanatban annak örült
volna a legjobban, ha képes telepatikus úton tanácsot kérni
Petrovtól, aki rengeteg elda mesét ismer. A baj csak az, hogy
egyikük sem volt telepata.
– A Sensej Lovagok azt hiszik, hogy részt fognak venni a Rhana
Dandrában – helyesbítette előbbi kijelentését.
– Persze ezt a tévedésüket bele is építettük a tervünkbe. – A
Harlekin egyre mogorvább hangon beszélt.
– Vagyis... – kezdte Ey'Lindi. Szándékosan elhúzta a szót, hogy a
Harlekinnek ne legyen türelme kivárni, mit akar mondani, és
befejezze helyette a mondatot.
A Harlekin türelmetlenül megvonta a vállát.
– Vagyis az emberek haldokló császárának akaratereje végül
kudarcot fog vallani. Az ember illuminátok belehajszolják a
Sensejeket abba a klimatikus pszi örvénybe. A haldokló Császár és
a Sensejek összeolvadnak, együtt létrehoznak egy új és potens
inkarnációt, amelyet a Kacagó Isten Nagy Harlekinjei fognak
i r á n y í t a n i .
És a Rhana Dandrát el lehet halasztani. Hát te semmit sem értettél
a Feldúlt Világ szertartásból?
A Harlekin ráhibázott. Ey'Lindi tényleg nem értette a dolgot.
Az eldák tehát azt akarják elérni, hogy a birodalmi hatalom új
köntösbe bújtan újjászülessen, mégpedig azon illuminátok
felügyelete alatt és segédletével, akiket az eldák manipulálnak...
Az eldák soha többé nem tudják visszaállítani a galaxisban hajdani
helyzetüket, soha többé nem játszhatják el a büszke egyeduralkodó
szerepét. Civilizációjuk darabjaira hullott, és szétszóródott. A durva
emberi faj túltett rajtuk, lekörözte őket. Minden jel arra vallott, hogy
az emberiség összetűzésbe kerül a Káosszal. Ez a konfrontáció
galaktikus méretű pusztulást vonna maga után. A Sensejek
áldozata révén az apokalipszis bekövetkeztét el lehet halasztani. Az
eldák titokban a kezükben tartják majd az új hatalom kormányrúdját,
és megpörgetik a sors új kerekét...
Ó, mennyi hasonlóság volt a hidra-összeesküvés és az
illuminát-tervezet között! Rengeteg hasonlóság és rengeteg eltérés.
A hidra-konspiráció résztvevői az emberek, valamennyi ember
mentális szabadságát akarták feláldozni. A „jó” illuminátok ezzel
szemben csupán a Császár fiait...
A Harlekin felhevülve folytatta.
– És az Ifjú Király közben közelebb kerül a Véreskezű Isten
trónusához. És az Ifjú Király közben felemésztődik a szent
agóniában, hogy létrejöhessen belőle az új Isten!
Talán az elda mániás Petrov, talán ő képes lett volna kibogozni, mi
az értelme ennek a sok zagyvaságnak.
A Harlekin maszkja rémisztővé változott.
– Talán a Rhana Dandra közelebb van. mint hittük. A Főnix Urak
állítólag már a Hiperhálóban járnak. Láttál közülük akár egyet is,
míg eljutottál idáig?
– Nem – mondta Eye'ionahd.
– A jövendölések szerint a Főnix Urak most elhagyják a Tunyaság
Zsákutcáit, ahol eddig várták az évszázadok múlását.
Ey'Lindi agya olyan volt, akár a méhkas. Koponyájában
elviselhetetlenül döngtek az új információk. Főnix Urak? Ezek
valami nagy hősök lehetnek... A főnix valamiféle madár, amely egy
mesebeli világon él, és állítólag újjászületik a saját hamvaiból.
Az elda Maszk-harcosok ugyanúgy a páncéljuk megszállottjai
lehetnek, mint a Lexhez hasonló űrgárdisták. A Főnix Urak nyilván a
legőrültebbek mind között. Valószínűleg ősi páncélokat hordanak,
amelyeket egy régi hős hagyományozott rájuk. Viselik a vérteket, és
közben újra és újra felélesztik az egykori hősök szellemét, magukra
öltve azok személyiségét. Hogy mivel csinálják mindezt? Bizonyára
a lélekkövekkel – azokkal a kristályokkal és kavicsokkal,
amelyekben a halott eldák lelkei lakoznak.
Vajon mi a jelentése annak, hogy az egyik Harlekin elrabolta
Eye'ionahd lélekkövét?
Lehet, hogy a Sztálindróm orbitális pályáján keringő telepen
végrehajtott szertartás egyik célja éppen ezeknek a Főnix Uraknak
a megidézése volt? Ki akarták csalogatni őket onnan, ahol azt
várták, hogy az idő elteljen a normál galaxisban?
– Ah, a Tunyaság Zsákutcái – visszhangozta a nő. – A
Hiperhálónak azon keresztútjai, amelyeken megáll az idő, s nem
moccan... – Az idővel összefüggésbe hozott „tunyaság” szónak ez
volt a legvalószínűbbnek tűnő jelentése. Ey'Lindi tudta, vaktában
pufogtatja a szavakat, de folytatta. – Azok az ösvények, amelyeken
az idő eltorzul, ahol az idő visszafelé áramlik...
– Uigebealach – suttogta a Harlekin. – Ha a Nagy Harlekinek
megtalálták azt az ösvényt, ahol az idő visszafelé folyik, akkor
ennek az ösvénynek a pontos helye benne van a Rhana Danára
Jcönyuében, amelyet a Fekete Könyvtárban őriznek. Amikor a
Rhana Dandra elérkezik, magának az időnek is meg kell szűnnie...
– A titkos hely – morfondírozott a nő –, ahol újra létezhet az, ami
egyszer már volt...
Lehetséges volna, hogy az eldák misztikusan abban reménykednek,
hogy az idő visszaforgatásával egy, a valóságot megsemmisítő
kataklizma során képesek vissza állítani fajuk egykori dicsőségét?
Mi a valódi célja a Rhana Dandrának, a valóság és a Káosz
együttes megsemmisítésének? Le akarják nullázni a történelmet? Ki
akarják törölni a valóság és a Káosz keletkezése óta eltelt eónokat?
Lex még mindig nem adta fel a harcot. Páncélja szervói sivítva
erőlködtek, ahogy megpróbálta szétszaggatni az egyre szorosabban
ráfeszülő hálószálakat, ahogy megpróbálta kiszabadítani karját és
lábát. A háló nem akadályozta meg abban, hogy mozgassa a saját
testét. Talán azt akarta elérni, hogy a szálak túlfeszüljenek, és
maguktól pattanjanak el. Neki nem eshetett baja; mintha egy szikla
belsejébe zártan hadakozott volna a gabaly hálókkal. Kitartóan
küzdött, és számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb valami történni
fog: vagy a szétszaggatott hálók hullanak le róla, vagy a terminátor
páncél rendszerei mondják fel a szolgálatot.
Valóban történt valami. Hirtelen és egyszerre túlságosan sok
valami...
A Harlekin maszkja gyöngyszemen fehérré változott, leolvadtak róla
a vonások, a ráncok. Olyan volt az egész, mintha az arca
eltünésével véget akart volna vetni az Eye'ionahddal folytatott
társalgásnak, mintha valami miatt egyszeriben megváltozott volna a
véleménye az előtte álló, ostoba kérdéseket feltevő és még
ostobább válaszokat adó nőről. Kaméleonruhája is átalakult, hirtelen
az Iszonyat Szemének élénk, émelyítő árnyalatai jelentek meg rajta.
A Harlekin felemelte lézerpisztolyát, és célba vette a nő fejét.
A törmelékhalmok mögül előbukkant egy másik fekete csapat, a
Temetőőrök egy másik szakasza. Aranysisakjaik mögött egy
színpompás Harlekin közeledett. Ez az arc... Ezek a vonások!
Zephro Cornellan!
– Harlekin testvérem! – kiáltott fel Cornellan. – Még ne öld meg őt! –
Kezében valami furcsa tárgyat forgatott, amiről az a parittya jutott
Ey'Lindi eszébe, amelyet gyermekkorában vad szülőbolygóján
h a s z n á l t .
A Temetőőrök és a Boszorkák pattanásig feszült idegekkel, ugrásra
készen figyeltek. Ey'Lindi meg sem moccanhatott, mert félő volt,
hogy mozdulatai mögött támadó szándékot gyanítanak, és
egyszerre tucatnyian vetik rá magukat. A Temetőőrök a vállukra
akasztották hálóvetőiket, és maguk elé rántották hosszú csövű
l é z e r v e t ő i k e t .
Ey'Lindi meghökkent, amikor felfedezte, hogy mi az a tárgy, amit az
imént parittyának nézett. Egy szíjra akasztott, pöttyös kavics? Az ő,
vagyis Eye'ionahd lélekköve, melyet a Sztálindróm melletti telepen
rabolt el tőle az a Harlekin!
Cornellan megállt. Szemügyre vette a hálóba gabalyodott foglyokat
és a szálakkal küzdő űrgárdistái, majd Ey'Lindire nézett.
Nevetése akár a gúnyos csengőszó...
– Ezúttal nem te estél kelepcébe, kedveském! – mondta birodalmi
g ó t u l .
Ey'Lindi a legszívesebben mérget köpött volna erre az emberre,
erre a pojácára, aki egyszer – már több mint száz éve – fogságba
ejtette, a hidra gyűrűi közé lökte, és hagyta, hogy a bestia az
agyának gyönyör központ) át ingerelve elviselhetetlen eksztázisban
r é s z e s í t s e .
Cornellan a nő felé dobta a pöttyös kavicsot.
– Azt hiszem, ez a vacak a tiéd.
Ey'Lindi elkapta a kavicsot. A szakadt szíjat összekötötték. A fejére
húzta, a nyakába akasztotta. Ostoba Cornellan! Ürügyet adott neki
arra, hogy megmozdulhasson, hogy használhassa a kezét! Most
már más mozdulatokat is tehet, nem kell attól tartania, hogy az
eldák azonnal megölik ezért.
– A kövedet azért loptuk el, hogy megvizsgáljuk a lelkedet, ami
benne van – magyarázta Cornellan. – El kell mondanom, nem
találtunk benne semmit. Üres kődarab, hitvány vacak, nem egyéb.
Úgy! Tehát az a másik Harlekin azért rabolta el tőle a követ, hogy
kiderítse, Eye'ionahd valóban elda, vagy csak eldának álcázott
v a l a m i .
– Már tudom – mondta Ey'Lindi –, hogy az illuminátjaid semmire
sem jók. Hazugság az egész. Hazugság minden szavad! – Ő is a
birodalmi gót nyelvet használta, mert azt szerette volna, hogy Jaq is
értse, amit mond, hogy az inkvizítor is megtudja azt, amit az elda
Harlekin elárult. Jaq moccanni sem bírt, de minden szót tisztán
hallhatott. – Ami a lovagok őrködését illeti... Ez is csalás, Cornellan!
Szemfényvesztés! Arra akarjátok felhasználni a halhatatlan fiakat,
amire a fiatal psziket használják, akiknek a lelkével a Császárt
táplálják! Fel akarjátok áldozni őket!
Meg akarjátok semmisíteni valamennyit!
A földön fekvő Zhord felnyögött – a hálók szálai egyre jobban
ráfeszültek a nyakára, már alig kapott levegőt. A zömik
rádöbbenhetett, hogy Cornellan őt is becsapta, neki is hazudott.
– Igaz ez, Cornellan? – kérdezte Jaq. Az ajkaira még nem tapadtak
rá a szálak...
– Igaz-e? – rikoltott fel a Harlekin-ember. – Milyen ostoba kérdés!
És én még azt hittem, méltó vagy rá, hogy illuminát legyél!
– Én pedig azt hittem – felelt Jaq –, hogy illuminát csak az lehet,
akiben egyszer már lakozott valamilyen démon.
– Így van. Az lehet illuminát, akit megszállt egy démon, és aki túlélte
ezt a megszállást. Aki segítség nélkül szabadult meg a gonosztól. –
Cornellan az inkvizítor fölé hajolt. – Neked azonban lettek volna
s e g í t ő i d .
– A Császár könnyeire! – mormolta Jaq elborzadva. Az illumtnátok,
akikben vegytiszta gyűlölet van a démonok iránt, arra készültek,
hogy prédaként egy ilyen káoszlény elé hajítsák a testét és a lelkét?
Azt akarták, hogy egy démon beleköltözzön. Mennyi időre? Egy
hétre? Egy évre? Száz esztendőre? És mindezt csupán azért, hogy
neki alkalma legyen kiűzni magából a megszállót. Minderre azért
lenne szükség, hogy beléphessen az illuminátok közé...
– De miért éppen én? – zihálta Jaq.
Cornellan csüggedten, ugyanakkor dühösen legyintett.
– Mert Eldrad Ulthran látta, hogy ez fog történni – mondta. – Mert
így van meg írva a Rhana Danára könyvében, amit a Fekete
Könyvtárban őriznek!
– A Császár fiai...
– A fiai? – vigyorgott Cornellan. – A Császárnak rengeteg fattya
van, de ezek egyedül semmit sem érnek. Együtt viszont, ha
egyesülnek, létrehozhatják a Fiút, az egyetlent. A Nument, a Új
Embert vezérlő fényt. Amikor a fiak feláldozódnak, ami kor elégnek
a transzcendencia tüzében, megújul az emberiség, és minden
démont elűzhetünk. Örökre. Illuminát vagyok, és az én szemem
előtt is megjelent a látomás. Láttam a lelkek máglyáját, Sir Jaq! Ha
megszállottá válsz, és kiűzöd magadból a démont, ha átéled a
borzalmat, és legyőzöd, te is mindent meg fogsz érteni.
– Ami pedig téged illet... – a Harlekin-ember Ey'Lindire vicsorgott –,
...te csak bajt okoztál!
Zephro megpróbált lecsillapodni. Nem engedhette meg magának,
hogy megszállottnak tűnjön a mentorai előtt, akik iránt a
legőszintébb hálát és csodálatot érezte.
Mentorai természetüknél fogva mindenben gyorsan döntöttek,
mindent gyorsan hajtottak végre. Lehet, hogy néha
elhamarkodottan cselekedtek, és talán kiszámíthatatlanok voltak, de
Zephro már régen kiismerte őket. Ismerte őket, és tudta, óvatosnak
kell lennie.
De talán az eldák is megértik, miért vesztette el a fejét. Régóta
munkálkodott ezen az ügyön, és már a siker kapujában érezhette
magát, amikor ez az átkozott orgyilkos egyetlen pillanat alatt
mindent összezavart. Csoda-e ezek után, hogy ingerültté vált?
Dédelgetett terve már majdnem megérlelte gyümölcsét, és
egyszeriben az egész növény kiszáradt. Pedig mindent Jaq
Dracóért, az ő érdekében tett!
Ha Draco megtapasztalja a megszállottságot, ha kiűzi magából a
démont, utána mindent másként fog látni. Megérti majd az ő terveit,
értékelni fogja bölcsességét.
Am most Draco az orgyilkos közbelépésének köszönhetően
összezavarodott, és nem akarja eljátszani a neki írt szerepet. Az
Inkvizíció beleprogramozta a démonok gyűlöletét és a kripli Császár
rothadó dicsőségének imádatát. A program aktiválódott az
elméjében, és kitörölte belőle a józan ész diktálta gondolatokat.
Ó, mindenről ez a hitvány orgyilkos tehet!
Zephro tudta, még nincs veszve minden, de ha sikert akar elérni,
meg kell nyugodnia.
– Dobd el a pisztolyaidat, imposztor! – szólt rá a Harlekin-ember az
orgyilkosra elda nyelven. – Készülj! Most bemutathatod minden
t u d á s o d a t .
Az egyik Boszorka előrébb lépett. A tokjába dugta lézerpisztolyát,
és metsző hangon felkiáltott.
– Kihívom! Enyém a dicsőség!
Ey'Lindinek nem volt más választása, le kellett tennie a fegyvereit.
Persze mindegyiktől nem vált meg – ő maga is egy élő fegyver
v o l t . . .
A Maszk-harcos megvillogtatta energiakardját. Páncélja vérszínű
volt, csak kerek térdvértjei világítottak csont fehéren. Fejét aranyló
sisak védte. A sisakot díszítő agancsok – valójában apró
villámvetők – halálos skorpiófarokként meredeztek. A sisak hátulja
alól fekete hajzuhatag bukott elő. A tincseket összefonták és
belakkozták, úgy néztek ki, akár egy medúza csápjai.
Milyen közel kell kerülnie a Boszorkának ahhoz, hogy Ey'Lindire
lőjön az agancs-fegyvereiből? Vajon a Boszorkák harci illemkódexe
nem tiltja meg neki, hogy rátámadjon egy látszólag fegyvertelen
emberre? A kardját mindenesetre úgy mozgatta, úgy lóbálta, hogy
egyértelműen látszott, egyetlen suhintással le akarja vágni Ey'Lindi
fejét. Vagy lehet, hogy csak az egyik kezét akarja lemetszeni,
azután a másikat, és csak a harmadik csapással távolítja el a
nyakról a fejet?
– Áruló! – ordított a Boszorka.
– Nem, imposztor – helyesbített Cornellan. – Ember, aki egy
metamorfikus szer segítségével öltött magára elda alakot. A teste
álca, nem egyéb.
– Aieeee... – A Boszorkát szemmel láthatóan felingerelte, hogy egy
ember, egy idegen, elda testet merészelt magára ölteni.
Az elda Harlekin, aki annyi titokról fellebbentette a fátylat Ey'Lindi
előtt, már átkozta magát meggondolatlansága miatt. Hogy
követhetett el ilyen szarvashibát? Éppen ő, egy magas rangú
mutatványos! Persze a gyanú már azelőtt felébredt benne, hogy a
Harlekin-ruhás ember megérkezett. Ám már akkor is késő volt.
Amikor felemelte a pisztolyát, a nő már mindent tudott.
– Boszorka nővérem! – kiáltotta. – Szépen kérlek, először az orrát
vágd le!
Lex abbahagyta a hiábavaló erőlködést. Mintha lemondott volna
arról, hogy képes lesz kiszabadulni a hálókból. Miközben a
Temetőőrök és a Boszorkák minden figyelmét lekötötte a készülődő
párbaj, esetleg mégis megpróbálhatná megfeszíteni a terminátor
páncél karjait; megpróbálhatná letépni magáról a szálakat.
Talán most sikerülni fog! Feltéve, hogy Ey'Lindi elég sokáig életben
tud maradni...
– Én nem kapok kardot? – kérdezte Ey'Lindi.
Cornellan elgondolkodott ezen, és a Harlekin is fontolóra vette a
d o l g o t .
– Becsület – mondta az Ulthwé egyik őre.
– Becsület! – visszhangozta a társa.
– I...gen – tette hozzá a Harlekin lassan.
– Ez a nő nagyon veszélyes! – figyelmeztette őket Cornellan. – Ne
adjatok neki fegyert!
A Harlekin nem hagyta, hogy az eldák védence parancsokat
osztogasson neki. Becsületesen, de ugyanakkor óvatosan akart
e l j á r n i .
– Adjatok neki egy kikapcsolt energiakardot! – mondta.
– Rendben, legyen nála egy kikapcsolt kard, de egyszerre két
Boszorkával küzdjön meg! – javasolta Cornellan.
– Sértegetsz? – vicsorgott rá a Boszorka, aki párbajra hívta
E y ' L i n d i t .
Az egyik Boszorka kihúzta kardjából az energiatelepet, és Ey'Lindi
lába elé dobta a fegyvert. Ey'Lindi nem hajolt le, nem vette fel.
– Le akarom vetni ezt az idétlen páncélt – mondta. – Csak zavar a
m o z g á s b a n .
Ezzel sikerült nyernie még egy kis időt. Az elda páncél persze nem
volt sem idétlen, sem ormótlan, és nem akadályozta a mozgásban.
Ey'Lindi a megjegyzéssel csak annyit akart elérni, hogy
elbizonytalanítsa a Boszorkát, aki az övéhez hasonló páncélt viselt.
El akarta ültetni az elda nőben a gondolatot, hogy talán tényleg
könnyebb lenne a harc a vért nélkül.
Volt még egy célja a páncélra tett megjegyzésnek. Valóban le
akarta venni a gyöngyfehér burkot, amely alatt fekete orgyilkos
dresszt viselt. Tudta, minél sötétebb a ruhája, annál nehezebb lesz
követni mozdulatait a félhomályban.
Cornellan óriási hibát követett el azzal, hogy életben hagyta őt.
Lehet, hogy percek múlva utoléri a halál, de ez semmit sem
változtat a lényegen. Cornellan döntésében nem játszhattak
szerepet az érzelmek, hiszen egyszer már majdnem megölette
Ey'Lindit. Mert az, hogy odadobta a hidrának, felért egy kivégzéssel.
Inkább arról lehetett szó, hogy Harlekin-kadétként figyelembe kellett
vennie az eldák természetét. Az eldák önhittek voltak, bíztak
önmagukban, és imádták az efféle látványos, becsületességet és
tisztességet sugárzó jeleneteket.
Ey'Lindi tisztában volt azzal, hogy talán már csak percek vannak
hátra az életéből, de volt még valami, amit meg akart tenni a
hátralévő időben. Végezni akart Cornellannal.
A Harlekin-ember megsejthette, mire készül, mert tisztes távolságba
húzódott tőle. De vajon van-e jelentősége néhány lépésnyi
távolságnak ilyen esetben? Akit egy Callidus-orgyilkos meg akar
gyilkolni, az halottnak tekintheti magát.
Ey'Lindi lassú mozdulatokkal lehámozta magáról a páncélt. Miután
levetkőzött, kihúzta magát. Fekete dressze szorosan a testéhez
t a p a d t .
– A vörös övkendő! Azt is le kell vennie! Az a trükktára! Digitális
fegyverek. Mérgek. Egy fojtóhurok.
– Le kell venni az övet!...
Legyen. Ey'Lindi arra gondolt, hogy harc közben bármikor
felkaphatja az övsálat, vagy kiveheti belőle valamelyik fegyverét.
Felkészült, és kézbe vette a rézmarkolatú kardot. Párszor a
levegőbe suhintott vele, hogy megállapítsa, milyen a súlyeloszlása.
Ellenfele kardjának pengéje körül ködszerű, kék energiaréteg
zümmögött, amely szívdobbanásnyi idő alatt képes átvágni a
kikapcsolt kard acélját.
– Rajta! – mondta a Harlekin türelmetlenül. Maszkja átváltozott:
mintha egy koponyát húzott volna a fejére. Szemei helyén vérvörös
foltok izzottak.
A Boszorka felordított. Ey'Lindi visszaüvöltött rá. Minden erejét
beleadta a kiáltásba. Körözni kezdtek. Felsőtestükkel apró cselező
mozdulatokat tettek. A Boszorka felugrott – olyan kecses volt, akár
egy balerina –, körbefordult a levegőben, és lecsapott.
Ey'Lindi számított erre. Lehajolt, és oldalra vetődött. Tenyerét a
földre tette, ellökte magát, és az ellentétes irányba szökkent. A
Boszorka pengéje csak a levegőt hasította szét.
A Boszorka ismét felrikoltott. Ey'Lindi újra válaszolt. Az elda nő
hangja kissé megzavarta, ám Callidus-reflexei még mindig
tökéletesen működtek. Egyik kezét a földre téve szaltózott egyet.
Kardja hegye megbökte a Boszorka csont fehér térdvértjét. A
páncél erős volt, a penge lecsúszott, de... a találatnak így is nagy
lélektani jelentősége volt.
Ey'Lindi a Boszorka kardjának markolatához szorította fegyvere
tompábbik véget. Az energiapenge közvetlenül az arca előtt
zümmögött. A Boszorka csúf maszkja alig arasznyira vicsorgott. A
elda nő félelmetes gyorsasággal mozgott. Lehet, hogy most fog
tüzet nyitni az agancsfegyveréből? Ey'Lindi oldalra vetette magát.
Gurult, lefékezett, és talpra akart szökkenni.
A Boszorka már mellette állt, és csapásra emelte a kardját. Ó, igen,
először bizonyára Ey'Lindi orrát akarja lemetszeni... Az orra hegyét
akarja leolvasztani a Penge energiaburkával. Ha megcsúszik a
keze, nem csak az orrot, hanem a fél arcot is levágja majd.
Ahogy az energiakard lecsapott, Ey'Lindi maga elé tartotta a
fegyverét. Az energiapenge hátborzongató reccsenéssel érintette
meg az acélt. Ey'Lindi kardja szétmállott. A vibráció olyan erős volt,
hogy megsajdult a csuklója. A kezében tartott markolatból jó
kétarasznyira állt ki a penge csonkja.
Ey'Lindi kivárt egy pillanatig, majd egy hirtelen, szinte folyékony
mozdulattal előredöfött. A Boszorka hónalját vette célba, azt a
pontot, ahol a vállvért a mellvérthez csatlakozik. Csonka
pengéjének fogazott éle beleharapott az elda nő húsába, és
átvágott egy izmot.
A Boszorka kezéből kirepült az energiakard, a törmelékkel borított
földre csattant, és magától kikapcsolódott. Ey'Lindi oldalra nyúlt,
hogy megszerezze és bekapcsolja. A harcképtelenné tett Boszorkát
nem akarta megölni. Ő Cornellant szerette volna elintézni. Örökre...
Ahogy ujjai rázáródtak a kard markolatára, agydermesztő ütés
csattant a fején. Elterült – szárnyaszegetten lezuhant madár volt,
szabad prédája a fürge sasnak.
Ez az automatikus mozdulat, ez az elterülés mentette meg az
é l e t é t .
A levegőt mennydörgésszerű robaj rázta meg.
RAARK RAARK RAARK BRAUM BRAUM BRAUM
R A A A R K A R A A A R K A R A A A R K A
B R A U M A B R A U M A B R A U M A B R A U M A
V i l l á m v e t ő k !
Ey'Lindi felemelte a fejét, és a nyakát tekergetve felpillantott.
Majdnem egy teljes szakasznyi Ököl, közel tíz csodálatos, genny
sárga páncélt viselő lovag nyomult előre, válogatás nélkül
lemészárolva a Temetőőröket és a Boszorkákat.
A támadás meglepetésszerű volt. Az eldáknak mozdulni sem
maradt idejük. A lövedékek darabokra szaggatták testüket.
Az Öklök egyre közelebb értek. A Boszorkák rikoltottak, ám a
terminátor páncélok sisakjai megvédték az űrgárdistákat a szonikus
támadástól. Az egyik Temetőőr furcsa fegyveréből tűzsugár robbant
ki. A lángnyelv körbenyalta az egyik Öklöt; lézersugarak csaptak a
páncéljára. Az eleven fáklyává változott, megvakított űrgárdista
rendületlenül továbbtiport, míg végül beleütközött egy törött
lidérccsont bordába.
A Temetőőrök és a Boszorkák menekülni próbáltak. Az életükért
futottak. Cornellan és a Harlekin egyszerűen eltűnt. Az űrgárdisták
körbefogták a hálókba gabalyodott Lexet meg a fogságba ejtett
férfiakat, és néhány másodperc alatt kialakítottak egy előírásszerű
védelmi kordont.
– Óvatosan, Öklök! – kiáltott rájuk Lex. – Vigyázzatok, az a fekete
nő velünk van!
Ey'Lindi átkutatta a hozzá legközelebb heverő halott Temetőőrök
maradványait. Sikerrel járt: talált két szórófejes palackot.
Mindkettőben olyan oldószer volt, amivel szét lehetett foszlatni a
hálókat. (Az eldák, akik valószínűleg a búvóhelyükre akarták vinni a
foglyokat, nem akartak cipekedni. Bizonyára azt tervezték, leoldják
róluk a hálók egy részét, hogy használni tudják a lábukat.)
Lex hamarosan kiszabadult. Nem sokkal később Jaqról, Zhordról és
Petrovról is lefejtették a szálakat. Zihálva kapkodtak levegő után, és
fájdalmas mozdulatokkal, sziszegve-nyögve próbáltak életet
dörzsölni elgémberedett tagjaikba.
Az űrgárdisták őrmestere felnézett az égre, a csillagok helyén
vöröslő irreális jelenésre.
– Hol vagyunk, kapitány?...
– Az Ulthwé nevű mestervilágon, Wagner. Az ott fent az Iszonyat
Szeme. Hogy kerültök ide? Hogy találtatok meg minket? Hogyan
tudtatok követni bennünket? – Az Iszonyat Szeme... – Jelentést,
őrmester! Jelentést!
* * *
A Sztálindróm orbitális pályáján keringő elda telep lerohanása
közben Wagner egyik emberének sisakja súlyosan megrongálódott.
Goethe testvér arclemezét suriken korongok nyitották fel, de
szerencsére a koponyájában nem tettek kárt.
Egy sebesen mozgó elda ugrott ki a fedezékéből. Feje körül
szénfekete hajzuhatag kavargott, fekete köpenyén egyetlen
ezüstszínű rúna csillogott, amely legalább akkora volt, mint egy
felnőtt zömik. A Varázsló egy hosszú, hegyes pengével Goethére
mutatott. A fegyverből energiasugarak törtek elő. Goethe testvér
megtántorodott. A Varázsló megfordult, és beszáguldott az egyik
közeli épületbe.
Nem sokkal ezután Goethe hallucinálni kezdett. Fantomokat látott.
Megérzései támadtak. Mintha megpillantotta volna a jövőt.
Wagner gyanította, hogy a sérült sisak nem védte meg Goethét a
Varázsló pszichikai támadásától. Mert az az energiasugár, amelyet
a fekete fickó megeresztett, valószínűleg pszi fegyver volt. Olyan
pszi eszköz, amely felébresztette a Goethe lelke mélyén szunnyadó
képességeket. Az űrgárdista pszivé változott, így olyan dolgokat is
érzékelt, amelyekről társai tudomást sem vettek. A szakasz
elvesztette Goethét, de nyert egy pszi társat...
A Varázslót követő szakasz benyomult a kék ködbe, amiről kiderült,
hogy a Hiperháló egyik alagútja. Amikor belevesztek a kékségbe, az
egyik elágazásnál Goethe kijelentette, hogy egy Császári Ököl van
előttük. Érezte az űrgárdista hormonjait. Wagner szakasza követte
Goethét, aki a hormonszagot követve határozottan haladt előre.
Ha Lex vizora nem lett volna nyitva, Goethe talán nem tudja követni
a szagát a Hiperhálóban...

– Goethéből egy nap még könyvtáros lesz – jelentette ki Lex.
Wagner válasz helyett rámutatott arra a mozdulatlan terminátor
páncélra, amelyet még mindig fehér lángok rágtak. Éppen Goethe
volt az, akit az idegenek megsemmisítettek.
– Őrmester! – adta ki a parancsot Lex. – Nyissátok fel a páncélt, és
emeljétek ki a testéből a progenoid mirigyeket.
Végre kellett hajtaniuk a szent cselekedetet, mielőtt még... Mielőtt
micsoda? Visszavonulnak? Hová? És hogyan?
– Hab, lézerszike, sztázisdoboz! Rajta, őrmester!
– Igen, uram!
– Az egyik elda energiakarddal felvághatjátok a páncélját. Gyerünk!
Ey'Lindi gyorsan elmondta Jaqnak, amit a Harlekintől sikerült
megtudnia. Zhord, aki végighallgatta a beszámolót, dühében az
öklével verte vörös sörtés fejét.
– Ó, az a sarlatán! Hogy valamennyi Sensejt fel akarják áldozni? A
hazug! – Zhord hangját szűkölővé változtatta az önvád. – De ha ez
a módja annak, hogy létre jöjjön a Numen és a fénylő ösvény...
Az eldák – vagy legalábbis néhányuk – abban reménykednek, hogy
sikerül átvenniük a galaxis kormány kerekét...
Néhány elda abban reménykedik, hogy képes lesz visszaforgatni az
időt!... Vajon lehetséges ez?
A Főnix Urak a Hiperhálóban járnak...
– A Főnix Urak állítólag ősi, háborút imádó fanatikusok – mondta
Petrov. – Legalábbis ezt hallottam. Nincs otthonuk, nincs
szentélyük, ahová visszatérhetnének.
Aki a Főnix Urak páncélját viseli, olyanná válik, mint a hadistenek.
Vándorolnak, azután eónokra eltűnnek. Biztos a Tunyaság
Zsákutcáin sétálgatnak. Hallottam néhányukról... Neveket is
ismerek. Karandras, a kegyetlen Árnyékvadász. Jain Zar, a
Csendvihar. Ő nőnemű, és állítólag olyan tripla pengéket hajigál,
amelyek mindig visszaröppennek a kezébe...
A Véreskezű Istennek feláldoznak egy Ifjú Királyt...
– A vasisten egy szentélyben trónol – mondta Petrov. – Háború
idején lángforróvá változik. Egy kiválasztott Maszk-harcos
meztelenre vetkőzik, és belép a szentélybe. Senki sem tudja, mi
történik vele, de a szentély előtt hallani lehet a sikolyait. Legalábbis
így beszélik...
A Rhana Dandra könyve, amit a Fekete Könyvtárban, a próféciák
gyűjtőhelyén őriznek. Egy könyv, amelyben a szöveg úgy változik,
ahogy a világ eseményei... Egy könyv, amelyben Cornellan szerint
Jaq Draco neve is szerepel...
– Nos – mondta Petrov –, vajon nincs valami hasonlóság a
Harlekinek és az inkvizítorok között, Jaq Draco? Mindegyikük a
Káosz ellensége. Vajon nem fordult már elő, hogy néhány inkvizítort
bekötött szemmel és erős őrséggel ugyan, de beeresztettek a
Fekete Könyvtárba?
Jaq megdöbbent.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – kérdezte
h e v e s e n .
Jaq az Ordo Malleus tagja volt. Valamikor legalábbis a rend
kötelékébe tartozott. Ennek ellenére nem tudott arról, hogy a
Harlekinek és a titkos inkvizítorok között létrejött volna bármilyen
ehhez hasonló kapcsolat.
Az efféle információkat az Eretnekség Pecsétje alatt kellene tartani!
Igen, az Inquisato Rellnquo tiltása alatt! Jaq megszédült.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – ismételte meg
a kérdést.
– Ez... nem információ. Csak pletyka. Összeraktam azokat a
történeteket, amelyeket a navigátoroktól hallottam. De nehogy azt
hidd, hogy bárkinek bármit elárultam abból, amire rájöttem! Nem,
ezt nem merném megtenni. Már csak azért sem, mert te azonnal
kivégeznél eretnekség miatt. Tudom ám, hogy mennek az ilyen
d o l g o k !
Jaq felnyögött.
Lehet, hogy az elda Harlekinek Zephro Cornellan közvetítésével
egész végig próbára tették őt? Kóstolgatták? Lehetséges, hogy
eközben arra használták, hogy zavart keltsen az Inkvizícióban és az
Ordo Malleusban? Vajon tényleg az a céljuk mindezzel, hogy ő, Jaq
Draco, elszenvedje a démoni megszállottságot, azután
megtisztuljon, és illumináttá válva az eldák érdekeit szolgálja?
Jaq a tenyerébe öklözött.
– Ha meg tudnánk találni ezt a Fekete Könyvtárat, és benne a
Rhana Dandra könyvét!
– Az lenne az igazi, ha el tudnánk lopni – szólt közbe Zhord. – Ezzel
megmutatnánk ezeknek a sznoboknak, ki a legény a gáton! Huh!
Rhana Dandra. Biztos látnokok ezrei rajzoltak bele bonyolult
rúnákat. Jó vastag lehet, és tele betűkkel! Már a könyvtár
megtalálása is komoly feladat, de tegyük fel, hogy sikerül. Ám mit.
kezdünk a könyvvel? Ki olvassa majd el?
– Én nem olvasok elda nyelven – mondta Ey'Lindi. – Csak
beszélem. Ha kell, meg tudnám tanulni a dolgot, de ahhoz
segítségre lenne szükségem.
Zhord keserűen vihogott.
– Egy olyan barát segítségére, mint mondjuk Zephro Cornellan, aki
le akart fejeztetni téged?
– Én már láttam elda rúnákat – mondta Petrov. – Elég bonyolultak.
Sok ezer különböző forma. Én nem beszélem a nyelvüket, csak pár
elnevezés elda formáját ismerem. Ez pedig nem sok. – A szürke
arcú navigátor megcsóválta a fejét.
– Akkor is meg kell találnunk ezt a Fekete Könyvtárat! – jelentette ki
Jaq határozottan. Elővette a Tarotját, azután visszadugta a zsebébe
a paklit. Melyik laptól kérjen tanácsot? Milyen imával kérje a
Császár segítségét? Lehet, hogy újra megjelenik majd előtte a
fénylő ösvény?
Az idő és a hely nem volt megfelelő ilyesmire. Az elátkozott Ulthwén
voltak, és alig néhány perce sikerült elkergetniük a Temetőőröket
meg a Boszorkákat. Az eldák hamarosan visszatérnek. És többen
fognak jönni, mint ahányan voltak. Az Ulthwé lakói számára
valószínűleg egyre ment, hogy a Káosz űrgárdistái vagy a hithű
Császári Öklök hatoltak be felségterületükre. Ellenségnek tartották
mindkét csapatot.
Wagner őrmester visszatért a kapitányához. Páncélja égetthús-bűzt
á r a s z t o t t .
– Ez a tűz valószínűleg ragacstűz, uram. A habbal nem tudjuk
eloltani. A lángok egyszerre emésztik fel a páncélt és a tartalmát.
Goethe megsült. Nem tudom ki emelni a mirigyeit.
– Akkor itt kell hagynunk. Meg kell találnunk az utat, amin
visszajutunk a telepre.
Feltéve, hogy a galaxis másik pontján felépített, sok száz fényévnyi
távolságban lévő telep még mindig létezik. Feltéve, hogy Lex
csapatának többi szakasza még mindig ott tartózkodik. Feltéve,
hogy a Káosz nem vette át a ceremónia irányítását. Feltéve, hogy
legalább egy birodalmi csatahajó épen maradt a Sztálindróm körül
folyó harcok után.
– Mi legyen ezekkel a civilekkel? – kérdezte Wagner. Jaq és a társai
nem voltak ugyan civilek, de az őrmester ezt nem tudhatta biztosan.
– Veletek tartunk – mondta Jaq –, hogy elintézzük az ügyünket Baal
F i r e n z é v e l .
– Ó, persze! – mondta Lex. – Velünk jöttök. Vagyis inkább mi
megyünk veletek. A Tarot-lapod, ha fordítva tartod, talán
megmutatja a visszafelé vezető utat.
A pakli lapjait átitatta a Császár szelleme. De vajon megmutatják-e
az utat a lapok, amelyeket Cornellan egyszer már bemocskolt?
Egy fordított kártya a pusztulásba vezetheti az embert. Egy fordított
kártya talán az Iszonyat Szemének egyik förtelmes káoszvilágára
irányítaná őket.
Megválaszolatlan kérdések, megoldatlan problémák... De el kell
hagyniuk a bolygót. Ki kell kerülniük a mesebeli Ulthwé szektorából.
Amikor már felsorakoztak a romok között kéklő alagút szájánál, egy
fekete Temetőőr ugrott elő a törött, pókhálós lidérccsont fal mögül.
A kezében szellemtüzet okádó fegyvert tartott...
A fegyver felugatott, ám csövéből nem lángok csaptak ki: fényes
gömböket böfögött elő magából.
Abban a pillanatban, amikor az űrgárdisták robbanógolyói cafatokra
tépték a Temetőőrt, a másik oldalról veszett Boszorka-rikoltás
h a l l a t s z o t t .
A ragacstűzcsóva Azul Petrov karját találta el. Jobb karjának alsó
része az ujja végétől a könyökéig egyetlen lánggomollyá változott.
Ruhája olvadt plasztikként csorgott le a földre. A ragacstűz a húsát
r á g t a .
A Petrovhoz legközelebb álló űrgárdista gyorsan habot fújt a
navigátorra, de csak annyit ért el vele, hogy a tűz nem terjedt át a
szürke köntösre és a ráaggatott szalagokra.
Ezt a tüzet semmivel sem lehetett eloltani. A lángok berágták
magukat Petrov bőre, húsa alá, szétperzselték az idegeit, és
lassanként felemésztették a csontjait.
Petrov eszelős magas hangon sikoltozott.