science fiction, sci-fi, fantasztikus, tudományos, fantasy
HARLEKIN- regény -Első fejezetGyilkosságokA gyűjteményes kiadás történetei:A bennünk lakó szörnyetegInkvizitorŰrgárdistaTorz csillagokHarlekinKáoszgyermekA Xerxes csillag Xenophon bolygója...A gombája védelmet nyújtott Rufus Olafson és Russ Eriksoninkvizítoroknak a kék nap fájdalmat okozó sugarai ellen. A távolbanfegyverek ropogtak. Az elmúlt néhány óra felfordulásában Rufus ésRuss elszakadt egymástól, de itt, a fa tövében, újra összefutottak.Vajon mi lehet az oka, hogy Erikson plazmapisztolyt szegezb a r á t j á r a ?Olafson döbbenten meredt a fegyver keskeny orrlyukakraemlékeztető hűtőnyílásaira, a szent védelmező rúnákkal díszítettcsőhöz csatlakozó, összepréselt csigolyára hasonlító célkeresztre.Ha megrémítette valami, nem a szuperforró plazma kilövésérealkalmas fegyver, nem is az általa képviselt rombolóerő volt, haneminkább Russ testtartása.– A Császár nevére, mit?...Erikson úgy emelte homlokához a kezét, mintha csak a szemétakarná védeni a nap tűző sugaraitól. Ujjai végét, körmeit, akár egyőrjöngő eszelős, a bőrébe mélyesztette.Egyetlen lefelé irányuló mozdulattal letépte az arcát – azt a jólismert, puffadt arcot –, és felfedte az álca alatt rejtőző másikábrázatot. A pszeudo húsból készült maszk petyhüdten himbálózottaz ismeretlenné vált férfi kezében.Habár... nem is volt ismeretlen.– Brodski? Te vagy az?Az Olafsonra bámuló arc egy másik inkvizítoré volt, azé, akit abarátjának vallott, akivel öt évvel korábban találkozott.– Hol van Russ? Russ Erikson! Mi történt vele? Miért?...Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Brodski végzettEriksonnal, lehántotta az arcát, és maszkot készített belőle. De...Egyáltalán mit keres Brodski ezen a bolygón? Honnan jött, ésh o g y a n ?Olafson úgy érezte, mintha hirtelen egy rémálom kellős közepébecsöppent volna. Lehet, hogy a könyörtelenül perzselő nap az okamindennek? Talán a forróság túlhevítette a testét, és most csakh a l l u c i n á l ?– Mutasd a tetoválásodat, Brodski!Az azonosításra szolgáló tenyértetoválást akarta látni. Azinkvizítorok jelét, amelyet elektronikus eszközökkel vittek fel a bőrre;amelyet akaratlagosan meg lehetett jeleníteni és el lehetett tüntetni.Brodski azonban nem mutatta meg a tetoválását, viszont feljebbemelte a Plazmapisztolyt.És elvigyorodott.Az, amit Olafson utoljára látott, nem a fegyver csövéből kivágódólövedék volt. A nap forró plazma vakítón, mindent elnyelőn robbantki a pisztolyból, és Párává változtatta Olafson szemét, arcát, egészf e j é t .Afej nélküli hulla végigvágódott a földön. A vállak sűrű gőzcsíkokateregettek A gyilkos félretette a fegyvert – a plazmapisztolyoknak kellbizonyos idő ahhoz hogy feltöltsék magukat –, és a tetem fejénekhelyére odahajította az Erikson-maszkot.Ezután előhúzott egy Tarot-lapot a köpenye alól, és rátűzte Olcifsonegyik csizmájára. A Főpap kártyája volt; az alak üvöltő démonokkalkörülvett trónuson ült, kezében pörölyt tartott. A kép az OrdoMalleust szimbolizálta, az Inkvizíción belüli szövetséget, a titokbaágyazott titkot.A gyilkos újra homlokához emelte a kezét. Körmei ismét a húsábamélyedtek. Letépte magáról Brodski arcát, gombóccá gyűrte amaszkot, a szájába tömte, megrágta és lenyelte.– Sorra gyilkolják az inkvlzítorokat... – közölte az Inkvizíciónagymestere az előtte álló, köntöst viselő emberrel.A nagymester fekete férfi volt. A fejére húzott csuklya árnyékotvetett arca legnagyobb részére, de így is jól lehetett látni a szemeés a szája környékén a tarjajos, koncentrikus körökreemlékeztetően egymás mellett sorjázó ébenszínű sebhelyeket,amelyek eltakarták eredeti vonásait. Néhány heg egyik vége agyöngyökkel díszített sötét ajkak közé kunkorodott – első ránézésrea szájból krém sűrűn kicsurranó nyálszálaknak tűntek –, néhánymásik pedig a szemek felé kanyarodott. Szemei tükörlencsék voltak,olyan csillogó felületek, amelyekben az ember felfedezhetteönmaga miniatürizált mását. A puritánnak tűnő, mégis jómódrólárulkodó köntös alatt valószínűleg a testére erősítettszervkiegészítők dudorodtak, tisztítóberendezések, esetleg amirigyek működését serkentő gépek.Kiborgizált szolgák – agymosott puhányemberek – cirkáltak ahosszúkás, óriási hordóra emlékeztető, boltíves mennyezetűfogadócsarnok fekete márványpadlóján. Haladtukban folyamatosantakarítottak, illatos tisztítószercsíkokat hagytak maguk után. Apadlón olyan élesen látszott a mennyezet tükörképe, hogy az emberazt hihette, nem is márványból, hanem valami sötét folyadékbólvan, aminek felszínén valamilyen csoda folytán járni lehet, s hogy afekete folyadéktó medre valójában egy óriási, ívelt falú csarnok.A nagymester egy gyöngyház berakásos, ősréginek látszó íróasztalmögött ült, amelynek lapján ikonmonitorok világítottak.– ...és a jelek szerint a gyilkosságokat inkvizítorok követték el!Az Antarctica jégköpenye több mint három kilométer vastag volt. Ajég alatt meghúzódó talajban jó egy kilométer mélyen helyezkedettel az Inkvizíció régi főhadiszállása.Ha a bolygószennyezéstől megsűrűsödött égbolton lyuk támadt (azAntarcticán ez viszonylag gyakran megesett), és a felszín fölöttéppen nem tombolt hóvihar, az űrből szemlélődő kíváncsinak mégekkor sem lehetett fogalma arról, mekkora a főhadiszállás –bármilyen nagyítólencsét is használt.A jégmező bizonyos pontjain számos hatalmas, molekulárisanmegkötött jégből létrehozott barokkos finomságú épület állt. Aprivilegizált űrbeli szemlélődő könnyen felfedezhette őket, ha másrólnem, hát hosszú árnyékukról, amelyek sötét, különös rúnákraemlékeztetően rajzolódtak ki a piszkosfehér felszínen.A bolygón található űrkikötőket körülvevő és védelmező épületek,tornyok és erődítmények voltak ezek...A fehér pusztaság mélyén, a felbecsülhetetlen térfogatú,mesterségesen kialakított barlangokban és alagutakban, grottákbanés csarnokokban labirintusszerűen bonyolult építményrendszerek,komplexumok és egész városok álltak, melyekben a kiszolgálószemélyzet tagjai és a hivatalnoksereg lakott; a bolygó védelmezőiés őrzői, a funkcionáriusok éltek és dolgoztak, meg persze atechnikusok, a műszakiak és azok a fizikai munkások, akikszüntelenül folytatták a jég alatti világ bővítését.Mert a főhadiszállás területét folyamatosan növelni kellett, úgylefelé, mint oldalirányban. A terjeszkedés nem állhatott meg, mindigúj veremrendszereket kellett kiépíteni, új boltíves alagutakatlétrehozni. Mindenki úgy tartotta, szükség van erre a munkára,pedig számtalan olyan régi, senki által sem használt csarnok volt itt,amelynek mennyezete beomlott; senki sem tudta, hány olyan alagútlétezett, amelyen időtlen idők óta nem haladt végig ember.Megszámlálhatatlanul sok köbkilométer! Érdekes lett volnamegvizsgálni, hogy az Inkvizíció hány közönséges tagja tudja, holhelyezkednek el a főhadiszálláson belül bizonyos démonológiailaboratóriumok. A hétköznapi inkvizítorok többsége talán azt semgyanította, hogy vannak ilyen helyek. Ki tudhatta, hogy alegmagasabb tisztséget betöltők hol rejtegetik ereklyéiket?Egyáltalán: ki ismerhette ezeket a magas rangú inkvizitorokat?Vajon hány közönséges inkvizítor – akiknek mindegyike erős ésnagy hatalmú férfi volt – tudott arról, hogy a titkos archívumokonkívül léteznekokkult levéltárak is?Ki foghatná fel teljesen annak a gépezetnek a felépítését ésműködését, amely az Inkvizíció nevet kapta? Erre talán még magaa nagymester sem képes...A nagymester szavait hallgató férfi arcának egyik felén zafírokkalkirakott sebhely húzódott. Egyik szeme helyén aranyfüsttel bevontlencse csillogott; egyik orrlyukából egy légző cső kígyózott oldalra, amásikkal virtuherba füstpamacsokat pöfékelt.– Nemrég ellenem is megkíséreltek egy merényletet – vallotta beBaal Firenze. – Igen, magiszter, itt, a saját főhadiszállásunkszívében. Vagy legalábbis a központunk szervezetének egyikb é l n y ú l v á n y á b a n . . .Helyénvaló volt a helyesbítés, hiszen a főhadiszállás szíve éppenebben a csarnokban, a nagymester rezidenciájában volt. Egy kissémerész lett volna olyan kijelentést tenni, hogy a cselszövevénykusza indái már itt is virágot bontottak. Baal Firenze még véletlenülsem akarta megsérteni a magisztert, mert biztosra vette, azíróasztal valamelyik gyöngyház dísze alól forró plazmát vagyzápornyi mérgezett tűt lehet kilőni, és a fegyverek aktiválásáhozelég a nagymester egyetlen lábujjmozdulata.A kis híján sikeres gyilkossági kísérletre az archívumokba vezetőfolyosók egyikén került sor...Az archívumok a főhadiszállás csodálatos részei voltak. Ezekbenőrizték az olyan feljegyzéseket, amelyekhez több ezer éve nem értemberkéz; itt tartották azokat a hatalmas, rézveretes köteteket,amelyeknek nyűhetetlen perma pergamen lapjaira öröktintávalrótták rá a fontosnál fontosabb információkat. A plasztacél polcokolyan magasra tornyosultak, hogy az alsó mellől látni sem lehetett alegfelsőt. Mindegyiken ezer kötetet tároltak, a galériákra hosszú,vége nincsnek tűnő kovácsoltvas létrákon lehetett feljutni.Baal Firenzét az utóbbi időben fura, zavarba ejtő álmok gyötörték.Egzotikus, gyönyörű, de kifejezéstelen arcokat látott. Idegenfiziognómiák jelentek meg előtte. Elda arcok...Nem tudta, mi okozhatja ezeket az álmokat; az olyan emlék volt,amit elvesztett. Úgy érezte, mindenképpen el kell látogatnia azarchívumba; lába szinte magától vitte át a néhány opálgömbbelmegvilágított helyiségbe, ahol a magányos simiai könyvtárszolgánkívül senki sem tartózkodott. A lény csoszogva járkált, csuklói akőpadlót verdesték, de készen állt rá, hogy bárki kérésérefelkapaszkodjon a megfelelő létrán, és kikeresse a kívánt kötetet.Elődei az évszázadok során, miközben parancsokra várvacéltalanul sétálgattak a helyiségben, fényesre koptatták a padlót.Lehet, hogy valamilyen fontos, az eldákra vonatkozó dokumentumottárolnak ezeken a polcokon? Talán valami olyasmit őriznek itt, amitFirenze egykor ismert, amiről tudott?Hogyan vehetné hasznát a könyvtárszolgának? Ha közli, hogy akilencvenhetedik polcról kéri a tizenhetedik kötetet, a simiai megértia parancsot, és máris ugrik, hogy teljesítse. Ám arról fogalma sincs,hogy milyen információkat tartalmaz a kért kötet. Ilyen bonyolultdolgot képtelen lenne felfogni.Firenze elbizonytalanodott. Vajon miért éppen ez a két szám jutottaz eszébe?Ahogy kinyitotta a száját, hogy elmondja kívánságát, lézersugarakvillantak a galéria legsötétebb árnyakba burkolózó tetején. Azionizálódó levegő és por élénk zölden világított. A lövések eltaláltáka könyveket, megolvasztották fedelükön a rézveretet, lángralobbantották a perma pergament.Firenze közben már oldalra vetette magát, és gurultában alézerpisztolya után kapott. Felemelte a fegyvert, s a magasbac é l z o t t .Kelepce? Itt, a főhadiszálláson?Tüzet nyitott a galériára. A sugarak szétfröccsentették amegolvasztott vas cseppjeit.Firenze arrébb gördült. A galériáról újabb lézersugarak érkeztek,megpattantak a kőpadlón, felgyújtották a könyveket.A könyvtárszolga éles hangon visítozott, emiatt Firenze nemhallotta, hogy az életét elvenni kívánó orgyilkos melyik iránybamozdul tovább. Ismét tüzelt – ezúttal a könyvtárszolgára lőtt, hogye l h a l l g a t t a s s a .Szinte megsüketítették a gyors egymásutánban következőrobbanások. Forró levegő csapott az arcába. A polcokról lehullottaka könyvek, és szétnyílva a padlóra puffantak. A lapok úgy lebegtek,mintha óriási molylepkék szárnyai lennének.Gránátok, elrejtett bombák robbantak – egy egész halomnyiteldughattak a helyiségben, és most mindet egyszerre aktiválták, őtazonban nem taszította félre a légnyomás; a bombák úgyműködhettek, ahogy a krakk gránátok: erejük egy helyrekoncentrálódott, nem szóródott szét a légtérben.A polchegy megroppant.Firenze felé árnyalakok közeledtek, rézveretes kötetek zúgtakkeresztül a levegőn. Fojtó porfelhő keletkezett. A bányajáratokkalaláásott épületekhez hasonlóan az építmény teljes egészébenmegremegett, majd miután alkotórészei elszakadtak a falbaerősített pántoktól, dőlni kezdett.Az inkvizítor kétségbeesett igyekezettel oldalra vetődött, hogykitérjen a lavinává változott fém- és könyvtömeg elől. Beugrott egyfali fülkébe. A hatalmas kötetek és a polcok egymás után,iszonyatos robajjal a padlóra zuhantak.Üvöltő tűznyelvek csaptak fel, körbenyalták az összeomló galériát.A porfelhők között füstkígyók tekeregtek, lángok lobogtak. Alevegőben pernye kavargott. Még a szilárd kőpadló is megremegetta rázúduló teher tonnányi ütései alatt.Firenze közben az ajtó közelébe került. Éppen kilépett, amikormögötte lángpokollá változott az archívum.Már nem nézhette meg, milyen információkat tartalmaz akilencvenhetedik polc tizenhetedik kötete. Az igazat megvallva nemvolt biztos abban, hogy talált volna benne valami érdekeset. Aztviszont tudta, az orgyilkos élve megsül odabent – feltéve, hogyidőközben nem zuhant le a magasból, nem zúzta halálra magát akövön, vagy nem lapították szét a súlyos könyvek.Felüvöltött egy sziréna. Firenze megfordult és futásnak eredt. Afolyosó végén megmozdult a szektort lezáró masszív tűzkapu. Agépezet szerencsére ósdi volt, működése lassú. Nem törődve aráhulló rozsdaesővel, átgurult a komótosan egyre lejjebb ereszkedőkapu alatt, melynek túloldalán biztonságban érezhette magát.A fekete nagymester valószínűleg nem szerzett tudomást azaprócska tűzről, amely az egyik jelentéktelen szektorban ütött ki, azincidensnek azonban sokkal nagyobb jelentősége volt, mint a hírhallatán bárki gondolta volna.– Azt hiszem, a merénylet kitervelői nem akarták, hogy sikerüljön adolog – mondta Firenze.Ki lehetett az, akinek elég mersze volt ahhoz, hogy éppen BaalFirenze ellen kövessen el merényletet? Az orgyilkos a jelek szerintmegölte magát. Bölcsen tette, valószínűleg tudta, milyen kegyetlenvallatásnak vetnék alá, ha elfogják. Sajnos, már nem lehetettk i f a g g a t n i .Vagy nem kifejezetten Firenzét akarták eltenni láb alól? Lehetségeslenne, hogy ebben a szigorúan őrzött, jégtakaró alá bújtatottlabirintusban álnok csapdák várnak az inkvizítorokra?– Kételyekkel tölt el az eset – mondta a nagymester. – És bizonyosértelemben véve téged is gyanússá tesz.Ez igaz. Miért válhat valaki célponttá? Az ilyesmi nem ok nélkülv a l ó .– Hogy érzed magad a legutóbbi megfiatalítás után, Baal Firenze? –tudakolta a nagymester olyan hangon, mintha azért kérette volnamaga elé az inkvizítort, hogy erre a kérdésre választ kapjon.Firenze megérintette az arcán végigfutó, ékkövekkel díszítetts e b h e l y e t .– Arra sem emlékszem, ez hogy került az arcomra.– Közvetlenül a sebészeinknek köszönheted, akik a másodikfelfrissítést végezték. Azoknak, akik lencsével helyettesítették azújranövesztett szemedet.– Ezt tudom, nagyuram.– Amikor a műtét során belevágtak a húsodba, kiemelték asebhelybe ültetett rubinokat, és zafírokat tettek a helyükbe. Ezzel isjelezni akarták, hogy új ember lettél.A nagymester úgy beszélt Firenze megfiatalításáról, mintha csak aminap történt volna, nem pedig két esztendeje. De mit számít azidő, mit jelent két röpke esztendő? A Császár tízezer éve szenved.A fájdalom időtlen és örök.Az idő Firenze számára egyszerre volt átok és áldás. Vajon áldás-evagy átok, hogy úgy kell élnie, hogy sok olyan dologra nememlékszik, ami a múltban valószínűleg megtörtént vele?Abban a kegyben részesült, hogy miután esküt tett a hallgatásra,elmondták neki: egy évszázaddal korábban visszatért a Földre, mertle akart leplezni egy Jaq Draco nevezetű, eretnekké vált inkvizítort.Draco elrendelte az exterminatust egy Sztálindrómnak nevezettvilágon, ahonnan nem sokkal korábban kipurgálták a genorzókat. Afelesleges exterminatus eredményeképpen Sztálindrómon mindenélet megszűnt, a Birodalom örökre lemondhatott róla.Mivel valahogyan maga Firenze is belekeveredett a katasztrófávalzáruló incidensbe, önként vállalta a Mélyigazságban történőkihallgatást. Agyának rétegeit egymás után lehántották,megvizsgálták és kiszárították, s megfosztották emlékeitől. Akihallgatás végére olyan lett, akár egy újszülött. Beszélni semtudott, maga alá piszkított, és olyan ártatlan volt, mint a csecsemők.A legelemibb módon sem tudott gondoskodni magáról.Ezt követően az Inkvizíció taníttatni, neveltetni kezdte. Ez tizenötesztendőn át tartott. Mire végzett, hetvenéves is elmúlt már. Ezutánmegfiatalították elgyötört testét – a folyamat során elvesztettenéhány, második gyermekkorával kapcsolatos emlékét. Majdkiképezték; újra inkvizítor lett belőle. Elkötelezetten, hűen éskönyörtelenül szolgált, évtizedeken keresztül dolgozott, számtalanvilágot bejárt. Végül visszavonult, és a fiatal inkvizítorokkiképzésével foglalkozott. Ezután az Inkvizíció ismét azt kívántatőle, hogy jelentkezzen egy újabb fiatalításra...Firenzét ezután talonban tartották, úgy kezelték, mintha ő lenne akulcs egy jövőben kinyitandó zárhoz.– A jelek arra vallanak – mondta a nagymester halkan –, hogy ameggyilkolt inkvizítorok többsége munkája során kapcsolatba kerültaz Örökkévalóság tervezettel...– Amely a halhatatlan mutánsok felkutatására irányul.– Pontosan. Amely ezeknek a deviáns elemeknek az elpusztításátfogja eredményezni. Ha ez sikerül, a Császárnak többé nemlesznek szánalmas, eretnek kis riválisai.A nagymester felemelte a bal kezét, és energizált egy elektrotetoválást. A tenyerén egy démonfej körvonalai rajzolódtak ki.Firenze hasonlóképpen megmutatta a tenyerét, és akaraterejévelaktiválta a saját tetoválását. Az ő kezén is egy démonfej világított.Ettől a pillanattól fogva Baal Firenze nem egyszerű inkvizítor, amásik férfi pedig nem a mindenségben őrjáratozó inkvizítoroknagymestere volt. Egyenrangú felekként néztek egymásra.Mindketten az Ordo Malleus tagjai voltak, a káoszdémonok esküdtellenségei és üldözői.Firenze beszívta a virtuherba füstjét, majd lassan kieresztette al e v e g ő t .– Ezeket a gyilkosságokat – mondta a nagymester – a jelek szerinta mi rendünk, az Ordo Malleus tagjai követték el.Firenze habozott.– Vagy olyanok, akik tudnak rendünk létezéséről, és a mi ruhánkbabújva öltek.– Lehetséges...– Vannak szkizmák az Ordón belül?A nagymester vérfagyasztó hangot hallatva felvihogott.Lehetséges volna, hogy ez az ember, az Inkvizíció nagymestere, eza minden gyanú fölött álló férfi az Ordo Malleus titkos vezetője?Vagy talán valaki más lenne az Ordo Malleus nagymestere?Olyasvalaki, aki már gyanússá vált a hétköznapi inkvizítorokszemében, s aki az Inkvizíció moráljának aláaknázásán dolgozik?Az ilyen gondolatok kínokat okoztak. Az ilyen gondolatokat alegalaposabban a Császár ellenségeinek elpusztításával lehetettelűzni. Baal Firenze legalábbis ezt a módszert alkalmazta. Talánéppen ez volt az oka annak, hogy visszavonulása előtt gyakran mártúlzásba vitte a purgálást; sokszor úgy viselkedett, mintha ki akarnáhangsúlyozni hűségét, mintha ellenpontozni szeretné, hogyvalamikor a múltban nem hitt ilyen erősen...– Ha hinni lehet a szóbeszédnek – mondta a nagymester –, agyilkosságok idején bizonyos helyeken eldákat láttak.H a r l e k i n e k e t . . .Egy hányingert keltő kép úszott keresztül Firenze elméjén. Egy férfitlátott, aki pontosan úgy öltözködött és viselkedett, akár egyHarlekin-bohóc. Valahol. Valamikor. Bárhogy erőlködött, a mentálisdélibáb nem volt hajlandó tudata fókuszába kerülni.– A jelentések szerint az eldák egy hatalmas orbitális telepetépítenek a Sztálindróm körül...– Sztálindróm! – kiáltotta Firenze. Az elpusztított világ...Firenze meghökkent. Az exterminatust követően még alegalacsonyabb rendű életformák képviselői sem maradtak meg aSztálindrómon. Annak a bolygónak még belélegezhető atmoszférájasem maradt. Miért építene valaki telepet éppen egy ilyen világközelében? Az ok minden bizonnyal nem a kolonizáció.Az idegen lények számára egy ilyen romvilágnak bizonyáraszimbolikus jelentősége van. Talán egy elpusztított bolygóközelsége fokozza valamelyik förtelmes szertartásuk hatásait. Azeldák mindig is vonzódtak a kataklizmákhoz, a Sztálindróm pedigakár a balvégzet emblémája is lehetett volna.– Bizonyára valamilyen istenkáromló rituáléra készülnek – mondtaFirenze. A nagymester bólintott.– Valami szent dologra, a saját megítélésük szerint.– A Császáron kívül nincs más, aki szent lenne.– Ez igaz. Az ő imádatán kívül minden más bálványozása hitellenesc s e l e k e d e t .– Talán – vélte Firenze – az inkvizítoraink legyilkolása nem más,mint rituális áldozat? Lehet, hogy az eldák ember szövetségeseikövették el ezeket a szörnyűségeket?A nagymester megmozgatta a kezét; a démonforma tetoválásmintha megmoccant volna.– Lehetséges – felelte. – Slaanesh kísértete mindig itt ólálkodik...Slaanesh, a kéj démona... Az Ordo Malleus gyanította, hogy azeldák eónokkal korábban bekövetkezett, világok tömegénekpusztulását eredményező bukása valamilyen kapcsolatban vanezzel a káoszistennel. Azt, hogy ez a kapcsolat pontosan milyentermészetű, a legalaposabb vizsgálatokkal sem sikerült kideríteni.Egy világ elpusztulása (egy olyan bolygóé, amelyen valahaemberek éltek) bizonyára a Sztálindróm közelébe vonzza az idegenlényeket, hogy éppen itt hajtsák végre minden bizonnyalistenkáromló szertartásaikat...A nagymester megnyalta gyöngyökkel díszített ajkait.– Többet kell tudnunk az eldák és Slaanesh kapcsolatáról. – AzOrdo Malleus tagjain kívül nem létezett ember, aki ép ésszel kibírtavolna, ha a tudomására jut egy ilyen természetű információ.A nagymester eltüntette a tetoválását.– Ha legalább a Birodalmunk képes lenne behatolni az eldákhiperdómjába! Ha legalább egyetlen részletét fel tudnánk térképezniennek a hálónak! – Már olyan hangon beszélt, ahogy az Inkvizíciónagymesteréhez illik.Firenze bólintott. Az eldák képtelenek voltak arra, hogy direktmódon átszeljék a hiperteret, hogy úgy haladjanak keresztül rajta,ahogy – hála a navigátoroknak és a Császár áldott iránysugarának,az Astronomicannak – az emberek. Viszont be tudtak lépni ahiperteret át- meg átszelő, immatériumból lévő bonyolult,labirintusszerű alagutakba.Gyanítható volt, hogy a Sztálindróm körül keringő rejtélyesépítmény belsejében nem ügyelnek olyan szigorúan a biztonságirendszabályok betartására, mint máshol. Arra is számítani lehetett,hogy a megrendezendő fesztivál során még nagyobb lesz al a z a s á g .– Menj át oda, Baal Firenze! – parancsolta a nagymester. – Vezessoda egy expedíciót! Létezésed harmadik fázisának legyen az acélja, hogy megszerzed az eldák titkos tudását.Meg persze az, hogy kiderítse, milyen kapcsolat van az idegenlények és az inkvizítorok ellen elkövetett gyilkosságok között...De mi van akkor, ha az eldák ügyködése pusztán álca, ha mindent afigyelem elterelés érdekében csinálnak?Firenze álmaiban elda arcok kísértettek.Lehet, hogy azért helyezték vissza az aktív inkvizítorok közé, hogyszemélyesen lebbentse fel a fátylat arról a titokról, amelynek még aMetaveritas sem tudott a közelébe férkőzni? A sztálindrómi utazásFirenze számára lehetővé tette önmaga felfedezését.Ha egyszer ott lesz, szenvedést és kínt okozhat. Haldokló eldagyermekeket látott maga előtt.A fekete nagymester még egyszer felvillantotta a démontetoválást.– Reguláris űrgárdistákat vigyél magaddal, Firenze, ne a mi SzürkeLovagjainkat. Egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy a Káosz erőiléptek működésbe a bolygó környékén.– És mi legyen akkor, ha beigazolódik, hogy démoni lények jelentekmeg a Sztálindrom körül?A nagymester széttárta a kezét.– Az űrgárdisták agyát ki lehet mosni. Hipnózisban meg lehetfosztani őket az emlékeiktől.Igen, ugyan úgy, ahogy valamilyen ismeretlen, titokzatos szervezetFirenze elméjéből is kiemelte az emlékeket. Olyan hatékonyan,hogy még a legradikálisabb agyhámozás során sem sikerült anyomukra bukkanni.Firenze álmaiban elda arcok kísértettek... A legtöbbször egyHarlekin elmosódott ábrázata jelent meg előtte; egy Harlekiné, akiinkább embernek tűnt, mint idegennek.Elda gyermekek fognak elpusztulni; az önhitt idegen lényekmegismerik a bánat és a gyász ízét.Az expedíció célja a Hiperháló titkainak kiderítése lesz. Ehheztényleg nincs szükség a Szürke Lovagokra. Firenze gondolatbanmár nekilátott, hogy összeállítsa a szükséges eszközök, csapatokl i s t á j á t .Egy puhányember lebbent el mellette, tisztítószert fröcskölvemagából. Egyetlen apró gondolattöredéket sem foghatott fel azinkvizítorok társalgásából. Firenze tisztában volt azzal, hogy atudatlanság az emberi faj egyetlen gyengéje. Ha csak vérrel,könyörtelenséggel lehet megszerezni a tudást... Ám legyen!A Phosphor csillag Orbal bolygója. Ion Dimitru inkvizítor plazmávalrobbantotta szét az utolsó kaput. A robbanás megrázta testét, aforróság megperzselte. Mögötte birodalmi gárdisták tolongtak;borotvált fejük tetején a Császár, védelmezőjük dühtől torz, tetováltarcmása díszelgett. Kezükben hosszú csövű lézerfegyverekettartottak. A törmelékdarabokkal teleszórt folyosón hullák hevertek.Vándor inkvizítor – Dimitru az ő nyomát követve utazott egyikvilágról a másikra – nem lehetett másutt, csakis ebben az utolsóbunkerben. A hajsza régóta tartott, az üldözött sehol sem állt meghosszú időre. A „Vándor” nevet a mutáns választotta magának, akiinkvizítornak maszkírozva bukkantfel a Birodalomban.Vándor inkvizítor! Ó, mennyi eretnekség, mennyi istenkáromlásrejlett e két szóban!– Vándor! – bömbölte Dimitru. – Add meg magad!A megsemmisítés előtti utolsó felszólításra mindig sort kellettk e r í t e n i . . .Ahogy a füst szétoszlott, a bunker mélyén megmozdult egy alak.Dimitru lézerpisztolyt fogott a szabad kezébe.A lövések, amelyek megfosztották Dimitrut az élettől, nem a bunkerbelsejéből érkeztek. A kiröppentett surikenkorongok a mennyezetiszellőzőnyílásból csapódtak ki. Lemetszették Dimitru haját,lehántották fejbőrét, átmetszették a koponyáját, és szeletekethasítottak ki az agyából.– Ostobák! – A hang fentről érkezett. – Az, aki idevezetettbenneteket, nem igaz lelkű inkvizítor! Dimtru imposztor volt! Aki aCsászárt imádja, annak a Vándort kell dicsőítenie!Egy Tarot-lap lebegett le a mennyezet felől Dimitru hullája mellettért a padlóra.
Nagyon szép a blogod, de nem érzed úgy, hogy kissé idegenek a tollaid? Légy szíves, vedd le a fordításaimat. Köszönöm.Szántai Zsolt
Megjegyzés küldése
1 megjegyzés:
Nagyon szép a blogod, de nem érzed úgy, hogy kissé idegenek a tollaid? Légy szíves, vedd le a fordításaimat. Köszönöm.
Szántai Zsolt
Megjegyzés küldése