Tizennegyedik fejezet
Alexandro
Fájdalom hasított az oldalába. Tudta, tenyérnyi nagyságú,
bíborszínű folt lesz a bőrén, amely még sokáig sajogni fog. A
hálópáncél a legrosszabbtól ugyan megvédte, de néhány bordája
minden bizonnyal eltörött. Olyan érzése támadt, mintha az egyik
törött borda csontdárdája átdöfte volna a jobb oldali tüdőlebenyét. A
szétrobbanó lövedék hatása más, sokkal erősebb volt, mint a
normál robbanógolyóké.
Ey'Lindihez vágódott, és szédelegve kapkodott levegő után.
Szeméből könnyek préselődtek elő. Ey'Lindi erősen, de mégis
óvatosan átkarolta.
Ó, mennyivel nagyobb lehet az a fájdalom, amelyet az Istencsászár
elszenved! Neki is kicsordulnak a könnyei a kíntól, pedig egy
halhatatlan hulla szétszabdalt, ezerszer műtött szemében nem sok
nedvesség lehet. Jaq fájdalma triviális volt az Övéhez képest.
Ey'Lindi a másik kezével még mindig maga elé tartotta és a
kapitányra szegezte a suriken pisztolyt. A felületes szemlélő azt
hihette, hogy élő pajzsként fogja maga elé Jaqot.
A kapitány azonban nem volt felületes, nem ítélkezett gondolkodás
nélkül. Csak két lövedéket eresztett útjára. Kevés a muníciója?
Magas az intelligenciahányadosa? Az mindenesetre feltűnt neki,
hogy Jaq a lövedékek elé vetette magát.
– Miért védtél meg egy idegen harcost? – érkezett a csőrös
arclemez mögül a felerősített hang. – Miért áldoztad fel érte az
é l e t e d ?
Talán azt hitte, hogy Jaq halálos sebet kapott?
Jaq amennyire tudta, kihúzta magát. Óvatosan az oldalára
szorította a kezét. A ruhája szétrongyolódott.
– Igaz az, amit Firenze inkvizítor mondott? – kérdezte a kapitány.
Ó, igen, Firenze a habbal lefújt karjával, a ködös, kéken recsegő
erőtérrel körülvett pengéjű energiakardjával, amelyet most is
fenyegetően lóbál... Többet szerencsére nem tett, és tisztes
távolban maradt, ügyelve rá, hogy minél messzebb legyen a suriken
pisztoly markolatát szorító Ey'Linditől.
Igaz, amit Firenze mondott? Igaz lenne, hogy Jaq renegát, eretnek,
az idegenek kollaboránsa? A látszat, a kapitány szeme elé táruló
látvány mindenesetre alátámasztotta ezeket az állításokat.
A kapitány feltette a kérdést, s ezzel elárulta, hogy kételkedik
Firenze szavában.
A könyvtáros, aki a ködbe eresztett egyet a villámvetőjéből, élénken
f i g y e l t .
Ey'Lindi felkiáltott.
– Kapitány! Birodalmi orgyilkos vagyok. Azért öltöttem magamra ezt
az elda alakot, hogy bejuthassunk a telepre.
– Hazugság! – üvöltötte Firenze. – Ez a... nő... hazudik!
– Mindenesetre elég folyékonyan beszéli a birodalmi gótot –
állapította meg a kapitány határozott hangon.
– Csalás! Szemfényvesztés! Az eldák képesek megtanulni
nyelvünket! Különösen akkor, ha renegát emberek a társaik.
– De Sir Baal – dorombolta Ey'Lindi negédesen –, bizonyára rám
ismersz. Már találkoztunk azon az űrroncson. Tudod, a hipertérben.
Azon a roncson, ahol fogságba ejtettél minket, és csuklyát húzattál
a fejemre, és... Ahol az összeesküvésben részt vevő társaiddal, az
Ordo Hydra tagjaival tanácskoztál!
Firenze csak futólag látta Ey'Lindit, aki akkor emberi alakjában
jelent meg előtte. Valóban érzékszervnullázó csuklyát húzatott a nő
fejére, mert nem akarta, hogy Ey'Lindi tanúja legyen annak, amit
Jaqnak elmondtak; nem akarta, hogy Ey'Lindi tudomást szerezzen a
konspiráció titkairól.
– Amikor megbíztam Jaq Dracót azzal a bizonyos feladattal, amikor
Sztálindrómra küldtem, teljesítettem a kötelességemet – jelentette
ki Firenze. – Prior voltam. Kirendeltem mellé egy orgyilkost. Igen ez
valóban megtörtént. De a kérdéses orgyilkos... – Tétován
e l h a l l g a t o t t .
– De a kérdéses orgyilkos – vette át a szót Ey'Lindi – kísérleti
génorzó implantokat kapott, amelyek nem tették lehetővé számára,
hogy alkalmazza csodálatos átváltozóképességét. Olyan
implantokat, amelyek miatt nem tudta alterálni a külsejét, és
képtelen lett volna eldává változni.
Firenze az ajkát rágta, és a múlt üledékéből, ami a fejében maradt,
megpróbálta összeszedni az emlékszilánkokat. Azokat az
emlékeket, amelyek talán hamisak. Ey'Lindi folytatta:
– A műtét, amit ezen a bizonyos orgyilkoson végrehajtottak, az
Officio Assassinorum, a Callidus Szentély, az én szentélyem titkos
kísérlete volt. Te, Sir Baal, minden bizonnyal átolvastad a Titkok
Könyvét, amelyben Jaq Draco árulással vádolt téged. Elolvastad, és
tudomást szereztél belőle a rajtam végrehajtott beavatkozás
eredményeiről. Ezért nem hiszed el most, hogy képes voltam eldává
v á l t o z n i .
Ha Firenze nem merült volna ennyire bele személyes enigmáiba,
talán ráüvölt a kapitányra vagy a könyvtárosra, hogy hallgattassák
el Ey'Lindit. így azonban csak annyit tett, hogy még erősebben
megszorította zümmögő kardja markolatát.
Ey'Lindi folytatta, miközben Jaq megpróbált megfeledkezni az
oldalát hasogató fájdalomról.
– Sir Baal, a jelek szerint azt hiszed, hogy az eldák belepiszkáltak
az elmédbe. Bizonyára igazad van... mivel nem ismered fel azt a
személyt, aki néhány perce lángra lobbantotta a karodat.
– Micsoda?!
– Az a személy konspirátortársad, Zephro Cornellan volt!
Zephro Cornellan, aki – legalábbis Zhord szerint – valójában nem
tartozik az árulók közé. Éppen ellenkezőleg: azért szivárgott be az
Ordo Hydrába, hogy szabotázsakcióval nehezítse működését.
– Hazugság! Soha életemben nem ismertem ilyen nevű személyt.
Alávetettek a mély-igazságnak, és akkor sem derült ki, hogy...
– A mélyigazságnak azután vetettek alá, hogy az elda elmelátnokok
átrendezték az emlékeidet. Hálával tartozol ezeknek az eldáknak,
Sir Baal. De mivel megváltoztatták az agyadat, inkvizítortársaidnak
végezniük kellett volna veled. Ehelyett most itt vagy... Valóban te
lennél a legmegfelelőbb inkvizítor ennek a feladatnak az
elvégzésére? Helyes döntés volt, hogy éppen téged küldtek ide,
hogy vezesd a birodalmi erőket a hálójukba?
Ó, Ey'Lindi most valóban úgy viselkedett, ahogy egy
Callidus-orgyilkosnak viselkednie kell! Hihetően beszélt, és
meggyőzően fedte fel annak okát, hogy az eldák valahol és
valamikor miért nyúltak bele Firenze elméjébe. Cornellan vagy elda
mentorai kívánták, hogy így legyen, céljuk pedig a zavarkeltés és a
félreinformálás volt.
– A hálójuk! – kiáltotta Firenze. – A Hiperhálójuk! Igen, ezért
vagyunk itt. – Felnézett a fejük fölött folyó undorító drámára. – És
azért, hogy véget vessünk ennek az ocsmányságnak!
– Ó, nem! – mondta Ey'Lindi. – Szerintem inkább azért, hogy részt
vegyetek benne. Hogy áldozatot mutassatok be. Áldozatot, amely
nem más, mint az űrgárdisták és az elda harcosok vére! Cornellan
felgyújtotta a karodat. Most bizonyára nevet rajtad. – Ey'Lindi
szenvedélyesen beszélt, indulatait felfokozta a Harlekin-ember iránti
személyes gyűlölete.
Feltűnés nélkül megbökte Jaq oldalát.
– Zhord! – suttogta, és bólintott.
A ködből kiáltások, robbanások zajai érkeztek. Némelyik hang
valódi volt, némelyik puszta szimuláció, a Harlekin mutatványosok
műve. Azoké a Harlekineké, akik miközben harcoltak, kivették
részüket a szertartásból.
A ködben cikázó lézersugarak mindegyike valóságos volt...
A másik inkvizítor, az álasszony meg a zömik belemenekült a
kavargó ködbe, Lexandro azonban nem lőtt utánuk, és nem adott
tűzparancsot az Öklöknek sem. A könyvtáros sem kezdett
magánakcióba, még ő is elbizonytalanodott.
Mi lehet az igazság? Az Öklök kapitányának lelke válaszokért
k i á l t o t t .
A csata folytatódik, és valószínűleg az űrgárdisták győzelmével fog
véget érni. Vajon dezertálásnak számítana, ha most magára
hagyná az embereit, és üldözőbe venné a triót és az igazságot?
Menjen utánuk? Maradjon? Ha utánuk megy, és elkapja őket, akkor
kényszerítse ki belőlük az igazságot?
Lex elképzelte, hogyan roppantaná el az egzotikus nő nyakát,
hogyan törné fel energiakesztyűs kezével a koponyáját, hogyan
rázná ki a léken, és hogyan falná az agyát, amelyben talán, talán ott
lapul a valódi igazság. Implantált omophageája, a testébe ültetett
egyik szerv, lehetővé tette számára, hogy ilyen módszerrel
megismerhessen egy élőlényt. Attól sem kellett tartania, hogy a nő
esetleg tényleg orgyilkos, mert második gyomra képes volt
semlegesíteni a mérgeket. Ennek ellenére fennállt az a veszély,
hogy az orgyilkos szürkeállományában elrejtettek valami olyan
anyagot, amely még egy űrgárdistában is fizikai vagy szellemi kárt
tehet. A legendás Officio Assassinorum laboratóriumaiban minden
bizonnyal passzív agymérgeket is kifejlesztettek.
Akkor már jobb, ha inkább az inkvizítor agyát ízleli meg.
– Állítsátok meg őket! – rikoltotta Firenze. – Kapjátok el őket!
Végezzetek velük!
Ejtsétek fogságba őket!
Már megint ezek a skizoid parancsok! Lexnek most éppen valami
ilyesmire volt szüksége. Firenze utasításai levették a válláról a
döntés terhét.
– Kempka testvér! – szólt rá a könyvtárosra. – Kérlek, vedd át az
őrmesterek irányítását!
Egy lidércanyagból készült, rúnákkal dekorált félkupola...
A bejárat közelében egy Sólyom hevert. Teste vériszamós volt, kék
szárnyai törötten feküdtek mellette. Az életét követelő lövedékek
felszakították a páncélját, így Lexnek lehetősége nyílt arra, hogy
megvizsgálja, milyen anyagból készült. Porózus volt, akár a
madarak csontjai. Lex páncéljához képest elképesztően könnyűnek
t ű n t .
Mesterséges madár, amit levadásztak a mesterséges égről...
Egy űrgárdista számára a nehéz terminátor páncél cipelése és
mozgatása sem jelentett gondot. Lex gyors, könnyed léptekkel
hagyta maga mögött a Sólyom hulláját.
A félkupola belsejében egy lidércanyagból épített, kanyargósnak
látszó alagút nyílt. A járatból halk hangok szűrődtek ki. Lex
felerősítette video szenzorait.
– Barátom, barátom, egymás szemébe néztünk!... – nyöszörgött
v a l a k i .
Megszólalt egy másik hang is. Az illető a birodalmi gót nyelvet
beszélte, de erős zömik akcentussal ejtette ki a szavakat.
– Ó, szentséges őseim! Hagyd már ott, Azul! Tedd le! Nem
ráncigálhatsz magaddal egy hullát, amikor a fél kozmosz itt liheg a
n y o m u n k b a n !
– A vak szemével... a tekintetét belefúrta az én hiperszemembe!
– Úgy? Belefúrt a szemedbe? Fájdalmas élmény lehetett.
Gondolom, ezek után egészen másnak látod a hiperteret.
– Félreértesz!
– Lehetséges. Tudod, mi, zömikek nem vagyunk valami nagy
észlények. Árulj el valamit, Azul! Amikor ti, navigátorok,
navigátorgyereket csináltok, magatokon hagyjátok a
homlokpántjaitokat? Vagy leveszitek? A férfiak és a hölgyek is?
Vagy talán ti úgy csináltok gyereket, hogy egymás szemébe
n é z t e k ?
A zömik ontotta a sértő megjegyzéseket; valószínűleg azért
csinálta, hogy elterelje a navigátor figyelmét az asztropata haláláról.
Felreccsent egy harmadik hang, amely csakis a szakállas inkvizítoré
l e h e t e t t .
– A Császár nevében, gyertek már ! Gyertek, vagy itt hagyunk
b e n n e t e k e t !
– És nem biztos, hogy élve hagyunk itt benneteket – mondta az
egzotikus orgyilkos nő.
A nő, a zömik és az inkvizítor a jelek szerint utolérte a navigátort. A
majomember, aki asztropata volt, menekülés közben meghalt, talán
valamilyen fatális baleset érte. Lehet, hogy a nagy ijedtségtől a
szíve felmondta a szolgálatot.
A furcsa csapat tagjai majdnem olyan hűségesek voltak
egymáshoz, akár a Császári Öklök. Lehetséges, hogy egy inkvizítor
és egy birodalmi orgyilkos között létrejön egy ilyen, barátságnak is
nevezhető kapcsolat? Lex nem tartotta valószínűnek, hogy Baal
Firenze is képes lenne ilyesmire. Az efféle érzelmek talán
eretnekségnek minősülnek, talán a romlottság jelei. Ezek az
emberek azonban majdnem úgy viselkednek, mint az Öklök
testvériségébe tartozó fivérek. Még az a nő is, aki azt az elda
páncélt viseli elda testén. Ó, az a test! Egy jó ízléssel és művészi
érzékkel megáldott Ököl értékelni tudja az ilyen szépséget. Igen,
képes értékelni, és ha kell, képes elpusztítani is...
Lex ökle viszketni kezdett.
Kiszúrni egy szemet? Az majdnem olyan, mint megfaragni. Lex
elképzelte, milyen érzés lehet egy ilyen puha szervhez, és nem egy
kemény csontdarabhoz érinteni a faragópengéjét...
Sok mesét hallani a navigátorok hiperszeméről. Állítólag olyan
kemény, akár a bazalt vagy a nyers érc. Vajon tényleg így van?
Az alagút padlója lejtős volt, és magas. Az eldák nagyra nőnek... A
terminátor páncél legalább olyan magas volt, mint az eldák, de jóval
szélesebb. Alig fért el a járatban; Lexnek úgy kellett haladnia, ahogy
évekkel korábban azon az Antro nevű bolygón, a zömikek föld alatti
útjain. (Akkor még vele voltak azok a fivérei, akiknek a nevét
rávéste az öklére, megörökítette a saját csontján.) A páncél az
oldalfalakhoz súrlódott. Lex megpróbált óvatosan, nesztelenül
haladni. Nem sok sikerrel. Szerencsére az amfiteátrum felől érkező
zajok elnyomták neszezését.
Egy suriken zápor vagdosta szét Fennix fejét. Azul már majdnem
bevonszolta a vak asztropatát a félkupola alá, a biztosnak tűnő
fedezékbe, amikor hirtelen felnézett. Egy pillanatra a
Harlekin-embert látta maga előtt, aki az alagútra mutatott.
A surikenek a ködből érkeztek. Az egyik sorozat egyenesen feléjük
tartott. Vakon leadott lövés volt, a korongok mégis célba találtak. A
pusztítás érméi megsemmisítettek egy életet.
Az asztropata megtántorodott és felsóhajtott. A hang... szinte
megkönnyebbült volt.
A csata hangjai őrjítő zajmasszává olvadtak. Nem számított, hogy
Fennix mennyi vattát tömött denevérfüleibe, a hangok, a lövések, a
kísértetiesen rikoltó muzsika fájdalmat okozó pengékként hatoltak
elméjébe. Mintha ez nem lett volna éppen elég, feldörrent a
páncélos lovag gépekkel felerősített hangja is...
K a k o f ó n i a .
Fennix sohasem fordított gondot fizikai állapotára, sohasem törődött
a kondíciójával. Fáradt volt, és összezavarodott. Ha Azul nincs
mellette, fejlett térérzéke ellenére sem tudta volna eldönteni, melyik
irányba induljon. Azul átölelte és vezette.
Egészen a surikenek érkezéséig...
Fennix érezte, hogy visszakerül a nemlét fekete anyaméhébe. A
korong alakit fémpenge az agyába metszett, de az élet néhány
másodpercig még ott kísértett a testében.
– Haldoklom, Azul – nyögte. – Nemsokára meghallom az
üzeneteket, amelyek voltak, vannak és lesznek... Egyszerre fogom
hallani valamennyit... egyetlen gigantikus üzenet-áradattá válik a
világ... Egy olyan áradattá, amely valójában egyetlenegy mega
multiszó... Egy szó, egy név, a...
A sors neve? Egy szó, amelyben rejtve, titkosan, alig megfejthetően
benne van a kozmosz egész történelme?
Az asztropata meghalt, és már nem mondhatta el, mire sikerült
rájönnie.
Azul nem vált meg a holttesttől. Magával vitte. Belecsimpaszkodott,
átölelte. Fennix vére és szétroncsolódott szövetei bemocskolták
szürke ruháját. A válla, ahová az asztropata a fejét hajtotta,
ragacsos lett.
Petrov továbbhaladt az alagútban, és lejjebb, egyre lejjebb ment.
Egy ovális terembe ért, amelyből három másik alagút nyílt.
Mindháromban örvénylő kékség ragyogott. Azul hiperszeme
megfájdult, amikor a Hiperháló kapuira nézett. Vajon ez a kemény,
fekete márványdarab, ez a hiperszem képes lesz könnyeket ontani
F e n n i x é r t ?
A három alagút bejárata körül mozaikok, eda rúnák díszlettek.
Feliratok lennének? Utasítások és tanácsok azoknak, akik értik,
ismerik a Hiperháló használatát?
Petrov zavarodottan bámult az egyik alagútra. Szédítő és rémisztő
volt számára, hogy úgy kell végignéznie egy hipertéren
keresztülvezető energiacsatornán, hogy közben nem láthatja meg
sem a távoli napokat, sem az Astronomican sugárnyalábját. Ebből a
hiperjáratból hiányoztak azok a tájékozódási pontok, amelyek
látványához minden navigátor hozzászokott. Petrov úgy látta, hogy
a Hiperhálónak nincs feltérképezhető lineáris szerkezete, az egyes
alagutak látszólag véletlenszerűen csatlakoznak egymáshoz.
Annak, aki vállalkozik rá, hogy végigmegy egy ilyen ismeretlen, kék
ragyogással teli járaton, kellemetlen meglepetésekben lehet része.
Mert ezek az alagutak kicsik voltak, akkorák, hogy hajók vagy
egyéb járművek nem férhettek el bennük. (Petrov gyanította, hogy
léteznek ezeknél sokkal szélesebbek is.)
Azul vállán átázott a ruha a vértől, mégsem eresztette el az
asztropata ernyedt testét. Gyászolta barátját; addig bánkódott, míg
Draco, Zhord és Ey'Lindi megérkezett.
Zhord addig-addig piszkálta Azult, míg a navigátor lefektette Fennix
hulláját a lidérc-csont padlóra. A padlóból néhány szikraszerű pók
bukkant elő. A pókok felmásztak az asztropatára, futkosni kezdtek
rajta. Azul eszelős vigyorral Jaqra nézett. Nem bírta elviselni a
látványt, és meg akart szabadulni a gyász által felgerjesztett
érzéseitől. Zhordnak igaza volt. Most nem mutatkozhat
tehetetlennek. Most nem tarthatják törékenynek.
– Ezek a pókok... Halotti leplet szőnek Fennix teste köré? –
k é r d e z t e .
– Sietnünk kell – mondta Jaq. – Ha az eldák elvesztik a csatát, az
amfiteátrumban harcoló életben maradó Maszk-harcosok
valószínűleg ezeken a járatokon át akarnak majd elmenekülni. Ha itt
találnak minket, végünk. Zephro Cornellan melyik alagúton indult el?
Mert itt volt, nem?
Hogy a Harlekin-ember melyik járatot választotta? Igen, valóban itt
volt, megjelent, de Azul nem látta, merre indult.
A következő másodpercben egy sárga-azúrkék test bukkant fel a
hátuk mögött. Egy fegyver komor csöve meredt a csapatra.
A Császári Öklök kapitánya váratlanul felnyitotta sisakja arclemezét.
– Beszélni akarok veled, inkvizítor – mondta mélyen zengő basszus
h a n g o n .
Barna bőr, sebhelyes arc. Sötét szemek, gyöngy fehér fogak. A jobb
orrcimpájában rubingyűrű vöröslött. Arcán tetoválás: egy szárnyas
ököl összeroppantja a markában lévő koponyát. A homlokán
a c é l r u d a k .
Milyen meghökkentő, hogy az embertelen rombológépezet, a
terminátor páncél egy valódi embert rejt a belsejében!
– Vállalom a pszichikai támadás veszélyét – mondta az űrgárdista.
– Meg akartam mutatni magam.
Ezek szerint az a csőrös arclemezzel ellátott sisak egyfajta
pszichikai páncél. Vért, amely most felnyílt. A kapitány a telep
levegőjét lélegezte, és kitette magát a mentális szennyezés
veszélyeinek. A fegyverétől azonban nem vált meg, nem is
eresztette lejjebb.
– A nevem Lexandro d'Arquebus. Parancsaimat a Birodalmi
Inkvizíciótól kaptam. Az utasítások érvényesek, valamennyihez
csatolták a megfelelő kódot.
Miért beszél kódokról? Igazolni akar valamit? Kétségek gyötrik
talán? Vagy egyszerűen csak képes racionálisan értékelni a
h e l y z e t e t ?
– A Császári Öklök nem csupán a gyilkoláshoz értenek – mondta
d'Arquebus kapitány. – Az eszüket is tudják használni.
Jaq felsóhajtott; oldalába belehasított a fájdalom.
– Tisztában vagy azzal – kérdezte –, hogy az Inkvizíció önmagával
h a d a k o z i k ?
Tudomásod van arról, hogy az Inkvizíción belül létezik egy titkos
Inkvizíció? – Jaq megjelenítette démont formázó tenyértetoválását.
– Felismered ezt a jelet?
A kapitány meghökkent. Természetesen nem ismerte az Ordo
Malleus jelét. Nem is tudta, hogy létezik egy ilyen szervezet. Nem
volt ebben semmi furcsa, hiszen még a köznapi inkvizítorok sem
tudtak róla.
– És ezt? – Jaq most az arcára tetovált hidrát jelenítette meg. –
Baal Firenze megmutatta magán ezt a jelet? A hitbeli elfajzás és az
összeesküvés bélyegét?
Lex elsápadt. Kesztyűs kezével ördögűző mozdulatot tett.
– Ne beszélj előttem eretnekségekről... – mondta, de nem vetett
véget a beszélgetésnek. – Firenze inkvizítor a jelek szerint nincs
tisztában azzal, hogy valójában kicsoda. Vagy inkább azzal, hogy ki
volt – helyesbített.
– Erre már én is rájöttem, d'Arquebus kapitány! Firenze egykor
részese volt a galaxis legocsmányabb összeesküvésének, de
mindent kimostak az agyából, amit erről a dologról tudott. Firenze
engem is rá kényszerített, hogy vegyek részt a konspirációban.
Ennek a jelét láthatod az arcomon. Fellázadtam az eretnekek és
titkos vezetőik ellen. Elutaztam az Iszonyat Szemébe, hogy
megismerjem valódi céljaikat...
– Hová mentél? – kérdezte a kapitány elszörnyedve, ugyanakkor
c s o d á l k o z v a .
– Találkoztam egy mutánssal, egy káoszűrgárdistával. Megöltük. A
bikaemberrel Vitalij Gugol végzett. Az a Gugol, aki azóta már a
démonok játékszere...
– Esküszöm, kapitány, hogy igazat mondok. A Dicsőség Oszlopára
esküszöm, amit a saját szememmel láttam!
– Igazat mond – jegyezte meg Zhord.
– A Dicsőség Oszlopa... – zihálta a kapitány. Egyik ámulatból a
másikba esett.
– Az az oszlop, ha nem tudnád, a Császár palotájában van –
mondta a zömik.
– Persze, persze, az Öklök is ismerik a Dicsőség Oszlopát! Ismerik,
és időnként elzarándokolnak hozzá. Közel, egészen közel áll
Istenünk trónterméhez...
– Mi jártunk abban a trónteremben – mondta Zhord. – Jártunk ott,
azután eljöttünk onnan, tehát nem lehetünk eretnekek. Vagy
legalábbis nem vagyunk olyanok, mint a hétköznapi eretnekek, mint
például Firenze volt, mielőtt kimosták, és felakasztották száradni.
– Hallgass, szószátyár zömik! – csattant fel Jaq. – Ne gondold, hogy
bízom benned!
– Ez fájt – mormolta Zhord.
Ey'Lindi vadul rásziszegett a zömikre, aki ezután jobbnak látta, ha
tényleg befogja a száját.
– Milyen természetű volt az a bizonyos összeesküvés, amelyben
Firenze részt vett? – kérdezte a kapitány kelletlenül.
Jaq megrázta a fejét.
– Mi volt a célja? – folytatta d'Arquebus. – Kik voltak a vezetői?
– Ha ismernéd ezt a titkot, megsemmisülnél.
– Igen. Lehetséges...
– Elég ebből! – Jaq türelmetlenül az amfiteátrum felé mutatott, ahol
még mindig nem ért véget a csata. – Be kell lépnünk a Hiperhálóba,
mielőtt túlzsúfolttá válik. Meg kell találnunk a Harlekin-embert.
– A mi feladatunk is ez volt – mondta a kapitány. – Hogy betörjünk a
Hiperhálóba. Hogy elfogjunk néhány Harlekint. – Keserűen
hozzátette: – És hogy purgáljunk, hogy tisztogassunk, mert... mert
Firenze inkvizítor nem ismerte a saját céljait. Nektek mik a céljaitok?
A kapott parancsok arra köteleznek, hogy Firenze inkvizítort
t á m o g a s s a m .
Ey'Lindi hangja legalább olyan keserű volt, mint a kapitányé.
– Nekem is támogatnom kellene az Officio Assassinorum Callidus
Szentélyét. A kapitány ránézett.
– Olyan... különös vagy.
– Különös mint nő, vagy különös mint idegen lény?
– Huh! – szólalt meg Zhord. – Van még valaki, aki pályázni akar
eme halálosztó hölgy kezére?
– Hamarosan belépünk a Hiperhálóba, kapitány – mondta Jaq
h a t á r o z o t t a n .
A kapitánynak kötelessége lett volna, hogy ezt megakadályozza. Ha
másként nem, hát úgy, hogy megöli Jaqot.
– Hogyan fogtok tájékozódni benne? – kérdezte lassan.
– A Tarotom segíteni fog. Remélem... Az Istencsászár majd utat
mutat nekünk, és követhetjük a fénylő ösvényt is, ha megmutatkozik
e l ő t t e m .
– Mi az a fénylő ösvény? Én csupán Rogal Dorn fényét ismerem!
Jaq nem válaszolt.
A kapitány szemügyre vette a teremből kivezető három alagút
s z á j á t .
– Melyiken indultok? – Nem mozdult, hogy visszatartsa Jaqot.
Jaq is a kéken ködlő alagutakra nézett, és a zsebébe nyúlt, hogy
elővegye a Tarotját.
A választás a következő pillanatban leegyszerűsödött. A középső
alagút kék homályából egy páncélos, ragadozószerű, epezölden
világító alak bukkant elő...
2007. december 15., szombat
Harlekin: Alexandro (XIV. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)
Nyolcadik fejezet
Törvényszék
Jaq mocskosnak és pszichotikusnak érezte magát, miközben a
törvényszéki épület közelében, abban a nyergeket és hasonló
kamelopárd szerszámokat tartalmazó raktárban várakozott Lexre és
Zhordra, amelyben korábban már jártak. A hátsó ajtót egy farúddal
megerősítették, de Lex így is könnyedén beszakította. Az üldözés
során felborult polcokat és állványokat azóta felállították,
mindegyikre tisztítótasakokat, apró talizmánokat akasztottak – a trió
ügyet sem vetett ezekre. Most, hogy a zarándokok elvonultak a
Sabulorbról, a korábban zsúfolt sikátorban nem volt egyetlen lélek
sem; a leölt és felfalt kutyák maradványai között patkányok ültek
tort. Ebben a raktárházban kellett jelentkeznie Rakelnek, aki most
egyedül, valahol a törvényszéki épület belsejében dolgozott.
Zhord volt az őrszem; végignézte, ahogy bemászik azon a szűk
nyíláson, amelyen keresztül a komplexum csatornájába lehetett
lejutni. Szerencsére a járat – hála az ügyetlen tervezőmérnököknek
és építőmunkásoknak – rosszul helyezkedett úgyhogy mindig
száraz volt. Rakel tehát bejutott, és most egyedül volt a szolgák,
hivatalnokok, detektívek, arbitrátorok, marsallok és bírák százai
k ö z ö t t .
Jaq úgy érezte, árulást követett el önmaga ellen, a hithű
űrgárdista-kapitány és Ey'Lindi emléke ellen, és legfőképpen az
Istencsászár ellen. Biztos lehet-e abban, hogy az egyre inkább
elhatalmasodó romlottság ellenére a lelke még mindig tiszta, mindig
a fényességet imádja? Lehet, hogy mégsem az erkölcstelenség
transzmutációjával kell elérnie célját? Talán nem ezt a félelmetes és
veszélyes pszicho alkimista mutatványt kell végrehajtania? Már
sejtette, milyen élményeket kell átélnie, min kell átesnie. Meg kell
tapasztalnia a borzalmakat, bele kell esnie az érzékiség és a
változás csapdájába, méghozzá úgy, hogy közben nem keltheti fel
Lex gyanúját, hiszen az űrgárdista – mint azt már nyíltan ki is
jelentette – gondolkodás nélkül végezne vele.
Eszébe jutott egy régi dal; egy olyan világon ismerte meg, amelynek
megtisztításában valamikor régen közreműködött:
Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor!
„Eh, hűséges Johnny, Johnny Fidelis, tiltott dolog két hölgyet
imádni!” – körülbelül így hangzott a sor fordítása, legalábbis Jaqnak
akkor és ott ezt mondták. Nem létezhet egy hamis Ey'Lindi és egy
valódi Ey'Lindi. Talán azzal, hogy öleli a hamisat, rituálisan megidézi
a valódit? Vagy legalábbis... magához vonzza a lelkét?
Az ilyen gondolatok a pszichózis gondolatai.
De talán éppen a pszichózis az az eszköz, amely hozzásegíti a
m e g v ü á g o s o d á s h o z .
– Mit dudorászol, főnök? – kérdezte Zhord.
– Semmit, zömik.
– Huh, akkor biztos rosszul hallottam valamit. Mondd csak, amíg itt
várunk... Mi lenne, ha elmondanék neked egy zömikballadát?
Persze csak egy rövidet...
– Ha lesz időd végigmondani – magyarázta Jaq –, ha Rakel olyan
sokáig marad bent, akkor az azt jelenti, hogy elkapták vagy
m e g ö l t é k .
– Tudod mit? Nevezzük ezt a balladát amolyan tolvajórának –
javasolta Zhord. – Legyen olyasmi, mint a tojásóra. Tudod, amit
akkor használnak, amikor a tojást főzik. Ha most elkezdem, és
sikerül végigmondanom, akkor tudni fogjuk, hogy akár haza is
mehetünk, mert Rakel kudarcot vallott. Ne, ne, most nehogy azt
mondd, hogy be fogunk menni utána a törvényszékre! Én aztán
nem, főnök. A templom az egy egészen más dolog, de ez... ez...!
H u h !
C s e n d .
– Van egy ballada, a Zsákmány ballada, amely egy zsivány zömikről
szól. aki a saját kalózhajóján bejárta a galaxist, és kifosztott
mindenkit, aki az útjába került. – Zhord leült, kinyújtotta a lábát (még
mindig mezítláb volt; már megrendelték neki az új bakancsot, de
egy hetet várnia kellett rá, aztán még jól be kellett törni, hogy
ugyanúgy vagy legalább hasonlóan passzoljon, mint a régi, amelyet
elvesztett), és piszkos körmével lekapart a talpáról egy kemény,
megfeketedett tyúkszemet.
– Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor? – suttogta Jaq.
– Eh? Ez valamiféle varázsige, mágus uram?
– Esto quietus, Loquax! – kiáltott rá Jaq dühösen. – Meditálnom kell.
– Nekem is – mondta Lex a kis fickónak szigorú hangon.
* * *
Rakel két óra múlva csatlakozott hozzájuk. Amikor megérkezett,
Jaq szíve kihagyott pár pillanatra. Ez az új Ey'Lindi egyszer csak
megjelent, a semmiből bukkant elő – mintha az elveszett lelkek
tengeréből kilépve materializálódott volna.
– Sikerült – jelentette.
Bal kezének két ujja között egy adatlemeznek látszó korongot
tartott. Vagyis... Nem! Egy zsíros, ostyaszerű valami volt az,
amelyből éppen ekkor emelkedtek ki az utolsó füstpamacsok. Ennyi
maradt Chor Shuturban ujjából, a dicsőség ujjából, a varázsszerből,
amelynek energiáját Rakel elhasználta. Ez az ujj volt az, amely
láthatatlanná tette; emiatt nem vette észre Jaq, hogy mikor érkezik
meg a raktárba.
A dicsőség ujja, mint okkult erejű tárgy, valóban létezett, hiszen
még Jaq pszichikai érzékszervei és Lex speciális fülei sem
érzékelték Rakel közeledtét.
A nő a másik kezében egy nehéznek látszó zsákot tartott.
Feketébe öltözve, fekete arccal, két halálosztó gyűrűvel az ujjain
Rakel behatolt a törvényszéki épület alagsorába. A járatokban itt-ott
elektromos világítótestek izzottak vöröses, forrón izzó vasrudakra
emlékeztető fénnyel, de nem igazán sikerült szétoszlatniuk a
sötétséget. Rakel puhán és nesztelenül haladt. A távolból
nyögéseket hallott, aztán röhögést – a zajok az egyik őrszobából
érkeztek. A helyiség plasztacél ajtaja résnyire nyitva maradt, a
nyílást betöltötte a bentről érkező sárgás fény. Rakel elosont előtte,
felkapaszkodott a felsőbb, de még mindig föld alatti szintre vezető
kőlépcsőkön, keresztülvágott egy raktárhelyiség-labirintuson, aztán
ismét egy lépcsősor következett...
A villában órákat töltött a monitor előtt, hosszan és alaposan
tanulmányozta a törvényszéki épület tervrajzait. A komplexum olyan
bonyolult volt, akár egy kolostorerőd. Most, ahogy folyamatosan és
viszonylag határozottan haladt, érezte: ha kihagyja a
rajzböngészést, menthetetlenül eltéved, örökre nyoma vész, mint a
periratoknak a nagy archívumokban.
Kerülte a belső udvarokat, inkább a sötét folyosókat választotta. Ő
maga volt a megtestesült sötétség; egyik árnyékfolttól a másikig
surrant. Ahogy egyre feljebb jutott, a falakon barokkos
fénygömböket látott, a világosságban egyre vészjóslóbb
ténykedéseket lesett ki. Az egyik szkriptóriumban hivatalnokok
meredtek a monitorokra, és szorgalmasan jegyzeteltek. Bár maga
az épület alig néhány évtizede készült el, máris óriási mennyiségű
dokumentum gyűlt össze az irattáraiban – mintha az intézmény egy
gigantikus tartály lett volna, egy tenyész kád, amelyben az
adatbaktériumok folyamatosan és megállíthatatlanul szaporodnak.
Csak néhány valóban jelentős állománynak volt esélye arra, hogy
eljut a felsőbb szinteken élő és dolgozó bírók elé, hogy
véleményezéseket csatolnak hozzá, és hogy végül tárgyalássá
e v o l v á l ó d i k .
Az éjszakai műszakban dolgozó beosztottak papírlapokkal és
frissen kinyomtatott oldalakkal a kezükben lótottak-futottak. Itt-ott
küldönc kiborgokat lehetett látni, meg takarító-robotokat, amelyek
magukba nyalták a port és az elhullajtott lapokat. A mennyezeteken
lassú ventilátorok forogtak; mindegyik egy-egy réztestű, állandóan
mozgó pteroszauruszra emlékeztetett. Csak annyira kavarták fel a
levegőt, hogy megzizegtették a lapokat – a fülledtségen semmit
sem enyhítettek. Vagyis majdnem semmit; ha nem lettek volna, az
áporodottság talán elviselhetetlen szintre emelkedik. A falakon
rácsos szekrényeket helyeztek el, ezekben tartották a fegyvereket,
a szertartási korbácsokat és buzogányokat.
A világosság úgy jelent meg a félhomályba burkolózó labirintus
végén, ahogy az igazság lassan kiemelkedik az ügyek
kuszaságából. Rakel tudta, hogy mostantól fogva éppen fekete
ruhája árulná el. Elővette a dicsőség ujját, s meggyújtotta a végét.
Puhán lebegő lángocska jelent meg az ujj körme fölött. Rakel
vállalta a kockázatot, hogy esetleg felfedezik, ám mégsem látták
m e g .
Ahogy keresztülhaladt az árkádsorokon és galériákon, az ujj
lassanként elemésztette magát; már az utolsó és a középső ízület
közötti része égett.
Az egyik oldalfolyosóról egy feketébe öltözött arbitrátor lépett elő.
Lézerpuskája volt, s elállta Rakel útját. Sisakjának tükrös vízórában
a nő tisztán látta az ujjat rágó tüzecskét. Az arbitrátor meghökkent.
Nem volt biztos abban, hogy tényleg lát valamit, de Rakel irányába
meredt, aki lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanná dermedve
várakozott. Valamilyen fényszűrő lehetővé tette, hogy az
egyenruhás érzékeljen valamennyit az ujjból áradó fényből, de a
körvonalak nem bontakoztak ki előtte tisztán.
Rakel maga elé tartotta az ujjat; a láng olyan volt, akár egy fénylő
testű, levegőben lebegő éji bogár.
– Mi az ott? – szólalt meg a férfi. A szabványos birodalmi gótot
beszélte, ami nem csoda, elvégre egy birodalmi törvényszék
épületében szolgált, de az akcentusán érezni lehetett, hogy
valamelyik peremvidéki bolygóról származik. Úgy csóválta meg a
fejét, mintha ki akarná rázni az agyából a hallucinációszerű jelenség
képét .
– Hol vagy, Corvo? – kiáltott fel. – Van valami kosz ezen a vizoron.
Te szoktad használni ezt a sisakot, igaz?
A Corvo nevezetű biztonsági őr a jelek szerint nem tartózkodott a
közelben .
Rakel feltartóztatója levette egyik kezét a lézerpuskáról; a fegyver
csöve lejjebb ereszkedett. Szabaddá vált kezét a vízórához emelte,
és feltolta a tükrös lemezt. Az orrlyukaiból egy-egy apró medál
lógott ki – mintha megkeményedett takonygombócok lettek volna.
Lehet, hogy gázfilterek? Homlokráncolva meresztette a szemét a nő
i r á n y á b a .
Rakel úgy érezte, szétreped a tüdeje. Muszáj volt kifújnia a már
túlságosan régóta benntartott levegőt. A szusszanásra a lézerpuska
csöve feljebb emelkedett, de az arbitrátor fél kézzel szerencsére
nem bírta valami gyorsan mozgatni.
Rakel begörbítette az egyik ujját. Most mindenre emlékezett. A
toxikus tű az arbitrátor arcába fúródott.
A férfi teste összerándult. Előrevetődött. Rakel megfogta a fegyvere
csövét, és rántott rajta egyet. Az arbitrátor feléje dőlt. A néhai Chor
Shuturban ujját emésztő tűz Rakel heves mozdulata miatt kialudt.
Az arbitrátor, mielőtt elvesztette az eszméletét, néhány pillanatra
meglátta Rakel szemét, befeketített arcát. Talán arra gondolt, hogy
ez az ember formájú ragadozó a semmiből materializálódott.
Rakel, a ragadozó, kiemelkedett az árnyak közül, és előrenyúlt,
hogy megtámassza a férfit.
A haldokló teste úgy simult hozzá Rakeléhez, úgy rángatózott,
mintha valamiféle perverz eksztázisban lenne része. Sisakja lassan
lecsúszott a fejéről. Rakel kénytelen volt elejteni Chor ujját, hogy
elkaphassa a fejvédőt.
Egyik kezében a lézerfegyverrel, másikban a sisakkal végighasalt a
padlón. Úgy helyezkedett, hogy az összeomló arbitrátor éppen
ráessen, és ne üssön nagy zajt, amikor találkozik a padlóval.
A férfi rádőlt Rakelre. Rövid ideig még rángatózott, aztán
mozdulatlanná vált.
Rakel kibújt alóla, megkereste Chor ujját, majd behúzta a holttestet
az egyik mellékfülkébe. Gyors mozdulatokkal lerántotta róla az
uniformist, magára öltötte, aztán a fejére helyezte a tükör vizoros
sisakot. Az ujj maradékát és a tűzszerszámot a zsebébe
csúsztatta...
* * *
Az adatraktár, amit keresett, az egyik bíró lakosztálya mellett volt. A
lakosztályra nyíló díszes ajtókat nyitva felejtették. Odabent illatos
olajlámpások égtek, ám fényük alig világította meg a sötét
márványfelületeket, amelyeken ősrégi, szállóigévé vált bírói ítéletek
mozaik változatait lehetett olvasni.
Az adatraktár vastag plasztacél ajtaja is nyitva volt. Bentről fény
ömlött ki a sötét folyosóra. Rakel óvatosan megközelítette.
A terem nem volt túl nagy. Rakel arra számított, hogy egy ilyen
rendeltetésű helyiségben toronymagas acélpolcokat fog találni,
létrákat és emelvényeket; olyannak képzelte, amilyennek a
gigantikus könyvtárakat szokás. Itt azonban csupán egyetlen
hatalmas könyvet látott a szoba közepén, egy forgatható és állítható
asztalon. Nagyobb volt, mint ő maga. A vitorlaméretű plasztik
lapokat könnyedén oldalra lehetett hajtani. Ezeken, ahogy a normál
könyvek oldalain a betűk, adatlemezek sorakoztak, s mindegyik
alatt egy-egy azonosítási szám.
A gigászi kötet előtt egy selyembe öltözött hivatalnok állt;
valószínűleg egy bizonyos lemezt keresett. Magas volt, sovány, úgy
nézett ki, mintha nyújtópadon húzták volna ilyen hosszúra a
csontjait, vagy külön azzal a céllal tenyésztették volna ki, hogy minél
könnyebben, minél magasabbra és messzebbre elérjen. Hosszú,
vékony karjai póklábakra emlékeztettek.
Mögötte ott állt az a személy, akinek a parancsára a kérdéses
lemezt kereste. A bíró magas és kövér volt, hihetetlenül gazdagon
díszített köntöst és feketén toronyló turbánt viselt. Dülledt szeme
előtt egy nevetségesen kicsiny, ezüstkeretes szemüveg csillogott. A
nyakán finom szőrmével szegett, díszes és elegáns körgallért viselt.
Határozottan volt benne valami hegyszerű; a feje a gallér fölött
mintha a kopár csúcs lett volna egy hóval beborított, lejjebb pedig
vulkáni hamuval takart hegyen. Egy fémpálcával játszadozott,
amelynek hegyén kékes energiaív villódzott. Ez volt az
energiabuzogánya, amellyel játszi könnyedséggel ártalmatlanná
tehette esetleges támadóit, vagy – ha nagyobb fokozatra állította –
léket vághatott a legvastagabb falon.
Ahogy az álarbitrátor belépett, a bíró rámosolygott saját, a tükör
vizorban látszó képmására.
– Ah, Kastor, még mindig itt vagyok... – Tehát számított arra, hogy a
Kastor nevezetű arbitrátor meglátogatja.
Rakel tisztelettudóan lehajtotta sisakos fejét.
– Túl korán jöttél, Kastor. Igyekezz, Drork! – szólt rá a bíró a
hivatalnokra, és megemelte a buzogányát. – Talán azért nem
találod azt a lemezt, mert rossz helyre került?
– Lehetséges, nagyuram, de nem én hibáztam – felelte a
csontvázszerű férfi. – Legjobb tudomásom szerint még senki sem
kérte ezt az adatlemezt, mióta én teljesítek itt szolgálatot. Talán az
elődöm tette rossz helyre. – A jelek szerint Drork és a bíró között
eléggé bizalmas volt a kapcsolat, hiszen a hivatalnok mellőzni merte
a szokásos megszólítási és udvariassági formulákat.
– Egy hipno kapszulába való adatlemezt keresünk – magyarázta a
bíró az álarbitrátornak. – Végre sikerült elintéznem, hűséges
Kastorom, hogy találkozz a törvényszék egyik marsalljával.
Rakel még alázatosabban lehajtotta a fejét, és közben remélte,
hogy a bíró nem vár tőle feleletet. Bízott benne, hogy sikerül több
információt szereznie az elkallódott lemezről.
A buzogány energiamezeje láthatatlanná vált. A bíró elgondolkodva
vakargatta a pálca végével hatalmas tokáját.
– Nagyra értékelem a hűségedet, Kastor. Szeretném, ha létrehoznál
egy kisebb szakaszt. Rajtad kívül három arbitrátor legyen benne.
Tegnap az asztropatánk vett egy adást, egy körözvényt. Egyelőre
még csak én ismerem a tartalmát. A Lekkerbek bolygón néhány
bizarr öltözetű idegen lény landolt; úgy tűnik, valamiféle
mutatványosok. Az eldák fajához tartoznak. Hasonló Bohócok már
a Néró IX.-en is felbukkantak, és a Kareshen is... Ott egyszerűen
csak megjelentek; nem lehet tudni, mivel jutottak el oda, nem voltak
hajóik. Valószínűleg a vadonban rejtették el a hajókat... Volt egy kis
hirig. s a három idegen közül kettő elpusztult. A harmadiknak nyoma
veszett. Ha esetleg ide, a Sabulorbra is ellátogatnának ilyen
lények... Nos, akkor lesz szükség a szakaszodra. Azt akarom, hogy
álljatok készenlétben, tartóztassátok le a Bohócokat, aztán
vallassátok ki őket. A saját nyelvükön. Ahhoz pedig, hogy
megismerjétek a nyelvüket, szükség lenne az elkallódott lemezre...
– Ah – mondta Drork –, megvan! – Az egyik plasztik oldalból kiemelt
egy érme nagyságú adatlemezt.
– Vedd át, Kastor, és használd!
Rakel engedelmesen bólintott, elvette Drorktól a lemezt, és lopott
uniformisába dugta.
Vajon mennyi idő múlva fog megérkezni a valódi Kastor?
Mit is mondott az inkvizítor? Valami olyasmit, hogy itt, a törvényszék
szívében nemcsak tolvajként kell működnie. Úgy kell eljárnia,
mintha valódi orgyilkos lenne.
A bíró tovább vakargatta a tokáját a kikapcsolt energiabuzogánnyal.
– Ha ránk mosolyog a szerencse, megszerzem a vezető szerepet
tanult kollégáim között. Áruld el, Kastor marsall...
Árulja el? Mit? Teljesíthetetlen kérés. Rakel szinte gondolkozás
nélkül felemelte a lézerpuskáját, és rálőtt a prémekbe öltözött
emberhegyre. A sugár belecsapódott a bíró testébe, aki meglepően
gyorsan reagált Rakel mozdulataira, mert aktiválta az
energiabuzogányt, mielőtt a lövés leterítette. A fegyver végén
felizzott a kékes energia, aztán egy pillanattal később eltűnt. A bíró
lefordult a székről, elterült a padlón, használhatatlan pálcája melléje
k o p p a n t .
Rakel második lövése Drorkot tette ártalmatlanná. A hivatalnok
hanyatt vágódott; a hatalmas könyvre zuhant. Az állvány, amelyen a
könyv feküdt, oldalra fordult. A könyv összecsukódott, a plasztik
lapok rácsapódtak a haldokló férfi fejére és felsőtestére.
– Kegyelmes uram! – A kiáltás kintről, a folyosóról érkezett.
Szóval megjött a valódi Kastor...
Most mit tegyen? Lője le az arbitrátort is? A zajok, a lövések
bizonyára felkeltették gyanakvását, óvatosan fog idejönni... Rakel
letette a lézerpuskát, elővette Chor ujjának maradékát, és
m e g g y ú j t o t t a .
Kastor már az ajtó előtt volt; lézerpuskáját lövésre készen tartotta.
Amikor Rakel láthatatlanul elhaladt mellette, éreznie kellett a levegő
felkavarodását. Talán megfogalmazódott benne a kérdés: mi
okozhatja ezt a szellőt?
– Kegyelmes uram! – kiáltott ismét.
Rakel nesztelenül elrohant. Tudta, Kastor pár másodperc múlva
belép az adattárba, és megtalálja a bíró meg a hivatalnok holttestét.
Senkitől sem kaphat magyarázatot a történtekre, senki sem fog
beszélni neki az elda idegenekről. A törvényszéki emberek csak
akkor juthatnak hozzá ehhez az információhoz, ha kikérdezik az
asztropatájukat, aki viszont, hogy mentse a saját bőrét, meg fogja
tagadni a válaszadást. Érthető, hogy letagad majd mindent, hiszen
korábban egyetlen bírónak hozta csak tudomására a körözvényt,
amelyet sikerült érzékelnie – annak, akit meggyilkoltak, s aki
(gondolja majd a többi bíró) azt tervezte, hogy csellel, ravaszsággal,
sőt orgyilkosságokkal félre akarta állítani az útból a társait, hogy az
övé legyen a vezető szerep a törvényszéken.
Rakel megállt, és eloltotta a dicsőség ujját, amelyből ekkora már
csupán egy ízületnyi darabka maradt meg. Tükörmaszkos
arbitrátor-egyenruhában haladt tovább; úgy mozgott, mintha
határozott cél felé haladna, mintha valamilyen parancsot teljesítene
– mintha joga lenne bejutni a komplexum bármelyik részébe. Tudta,
ha az alagsor közelébe ér, ismét meg kell gyújtania az ujjat, mert
mielőtt kilopakodik, le kell vetnie magáról az álcát. Úgy tervezte,
hogy egy kis részt megtart Chor „hagyatékából”, hogy meglepetést
okozhasson az inkvizítornak, az óriásnak meg annak a komor
t ö r p é n e k .
Igen, ez jó lesz. Okot ad nekik arra. hogy tiszteljék őt. Tekintélyt
szerez magának, mert így talán tovább életben maradhat. Jaq
Draco talán elfogadja majd, rájön, hogy képes helyettesíteni azt a
halott nőt, aki lángra lobbantotta a lelkét, aki belevájta húsába a
vágy töviseit.
* * *
– Mi van a zsákban? – kérdezte Zhord. – Talán az egyik bíró feje?
– Nem – felelte Rakel. – De tényleg megöltem egy bírót... Kénytelen
voltam megtenni. – Kinyitotta a zsák száját. – Erre kifelé jövet
bukkantam rá az egyik fegyvertárban.
Robbanótöltetek! Több mint egy tucatnyi lövedék! Ennyi éppen
elegendő ahhoz, hogy a Császár Békéje, a Császár Kegyelme meg
persze Lex fegyvere szükség esetén kifejthesse érveit.
Lex belenyúlt a zsákba, kivett egy tárat, és hálásan megcsókolta. A
gesztus olyan volt, mintha Rakelnek szánta volna a csókot.
– Jól tettem, hogy elhoztam őket? Ugye jól? Ez a betörés majd
összezavarja a törvény székieket. Nálunk vannak ezek a relikviák,
és persze az az ereklye is, amelyet az Occidens-templomból
szereztünk. – Rakel keverte a szabványos birodalmi gót és a
sabulorbi dialektus szavait. Fáradt volt.
A valódi Ey'Lindi sosem árulta volna el, hogy kimerült...
– Mondj el mindent! Mi történt? – kérdezte Jaq. – Tudnom kell, ha
esetleg... történik veled valami. Gyerünk, jelentést kérek!
Rakel pár szóval elmesélte, mit látott, mit tett, mit mondott a bíró és
a hivatalnok a körözvényről meg az adatlemezről.
– Ügyes voltál – dicsérte meg Jaq. – Ha majd hazaérünk, azzal a
különleges Tarot-lappal meg némi pszichikai kúrával megerősítem
az alakodat. Nem változhatsz meg; nem akarom, hogy fájdalmaid
l e g y e n e k .
– Elég nagy baj, főnök – szólalt meg Zhord –, hogy azok a sznob
eldák színre léptek. Ha a Harlekinek eljönnek ide, talán az lenne a
legjobb, ha volna egy bíró, aki rögtön börtönbe vágná őket.
– Nem! – jelentette ki Jaq. – Ha itt is rejtélyes módon jelennek meg
az eldák, akkor biztosak lehetnénk abban, hogy a Sabulorbon is
létezik egy titkos átjáró a Hiperhálóba. Ha valamilyen kereskedővagy
utasszállító hajón jönnek, akkor tudni fogjuk, hogy itt nincs
semmiféle átjáró. Ha a saját hajójukon érkeznek meg, az azt jelenti,
hogy van átjáró, de nem a bolygón, hanem ennek a rendszernek
egy másik pontján, esetleg valamelyik külső planétán vagy
valamelyik holdon.
Logikus. Az eldák között nem voltak mutáns navigátorok, olyan
pilóták, amilyenek az emberek hajóit mozgatták a hipertérben, a
csillagok között. Ők csakis és kizárólag a Hiperhálóra
hagyatkozhattak, és – az emberekkel ellentétben – nem voltak nagy
hatótávolságú csillaghajóik, csak kisebb utak megtételére képes
c i r k á l ó i k .
Persze az is lehetséges, hogy beépítették fajuk néhány gyermekébe
a navigátorgéneket. Mindegy, mert ez sem bátorította fel őket arra,
hogy behatoljanak a hipertérbe. Ezt csak ritkán, kivételes esetekben
tették meg. Fajuk hanyatlása elősegítette Slaanesh felemelkedését.
A tudatukban sötét árnyként mindig jelen volt a káoszisten. Súlyos
átkot jelentett számukra; tudták, hogy ez az entitás az első
kínálkozó alkalommal végezni fog a túlélőikkel. Azzal is tisztában
voltak: ha behatolnak a hipertérbe, akkor mintegy felkínálják
magukat neki. Ők csakis a Hiperhálóban érezhették biztonságban
magukat az intersztelláris utazások során.
– Egyébként – mondta Jaq – ha majd megtanulom a nyelvüket,
szükségem lesz egy tanítómesterre, aki beavat a rúnák
olvasásának titkába.
– Úgy képzeled, hogy leláncolunk egy Harlekint a pincénkbe, és
addig kínozzuk, míg rá nem áll, hogy megtanít olvasni? – A kis fickó
megremegett; eszébe jutott, milyen kínokat kellett kiállnia a
Tormentum Malorum fedélzetén, amikor Jaq és Ey'Lindi azt akarta
kiszedni belőle, hogy miféle kapcsolatban állt a titokzatos Zephro
Cornellannal. Zephro megkínozta. Jaq és Ey'Lindi is ezt tette vele.
Éppen elég szenvedésben volt része ahhoz, hogy bele tudja
képzelni magát annak a Harlekinnek a bőrébe, akit Jaq most foglyul
akar ejteni.
– Már megmondtam – felelte Jaq –, hogy a fizikai kínzás nem
valami hatékony dolog. Van egy sokkal jobb és eredményesebb
módszer, amelyet az eldákkal szemben alkalmazhatunk.
– Tényleg? Mi az?
– Először is el kell csípnünk egyet, mielőtt még ők kapnak el minket.
Indulnunk kell... Tűnjünk el erről a környékről!
– Mindjárt megvirrad – közölte Lex. – Hamarosan beköszönt egy új
vörös nap.
* * *
A következő hét során Jaq a hipno kapszulában töltötte az
éjszakáit. Nappal gyakorolta a kifejezéseket és a szavakat,
amelyekből a többiek semmit sem értettek. – Mi ann ach cleasi,
agus tá an iomad, measa aige airféin – ismételgette.
Erre a mondatra a valódi Ey'Lindi tudott volna felelni. Jaq a tanulás
során egy oldalú társalgást folytatott az orgyilkos-kurtizán lelkével.
Csak néha fordult elő, hogy lefordította azt, amit mondott. Rakelt
egyszer véletlenül elda nyelven szólította meg:
– Mi ann ache cleasaí... – Amikor a fájdalmasan ismerős, de
értetlen arcára nézett, a szabványos birodalmi gót nyelven is
elmondta a szavakat. – A bűvész túl sokat tart magáról. Ez lesz –
tette hozzá – a Harlekinekkel kapcsolatos mottónk.
Miközben Jaq az elda nyelvet tanulmányozta, Lex nekilátott a
combcsont faragásának. Szilícium-karbid pengét használt a
munkához. Ahhoz a jelentéshez akart szemléltetőeszközt készíteni,
amelyet majd valamikor – fogalma sem volt arról, hogy mikor –
elkészít a káptalanja számára. A csontba belevéste annak a
káoszvilágnak a rajzát, amelynek a holdján egy démon ücsörgött, s
ahol a bátor Öklök elpusztultak, miközben megpróbálták visszaverni
a Káosz űrgárdistáinak támadását.
Rakel néhány nappal később szemügyre vette a faragványt, és
f e l k i á l t o t t :
– Ez... ez... egy rémálom!
Ez talán azt jelentette, hogy rémálmok szokták gyötörni?
– Nem az – felelte Lex. – A valóság. Vagyis... egy ocsmány
valótlanság, ami egészen biztos, hogy létezik. Nem lenne szabad
ezt nézegetned. Akik ilyesmit látnak, azoknak át kell esniük az
a g y m o s á s o n .
– Az agymosáson? – visszhangozta Rakel. – Tényleg? Nos, ha így
állunk, akkor soha többé nem nézek rá az alkotásodra. – És
kiviharzott a szobából.
Nem, Rakelnek tényleg nem volt szabad látnia a faragványt. Lex
úgy tervezte, hogy a következő képen Ey'Lindi, a valódi Ey'Lindi
halálát örökíti meg, és annak a harcnak a jeleneteit, amelyet a
Hiperhálóban azzal az iszonyatos Főnix Úrnővel vívott.
Lex, amikor elege lett a káoszvilágból és annak részleteiből, hogy
pihentesse a szemét, kinézett a kertbe.
A kertbe, ahol Zhord állt. A zömik a hatalmas, vörös napot bámulta.
– Ma valahogy melegebb van – mondta. – Melegebb, mint bármikor,
mióta itt vagyunk. Nem érzed magadon, a bőrödön, pucér
űrgárdista pajtás?
Lex nem sokat törődött a hőhatásokkal; őt sosem érdekelte, hogy
hideg van, vagy meleg. Most sem vett észre semmit a hőségből –
nem is foglalkozhatott ilyesmivel, mert ha megteszi, akkor nem tud
kellőképpen a faragószerszámára, a combcsontra és az emlékeire
összpontosítani –, ennek ellenére bólintott.
– De mégis – folytatta Zhord –, ez a nap valahogy... kisebbnek
látszik, nem?
Lex eltűnődött.
– Úgy tudom – felelte –, hogy az a nagy vörös gömb valójában a
nap több ezer kilométer átmérőjű külső atmoszférája. A belsejében
van egy olyan fehéren izzó törpe mag, amelyet sosem láthatunk
meg. Amikor ennek a magnak a hőmérséklete eléri a maximumot, itt
is olyan meleg lesz a levegő, mint a tűzbe dugott vaspálca hegye. –
Összeráncolta a homlokát. – A fehér törpék által kibocsátott
hőmennyiség ingadozik. Ennek a jelenségnek valami köze van az
elemek alkímiájához. – Gúnyosan Zhordra pillantott. – Ebből is
világosan kitűnik, hogy a törpék nem valami állhatatosak.
A kis fickó megvakarta a fejét a sapkája alatt.
– Lehet, hogy most is egy felmelegedés elején vagyunk, hm?
– Reméljük, hogy nem – csóválta a fejét Lex. – Ki tudja, hol lehet
egy ilyen hőhullám felső határa?
– Most be akarsz tojatni, mi, nagyfiú? – élcelődött Zhord. – Ez a
bolygó már eónok óta létezik, és még egyszer sem perzselődött fel.
– Az eónok csupán pillanatok az örökkévalóság mércéjén –
válaszolta Lex.
– Ezzel én is tisztában vagyok – jegyezte meg Zhord.
– Lehet, hogy egy kisebb külső hatás is elegendő a mag
destabilizálódásához – magyarázta Lex.
– Kisebb külső hatás? Mire gondolsz? – kérdezte Zhord.
– Mondjuk... egy lokális hiperviharra. A hipertér minimális
változására. Még egy olyan hipertéri hajó is képes ilyen
változásokat okozni, amely véletlenül egy csillag belsejében
materializálódik, és megzavarja, mintegy szétszaggatja az űr
anyagát, mielőtt semmivé válik, mielőtt elpárolog.
– Köszönöm, most aztán megnyugtattál – komorodott el a zömik.
– A kozmosz nem azért létezik, hogy nekünk jó legyen, kis ember.
Ugyanúgy, ahogy a kutyák sem azért léteznek, hogy a bolháknak jó
legyen. Lehet, hogy a bolhák ezt gondolják, de tévednek. A
heroizmus lényege éppen az, hogy elfogadjuk ezt a tényt, és mégis
folytatjuk az életünket... a Császár nevében, az Ő dicsőségére.
– Ööö... ha már itt tartunk... Te ismered a Császár nevét?
Lex figyelmeztetően ökölbe szorította a kezét.
– Az Ő nevét senki sem ismerheti – hallatszott Jaq hangja. Az
inkvizítor kilépett a kertbe. – Ő maga sem tudhatja a saját nevét a
szenvedés és a kozmikus őrködés évezredei után. Bíony anjear
ciallmar ina thost nuatr ná bíonn pioc le rá aige – tette hozzá
titokzatosan, a többiek által nem értett elda nyelven, majd
határozottan elindult a kerti ösvényen.