szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Zömikek (IV. fejezet)

Negyedik fejezet
Zömikek

A triciklik utasai zömök, alacsony, emberszerű lények voltak.
Mindhárman bozontos vörös szakállt és biciklikormányra
emlékeztető bajuszt viseltek. Fejüket sildes sapka fedte, dzsekijük
vörös, overáljuk zöld, csizmájuk ormótlan és kampós orrú volt.
Derekukra övtáskát csatoltak. Fél kézzel kormányozták járművüket;
szabad kezükben mindhárman lézerpisztolyt szorongattak. A
hátukra széles pánttal jókora bárdot erősítettek.
Jaq megkönnyebbült. Zömikek. Nem démonok, csak zömikek.
A zömikeket nem lehet megrontani a perverz kéj iránti vággyal, őket
nem lehet becsábítani egyetlen romlott szibariták által alapított
szektába sem. No nem mintha nekik nem lettek volna meg a maguk
gyengéi, ám az örömet nem a testi vágyak kielégítésében keresték.
Ők nem vágytak szeretőkre, beérték annyival, hogy degeszre tömik
a hasukat, és addig vedelik a sört, míg böfögve lefordulnak a
s z é k r ő l .
A szexualitás sátáni módon kigúnyolt változata nem vonzotta őket.
Tisztelték annyira őseik emlékét, hogy ne szennyezzék be magukat
ilyesfajta élményekkel.
Zömikek... Valószínűleg bánya technikusok, akik azért ruccantak át
a Luxus Primerre, hogy eligyák kemény munkával megkeresett
pénzüket, vagy hogy triciklijük nyergébe pattanva a városon kívüli
sivatagban összemérjék gépeik erejét, saját ügyességüket.
A két oldalsó zömik sapkája alól vastag, vörös copf lógott ki,
vezetőjük azonban kopaszra nyíratta a fejét. A triciklik csikorogva
megálltak. A géppuskák csöve Jaqra és ébenfekete, atletikus
termetű társára mutatott.
– Főnök! – üvöltött fel a rövid hajú, zömök kis fickó. – Jaq! Te lennél
az? A zömik leugrott a jármű nyergéből.
– És Ey'Lindi! Ey'Lindi!... Ez... Csak nem?!
A zömikek külsőre többé-kevésbé egyformák voltak. Mindig hűek
maradtak vérükhöz és génrúnáikhoz, de ez a széles arc, ez a
szokásosnál is nagyobb orr, ez a véreres, mogyoróbarna szempár,
amely nem pislogott és nem is szikrázott, ezek csakis...
A tricikliről leugró zömik lekapta a sapkáját, és izgatottan gombócot
gyúrt belőle. A tarra borotvált koponyán arasznyinál is hosszabb
sebhely vöröslött. Egyszer száz évvel korábban – Jaq ismert egy
zömik mérnököt, akinek éppen ilyen heg volt a fején.
– Zhord!
Jaq és Ey'Lindi egyszerre mondta ki a kis fickó nevét. Zhord futva
elindult feléjük, azután hirtelen megtorpant.
– Huh! – kiáltotta. – Erre aztán tényleg nem számítottam! –
Megállás nélkül gyűrögette a sapkáját.
Így közelebbről már látszott, hogy Zhord nem teljesen kopasz. A
vörös sebhely mellett ugyan nem serkent ki a haj, de feje többi
részén borostához hasonló rövidke tüskék meredeztek. A jelek
szerint csak mostanában hagyta abba a rendszeres borotválkozást,
mert itt-ott fel lehetett fedezni rajta egy-két barnára száradt
vércsíkot, a korábbi fejsimítások félreismerhetetlen jeleit.
Valószínűleg a Caput Cityben kirobbant lázadás volt az oka annak,
hogy Zhord az elmúlt néhány napban elhanyagolta a külsejét.
Egy zömik számára megalázó, ha átölelik, és Jaq meg Ey'Lindi se
szívesen árulta volna el egy ilyen gesztussal az érzelmeit. Mind
tisztában voltak azzal, milyen abszurd látványt nyújtanának, ha
ö s s z e k a p a s z k o d n á n a k .
– Huh! – ismételte a kis fickó. Ez az egy szó éppúgy kifejezte,
mennyire örül a találkozásnak, mint egy mégoly hosszú litánia.
De hogyan került Zhord éppen ide? Talán a Császár szelleme
vezérelte erre a világra? Vagy esetleg valamelyik Tarot-fürkésztől
kért tanácsot? Az elképzelhetetlen, hogy ő maga nyúlt a
jóskártyához; egyedül sohasem tudta használni a birodalmi paklit,
de nem is nagyon akarta megpróbálni a dolgot. A legtöbbször még
arra sem volt hajlandó, hogy imádkozzon a hajtóműveknek.
Jaq saját idejében csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Zhord
elszakadt tőlük. Zhord feje fölött közben évtizedek múlhattak el,
attól függően, hogy hány idősűrítő intersztelláris utazáson vett részt.
A zömikek évszázadokig élnek; Zhord akkor még alig volt több
ötvennél. Attól eltekintve, hogy nem volt haja, és hogy az a sebhely
ott vöröslött a koponyáján, nagyjából úgy nézett ki, mint amikor
e l v e s z t e t t é k .
Vajon az ő szemszögéből nézve milyen hosszú idő telt el azóta?
– Mit keresel itt? – kérdezte Jaq.
– Huh, ez aztán az öröm!
A felugató fegyverek és a levegőt megrázó robbanások Jaqnak
eszébe juttatták, hogy itt, a Gyönyörök sétányán, aligha célszerű
folytatni a beszélgetést. A közelben az Istencsászár egyik kiégett,
félig romba dőlt szentélye állt.
– Menjünk be oda – mondta Jaq.
Az épület elegánsan domborodó kupolája félig leszakadt, a tetőn
tátongó lyuk – mintha egy koponyára ütött lék lett volna – alatt
törmelék halom magaslott. A falak megperzselődtek, a robbanások
lyukakat ütöttek rajtuk. Az aranyveretes kaput már csak egyetlen
sarokvas tartotta a helyén.

Jaq, ahogy belépett a szentélybe, iszonyatos haragra gerjedt. Az
Istencsászár oltár mozaikját vér- és ürülékfoltok szennyezték. A
hitbeli tisztaságot jelképező zászlókat leszaggatták, a szent
ereklyéket összetörték és szétszórták. Az oltárkép előtt egy
kibelezett prédikátor feküdt.
A halotton kívül senki sem volt a szentélyben. Zhord zömik társai a
kapu elé állították triciklijüket, géppuskájukat az út felé fordították.
– Huh, majdnem teljes három évembe tellett, mire eljutottam a
Marsra. Úgy hallottam, ott mindig akad munka az ügyes
technikusok számára. A belem is kidolgoztam, úgy meghajtott az a
fránya Adeptus Mechanicus. Tizenöt esztendőn át egy bűzös
gyárbolyban éltem... No, de a lényeg az, hogy legalább nem
lustultak el az ujjaim, nem felejtettem el semmit abból, amit tudtam.
Igaz, munka közben megállás nélkül gajdorásznom kellett azokat az
ostoba Utániakat, de most már mindegy... Amikor az előbb azt
mondtam, hogy kidolgoztam a belem, azt nem szó szerint értettem.
Ha valami bajom lett volna a munkától, a technopapok biztos
kiborgot csinálnak belőlem. Képzeljétek el, hogy néznék most ki, ha
a felső felem olyan kiber izéből lenne! Ó, szent őseim, még jó, hogy
ezt megúsztam!
Zhordból kéretlenül is ömlött a szó.
– Ezután kijutottam a csillagok közé. Az egyik Titán-légiót kiszolgáló
személyzet tagja lettem. Vagyis... tesztelőmérnök. Ezt most te, Jaq,
biztos az Istencsászár gondviselésének neveznéd. Mármint azt,
hogy ilyen jó helyem lett. De biztosíthatlak, ha egy hónapig
tesztelgetnéd azokat a fegyver hegyeket, megváltozna a
véleményed! – Zhord kuncogott egy sort, azután krákogott egyet, és
a padlóra köpött.
– Megköszönném, ha nem felejtenéd el, hogy ez még mindig a
Császárunk szentélye – jegyezte meg Jaq rosszallóan.
– Ó, bocsánat! Elnézést. – Zhord fürgén lehajolt, és dzsekije ujjával
feltörölte a padlót. – Az a baj, Jaq, hogy a tüdőmből még mostanra
se tisztult ki a marsi por.
– Pedig elég hosszú idő eltelt azóta, feltéve, hogy nem voltál
s z t á z i s b a n .
– Hát... abban tényleg nem voltam. A Titán-ügy után megfordultam
itt-ott. Egyik csillagtól a másikig mentem. Itt egy év, ott kettő. Volt,
ahol tovább maradtam. Mindenütt dolgoztam, de leginkább csak
azért, hogy teljen az idő. Tudod, Jaq, sejtettem én, hogy ha sikerül
meglépnetek a Földről, akkor visszamentek a jó öreg
Tormentmumra, és befeküsztök a sztázisba. Kéznél akartam lenni,
amikor újra elődugjátok a képeteket. Nagyon valószínűnek tűnt,
hogy ebben a régióban bukkantok fel újra, mert számítani lehetett
arra, hogy a lehető leghamarabb meg akarod tudni a... a tudod,
mivel kapcsolatos híreket. Azt éppen nem jelenthetnénk ki, hogy
felgyorsultak a dolgok. Egyedül a halál az, ami mindig gyors.
Vagyis... – Lenézett a padlón heverő kizsigerelt papra. –
...majdnem mindig.
Az évek áramlata mindig magával hozza a maga esemény
sodradékát. A hidraössze esküvés nemzedékeken, évszázadokon
keresztül titok volt. A Császár és Jaq Ordója nem kényszerült rá,
hogy gyorsan reagáljon.
– Aztán, úgy tíz éve, megnősültem. Egy gyönyörű zömik hölgyet
vettem el...
Gyönyörű! Mit jelent az, hogy gyönyörű? És meddig marad meg a
dolgok szépsége?
A szentély előtt húzódó sétány, maga a Luxus Primer, valamikor
gyönyörű lehetett. Mivé lett szépsége? Az utcát törmelékhalmok
csúfítják, a bolygón egy Káoszimádó szekta lázong. Vagy talán az a
gyönyörűség, amit Vitalij megtapasztalt a halála előtti
másodpercekben? Gyönyörű lehet egyáltalán egy zömök törpe
asszonyság, akinek a csípője legalább olyan széles, mint egy
öszvér háta? A szépség, a gyönyörűség és a gyönyör mindig
r e l a t í v .
Zhord kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Szegény Grizzy! Egy földrengés során halt meg. A fél gyár
ráomlott. Ástam és ástam, de... No, de most inkább ne erről
beszéljünk! Az élet megy tovább. A halál is megy tovább. Tudtam,
hogy egy nap majd előkerültök. Mármint te és ő. – A zömik a fekete
szintetikus bőrrel borított orgyilkos felé biccentett. – Mert tudod, Jaq,
nem az a legszörnyűbb, amikor az ember rádöbben saját
halandóságára. Az a legrosszabb, amikor egyedül marad. Mi ott a
hajón olyan... családfélét alkottunk. Fura szerzetek voltunk mind,
csodabogarak, de a közös cél összehozott minket. Aztán ott a
Császár palotájában elszakadtunk egymástól, de most... – Megint
megtörölte a szemét. – Most újra együtt vagyunk. Huh! Mondjátok
már, hol van Vitalij? A Tormentumon maradt?
Ey'Lindi halk hangját suttogássá tompította a torkába dugott filter.
– A Káosz egyik cafkája meghódította Vitalijt, és pár órával ezelőtt
végzett vele.
Káoszlény volt a dög, úgy nézett ki, mint Slishy. Elrabolta Vitalij
l e l k é t .
Jaq ingerült mozdulattal csendre intette Ey'Lindit – nem akarta,
hogy Zhord zömik kuzinjai tudomást szerezzenek az esetről –, de a
kis fickó így is éppen eleget hallott. Leült a földre, és a fejét rázva
nyöszörögni kezdett.
– Ó, szentséges őseim!
Jaq megvonta a vállát.
– Ami történt, megtörtént. Éppen te mondtad az előbb: az élet megy
tovább. Az időt nem lehet visszaforgatni. Amit nem sikerült
elmondanunk, az elmondatlan marad. Amit nem sikerült
megtennünk, azt már nem pótolhatjuk be. De... mindig van valami,
amit megcsinálhatunk. Valami, ami nem más, mint a bosszú, a
Császár nevében!
– Ami engem illet, nem igazán tudom, hogy állhatnék bosszút egy
földrengésen – motyogta Zhord. Felállt, és ökölbe szorította sonka
nagyságú kezét. – Vitalijt azonban megbosszulhatom!
– Ez igaz – bólintott Jaq komoran –, de vannak fontosabb dolgok is,
mint a bosszú.
Amikor ezt kimondta, nem arra gondolt, hogy a Luxus Primer
megtisztítása fontosabb, mint Vitalij Gugol megbosszulása.
– Huh, Gugol! – rikkantott a kis fickó. – Mennyire imádta a verseket
meg a romantikát! Jobban tette volna, ha nem foglalkozik annyit a
szerelemmel meg a vággyal, ha inkább végighallgatja a bátor zömik
hősökről szóló balladákat. Persze rajta ez se segített volna.
Érzelgős fickó volt, és...
– Azonkívül – vágott közben Ey'Lindi –, hogy megnősültél, mit
csináltál még?
– Hát az elmúlt pár évben különböző inkvizítorok mellett
dolgozgattam. Ne gondoljatok semmi különösre, némelyik azt sem
tudta, hogy a világon vagyok. A kíséretükhöz tartoztam, meg
hasonlók. A hajójuk legénységének tagja voltam. Abban
reménykedtem, hogy sikerül megtudnom valamit rólatok vagy arról
a... tudjátok, miről. Találkoztál valaha egy bizonyos Torq Serpilian
nevezetű inkvizítorral? – kérdezte Jaqtól.
– Tudomásom szerint nem – felelte Jaq. – Persze lehet, hogy
megfiatalították az illetőt, és ez már az új neve.
Zhord megrázta a fejét.
– Megfiatalítás? Az meg micsoda?
Lehet, hogy Zhord esze egy kicsit eltompult az évek során?
– Egyébként – folytatta Jaq – nem valószínű, hogy összefutottam
vele, hiszen azóta már egy teljes évszázad eltelt. Új inkvizítor lehet.
– A fenébe! Az időről teljesen megfeledkeztem. A valódi emberek
általában nem élnek olyan sokáig, mint a zömlkek.
Zhord talán felhúzta magát valamin? Tényleg bosszúsan csengett a
hangja? Jaq nem tudta eldönteni.
– Mi van ezzel a Serpiliannal? Mit tud rólam? – Jaq halkabbra fogta
a hangját.
– Tud a hidra-összeesküvésről?
Zhord szeme tágra nyílt, ártatlan arccal tiltakozni kezdett.
– Nem, semmit! Legalábbis nem tudok arról, hogy tudomása lenne
a... dologról. Tulajdonképpen nem is fontos az egész, csak ő volt az
az inkvizítor, aki mellett legutoljára dolgoztam.
– Ő jósolt neked a Tarotjából? Tőle tudtad, hogy ide, a
Luxus-rendszerbe kell jönnöd, ha találkozni akarsz velünk?
– Huh! Éppen erről a Tarot dologról akartam mesélni, főnök. Igen,
tényleg szükségem volt azokra a kártyákra, vagyis inkább valakire,
aki az imáival képes kikényszeríteni a jövendőt azokból az átkozott
lapokból. Ennek ellenére nem voltam olyan ostoba, hogy éppen egy
másik inkvizítortól kérjek segítséget. Tudom ám én, hogy mi a
t i t o k t a r t á s !

Lehet, hogy Zhord nem mond igazat? Lehet, hogy valami hihető
hazugsággal akarja félrevezetni Jaqot?
Mindenesetre furcsa, hogy a kis fickó különböző inkvizítorok mellett
„dolgozgatott”, pusztán azért, mert remélte, így lehetősége lesz
arra, hogy újra csatlakozzon Jaq csapatához. Ahhoz a csapathoz,
amelyet ő „család”-nak nevezett.
Milyen furcsa, eltorzult változata volt ez a valódi családoknak! Jaq, a
titkos inkvizítor volt a családfő, az orgyilkos Ey'Lindi – aki titkon egy
förtelmes bestiát nevelgetett a gyomrában – pedig az asszonya.
Vitalij, a hipertéri navigátor – akinek a lelke azóta már egy
démonlány karmai között kínlódik – mint deviáns kisöcs. Milyen
megható volt Zhord elképzelése!

A zömik meglehetősen naivan viselkedett, amikor elszegődött az
inkvizítorok mellé. Még akkor sem tudhatta volna meg tőlük a Jaqra
meg a hidrára vonatkozó információkat, ha az illetők véletlenül a
belső rend titkos tagjai, és tudomásuk van ezekről a dolgokról. Az
Inkvizíció – kiváltképpen a belső rend – tagjai mindig véresen
komolyan vették a titoktartást. Előfordult, hogy egynémely
információ annyira titkos volt, hogy birtokosai még önmaguk elől is
eltitkolták: nem gondoltak a dologra, és ha mégis eszükbe jutott, a
titoktartási kötelezettség megszegése miatt eretneknek bélyegezték
m a g u k a t .
Ilyen hétpecsétes titok lehetett az is, hogy létezik egy minden
bizonnyal renegát inkvizítor, aki az Iszonyat Szemében ellátogatott
az egyik káoszvilágra, majd behatolt a Császár tróntermébe.
Minimális volt az esély arra, hogy Serpilian – vagy bármi legyen is a
valódi neve – véletlenül kifecsegjen az emberei előtt egy ilyen titkot.
Az Inkvizíció archívumaiban gigantikus mennyiségű adatot
halmoztak fel, ám létezett egy mondás, amelyhez minden inkvizítor
úgy tartotta magát, mint a legszigorúbb törvényekhez. Az ember
nem firkál adamantiumra. Az ember, amikor minden létező anyagok
legkeményebbikére ír, takarékosan bánik nemcsak a szavakkal, de
a betűkkel is. Az inkvizítorok szívének legalább olyan keménynek
kellett lennie, mint a márvány vagy az adamantium. Ami ide
bevésődik, az igazán fontos és lényeges. Az ilyen fontos és
lényeges dolgokat pedig épeszű ember nem fecsegi ki. A
szócséplés az eklézsiák karizmatikus gyóntatóinak dolga volt, azoké
a papoké, akik mondatkorbácsaikkal képesek voltak rávenni
híveiket arra, hogy vessék ki maguk közül az eretnekeket.
Jaq is tisztában volt azzal, mit jelent a titoktartás. Tudta, hibát
követett el, amikor hagyta, hogy Ey'Lindi, Gugol és Zhord
megismerje a Káosz természetét. Ám ha nem avatja be őket a
titkaiba, talán semmit sem sikerül elérnie.
Furcsa gondolata támadt. Elért egyáltalán valamit?
Mit remélt valójában attól, hogy egy elrabolt vagy együttműködésre
kényszerített asztropata segítségével belehallgat a kozmoszban
folyó pszichikus beszélgetésekbe? Ugyan mi lényegeset szűrhetett
ki az űrben keringő számtalan információból és közlésből?
Amikor a remény elenyészik, az ember kínja erősbödik.
– Hm – szólalt meg Zhord –, tudjátok, szeretek inkvizítorok
közelében lenni.
Melletted, Jaq, hozzászoktam. Az inkvizítorokkal mindig történik
v a l a m i .
A Zhord által előadott történet nem volt teljes egészében hihető. De
mi az, amire a sötétség és a hazugság e kozmoszában rá lehet
fogni, hogy igaz? Csak a fénylő Astronomican, semmi más. Ez a
sugár nem hordozott magában más információt, mint az inspiráló és
létfontosságú igazságot: itt a Föld, a Birodalom szíve. Itt a Császár,
aki mindenkire vigyáz – már amennyire egy haldokló isten képes
vigyázni híveire.
– Um, egy bizonyos költő, egy hölgy volt az, aki kiolvasta nekem a
kártyákból a lényeget. Johanna Harzbellének hívják. Valhall
kormányzójának unokahúga. Na, ott, Valhallon, ott aztán tényleg
meleg volt a helyzet.
A helyzet olyan meleg lehetett, hogy a nagy forróságban „elégtek” a
baj forrására és természetére vonatkozó feljegyzések.
– Ott szereztem ezt a sebhelyet. Ott, Valhallon. Johanna valójában
pszichikai mutáns volt, de összeköttetéseinek köszönhetően sikerült
megszöknie a Fekete Hajóról. Egy pszicho pajzzsal védett lakásban
élt, így a démonok nem fedezhették fel. Sikerült munkát szereznem
nála, az volt a feladatom, hogy a gondját viseljem.
– Híresek voltak a versek, amiket írt? – kérdezte Ey'Lindi.
A versek híresek lehetnek a költő szülőbolygóján vagy lakhelyén, de
ez még nem garancia arra, hogy máshol is ismerik őket. A
kozmoszban még a leghíresebb költők sem jelentősebbek, mint a
tízezer négyzetmérföldnyi sivatagban egyetlen parányi homokszem.
Ha a félmillió világ mindegyikén minden száz évben csak tíz
költőgéniusz születik, az azt jelenti, hogy röpke ezer esztendő alatt
ötvenmilliárd bárd próbálja megénekelni érzéseit. Tízezer esztendő
távlatában ez annyi, mint ötszázmilliárd költő... A saját korukban, a
saját világukon mindegyikük ismertté válik, ám ha feltételezzük,
hogy egyikük nevének kiejtése sem tart tovább két másodpercnél,
harminckét szabványévet kellene arra áldoznunk, hogy felolvassuk
a teljes névsort. A zsenik menthetetlenül belemerülnek a
jelentéktelenség tengerébe. Hogyan lehettek volna híresek ennek a
bizonyos Johanna Harzbellének a versei, amikor egy isten háta
mögötti világon élt, amelyen ráadásul háború tombolt?
Valhall... Jaq azt sem tudta, merre lehet ez a világ. Azzal, hogy
Zhord kiejtette a nevét, csak látszólag támasztotta alá
igazmondását. Azzal, hogy erre a pszichikai pajzsokkal védett nőre
hivatkozott, aki állítólag költő volt, még nem bizonyított be semmit.
Zhord megrázta a fejét.

– A, nem, csak úgy magának írogatott. Ráadásul egy olyan nyelvet
használt, helyet ő fejlesztett ki, és rajta kívül senki sem érthette.
– Ezek szerint a közönsége egyszemélyes volt.
– Igen, de a versei gyönyörűen hangzottak. – A kis fickó zavartan
tördelte a kezét. – Johannának volt egy ugyanolyan állata, egy
pontosan olyan macskája, mint Parsheen mamának. Annak olvasta
fel a verseit. Az állat, úgy tűnt, megértette, amit mond. Lehet benne
valami, hiszen Johanna pszichikai erővel rendelkezett... Annak a
macskának különben pontosan olyan aranyszínű szeme volt. mint
Ey'Lindinek. Tudtam, ha Johanna kiolvassa nekem a kártyából azt,
ami érdekel, meg kell ölnöm. Mert ugye, Jaq, fő a titoktartás! Ezért
nem sürgettem a dolgot... Aztán váratlanul kimúlt a macska. Valami
tumor volt a torkában. Johanna teljesen letört, megrettent a
magánytól. El sem tudjátok képzelni, mennyire megviselte a
kedvenckéje halála! Itt, a pusztulás univerzumának közepén! Ő is
meg akart halni. A háborúnak meg nem akart vége szakadni.
Döntöttem. Megkértem Johannát, hogy nézze meg, mi van a
kártyákban. Üzletet kötöttünk. Ö jósolt nekem, én pedig
megfojtottam. Így szólt az egyezségünk. Mindketten tartottuk
magunkat az ígéretünkhöz, főnök. – Zhordon egyre
szembetűnőbben megmutatkoztak a nyugtalanság jelei.
Létezik, hogy ez a nő egy pszichikai pajzsokkal védett lakásban
képes volt értelmes dolgokat kiolvasni a Tarotból? Úgy, hogy a
pajzsok elválasztották a kozmosz pszichikai áramlataitól? Egy laikus
erre rögtön rávágná a választ: nem, ilyen nem lehetséges! Zhord
viszont annak idején tanúja volt, hogy Jaq a hipertéri démonok ellen
pszichikai pajzsokkal védett Tormentum Malomra fedélzetén olvasni
tudott a saját paklijából.
Zhord valamilyen távcső vagy hasonló eszköz segítségével látta,
amikor a Tormentum Malorum leszállt Caput City űrkikötőjében.
Bizonyára már első pillantásra felismerte a szokatlanul karcsú hajót.
A lázongások miatt a zömik nem mehetett egyenesen a kormányzói
palotába, azt viszont tudhatta, hogy Jaq első útja éppen oda fog
vezetni. Azt is sejthette, hogy az inkvizítor nem cél és ok nélkül
érkezett a Luxus Primerre; rájöhetett, hogy Jaq keres valamit. Aki
pedig keres valamit, az előbb-utóbb elindul a városba...
A zömik története hihetően hangzott. Túlságosan hihetőnek.
A Tormentum Malorum fedélzetén volt egy Veritasnak nevezett
szer, amellyel rá lehet kényszeríteni az embereket az
i g a z m o n d á s r a . . .
– Elég ebből! – csattant fel Jaq. – Eleget locsogtál a feleségedről és
a költőnődről! Elvesztettük a navigátorunkat. Gugol halott, a teste
legalábbis már nem él...
– Ezek szerint szükségünk van egy új navigátorra, főnök –
állapította meg a zömik.
Szükségünk van egy új navigátorra. Mármint neki is szüksége van
egyre... Ezek szerint Zhord biztosra veszi, hogy a kis „család”
e g y e s ü l ?
– Véletlenül éppen ismerek egyet – folytatta a zömik. – Bujkál. Már
éppen mondani akartam, de annyira megdöbbentett az, ami Vitalijjal
t ö r t é n t . . .
Zhord története hihető volt; minden igaznak tűnt, amit mondott.
– Tulajdonképpen én és a cimboráim segítettünk neki elrejtőzni. Mi
mentettük meg. A szektások meg akarták lincselni, de felvettük a
triciklinkre, és kimenekítettük a tömegből.
– A hiperszeme nem védte meg a szektásoktól? – kérdezte
E y ' L i n d i .
– Hát elég furcsa figura ez a navigátor. Nem használta a szemét.
Ebben nem volt semmi különös. Így vagy úgy, de valamennyi
navigátor fura szerzet. Érthető; teljesen ép ésszel nem lehet kibírni
a hipertér látványát.
A félig lerombolt szentély kapuja előtt felugattak Zhord társainak
géppuskái. A hüvely nélküli kerámialövedékek iszonyatos
sebességgel száguldottak végig a Gyönyörök sétányán. Az egyik
füstfátyol mögül előbukkant egy csapatnyi szektás. A majd
százfőnyi csürhe a szentély felé tartott. Élükön egy szőke nő rohant.
Combközépig érő csizmát és testhez tapadó, fekete gumiból készült
akrobatatrikót viselt, amelyre obszcén trófeákat aggatott. Kezében
lézerpisztolyt lóbált. Normális emberkeze volt, nem rákollója, ám az
arcát takaró kacér maszk alól kivillanó szemének furcsa alakja
elárulta, már benne is ott munkálkodnak a démonok.
Ha nem így lett volna, miért éppen a már amúgy is lerombolt
szentély ellen vezette őrjöngő szektásait? Ha nem a démonok,
akkor ki súgta meg neki, hogy a falak mögött egy olyan inkvizítor
tartózkodik, aki nemrég elűzött egy démonlányt, energiapálcájával
szétoszlatva az égen megjelenő káoszlény testét?
A golyók tucatnyi szektást ledöntötték a lábáról. A szőke nő
f e l r i k o l t o t t .
– Aki megöli, asz elveszheti a tesztem! Aki elveszni akar engem,
asz gyilkol!
Jaq ekkor már a kapu mellett állt. Zhord felugrott a triciklijére,
megrántotta a kormányon lévő két kart, és tüzet nyitott a
közeledőkre. A három zömik sortüze széles lékeket vágott az
eszelős szektások egyre közelebb nyomuló falába. A triciklikre
szerelt géppuskák nem voltak alkalmasak célzott lövések leadására,
de kaszálni remekül lehetett velük. Most éppen megfeleltek a
célnak; megvadult tömeget képtelenség lenne olyan precíziós
puskákkal megfékezni, amilyeneket az orvlövészek használnak.
A szektások közül azonban túl sok maradt életben; mintha
láthatatlan aurák tették volna sebezhetetlenné őket. Roham közben
ők is lőttek; golyók és sörétek kopogtak a félig leszakadt kapun és a
kerámiafalakon, hogy azután gellert kapva bepattanjanak a szentély
b e l s e j é b e .
Az egyik zömik felüvöltött, és felemelte a kezét, hogy kirántsa a
szeméből a srapnelt. A következő lövedék a torkát ütötte keresztül.
A szájából és a sebből egyszerre buggyant ki a vér. Hörögve
lefordult a tricikli nyergéről.
Az inkvizítor Zhord válla fölött lövöldözött.
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M .
A csizmás, gumimezes szőkeség lemaradt a szektásaitól. Ő nem
próbált közelebb kerülni a szentélyhez, széltében táncolta végig az
arcvonalat. Ha valaki, akkor ő minden bizonnyal rendelkezett
valamilyen védőaurával. Az irtózatos fegyver ropogásra ügyet sem
vetve táncolt, a zajt túlvisítva buzdította katonáit:
– Gyilkolj! Elvessz!
Az eltorzult arcok közelebb kerültek a szentélyhez. A támadók
fegyverei egyre több golyót köptek a falakra. A második zömik
hanyatt vágódott. Arca helyén csúf seb tátongott. Néhány találat
érte Jaqot. Nem esett komolyabb baja, de a megmerevedő
hálópáncél megakadályozta, hogy viszonozza a tüzet. Zhord lejjebb
hajtotta a fejét, és folyamatosan lőtt. Ey'Lindi a kapu melletti
oszlophoz húzódva ismét célba vette a szőkeséget. Egyszer már
rálőtt, de a nő olyan kiszámíthatatlanul mozgott, hogy a tűlövedék
mellé ment.
Mi lehet nagyobb szégyen egy orgyilkos számára annál, hogy elvéti
a célpontot? Ey'Lindi a ravaszra tette az ujját. Azután lehunyta a
szemét, hogy átvigye magát abba a Zen állapotba, amelyben
képessé vált a sötétben is célba találni. Keze megremegett. Ujja
keményebben feszült a ravaszra. A fegyver kiokádta magából a
toxikus tűket.
A szőkeség nem hagyta abba táncát, ám mozgásában már nem
lehetett felfedezni a korábbi kecsességet. Izmai összerándultak,
testét megfeszítette a halálos görcs. Szeme kidülledt, a szája
habzott. Remegő kocsonyává változott; csak csizmája és
gumidressze akadályozta meg, hogy híg zseléként a földre
t o c c s a n j o n .
Egy másodpercig tartott a halott test tétovázása. Az elernyedt
bőrzsák összeroskadt.
A rohamozó szektások megálltak. Mintha egy láthatatlan kéz
elmetszette volna az őrjöngő bábokká változtatott emberek
mozgatózsinórjait. Némelyikük orra bukott, mások tovább
közeledtek a szentélyhez, de rohanásuk szánalmas cammogássá
változott. Zhord géppuskái fáradhatatlanul ontották magukból a
halált. Jaq fegyvere sem hagyta abba a
RAARKpopSWUSSpuffBAMM mantra szerű ismétlését.
A néhány túlélő elmenekült. A szentély előtt csak halottak és
sebesültek maradtak.
Némelyik halálos sebet kapott szektás rángatózva nyöszörgött.
Ey'Lindi kilépett a triciklik mögül, sorra a kínlódókhoz lépett, és
tőrként nyakukba döfte az ujját. Könyörületes orgyilkos...
– Ezen a hullahegyen nem megy át a triciklim – morgott Zhord.
Ey'Lindi közben már nekilátott, hogy a hullákat félrehajigálva
ösvényt nyisson a zömik járműve számára. Lehajolt, egyik kezével
megfogott egy gallért, a másikkal belemarkolt egy bozontos
üstökbe. Felegyenesedett, óvatosan körülnézett, nem maradt-e a
közelben valaki, aki rájuk támadhat, majd oldalra taszította a két
t e s t e t .
Zhord letérdelt halott zömik pajtásai mellé.
– Huh – mondta az egyiknek. Úgy ejtette ki a szót, mintha búcsúima
lenne. – Térj meg őseink közé! Ég áldjon! – Nem fogta le társa
egyetlen épen maradt szemét.
– Huh – mondta a másiknak is, azután Jaqra nézett. – Ami a
közlekedési eszközt illeti, azt hiszem, most megoldódott a kérdés.
Persze csak akkor, ha te, Jaq és Ey'Lindi képesek lesztek felpakolni
hosszú lábaitokat ezekre a zömikekre méretezett triciklikre. – Az
orgyilkosnőre nézett. – Vagyis... Ey'Lindi számára ez nem fog
problémát okozni, ő úgyis oda tolja a csontjait, ahová akarja.
Ey'Lindi valóban képes volt rá, hogy eltorzítsa testét,
megváltoztassa alakját. Ennek köszönhetően még a legszűkebb
járatokon is keresztül tudott hatolni. Ám egy ilyen triciklit akkor sem
lehet kificamított térddel meglovagolni, ha az a bizonyos ficam
szándékos mozdulat eredménye.
Jaq az egyik tricikli mellé lépett, és felült a nyergére. Mindkét térdét
f e l h ú z t a .
– Azt hiszem, menni fog a dolog – mondta. – Elvégre ti törpék
vagytok, nem pedig manók!
Zhord büszkén kihúzta magát. Körülnézett; a sapkáját kereste. Nem
találta, ezért az egyik halott zömikét tette a fejére.
Jaq díszes fekete ruhája jobb napokat is látott már. Habár ki lehet-e
jelenteni, hogy az egyik nap bármivel is jobb vagy rosszabb, mint a
másik? Létezett olyan nap, amely különbözött az előzőektől vagy az
utána következőktől? A Birodalomban emberek milliói haltak meg
minden másodpercben, és emberek milliói születtek. Agónia és
kétségbeesés, öröm és világrajövetel jellemzett minden egyes
napot.
– Mindenek Atyja – suttogta Jaq –, te hogyan bírod ki a létet?
– Huh. – Zhord csak ennyit fűzött hozzá a kérdéshez. Felült a
triciklijére, és elhajította a bárdját, amely igencsak akadályozta a
mozgásban. – No, akkor most találjuk meg istentől elfeledett
családunk negyedik tagját!
– Nem – jelentette ki Jaq. – Nem feledkezett meg rólunk. Ő soha
senkiről sem feledkezik meg.

Addig nem, míg az élet ott pislákol az örök mozdulatlanságra
kényszerült halhatatlan Császár lelkében. Addig nem, míg a neki
feláldozott sok ezer fiatal pszi lélek folyamatosan csorgatja bele az
energiát. Addig semmiképpen sem, amíg millió szilánkra
hasadozott, önálló életet élő tudata képes fenntartani a kényes
e g y e n s ú l y t .
A Császár nem feledkezhet meg róluk! De ha egyszer mégis
megteszi, ha megszűnik a védelme...
A hidra máris készenlétben áll, arra vár, hogy beköltözzön az
emberek – valamennyi ember – fejébe, és dróton rángatott bábbá
változtassa az egész fajt. Olyan bábbá, mely úgy ugrál, úgy él, és
úgy pusztul el, ahogy az elme tolvaj szörnyeteg urai akarják.
Jaq a lelke mélyén csak helyeselni tudta az összeesküvés
állítólagos célját. Ha valóban az volt a cél, amit a tudomására
hoztak! Ebben egyre inkább kételkedett...
Ah, a terv felért egy extrém méretű árulással. Ha az összeesküvők
sikerrel járnak, az emberi faj kívülről irányított dühöngő csordává
változik. Milyen könnyű lenne ezután szabadjára ereszteni egy új,
gyilkos, minden eddiginél iszonyatosabb káoszistent! Milyen
könnyen átvehetnék a káoszlények a hatalmat a galaxis világain!
Milyen könnyen átcsoroghatnának a hipertér teremtményei!
Vajon mi védelmezheti meg az emberiséget? Mitől lehet megváltást
r e m é l n i ?
Nos, talán ettől a fegyvertől, a Császár Kegyelmétől. És a fekete
energiapálcától. Meg Ey'Lindi tűpisztolyától és többi orgyilkos
s z e r s z á m á t ó l .
És persze Jaq Draco pszichikai képességeitől.