Harlekin: Hiperháló (XV. fejezet)

Tizenötödik fejezet
Hiperháló


Az alak egy űrgárdista, egy Császári Ököl volt. A hiper alagút kék
köde ideiglenesen megváltoztatta páncélja színét.
Amikor meglátta a kapitányt, az Ököl tisztelgésképpen a
mellvértjére csapott kesztyűs kezével. A másik kezében lévő
fegyverrel közben pásztázó mozdulatokat tett, az egyik pillanatban
az elda őrpáncélt viselő alakra, majd a két pisztollyal
felfegyverkezett zömikre mutatott, azután ismét az idegen nő felé
fordult. Dorn nevére! Mi folyhat itt?
Az űrgárdista a parancscsatornán gyorsan jelentést tett
kapitányának a helyzetéről.
– Uram, a felderítőútra induló Wagner őrmester maga mellé rendelt
minket. Behatoltunk a város egyik épületébe, ahol ezekhez hasonló
alagutakat találtunk. Nagy volt a köd, sok az elágazás. Elszakadtam
a többiektől, azután... egyszer csak ide kerültem. Bocsánatodat
kérem, uram. Bocsánatot kérek a káptalanunktól is!
– Erre semmi szükség, Stockman testvér – mondta Lex. – Értékes
információt közöltél. Pihenj! Ez a négy ember nem jelent ránk
v e s z é l y t .
Stockman tiszteletteljes figyelemmel nézett a kapitányára. Lex
„pihenj” vezényszava azt jelentette, hogy lazíthat testtartásán, de
nem könnyíthet a felszerelésén, és továbbra is figyelnie kell. Kicsit
furcsának találta, hogy a kapitány felnyitotta a sisakját, hiszen
éppen ő volt az, aki a csata megkezdése előtt közölte az Öklökkel,
hogy amíg nem jutnak vissza a csapatszállítójukra, senki sem
szabadulhat meg az arclemezétől. Stockman azt is tudta, hogy
jelentését a kapitány nyaka mellé szerelt hangszórókon keresztül a
négy ismeretlen is hallhatta.
A lidérccsont padlón egy aszott kis test hevert. Halott volt, nemrég
lőtték le. Stockman úgy látta, suriken korongok végeztek vele.
Suriken pisztoly pedig csak az elda nőnél volt... Egy ember fekszik a
padlón, akit egy elda gyilkolt meg!
Stockman a legszívesebben azonnal megölte volna a szukát, de
erőt vett magán, és teljesítette a parancsot. Nem mozdult.
– Ez a négy ember a Birodalom ügynöke, Stockman testvér. A nő is
ember, álcaként öltötte magára az idegenek alakját. A kapitány
nyitott vizora...
– Tisztelettel kérdem, uram: más küldetésben járnak, mint mi?
– Igen.
– Tisztelettel kérdem, uram: ők is az eldák egyik hiperalagútján
átjöttek ide?
Ha igen, akkor mi szükség volt arra, hogy feláldozzák a
csatahajókat és a Kobrákat? Az elterelő hadműveletet azért
indították meg, hogy az Öklök le tudjanak szállni az elda telepre.
Mire volt jó ez a színjáték, ha a Birodalomnak már birtokában volt az
a hiper alagutakra vonatkozó információ, amelynek ismeretében
lopva bejuthattak volna ide?
Lehet, hogy az Öklök bevetése, az, hogy megjelenésükkel zavart
kellett kelteniük a telepen, ugyanolyan elterelő hadművelet volt, mint
a csatahajók és a Kobrák támadása? Lehet, hogy álcaként
használták őket, és csupán arra voltak jók, hogy leplezzék azt az
akciót, amelyet ez a szakállas férfi, ez az alakváltásra képes nő, ez
a navigátor és ez a zömik hajtott végre? Lehet, hogy a Firenze
inkvizítor által vezényelt támadás – amely során oly sok Ököl
vesztette életét – meg a heves űrcsata, a sok tízezer ember
feláldozása csak csali volt, amire az eldáknak rá kellett harapniuk?
Vajon d'Arquebus kapitány egész idő alatt tisztában volt ezzel?
Stockman udvarias kérdésekkel elárulta, mi jár a fejében.
– Logikusan gondolkozol, Stockman – válaszolt Lex, aki kitalálta,
milyen megállapításra jutott az űrgárdista. – Jól következtetsz, de
őrizd meg a hited!
A titkos inkvizítor kitalálhatta, hogy a kapitány mire céloz.
– Egy pszipajzzsal ellátott hajón érkeztünk, kapitány, nem pedig a
Hiperhálón keresztül – mondta. – Tudomásom szerint az eldákon
kívül senki sem ismeri a hiperalagutak titkát.
– Wagner őrmester és az emberei ezek szerint most valahol a
Hiperhálóban tévelyegnek – állapította meg Lex.
– Ezt nem tudom, uram – felelte Stockman.
– Meg kell próbálnom meghatározni a helyzetüket. Stockman, a
parancsnokságot ideiglenesen Kempka könyvtárosra ruháztam.
Maradj itt, és ha lehet, védd meg ezt a helyet. Próbáld
megakadályozni, hogy az ellenség elmeneküljön. Valószínűleg ezen
a három alagúton akarják majd végrehajtani a telep evakuálását. Ha
nagy lesz a túlerő, és nem bírod tartani magad, vonulj vissza. Úgy
menj el, ahogy idejöttél. Ne add meg magad. Ne ölesd meg magad
feleslegesen. Közöld a könyvtárossal, mit döntöttem. Sürget az
idő...
A kapitány tehát csatlakozni kívánt Jaq csapatához. El akarta
kísérni őket!
A magányos Ökölnek elég jó esélyei voltak arra, hogy megvédje a
termet a menekülni próbáló eldáktól. Az alagutat viszonylag
könnyen tűz alatt lehetett tartani. Az sem baj, ha a lövedékek nem
találnak rögtön célba: a falakról lepattanva halálos sebeket
okozhatnak. Stockmannak természetesen a hátát is védenie kellett,
mert elképzelhető volt, hogy az ellenség a Hiperhálón keresztül
mögé kerül. Persze még az is előfordulhatott, hogy Wagner
őrmester meg a szakasza egyszer csak előbukkan valamelyik
a l a g ú t b ó l .
Lehet, hogy a szakasznyi Ököl eltévedt a Hiperháló labirintusában?
Egy kapitány felelősséggel tartozik az embereiért. Lexnek meg
kellett keresnie az űrgárdistákat – legalábbis kötelessége volt
megpróbálni a dolgot. Ha esetleg menet közben eltéved... Nos, ez
nem minősülne dezertálásnak. Az pedig részletkérdés, hogy az
inkvizítor és társai véletlenül éppen ugyanabba az alagútba lépnek
be, mint ő.
Jaq elővette a mutánsbőrbe csomagolt kártyapaklit, és kiemelte a
Harlekin-lapot. Cornellan arca most viszonylag tisztán látszott.
Ruhája egyfolytában változtatta színét és mintázatát. Jókedvet
sugárzott magából.
A kártya balra mozdult.
A kapitány figyelmesen megvizsgálta a csuklójára erősített
műszerek egyikét. Talán nem akarta, hogy egy Tarot-lap szabja
meg azt, merre induljon – talán valamilyen méréssel akarta
meghatározni, hol lehetnek elveszett harcosai. Végül megvonta a
vállát (a terminátor páncél utánozta a mozdulatot), és imádkozni
k e z d e t t .
Jaq is elmormolt egy fohászt, és a zsebébe dugta a paklit.
Abban a pillanatban, amikor beléptek a bal oldali alagútba,
meghallották, hogy Stockman tüzet nyitott valamire. Az eldák tehát
máris felbukkantak... A kéken örvénylő köd eltompította a
robbanótöltetek RAAARK-ját.
Bármi is történt Stockmannal, bármi zajlott az alagutak termében,
Jaqot és társait egy világ választotta el az eseményektől. Maguk
mögött hagyták a valóságot, amit addig ismertek, és beléptek egy
másikba.
Elképesztően zavaró és nehéz feladat követni egy spektrális
ösvényt, úgy végighaladni rajta, hogy az ember tudja, talán csak
egy egészen vékony energiahártya választja el a hiperűrtől és a
benne tomboló, vergődő és vonagló démonoktól!
Vagy lehet, hogy a hiperháló energiafalai éppoly erősek és
kemények, akár az adamantium?
Azul Petrovnak, az elda tudomány nagy tisztelőjének erről is
megvolt a maga véleménye, amelyet útközben megosztott a
többiekkel. Talán azért lett szokatlanul szószátyár, mert ideges volt,
de lehet, hogy csak örült, mert végre kielégíthette a kíváncsiságát.
Vagy talán így akart megfeledkezni a kínról, amit az asztropata
halála okozott neki?
A Hiperháló bizonyos régiói talán folyamatos változáson mentek
keresztül. Lehet, hogy a vastag falak megvékonyodtak, és annyira
elgyengültek, hogy a Káosz könnyedén áttörhetett rajtuk.
Lehetséges, hogy a Hiperhálót a réges-rég halott elda mágusok
hozták létre? Vagy tőlük függetlenül létezett, és ők csupán
felfedezték? Az első magyarázat tűnt valószínűbbnek. Talán tényleg
a mágusok építették az átjárókat, amelyek létrehozásuk után
spontán módon növekedni kezdtek, megteremtve saját
elágazásaikat. A teljes Hiperhálót egyetlen élő elda sem ismerte.
Ezek a falak, ezek az alagutak olyan immatériumból készültek,
amely hasonló volt ahhoz a lidérccsonthoz, amit az elda pszi
mérnökök a telepeik és mestervilágaik megépítéséhez használtak.
Talán éppen olyan autonóm volt, mint azok a kísérteties csontok,
azok az önmaguknak parancsoló bordák...
Ez lenne a fénylő ösvény? Nem, ez inkább a rejtélyek labirintusa,
amelyben a Harlekinek mozogtak. Legalábbis azok a Harlekinek,
akik ismerték az itt érvényes rejtélyes törvényeket, akik befolyást
gyakorolhattak a járatokra.
Petrovnak be nem állt a szája. De vajon mennyit tudhat valójában?
Ey'Lindi beszélte az eldák nyelvét, magára öltötte az alakjukat, de
esszenciájuk ismeretlen maradt számára. Az idegen nyelvek
ismerete általában lehetővé teszi, hogy az ember betekintést
nyerjen egy másfajta világszemléletbe. Persze ez a megállapítás
csak akkor igaz, ha az ember felfogja a szavakban, a
kifejezésekben elrejtett titkokat, megérti valódi jelentésüket. Ha ez
nem sikerül, az idegen nyelv hangsorai zajok csupán.
Vajon Jaq és Ey'Lindi mit tudott meg az eldákról és a Harlekinekről
a rövid idő alatt, amíg a telepükön tartózkodtak? A semminél alig
valamivel többet. Mit tudtak meg az éppen lezajló szertartásról és
az idegenek védencéről, Zephro Cornellanról? Csak néhány
információmorzsával egészíthették ki a Zhordtól hallottakat. Eddig a
zömik volt számukra a tudás forrása.
Ha igaz, amit elmondott. Vagy ha legalább félig igaz.
Létezik egyáltalán az univerzumban abszolút és
megkérdőjelezhetetlen igazság?
Talán a Császár halhatatlansága és tökéletes bölcsessége ilyen?
Nem! Vagy az, hogy a Káosz betörni készül az univerzumba, és a
mohó démonok már itt lihegnek a kapuk előtt? Igen... Ezí nem
lehetett letagadni. Ha az ember az igazságban hisz, és az egyetlen
szilárd igazság a Káosszal van összefüggésben, akkor... Talán a
Káoszban kellene hinni? Talán azok választották a helyes utat, akik
hagyták, hogy a Káosz megkaparintsa a lelküket?
Csak a Káosz látszott szilárdnak és megingathatatlannak, minden
más meghökkentően relatívnak tűnt. Ámításnak. Üres fecsegésnek.
Csalásnak, amelynek a brutálisan hithű zelóták a szószólói.
– Megsebesültél – mondta a kapitány Jaqnak.
– A bordám. Semmiség. Lényegtelen. Pszichikai módszerekkel
képes vagyok elűzni a fájdalmat. Legalábbis a javát.
– Sajnálom, hogy rád lőttem. Habár így legalább kiderült, hogy
őszinte vagy.
– Huh! – mondta Zhord. – Még egy pár lövés, és Jaq felállhat az
igazmondás piedesztáljára.

Jaq az egyik kezében a Harlekin-lapot, a másikban a Császár
Kegyelmét tartotta. Ha valamelyik keze üres, gondolkodás nélkül
szájon vágja a csúfolódó zömiket.
– Ne haragudj meg a társamra, kapitány – mondta. – A zömikek
már csak ilyenek. Otrombák és szókimondók. Az elméjük se valami
é l e s .
– Igen, tompák, mint a kopott ceruzahegy.
Az űrgárdista talán tréfálkozni próbál? Nem, inkább zavarban van.
Meglehetősen furcsa helyzetbe került, rosszul érezheti magát.
Elszakadt a társaitól, el a káptalanjától. Egyedül maradt...
– Hívj egyszerűen Lexandrónak, ha megkérhetlek. Nem is, inkább
Lexnek. Így egyszerűbb és gyorsabb.
Könnyen kerülhettek olyan helyzetbe, amelyben sokat jelent a
g y o r s a s á g .
Lehet, hogy Lex kapitány valamilyen szempontból az expedíció
vezérének tartotta magát? Hogyan juthat eszébe ilyesmi, amikor
semmit sem tud Jaq céljairól? Azzal, hogy megengedte új társainak,
hogy „Lex”-nek szólítsák, bizonyos értelemben lemondott erről a
státusról... De ki tudhatta, milyen gondolatok kavarognak a
szokatlanul intelligens űrgárdista fejében, aki egyik pisztolyát a
kezében tartva, lézervetőjét pedig a combvértjén lévő tokban
hagyva haladt az inkvizítor mellett?
Petrov egy lézerpisztoly markolatát szorongatta, Zhord a Császár
Békéjét dédelgette. Ey'Lindi elda páncélján ott himbálózott Jaq
energiapálcája. Egyik kezében suriken-, a másikban tűpisztolyt
t a r t o t t .
A ködös-homályos alagút többször elágazott.
A köd időnként úgy vált két homályfolttá, úgy osztódott ketté, mintha
élő, amőbaszerű lény lenne. Az is előfordult, hogy két alagútág
eggyé olvadt. A kereszteződésekben erős szagokat lehetett érezni:
fahéj- és ámbraillatot, forró olaj és fertőtlenítőszer bűzét. Mindegyik
folyosónak más illata, más bűze volt, de ezeket mindig csak a járat
elején lehetett érezni – néhány lépés megtétele után az orr
hozzászokott. Talán ezek a szagnyomok is segítették a
Hiperhálóban való tájékozódást.
Jaq kétszer is felfedezett néhány pszichikai objektumot, amelyek
úgy festettek, mintha tiltást kifejező elda rúnák lennének.
Egyszer csak egy ködös, végtelennek tűnő térben találták magukat.
A hely valószínűleg a Hiperháló egyik főbb alagútjának részét
képezte, olyan járat lehetett, amelyben akár a vitorlás lidérchajók is
elfértek volna.

Az egyik alagút hajszálérre emlékeztetett, amely mellett a
hártyafalon túl egy sokkal vastagabb artéria futott. Tartani kellett
attól, hogy ha egy csillaghajó halad el a szomszédos széles
járatban, mozgásával megkeveri a kék ködöt, és maga után
szippantja a gyalogos vándorokat. Ha belekerülnek egy ilyen
örvénybe, talán nagyon sokáig sodródnak a Hiperhálóban, míg
végül bezuhannak az űr valamelyik szektorába, ahol a légüres
térben szétreped a tüdejük és szétrobban a szemgolyójuk.
Szerencsére hamar elérkeztek egy újabb kereszteződéshez, így
eltávolodhattak a veszélyesnek tűnő hipersztrádától.
Persze az is lehet, hogy feleslegesen féltek, mert még véletlenül
sem találkozhattak volna össze egy nagyobb hajóval. Ki ismerhette
a Hiperháló alagútjainak belsejében érvényes törvényeket?
Jaq egy-egy röpke pillanatra lelkek jelenlétét érezte maga körül.
Mintha szellemek haladtak volna a közelükben. Az első néhány
alkalommal megrémült – attól tartott, hogy száguldó démonok
auráját érzékeli.
Petrov fogalmazta meg a kérdést, amely mindannyiuk fejében ott
k e r i n g e t t .
– Lehet, hogy rajtunk kívül senki sem tartózkodik a Hiperhálóban?
A navigátor elgondolkozott ezen, és érdekes elmélettel állt elő.
Lehetséges, mondta, hogy a különböző időkben útnak induló hiper
vándorok különböző dimenziókban léteznek, és hiába vannak a
térnek ugyanazon a pontján, más idősíkban mozognak. (Ha
egyáltalán térnek lehet nevezni azt, ami a Hiperháló belsejében
van.) Ha ez igaz, akadálytalanul keresztülhaladhatnak más
utasokon, semmit sem fognak megérezni a dologból. Lehet, hogy
ugyanott vannak, ahol más hipervándorok, csak éppen egy perccel
– vagy akár egy teljes órával – korábban, esetleg később foglalják el
azt a bizonyos helyet.
Petrov elmélete kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Fennix
mondott a „felsőbbrendű valóságról”, amelyben a múlt, a jelen és a
jövő telepatikus üzenetei egyszerre, ugyanabban az időben
léteznek. (A navigátor persze a helyzetnek megfelelően kissé
átalakította az elképzelést.) A Hiperháló kvázi organizmusának
belsején keresztülhaladó testek talán egy bizonyos metaídőben
bukkannak fel, amelyben a jelen abszolút értelemben nem létezik. A
dolgot leginkább a fényhez lehet hasonlítani, amit egy bizonyos
lencse különböző összetevőire bont...
Igen, a színek! Az ő szemük végig kéknek látta a ködöt.
Abban sem lehettek biztosak, hogy az utazás valóban annyi ideig
tart, amennyit ők érzékelnek. Lex kronométere szerint egy óra telt
csak el az indulásuk óta. Később ugyanez a szerkezet azt mutatta,
hogy már egy teljes hónapja vannak úton. Még később kiderült,
hogy csupán két perce. Az idő úgy összezavarodott, mintha a
Káosz irányítaná a múlását. A kék köd valószínűleg valami
hallucinogén anyag volt, amely nemcsak az organikus elmékre, de a
mechanikus szerkezetekre is kifejtette hatását. Jaq és társai
mindenesetre úgy érezték, csak néhány perc telt el azóta, hogy
magára hagyták Stockmant. Vagy lehet, hogy rosszul emlékeztek?
Lehet, hogy menet közben oly sokszor felidézték azt az utolsó
pillanatot, amit még a szilárd időben éltek át, hogy az emlék az
agyukban valósággá változott?
Az Iszonyat Szemében lévő káoszvilágokon az idő állítólag
elvesztette jelentését. Azokon a bolygókon még léteznek olyan
áruló űrgárdisták, akik Hóruszt szolgálták, és azóta is örökkévaló
démoni időtlenségben élnek...
A Hiperháló mintha a fénylő ellenpárja lett volna annak a sötét
végzetnek. Lehet, hogy az ősi eldák éppen azzal idézték elő fajuk
katasztrófáját, hogy megépítették ezeket az alagutakat? Belevéstek
a hipertérbe egy hatalmas és bonyolult, erőteljes rúnát, az erő jelét,
amely sokágú folyosóvá alakult. A Káosz pusztító erői válaszképpen
önmagukból létrehozták a rúna torz tükörképét, mintegy
körbefolytak az eldák építményét, amelyen aztán átjutottak a
materiális világba.
Talán még az eldák sem értik teljes egészében a Hiperháló
működését. Talán azt sem tudták, mit építenek meg, az alagutak
létrehozásával milyen átjárókat képeznek a valós és a valótlan
világegyetemek között.
A Hiperháló azután továbbfejlesztette önmagát, és most már nem a
kapu, nem az átjáró, hanem inkább a védőfal szerepét tölti be,
amely távol tartja a Káoszt a kozmosztól. Talán ehhez az egészhez
köze van az eldák Kacagó Istenének – annak az istenségnek,
akinek oltárszolgáit Harlekineknek nevezik...
Egy perc.
Egy óra.
Egy örökkévalóság.
Egyetlen másodperc.
Mennyi ideje lehetnek a Hiperhálóban?
Az eldák életritmusa sokkal gyorsabb, mint az embereké.
Reakcióidejük rövidebb, félelmetes sebességgel mozognak. Talán
ők másként élik át a Hiperhálón belüli időtorzulást, mint a hozzájuk
képest csigalassú emberek.
A Harlekin-kártya előre-, egyre csak előrehúzta Jaqot – egészen
addig, míg a kék köd hirtelen megritkult...
Egy lidérccsont falakból létrehozott hatalmas, komor kupola... A
zeniten sötét éjtó terpeszkedett. A falak tövéből felemelkedő erős
fénysugár – egy reflektor pászmája vagy valami erőtér lehetett –
megmutatta az űr egy szeletét.
A gyásztó felszínén vöröses gázoszlopok virítottak és nyúltak ki
elrákosodott izomszálakként. Az oszlopok kavargó felületét
égővörös, vérvörös, halványpiros és sárgásvörös árnyalatú pöttyök
borították. Az émelyítő fátylak belsejében napok pislákoltak,
körülöttük gázlidércek kavarogtak, ocsmány, torz formák.
Az Iszonyat Szeme. Az első kapu, amin keresztül a Káosz
átözönlött a valóságba. A hely, ahol a hányingert keltő fényt sugárzó
izzó kemencék körül egy természetellenes geometria törvényei
szerint létrejött, a hipertéren átjuttatott világok keringtek.
Újra megpillantani a Szemet, ismét ilyen közel (legalábbis kozmikus
lépték szerint közel) jutni hozzá... Jaq gyomra felfordult, amikor
rájött, hova kerültek.
A megfertőzött terület valóban nagyobb, mint száz évvel korábban?
Vagy csak terjedelmesebbnek látszik?
– Ó, szent őseim! – motyogta Zhord.
Azul Petrov hányni kezdett, azután megtörölte a száját. Szétnézett,
és... a távolban megpillantotta a ragyogó sugarat, az Astronomicant,
a Császár jelzőfényét. Lex undorodva vette szemügyre az eléje
táruló látványt.
– Ez a Szem, igaz? Milyen messzire jutottunk!...
Messze... Távol voltak a Sztálindrómtól, távol a Földtől – de közel a
galaxis pereméhez, és közel a Káosz űrgárdistáinak fészkéhez,
meg azoknak a démonoknak és szörnyeknek a lakhelyéhez,
amelyek szétterjesztették a kozmoszban a valóságot és a
józanságot elpusztító kórságot.
– Most szólj hozzá! – nézett Zhord a navigátorra. – Hát nem
egyszerűbb a Hiperhálón keresztül utazni, mint napokon, heteken át
manőverezgetni egy hajót a hipertérben?
– De igen – mormolta Petrov. – Egyszerűbb. De nem jobb. A
Hiperhálónak nagyon sok köze van az immatériumhoz. Veszélyes
benne mászkálni. És túlságosan könnyű.
Huh! Ezt most csak azért mondod, mert félted a munkádat!
– Azul úgy érti – magyarázta az inkvizítor Zhordnak –, hogy a
Hiperhálóban való utazás túlságosan... elegáns. Olyan ez az egész,
mint maguk az eldák. Valahogy sugárzik belőle az önhittség és az
arrogancia. Engem zavar.
– Nem elég fájdalmas – mormolta Lex. – Nem eléggé embert
próbáló. A folyamatos próbatételek sorozata és az állandó önuralom
az, ami segít nekünk a túlélésben.
Petrov helyeslően bólintott.
– Az eldák, úgy hallottam, már éppen elég jól tudják, mi a tragédia.
Ismerik a fájdalmat is. Valami öngerjesztő őrülettel harcolnak, de a
népük valamikor... valamikor régen tényleg elegáns lehetett. Biztos
imádták a luxust meg a hasonlókat.
Szerintem a Hiperháló ezt a végletekig megkönnyített életet
szimbolizálja. Tudtátok, hogy a Maszk-harcosok is ezt használják?
Még a csapataikat is ebben mozgatják. Még belegondolni is
szörnyű, mi történne akkor, ha a Harlekinek a Hiperhálón keresztül
rárontanának a Birodalomra...
A legutolsó mondat hallatán Lex dühödten felmordult. Zhord a
lepusztult tájra mutatott.
– Hát azt mindenesetre nem lehet elmondani, hogy mindenütt
büszkén, elegánsan és luxusban élnek...
– Ez egy mestervilág, igaz? – kérdezte Lex. – Egy valódi
mestervilág. Sohasem hittem volna, hogy a saját szememmel látni
fogok egy ilyet.
Nagyon kevés olyan ember élt a Birodalomban, akinek része
lehetett ebben az élményben, de a különböző történetekből,
valamint az olyan mesékből, amilyeneket Petrov is terjesztett,
mindenki tudott a létezésükről.
– Ez bizonyára az Ulthwé – mondta a navigátor. – Annak kell lennie,
hiszen egészen közel van az Iszonyat Szeméhez. Még mindig nem
szakították el teljesen az élettől.
Az Ulthwé kitartása legendás volt. A Káosz űrgárdistái feldúlták, de
elpusztítani nem bírták.
Ey'Lindi előremutatott. Lex felszisszent.
A növényekkel benőtt, gazos romok, a lidérccsont építmény bordái
között egy széthasadt páncéltest hevert. Lex egész eddigi életében
abban reménykedett, hogy ilyet sohasem fog látni.
Óvatosan elindultak a törmelékhalmok között. A páncélt szarvak,
fémmel befuttatott démonfejek, hitgyalázó jelvények díszítették. A
nyakában gyöngysort viselt. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a
„gyöngyök” valójában zsinórra fűzött, gyantába foglalt embriók.
A páncélról valami letépte az arclemezt. A sisak belsejében heverő
koponyára pici pókok szőttek foszforeszkáló hálókat. Az alsó
állkapocs lefittyedt, a fogak helyén hegyes acélpengék meredeztek.
Lex lenyúlt. Talán meg akarta érinteni a fogsort, de meggondolta
magát, és visszarántotta kesztyűs kezét. A hálórétegen látszó apró
dudorok elárulták, hogy a koponya felülete nem sima. A homlokán
szarvak nőhettek, csonttarajok a fejtetőn. A pókok hálója eltakarta a
groteszk deformitásokat, erodálta a Káosz jeleit.
A félig lerombolt csontboltozat (ennek belsejébe érkeztek meg az
utazók, ennek pereme mellett fedezték fel az égen az ocsmány
Szemet) mögött a távolban egy fényesebb kupola állt. A körülötte
lévő hatalmas fák és a smaragdzöld növénytakaró fölé kecses
tornyok magasodtak. Kicsit távolabb egy karcsú piramis emelkedett.
Jaq úgy látta, a mestervilág állapota semmivel sem rosszabb, mint
azé a sok száz, sok ezer bolygóé, amelyeket az emberek
megfertőztek, tönkretettek, megmérgeztek, amelyektől elrabolták
kincseit. Az eldák valószínűleg a közelében lebegő fórtelem, az
Iszonyat Szeme miatt hagyták el ezt a világot. Számukra
lakhatatlanná vált, ám az emberek könnyedén és hamar képesek
lettek volna benépesíteni, „belakni” a háború sebeitől nyögő
U l t h w é t .
Jaq felsóhajtott. Nehezen tudta volna eldönteni, hogy a tüdejébe
szúró törött borda vagy inkább a látvány okoz neki nagyobb
f á j d a l m a t .
Zhord belevizelt a káoszűrgárdista sisakjába. A pókhálók halkan
sisteregve, nedves csomókká válva tapadtak a fémfogú állkapocs
fölötti torz koponyára.
Zhord az egyik zsebéből előhalászott egy marcipánrudat, és
majszolni kezdte.
Lex az arca elé húzta vizorát, és megjelenítette a műszerek által
érzékelt adatsorokat, megvizsgálta páncélja állapotát.
– Azt hiszem, a hulladéktároló egységem nem működik tökéletesen
– mondta, miután felnyitotta a sisakját. Magában imádkozni kezdett
Rogal Dornhoz.
Zhord oldalra hajtotta a fejét.
– Ez azt jelenti, hogy a fémlábaid nemsokára tele lesznek a saját
t r á g y á d d a l ?
Lex előrecsapott fémkesztyűs kezével, de még időben megállította
az öklét, nem változtatta folyékonnyá a zömik arcát.
– A saját hulladékomat két teljes napon keresztül fel tudom
dolgozni, zömik! Ez egy régi típusú, megfelelően karbantartott
páncél. Volt néhány kisebb hibája, de ezeket nemrég kijavították. –
Valószínűleg az ágyékvértjét is kicserélték, mert a damaszkolt
ezüstlemezen tisztán látszott a rávésett rajz, a terminátor páncélos,
villámvetős alak.
– A mellvért mintha egy kicsit karcos lenne – mondta Zhord. Vajon
azért kötözködött, hogy próbára tegye az űrgárdista
t ű r ő k é p e s s é g é t ?
A Lex mellét díszítő széttárt szárnyú sason valóban fel lehetett
fedezni egy-két oda nem illő mélyedést.
– Ezeket egy elda sátánszuka rajzolta rám az energiakardjával. –
Az űrgárdista szinte bocsánatkérően nézett Ey'Lindire. – Már
haldoklott. A legutolsó bevetésünkön történt. Azóta nem tértünk
vissza a kolostor erődünkbe, mert csatlakoznunk kellett Baal
Firenzéhez. – Lex az inkvizítorra pillantott. – Azt hiszem, szükséged
lenne egy orvosi kivizsgálásra. Nem vagyok medikus, de van némi
gyakorlatom a sebek ellátásában. Egy űrgárdistának a teste a
temploma, ezért hitbeli kötelessége tudni, hogyan lehet kijavítani az
apróbb hibákat. Nagyon szívesen segítek. – Ismét Ey'Lindire nézett.
– Persze ha ez az orgyilkos-kurtizán hölgy ugyanolyan jól ért az
anatómiához, mint a gyilkoláshoz... vagy az örömszerzéshez... Ha
inkább azt szeretnéd, hogy ő lásson el, ám legyen.
Lex titokban arra vágyott, hogy lássa, amint Ey'Lindi intim módon
megérint egy férfitestet.
Ey'Lindi bólintott.
– Bocsáss meg, Jaq, hogy eddig nem jutott eszembe a dolog. Az én
számomra nem sokat jelent a fájdalom.
– Hát ez meg hogy lehet? – morfondírozott Lex. Hogyan lehet az,
hogy Ey'Lindit nem érdekli a fájdalom, a gyönyört okozó érzések
legfontosabbika? Hirtelen újra idegennek érezte őt.
– Kivéve persze a mentális fájdalmat – tette hozzá Ey'Lindi.
– Ami a mentális fájdalom keletkezési helyét illeti – mondta Zhord –,
azt bizonyára kiszedték belőled, amikor szétvagdostak, majd újra
ö s s z e r a k t a k .
– Azért viselkedsz így, mert nem érzed jól magad egy elda világon,
kispajtás? – kérdezte Ey'Lindi. – Viszolyogsz tőlük, igaz? Pedig a
Harlekin-emberre úgy tekintesz, akár egy hősre.
Ey'Lindi közelebb lépett Jaqhoz. Az inkvizítor a zömik kezébe
nyomta a Császár Kegyelmét.
– Huh! Most bíztok bennem, vagy nem bíztok? – Zhord a
markolatánál fogta meg a fegyvert.
Jaq hagyta, hogy Ey'Lindi azt tegyen vele, amit akar.
Az inkvizítorról lekerült a szakadt köpeny. Ey'Lindi az ujjai hegyével
végigsimított a páncélon. A feszesen összefont termoplasztik szálak
gyíkbőrre emlékeztetően érdes felületet alkottak. Ey'Lindi ezután
óvatosan megérintette Jaq mellkasát. A férfi felnyögött. Ey'Lindi
lágyan, de határozottan masszírozni kezdte, és közben
Callidus-zsoltárokat mormolt.
Lex kesztyűjén úgy feszültek meg az ujjak, mintha tűzhangyák
csíptek volna a páncél alatt rejtőző testbe.
Zhord még mindig nem hagyott fel azzal a szándékával, hogy
kikészíti a robusztus lovagot.
– Huh, én már ezelőtt is lógtam űrgárdisták közelében... de még
sosem láttam, mi van az ágyékpáncéljuk alatt. Sosem volt alkalmam
arra, hogy együtt zuhanyozzam Birodalmunk legkiválóbb
harcosaival. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de...nagyon
érdekelne, hogy a testednek azt a részét is átalakították, amit a
legbecsesebbnek szoktak nevezni? Az ágyékod körüli részre
g o n d o l o k .
Lex figyelmét túlságosan lekötötte az, ahogy Ey'Lindi masszírozta
az inkvizítort. Válaszra sem méltatta a zömiket.
– Mert tudod, olyan sokat hallani arról, hogy titeket génátörökítéssel
szaporítanak – mondta Zhord.
– Ezek szent dolgok! – mordult fel Lex. – A szaporító génjeink a
progenoid mirigyeinkben vannak. – A mellére, azután a nyakára
csapott. – Itt meg itt.
– Ó, ezek szerint egy egész kupacnyi extra szervet belétek ültettek?
Kíváncsi lennék, hogy az eredeti szaporítószerveidet meghagyták-e.
Vagy esetleg kivágták belőled, hogy hely legyen az újaknak?
– Ölj meg egy űrgárdistát, és megtudod! – csattant fel Lex. Hogy
meri ez a törpe megzavarni, amikor Ey'Lindi kezére és az egyre
intimebbnek tűnő masszírozásra akar koncentrálni? – A progenoid
mirigyeink pontosan olyan ivarsejteket termelnek, mint az eredeti
szaporítószerveink. Kielégítettem a kíváncsiságodat, zömik féreg?
– Tulajdonképpen csak arra voltam kíváncsi, hogy hajlandó vagy-e
beszélni ezekről a dolgokról. Hogy mennyire vagy tisztában azzal,
mi van a testedben. Meg arra, hogy a feltuningolt tested által termelt
emberfeletti hormonjaidnak van-e...
bocsánat a kifejezésért... van-e kivezető nyílásuk.

Ey'Lindi közben meglazította Jaq hálópáncélját, és megkereste az
élénk lila foltot, a legutolsó sebet.
– Mik azok a jelek? – kérdezte Lex az inkvizítor felsőtestén lévő
tetoválásokra mutatva.
– Azoknak a démonoknak a jelei, amelyeket Jaq eddig legyőzött.
Lex megremegett a látványtól. Ő a jobb lábszárát védő vérten
hordta az ilyen hadi dicsőségre emlékeztető emblémákat.
– Ide hallgass! – mondta az űrgárdista a zömiknek. – Mi, Öklök,
elfojtjuk magunkban az állati késztetéseket. A művészet
eszközeivel. A faragás számunkra mindennél fontosabb.
– Faragás? Ékköveket csiszolgattok? – kérdezte Azul Petrov
érdeklődve. – Ékkövek felületébe véstek bele mindenféle ábrákat?
– Nem kövekbe, csontokba – válaszolta Lex. – Csatában elesett
fivéreink kézcsontjaiból faragunk szobrokat.
Ey'Lindi befejezte Jaq simogatását, aztán Ráhúzta az inkvizítor
tetovált testére a pikkelyszerű hálópáncélt.
– A hálópáncél gyógyfűzőnek sem utolsó – mondta. – Az ilyen
zúzódások maguktól gyógyulnak. Majdnem úgy tudsz majd
mozogni, mintha semmi bajod sem lenne.
Jaq a vállára terítette köpenyét, azután Lexre és Zhordra nézett.
– Azt hiszem – mondta a zömiknek –, el kellene mondanod Lex
kapitánynak, amit nekünk bevallottal, amikor kihallgattunk. Úgy is
fogalmazhatnék, hogy nem ártana megvilágosítanod. Fedd fel előtte
a titkokat.
Zhord kihúzta magát.
– Ha ragaszkodsz hozzá... – mondta kelletlenül.
A kis fickó levette a fejéről a sapkáját – talán arra számított, hogy
gyökérkefére emlékeztető vörös haja miatt tekintélyesebb lesz a
megjelenése –, a fölé emelkedő páncélkoronás emberi fejre, Lex
csillogó szemébe, gyöngyszerű fogaira és a homlokán látszó
érdemsávokra nézett, majd beszélni kezdett.
– Arról van szó, hogy hőn szeretett Császárod, amikor még
használni tudta a lábait és az ágyéka körüli szerveit, nemzett pár
száz halhatatlan fiút, méghozzá úgy, hogy nem tudott a dologról.
Most sem igazán tud a fiairól, mert pszichikai módon képtelen
érzékelni őket, és...
Zhord befejezte a mondókáját. Lex átgondolta a zömiktől hallott
mesét. Úgy látta, Draco inkvizítor meglehetős szkepticizmussal
vette tudomásul az illuminátok és a Sensejek létezését.
Tehát létezik egy lovagrend, léteznek a Sensej Lovagok, akik a
hosszú-hosszú őrszolgálat után a végső kozmikus csatára
k é s z ü l ő d n e k . . .
Egy káptalan, amelynek tagjai minden tekintetben túltesznek az
űrgárdistákon, de talán még a Szürke Lovagokon is. Létezésük a
Birodalom legőrzöttebb titka...
Mégis kapcsolatba kerültek az eldákkal.
A lator „illuminátok” megpróbálták megvalósítani saját szörnyű
terveiket. Öszeesküvést szőttek. Latrok, akik megrontották az
inkvizítor okát...
Ó, ha most visszatérhetne a kolostorerődbe, és a szent relikviák, a
káptalan trófeái között mindent nyugodtan megbeszélhetne Kürt
K e m p k á v a l !
Lehet, hogy Lex hite alapjaiban megingott? Nem. Rogal Dorn fénye
még mindig beragyogta a lelkét. A jobb keze csontjaiba vésett
nevek erőt adtak neki. Úgy érezte, két halott testvérének minden
képessége beleköltözött. Lehajtotta sisakos fejét. A titok, a tudás,
aminek birtokába került... megviselte. Összezavarodott, de közben
ott motoszkált benne a gondolat, hogy az egészből semmi sem
i g a z .
Az univerzum olyan ragacsos anyagú mocsár, amely könnyen
magába szippantja az embert. Egy Ökölnek azonban szilárdéin kell
állnia. Talán az lenne a legjobb, ha egyes-egyedül megrohamozná
az eldák távolban csillogó városát, és lerombolná a kupolát, a
tornyokat, mindent. Talán ez az élete értelme. Talán soha többé
nem kínálkozik alkalom arra, hogy végrehajtson egy ilyen dicső
t e t t e t .
Az alkalom felkínálkozott, azután elillant...
A közeli romok mögül alakok bukkantak elő. Némelyik éjsötét volt,
ők arany-csillogású sisakot viseltek. Némelyiknek olyan fahéjszíne
volt a félhomályban, mint az űrgárdisták testéből kicsorduló,
meghökkentően hamar alvadó vérnek. Az egyik folyamatosan
változtatta a színét.
Az Ulthwé Temetőőrei voltak. Fekete lobogójukra szomorú tekintetű,
könnyeket ontó szemet festettek. Csillogó fegyverük csöve furcsán
öblös volt.
Mögöttük sátánszukák közeledtek. Sisakjukon félelmetes agancsok
meredeztek, kezükben lézerpisztolyokat és energiakardokat
s z o r o n g a t t a k . . .
És felbukkant egy Harlekin is.
A szukák mesterségesen felerősített sikolya szinte megbénította
Lexet. Az arca elé kellett volna húznia sisakja vizorát, hogy kívül
rekessze a rikoltozást, ám keze nem mozdult. Zhord elejtette a
fegyverét, és szőrös kezét a fülére szorította. Petrovnak
megroggyant a térde. Ey'Lindi felsikoltott, hogy a saját hangjával
elnyomja a szonikus támadás hullámait.
A Temetőőrök lőni kezdtek. Az öblös fegyverekből sűrű folyadék
csapott elő. Nem, nem is folyadék volt, hanem... háló! Hálók
repültek a betolakodók, a hanggal megbénított emberek és zömik
felé. Vibráló, elemi rostokból készült szálaik gyors rezgéseikkel
folyékonnyá változtatják a húst, a csontot, minden szerves anyagot,
amihez csak hozzáérnek.
A felhőszerű hálókötegek Lex, Jaq, Petrov és Zhord fölé értek.