szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Tizenegyedik fejezet
Tzeentch

Lex legrettenetesebb rémálmai váltak valóra.
Ó, igen, az Antrón is nagyon valóságos volt, hogy feláldozzák Tzeentchnek; abban a barlangban már majdnem meg is tették, de a terminátor-könyvtárosok megmentették őt is, Biffet is, Yerit is. Ezúttal azonban senki és semmi sem menthette meg...
És ami még rosszabb: azok, akik most ejtették fogságba, megrontott űrgárdisták voltak, olyan harcosok, akik tízezer éve fellázadtak az Istencsászár ellen. Lexet valaha műtétekkel és Rogal Dorn génmagjaival emberfelettivé változtatták – ezek a néhai űrgárdisták viszont, éppen ellenkezőleg, embertelenné lettek. A démonok irányították az életüket, a démonoktól kapták erejüket.
Már a puszta létezésük is ocsmányabb volt, mint a legförtelmesebb istenkáromlás .
Sőt ezek még csak fel sem akarták áldozni. Ezek nem akarták halálra kínozni. Ezek olyanná akarták változtatni, mint amilyenek ők: démonok által megszállt káosz űrgárdista-kadéttá...
A káoszhajó belsejében a tárgyaik körvonalai romlottan deviánsak voltak: ferdék, dőltek, torzak, bizonytalanok. A díszítések hányinger keltőek és sátániak; úgy sértették az ember agyvelejét, ahogy a hamis hangok a fület. Kénes füstölők égtek, talán azért, hogy eltüntessék a közelben ólálkodó démonok bűzét.

A káosz űrgárdisták energiakesztyűk segítségével könnyedén
megtartották Lexet. A csuklóit és a bokáit fogták; úgy emelték fel
egy fémasztalra, akár a gyermek a játék babáját. Hasra fektették,
végtagjaira rácsattintották az asztalhoz hegesztett bilincseket, aztán
vizsgálgatni kezdték a gerincébe beépített aljzatokat. Egy harmadik
renegát valami jéghideg tárgyat dugott az apró nyílásokba. Lex
megremegett – nem is annyira a fájdalomtól, inkább a színtiszta
gonoszság ilyen közelségétől.
Vajon hány foglyot, hány sebezhető pszit vizsgáltak már ezen az
asztalon? Hány embert nézegettek, méricskéltek, vagdaltak szét?
Hány áldozat őrült meg itt, és hányan váltak a renegát mágusok
rabszolgájává?
Most egy Ököl került a kezük közé. Lex tudta: ha meg akarja őrizni
a becsületét, nem árulhatja el, hogy melyik káptalanhoz tartozik.
Talán nem ismerik fel az arcára tetovált jeleket, az Öklök
szimbólumait...
Fogva tartói feltolták sisakjuk vizorát, és undorító vihogással föléje
hajoltak Arcukon lassan megjelentek az elektro tetoválások.
* * *
Az űrgárdisták testéből csupán egyvalami hiányzik: az
öngyilkosságmirigy .
Csupán egyetlen dologra nem képesek: arra, hogy megöljék
magukat.
Hogy miért? A válasz egyszerű. Még a legsúlyosabb sérülést
szenvedett űrgárdistának is ki kell tartania, minimum addig, míg
kiemelik testéből a szaporító sejteket. Ha nem így lenne, hogyan
jöhetne létre egy új űrgárdista, aki majd a halott helyére lép?
A fájdalom Lex számára boldogság volt. A fájdalom az ő szemében
azonos volt Dorn imádatával.
Ám ez a kutakodás, ez a vizsgálódás, amit végrehajtottak rajta...
A fekete körmű ujj megnyomogatta a homlokán a sebhelyeket,
amelyek akkor keletkeztek, amikor kitépte magából a szolgálati
rudakat .
– Úgy nézel ki, mint valami dezertőr – mondta kínzója, akinek arcán
démoni tetoválások pulzáltak. – Egy áruló, aki menekülni próbál. Új
családra leltél, dezertőr!
A hormonjaid azonban még mindig gyűlölnek minket. A hűség,
nyamvadt és átkozott ősatyád meg a Földön lakozó kripli iránti
imádat bűzét árasztják magukból.
Hogy lehet ez? Lássuk csak, mindjárt kiderítjük.
A hang hipnotikusan dallamossá változott.
– A változás, a mutáció és az alteráció a legfontosabb. Át fogunk
alakítani téged, hogy a lelked könnyebben elfogadhassa a tényt:
hitehagyott lettél. Közülünk való leszel. Az elkövetkezendő pár
évszázadban még nem érhetsz fel hozzánk, de olyan leszel, mint
mi. Szolgálni tudod majd az urunkat, Tzeentchet, akitől különleges
képességeket és varázserőt kaphatsz jutalmul. Ó, igen, igen, igen...
Lexnek annak idején, amikor még csupán reménybeli űrgárdista
volt, át kellett esnie bizonyos próbatételeken, beavatási
ceremóniákon; egyszer például az elképzelhető legundorítóbb
dolgokat kellett megennie. Az a rítus, amely a káoszűrhajó
belsejében zajlott, s amelynek szintén ő volt a főszereplője,
ocsmányságban és romlottságban minden korábbin túltett; itt valami
olyasmit kellett megtapasztalnia, amire nem is talált szavakat.
Hogyan tudta kitörölni a memóriájából a romlás csókját, a Káosszal
való egyesülést, a hitszegők imáját, a varázsigéket és a
megidézéseket, miközben érezte, hogy azok a gonoszsággal
átitatott csápok a gerincébe épített aljzatok belsejében matatnak?
Megtámadták az idegrendszerét, hányingerkeltő képeket jelenítettek
meg előtte, amelyek azt sugallták, azt próbálták elhitetni vele, hogy
a kozmosz egy nagyon törékeny, nagyon sérülékeny valami, a
valóság gyenge szálaiból készült – azokból a szálakból, amelyeket
a démonujjak most szétbontanak és újra összeerősítenek, hogy
létrehozzanak valami új és a réginél sokkalta erősebb szövetet.
Miközben kínozták, és megpróbálták beavatni, az egyik látomásban
végignézte, hogy a kozmosz egyetlen buborékból pattan elő, egy
olyan kis buborékból, amely a hipertér mélyéről sodródott éppen
erre a helyre. Ó, milyen aprócska volt az univerzum! Olyan
jelentéktelen, akár egy darabka verébürülék. És ez a kis
guanódarab hirtelen meggyulladt. Lángra kapott, és terjeszkedni
kezdett. A gázok anyaggá változtak. A tér kitágult, hogy magába
bírja fogadni a tűzözönt. Az anyagból létrejöttek a galaxisok
milliárdjainak napjai és bolygói. És ez az egész csupán tajték volt a
hipertér óceánjának tetején...
Látta azt is, ahogy ez a gigantikus óceán egyetlen hullámcsapással
újra összetömöríti a galaxisokat és a körülöttük lévő űrt,
megsemmisítve azt az ideiglenes zavart, azt a kis porszemcsét,
amely magában foglalta a teret és az időt, és mindent, ami élni
akart.

Az élet vágyai és indulatai azt idézték elő, hogy rettenetes entitások
jöttek létre a hipertérben, amelyek azután újabb, náluk alacsonyabb
rendű lényeket teremtettek – megjelentek a mindenségben a
démonok és az alsóbb szintű démonok. Ezek rátámadtak a
valóságra, és megpróbálták lakóival együtt idő előtt visszarángatni a
hipertérbe. Tzeentch és a csatlósai minden más lénynél
keményebben küzdöttek azért, hogy megváltoztassák a kozmosz
jövőjét.
És Tzeentch diadalmaskodni fog!
A Földön lakó Császár nem egyéb, mint egy pislákoló gyertya a
gonosz sötétségben. Rogal Dorn és a többi ősatya sugárzása?
Szánalmas kis fénypöttyök!
De mi a helyzet azzal a fénylő ösvénnyel, amelyet Jaq keres? Mi a
helyzet azzal a világossággal, amelyet az univerzális szinten
megjelenő jó szándék és részvét, az önfeláldozás gyújthat meg?
Mintha egy veréb beleszellentene a hurrikánba. A Numen szelleme
még nem ébredt fel, alszik és öntudatlan, legfeljebb csak álmodik
arról, hogy létezik és cselekszik.
Ó, te bátor harcos, mondd hát el a körülötted állóknak, hogy mely
űrgárdista káptalanhoz tartozol! Ó, add át Tzeentch e követőinek a
sors könyvét! O, csatlakozz hozzájuk, boldogan és önként, légy a
segítségükre ennek a hitvány kozmosznak az elpusztításában!
Meglásd, a jutalom nem marad el!
Lex idegeiben és agyában úgy bizseregtek a démoni késztetések és
parancsok, mintha apró tűzhangyák lennének. Hangyák, amelyek
közösen egy gigantikus lény testét alkotják.
– Melyik káptalantól dezertáltál? – hallotta a kérdést.
Megremegett. A szája habzott. A lelke kétségbeesetten fuldoklott a
gonoszság tengerében; alámerült benne, felbukkant, aztán ismét
lesüllyedt. Már nem tart sokáig ez az egész; a lelke hamarosan
Tzeentché lesz, ő pedig engedelmes bábbá válik...
– Melyik káptalantól?
Ahogy kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, a bal keze kiszabadult a
bilincsekből. Kiszabadult és felemelkedett, mintha önálló akarata
lenne, mintha arra készülne, hogy megfojtsa őt. Ez volt az a kéz,
amelybe belevéste a necromundai Biff Tundrish és Yeremi Valence
nevét. A két hős Császári Ököl nevét...
Úgy tűnt neki, hangokat hall a távolból, valahonnan a lelkek
tengeréből. Biff és Yeri hangját. Arra biztatták, hogy ne adja meg
magát. Nem... ő már túl gyenge az ellenálláshoz. A hangok
buzdították, kérték, engedje meg, hogy segítsenek neki. igen, igen,
mind a ketten, de Yeri különösképpen vágyott arra, hogy
megvédhesse őt. Mindig is így volt. Akkor is, amikor még élt.
Am legyen! Hadd váljanak ezek a hősök az ő személyes védelmező
démonjaivá, hadd lépjenek be a tudatába, a lelkébe. Szállják meg
és rángassák vissza a lelkét a biztonságba. A lelkét, amely már
majdnem Tzeentch birtokába került. A bal kéz csontjába vésett,
bőrrel takart nevek... Igen, ezek a legerősebb védőrúnák! Ezek azok
a jelek, amelyek segítségével nem csupán halott bajtársai, de Rogal
Dorn kezét is megragadhatja. Elbukott, de társai, a hős űrgárdisták,
az utolsó pillanatban a segítségére sietnek, felemelik és
megerősítik !
Izzadva, vergődve ellenállt a Káosz űrgárdistáinak.
A káptalanja? Ezt nyugodtan elmondhatja. Szégyenkezés nélkül,
hiszen ez a legnemesebb név, amely létezik.
A sors könyve? Erről is beszélhet. Nem követ el árulást, hiszen
ezek már úgyis tudják, hogy valahol a közelben van.
De kit fognak odaküldeni érte? Kire bízzák rá a megszerzését?
Kinek kell ölnie vagy megdöglenie az akció során, ha nem éppen
ennek az új harcosnak, a Káosz legifjabb kadétjának?
– Ez lesz az első próbatétele.
– A házban azt gondolják majd, hogy megszökött tőlünk...
– Ölni fog. Pusztítani...
Lexet fellelkesítette, hogy a puszta kezével ölheti meg azt az
inkvizítort. Arra vágyott, hogy átadhassa Jaqot ezeknek a
harcosoknak, akik testvérei lettek a varázslatban. Kéjes érzések
áradtak szét benne, amikor belegondolt, hogyan fogja kitépkedni
annak a hitvány kis zömiknek a karjait és a lábalt. Ami pedig Rakelt
illeti, azt a szajhát... Neki is az lesz a legjobb, ha Jaq kínhalált hal.
Mert mi történne vele, ha az inkvizítor életben marad? Kap majd
egy újabb polimorfin injekciót, és iszonyatos kínok között alaktalan
masszává torzul. És mindezt csupán Jaq Draco ostoba ambíciói
m i a t t . . . !

Ó, igen, és ott van az a Halálbohóc, akinek új testvérei még hasznát
vehetik.
Boldoggá tették ezek a gondolatok; a hormonjai felpezsdültek, és
biztonságban érezte magát, mert tudta, a bal keze mindenképpen
segíteni fog neki; elhozza számára a megváltást.
Ám a kéz most nem mozdult. Elernyedt.
A káoszűrgárdisták röhögtek. Hogy mi van akkor, ha a kadétot
megölik abban a házban? Semmi! Kit érdekel, hogy megdöglik egy
áruló, egy dezertőr, egy naiv, balga izomtömeg, a hitvány Birodalom
csicskása? Ha ő kudarcot vall, akkor a Káosz hercegei fogják
megszállni a villát, ők szedik össze a zsákmányt. Lex? Hiszen ő is
csak zsákmány. Értékes, ha beválik – de ha elpusztul? Nem számít!
* * *
– Idejön! – bömbölte Zhord, és meglóbálta a Császár Békéjét.
Jaq felemelte az energiapálcát.
– Ne lőj, míg nem használom ezt! Lehet, hogy ki tudom purgálni.
Talán még meg tudom tisztítani.
– Te könnyen beszélsz. Rajtad páncél van. Szerencsére Lexre nem
adtak rá káoszpáncélt...
– Parancsolom, hogy ne használd a fegyveredet! Ha megteszed,
végzek veled!
– Ó, őseim, talán jobb lenne, ha te ölnél meg! Akkor nem kellene
átélnem azt, ami ezután következhet...
Mi következhet ezután?
Gyakorlatilag mindegy, hogy Jaqnak mit sikerül elérnie Lexszel
kapcsolatban. Tegyük fel, hogy vissza tudja adni neki a józan eszét.
És? Lesz még két kéz, két izmos kéz, egy harcos, aki elsüthet egy
fegyvert. Ezzel semmi sem oldódik meg, hiszen nemsokára
páncélos káoszűrgárdisták ellen kell harcolniuk.
Harcolni – egy plazmaágyú ellen?
– Szabadon eresszem a Halálbohócot? – kérdezte Rakel.
Micsoda? Fegyvert adni egy Harlekin kezébe? Szövetkezni azzal a
Bohóccal? Ő hajlandó lenne arra, hogy fogva tartói oldalán küzdjön
annak megakadályozása érdekében, hogy a sors könyve a Káosz
katonáinak kezére kerüljön?
Naiv és kétségbeesett lépés lenne.
Lex a kitört ablak maradványain keresztül lépett be. Bal keze
megragadta a keretet. Az a kéz... Mintha önálló akarata lenne.
Mintha le akarná lassítani, vissza akarná tartani az óriást.
Arca maszk merev volt, gyilkos düh keményítette vonásait.
Rávicsorgott a kezére.
A kéz eleresztette az ablakkeretet, ökölbe szorult, és állon vágta
gazdáját.
– Ez... önmaga ellen küzd!
A kéz odaintett Jaqnak, hogy ne használja az energiapálcát. Jaq
hátrább lépett, de továbbra is készenlétben állt.
– Démon van benne... és még sincs!
A kéz olyan mozdulatot tett, mintha kinyitna egy könyvet, aztán a
pince irányába mutatott. Intett, hogy Jaq menjen oda.
A kéz körül furcsa nimbusz jelent meg, kvázi foszforeszkáló
nyomokat hagyott a levegőben, amelyek mintha irányjelző nyilak
lettek volna.
Lex kapkodva, sürgetően megismételte a mozdulatot. A dolog
nagyon fontos volt, gyorsan kellett cselekedni, mert lehet, hogy a
hajón maradt renegátok figyelemmel kísérik.
– Az alagsor nem a legbiztonságosabb hely, amikor a plazmaágyú
kilövi töltetét.
Ha lemegyünk, élve eltemetődünk, és ugyanúgy megsülünk, mintha
fent maradnánk. Vagyis... sokkal lassabban.
A fénylő bal kéz – egy egész dicsőséges kéz, nem csupán egy ujj –
Jaq felé mozdult. Nem az energiapálcát akarta elvenni tőle, csak azt
kérte, hogy az inkvizítor fogja meg energiakesztyűs kezével.
A fénylő bal kéz átlátszóvá vált, olyan volt, mint az alabástrom a
röntgensugár alatt. Látszottak a csontjai, amelyekre szavakat
faragtak, neveket, alig olvasható, alig látható apró, de pontos és
határozott vonalú betűkkel. Jaq közelebb hajolt, de nem volt idő
arra, hogy alaposabban szemügyre vehesse az írást.

Megfogta a kezet. A következő pillanatban villámok vették körül a
páncélját, és a vértezet, a teljes fémszerkezet, ismét színt váltott,
újra dicsőségesen vörös és aranyszínű lett. Ha a renegátok most
figyelik őket, biztosan meghökkennek, sőt elbizonytalanodnak
ennek az okkult ízű, rejtélyes átváltozásnak a láttán. És ezzel a
házban tartózkodók újabb értékes másodperceket szerezhetnek.
Lehet, hogy a renegátok azt hiszik, maga Tzeentch manifesztálódott
a házban. Biztos erre gondolnak, hiszen csakis Tzeentch lehet
képes arra, hogy ilyen különös változásokat, ilyen látszólag nemes
metamorfózist idézzen elő...

A kéz segített Jaqnak a páncél mozgatásában. Az inkvizítort a
dicsőség keze vezérelte.
– Maradj, Zhord, maradj! – adta ki a parancsot Jaq. – Rakel is... A
renegátoknak látniuk kell, hogy valaki idefent marad. Ha mind
kimegyünk, azonnal elindulnak és bejönnek.
– Ó, őseim...!
Rakel döbbenten, levegő után kapkodva bámult a két varázslóra,
akik lassú, de határozott léptekkel elhagyták a helyiséget.
Milyen tágra nyíltak a türkizkék szemek! Milyen eszelősen vigyorgott
a Bohóc amikor meglátta Lexet és Jaqot! Jaqot abban a csodálatos
páncélban. Jaqot, akit Lex vezetett. Lex, akinek fénylő keze
foszforeszkáló csíknyomokat hagyott a levegőben. Ó, hogy rángatta
a Bohóc, Marb'ailtor a láncait...!
– Deamhan diabhal! – suttogta reszketve. Az óriás démonbűzt
árasztott magából, de a keze, az a világító kéz mintha égő, eleven
fáklya lett volna, amely képes sakkban tartani minden gonoszságot.
Ez a páncél, ez csak egy fantazmagória Olyan, mintha sima
selymet terítettek volna borotvaéles pengékre. Látszat. Csalás.
Megtévesztés. Valamilyen komoly, nagyjelentőségű dolog történt.
Valami, aminek még nincs vége. De mi? Micsoda? A Bohóc érezte,
a halál mosolyog rá az árnyékok közül, és úgy fogja elragadni, hogy
nem is tudja, mi történt körülötte.
Lex és Jaq nem foglalkozott Marb'ailtorral.
A Rhana Dandra könyve nyitva volt. Lex, még mindig ragyogó
kezével, megfogta. Fénylő ujjai úgy mélyedtek bele a
pergamenkötegbe, akár a szakácsnőké a dagasztott nyers
tésztába. Ahogy felemelte a kezét, egy pillanatra úgy tűnt, mintha az
ujjai végén rúnák foszforeszkálnának... A lapokon lévő jelek
megmoccantak .
Marb'ailtor felüvöltött – a könyvet féltette, amelyben Lex látszólag
kárt tett.
Lex a dicsőség kezével Jaq energiapálcája felé intett, azután
magára mutatott. A másik keze, a megszállott keze, megragadta az
inkvizítor vállvértjét. A kéz és a vállvért között vöröses és
aranyszínű fényívek jelentek meg, amelyek egyetlen másodperccel
később már el is tűntek. A megszállott kéz mintha magába
szippantotta volna a páncél hősi színeit; a vértek megfeketedtek,
lehámlott róluk a vörös és az arany.
Jaq páncélja szögletes lett, és elsötétült.
Az inkvizítor megértette. Lex megpróbálta átplántálni belé a démoni
megszállottságot. Valahogy úgy, ahogy a villám keresztülcikázik a
konduktoron. És mindezt azért, hogy feltöltse őt energiával.
Jaq az űrgárdista melléhez szorította az energiapálcát.
– Add meg magad, e testben lakozó démon! Szállj át belém! Ego te
exorciso ! – És elsütötte a pálcát.
A villám hátrataszította Lexet, s nekivágta az ajtónak. Az űrgárdista
lassan oldalra dőlt. A dicsőséges kéz foszforeszkáló csíkot húzott a
kőfalra. Lex a padlóra omlott, arrébb gurult, a hátára fordult.
Szemében felcsillant a megváltottság fénye, ahogy – még mindig
élve – Jaqra nézett.

* * *
Jaq oldalra perdült, és talán elesett volna, ha nincs rajta a páncél.
Az energiapálca kihullt kesztyűs kezéből. Belekapaszkodott az
olvasóállványba, így visszanyerte egyensúlyát. Lenézett a mozgó,
változó rúnákra: az írásjelek úgy vándoroltak, úgy löttyentek oldalra,
akár a folyékony higany.
Mit akar közölni vele ez a könyv? És egyáltalán... Ő mit akar
megtudni belőle?
A sorsát. A jövőjét.
Azt, hogy hol van az a hely, ahol meg lehet csavarintani az időt.
Ahol visszájára lehet fordítani...
Vagy azt, hogy hol az a hely, ahol egy lelket vissza lehet hozni a
h a l á l b ó l . . .
A megváltás helyét. A megtisztulásét.
Azt, hogy hol van az a hely a hipertérben, ahonnan a fénylő ösvény
kiindul. Miért akarja ezt tudni? Hogy elmenjen oda, és ezzel
felébressze a szendergő Nument. A káoszivadék talán felkel majd,
és megkezdi istenné válását, magához ragadja a hatalmat, és talán
önmaga egyik töredékét bele inkarnálja abba a megvilágosodott
halandóba, aki meglátogatta, míg káoszbölcsőjében feküdt.
Igen, lehetséges, nagyon is lehetséges, hogy ez az egész nem
más, mint megalomániás fantáziálás.

De mégis... Ha feltámaszt valakit, ha visszahoz valakit a halálból
azon a szent és különleges helyen, akkor tettével valószínűleg
csillámló hullámokat gerjeszt, amelyek végighaladnak a hipertér és
a kozmosz egész szövetén...
Ha feltámaszt valakit, aki olyan értékes, mint Ey'Lindi...
Igen, ó, igen!
A személyes szenvedélyek és a kozmikus megváltás – mindkettőt
egyszerre szolgálja ezzel a tettével. A Birodalom megmenekülhet és
átalakulhat, ugyanúgy, ahogy Ő, a Földön Lakozó is. Gyógyító
balzsamot vihet annak a megsebzett istennek, eltüntetheti a
sérüléseit a fény gyermekével.
Jaq semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy Ey'Lindi
feltámadjon, reinkarnálódjon. A nő olyan volt számára, mint az egyik
testrésze; elvesztése felért egy amputációval. Szellemszerű
jelenlétének intenzivitása nem fakult meg.
Furcsa hangok ólálkodtak az elméjében, de az érzékszervei
valahogy élesebbé váltak. Vakító fénnyel jelent meg előtte egy
mondat – egy körívet leíró mondat az egyik oldalon, egy szósor,
amely saját testét felfalni akaró féregként visszakanyarodott
önmagába. A legelső szó egy komprimált kód volt, amely most
aktiválódott, és azonnal megjelenítette az utána következőket, az
utasítássort. Mert a szavak utasítások voltak, egyszerű parancsok.
Irányjelzések. Cél, Ceart Lár – bal, jobb, közép. Irányok a
Hiperhálóban. Irányok, amelyeket követve Jaq sorsa
b e t e l j e s e d h e t e t t .
Amikor a rúna megjelent az agonizáló Azul Petrov előtt – az a rúna,
amely elárulta a Fekete Könyvtárba vezető utat –, a kezdőpont, mint
kiderült, pontosan az a hely volt, ahol Petrov abban az adott
pillanatban éppen tartózkodott.
Ennek a kígyómondat esetében is így kellett lennie.
Jaq acélkesztyűs ujjával lehúzta a védőlemezt a monoklijáról.
A mondat abban a pillanatban bonyolultabbnak tűnt; elágazások
jelentek meg rajta. Már nem is mondat volt, hanem egy bonyolult
jelháló. Amit Jaq a lencsén látott, az nem magyarázott meg semmit,
de sok mindent szemléltetett. A jelek között fényleni kezdett egy bizonyos útvonal. A vonal időnként visszatért önmagához, keresztezte magát, kétszer átszelt egy nagyobb tengelyt, amely nem lehetett más, mint a lidérchajók által használt csatorna.
Hát persze! Annak az energiától feszülő helynek a Hiperhálóban, annak a huroknak, amelyet állítólag a Nagy Harlekinek kerestek...
nem volt egy kifejezett és határozott helye. Mindenütt megjelenhetett; az ember bárhonnan, bármilyen kiindulópontról eljuthatott hozzá – feltéve, hogy pontosan haladt végig az útvonal kombinációkon.

Nem csoda, hogy a Harlekinek sosem találták meg ezt a helyet.
Potenciálisan bárhol lehetett, de soha nem bukkantak rá, mert azok,
akik keresték, nem ezt a Pontosan meghatározott kombinációt
követték. Józan elmével senki sem vállalkozott arra, hogy
keresztezze a nagy lidérchajó-tengely széles alagútját.
Jaq tágra nyílt szemmel bámult. Az útvonalon felfedezett egy kis
rést. Aztán valamivel arrébb egy másikat.
Vajon ezek a rések, ezek a folytonossághiányok azt jelentik, hogy a
kutatónak valahol el kell hagynia a Hiperhálót, és egy másik helyen
vissza kell térnie bele? A mestervilágon, ahol egymás közelében
számos Hiperháló-kapu létezett, csak a véletlen segíthette hozzá a
bátor vállalkozót ahhoz, hogy megtalálja azt, amelyikre szüksége
van. Ezek a rések... ezek egy olyan bolygót jelölnek, ahol nem egy
és nem sok, hanem két kapu van. Az egyiken ki kell lépni, a planéta
felszínén eljutni a másikhoz amelyen keresztül ismét be kell hatolni
a Hiperhálóba...
A Fekete Könyvtár rúnáját lecsiszolták a hiperszemről. Jaq most
érezte, hogy az energiával feltöltött helynek – annak, amelyet
keresett – a rúnája pszichikailag vékony fekete vonalakkal
rárajzolódik a hiperszemből metszett lencsére.
És ahogy ez megtörtént, a lapról eltűntek a rejtett mélységek.
Jaq ráhúzta a lencsére a védőlemezt – a lelkes rovargyűjtő csukja
rá ilyen óvatosan a doboza fedelét a ritka és értékes zsákmányra.
Most már, ha úgy akarja, bármikor keresztülnézhet a lencsén, és
akkor... akkor meg fogja látni rajta az útvonalat.
Vajon az útvonalmondat lekopott a lapról? Vagy esetleg rajta
maradt, és mások is megtalálhatják? Jaq durva mozdulattal kitépte
a könyvből a lapot, majd összesodorta.
Lex a padlón kuporgott. A mellén jókora, koromnak látszó folt
sötétlett, de a jelek szerint nem érzett fájdalmat, vagy legalábbis
nem törődött a testére égetett sebbel.
Jaq odadobta az összesodort lapot az űrgárdistának.
– Dugd a hálópáncélodba. Ne veszítsd el. Segíts kijutnom ebből az
átkozott páncélból! Siess, nincs sok időnk!...

A Halálbohóc vágyakozva nézte a pergamentekercset. Talán azt
hitte, hogy fogva tartója, ez a mágus, valami felbecsülhetetlen
értékű és kimondhatatlanul nagy jelentőségű próféciára bukkant rá,
valami olyasmire, amihez képest a könyv többi része semmit sem
ér. Ezt hihette, ez járhatott a fejében, de nem szólt, semmit sem
csinált. Nem vette észre, hogy Jaq valójában mit fedezett fel, és
nem látta azt sem, hogy az útvonal rárajzolódott a lencsére – ahogy
azt sem érzékelte, hogy a villa közelében leereszkedett egy
káoszhajó. Orrcimpái remegtek, még mindig érezte a démonbűzt.
Nem is csoda, hiszen az egyik forrása ott volt a közvetlen
közelében, a cellájában.
* * *
Miközben Lex segített lehántani a vérteket, Jaq titokban
megvizsgálta magát, a lelkét.
Tisztának tűnt, józannak – annak ellenére, hogy találkozott a
K á o s s z a l .
A találkozás felébresztett benne egy érzést, amely az agyától
legtávolabb lévő testrészében, a jobb lába nagyujjában vert tanyát.
Csak itt érezte biztonságban magát, csak itt nem tartott attól, hogy a
józanságát megőrző elme rátalál.
Amint felfedezte a jelenlétét, ez a furcsa hangulat, amely valaminek
a közelségére utalt, duzzadni kezdett, és kinyújtotta hosszú
csápjait. A nyúlványok felfelé kapaszkodtak, és mindent
megbénítottak, elzsibbasztottak, amihez hozzáértek. A jobb lába
érzéketlenné vált, nem engedelmeskedett az akaratának, oldalra
rúgott. Nem az inkvizítor, hanem az a valami irányította, ami ott
rejtőzött benne.
A lába először csak térdig zsibbadt el, aztán combtőig. Az idegen
egyre feljebb hatolt benne, úgy emelkedett, mint zivatar idején a
csatornák vízszintje. A gyorsan elmormogott imák nem sokat értek.
Ez a hipertérből származó energiaizé mindenképpen, bármi áron a
hatalmába akarta keríteni a testet, amelybe beleszorult. Birtokolni
akarta, használatba venni.
Jaq a kezének még mindig tudott parancsolni. Megtehette volna,
hogy önmaga ilyen fordítja az energiapálcáját, de tudta, ezzel
komoly sebet ejtene a testén. Lexet előbb megvédte a keze, az a
világító, dicsőséges bal kéz. Az űrgárdistából kipurgálódott a
démon, kiszökkent belőle – hála az energiapálcának, a bal kéznek
és az Istencsászárnak! –, és mivel nem maradhatott pucéran, test
nélkül ezen a világon, rögtön beleugrott egy másik élőlénybe.
J a q b a . . .
Jaqnak most önmagából, a saját zsigereiből és velejéből kellett
kitépnie a démont, innen kellett visszazavarnia a hipertérbe.
Még a torka és a hangja is a sajátja volt. Odakiáltott Lexnek:
– Ne nézz a lencsére! Tarts egy vértet az arcom elé! Pajzsként
fogd. Egy csillogó vértet, amely olyan, mint a tükör!
Lex megértette, hogy az inkvizítor mit kíván tőle. Felkapta az egyik
vállvértet, és Jaq arca elé tartotta.
A sima, fényes fémfelületre rárajzolódott Jaq torz tükörképe. Egy
szakállas arc... amely előtt hirtelen megjelent a kétfedelű monokli.
Az inkvizítor lehúzta róla a fedelet, a szeme elé tartotta, és a
hiperszem maradványán keresztül ránézett a saját tükörképére. A
lencsére rajzolódott rúnát látta, a finom vonalakat – az útjelzést.
Aztán... Mintha energiasugár csapott volna az agyába. Nyers és
durva hipertéri energia. Majdnem olyan volt, mint a testébe költözött
démon, de szerencsére ez nem rendelkezett saját akarattal, sem
t u d a t t a l .
Akár a partra kicsapó hullám, az energiasugár, miután az agyába
ért, azonnal visszahúzódott, és beleszívott a lelkébe. A halandók
ilyenkor szoktak elszakadni az életüktől vagy a józan eszüktől... A
szívóenergia magához cuppantotta a démont, amely folyamatosan
és állhatatosan, meghökkentően gyorsan egyre feljebb haladt az
inkvizítor testében.
Az idegen hozzátapadt a hiper szemlencsén keresztül érkezett,
visszavonulni kívánó energiatömeghez. Hozzátapadt, és sikoltva,
identitását elveszítve lesodródott vele.
A távozó energiadagály kiszívta Jaqból a behatolót.
Jaq ráhúzta a lencsére a két fedelet, és mély lélegzetet vett.
Lex ledobta a padlóra a vállvértet, majd összecsapta a Rhana
Dandra könyvét. Acélkemény körmével kifeszegette a borítóból az
értékes drágaköveket, s a kincset a hálópáncélja övén függő
erszénybe gyömöszölte. Előre gondolkozott. Ha sikerül élve
kijutniuk a villából, akkor nem sok holmit vihetnek magukkal,
legfeljebb a fegyvereiket. Szükségük lesz felszerelésre; szükségük
lesz valamire, ami értékes.
– Megvilágosodtál? – kérdezte tőle Jaq, aki még mindig a történtek
hatása alatt állt.
Lex úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. Az ostoba kérdést. Mert
hogyan is válhatna ő megvilágosodottá, amikor sosem rendelkezett
olyan képességekkel, mint a pszik. Nem, itt most csoda történt.
Csoda, amelynek bekövetkeztét a csontjaiba vésett neveknek
köszönhette, annak, hogy halott bajtársainak lelke a segítségére
sietett, és hogy képes volt kapcsolatba kerülni Rogal Dornnal, a
ragyogó fénnyel.
– És te? – kérdezett vissza.
Jaq nem tudta, mit felelhetne. Analizálta magát, de nem vette észre,
hogy különösebben megvilágosodott volna. Ó, igen, tisztán
belelátott a sors könyvébe, de ehhez talán az a dicsőséges kéz
segítette hozzá, amely most már nem fénylett. Ó, igen.
féligmeddig beleköltözött valamilyen démon, itt volt a testében, de
nem kaparintotta meg a lelkét.
Nem, ez még nem a valódi megvilágosodottság. Azt csak akkor
érheti el, amikor eljut arra az energiától vibráló helyre; amikor
feltámasztja és reinkarnálja Ey'Lindit.
Fent, a villa első szintjén, megszólalt egy robbanótöltetes fegyver,
aztán válaszként felhangzott a nehézfegyverek kerepelése. A
renegátok ezek szerint visszatértek a házba. És csak Zhord meg
Rakel van odafönt!
Ahogy Jaq és Lex felrohant a lépcsőn, magára hagyva a Bohócot és
pillanatnyilag feledve a könyvet, odaföntről és a házon kívülről olyan
robbanássorozatok hallatszottak, amelyek forrására nem volt
logikus magyarázat...
* * *
Mégis volt magyarázat.
És ez a magyarázat egyszerre volt csodálatos és iszonyatos.
A káoszűrgárdisták kiözönlöttek hajójukból, és ismét támadást
indítottak a ház ellen. Zhord megvárta, amíg félútig jutnak, majd
tüzet nyitott. Becsülettel akart meghalni – és meg akart halni, mert a
másik lehetőség valahogy nagyon nem tetszett neki.
A lövéseire mennydörgésszerű robajt kapott válaszul. Aztán, pár
pillanattal később, repülő gépezetek jelentek meg a levegőben,
közvetlenül a káoszhajó fölött. Felfegyverzett gépek.
Kétszemélyesek. Zhord sebüben féltucatnyit számolt össze.
Elda Viperák voltak – valamivel nagyobbak, mint a jet siklók.
Egyikenmásikon suriken katapultot helyeztek el, de volt, amelyikre
suriken ágyúkat. Három Vipera nehéz plazmafegyvert is cipelt,
mintegy ráadásként. A másik hármon lézerágyúk voltak. A pilóták és
a lövészek a mestervilág Őrzői közé tartoztak; sápadt zöld
lidércpáncélt és sötétzöld sisakot viseltek. A Viperákon zöld zászlók
lobogtak.
A hetedik Vipera távol maradt a hajótól; a lövész helyén valamiféle határozatlan körvonalú színpompás lény ült. A harmadik Harlekinnek ezek szerint sikerült eljutnia a Hiperháló-kapuhoz, kapcsolatba lépnie a többi eldával, és most visszatért az erősítéssel.

Erősítéssel... vagy bosszúálló osztaggal? Lehet, hogy rájött, hogy
mi volt a színház ellen intézett támadás hátterében? Annak ellenére
megérzett valamit, hogy Jaq előrelátóan pszichikai védőburkokat
alakított ki? Megérezte, esetleg kitalálta, hogy a történteknek
valamilyen köze van az elveszett sorskönyvhöz?
Bizonyára nem gondolt arra, hogy a Halálbohócot nem ölték meg,
hanem fogságba ejtették. Ha ezt tudja, akkor valószínűleg még egy
Viperát hoz magával, amelyre a kiszabadított fogoly majd felülhet.
A Viperák a vihar farkának, a legutolsó, legritkább homokfalnak a
fedezékében repültek el a városig. Talán észlelték, hogy egy
káoszhajó ereszkedett le a bolygónak erre a pontjára? Ha nem,
akkor valószínűleg az a démoni aura keltette fel a figyelmüket,
amelyen pszi érzékszerveikkel képtelenek voltak keresztülhatolni.
Nem, nem történhet meg, hogy a sorskönyv a Káosz markába kerül!
Az egyik Vipera plazmaágyúból és lézerágyúból nyitott tüzet az
önmagát háznak álcázó hajóra. A pilóták és a lövészek látták, hogy
a renegát űrgárdisták ebből az objektumból vonultak ki a másik,
valódi ház ellen, és rögtön rájöttek, hogy mivel állnak szemben. Az
egyik objektum ház. A másik... a Káosz hajója!
A plazmatöltetek nekivágódtak a célpontnak. Forrósághullámok
izzították a levegőt, mennydörgésszerű robaj hallatszott. A hajó
egyes részei ionizált, szuperforró gázfelhőkké váltak. A lézerágyúk
energiavillámai komoly sebeket ejtettek rajta; az álcázó réteg eltűnt
róla. A dobozszerű bárkát már semmi sem takarta el; tisztán
látszott, hogy az orránál elhelyezett gigászi fogókarok egyikének
vége lerobbant a helyéről. A plazmaágyú csöve szétnyílt. A hajótest
egy része felhasadt. A hátáról levált az egyik pengetaréj, a levegőbe
emelkedett, és úgy lebegett, akár egy förtelmes ragadozó madár.
Lejjebb ereszkedett, aztán oldalra libbent, és belecsapódott az egyik
szomszédos házba, átszakítva a tetőt. A hegye valószínűleg
megsértett valamilyen energiaegységet, mert egy pillanattal később
a ház egész teteje felemelkedett. A robbanás után kisebb tűzgolyó
szállt az ég aljára; ezt sűrű, fekete füstoszlop követte.

A hajó felső plazmaágyúja kiböffentett egy lövedéket. Az egyik
Vipera fortyogó gázfelhővé változott a levegőben.
A plazmaágyúknak a lövések leadása után szükségük van egy kis
időre, hogy elegendő energiát szívjanak magukba a
tápegységekből. A Viperák pilótái a hajó és a villa közötti nyílt
terepen haladó renegátok felé fordították gépeiket. A Káosz
űrgárdistáira suriken korongok záporoztak. A Viperák irányába
lentről nehéz robbanótöltetek és mini rakéták száguldottak. Az egyik
Vipera-lövész lezuhant a gépéről. A Káosz harcosai átlyuggatott,
megpörkölődött páncéllal tántorogtak.
Zhord vaktában kilőtt a kertbe.
Ez volt az a pillanat, amikor a hajó jobb oldalán lévő plazmaágyú
ellőtt a lángoló ház mellett. A kertet körbefogó fal semmivé lett, s
láthatóvá vált a mögötte húzódó utca. Fél lánctalpas páncélozott
járművek, a tetejükön rakétakilövőkkel és géppuskákkal... A tankok
mellett ébenfekete, tükörarcú katonák loholtak – lézerpuskás
arbitrátorok.

A falat szétbontó plazmatöltet egy része közéjük csapott, és
áldozatokat szedett. A fél lánctalpasok megtorpantak, majd
felgyorsítva keresztülszáguldottak a lassanként szétfoszló forró
gázfelhőkön. Mielőtt a hajó hátulsó plazmaágyúja feltöltődhetett
volna, a páncélosok átcsattogtak a kerten, és pozícióba álltak a
földön hasaló bárka mellett.
Vajon mire gondoltak az arbitrátorok, amikor meglátták az idegen
lények által vezetett repülő szerkezeteket, valamint az eldákat, akik
szűnni nem akaró elszántsággal támadták a szögletes páncélú,
undorító külsejű űrgárdistákat?
Ez is hamar kiderült. A harckocsik és a gyalogos rendfenntartók
tüzet nyitottak mindenre és mindenkire, aki megzavarta a Császár
b é k é j é t .
TUB-TUB-TUB-TUB – makogtak a géppuskák. A levegőben
lézersugarak cikáztak, s amikor valamilyen acélfelülethez
csapódtak, a legcsodálatosabb tűzijátékot megszégyenítő
szikrazuhatagok közepette romboltak. A renegátok páncélja
azonban hihetetlenül erős volt; a géppuskagolyók egyszerűen
lepattogtak róluk.
A harc háromszoros intenzitással folyt. Jaq villája több találatot
kapott, a falak ingataggá váltak, a törmelékdarabok közé a betört
ablakokból kiröppenő üvegszilánkok keveredtek. A detonációk zaja
fülsiketítő volt.
– Tűnjünk el innen! – kiáltotta Zhord.
Jaq felkapott egy köpenyt, és ráterítette a hálópáncéljára.
– A csontom! – ordította Lex. Mi lesz a combcsonttal, amelyet a
káptalanjának faragott meg, s akkor fogja átadni az Öklöknek, ha
megint köztük lesz. Ha valaha eljön ez a pillanat... Nem, azt a
csontot bármilyen áron magával viszi!
Egy kósza lézersugár meggyújtotta a függönyöket. A lángok a
mennyezetet nyaldosták.
– Itt kell hagynod a cubákodat, nagykutya! – üvöltötte Zhord.
Lex dühödten felhördült.
– És mi lesz a Bohóccal? – kérdezte Rakel.
– Mi lenne? Itt hagyjuk, és megsül! – felelt neki a zömik. – És az a
francos könyv is. Legyen valami, amivel ezek a röpködő fickók
foglalkozhatnak, ha végeztek. Ha végeznek egyáltalán... Ha sikerül
legyőzniük a renegátokat és a tükörfejűeket...
Az arbitrátorok érkezése és támadása megzavarta a káosz
űrgárdistákat; szinte teljesen megfeledkeztek a légi veszélyről. A
hajó lüktetni kezdett, plazmacsíkokat eregetett magából. Sérülései
ellenére felszálláshoz készült. Pilótája nem foglalkozott a
renegátokkal, sorsára akarta hagyni azt a néhányat, amelyik még
életben volt.
* * *
Akkora volt a felfordulás, hogy Jaq és társai viszonylag könnyen
eljutottak a csatatérré vált kert szélére. Hála a homokfelhőknek és a
füzekből fel-felcsapó füstnek, senki sem vette észre őket.
Az égen hirtelen megjelent egy kicsiny nap a Sabulorb saját vörös
óriása mellett. Egy picinyke nap – a káoszhajó plazmafáklyája.
Az űrjármű egyik stabilizátor szárnya leszakadt, a másik megsérült.
Kormányozhatatlanná vált. Csak úgy menekülhetett el, ha
egyenesen felfelé emelkedik. Ez a gyors emelkedés azonban nem
bizonyult valami szerencsésnek, hiszen az űrben sem
változtathatott irányt. A vörös napóriás irányába tartott... Nem térhet
ki, nem tudja megcsinálni! Néhány nap múlva, vagy talán valamivel
hamarabb belekerül a csillag vonzásába, és akkor...
Vajon milyen mélyen fog behatolni a forrón lángoló külső
gázgyűrűbe, mielőtt szétrobban?
Vagy lehet, hogy a pilóta végső kétségbeesésében aktiválni fogja a
hiper hajtóművet? Ostobaság! Ha megteszi, akkor nem csupán a
hajóját, de az azt körülvevő űr-burkot is megsemmisíti, és ezzel
elindít egy rengéshullámot a vörös napóriás irányába.
Egy ilyen hatalmas égitest esetében egy ekkora rengéshullám
parányinak tűnhet, de... Talán óriási hatása lesz. Egy haldokló
pillangó utolsó szárnyrebbentése is kavarhat vihart.