szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)

Megvilágosodás

boomp3.com

Lehet, hogy nem ismerte fel Jaqot, aki egy megpörkölődött és
vérmocskos, magas galléros és aranypaszományos, a mellrészen
és a kézelőkön kitüntetésekkel és szent ikonokkal díszített
komisszár kabátot viselt?
Nem! A név, amelyen szólította... Főnix Úr! Jaq, Lex és Zhord –
Főnix Urak!

* * *
Ezek voltak azok a hős elda harcosok, akiknek nem volt saját
mesterviláguk. A Hiperhálón keresztül egyik világról a másikra
vándoroltak, időnként több évszázadra egyszerűen eltűntek.
Mentek, ha valahonnan segélyhívást kaptak, aztán hirtelen és
általában meghökkentő módon ismét megjelentek.
Urak? Halhatatlan félistenek! Nem egyszerű élőlények, nem
hétköznapi teremtmények.
A távoli múltban mindegyik Főnix Úr harcos volt – olyan harcos, aki
határozottan haladt a háború ösvényén, míg eljutott egy olyan
pontra, ahonnan nem volt visszatérés. Sem régi életéhez, sem régi
önmagához. Ha meghalt valamelyikük, lelke beleszállt a páncélja
belsejében lévő lélekkőbe. A páncél ezután elindult, hogy keressen
egy megfelelő testet, amelybe a kőből beleköltözhetett a régi lélek,
a régi identitás. Így a Főnix Urak feltámadtak – valahogy úgy, mint a
legendák főnixmadara, amely újjászületve emelkedett ki a fészkét
emésztő gyilkos lángok közül.
Egy Főnix Úrnő, Csendvihar volt az, aki lándzsájával ledöfte
Ey'Lindit az eldák titkainak tára, a Fekete Könyvtár közvetlen
közelében...
* * *
A feltámasztott Ey'Lindi mentálisan a végső, halálos kimenetelű
harc, előző élete utolsó pillanatainak foglya volt. Újra és újra átélte
azokat a másodperceket. Az események a Hiperháló más és más
részein játszódtak le, de mindig a Fekete Könyvtár közelében. Itt, az
időtorzulásnak ezeknél a keresztútjainál, a korábbi történések
hatalmukba kerítették a tudatát. Halálának pillanata monopolizálta
reinkarnált pszichéjét. És ő harcolt...
Ey'Lindi újra és újra megvívta utolsó csatáját, akár egy olyan lélek,
amelyet az agonizáló ismétlés poklába száműztek. Az agonizáló és
egyre intenzívebbé váló ismétlés poklába...
A három alak mindegyike egy-egy Főnix Úr volt. A látvány úgy
nehezedett az agyára, ahogy a megszállottak lelkére a beléjük
költözött démon. Ilyenek voltak a Hiperháló energiái, amelyek itt
koncentráltan mutatkoztak meg, zsarnoki illúziókat szőttek.
De ő nem lesz áldozat! Nem! Soha!
* * *
Az ökle Jaq mellkasához csapódott, közvetlenül a szív alatt.
Ezzel az ütéssel rögtön megölt volna minden védtelen ellenfelet, ám
a hálópáncél, amelyet Jaq a kabátja alatt viselt, felfogta a támadás
energiáját. A férfi hátratántorodott; a sokk megbénította a lelkét.
Ey'Lindi rögtön rájött, hogy az inkvizítor páncélt visel. Rávetette
magát, majd ujjait begörbítve felemelte a kezét. Egy pillanatig várt,
hogy az imént megkeményedett hálópáncél ismét puhává váljon.
Jaq döbbenten nézett a nő üres tekintetű, pokoli szemébe.
– Ey'Lindi! – zihálta.
Az orgyilkos-kurtizán még mindig nem ismerte fel.
Könnyed, de iszonyatos erejű mozdulattal lecsapott.
* * *
Jaq állkapcsa elroppant. Fájdalom hasított a fejébe; úgy érezte
magát, mintha minden csontjában forrni, lávaként bugyborékolni
kezdene a velő. Felsikoltott.
Ey'Lindi megragadta Jaqot, a teste alá fordította a csípőjét, és
eldobta. Jaq hozzácsattant a Hiperháló padlójához. Az ütés
hatására megkeményedett a páncélja, s a hálószálak csak
másodpercekkel később lazultak el ismét.
Nagyot esett, a tüdejéből kipréselődött a levegő. Amikor leérkezett,
a csattanással egy időben egy halkabb, roppanó neszt hallott. A
m o n o k l i j a . . . !

S z é t t ö r ö t t .
Ey'Lindi előrevetődött. A lába magasra lendült, a sarka
hozzácsapódott Lex csuklójához – éppen abban a pillanatban,
amikor az űrgárdista hátranyúlt, hogy kézbe vegye a fegyverét. A
robbanótöltetes puska a levegőbe emelkedett, és messzire röppent
L e x t ő l .
Jaq a fájdalom szemhomályosító ködén keresztül látta a jelenetet.
Ez a köd valahogy valószerűtlenné változtatta Ey'Lindit.
Lex előrenyúlt, hogy megragadja a nőt. Ey'Lindi karommá görbített
ujjai az űrgárdista sérült szeme felé lökődtek. Egyértelmű volt, hogy
mire készül: meg akarta vakítani. Az utolsó pillanatban azonban
meggondolta magát, szaltózott egyet, és távolabb került tőle.
Amikor leérkezett, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de
hamar korrigálta a pózt. Zhord ekkor ugrott rá a hátára.
Ó, Zhord...! Mocskosul káromkodott. De még mindig élt!
A kis fickót csakis az mentette meg, hogy Ey'Lindi számára
ismeretlen volt az új, nem valami edzett test, amelynek a mozgása
közel sem volt olyan jól koordinált, mint egykor. Csak apró hibákat
követett el, de ezek is elegendőek voltak ahhoz, hogy
összezavarodjon és elbizonytalanodjon.
Lex megfeszítette hatalmasan dudorodó izmait. A fejét oldalra
fordította, hogy legalább így védje ép szemét, aztán tétován
megállt. Ey'Lindi ellenséges viselkedésére nem lehetett
magyarázatot találni. Legfeljebb csak egyet...
De nem, az nem lehet, hogy Ey'Lindi megőrült! Az nem lehet, hogy
a lelke torzan és eszelősen, átváltozva tért vissza a lelkek
t e n g e r é b ő l !
Vagy mégis? Ha esetleg valamilyen démon szállt belé, akkor ez is
e l k é p z e l h e t ő .
Ey'Lindi ismét felüvöltött:
– Én, Lindi...!
Nem, nem lehet benne démon, ha ezt kiáltja!
Ey'Lindi leguggolt, kinyújtotta a kezeit, halálos mozdulatsorra
készült, és...
...csak ekkor fedezte fel az ujján a három gyűrűt, a három miniatűr
fegyvert. A toxikus tűket kilövő szerkezetet. A minilángszórót. A
lézert. Ingerülten felrikoltott. Hogy ezeket miért nem látta meg
azonnal?! Miért? Miért...?
Miért kötötték le ennyire a figyelmét ezek a karok, ezek a lábak, ez
a test?
Egyik ujjával Lexre mutatott, aztán oldalra fordult, és Zhordra bökött
a másikkal. Még egy fordulat következett; a harmadik ujj Jaqra
szegeződött.
Jaq ösztönösen maga elé kapta ép karját. Energia csapódott az
alkarjához – olyan energia, amelytől semmilyen páncél sem
védhette meg.
Az ütéshullám megkeményítette rajta a hálópáncélt, egészen fel a
válláig, ezért nem bírta leereszteni. Úgy tartotta maga előtt, mint
valami jelvényekkel és csillogó ikonokkal teletűzdelt zászlót.
A „zászló” pillanatok alatt megfeketedett húscafatokká, olvadó
csontokká, szétégett inakká változott. Az energiatöltet amputálta a
kézfejét, gázzá változtatta az alkarját.
A fájdalom még nem csapott le rá... de aztán, egy pillanattal később
zsarnokként hatalmába kerítette a testét. A keze már nem létezett,
mégis úgy érezte, mintha lángok marcangolnák.
Könnyek buggyantak ki a szeméből. Felüvöltött, és énje
legbelsejében csalódottan ordított a lelke. A kétségbeesés
ráterítette förtelmes bőrszárnyalt. Minden remény szétzúzódott.
Nemcsak a saját tragikus büszkesége semmisült meg, hanem az
emberiség jövőjét illető reményei, az a bizakodás, hogy a Birodalom
képes lesz fennmaradni.
És a megváltáshoz kapcsolódó remény is.

* * *
Ey'Lindi az óriás termetű Főnix Úrra nézett, aki még mindig
egyenesen állt, még mindig élt. Aztán a törpe Főnix Úrra pillantott,
ahogy kezdte összeszedni magát. Arra az ellenfelére, akit a digitális
lézerrel terített le, ügyet sem vetett.
Végül a saját kezére meredt.
A miniatűr tűfegyver nem működött. A pici lángszóró sem. Egyikben
sem volt töltet.
Hogy lehet ez? Hogy fordulhat elő ilyesmi? Miért ilyen tökéletlen,
ilyen gyenge és ügyetlen a teste? A nyakában – és nem a derekán!
– egy orgyilkos övsálat viselt. Az övé volt... Igen, felismeri. Lekapta
magáról, az öklébe szorította.
Ezek a Főnix Urak valami iszonyatos játékot űznek vele. Úgy érezte
magát, mintha hátrakötözött kézzel kellene harcolnia. De semmi baj,
hiszen ő erre is képes! Ezt meg tudná tenni, vagy legalábbis
megpróbálná, de most... Most valami alapvető dologgal volt baj.
Miért nem tudta, hogy a három digitális fegyver közül kettő üres?
Hogyan lehetséges az, hogy a teste nem engedelmeskedik
mindenben az akaratának? Valami rémálomba keveredett. Itt most
harcolni kell, vagy menekülni. A Callidushoz tartozik. Ez pedig azt
jelenti, hogy elég ravasz.
Eltelt egy kis idő. Mielőtt az óriás vagy a törpe bármit tehetett volna,
Ey'Lindi rohanva belevetette magát a Hiperháló egyik találomra
kiválasztott, rejtelmes kéken világító alagútjába.
Futott, hosszú lábait megfeszítve rohant. Valami furcsát érzett...
Elfáradt volna? Ennyitől? Lelassított. Hátralesett. Lehet, hogy a
Főnix Urak, ezek a felfegyverzett varázslók követik? Alig kapott
levegőt. Valami nem stimmelt. Kifulladt. Ilyesmi még sosem fordult
elő vele. A szeme előtt apró szikrák táncoltak.
A kék alagút kettéágazott. Ey'Lindi a jobb oldali járatot választotta.
* * *
Jaq élő roncs volt, testben és lélekben egyaránt.
Az egyik karja megsemmisült. Az egyik keze elpárolgott.
Az agónia kerülgette. A tragédia megrémítette. Kezdte felfogni, mit
érezhet az örökkön szenvedő Istencsászár, milyen lehet az Ő
megvilágosodott agóniája.

A Császár kudarcot fog vallani. A Birodalom össze fog omlani.
Haláltusája olyan rettenetes lesz, hogy a becsület, a nemesség, a
hit és a büszkeség semmit sem enyhíthet rajta. Olyanok lesznek
ezek, mint a lángoló vulkánba fröccsentett vízcsöppek, és csak
annyit fognak érni. Hatásukat egyetlen isteni gyermek sem
fokozhatja fel. Az emberiség megsemmisül. Sikoltozó vergődése
közepette kiokád majd magából egy most még elképzelhetetlenül
iszonyatos és gonosz, félelmetes erőt. A Káosz magába olvasztja a
r e a l i t á s t .
A kétségbeesés húszabáló bélféregként rágta Jaqot. Eretnekség
volt, amit tett, árulást követett el. Ey'Lindi feltámasztása végzetes
hiba volt. Ó, bárcsak megölte volna az a förmedvény, amelynek ő
adott testet!
Lex megesküdött, hogy szükség esetén végezni fog vele. A
kapitány időközben felvette a fegyverét. Jaq vicsorogva
rátámaszkodott karcsonkjára, megpróbált felemelkedni fektében.
Nem, soha többé nem követhet el semmilyen eretnekséget, nem
okozhat több kárt a Birodalomnak.
Feltérdelt és kiegyenesedett. Átkozta magát, miközben gyilkos,
pszichotikus pillantást vetett Lexre.
Aztán kibuggyantak a száján az istenkáromló szavak. Ó, azok a
förtelmes szavak.!
– Dögöljön meg az a féreg, akit Császárként tiszteltek! Lobbanjon el
létének fénye mindörökre! Dicsőség Tzeentchnek! Chi'khami'tzann
T s u n o l !
Jaq a saját nyelvükön idézte meg Tzeentch felsőbb démonait. A
jelek szerint ismét megszállottá vált. Bestiális vigyorban
kivicsorította a fogait. A démonok – úgy tűnt – ezúttal teljesen a
hatalmukba kerítették.
Lex felemelte a fegyverét, és Rogal Dorn nevét kiáltva rálőtt Jaq
f e j é r e .
RAAARK
* * *
Egy veszedelmes ütés a koponyára – ez talán nem okozott volna
komoly problémát. Ha egy lövedék csak a fej felszínén fejti ki
hatását, akkor talán az energiahullámai megkerülik, körbefolyják a
koponyát, és a csontburok csupán minimális sérüléseket szenved.
Ám egészen más a helyzet, ha a robbanás a koponya belsejében
következik be, ahonnan csak kifelé áramolhat. Ehhez a
kiáramláshoz ugyanis előbb szét kell repesztenie a csontot. Jaq feje
nem hasadt szilánkokra, „csupán” a gyermekkorában összenőtt
kutacsai nyíltak szét. A homloklemez elvált a fejtetőtől, és
kifordultak a helyükről a halántéklemezek meg a tarkólemez is. A
folyékonnyá vált agyvelő kifröccsent szétzúzott tartályából.
* * *
Zhord egy darabig elszántan küszködött a komisszár
nagykabátjával – megpróbálta felrángatni a gallérját Jaq fejének
helyére, hogy legalább eltakarja a borzalmas maradványokat. Hiába
erőlködött, ezért abbahagyta a dolgot.
Lex, miután elmondta az imáját, felállt.
Zhord keserűen megjegyezte:
– Nem hiszem, hogy van olyan démon, amely képes keresztüljutni a
Hiperháló falain.
Lex ép szemével végigmérte a véres holttestet, majd lassan a kis
fickó felé fordult.
– Most mire célzói, zömik?
– Nem célzok én semmire – felelte Zhord gyorsan. – Csak éppen
megfigyeltem, hogy az eldák nem járkálnak a hipertérben, még
hajókban sem, ahogy mi szoktunk. És azért nem, mert ott nagyon
könnyen magukra vonhatnák a démonok figyelmét. Éppen ez az
oka annak, hogy a Hiperhálón közlekednek. Merthogy a
Hiperhálóba egyetlen démon se képes bejutni. És ha így állunk,
akkor én már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan került egy démon
J a q b a ?
– Senki sem ismerheti ezeknek a járatoknak a valódi természetét.
Zhord kétkedőn csóválta a fejét.
– Akkor úgy – tette hozzá Lex –, hogy már korábban beléje
költözött! Talán azóta benne volt, hogy engem megtisztított.
– És hova mehet innen egy ilyen démon?
– Nem érdekelnek a démonok problémái, zömik!
– Ha Jaqban egyáltalán volt démon...
Lex úgy ragadta meg a fegyverét, mintha az valamelyik
csatatestvére keze lenne, egy olyan űrgárdistáé, akitől segítséget
remél. Zhord gyorsan elhallgatott.
– Ezt hogy érted?! – zengte Lex.
– Hát csak úgy, hogy... Jaq szerintem egyszerűen kétségbeesett! –
kiáltotta Zhord. – Teljes mértékben. Miatta. – Abba az irányba intett
a fejével, amerre Ey'Lindi elrohant. – Őrültség volt feltámasztani egy
ilyen eszelőst.
– Kétségbeesett? Az esküvései ellenére? – hitetlenkedett az
ű r g á r d i s t a .
– Én aztán igazán tudom, milyen a kétségbeesés! Nagyon is jól
ismerem. Sajnos... – erősködött a zömik.
– Mi ez az egész?! – kérdezte Lex fenyegetően. Zhord felsóhajtott.
– Nem lenne jó, ha kimondanám.
– Vagy kimondod, vagy kiszorítom belőled! Zhord megvonta a
v á l l á t .
– Rendben van... Megesküdtem Rakelnek, hogy életben fog
maradni. Hogy nem öljük meg. Az őseimre esküdtem, de már akkor,
közben is tudtam, hogy hazudok!
– Mit ér egy zömik esküvése?
Zhord komoran felelt.
– Ez nekem körülbelül annyit jelent, mintha te az ősatyád nevére
f o g a d k o z n á l .

Az a zömik, aki ilyen hamis esküt tesz, sosem fog utódokat
nemzeni, tehát sosem lehet belőle Eleven Ős.
Az óriás rémült arcot vágott.
– Én nem... árultam el... az ősatyámat! – jelentette ki erőtlenül. –
Nem árultam el... a káptalanomat! Engem félrevezettek. Most
vezekelnem kell. Meg kell... tisztítanom magam!
A kis fickó szőrös kezeit tördelte.
– Csak ne úgy csináld, hogy megvakítod a másik szemedet, jó? Ne
nyomorítsd meg magad teljesen!
– Ez istenkáromlás lenne, te ostoba! – csóválta a fejét Lex. – Vissza
kell térnünk a Genostra, ahol azok a lázadók tombolnak. A lehető
legtöbbet meg kell tudnunk a vezetőjükről, arról a Lucifer Principről.
A csatatestvérek biztosan eljönnek oda, hogy kipurgálják a
lázadókat. Egy év múlva. Legfeljebb kettő... vagy talán három
múlva. Az Űrfarkasok, a Vérangyalok vagy az Ultramarinok.
Teljesen mindegy, hogy kik, de el fognak jönni.
– Amikor megpróbáltam Jaq fejére húzni azt a kabátot... – szólt
közbe Zhord –, átkutattam a zsebeit. A rúnalencse megsemmisült.
– Én emlékszem az útra, kis ember! Dornra mondom, ideje
elmennünk innen, ahol csak kudarcban és fájdalomban volt részünk
– lelkesedett az űrgárdista.
Zhord a tenyerébe fújta az orrát, aztán megtörölte a kezét. Végül
elhúzta a száját.
– Vissza a Genostra, hm? – kérdezte csüggedten. – Mindig van egy
szép kis szivárvány, amelynek láttán a bolondok abban
reménykednek, hogy a tövében kincset lelnek. Minket azonban egy
fekete szivárvány vezérel... a halál és az őrület felé!
– Nem baj! – vágta rá Lex. – Ezt mindenképpen meg kell tennünk,
hogy eltüntessük a kétségbeesést és az istenkáromlást.
Ökölbe szorította a kezét, és Zhord már arra gondolt, hogy őt akarja
megütni. Az űrgárdista azonban elmosolyodott.
Teljesen mindegy, hogy milyen távolra került a kolostorerődjétől, a
csatatestvéreitől, az sem számított, hogy félig megvakult, és szinte
teljesen meztelen – megmaradt annak, ami volt: Császári Ökölnek.
– Gyere, apró bajtársam – vakkantott fel. – Tisztítsd meg a lelkedet
azzal, hogy a Földön Lakozót szolgálod.

* * *
R A A A R K
Egy pillanatra -
– pop-
Jaq ismerte ezt a hangot -
– SWOOSH -
Az univerzum szétrobbant.
* * *
Testetlenül lebegett valami kékesfényben. Már nem test volt,
csupán egy nézőpont, ahonnan lenézett a saját hullájára, arra a
szétroncsolt, működésképtelen hústömegre.
Lenézett Lexre, aki letérdelt, hogy imádkozzon.
Lenézett Zhordra, aki megpróbálta valahogy a tetem szétroncsolt
fejére húzni a kabátot.
Meglepő Józanság töltötte meg Jaq lelkét.
A kék fény alagutak négy irányba vezettek. Tudta, hogy pusztán az
akaraterejével képes végighaladni bármelyiken. Vagy ha ehhez
nincs kedve, akkor el tud látni egyik vagy másik alagút végébe –
valahogy úgy, mintha egy végtelen teleszkópba nézne bele.
Pontosan ezt tette, és sikerült megpillantania Ey'Lindit. Úgy
menekült, akár az űzött vad.
Állj meg, állj meg! Jaq szerette volna, ha Ey'Lindi meghallja a
hangját. De erre esély sem volt.
Ahogy a tekintete elkísérte Ey'Lindit, valami olyan villódzó aurát
fedezett fel körülötte, amilyet korábban sosem érzékelt. Rádöbbent,
hogy a nő azért tette azt, amit tett, mert még mindig a halála előtti
pillanat hatása alatt állt, még mindig a csata transzában volt. Olyan
volt, mint a Főnix Urak, akik feláldozzák testüket, talán még valódi
személyiségüket is azért, hogy a harc ösvényén maradhassanak.
Ez a halálos delejezettség minden bizonnyal szét fog foszlani, és
akkor... akkor Ey'Lindi józan tudata végre birtokba veheti az új
t e s t e t .
Az aura nagyon összetett volt. Lehet, hogy Rakel nem távozott el
teljes mértékben a testéből? Lehet, hogy valahol mélyen, legbelül
még mindig ott lapult? Ha igen, akkor bizonyos értelemben véve
Rakel megszállta Ey'Lindit. Nem közvetlenül, ahogy a démonok
szokták megszállni az embereket, de jelen volt. Vagy inkább úgy
kellene fogalmazni, hogy Ey'Lindi lelke szállta meg Rakel testét?
Igen, igen... Rakel nem halt meg teljes mértékben.
Ey'Lindi átfog alakulni. Elveszti korábbi határozottságát. Adja az ég
és az Istencsászár, hogy megőrizze korábbi vadságát!
Jaq nem tudott kommunikálni, kapcsolatba lépni vele, pedig erre
vágyott a legjobban.
Csak annyit tehetett, hogy ott tartotta a látását mögötte – egészen
addig, míg a kék alagút véget ért, míg egy csillámló kristályokkal teli
barlangba torkollt. Ennél tovább nem láthatott. Amit a Hiperhálón
kívül volt, azt nem érzékelhette...
Jaq ismét, most már egészen nyugodtan, lenézett a saját
h o l t t e s t é r e .
Zhord gyászolt. Önmagát és Jaqot. A kétségbeesés apró foltjai
szennyezték be az auráját – azt az aurát, amelyet Jaq korábban
sosem látott. Ó, Zhord, Zhord! Zhord kárhozottnak hitte magát, mert
hamisan esküdött Rakelnek. De tévedett, mert Rakel nem
semmisült meg teljes egészében.
Ó, bárcsak Zhord is tudhatná ezt! Jaq képtelen volt a kis fickó
tudomására hozni az igazságot.
Négy kék alagút, mindegyik elágazott, mindegyiken el lehetett jutni
a Hiperháló valamelyik részére, és az elágazásokon keresztül újabb
részekre, azok elágazásain keresztül pedig... és így tovább,
egészen a végtelenségig. Ezeken a járatokon keresztül bárhová el
lehetett jutni a galaxisban, mert a Hiperháló az egész mindenséget
befonta. Jaq elámult, amikor ebbe belegondolt, és ebben a
csodálkozó pillanatban megérezte a többiek jelenlétét. Úgy tűnt, a
négy alagút valamilyen módon kapcsolatban áll az elda Főnix
Urakkal, azokkal a lényekkel, akiknek transzcendentálódott
identitása most feléje közeledett.
És Jaq megértette, mit jelent a nevük és a címük.
Maugan Ra, a Lelkek Aratója.
Baharroth, a Szél Zokogása.
Jain Zar, a Csendvihar.
Karandras, az Árnyékvadász.
Valamennyien a Káosz potens ellenségei voltak...!
Jaq azért Jött rá erre, mert éppen a négy kék alagút találkozásánál
halt meg, így lelke nem jutott be a Lelkek tengerébe, hanem a
Hiperháló részévé vált. A látása... igen, bárhová eljuthatott a
Hiperhálóban, de a lelke sosem hagyhatja el ezeket a járatokat.
Érezte, ahogy itt fog Járkálni, test nélkül, anyag nélkül, és minden
tudást megszerezhet, ami csak létezik. Érezte a halott elda látnokok
szellemét. Tudta, képes lesz kommunikálni velük, vagyis valami
olyasmit tehet, amit korábban soha, egyetlen ember sem tudott
v é g r e h a j t a n i .

Érezte, biztos volt benne, hogy megvilágosodottabb lesz minden élő
emberi illuminátnál.
Lex és Zhord lassan eltávolodott attól a helytől, ahol Jaq holtteste
feküdt. Miért nem vitték magukkal az energiapálcát? Azt az értékes
pálcát...! Egyikük sem volt pszi. Egyikük sem tudta volna használni
ezt az eszközt. Jaq hiába próbált odakiáltani nekik. Pedig milyen jó
lett volna, ha közölheti velük, hogy a lelke életben maradt! Milyen jó
lett volna, ha mindent elmondhatna nekik, amire Ey'Lindivel
kapcsolatban rájött!
Milyen jó lett volna, ha bátoríthatja őket...
De hiába minden.
Jaqot valami különös, sosem tapasztalt boldogság töltötte el a
tudattól, hogy hamarosan milyen revelációkban lesz része. Mintha
egyesült volna a Numennel. Parányi alkotórésze lett egy
csodálatosan nemes dolognak, amely most még úgy lebegett a
semmiben, ahogy a diffúz hidrogénatomok az űrben. Amely – mint
ahogy a hidrogénatomok létrehozhatnak egy új napot – valamikor, ki
tudja, mikor, valamilyen káprázatos dologgá fog átalakulni.
Ó, bárcsak kapcsolatba léphetne a meggyötört emberiséggel! Az
eldák a lélekkövek, a lidérccsontok és a végtelenséget át- meg
átszövő szálak segítségével képesek kommunikálni a halottak
lelkével. Jaq a Tarot-kártyái felhasználásával tudott érintkezni az
élőkkel, de azokat a lapokat már régen megsemmisítette, már a
hamvaik is semmivé váltak az űrben.
* * *
Hosszú-hosszú ideig száguldozott a Hiperhálóban, látásával követte
Lexet és Zhordot, akik visszafelé, a Genost irányába vezető
alagútban haladtak.
Az a transzcendentális lény, akivé Jaq Draco vált, képtelen volt
k ö z b e a v a t k o z n i .
Jaq tehetetlen volt.