Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Inkvizítor (befejező rész

14.
Az éjszakai égbolt fortyogva izzó leveséből foszforeszkáló fátylak

csorogtak a levegőbe. A város épületei a degenerált gyönyör

otromba bálványai voltak.

Egyes épületeket úgy terveztek, hogy buja istenségekre

hasonlítsanak; ezek az elfajzott kéj sokmellű, sokszervű

emlékművei voltak. A különös fátyolfényben a sötét istenek púpos

árnyékai mintha mindenhová elértek volna. Itt-ott lángoló gázcsóvák

törtek a magasba, tovább fokozva a hátborzongató megvilágítás

görcsös rendszertelenségét.



Más épületek hatalmas, magányosan álló mutáns nemi szervek

voltak. Szaruborítású, ráncos, bordázott fallosztornyok magasodtak

az égre; felületüket ablaktüszők pettyezték, itt-ott rengő

here-erkélyek lógtak róluk. Rákos daganatként burjánzó

kupolamellek puffadoztak; fiatornyok sömörös ujjai cirógatták őket.

Az épületeket nyelvhidak kötötték össze, melyek hol ide, hol oda

csusszantak, nedves cuppanások kíséretében. Kapuvaginák nyíltak

meg lüktetve, s zárultak össze nyálkás csillogással. Egyes épületek

csoportosan álltak; fejüktől és végtagjaiktól megfosztott torzók,

amint egymás mellett feküsznek undok ölelésben.

Jaq messzelátója segítségével talált néhány mellbimbót, melyek

valójában nehézfegyverzetű lézergondolák voltak, és egy-két

hímvesszőt, amelyek légelhárító lövegnek bizonyultak.

A lakosok hangyák voltak csupán ennek az őstektonikai orgiának az

árnyékában. Mohó, ügybuzgó hangyák. Jaq fülmikrofonja kusza

zajokat továbbított: nyöszörgő zenét, dobszót, sikolyokat, kántálást

és roppant gépezetek ütemes zúgását. A város lüktetett és

vonaglott, mint valami eleven lény. A város alapítóinak valahogy

sikerült egybeötvözniük a plasztacélt és az immatériumot. Ennek az

lett az eredménye, hogy az épületek mozogtak; nekimentek

egymásnak, behatoltak egymásba, rámásztak egymásra. A tornyok

meghajoltak, majd visszamerevedtek. Az istenházak simogatták és

marcangolták társaikat. A hangyalakók pedig ott nyüzsögtek

bennük, rajtuk és körülöttük; az épületek olykor letiporták, elnyelték

és kiokádták őket.

Jaq émelyegve fordult el, és démonűző igéket motyogott maga elé.

Ey'Lindi karma összezárult páncélkesztyűjén, és megnyugtatólag

megszorította néhányszor.

– Ennek a városnak a szívébe tartunk? – suttogta Gugol. – A
szívébe, igen, a szívébe!

– Huh, nem csodálom, hogy aki itt él, annak kész megkönnyebbülés
a sivatag! – mondta Zhord. – Gondolod, főnök, hogy itt hozták létre

a hidrát?

– Talán... Úgy látom, elég magas fokra fejlesztették az
immatériumon alapuló technológiát, hogy a tisztátalanság

szolgálatába állítsák... Á, mintha látogatók közelednének.

– Csak nem az elveszett hálótársaikat keresik?
Jaq csoportja egy sziklakiszögellésen húzta meg magát, amely a

buja, eleven, kegyetlen városba vezető útra nézett. Odalent egy



antigravitációs hordszék közeledett, egy kipárnázott, vászontetővel

védett alkotmány, amin egy hihetetlenül hatalmas petyhüdt alak

hevert. A hordszéket, amely körülbelül egy méterrel lebegett a talaj

felett, két pár, hosszú ormánnyal ékes négylábú húzta, amelyekre

otromba csíkokat festettek kékkel és pirossal, mintha egyenruha

lenne rajtuk.

A fényűző szárazföldi tutaj valószínűleg saját meghajtással is fel volt

szerelve, roppant utasa azonban szemlátomást jobban kedvelte ezt

a szertartásos parádés menetet. Persze azt sem lehetett kizárni,

hogy az utas ujjai túl kövérek voltak az irányítókarok precíz

kezeléséhez – már amennyiben hozzájuk fért egyáltalán.

Titáni törzsét és pocakját koszorúfüzérként övezték a tetovált női

mellek; mindegyik mellbimbóján egy-egy rézgyűrű volt átfűzve. Az

olajosan fénylő keblek között egy hosszú, vékony, bíborszínű kígyó

vonaglott. Úgy látszott, mintha ennek az asszonyszörnynek a

hasából sarjadt volna ki. Akár egy locsolócső-méretűre nyúlt

köldökzsinór, itt megszorította, ott körülhurkolta a húsát, úgyhogy a

fertelmes test hurkákba gyűrődött. A kígyó lapos, ék alakú feje

hipnotikus mozgással imbolygott a nő arca mellett, s villás nyelvével

időnként megcirógatta.

A kövér asszony arca tehénszerű volt, hatalmas, nedvedző

orrlikakkal, nagy, vizenyős szemmekkel és lefittyedő ajakkal. Az

állkapcsa lomhán mozgott, mintha jámboran kérődzne. A kígyója –

másik énje – már korántsem tűnt ilyen jámbornak.

A nőt egy tucat födetlen fejű lázadó légiós kísérte, csontvázat

formázó vértezetben. Plazmavetővel és hagyományos

lőfegyverekkel voltak felszerelve.

Az elővédet Slishy tizenkét ikertestvére alkotta; csapkodó farokkal,

csattogó ollókkal táncoltak.

A menet majdnem addig a pontig nyomult előre, ahol Jaq csapata

lapult, majd megtorpant. A Slishy-hasonmások hátrapiruetteztek,

hogy csatlakozzanak a légiósokhoz. A hordszékeket húzó

monstrumok lekuporodtak; közben hosszú ormányukkal feltörték az

út kövét, és szürcsölő hangokat hallatva a földbe mélyesztették

őket. Az óriás asszony a sziklaszirtek sivatagára vetette tekintetét,

kígyójának feje ott imbolygott az övé mellett.

– Bulé! – bődült bele a mutáns nő a fényfátylas éjszakába.
– Fogd be a füled, Ey'Lindi! – adta ki Jaq az utasítást. – Sisaklemezt
le. Kapcsoljátok ki a hangérzékelőket. Harsány hangja van.



– BULÉ! BUUU-UUU-UUU-LÉÉÉÉÉ!
A szörnyű bömbölés még kikapcsolt mikrofon mellett is egy startoló

űrhajóéval vetekedett. A nő hangja a zsigereikig hatolt, még a

csontjuk is beleremegett az energiapáncél mélyén. Egy kőszirt

szilánkokra robbant, és összeomlott. Ey'Lindi görcsökben vonaglott,

védtelen fejét szorongatva. A hangsugár irányított volt, mint egy

ködreflektor fénypászmája. A légiósokat és a Slishy-utánzatokat a

hordszék mögött csak a visszhangok döreje érte el, de még ez is

megrendítette őket.

– HOL VAGY. BULÉ? AZT AKAROM, HOGY FELLOGASS SZÁZ
GYŰRŰNÉL FOGVA! AZTÁN ÖTVENNÉL! AZTÁN HARMINCNÁL!

Jaq szabadjára engedte mentális érzékét, és megfogamzott benne

a kép, ahogy ez a hájas, sokmellű mutáns asszony vékony, de erős

acélláncok sokaságán lóg, amiket a mellbimbóit díszítő gyűrűkhöz

erősítettek. Ahogy fel-alá himbálja magát a láncokon, perverz kéjjel

nyöszörög, miközben a bivalyember kiszolgálja őt: üti, rúgja, vagy a

szarvával döfködi.

Jaq rádöbbent, hogy ilyenkor az asszony kígyója is részt vesz az

orgiákban, belehatol teste különböző nyílásain, mintegy bezárva

ezzel a kört...

Az óriás nő ismét összeszedte magát, feje ezúttal másik irányba

fordult.

– BUUUUUULÉÉÉÉÉÉÉÉ! BUUUUUULÉÉÉÉÉÉÉ!
Megrendült a föld; újabb kőszál robbant kavicsokká. Jaq félájultan

feküdt a földön.

A szivárványszínben tündöklő éjszakából tompa, kétségbeesett

bömbölés válaszolt a nő hívó szavára.

A bivalyember jelent meg tántorogva. Nem volt se szeme, se arca,

csontig perzselte a lángszóró tüze. Karján és mellén málló

koromréteggé szenesedet a hús. Még a szarva is elgörbült és

megfeketedett.

Az asszony hangja visszahívta. Létezik, hogy az a kiáltás még a

halottakat is feltámasztja? Vagy a bivaly vakon, félig megsülve

bolyongott a sivatagban, de képtelen volt meghalni, mert a démoni

védelem életben tartotta? Márpedig ez a védelem csakis a nőtől

származhatott, ha valóban Slaanesh szállta meg...

Az asszony, gondolta Jaq, bizonyára ennek a gonosz, eleven

városnak az úrnője. Ha van valaki ezen a bolygón, aki tudja a

hidráról az igazságot, akkor ő az.



Mikor Bulé, a bivalyember elérte a hordszéket, összeroskadt, és

mozdulatlanul fekve maradt. Az asszony kígyója ostorcsapásszerű

zajjal kiszabadította magát a roppant keblek közül. Olyan sebesen

tekeredett le gazdájáról, hogy a súrlódás bizonyára megégette és

fölrepesztette annak zsíros bőrét; a holttest fölé hajtotta gonosz

fejét, és belekóstolt fürge, villás nyelvével.

Az asszony reszketni kezdett, és felüvöltött.

– EEEEEEJJÁÁÁÁÁ! BUUUUUULÉÉÉÉÉÉÉ!
A kék-piros csíkos állatok kitépték ormányukat a földből, és habzó

szájjal megpróbáltak megfordulni. A hordszék dülöngélve pörögni

kezdett. A nő feje ide-oda hanyatlott. A hangja lesújtott a légiósokra

és a démonleányokra. Néhányan a hordszék felé futottak, hogy

megpróbálják megállítani. Mások fuldokolva, kimeredő szemmel

estek össze.

– EEEEEEEJJÁÁÁÁÁ! OHÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
A hang elhallatszott egész a városig. Az épületeken remegés futott

végig, és vad tülkölésbe kezdtek. Egyesek, mintha gigászi csigák

lennének, megpróbáltak lassan a többi mögé araszolni. Akadt egy

pár, amelyik csoszogva megindult a hang forrása felé. A nyelvhidak

elszakadtak. Az erkélymellek fehér levet váladékoztak. Az élénk

színekben villogó fényfátylak között lézersugarak villantak képzelt

célpontok felé.

Mikor a hang elfordult róluk, Jaq vállon veregette Zhordot és Gugolt.

Intett a páncélkesztyűjével.

Lézersugaraik és robbanógolyóik akkurátus pontossággal

kaszabolták és tépték darabokra a mutáns asszony kíséretét.

Néhányan viszonozták a tüzet, ám a hordszék továbbra is

tébolyultan pörgött, a hirtelen megveszett bestiáknak hála. A védők

lebuktak. Jaq célzott, ölt, hasra vágta magát, és fogát csikorgatva

próbált nem elájulni, mikor az iszonyú hanghullám átcsapott fölötte.

Amint a mennydörgő zaj végigsöpört rajtuk, Jaq feltérdelt, és gyors

egymásutánban agyonlőtte mind a négy ormányos fenevadat.

Holtsúlyuk megállította a hordszék forgását.

De hogy némítsa el az asszonyszörnyet, aki élve kell neki? Lője át a

légcsövét, lyukassza ki azt a rengő háj tömeget, amely a nyaka?

Akkor a kérdéseire sem fog tudni válaszolni. Még le is fejezheti

véletlenségből.

A kígyó!... Jaqnak eszébe jutott az életfonalak, amik összekötik az



élőlényeket a Káosz feneketlen iszapjával.

Lehetséges, hogy a kígyó valami hasonlónak az anyagi

manifesztálódása? Slaneeshnek egy csápja, amely gyökeret vert a

mutáns hasában, és hatalom áramlik benne, akár a tápanyag a

köldökzsinóron?



A kígyó továbbra is úgy lógott a puffadt testről, mintha hatalmába

kerítette volna a hullamerevség – bár a hulla ez esetben Buléé volt.

Jaq elmormolt egy démonűző imát, jobbjába kapta a pszipuskát,

baljába a lézert, és mindkettővel a kígyó nyakára célzott.

Amint a letépett kígyófej a földre hullott, fölrobbant, mint valami

elképesztő erejű elektromos kisülés. A kígyó hosszú teste

szelvényenként követte a példáját, kívülről befelé, akár egy

csillagszóró; csokorban lobbantak el az aranyszín lángok, míg a

tűzijáték elérte az asszony köldökét. Aztán az a valami, ami

gyökeret vert benne, szörnyűséges erővel kirobbant onnan;

vérpermet és ürülék záporozott mindenfelé. A roppant keblek hamar

összezárultak a tátongó nyílás feleti, s összeszorították a

sebszájakat. A mennydörgő robajt mintha elvágták volna.

Ey'Lindi nagy nehezen feltérdepelt, s úgy rázta hosszúkás, lószerű

fejét, mint az úszó, ha meg akar szabadulni a fülébe került víztől.

Bármi történt vele, cselekedniük kell, még akkor is, ha elbódult és

megsüketült. A kiképzése majd helyre teszi a dolgokat. Egy

orgyilkosnak akkor sem szabad abbahagynia a harcot, ha fél lábát

és mindkét karját eltörik. Jaq felcsapta sisaklemezét, s intett

Zhordnak és Gugolnak, hogy kövessék a példáját.

– Főnök, épületek közelednek.
Úgy is volt.

– Nem elég gyorsan. Ha elkobozzuk ezt a hordszéket, és a
sivatagba menekülünk vele...

Sietve leereszkedtek oda, ahol a sebesült hölgy hevert ernyedten

lebegő járművén, halott és megnyomorított légiósok és

Slishy-hasonmások között. Sérülése jelentéktelennek tűnt roppant,

elomló testéhez képest. A szája kinyílt és becsukódott, ám csak

halk nyöszörgéssel tiltakozott a sorsa ellen. Az is lehet persze, hogy

harsányan panaszkodott és siránkozott; az iménti hangorkánnal

összevetve azonban minden szava suttogásnak tetszett.

A Slishy testvérek teste már rothadásnak indult, bűzös pocsolyává

olvadt. Miközben Zhord megadta a kegyelemdöfést egy sebesült

légiósnak, aki még felhasználhatta volna utolsó adag energiáját



arra, hogy hátba lője valamelyiküket, Gugol levágta a szíjakról az

ormányos bestiák tetemét, és a maradékból összebarkácsolt egy

szükséghámot... amibe Ey'Lindi már önként be is fogta magát.

– Nem, ne – mondta neki Jaq. – Rajtam energiapáncél van. Rajtad
nincs. És magát fogta be a hordszék elé.

– Főnök; a városból özönlenek a rossz fiúk.
Igaza volt. De még két kilométerre jártak. Jaq belefeküdt a hámba,

és nekilátott, hogy felvontassa a hordszéket a sziklaszirtek

útvesztőjére néző lejtőn. Miután megbirkózott a párnákon heverő

óriás asszony tehetetlenségi nyomatékával, a jármű egész szépen

gyorsult, Jaq pedig pszichikus zavaróködöt bocsátott csapata mögé,

hogy elrejtse őket, mint egy hirtelen támadó mentális porfelleg.

Mélyen benn jártak a sivatagban, talán félúton a hajó felé.

Sziklaszirtek suhantak el mellettük; Jaqnak jól ki kell majd

számítania, hogy mikor kezdje el fékezni a hordszéket. Üldözőknek

nyomát sem látták.

Zhord zihálva felzárkózott Jaq mellé – energiapáncélban voltak

ugyan, vezetőjük azonban még így is nyaktörő iramot diktált.

– Főnök, főnök, gondolkodtam egy kicsit. Ezt a némbert csak akkor
szuszakolhatjuk fel a Tormentum fedélzetére... ha előbb méretre

szabjuk. Egyszerűen nem fér be a légzsilipen. Nem tudom, elég jó-e

hozzá a sebészfelszerelésünk, hogy ezt élve megússza.
Zhordnak igaza volt.
– Vitalij, lassítsd le!

Gugol belekapaszkodott a száguldó hordszék hátuljába, és sarkát a

sivatag porába vájta, hogy lefékezze a lendületét. A zömik nem nőtt

elég nagyra, hogy segíthessen neki, hamarosan azonban utolérte

őket Ey'Lindi, és ő is csatlakozott. A jármű nemsokára

mozdulatlanul lebegett a kavicsok fölött. Jaq megerősítette a kis

csoportot körülvevő oltalmazó aurát.

Az asszony rosszindulatúan meredt rájuk, mikor Ey'Lindi fölemelte

Zhordot, hogy átkukkanthasson a hordszék peremén. A kis ember

ügyesen kikerült egy puffadt, vízkóros talpat, amely majdnem

akkora volt, mint ő maga, és megbökött egy irányítókart. A hordszék

lassan ereszkedni kezdett lefelé. A mutáns asszony mellbimbóiba

fűzött gyűrűk csilingelni kezdtek, ahogy a roppant mellkas

nehézkesen emelkedett-süllyedt. Egy sonkányi kar petyhüdten

lecsapott Gugolra, hanyatt döntötte a páncélos navigátort. A kígyó



nélkül azonban az óriás asszony csak árnyéka volt régi önmagának.

Miközben Gugol káromkodva föltápászkodott, a hordszék

megállapodott a köves talajon. Zhord teljesen kikapcsolta, mire a

szörnyű emberhegy alaktalanul magába roskadt; a járműnek

bizonyára más funkciói is voltak, és szuszpenzorokkal tartotta

mozgásképesen a hatalmas, képlékeny hústömeget.

– Akkor itt tesszük meg, amit tennünk kell... – Jaq kicsomagolta a
kínzóállványát; első pillantásra nem látszott többnek egy köteg

vékonyka pálcikánál.



Gyorsan összeszerelte a teleszkópos rudakból álló, szemre

törékeny, valójában azonban rettentő erős szerkezetet, és

kifeszítette az óriás asszony fölött. Aztán némi birkózás árán az

állvány abroncsaihoz kötözték a mutáns végtagjait; inkább azért,

gondolta Jaq magában, hogy nyugton maradjon, és ne csapja

agyon őket. Mi értelme kínpadra feszíteni egy olyan lényt, aki abban

leli örömét, hogy mellbimbóiba fűzött gyűrűknél fogva felakasztatja

magát? És aztán egyre csökkenti a gyűrűk számát!

Jaq esetlenül lehúzta egyik páncélkesztyűjét, elővett egy ampulla

Veritast, és befecskendezte foglyának. Nem feledkezett meg a

testsúlyáról, ezért felhasznált egy második, majd egy harmadik

dózist is. Az inkvizíció által javasolt eljárás ilyen esetben az volt,

hogy előbb minél nagyobb fájdalmat okozzanak a fogolynak. Ez

most nem igazán lenne célravezető, tűnődött Jaq, nem is szólva

arról, hogy még a gondolattól is hányingere támadt.

– Neved? – kérdezte kurtán.
A nő legalább két marokra való bűzlő turhát köpött Jaq felé, aki

káromkodva félreugrott.

– Csak a torkomat köszörültem – magyarázta. – Úgy látszik,
elvesztettem a régi hangomat.

...elvesztetem a hégi hannoma'.

– Mit tudsz arról a létformáról, amelyet hidrának neveznek?
– A nevem Queem Malagnia. És a drága Bulé meghalt. Soha többet
nem fog megdöfködni a szarvával, miután megszalasztotta az Ádáz

Falkákat.

...mékszalasszotta az Ádász Fakkákat.

– Egyébként egy démonleánynak tette a szépet – mondta Zhord
kegyetlenül.

– Csak kicsit – jelentette ki Queem Malagnia.
Ezt most Jaq kérdésére mondta, vagy Zhord megjegyzésére



válaszolt vele? Lehetséges volna, hogy a csonkítás hígagyú

bolondot csinált a kövér nőből? Vagy csak ravaszul mellébeszél?

– Mit tudsz? – ismételte meg Jaq szigorúan.
– Tudom, hogy hiányzik valamim! .. jányszik falamim.
– A kígyód hiányzik, ami megszállta a tudatodat. Most térjünk a
tárgyra. Mondj el mindent, amit a hidráról tudsz, különben megöllek.

– Akkor nem tudnál meg semmit, ugye? Nem, ez nem így van.
Akkor csak annyit tudnál, amennyit már amúgy is tudsz. – Az

állkapcsa görcsbe rándult. Nem bírta visszatartani tovább az

igazságot; sajnos azonban Jaq engedélyezte neki, hogy mindent

elmondjon, amit tud. – Nos, a hidra az egy név – kezdte lassan. –

Nem vagyok valami nagy tudós, de azt hiszem, hával kezdődik,

aztán egy i betű jön, utána egy dé...

– Állj! A hidrát eredetileg a te eleven városodban hozták létre?
– Ahá! Eredetileg, látod, ez egy érdekes kérdés. Mert mit is jelent
az, hogy eredetileg? Legelőször, legkorábban? Nem mindegy, hogy

mi hozta létre az immatériumot, mikor az gyakorlatilag nem létezik?

És mi itten most olyasmiről beszélgetünk, ami részben

immatériumból áll...

Talán a gyönyör fájna neki? Hogyan lehet meghatározni, hogy mit

ért egy ilyen szörnyeteg a „gyönyör” szón. Esetleg egy jól felszerelt

tömlöcben, többnapos kísérletezéssel. De itt és most, pillanatok

alatt? Jaq segélykérően nézett a kísérőire.

A kis Zhord előrelépett. Megcsörgette Queem Malagnia néhány

rézgyűrűjét; azokat, amiket lábujjhegyre ágaskodva elért. Minden

gyűrűbe mélységes züllöttségre valló miniatűr jeleneteket véstek.

Szerszámtáskájából elővett két apró csípőfogót, és kihívóan

meglóbálta őket Queem orra előtt. Mivel Zhord iménti gúnyos

megjegyzése átgondolt lépés volt, amivel megpróbálta kizökkenteni

az óriás asszonyt, Jaq hagyta, hadd folytassa.

– Ide figyelj, te korcs – mondta a zömik. – Az összes gyűrűdet
ellopom magamnak a szuvenírgyűjteményembe.

Munkához látott a csípőfogóval, és hamarosan kihúzta az egyik

mellbimbóból. Óvatosan csinálta, esze ágában sem volt fájdalmat

okozni.
Queem felnyögött. Zhord mintha egy dugót húzott volna ki belőle. A

rengő mell ellapult, majd eltűnt. A bimbóból csak egy apró pörsenés

maradt, de az is hamar kifakult.



– Immatériumtól dagad az egész teste! – kiáltotta a zömik. – Ő is
olyan, mint a hidra.

– Mindegyik gyűrű egy zárópecsét. íme, a kettes számú!
Újra csippentett, és kiszabadította a kettévágott gyűrűt. Ismét

semmivé zsugorodott egy mell.

Queem nyöszörgött.

Jaq nem igazán hitt Zhord mechanikus jellegű magyarázatában. A

kis embernek nem sok érzéke volt az ősi mágia működésének

finomságaihoz.

Zhord lábujjhegyre állt, és kajánul belevigyorgott Queem széles

tehénképébe.

– Mindjárt méretre kicsinyítjük, ne félj! így már el fogsz férni a
fedélzeten.

– Ne nyúlj a szép gyűrűimhez – könyörgött Queem. – Mindent
elmondok neked.

– Mindent nem akarok hallani – vicsorogta Jaq. – Egész pontosan
azt szeretném tudni, hogy... Zhord, vág) le tíz gyűrűt!

Csitt-csatt.

– Neeeeeeee!
Csitt.

– Neeee... Csatt.
– Kérlek, hagyd abba!... Csitt.
– Egyáltalán mit érdekel titeket a hidra?...
– Tehát tudod, hogy mi az? – förmedt rá Jaq.
– A hidra egy entitás, mely... – felelte az asszonyszörny vadul, és
ez volt minden, amit mondani tudott.

Vérszökőkút tört fel a nyakából. Eltátotta a száját. A feje félig

levágva hanyatlott hátra.

– Senki ne mozduljon! – kiáltotta egy ismerős hang szemrehányóan.
15.
Zephro Cornellan mintegy száz méterről tartotta sakkban őket egy

páncéltörő sorozatlövővel, egy sziklacsúcs részleges fedezékében.

Pillanatok alatt kellett ledobnia a lézerpisztolyt, amellyel oly halálos

pontossággal lőtte le Queem Malagniát, hogy a nagyobb tűzerejű

fegyvert foghassa rájuk. A sorozatlövő rézveretes krómborítása

csillogva verte vissza az éjszaka abnormális, beteges fényeit. Hogy

jut ideje a Harlekin-embernek a vége-hossza nincs kémkedés



közben, hogy divatosan kifényesítse fegyverét, és gondosan

megtisztogassa rajta a vájatokat?

Cornellan groteszk, tüskékkel és sarkantyúkkal díszített csontváz

páncélt viselt, pimasz arca egy titánötvözetből készült szarvas

tarajos sisak mélyéről kandikált elő. Mellette az egyik elfajzott robot

állt, a roncsból, fémkezében egy plazmavetőt dédelgetve.

– Egyszerűen képtelen vagyok elviselni a szenvedés látványát! –

integetett oda nekik.

– Nem kínoztam, te bolond – kiáltott vissza Jaq. – Eszem ágában
sem volt. Másként szerinted hogy foghattunk volna le egy ilyen

megadisznót? Most megölted, ugyanúgy, mint Parsheen mamát.

Amíg csak lehet, játszd tovább a szövetségest!

– Honnan tudod, miféle gaztetteket követett el az a nő, miközben a
gyűrűin lógott, Draco?

– Szóval jártál a budoárjában! Egy kérdést legalább megválaszoltál,
ami régóta fúrja már az oldalamat.

– Ne távolodjatok el túlzottan egymástól! – Cornellan két
figyelmeztető lövést adott le jobbra és balra, melyeknek nyomán

gejzírként csapott föl a felszaggatott föld. – Nekem is vannak

látomásaim, inkvizítor uraság, áruló uraság. Te vagy az, aki

megszegted ünnepélyes esküdet, és meggyaláztad szentül vállalt

kötelességedet.

– Te meg, úgy látom, igencsak otthonosan mozogsz az Iszonyat
Szemében, Harlekin-ember.

– Ó, csakhogy én mindenütt otthon vagyok, nem tudtad?
Ugyanakkor persze sehol em...

– A hidra itt fogant meg, nem valami orbitális laboratóriumban.
– Gondolod? Csak nem ő mondta?
– Nagyon jól tudod, hogy nem volt rá ideje. Nem hagytál neki.
– Én nem hinném el, amit Slaanesh egyik szolgája mond. Hisz az
ilyen örömest hazudna, hogy megzavarjon, és kétségek közé

taszítsa a lelked, nemde, Jaq?

– Veritason volt.
– Veritason, valóban?
Miért nem nyit Cornellan egyszerűen tüzet a robotjával? A

plazmasugarak és nehéz-robbanólövedékek még a legjobb

páncélzatban is súlyos kárt tehetnek, a tartalmáról nem is beszélve.

Ey'Lindi, akit csak a kitinváza védett, azonnal elpusztulna. A

Harlekin-ember mégis tovább űzte Jaqkal a maga kisded játékát.



– Mi az igazság? – kiáltotta. – In vinculo veritas, mondanád te,
ugye? Az igazságra a tömlöcben derül fény, láncra verve. De ha az

igazság bilincsben van, hogyan lehet igaz? Nincs-e a Császárunk a

trónjához láncolva? Ki fogja őt kiszabadítani? Csak a halál.

– Hiú paradoxonok, Cornellan! Vagy azzal fenyegetőzöl, hogy
letaszítod posztjáról az emberiség urát?

– Cc-cc-cc, micsoda üldözési mánia. Hiszen a hidra mindenkit
szabaddá tesz azáltal, hogy leigázza őket, nem?

– Kérdem én tőled: kinek a keze vezérli a hidrát? Kik azok az
álarcos Nagymesterek valójában?

– Valójában? A „valóság” meg az igazság összefügg. Azt hittem, az
igazsággal az előbb végeztünk. Igazság nincsen, Jaq, sehol az

egész galaxisban. Te, mint titkos inkvizítor, jól tudod, hogy ez a

helyzet. Mi az igazság a génorzókról? Mi az igazság a Káoszról? Az

ilyen igazságokat el kell fojtani. Az igazság gyöngeség, az igazság

határozatlanság. Az igazságot meg kell szelídíteni, mint a kóbor

psziket. Az igazságot lélekforrasztással magunkhoz kell kötni és

meg kell vakítani. Császárunk száműzte az igazságot,

visszaszorította a hiperűrbe, ahová való. De az igazság visszafog

térni. Ó, igen!

– Mikor majd a hidra irányít mindenkit ebben az egész nyomorult
galaxisban? Szerinted az az igazság, ha mindenki ugyanazt

gondolja?

Cornellant hisztérikus kuncogás fogta el.

– Az igazság nagyszerű vicc, Jaq. Ha egy ajak igazat szól, annak
nevetnie is kell.

Nevess hát velem, Jaq, nevess!

Ezzel megeresztett egy újabb lövést; nem a kis csapatra célzott, de

a robbanás nyomán felcsapó salak beterítette őket.

– Táncolj és nevess! Császárunk elűzte a nevetést. Tőlünk is,
magától is. Igen, eltiltott magától minden örömöt, hogy a

megmentőnk legyen. Kitaszította az igazságot a rendezettség

kedvéért. Mert az igazság, akárcsak a nevetés, rendszertelen,

zavaró, sőt kaotikus; és a hazugságok tömlöcében nincs helye a

jókedvnek.

Mit akar ezzel mondani Cornellan? Ha valakinek, akkor a

Császárnak ismernie kell az igazságot az emberi sorsról, a

történelemről: hiszen tízezer éve uralkodik! Amennyiben a Császár

nem ismeri az igazságot – vagy képtelen megismerni –, akkor az



egész galaxis hamis, hiábavaló, a halál fia. De lehet, hogy a

Császár már elfelejtette, mi az igazság; és nem tudja már, miért

tartják fenn vaskézzel az uralmát űrgárdistái és inkvizítorai.

Ahogy Cornellan egyre tébolyultabban vigyorgott Jaqra a Káosz e

zugának vibráló ege alatt, úgy erősödött Jaqban az eltökéltség,

hogy most, miután bizonyítékai megerősítést nyertek – ha kétes

értékűt is –, a Földre fog utazni. Persze csak akkor, ha megmenekül

Cornellan markából!

Ujabb lövedék robbant előttük, porral és homokkal terítve be őket.

– Megpróbáljuk elkapni, főnök? – mormolta Zhord.
Hogyan? Cornellanhoz képest nyílt terepen voltak. A robot nehéz

plazmavetővel volt felfegyverkezve. Ey'Lindi valószínűleg

pillanatokon belül elégne... bár egy orgyilkosnak kötelessége

meghalni, ha úgy kívánja a helyzet.

– Jaq, hadd idézzek neked valamit egy nagyon régi költeményből,
hátha ki tudod hüvelyezni az értelmét életed utolsó perceiben.

Amire akár most rögtön sor kerülhet, vagy talán valamikor máskor,

mikor már reszketeg öregember leszel, aki még egyszer utoljára

végigtekint az életén, mielőtt a fény örökre elhomályosulna

számára... Ebben a versidézetben egy isten beszél. Talán hasonlít

a mi Istencsászárunkhoz, és ugyanolyan zordan védelmezi a saját

galaxisát. Khm.

Cornellan megköszörülte a torkát, aztán belevágott:

„Határtalan a mély, mondja Isten, mert én vagyok az, aki kitöltöm

A végtelenséget. Nincsen üres űr.

Bár körülhatárolhatatlan vagyok, visszavonulok önmagamba.

És nem vetem el magamtól a jóságomat, melynek szabadságában

áll

Cselekedni avagy nem cselekedni...”

– Szép szavak, mi? Szinte legördülnek az ember nyelvéről.
Mennyire elgondolkodtatták Jaqot! És mennyire képtelen volt

felfogni az értelmüket! Ugyanolyan csalódás volt ez neki, mint

amikor az utolsó pillanatban kicsúszott a kezéből Queem Malagnia

vallomása.

– Hoppá! – rikoltotta Cornellan. Tüzelt, és a lövése súrolta Zhord
vállát. A lövedék lepattant a páncélról, de nem robbant föl, mivel

nem hatolt át rajta. A lövés még így is leverte Zhordot a lábáról.

Jaqnak nem maradt más választása, kénytelen volt viszonozni a

tüzet; Gugol ugyancsak. A következő pillanatban Zhord is



csatlakozott hozzájuk. Cornellan már eltűnt a sziklaszirt mögött, a

robotjával együtt.

A kőszál túloldalán páncéltörő lövedékek robbantak, plazmasugár

lángolt – nem feléjük, hanem az ellenkező irányban. Légiósok

bukkantak fel barokk díszítésű csontváz páncélban, fedezékről

fedezékre rohanva nyomultak előre, s közben viszonozták a tüzet.

Ollócsattogtató démonleányok és pókszabású káoszivadékok

kísérték őket.

– Futás a hajóhoz! – adta ki az utasítást Jaq, miközben oltalmazó
és figyelem elterelő aurákat idézett maguk köré.

Elrohantak, otthagyva a hordszéken elomló otromba hullát meg Jaq

kínzóállványát, amelynek használatára végül nem került sor. Jaq

szinte örült annak, hogy elveszítette.

Mikor a Tormentum Malorum fénylő plazmacsóváján elhagyta a

kozmikus fekélyektől bűzlő ionoszférát, két középűri csatabárka

támadt rá – sólyomhajók –, Gugol azonban gyorsan lehagyta őket,

és teljes meghajtásra kapcsolva száguldott tovább, minél messzebb

ettől az elátkozott rendszertől. A Tormentum Malorum hajtóművei

szárnyaló hangon zengtek az erőfeszítéstől.

– Úgy látom, mégis van valami eredménye a babrálásodnak –

ereszkedett le Gugol végül Zhordhoz.

– Huh, alaposan felpörgettem őket, mi?
– De csak kis időre! Egyetlen litániát sem mondtál neki. Hogyan
várhatod el egy hajtóműtől, hogy megfelelően működjön, ha

elhanyagolod a lelkét?

– A lelkét – mondta Zhord – üzemanyagnak hívják.
– Csak nehogy meghallja.
– Azt hiszed, annyira megbuggyantam, hogy hajtóművekkel
beszélgetek?

– Vitalijnak igaza van – szólt közbe Jaq. – Mindennek, ami létezik,
lelke van.

– Ezek szerint te értetted azt a sok ostobaságot, amit a
Harlekin-ember hablatyolt össze nekünk a végtelenség kitöltéséről

meg egyebekről?

– A Császár kitölti a végtelent. Mindenütt ott van. Legalábbis az
Astronomican hatósugarában.

Zhord vállat vont.



– Itt forduljak fel, ha értem, miért hagyott minket futni Cornellan. A
legjobb céllövő, akit életemben láttam, és éppen csak súrolt azzal a

golyóval. Alapjában véve a hajónk felé terelt minket, főnök.

Föltartotta azokat a légiósokat...

– Miután odacsalta őket az eszeveszett pufogtatásával.
– Miért lőtt volna rájuk, ha szövetségesek?
– Talán – vetette föl Vitalij – miután úrnőjüket elrabolták, a kíséretét
pedig lemészárolták, a renegátok kissé morcosak lettek, és

mindenkire tüzeltek, aki nem a Bűn Városából való volt.

– Ostoba vagy – mondta Zhord. – Talán Cornellan azért lőtte le azt
a Queem nevű némbert, hogy elhitesse velünk: a hidra arról a

bolygóról származik, pedig ez hazugság.

– A hidra itt fogant a Szemben – szögezte le Jaq kurtán. – És
Queem világán.

– A néhai Queem világán – helyesbített Gugol. – Örülök, hogy
megszabadultunk tőle. Nem kimondottan felelt meg a végzetes

szépségről alkotott ideálomnak.

– Cornellan mintha egyetértett volna veled – jegyezte meg a zömik.
A gondolat, hogy Cornellan tereli őket valamerre – most már a Föld

felé? – rettenetesen zavarta Jaqot.

– Ha versek értelmezéséről van szó – mondta Gugol –, korántsem
vagyok ostoba. Az Istencsászár abban a költeményben mintha azt

mondta volna, hogy leválasztotta magáról hatalmának egy részét.

Az a rész máshol tartózkodik, független tőle, és nem tiltja meg neki,

hogy a maga útját járja, és a maga módján győzzön vagy valljon

kudarcot. Ez lenne a jóságos rész? Ez esetben a hátramaradó rész

gonosz.

– A Császár nem lehet gonosz – mondta Jaq. – Ő a
legnagyszerűbb ember, aki valaha élt. Bár szigorú is tud lenni, hisz

muszáj neki. De sohasem mosolyog.

– Ami a jelek szerint nem különösebben tetszik Cornellannak.
– Ő legalább ki tud nevetni minket! – hahotázott Zhord.
Valóban útvesztőbe kerültem, gondolta Jaq; és ennek az

útvesztőnek talán nincs is igazi kijárata.

– Ha már ideálokról beszélünk – incselkedett Zhord Gugollal –,
tessék, itt jön a tiéd.

Ey'Lindi újra felöltötte igazi alakját, és most visszatért a

vezérlőterem komor kriptájába.

– Szóval ez volt a Káosz – jegyezte meg kurtán.


– Nem – javította ki Jaq. – Ez csak egy világ volt a több százból,
ahová a Káosz beszivárgott.

– Tudjátok, hogy már-már otthonosan éreztem magam abban a
groteszk testben? Volt ott valami, ami vonzólag hatott az átalakult

érzékszerveimre.

Jaq azonnal éberré vált.

– A Káosz mocska?
– Valami a levegőben. Vagy talán az egész atmoszférában
általában. Mikor Vasztlarjovban változtam át, nem éreztem ezt. Az...

munka volt. Ez inkább valami álnok, csábító hatalmú vakvégzet.

– Ugye az alakváltozásra nem lehet úgy rászokni, mint a
kábítószerekre? – kérdezte aggódva a zömik.

– Azt hiszem, egy káoszvilágon igen. Az ember csapdába kerül,
szörnyeteggé válik, és nem képes visszaalakulni. A Káosz az őrült,

gonosz és beteg elmék polimorfinja, akik kontroll nélkül kapnak a

hatalom után. Részévé válsz a tulajdon lidércnyomásodnak, amely

kezdetben nem egyéb egy hagymázos, csábító álomnál. Aztán a

lidércnyomás átalakítja a testedet. Megszáll. Még mindig azt hiszed,

hogy te vagy az álmodó. De tévedsz. Egybeolvadtál az álommal

magával. Azon tűnődöm, hogy...

– Min? – kérdezte Jaq. Az volt a benyomása, hogy Ey'Lindi
valamiféle megvilágosodás küszöbén áll, amely talán a

kábítószermámor hamis megvilágosodásához hasonlít, mikor az

ember kozmikus jelentőséget tulajdonít egy szétlapított bogárnak. –

Min, Ey'Lindi?

– Azon tűnődöm, hogy képes lenne-e egy igazán különleges
személyiség a saját erejéből lerázni magáról a Káosz igáját. Az

ilyen ember immúnis lenne a Káoszra, mint ahogy én immúnis

vagyok a hidrára – legalábbis remélem.

– És ki lenne az a valaki? Zephro Cornellan? – kérdezte Gugol
halkan a navigátori székből. – Aki mindenütt otthon érzi magát,

legalábbis ezzel dicsekszik! Aki kedvére kóborolhat a

káoszvilágokon anélkül, hogy a vére megromolna.

– Gyűlölöm őt – felelte az orgyilkos bizonytalanul. – De valahogy...
mégis mély nyomot hagyott bennem.

Mélyebbet, mint én? Jaqban felütötte fejét a féltékenység.

– Szekták bűzét érzem – jelentette ki zordul. – Keresztes lovagokét
és megváltókét. Az emberi elme mindig is hajlott a szektásodásra.

Génorzószekták, Káosz szektái, beavatott szekták... De csak egy



megváltó létezik. A Császár. Kapaszkodjatok ebbe az erős kötélbe.

(Bár ki tudja, mennyire erős valójában? És mennyirejog erős

maradni?) Engedjétek, hogy megkötözzön. Fogadjátok örömmel

oltalmazó béklyóját.

– Ebben az esetben – kérdezte Zhord – nem kéne örömmel
fogadnunk a hidra béklyóját is? Ha valóban ki fogja söpörni a

galaxisból a démonokat, mutánsokat és álnok idegeneket?

Jaq acélos pillantást vetett a zömikre.

– És a félmutánsokat is, kis ember? Akkor már miért nem mindenkit,
aki mákszemnyit is eltér az emberi átlagtól? Míg végül csak

egyetlen átlag lesz mindenütt: a szürke, tompa, galaktikus

csoporttudat.

Ez volt a hidraterv jobbik oldala; a másik... a káoszivadékoktól

nyüzsgő Tejút.

– Emlékszem, én nem feleltem meg az átlagnak – Jaq lelkében
ellentmondások viaskodtak egymással. A tenyerébe temette az

arcát. Segélykérő imát suttogott... De kihez, a hanyatló emberiség

tébolyult urához?

– Csak kérdeztem, főnök – mondta Zhord megszeppenve, mintha a
bőrén érezte volna a Jaq szívét mardosó gyötrelmet.

– Az egész galaxis kérdez – és ki válaszol neki? A leendő
rabszolgatartók alattomos konklávéja? A cselszövő

Harlekin-ember? Vagy a roskatag kőszirt, melyen sorra porlanak

szét a Káosz ostromló hullámai?

– Merre vegyük az irányt? – akarta tudni a navigátor.
Tessék, egy újabb egyed kér segítséget a döntéshez. És a hidra

persze az összes döntés terhét magára vállalná. Bár tudnék hinni a

konklávéban, gondolta Jaq... de képtelen vagyok rá.

– A Föld felé, Vitalij. Hova máshová? Észrevétlenül kell bejutnunk,
bár várni fognak minket. Most aztán próbára teheted a

pilótatehetségedet!

– Őszintén szólva, izé, nem vagyok oda ezért a próbatételért.
Legalábbis nem így! Nem mintha nem fogadnám örömmel a

kínálkozó lehetőségeket... De Vitalij Gugol egy egész naprendszer

védőhálózata ellen, nos, ez, hogy is mondjam csak...

– Legendás út lesz – mutatott rá Zhord. – Később dicshimnuszt
költetsz a teljesítményedről.

Ey'Lindi zordan elmosolyodott.

– Esetleg öngyilkossági ódát.


– Először is – mondta Jaq – meg kell szabadulnunk attól a
sztázistartálytól a hidrával. Lőjétek ki a legközelebbi nap felé. Ez az

itteni kék is megteszi.

– Ez az egyetlen bizonyítékod, főnök. A hidra.
– Az lehet. De legsötétebb álmaimban sem fordult meg a fejemben,
hogy becsempésszem a Birodalom szívébe. Képzeld csak el, mi

történne, ha a hidra befészkelné magát az atyavilágnak, az

emberiség főhadiszállásának a zsigereibe! Lehetetlen!

Ennek ellenére, jutott eszébe, a hidra egy része mégis el fog jutni a

Földre. Az a csáp, melyet Ey'Lindi rejtett el a tulajdon testében,

melyet beépített a szervezetébe, és semlegesített.

Maga elé képzelte Ey'Lindit a rendje egyik tömlöcében. Elképzelte,

ahogy boncasztalra kötözik az Ordo Malleus valamelyik

démonológiai laboratóriumában, és felvágják, akár egy varangyot;

elképzelte, ahogy kísérleteznek vele, és lassan elpusztítják, előbb

az elméjét, majd a testét.

Agya kivetette magából ezt a látomást, de már csak azután, hogy

Ey'Lindi felhős tekintete találkozott az övével.

16.
Az Iszonyat Szeme messze a galaxis külső peremén volt, az

ekliptika síkjától északnyugatra, egy olyan magányos vidéken,

amilyennek mostanában Jaq érezte magát. Nem sokat javított a

hangulatán, mikor félúton a Föld felé Zhord kis híján dezertált a

hajóról...

A zömik makacsul kötötte az ebet a karóhoz, hogy a Tormentum

tartályaiban megmaradt üzemanyaggal egyszerűen képtelenség

ekkora távolságot megtenni a hiperűrben.

Ebben kétségkívül igaza volt. Ami azt illeti, a problémára Vitalij

Gugolnak kellett volna felhívnia a figyelmet. A navigátor persze

kijelentette, hogy ez szándékában is volt, mihelyt a hajójuk elhagyja

a kék nap rendszerét, és ismét belép a viharok dúlta hiperűrbe.

Jaqban az a gondolat is felmerült, hogy Gugol titokban szerette

volna elszabotálni a földi utat, és ezt úgy akarta elérni, hogy

beszűkíti a lehetséges üzemanyagfelvevőhelyek körét – mert ha

valamilyen nagyobb bázison kénytelenek leszállni, minden

bizonnyal kínos kérdéseket tesznek föl nekik, és a konklávé

ügynökei is könnyebben utolérhetik őket.



Ráadásul Jaq úgy érezte, hogy Gugolon lassan eluralkodik a

könnyelműség. Már nem volt biztos benne, törődik-e egyáltalán

azzal, hogy megrekednek vagy sem. A navigátor sértett hangon

tiltakozott Jaq kimondatlan vádjai ellen.

A gyötrődő versidézetek foszlányaiból, amiket Jaq ezt követően

akaratlanul is kihallgatott, arra a következtetésre jutott, hogy a költőt

valahogy nem hagyja nyugodni a gyűrűs óriás asszony emléke, s

kikezdi romantikus lelkét, akár a tömény sav. Jaq ennek csak félig

értette az okát, és bölcsebbnek vélte, ha nem feszegeti.

Elképzelhető volna, hogy Queem Malagnia valamiféle antiideál volt

Gugol szemében, a visszataszító szexualitás példája, amely

makacsul kísértette őt, hiába próbálta újra meg újra elutasítani és

elhessegetni?

Miféle romantikus kategóriába tudná belekényszeríteni Queemet a

navigátor? És ha ez nem sikerül neki, képes lesz-e valaha

elfelejteni? Hogyan térhetne napirendre az eleven, lüktető város

sötét gyönyörei fölött – valahogy úgy, ahogy azt is elrendezte

magában, hogy Ey'Lindi sohasem lesz az övé?

Ez roppantul nyomasztotta Jaqot.

Egy magányos, vörös törpecsillag felé vették útjukat, amely a

Bendercoot nevet viselte, és ezer fényévvel közelebb esett a

Segmentum Solához. A feljegyzések szerint a Bendercoot körül

csak négy apró sziklavilág keringett, valamennyi lakatlan. A

legkülsőnek volt egy kis, orbitális állomása, űrgárdista-és

kereskedőhajók részére. A gravitációs kút nem volt túl mély; a

bolygó röpke kétnapi utazásra volt a belépőzóna határától, és

persze kétnapos volt a visszaút is.

Csak remélni merték, hogy az állomást nem hagyták el, és nem

esett áldozatul idegen lények támadásának sem; a feljegyzések

adatai néha évszázadosak voltak. Ha a Bendercoot kiesik, még

mindig maradt volna legalább három kézenfekvő lehetőségük –

félreeső űrkikötők kisebb jelentőségű kereskedelmi útvonalakon,

ahová bátran bejelentkezhetnek. Jaq remélte, hogy Gugol

hűségesen navigál, és átkozta magát a kétségeiért.

A több ezer éves űrállomás azonban még mindig ott keringett a

Bendercoot IV. körül. Egy birodalmi cirkáló horgonyzott mellette;

csipkézett szélű cizellált bástyák zavaros tömege, amiket

koponyadíszes támfalak kötöttek össze egymással. A közelében



egy viharvert, toldott-foldott, nagy hasú, vén teherhajó dokkolt.

Zhord, aki további hosszú órákat töltött a Tormentum hajtóműveinek

bütykölésével, majd csinosítgatásával, „partra szállt” a dokkban,

hogy fizetség gyanánt átadjon az állomás-igazgatóságnak egy zsák

ritka fémet, utána meg, ahogy találóan kifejezte magát,

„körülszimatoljon”.

Mikor elérkezett az indulás órája, még nem volt sehol.

– Ne szálljak ki megkeresni? – kérdezte Ey'Lindi.
Jaq kinézett a hajóablakon, az állványzatokkal és légvédelmi

ütegekkel zsúfolt barázdált felszínű acélsíkra. A fényesen kivilágított

karbantartó tornyok olyan árnyékokat vetettek, mintha fák lennének.

A bendercooti űrállomás a legkisebbek közé tartozott, ám így is

bizonyára kilométer hosszan húzódtak acélbőre alatt a belső

folyosók és szerelőcsarnokok. Az üzemanyag-és oxigénadagoló

csövek már visszahúzódtak a Tormentum burkolatáról.

– Zafírsas indulásra kész – recsegte egy hang a rádiókészülékből. –

Az emberi faj tisztasága legyen veletek!

– Veletek is – felelte Jaq. – Mi még várunk fél órát. – Ey'Lindihez így
szólt: – Ha bajba került, az számunkra is kellemetlen lehet.

– Jó állapotban hagyta a hajtóműveket – mondta Gugol. –

Hiányozni fog nekem a kis bugris.

– Gondolod, hogy átszegődött egy másik hajóra, Vitalij?
– Nos, hát lehet, hogy nincs kedve a tigris torkának ugrani... Nem
sokat tudok arról, hogy zajlik nálatok, inkvizítoroknál az ilyesmi, de

mostanra már valószínűleg renegáttá nyilvánítottak.

Az utazás a Szembe és az onnan való visszatérés hiperidőben

ugyan csak napokat jelentett, az anyagi univerzumban azonban

évek múltak el közben. Miután megbizonyosodtak róla, hogy Jaq –

Cornellannal a sarkában – a Szem felé tart, a konklávé asztropatái

azonnal érintkezésbe léphettek a Földdel, a Malleus titkos kódjait

használva. Még az is meglehet, hogy a Harlekin-embernek is volt

egy saját asztropatája a Fényfátylak fedélzetén. Arra gondosan

ügyelt, hogy Jaq csillagbeszélőjét – Parsheen mamát –

meggyilkolja.

Baal Firenze nagy hatalmú, befolyásos személy volt. Obispal

viszont... Őt be lehetne hálózni, és kényszeríteni, hogy támassza

alá Jaq történetét. Obispal bármerre lehet a galaxisban.

Vártak.



Tizenöt percig.

Húszig.

Huszonötig.

– Indulásra készülj, Vitalij.
Jaq megbecsülte a zömiket. Nemegyszer felemelte a szavát a

félhumán lények védelmében... A zömik pedig most elárulta. A

konklávé kozmikus álnokságához képest ez egyszerű,

mindennapos kis árulás volt, de azért fájt.

Maga Jaq is kénytelen lesz elárulni Ey'Lindit, mikor átadja majd a

Malleus laboratóriumainak. Orgyilkosi esküjével felvértezve hű

maradna-e hozzá Ey'Lindi, ha sejtené?

A huszonnyolcadik percben Zhord fújtatva felcsörtetett a fedélzetre.

– Elnézést, főnök – mondta. – Kösz, hogy megvártatok. Útközben
találkoztam pár zömikkel. Hejhó! Hejhó!

– És úgy gondoltad, zömiknek lenni jó? – kérdezte Jaq szomorúan.
Zhord ezt nem tagadta le éppen, ami legalább őszinte volt tőle.

– Éreztem a rokon vér hívó szavát, főnök. Én ugyan kóborló fajta
vagyok, de azért...

– Szóval gondoltad, megnézed, elmegy-e a hajó nélküled, és ezzel
egyben el is döntöd az ügyet.

– Indulunk – figyelmeztette őket Gugol. A Tormentum fémtestén
remegés futott végig, és lassan kiemelkedtek a dokkból.

– Huh, ezek szerint mégis itt hagytatok volna! – Zhordnak sikerült
akkora adag sértett felháborodást csempésznie a hangjába, hogy

Jaq nem tehetett mást, kénytelen volt szélesen elmosolyodni.

– Persze azt is gondoltam magamban: a Föld. Ha lemaradok, talán
sosem látom meg a Földet. Hogy is van az a mondás: a Földet látni

és meghalni?

Milyen igaz. Hány rakomány fiatal pszi érkezett a Földre, csak hogy

meghaljon. Akadtak, akik Nagy Dögevőnek csúfolták az emberiség

urát. Vajon Jaqot is el fogja emészteni?

– Bocsánatot kérek, főnök. Igazán!
– Visszajöttél, Zhord, és ez az, ami számít.
A zömik, a navigátor, az orgyilkos: melyikükben bízhat meg Jaq

száz százalékig? Imádkozott, nehogy úrrá legyen rajta az üldözési

mánia, amivel Cornellan vádolta – különben a története, még ha

sikerül is elmondania, teljesen hihetetlennek fog tűnni.

De nem az üldözési mánia-e a józan ész sarokköve ebben az

ellenségektől és csalárdságtól hemzsegő életben? Ne bízz



senkiben, gondolta, még önmagadban sem, mert te is letévedhetsz

az igaz útról úgy, hogy észre sem veszed.

Jaq böjtölt.

Föld-térség...

Az összes hírközlő csatornát elöntötték az órák, percek vagy

másodpercek óta úton lévő hírek. Az asztrálfrekvenciák bizonyára

ugyanilyen zsúfoltak, csak úgy hemzsegnek rajtuk a sürgős

telepatikus üzenetek, bár azokat nem korlátozza az

elektromágneses hullámok terjedésének sebességhatára. A nagy

hatótávolságú radarjárművek százait regisztrálta lüktető pontokként,

amint befelé tartanak a Naprendszerbe, vagy azon igyekeznek,

hogy megmásszák a Nap mély gravitációs kútjának utolsó, lankás

hajlatait.

Ha az ember egy pillantást vetett a legkülső védővonalról az

anyarendszerben zajló forgalomra, szinte azonnal biztosra vette,

hogy a Birodalom tengelye sohasem inoghat meg. Jaqnak azonban

nem kellett emlékeztetnie magát arra, hogyan szigetelték el az

anyarendszert több ezer évre a hiperviharok a csillagoktól. Az

emberi civilizáció első virágzása az egész galaxisban derékba tört, s

a Viszály Korának emésztőgödrébe veszett. A rég letűnt hőskornak

olyan hirtelen szakadt vége, hogy ma már az emléke is alig élt.

Nem kellett emlékeztetnie magát arra sem, hogy a harmincegyedik

évezredben a démonoktól megszállt lázadó hadvezér, Hórusz,

elpusztította a Lunát, megtámadta a Földet, és még a legbelső

palotába is betört. A zendülést leverték, ó, igen, de micsoda

szörnyű áron! A sebesült Császár utána csak úgy nyújthatta meg

életét az eljövendő zord évezredekre, hogy örök mozdulatlanságba

vonult arany trónprotézisében.

Amit Hórusznak majdnem sikerült elérnie a nyers erőszak és az

Adeptus Mechanicus gyilkológépeinek alkalmazásával, azt Jaq

most álöltözetben, ravaszsággal kísérelte meg. Három segítőtársa

volt: egy folyton siránkozó navigátor; egy zömik, akinek

megbízhatósága kérdésessé vált; meg egy orgyilkos, akinek az

észjárása mind újabb és újabb meglepetéseket tartogatott Jaq

számára.

Jaq egy zölden lüktető pontra bökött a radarernyőn.

– Ezt vetítsd ki, Vitalij!
Gugol igazított egy kicsit a magniszkópon, mire egy sötét, repülő



kastély úszott a monitorra.

– Fekete Hajó, Jaq, befelé tart.
– Állj rá. Átszállunk. Inkvizíciós ellenőrzés.
– Azt hittem, az ilyen hajókon a legéberebbek a felügyelők.
– Legalább egy éve úton van. Ha a bűnözők feketelistájára tettek,
nem hiszem, hogy a fedélzeti inkvizítor tudna róla.

Jaq magabiztosan beszélt. Ő az Ordo Malleusba tartozott. Ha a

Fekete Hajón van egy közönséges inkvizítor, annál jobb; még a

maga hasznára is fordíthatja a helyzetet.

A galaxist járó Fekete Hajókon, melyek a friss, fiatal psziket

takarították be a Birodalom világairól, gyakran utaztak inkvizítorok.

Szükség esetén kapóra jöttek a tiszteknek, akiknek folyamatos

ellenőrzés alatt kellett tartaniuk a rakományukat, és kigyomlálni

belőle minden rosszindulatú gazt, mire a Földre érnek. Jaq jól tudta

ezt, hisz annak idején ő is a kiválasztottak közé került, nem mint

ártalmas dudva, hanem mint ígéretes virágszál; átültették más

talajba, és fényesebb jövőre nevelték. Eszébe jutott Olvia. Ennek a

Fekete Hajónak a boltozatos alvótermeiben sok olyan ifjú pszi

zsúfolódik most össze, mint hajdan ő volt; imáik egyre magasabbra

szállnak, ahogy a jármű közelebb nyomul a Földhöz, s gyászosan

igyekeznek felkészíteni lelküket a hamarosan bekövetkező

önáldozatra. A nyomasztó mentális miazma, ami az ilyen hajók

fedélzetén uralkodott, Jaq számára hasznos álcázó köd lehet.

– Mi legyen a Tibermeníummal?
– Programozd be úgy, hogy vágjon át közönséges meghajtással a
belépőzónán, az üstökösöv irányában... aztán hadd sodródjon. Ha

valaha még szükségünk lesz rá, körülbelül tudni fogjuk, hol van.

Gugol bólintott. Kevés hajó kószált a belépőzónán túlra. Vagy

bolygóközi járművek voltak, és akkor a Föld-térség határain belül

maradtak – vagy pedig csillaghajók, ez esetben viszont amilyen

hamar csak tudtak, beléptek a hiperűrbe. A Tormentumot nem

fogják megtalálni, ők azonban bármikor elérhetik egy hagyományos

űrbárkán, és ez megnyugtató tudat volt a bizonytalan, sötét jövőre

nézve.

Milyen sokat tudtak már Jaq társai! Tudtak az Ordo Malleusról, a

konklávéról, a hidráról, a Szemről és a Káosz szörnyeiről. Több volt

ez, sokkal több, mint amennyit a közönséges halandóknak tudniuk

szabad. Ha Jaq küldetése sikerrel jár, a kísérőit igazán

agymosásnak kell majd alávetni... Ahogy az űrgárdisták agyát is



mindig kimossák, miután részt vettek egy sátáni extermínusban; a

csecsemők szellemi szintjére redukálják őket, hogy megóvják

tisztaságukat és ép elméjüket. Persze az is előfordul, hogy

tiszteletteljesen kivégzik őket...

– Ey'Lindi, beszélni szeretnék veled négyszemközt – mondta Jaq.
Ő ment elöl az ébenszín folyosón, elhaladt a hunyorgó fényű

falifülkék mellett, és saját alvócellájába vezette az orgyilkost, amit

mindig is privát szférájának tekintett.

Zavaros gondolatok kavarogtak benne; eszébe jutott az a másik

alkalom, amikor kettesben voltak itt, noha tudta, hogy annak a

csodálatos éjszakának nem lesz folytatása. Mindenesetre szerette,

szívből szerette volna megtudni, mit érez igazából Ey'Lindi.

– Igen, inkvizítor?
– Tisztában vagy vele, Ey'Lindi, hogy pillanatnyilag a te testedben
van a hidra egyetlen darabja, amiről tudok?

– Ugyanolyan jól, mint ahogy azzal is tisztában voltam – felelte a nő
–, hogy kénytelen leszel a Földre utazni, és előtte kötelességednek

fogod tekinteni annak a sztázistartálynak a megsemmisítését.

– Ezért ettél hát a hidrából? Nem az immunitás miatt... hanem hogy
megőrizd magadban a nyomát?

– Az orgyilkos eszköz – mondta Ey'Lindi kifejezéstelenül. – Bár
gondolkodó eszköz; de akkor is csak eszköz valami magasztosabb

cél szolgálatában.

– Hagynád, hogy megkínozzanak? Hogy felboncoljanak?
Tessék; kimondta. Gyarló módon félti sorsától egykori szeretőjét.

– A fájdalmat el lehet fojtani – emlékeztette a nő. – Mint amikor
átalakítom a testemet.

Jaq tudta, hogy ez így nem teljesen igaz. A fizikai sérülések

fájdalmát el lehet nyomni. De az agy mélyén van egy rejtett

központja a nyers, abszolút fájdalomnak. Szondával elérhető. Vajon

ahhoz is ért Ey'Lindi, hogy ezt miként kapcsolja ki a tudatából? És

mi van azzal a mindent fölülmúló iszonyattal, mikor az ember érzi,

ahogy szétboncolják az egyéniségét? Lehetséges ennél szörnyűbb

kínszenvedés?

– Ha tudnék neked egy ajándékot adni, Ey'Lindi, mit kérnél tőlem?
Az orgyilkos gondolkozott egy darabig.

– Talán... feledést.
Jaq most már végképp nem értette őt.



Hacsak... hacsak rá nem jött arra, amit Zhord és Gugol biztos nem

sejtett még: hogy az Ordo Malleusnak szent kötelessége a

gyalázatos Káosznak még a tudatát is kitörölni az emberi agyakból,

nehogy ez a tudat elcsábítsa a gyengéket. A tiltott tudásnak

pusztulnia kell.

Ey'Lindi talán most előre megbocsátott neki mindazért, ami a

társaival történni fog, ha Jaq küldetése sikerül.

Ez igazi hűség volt.

Jaq sietve elfojtotta magában a keserű büszkeség szikráját. Elvégre

ha az ember valaki máshoz hű, nem a Császárhoz, az veszedelmes

következményekkel járhat. Mint azt Hórusz légióinak az esete is

mutatta.

Mindenesetre akkor és ott fogadalmat tett magában, hogy minden

tőle telhetőt negtesz majd, hátha meg tudja menteni Ey'Lindit,

Gugolt és Zhordot. Egy kicsit nég ez a gesztus is árulót csinált

belőle. És ha tartani fogja magát az esküjéhez, negtagadja

Ey'Linditől a boldog tudatlanság adományát, amit a nő kért tőle.

Az orgyilkos már a küszöbön járt, ám egyszerre csak megtorpant,

és visszafordult.

– Sok minden van, amit szeretnék elfelejteni – mondta Jaqnak. – Az
én testem nélyén mesterséges csontok és emlékező szövetek

lapulnak, melyekbe egykor kitörölhetetlenül belevéstek egy

bizonyos gonosz alakot.

– Arra gondolsz, hogy úgy érzed, mintha valamiféle gonosz rúna
lenne a testedbe foglalva? Mintha el lennél átkozva? Nem kellene

inkább áldásnak felfognod ezt a csodálatos képességedet?

– Ami csak arra jó, hogy átváltozzak egyvalamivé! Most már, ha
polimorfint ecskendezek a szervezetembe, nem ölthetem magamra

más emberi lények külsejét. Ha megindul az átalakulás,

automatikusan a génorzóformám jelentkezik. Soha többé nem lehet

belőlem emberi kaméleon. Kérdem hát tőled: ez a Callidus?Ez a

ravaszság?

– Úgy véled, hűtlen lettél a szentélyed hagyományaihoz? Hiszen a
szentélyed kérte ezt tőled!

Ey'Lindi bólintott.

– Beleegyeztem abba, amit tettek velem. – Talán úgy érezte, hogy a
szentélye becsapta.

Jaq habozott, mielőtt következő kérdését feltette volna.

– Nyomást gyakoroltak rád, hogy beleegyezésedet add? A nő


keserűen felkacagott.

– A világ mindig nyomást gyakorol ránk, nem? Rettentő nyomást.
Ez nem volt igazi válasz. Nem mintha Jaq többet várt volna. Egy

orgyilkos sohasem árulja el a szentélye titkait.

– De Queem világán – emlékeztette Ey'Lindit – úgy érezted, hogy
megvilágosodáson estél át... És sok mindent megértettél a Káosszal

meg a Harlekin-ember természetével kapcsolatban.

Ey'Lindi az ajkát csücsörítette. Ez az ajak Jaq testét cirógatta

egyszer; ez az ajak a szeme láttára alakult át egy rovarszörny

gyilkos rágójává.

– Sötét megvilágosodás volt az – javította ki parancsolóját az
orgyilkos. – Igen ötét...

Jaq azonban még így sem akarta látni, hogy Ey'Lindi fénye kihuny...

17.
– Eredményes útjuk volt, növendék? – kérdezte Jaq a fiatal,
szakállas inkvizítortól, aki akár korábbi önmaga is lehetett volna.

Rafe Zilanov fülbevalója valamiféle idegen embrióra emlékeztetett.

A férfi ébernek tűnt, bár kissé tapasztalatlannak. Bármilyen

különleges tehetséggel bírt is, hogy kiszűrje a démoni elfajzás

mocskát az utasok közül, a Fekete Hajó fedélzetén uralkodó

nyomasztó mentális légkör eltompította pszichikai érzéke élét,

ahogy azt Jaq remélte.

– Hogy eredményes-e? Ezeregyszáz válogatott pszit szállítunk a
Császárnak. Azt hiszem, ez eredményesnek mondható. Csak fél

százalékukat kényszerültünk likvidálni. És öt százalékuk méltónak

tűnik a kiemelésre.

Kilencvenöt százalékukat pedig arra fogják méltónak találni, hogy

kiszipolyozott életerejükkel táplálják az emberiség dögletes urát,

hogy tovább sugározhassa az Astronomicant... Meddig, meddig

folytatódhat még az emberlakta galaxis haláltusája? Talán mégis a

konklávénak van igaza, mikor fel akarja váltani ezt a

kannibálrendszert a totális zsarnokság könyörtelen

önkényuralmával.

Ó, nem, nincs igazuk. És szinte biztos, hogy valójában mások, mint

aminek látszanak.

Jaq felmordult.

– Valami baj van talán? – érdeklődött a testes, kancsal kapitány.


Holofernest kapitány tésztás arcába mély ráncokat véstek a hosszú

évek, amiket úgy töltött el, hogy agya ki volt téve a hajóján utazók

mentális kétségbeesésének, íme, gondolta Jaq, a Birodalom egy

hőse, akiről nem fognak epikus költeményeket írni. Nem űrgárdista,

nem halálvértes lovag, de hős. Egy amulettekkel teleaggatott

egyenruhájú hős, aki boldog tudatlanságban él. Egy hős, akit most

meg kell félemlítenie.

A kapitány kabinjának falait űrcsatákat ábrázoló kárpitok takarták –

talán egy tevékenyebb élet emlékei, amivel mindörökre felhagyott?

Jaq szeszespoharakra valló nedves karikákat vett észre a kapitány

asztalának lapján. Szóval amíg a navigátora a hiperűr ösvényeit

járja, Holofernest kapitánynak a csendes részegség a vigasza,

menedéke, megnyugvása – és gyönge pontja.

Jaq Zilanov kedvéért aktiválta a tetoválásait. A növendék így

láthatta, hogy Jaq valamilyen szinten a felettese. Pontos státusával

persze nem volt tisztában, de elég okos volt ahhoz, hogy ne

feszegesse a dolgot.

Zilanov azonban továbbra is kételkedett; a helyében Jaq is ezt tette

volna. A fiatal férfi kíváncsian méregette Jaq különös útitársait.

Ey'Lindiben valószínűleg felismerte az orgyilkost.

– Baj, kapitány? – húzta a szót Jaq, amilyen hanyag
leereszkedéssel csak tudta. – Hát hogyne. Egy fontos ügyön

dolgozom, aminek köze van az olyan hajókhoz, mint a magáé.

Egészen pontosan mi történik, amikor Föld körüli pályára állnak,

hogy leadják a rakományukat?

– Másodszor is átszűrjük az utasállományt – morogta Holofernest. –

Kétszeresen is ellenőrizzük, jó munkát végeztünk-e; és bölcsen

tesszük. Aztán a legtöbb pszit űrkompokon a Tiltott Erődbe

szállítják, ahol hosszas Astronomican-kiképzés után rövid időre

szolgálatba állnak. Valami nem stimmel?

– És ugyan merre van az a Tiltott Erőd, kapitány?
– Hah! Az ilyen ismeretek rejtve maradnak a magamfajta előtt. És
így is van jól.

– De mégis, mit gondol, hol lehet?
– Álmomban se jutna eszembe eltöprengeni ezen, inkvizítor.
– Nagyon bölcsen teszi.
Az Adeptus Astronomica főhadiszállása abban a hegységben volt,

amit hajdan Himalájának hívtak. Az Astronomicannak otthont adó

sziklagömb felső felét egyetlen hatalmas hegycsúcsból alakították



ki...

– Hosszas kiképzésről beszélt az előbb, és rövid szolgálatról. Miért
használta ezeket a jelzőket? Csak nem szánalomból? Ugye nem

lágyult meg túlzottan a szíve, kapitány?

Holofernest segélykérő pillantást vetett Rafe Zilanovra.

– A pletykás nyelvek! – vicsorgott Jaq. – Legjobb kitépni őket. Biztos
vagyok abban, hogy a jövőben diszkrétebb módon fogja kritizálni a

Birodalom belső ügyeit... Hacsak persze a szesz meg nem oldja a

nyelvét. De hagyjuk. Engem pillanatnyilag a tiltott

rabszolga-kereskedelem érdekel – nevezetesen az, hogyan és hová

tüntetik el a szemrevaló pszik egy töredék százalékát.

Zilanov összevonta a szemöldökét; a kapitánynak leesett az álla.

– Kicsodák? – Látszott rajta, hogy a következő pillanatban meg is
bánta a kérdést. – Nem mintha annyira érdekelne. Csak...

Jaq a leghalványabb mosolyát villantotta Holofernestre.

– Szinte habozok kimondani. Degenerált tisztviselők, akik
viszonylag magasan állnak a császári udvar hierarchiájában.

Tiltott rabszolga-kereskedelem, gondolta Jaq, szemben az őszinte

felajánlkozással a Császár oltárára. Kíváncsi volt, mennyivel élik túl

a társaikat azok a magánkézbe került törvénytelen rabszolgák,

akikről beszélt. Valószínűleg nem sokkal. Kurtácska életük

iszonyatos lehet az aljas gyönyörök ínyenceinek markában. Igaz,

ezek az ínyencek legjobb tudomása szerint csak az ő képzeletében

léteztek. Ámbár jó dolog elhinni a saját hazugságainkat; így talán

mások is könnyebben elfogadják őket.

– Aligha kell megmagyaráznom, milyen veszélyt jelent egy
képzetlen pszi, akár a külső palotában – folytatta. – Még ha

folytonos rabságban tartják őket, mentális árnyékolómezőben, akkor

is könnyen csatorna nyílhat bennük a démonoknak; különösen

azért, mivel kínjukban és nyomorúságukban ösztönösen segítségért

könyörögnek, akárhonnan jöjjön is. Ha csak egyetlen rabszolgát

szállnak meg a démonok, és az a rabszolga elszabadul a

palotában... Gondoljanak bele a következményekbe!

– A mi utasnyilvántartásunk mindig pontos – tiltakozott Holofernest.
– Nem kétlem. De mi van az utasoknak azzal a töredék
százalékával, akiket minden Fekete Hajón likvidálni kell?

Elraktározzák a holttestüket, és azokról is kimutatást vezetnek?

– Tudnia kell, hogy az ilyen tetemeket kilőjük a hiperűrbe.
– És mi van azokkal, akik valójában nem haltak meg, hanem


sztázisba helyezik őket, aztán elrejtik a tartályt egy rejtett zugban

vagy tárolórekeszben?

– Az én fedélzetemen soha nem történt ilyesmi, erről biztosíthatom!
– A kapitány gyors pillantást vetett az asztala felé; bizonyára ott
szokta tartani a szeszesüveget. Látszott rajta, hogy most már

nagyon szeretne inni valamit.

– Eszemben sincs vádaskodni – mondta Jaq. – Privilegizált
információt közöltem magukkal, ennyi az egész.

– Mit kíván tőlünk, mit tegyünk? – kérdezte Zilanov. A fiatal
inkvizítor már-már elhitte a történetet. Miért is ne? Jaq meséje elég

meggyőző volt ahhoz, hogy a Császár minden szolgájának a hideg

futkosson tőle a hátán. És ugyan miért hazudna egy főrangú

inkvizítor?

Jaq vázolta elképzeléseit.

– Azt akarom, hogy csempésszenek be ugyanolyan módon a
császári palota délkeleti szektorának hármas számú űrkikötőjébe,

ahogyan gyanúnk szerint ezekkel a tiltott rabszolgákkal teszik, azaz

élelmiszeres sztázisládákban. Engem és a társaimat.

– Teljesen védtelenek lesznek – mutatott rá Zilanov.
– Amíg a sztázismező az előre beállított időpontban meg nem
szűnik, valóban. Csak nem azt javasolja, hogy futamodjunk meg a

veszély elől, mikor az életünk kockáztatásával a nyomára

bukkanhatunk ezeknek a degenerált bűnözőknek?

Zilanov most már mindent elhitt. Nincs az az áruló, aki önként teljes

tehetetlenségre ítélné magát, és kockáztatná, hogy bénán az

ellenség kezére kerül.

– Ez alfa egyes prioritású titkos akció – mondta Jaq. – Teljes
titoktartásra vannak kötelezve. Most pedig lássuk a vonalkódokat,

amikkel el kell látnunk a tartályokat...

És megszűnt a sztázis.

Jaq fölcsapta az élelmiszertartály fedelét, amelyben magzati pózba

kényszerülve kuporgott.

Semmit nem érzett. Még azt sem, hogy tudnia kellene valamit.

Tudata működése megtorpant egyetlen gondolatkvantumnál; és ez

a gondolat a feszültség volt, az ideges várakozás. Talán elméje

fogaskerekei, ha mégoly lassan is, de tovább forogtak a teljes

elszigeteltség végtelen időszakában, s mentális védőérzéke



megpróbálta felszámolni a borzalmas feszültség ostromát.

Gyakorlatilag azonban tudata belefagyott abba az egyetlen iszonyú

pillanatba: egész lénye egy hegedűhúrként rezgő idegszál volt

csupán. Se emlékek, se aktív gondolatok, se lomha álmok; csak a

feszültség személytelen párlata, amint önmagát emésztve újra meg

újra átéli ugyanazt az örökkévalósággá dermedt másodpercet.

Most, hogy ismét Jaq volt, egész teste reszketett a felgyülemlett

félelemtől.

És mi van, ha kínok gyötrik, vagy retteg, mikor sztázisba helyezik?

Remélte, hogy mentális képessége végül megnyugtatta és

elkábította volna, megváltoztatva a végtelenbe nyúló örökpillanat

jellegét.

És mi van, ha mégsem? Mi történne vele, ha nem volna pszi?

Gyanította, hogy egészen új, borzalmas módját fedezte fel a

kínzásnak és a büntetésnek. A szenvedés tetőfokán a foglyot

egyszerűen bezárják egy sztázistartályba, hadd gyötrődjön tovább

évekig, évszázadokig.

Jaq hunyorogva fölnézett a párától nyirkos masszív, rozsdás

csövekre. Nem, az a maszat nem rozsda volt rajtuk. A csövekre

valamikor ájtatos rúnákat festettek, amik kifakultak, és pótolták őket;

csakhogy az új rúnák is elhalványodtak, megint pótlásra volt

szükség, és ez így ment tovább nemzedékeken át. A halott rúnák

sora hátrafelé mozgott, körülbelül egy méterrel a feje fölött. Jaq

csörömpölést hallott, reszketeg csikorgást, s valahonnan a távolból

a fémnek csattanó fém vibráló csendülését. A tartálya nyilván egy

szállítószalagon volt.

Egyszóval minden a tervek szerint ment. Jaq legyűrte magában a

félelmet, ami a sztázis megszűnésének pillanatában elöntötte, és

felállt. A négy tartály valóban egy lassú, szelvényezett

mozgószalagon utazott, egy sivár, végtelennek tűnő alagútban, ami

lefelé lejtett. A gömb izzókból tompa, narancssárga fény sugárzott

szemsajdítóan. Senki sem volt a közelben, még robotok sem.

Jaq odamászott a legközelebbi tartályhoz, és leemelte a fedelét.

Ey'Lindi hirtelen felült, lecsapni készülő kígyó gyanánt. De nem

marta meg Jaqot. Futólag szájon csókolta.

– Köszönöm, gazdám, hogy megízleltetted velem a feledést.
– Gazdám? – visszhangozta Jaq.
– Rabszolgának álcázzuk magunkat, nem?
– Erre most ne legyen gondod. Utóhatások?


– Mi, orgyilkosok, szükség esetén ki tudjuk kapcsolni a tudatunkat;
hibernáljuk magunkat. Üres lap lettem, csak a csodálatos semmit

éreztem magam körül, ami a világegyetem és a Káosz előtt volt,

mikor még létezett az Isten, a Semmi Istene.

Jaq gyanította, hogy Ey'Lindi agyában valami különös, félig

elfelejtett szekta tanításai kavarognak, rég letűnt szülővilágáról. Az

egyetlen igaz isten, az örökkön-örökké haldokló Császár, a

lélekfaló, a küzdő-szenvedő emberiség vezérlő szelleme, most már

majdnem a hatósugarukban volt; talán csak négyszáz kilométerre, a

hatalmas palotában.

Ey'Lindi közben levette a fedelet Zhord tartályáról, és a zömik

felkiáltott.

– Huh! Huh!
Mintha a saját szívét biztatta volna, amint ismét dobogni kezdett.

Jaq kinyitotta az utolsó sztázistartályt.

– Űr – suttogta Vitalij –, végtelen űr. A harmadik szem nem szűnt
meg látni. Az űr végtelenjére nézett. Tudjátok, hogy a semminek

fokozatai vannak? A fénytelenségnek árnyalatai?

– Ne bomolj már – mondta Zhord mogorván, ahogy felbukkant Jaq
mellett. – Ez a hely tisztára olyan, mint a vén barlangok odahaza,

csak követ nem látok sehol. Nem valami fényes palota. Hol vannak

a népek? Jó irányba megyünk, főnök?

– Ó, igen. Ez egy mélyen húzódó ősi szállító alagút, egy apró
hajszálér, jó messze a szívtől. Még így is szerencsésnek

mondhatjuk magunkat, hogy nem dolgoznak a közelben az Adeptus

Terra tagjai.

– Huh, mit nem mondasz.
Odakint valószínűleg tél volt. Bár a külvilágból igazán kevés maradt

meg a Földön. A Föld valamennyi kontinensét – a délsarki

jégmezőket kivéve, amelyek alatt a sötét inkvizíció leselkedett –

kilométeres rétegben plasztacél borította; a különféle közigazgatási

intézmények kusza labirintusa. Paloták, egyházközösségek, roppant

hivatalok... Megannyi magába zárkózó, barátságtalan világ.

Egész nemzedékek élték le az életüket egyetlen alrészlegben, s ha

nem lett volna a kibernetikus információtár, a csillagoknak még a

létezéséről sem tudtak volna. Ezek az emberek sohasem látták,

ahogy a napjuk a mérgező gőzöktől bűzlő látóhatár fölé emelkedik.

A levegő kezdett fölmelegedni, és minden lélegzetvételnél kaparta a



torkukat. A szalag továbbvitte őket a zajok, a sürgés-forgás, a távoli

fénypászmák felé. Az alagút bizonyára hamarosan valami nagyobb

térségbe fog torkollni.

Leugrottak a mozgószalagról, és leemelték a sztázistartályokat is,

majd hordozható oxigénpalackokat és légzőmaszkokat vettek elő

belőlük. A maszkok a szemüket is védték az egyre maróbbá és

mérgezőbbé váló levegőtől. Nagy kortyokban nyelték az éltető

oxigént.
A félhomályos, narancssárga fényben újabb rakomány derengett fel

mögöttük. A sztázistartályokat összehajtották, és elrejtették egy

porlepte kamrában. Aztán megindultak a zörgő szállítószalag

mellett.

A roppant oszlopcsarnokban kiborgok és gépprotézisekkel ellátott

nyomorékok nyüzsögtek hernyótalpakon és fényüket vesztett

csörömpölő fémlábakon. A padló a kiömlött vegyszerek olajos

habjában úszott, mely néha felsziporkázott az ide-oda pásztázó

fénysugarakban.

Egyes kibermunkások kábelekkel erezett dohogó gépeket kezeltek.

Mások a szalagon érkező tartályokat hasították föl beépített

sugárvágókkal, ellenőrizték a kísérőokmányokat, majd továbbították

a beérkező rakományt a hatalmas, rozsdás, pneumomágneses

csövek szerteszét ágazó útvesztőjébe, amely aztán a

legkülönfélébb irányokba küldte tovább a szállítmányokat.

Kompresszorok sziszegtek áthatóan, sűrített levegő pukkant,

elektromágnesek szórtak szikrákat recsegve. Az üres, összezúzott

tartályokat egy kohó mélye nyelte el, melynek vörös torka rőt fénybe

vonta a gőzölgő folyadéktócsákat a közelben. A csarnok zúgástól,

csattogástól, ropogástól és dörgéstől visszhangzott.

A négy behatoló egy párkány rejtekéből látta, ahogy az egyik cső

felhasadt, és okker sárga lemezeket köpköd magából. Egy

karbantartó kiborg bicegett oda, hogy kijavítsa. Talán megszokott

dolog volt errefelé az ilyen baleset. Talán a kiborg semmi mást nem

csinált, csak repedt csöveket forrasztott össze. Ha az eresztékek

nem válnak szét időről időre, egész egyhangú élete értelmetlen

lenne. Jaq és társai egy huszadrangú hajszálerében voltak a palota

– pontosabban mondva az alsópalota – valamelyik ősrégi,
elhanyagolt, félreeső szárnyának. Vajon elérik-e céljukat a

csillagokról érkező szállítmányok, amik errefelé haladnak át? Talán

igen. Valahogy így működött maga a Birodalom is; néha repedések



futottak rajta végig, amiket aztán befoltoztak. Ugyanakkor azonban

hatalmas energiák voltak itt munkában. És nem hanyagolták el az

éberséget sem.



Jaq hirtelen indíttatástól hajtva elővette azt a Tarot-lapot, amelyet

önmaga jelképezésére használt: a fekete palástos, kalapácsos

Főpapot. Cornellan ezúttal bizonyára messze jár,

fényévszázadokra, fényévezredekre innen, és nem tud beavatkozni.

Jaq képmása kalapácsot tartó kezével beárnyékolta a szemét,

mintha éles világosságból nézne valahová messzire. A kártyalap

reszketett. A kártyalap lüktetett. Hirtelen meglódult, mint valami

varázsvessző, és ha Jaq nem fogja szorosan, hát magától elrepült

volna.

– Főnök... – Zhord a kártya után nyúlt, hogy elkapja, ha mégis
kicsúszna Jaq ujjai körül, de aztán visszarántotta a kezét. – Ezt

ugye te csinálod?

Ki tudja? – tűnődött Jaq. Lehet, hogy a tudatalattim, amely a

legapróbb emlékképeket is őrzi, így próbálja megmutatni nekem a

biztonságos utat ebben a lidércnyomásba illő alaprajzú palotában?

Vagy valami más, láthatatlan hatalom vezérel minket ezen az úton?

Kinek a hatalma? Magáé az Istencsászáré?

A kártyalap türelmetlenül rángatta.

– Ez a kártya lesz a vezetőnk – mondta. – Gyorsan tűnjünk el innen.
Ideje volt. Alig lopóztak át a csarnokon árnyéktól árnyékig, oszloptól

oszlopig osonva, bokáig gázolva a mocskos lében, a

keresőfényeket és a csörömpölve ballagó kiborgokat kerülgetve,

mikor a messzelátóján hátranéző Jaq megpillantott egy magas

alakot, amint a szállítómű környékét fürkészi. Csizma, bőrnadrág,

hosszú fekete köpeny... Baljós külsejű sisakja egy háromszintes

bronzkoponya volt, csipkézett díszítéséből antennák sarjadtak. Az

alak lézerlándzsája nyelével megkavarta a padlót borító mérgező

mocskot.

– Ki ez a pali? – kérdezte Zhord.
– Palotaőr – suttogta Jaq. – Elit személyzet. Biztos beleléptünk egy
érzékelősugárba.

Ebben a pillanatban egy fekélyekkel borított óriáspatkány inalt elő

az alagút nyílásából, csapzott bundája halványan foszforeszkált. A

palotaőr célzásra emelte lándzsáját, és kettéhasította az állatot.

Jaq egy álcázó-oltalmazó fohászt mormolt.

– O Jurtim invisibiles!


A Tarot-lap az előttük ásító boltívek egyike felé noszogatta.

Rétegzett plasztacél héjakat másztak meg, ahol valóságos folyókba

gyűlt a fáradt olaj meg a sokféle vegyszer, s a mocskos lé sekély

tavakba futott össze, melyekben zöld fénnyel derengő algák

tenyésztek. Dübörgő gépezetek elől tértek ki, amikre nyálkás

koszréteg ragadt; a koszba mintha emberi lények szétrothadt

maradványai vegyültek volna, vagy legalábbis

kibermunkásvégtagok és -fejek. Az éjszakát egy mamutbuldózer

roncsának vezetőfülkéjében töltötték, amit félig elnyelt már a

foszforeszkáló iszap...

Másnap az oszlopok belsejében meghúzódó csigalépcsőkön

felkapaszkodtak egy félhomályos csarnokba, ahol írnokok

kuporogtak az elektromos gyertyák fényénél családi cellájuk előtt.

A csarnok körülbelül egy kilométer hosszú volt. Csuklyás írnokok

százai dolgoztak itt, fekete kordbársony egyenruhában; a

homlokukba ültetett mikroáramkörökből leolvasott adatokat vezették

át vaskos kötetekbe. A könyvek bőrbe voltak kötve, talán apáik és

nagyapáik bőrébe, amit szerető gonddal nyúztak le róluk haláluk

után, hogy vegyszerfürdőben megpuhítva annak a munkának

szentelhessék, mely az egykori tulajdonos életét kitöltötte.

Más írnokok ősrégi, poros, repedezett hátú könyvek fakuló

feljegyzéseit másolták át újabb kötetekbe. A pókhálós kódexek

rogyadozó tornyokban emelkedtek a padlótól a menyezetig;

egyesekhez létrákat támasztottak. Egy magasított karosszékben

fogatlan szipirtyó ült a kurátorok barna köpenyében, akár valami

csonttá aszott múmia. Előtte az asztalon egy idegen lényektől

származó antik kézirat hevert, ő azonban inkább az írnokai

felügyeletével volt elfoglalva, s gyakran a szeméhez emelte

magniszkópos lornyonját. Időnként rábökött valakire a pálcájával,

mire az illető nyugtalanul fészkelődni kezdett, és kiverte a veríték.

Futárok jöttek-mentek, egyesek friss adatokat tartalmazó

mikroáramköröket hoztak, mások könyveket vittek el.



– Ki jár itt? – károgta a banya, mikor Jaq és társai a közelébe értek.
– A szó hatalmas – felelte Jaq.
– Mehettek. Mehettek.
Jaq, Ey'Lindi és Gugol az Administratum számvevőinek lopott



szürke köpenyét, Zhord pedig a konyhaszolgák szarvasbőr kötényét

viselte, mikor átvágtak egy ősi gépezetekkel zsúfolt bazilikán, ahol

lázas sürgés-forgás zajlott. Szent gongok zúgtak. Az érzékeny

mérőműszereket technopapok kezelték. A levegőben szantálfaillat

úszott, hogy megédesítse a roppant termet ködbe vonó maró

gőzöket...

Később egy székesegyház laboratóriumba kerültek. A csúcsos

boltívekről elemi szimbólumokkal díszített ikonok lógtak. A piszkos

üvegű álablakok mögött nátriumgőz-fáklyák lobogtak, fényük

szemfájdító táncot járt a mozaikpadlón, ahol tócsákba gyűlt a

folyékony borostyán, a gyanta és a vérplazma. A hajlott nyakú

lombikokban és lepárlóedényekben ritka nedvek forrtak és

bugyogtak, melyeket idegen bolygókon honos állatok szervezetéből

vontak ki, amiket hentes-sebészek boncoltak föl elevenen a

páncélüveg védőfalak mögött.

Kürtök harsogtak, hogy elnyomják az iszonyú üvöltéseket. A

végtermék csak akkor volt kielégítő minőségű, ha az előállításához

szükséges szerveket eleven alanyból távolítják el, fájdalomcsillapító

szerek használata nélkül. Az átlátszó csövekben narancsvörös és

arany színű vér áramlott; a pumpát görvélyes rabszolgák

működtették, akiket a fújtatóhoz láncoltak. Széles platformok

emelkedtek a magasba feldolgozásra váró egyedekkel, majd

süllyedtek a mélybe bélsártól mocskosan, kivérzett tetemekkel.

Egy lézerpisztollyal felfegyverzett technopap szólította meg őket,

krémszínű palástban.

– Mi dolgotok itt? Mi a nevetek?
– A Szintetikusétrend-felügyelő Hivatal beosztottjai vagyunk –

mondta Jaq, és meggyőző hatalmú aurát bocsátott maguk köré. –

Én Prefectus Secundus vagyok a Dispendiumnál, a költségeket és a

veszteségeket ellenőrző részlegben.

– Sosem hallottam róla. – Ez azonban még nem kelthette föl a pap
gyanúját. Sőt ellenkezőleg! A becslés, mely szerint a palota

igazgatásában mintegy tízbillió ember vett részt, elég szerénynek

számított.

Jaq az állával Gugol és Ey'Lindi felé bökött.

– A Prefectus Tertiusom és a Subprefectusom. A zömik a szolgánk.
Feltételezzük, hogy a maguk kísérletei közben jelentős mennyiségű

fehérje megy veszendőbe.

– Ezeket nevezi kisérleteknek? – kiáltott a pap felháborodva. – Itt


olyan molekulákat is előállítunk, amelyek nélkülözhetetlenek a

Császár életben tartásához.

– És veszni hagyják a sok jó húst – mordult fel Zhord.
– Ez itt idegen lények húsa, te zömik konyhalegény!
Emészthetetlen.

– Át lehet alakítani.
– Ostobaságot zagyválsz, pimasz mosogatófiú! Hogy mer egy
szolga így beszélni velem?

– Bocsásson meg a...
– Bölcs Adeptus! – szólt közbe egy bézs ruhás növendék.
A pap otthagyta Jaq csapatát, és szemmel láthatólag nem érdekelte

tovább az ügy. Később, ha vissza tud emlékezni rá, hogy a

számvevők állítólag ellenőrzésre jöttek, mégis pillanatok alatt

felszívódtak a beszélgetést követően, talán jobban elgondolkozott

volna a dolgon.

A székesegyházat jóval könnyebb volt elhagyni a fegyveres

ellenőrző ponton át, mint ugyanazon az úton bejutni oda.

Kint azonban, akár valami gigászi meztelen csiga, kérelmezők

végtelennek tűnő morgolódó sora kígyózott húszfős oszlopokban

egy boltívekkel fedett félhomályos úton az Administrandum valami

távoli hivatala felé. Vajon mire vártak? Engedélyre?

Formanyomtatványokra? Kihallgatásra?

A legelőrelátóbb kérelmezők kézikocsit toltak maguk előtt, melyen

egy másik kérelmező horkolt összegömbölyödve, aki idővel majd

viszonozni fogja a szívességet. A sor mellett szintetikus süteményt,

glukózrudakat és állott vizet kínáló utcai árusok jártak fel-alá.

Khakioverallos egészségügyisek görnyedtek a mobil mosdófülkék

volánja mögött.

A rendre néhány polgárvédelmi járőr ügyelt parkoló kocsikból, akik

egy buszra való rohamosztagost is kirendeltek maguk mellé,

zavargás esetére. Jaq észrevette tolldíszes sisakjukat a kék

páncélüveg mögött.

A sor mellett egy fegyveres tisztogatócsoport haladt, hordozható

pszichodiagnosztlkai felszereléssel. Időnként letartóztattak egy-egy

kérelmezőt. Az egyik futni próbált, de lelőtték.

– Csöbörből vödörbe – mondta Zhord. – A büdös életben nem
furakodunk át ezen a tömegen.

A sorban állók kezdtek nyugtalankodni; a polgárvédelmisek már

készítették a szupresszorpajzsokat.



Jaq kezét pedig tovább cibálta a kártyalap...

18.
Bolygóközeli pályáról nézve a mérgező atmoszféra ködén keresztül

a kontinensnyi palota ékkövekkel kirakott párzó teknőchéjak

láncolata volt, melyből itt-ott kilométeres magasságú díszes

monolitok, piramisok és zikkuratok törtek az égre, s az űrdokkok

himlőhelyei az antennák és a légelhárító lövegek erdejével

váltakoztak rajta. Ennek a palotának egyetlen termében egész

városok fértek el; némelyik zordon és magasztos volt, némelyik

züllött és gonosz, de mindegyiken vastag rétegben száradt a kor

hordaléka...

Jaq és társai a józan eszükre – meg a Főpap-kártyára – hallgatva

nem béreltek járművet, amellyel könnyen és gyorsan haladhattak

volna a palotát keresztül-kasul beszövő sokszintes utakon. A

kerülethatárokon felállított ellenőrző csoportok minden bizonnyal

ragaszkodnának az elektronikus tetoválások vizsgálatához.

Így hát gyalog kellett nekivágniuk a sűrűn lakott aknák és alagutak

mélyén összezsúfolt bérkaszárnyanegyedeknek, a

körülállványozott, toldott-foldott, roskatag szirtvárosoknak, melyek

közelebb húzódtak egymáshoz, mint egy természetes kanyon falai,

s a szürke acéltetőt meg-megroggyanó, kivénhedt

szuszpenzormezők tartották fölöttük.

Még az állványzaton is alja nép tenyészett bádogbódékban, kopott

sátrakban, foltos műanyag hálózsákokban. Itt, ezen a mocskos

táptalajon forrt és kavargott az emberiség gennyes protoplazmája,

ahol a bennszülött korcsok legmerészebb álma az volt, hogy

kölykeik bekerüljenek a kivételezettek legalacsonyabb

kategóriájába, és örökös rabszolgamunkás legyen belőlük. Az

éhhalál küszöbén tántorgó emberroncsok lopóztak a sötét

folyosókon lidércek gyanánt, friss holttestekre vadászva. Tetovált

bandák járták az utcákat, házi készítésű késekkel felfegyverezve.

Az emberek szüntelen mormogása zajtengerré duzzadt, mely néha

vészjóslón elnémult.

Jaq és kísérői rongyokat loptak, hogy legyen mit felvenniük,

koldusokat löktek ki szellőzőaknákból, hogy legyen hol aludniuk,

elvették az ételt a csontvázzá aszott éhezőktől, hogy legyen mit

enniük.



Ey'Lindi ölt; Jaq ölt; és Zhord is.

Egy ideig úgy tűnt, minden eddiginél távolabb kerültek a céljuktól,

mintha visszafelé haladtak volna. Ahogy múltak a napok, még a

székesegyház-laboratóriumra és az írnokok csarnokára is

nosztalgiával emlékeztek vissza. A polgárvédelmisek mindig ott

voltak az alja nép között, hol vasszigorral betartatva a törvényt, hol

lekenyerezésre várva; jóval ritkábban ugyan, de feltűntek a büszke,

válogatott palotaőrök is.

– Lassan már olyanok leszünk, mint egy kis nomád család, mi? –

zihálta egyszer Zhord, miután egy hosszas menekülést követően

sikerült elrejtőzniük.

Jaq rámeredt. Ó, igen, most már többet jelentettek egymás számára

puszta útitársnál. A hűtlenség árnya folyton ott lebegett a fejük felett

– és a legaljasabb, legszükségesebb árulás még hátravolt –, mégis
úgy küzdöttek magukat keresztül közös vállalkozásuk eme utolsó,

végeérhetetlennek látszó fázisán, mint egyfajta család.

Mint egyfajta család.

Az emberekkel telizsúfolt aréna fölé emelkedve, a csillogó kupola

árnyékában egy fanatikus igehirdető üvöltözött a megafonba. A

tündöklő ragyogás hipnotikus mintákat alkotott a mennyezeten, hol

a Császár arcát mutatva, hol nagy hatalmú rúnákat, mintha az

egész terem egy hatalmas planetárium lenne – a hűség és az

önvizsgálat planetáriuma. A villogó fények és a mennydörgő szavak

kombinációja olyan varázslatot szőtt az aréna fölött, hogy a

hallgatóság hullámzani kezdett, és kivetett magából egyes

elemeket, ahogy a beteg szervezet teszi a fölöslegessé vált

sejtekkel.

Ezek a sejtek ezúttal eretnekek voltak, vagy olyan emberek, akik

eretneknek képzelték magukat, esetleg a szomszédaik a tömegben

hirtelen úgy vélték, hogy tisztátalanok.

Tisztogatóosztagok álltak készenlétben, hogy elvezessék őket. A

legtöbbjüket kivégezték, de akadtak olyanok, akiket csupán

megkínoztak, és adtak nekik még egy lehetőséget.

Jaq és a család egy fiatal pár közelében állt, akik – mint az

beszélgetésükből kiderült – azért indultak el két birodalmi dénárral a

zsebükben, hogy beüljenek az oszlopfő valamelyik kávéházába,

ahol a csillagokról importált valódi kávét szolgáltak föl, s ahonnan

nagyszerű kilátás nyílt a kivilágított gyártelepekre és szentélyekre



odalent. A fiatalasszonyt becsalták az arénába a lángoló, harsány

igék. Váratlanul a tömeg széle felé kezdte tuszkolni a férjét, keserű

szavakat suttogva a fülébe – míg a férfi kétségbeesésében

előrefurakodott, hogy feladja magát.

Még Jaq is érezte magában a késztetést, hogy jelentkezzen.

Ey'Lindinek el kellett vonszolnia Zhordot.



Jaq sosem szerette a fanatikusokat. Aznap este, miután lelőtték az

őrt, betörtek a prédikátor lakásába, aki hisztérikusuk (és persze

nyomorult eretnekek) százait tisztította meg. Ey'Lindi a

családtagjaival együtt lebénította és megölte a szerencsétlen

embert. Jaq és társasága lemosta magáról az elmúlt napok bűzét,

alaposan bevacsorázott, és jót aludt az igehirdető otthonában.

Reggel új ruhát loptak maguknak, aztán körültekintően

továbbhaladtak, szemérmetlenül incselkedve az éberség

szellemével, amely mindenütt egyre erősebben éreztette jelenlétét,

akárcsak a Császár lelke – ugyanakkor azonban szánalmasan vak

volt, elkábította az a kifinomult, degenerált szerkezet, amelynek a

felügyeletével megbízták.

Azt nem szabad pontosan megmondani, hogy milyen úton-módon –

és milyen fortélyokkal – jut a betolakodó a külső palotából a

belsőbe.

Vannak titkok, amelyeknek titkoknak kell maradniuk. Még azok előtt

is, akik máskülönben ismerik őket.

Jaq Dracónak és társainak a hármas számú űrkikötőtől a Dicsőség

Oszlopáig valamivel tovább tartott az út, mint az Iszonyat Szemétől

a Földig hiperidőben.

Volt, amikor zéróknak álcázták magukat; ezek a futárok olyan fontos

üzeneteket memorizálnak, amiket ők maguk nem értenek, és

hipnotikus transzban ügetnek céljuk felé.

Volt, amikor úgy tettek, mintha történelemalakítók lennének, akiknek

egész élete abból áll, hogy kigyomlálják a kártékony feljegyzéseket,

és épületesebbeket írnak helyettük. így hamisították meg

önmagukat.

Volt, amikor hazatérő felderítőcsapatnak álcázták társaságukat.

Bizonyos értelemben az is volt.

Vég nélkül hazudtak, csaltak, loptak – köpenyeket, jelvényeket,

egyenruhákat –, és olykor gyilkoltak is; úgy viselkedtek, mint valami



álruhás, renegát elit osztag, amelynek feltett szándéka behatolni a

legbelső szentélybe. Ey'Lindi, mint Callidus-orgyilkos,

nélkülözhetetlennek bizonyult.

Egyre gyakrabban kerültek az útjukba papok, harcművészek,

asztropaták és szerzetesek, kíséretükkel, családjukkal,

szolganépükkel és kiborgjaikkal egyetemben.

Jaq egy ízben különlegesen ravasz fogást alkalmazott, és

inkvizítornak álcázta magát; utána döbbenten jött rá, hogy valóban

az.

Ha már ilyen messzire eljutottak, nem kellene jelentkezniük az

Adeptus Custodes egyik tisztjénél? Akkor talán a Császár

Bajtársainak ügyeletes elöljárója elé vezetnék őket, akik magát a

tróntermet őrzik. Nem kellene fölfedniük magukat?

Csakhogy könnyen lehet, hogy a konklávé befolyása e legvégső

strázsák tisztikaráig is elér...

Azonkívül fortélyos beszivárgásuknak immár megvolt a maga külön

bizarr dinamikája, mintha valami sajátos lendület sodorná őket

előre.

Fáradtságuk érzéstelenítette őket. A folyamatos feszültségnek

valahol föl kell halmozódnia, talán a léleknek egy mindjobban

telítődő hátsó zugában, ahol paradox módon ajzószerré alakul át.

Jaq úgy érezte, mintha az óceán mélye felé törne előre, ahol a külső

nyomás már csak tonnákban mérhető. Ő azonban fénylő ösvényen

haladt a társaival, olyan lelkiállapotban, amely hol álom volt, hol

lidércnyomás, és megszűnt közönséges öntudat lenni.

Ez az ösvény csupán az ő számukra fénylett, az idegeneknek

homályos maradt – mintha az útjuk egy hajszálnyit eltérne a

valóságtól; mintha valami kanyargós folyosón haladnának, amely

beágyazódik a palota szubsztanciájába, ám ugyanakkor

párhuzamosan fut a palota igazi világával.

Jaq kártyája mágnesként vezette őket; és a folyadékkristály lapon a

kalapácsos Főpap mögött most egy másik, trónon ülő árnyalak

kezdett kirajzolódni, amely egyre inkább emlékeztetett a Császárra

– mintha a másik arkánum fokozatosan egyesülne Jaq
jelzőkártyájával.



– Transzban vagyunk – mormolta Jaq egyszer pihenés közben
Ey'Lindinek. – Vezérlő transzban. Mintha egy hang szólongatna:

Gyere! Gyere!

Azt nem említette, hogy más árnyékhangok ugyanakkor igyekeznek



visszariasztani.

– Az orgyilkosok végső, eszményi útját járjuk – helyeselt a nő. – A
fortélyos láthatatlanság útját. Ez szentélyem orgyilkosainak

legdicsőbb célkitűzése. Az út végén, azt hiszem, halál vár ránk.

Mert az eszményi orgyilkos az, aki hosszas, hátborzongató üldözés

után, minden ravasz fondorlatot bevetve, becserkészi és megöli

önmagát.

– Huh! – mondta Zhord, és nagyot köpött.
Gugol a maga részéről némán kuporgott mellettük, és a semmibe

révedt.

A pontos utat, amelyet bejártak, persze nem szabad leírni, ó, nem!

Ez aljas árulás lenne. Meglehet – könnyen meglehet –, hogy az az

egyedi útvonal, amely elvezette őket a Császár színe elé, a

véletlennek és az Intuíciónak e sajátos összjátéka, csupán Jaq és

társai számára létezett, abban az adott időszeletben, s mint ilyen

egyszeri és megismételhetetlen.

Sorstársak. Egy különös család négy tagja... akik egykor teljesen

idegenek voltak egymásnak, s a jövőben azzá válhatnak megint.

Jaq az apa, aki csupán egyszer ízlelte meg az igazi szerelmet.

Gugol a tévelygő fiatalabb testvér. Ey'Lindi az ősvilági anya, aki

nem magzatot hordoz a testében, hanem egy szörnyalak beültetett

emlékét. Zhord a félhumán férfikölyök.

Itt volt végre a szilaj pompa. Itt volt maga a Dicsőség Oszlopa.

A boltozatos kupola árnyékában, mely olyan magasra ívelt, hogy

felhők formálódtak alatta, sokszínű, karcsú fémtorony emelkedett. A

fél kilométeres oszlopot a Fehér Sebhely és a Császári Ököl ezred

űrgárdistáinak páncéljai díszítették, akik kilencezer éve a palotát

védve estek el. A csontjaik még benne voltak az összetört

vértezetekben. A felcsapott sisaklemezek mögül koponyák

vicsorogtak.

Papnövendéknek öltözött fiatal pszik serege imádkozott az

oszlopnál, oktatóik éber felügyelete alatt. így készülnek a

hamarosan esedékes lélekforrasztásra, ami után vakon és

elgyötörten felesketik őket a Birodalom szolgálatára.

A Császár Bajtársai örökéber, sisakos osztagokban őrködtek,

lézerlándzsával és plazmavetővel felfegyverezve; fekete köpenyük

hullámokat vetett izmos, meztelen, tetovált felsőtestük körül.

Disszonáns zeneszó – hárfáké, gongoké, cintányéroké – bőgött,



zengett és dübörgött, hátborzongató összhangban az ősrégi,

nagybecsű gépezetek zúgásával. Tömjénbűz szállongott. Jaq

pillanatnyilag a bíborosi titkárok palástját viselte, Ey'Lindi az Adepta

Sororitas harcművésznője volt, Gugol valamelyik bíboros

udvarmestere, Zhord pedig technopap.

A trónterembe nyíló roppant boltívet két titán szegélyezte oszlopok

gyanánt, egy bíbor és egy vérvörös. A boltív zárókövén, magasan a

kis csapat feje fölött, a Birodalom szárnyas címere díszelgett. Az

óriás harci robotok görnyedt fémpáncélja támasztotta alá a

mennyezet aranyozott mozaikját, amely mögött – és ezt Jaq jól

tudta – ott lapultak a titánok makroágyúi és dezintegrátorai, mint

ahogy roppant acéltalpuk is rejtve maradt a padló szintje alatt.

Mindenfelé tisztító pecsétek ragyogtak, hűségzászlók lengtek.

A boltívet kétoldalt egy-egy roppant sugárököl támasztotta meg,

amely képes lett volna kásává morzsolni minden nemkívánatos

betolakodót. A két óriás másik szelvényezett karja tisztelgésre emelt

védelmi nehézlézerekben végződött.

A titánok előreugró páncélozott teknősbékafejében a Collegia

Titanica harcos adeptusainak nemzedékei álltak egymást váltva

díszőrséget évezredek óta. Ez a két titán ezredévek óta úgy állt itt

mozdulatlanul, mint két szobor vagy két támpillér, minden erre járót

lenyűgözve. Végszükség esetén azonban plazmagenerátoruk

valószínűleg pillanatok leforgása alatt teljesen feltölti őket, hogy

kiléphessenek a tartalék üzemmódból. Energia árad szét a

hidroplaszükus rendszerben az indítókarokhoz. Az izmokat

helyettesítő elektronikus működtetésű rostkötegek letépik a

mennyezetben elrejtett nehézfegyvereket, tonnaszám zúdítva a

kőtömböket a támadókra. Aztán a robotok kiszabadítják a lábukat.

Pusztító zárótüzet nyitnak. A nagyjavítások során az elmúlt

évezredekben sosem feledkeztek meg a karbantartó litániák

hűséges elénekléséről.

Jaq gyanította, hogy azok a sugáröklök még tartalék üzemmódban

is kinyúlhatnak, és felszedhetnek valakit a boltív elől, ha a

teknősbékafejekben ülő beavatottak úgy látják jónak...

– Hogy a fenébe jutottunk el ide? – suttogta Gugol, teljesen
lenyűgözve az ámulattól.

– Per via obscura et luminosa – felelt Jaq. – A fénylő, homályos
ösvényen.

Az idő megremegett.



Az idő átalakult.

Az idő létezett, és ugyanakkor mégsem.

Különös, ezüstös energia áradt szét Jaqban, mintha utolsó szavai

keltették volna életre. Az energia vezető közegnek használta az

agyát. Érezte, hogy valami ellene feszül az idő folyásának, és

megállítja.

A legnagyobb hatalmú pszik között akadtak olyanok, akik így el

tudták torzítani az időt. Jaq azonban nem volt képes erre. Eddig.

Jaq soha.
De most...
Csak nem szállták meg?



Ha igen, nem valami démon, ebben biztos volt. Hanem maga a

fénylő ösvény. Lelki szemével most úgy látta maga előtt az utat,

mintha csillogva kanyargó nyíl lenne az eltorzult geometriai

alakzatok között. A nyíl hegyében hihetetlen erejű töltés gyülemlett

fel, olyannyira, hogy végül képes volt megállítani magát az időt;

egyszerűen a földhöz szögezte, akár egy gombostűre szúrt

molylepkét...

– Fussatok! – kiáltott Jaq.
Kíváncsi volt, mit láthat most a külső szemlélő belőle és

természetellenes családjából. Ugyanúgy viselkednek vajon, mint a

mélyűri lappantyúk, amik megszűnnek létezni a tér egyik pontján, és

újra alakot öltenek a másikon? Később Jaq úgy vélte, csak ez

történhetett – így rohantak át a mozdulatlan, időn kívüli

Dicsőségtermen, a kővé dermedt Bajtársak mellett, át a

Titánboltíven, a rezzenéstelenül álló fenyegető kolosszusok között...

Lüktető csövek barázdálták a roppant trónterem falait. A helyiség

izomkötegeit a sztegoszaurusszerű hajtóművekhez futó

energiakábelek alkották. A levegőben csípős ózonnal vegyes

keserű mirhaillat úszott, amit balzsamos, kissé zsírosnak tetsző

szagok egészítettek ki. A legszentebb harci lobogók, ikonok és

aranyfétisek vették körül az önfeláldozás mezejét, ahol a pszik

alávetik magukat a lélekforrasztásnak.

A Császár Bajtársainak osztagai, amelyek a hatalmas termet

őrizték, a gépezetek körül szorgoskodó technopapok tömege, egy

cifra ruhás bíboros és kísérete, a Föld egyik nagyura vörös

palástban és az

ő emberei – az elszórt asztropatákat, megasebészeket,



szerzeteseket, harcművészeket nem is említve: mind mozdulatlanok

voltak.



Az égbe nyúló, csövekkel bordázott trónszék valami fosszilis,

rákbeteg őslajhárra emlékeztetett, ami az Adeptus Titanicus egyik

őrült nagymesterének agyszüleménye lehetett. Ez a hatalmas,

szent protézis – mely sokkal többet ért a világ minden aranyánál –

keretezte az Isten aszott múmiaképét. Aki nem nézett; mégis látott

a lelki szemével, jóval messzebbre ennél a trónteremnél, ennél a

palotánál és ennél a naprendszernél. Aki nem lélegzett; ám az élet

tüze vadabbul lobogott benne, mint bármelyik halandóban, mert az

élet és a halál mezsgyéjén lebegett, mentálisan túltöltött

tudatállapotban.

KÍVÁNCSIAK VAGYUNK, jelent meg egy hatalmas, keserű

gondolat, mely független volt az idő folyásától.

NYOMON KÖVETTÜK, HOGYAN HATOLTÁL BE LEGBELSŐ

SZENTÉLYÜNKBE, A TEMPLOMOK TEMPLOMÁBA.

– Nagyuram... – Jaq térdre roskadt. – Könyörögve kérlek, engedd,
hogy jelentést tegyek, mielőtt megsemmisítesz. Meglehet, hogy

felfedeztem egy szörnyű összeesküvést...

AKKOR LECSUPASZÍTJUK A LELKED. LAZÍTSD EL MAGAD,

HALANDÓ, KÜLÖNBEN OLYAN KÍNOK KÖZEPETTE FOGSZ

MEGHALNI, AMILYENEKET MI TŰRÜNK EL

ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ.

Jaq mélyet lélegzett, lassan és nyugodtan, hogy elfojtsa a pánikot,

amely úgy verdesett a mellkasában, akár egy csapdába esett

madár. Aztán felkínálta magát.

Hurrikán süvöltött végig a lelkén.

Ha a történet, amit el akart mondani, átláthatatlan rengeteg volt – és

minden egyes esemény egy fa ebben a rengetegben –, akkor a

hurrikán pillanatok leforgása alatt leszaggatta az összes fáról az

összes levelet, kopár, védtelen gallyakká csupaszítva őket, az élet

nyers alapállapotában, ám az emlékek lombkoronája nélkül.

Elragadták tőle a történetét; mi több, egy szempillantás alatt

kiszippantották belőle, s az összes falevél kavarogva tódult az

emberiség urának tátott mentális pofájába.

Jaq gügyögött. Jaq nyáladzott.

Félkegyelmű lett belőle, vagy még annál is kevesebb.

Még egy újszülött csecsemőnél is kevesebb.

Nem tudta, hol van, és azt sem, kicsoda – még azt sem tudta, mit



jelent valakinek lenni.

Az inkvizítor elterült. A teste semmi mást nem érzett, csak

fájdalmat, a zsigerek rekedt hörgését; a lélegzést; a fényt.

A fényt a távolból...

Hirtelen minden emlék visszaáramlott belé. Abban a másodpercben

az összes levél újrasarjadt, hogy ismét életet oltson a rengetegbe.

VISSZAADTUK, AMIT ELVETTÜNK ÉS MEGÍZLELTÜNK,

INKVIZÍTOR.

Jaq reszketve feltérdepelt, és letörölte arcáról a nyálat. Az iménti

pillanatok iszonyúak voltak, kimondhatatlanok, felmérhetetlenek. De

ismét Jaq Draco volt.

MI IS SOKAN VAGYUNK, INKVIZÍTOR. A hang szinte szelíden

döndült meg az agyában – ha szelíd lehet a lavina, amely elsodorja

a halálra ítélt falut; ha szelíd lehet a szike, amely megfosztja az

élettől a csupasz, sajgó csontokat.

KÜLÖNBEN HOGYAN TUDNÁNK URALKODNI A

BIRODALMUNKBAN?...

ÉS BEVILÁGÍTANI A HIPERŰRT?...

KÜLÖNBEN HOGYAN?

A Császár mentális hangja több hangra hasadt, mintha roppant

lelke szilánkokra hullott volna, amiket már alig tart össze valami.

SZÓVAL A HIDRA FENYEGET MINKET?...

– VESZÉLYEZTETI NAGY ÉS DICSŐSÉGES TERVÜNKET AZ
EMBERISÉG IRÁNYÍTÁSÁRA?

MI TEREMTETTÜK A HIDRÁT?

TALÁN RÉSZBEN, MIVEL EZ A HIDRA ÚJFAJTA UTAT JELENT?

BIZONYÁRA ROSSZAKARATÚ UTAT; MERT HOGYAN

SZABADULHATNA MEG TŐLE AZ EMBERISÉG?

EZEK SZERINT MI IS ROSSZAKARATÚAK VAGYUNK; MERT

RÉGÓTA SZÁMŰZTÜK MAGUNKTÓL AZ ÉRZELMEKET.

KÜLÖNBEN HOGYAN LÉTEZHETTÜNK VOLNA ILYEN SOKÁIG?

HOGYAN GYAKOROLTUK VOLNA A HATALMUNKAT?

AZÉRT URALKODUNK, MERT TISZTÁK MARADTUNK, S

LELKÜNKET NEM SZENNYEZI GYÖNGESÉG. MI VAGYUNK A

ZORD MEGVÁLTÁS.

Jaq mellett a zömik összerezzent, mintha nevén szólították volna.

Csak nem jutott el a hang egy pillanatra a kis ember agyába is? Jaq

sejtette, hogy egyedülálló élményben van része; talán soha



egyetlen császári udvaronc se hallotta még. mikor a gigászi

lélekgép önmagával vitatkozott, a Föld nagyurai pedig álmukban

sem tételezték volna fel, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. Vajon

Ey'Lindi és Gugol is ugyanúgy hallja a hangokat, mint ő? Jaq

érezte, hogy az idő folyása szabadulni igyekszik börtönéből, és

biztosra vette, hogy a különös sztázis már nem tart sokáig.

SEMMI NEM LEHET ROSSZ, AMI AZ EMBERISÉG JAVÁT

SZOLGÁLJA, MÉG A LEGGONOSZABB EMBERTELENSÉG SEM.

HA AZ EMBERI NEM ELBUKIK, BUKÁSA ÖRÖKRE SZÓL.

Jaqnak talán évszázadokkal, sőt évezredekkel idősebbnek kellett

volna lennie, s intelligenciája túl csekély volt ahhoz, hogy megértse

a Császár sokrétegű elméjét, amely mindig a legszélesebb skálán

gondolkozott, s amelynek a gondolatai most ott kavarogtak az ő

agyában. Vagy talán a Császár tudata kaotikussá vált. Nem a

Káosz torzította el, amit féken tartott, ó, nem; csak szelvényekre

hasadozott, ahogy hősies ereje, mellyel a létezésbe kapaszkodott,

lassan hanyatlani kezdett...

MIKOR SZEMBEKERÜLTÜNK AZ ELFAJZOTT, ÖLDÖKLŐ

HÓRUSSZAL, AKI FÉNYES CSILLAGKÉNT RAGYOGOTT

AZELŐTT, S MIND KÖZÜL A LEGKÖZELEBB ÁLLT A

SZÍVÜNKHÖZ... MIKOR A GALAXIS SORSA EGY HAJSZÁLON

FÜGGÖTT... AKKOR UGYE KÉNYTELENEK VOLTUNK

SZÁMŰZNI MAGUNKTÓL AZ ÉRZELMEKET? A SZERETETET?

AZ ÖRÖMÖT? SZÁMŰZTÜK ŐKET. KÜLÖNBEN HOGY TUDTUK

VOLNA FELVÉRTEZNI MAGUNKAT? A LÉTEZÉS GYÖTRELEM,

ÉS EZ A GYÖTRELEM ÉLTET MINKET. ARRA KELL

TÖREKEDNÜNK, HOGY AZ EMBERISÉG ÁDÁZ MEGVÁLTÓJA

LEGYÜNK, DE KI FOG MEGVÁLTANI MINKET?

– Nagyuram – nyöszörögte Jaq –, hát valóban tudtál a hidráról?
NEM, ÉS IDŐVEL MINDENKÉPP CSELEKEDNI FOGUNK...

DE BIZTOSAN TUDTUNK RÓLA. NEM LEHETETT MÁSKÉNT.

...MIHELYT ELEMEZTÜK AZ INFORMÁCIÓT, AMIT EZ AZ

ALTUDATUNK TARTALMAZ.

HALLGASS IDE, JAQ DRACO: MOST CSAK NÉHÁNY TÖREDÉK

RÉSZÜNK FIGYEL RÁD, KÜLÖNBEN ELHANYAGOLNÁNK A

BIRODALMUNKAT, AMIT EGY PILLANATRA SEM SZŰNHETÜNK

MEG FELÜGYELNI ÉS OLTALMAZNI. MERT AZ IDŐ NEM

MINDENÜTT ÁLLT MEG AZ EMBERLAKTA GALAXISBAN. SŐT

EGYÁLTALÁN NEM ÁLLT MEG, CSAK A TE SZÁMODRA.



ÖRÖKÉBER ISTEN VAGYUNK, UGYE? VAGY AZT REMÉLTED,

HOGY ELNYERED OSZTATLAN FIGYELMÜNKET?

KÜLÖNBEN HOGYAN TUDNÁNK EGYSZERRE

LÉLEKFORRASZTÁSSAL MAGUNKHOZ KÖTNI A PSZIKET, ÉS

VIGYÁZNI A HIPERŰRT, ÉS SUGÁROZNI AZ ASTRONOMICANT,

ÉS ÉLETBEN MARADNI, ÉS KIHALLGATÁSOKAT TARTANI? EZT

CSAK AKKOR TUDJUK MEGTENNI, HA SOKAN VAGYUNK.

ÉS MÉGIS SOK MINDENT NEM VESZÜNK ÉSZRE, NAGYON

SOK MINDENT, UGYE? PÉLDÁUL AZT A VALAMIT, AMI TÉGED

IDEVEZÉRELT.

TÉGED A MI SZELLEMÜNK VEZÉRELT.

NEM: EGY MÁSIK SZELLEM. A JÓSÁGUNK

MEGNYILVÁNULÁSA. AMIT ELTASZÍTOTTUNK MAGUNKTÓL.

MI VAGYUNK A JÓSÁG EGYEDÜLI, SZIGORÚ ÉS

ENGESZTELHETETLEN FORRÁSA. REMÉNY NEM FAKADHAT

MÁSHONNAN, CSAK BELŐLÜNK. GYÖTRELMESEN EGYEDÜL

VAGYUNK.

Ellentmondások! Ezek kavarogtak annak idején Jaq agyában, mint

ahogy a jelek szerint jelen vannak a Császár sokrétegű tudatában

is.

Lehet, hogy létezik a galaxisban a megváltásnak egy másik forrása

is, amiről a szenvedő Császár nem tud – ami rejtve marad előtte,

bár valahogy részese az esszenciájának? Hogy volna lehetséges

ez?

És mi van a hidrával? Tudott róla a Császár? És most tud róla?

Vagy egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, amit Jaq közölt

vele?

A Császár hangjai lassan visszahúzódtak Jaq agyából, ahogy az

idő igyekezett visszatérni eredeti medrébe.

Zhord megcibálta Jaq ruhája ujját.

– A kihallgatásnak vége, főnök. Nem érted? – Igen, ezek szerint
Zhord is hallott valamit – de nem azt, amit Jaq; talán egy egyszerű

parancsot. – Mennünk kell, főnök. Tisztuljunk innen, míg lehet.

– Hogy is érthetné meg az ebihal a bálnát? – kiáltotta Jaq. – Vagy a
hangya az elefántot? Sikerrel jártunk, Zhord? Sikerült? – Jaq hangja

rikoltozássá torzult minden termek legszentebbikében, de valahogy

alig lehetett hallani. A szavak ide-oda repkedtek a falak között, akár

egy raj sipítozó, ultraszonikus denevér.

– Gőzöm sincs, főnök. Mennünk kell!


– Ki, ki, ki! – kántálta Ey'Lindi. – El, el, el...
És ekkor...

Epilógus

– Szóval végzett a Liber Secretorum áttanulmányozásával? –

kérdezte a fekete ruhás könyvtáros.

– Igen.
A horgas állú, szúrós tekintetű, zöld szemű férfi tűnődve

csücsörítette az ajkát. Ő is a Malleus-tagok palástját és medálját

viselte, arcát szinte teljesen eltakarta a csuklya. A két férfi egy

félhomályos, koponya alakú teremben ült. A Császár ikonjait

megvilágító elektromos gyertyákon kívül, amelyek a szemüregeknek

megfelelő falifülkékben voltak elhelyezve, csak az olvasógép

monitorja világított.

– Hol és mikor keletkezett ez az írás?
– Titkos Nagymester, rendünk akkori főnöke kapta kézhez
megmagyarázhatatlan körülmények között, egy évszázaddal

ezelőtt. Ez nem sokkal azután történt, hogy Jaq Dracót renegátnak

nyilvánították a sztálindrómi exterminatus miatt, és: nyoma veszett.

Hogy hol jegyezték fel... talán a Földön?

– Az orgyilkos? A navigátor? A zömik? Velük mi a helyzet?
– Egy Ey'Lindi nevű orgyilkos kétségkívül létezett, ezt a
Callidus-orgyilkosok jelenlegi igazgatója is megerősítette. De ez

minden, amit elismer; meg hogy a nő eltűnt, feltehetőleg meghalt.

Az Officio Assassinorum nem hajlandó nyilatkozni a kisérleti

sebészeti beavatkozást illetően. Talán kudarccal végződött, és ezért

akarják még az emlékét is eltörölni. Persze az is lehet, hogy nagyon

magas a biztonsági besorolása, így hát állítólag semmi olyasmi

nincs a feljegyzéseikben, ami kapcsolatba hozná ezt a nőt Jaq

Dracóval. A Navis Nobilitate nem tudja, vagy nem akarja igazolni

egy Vitalij Gugol nevű navigátor létezését. Szerintem túl

függetlennek hiszik magukat! Lehet, hogy Gugol fiktív személy, a

szerző lírai énjének kivetítése. A nevet talán Draco találta ki, ha

ugyan nem ő találta ki az egész történetet, az exterminatust kivéve

amely kétségbevonhatatlan tény. Ami azt a látogatást illeti

Őiszonyúsága tróntermében, a palotaőrök testületének egyetlen

tagja sem számolt be semmi szokatlanról – bár a jelzett időpontban

különös rendellenességek jelentkeztek a megfigyelőrendszerekben.



Elképzelhető, hogy alattomos szabotázs történt.

– A zömik?
– A Zhord gyakori név, és ez a zömik nem volt különösebben fontos
a Birodalomnak.

– Mi van Holofernest kapitánnyal és Zilanov inkvizítorral?
– Nos, azt a kapitányt Zilanov kivégeztette a kötelességei
elhanyagolása miatt.

– Részegségért?
A könyvtáros bólintott.

– Utána... zavargások törtek ki annak a Fekete Hajónak a
fedélzetén. Fellázadtak az utasok, volt közöttük néhány megszállott.

Zilanov is meghalt. Lehetséges, hogy Draco értesült erről, mielőtt a

Liber hozzánk került volna, azaz mikor még nem vehetjük biztosra,

hogy létezett. Ha ugyan Draco írta! Mi oka lenne rá, hogy ne

használjon egyes szám első személyt, ha nem szemérmetlen

hazugság az egész? Egyáltalán biztos, hogy ő írta?

– A rendünk ugye nem ismeri el, hogy létezett volna egy ilyen terv
az égisze alatt?

– Akkor minden Titkos Nagymester tagadta, hogy egy ilyen
konklávé tagja lenne. Baal Firenze, aki renegátnak nyilvánította

Dracót, Mélyigazságra jelentkezett, Metaveritasra. Semmi gyanúsat

nem derítettek ki. Firenze nagyprior olyan lett utána, mint egy

újszülött csecsemő.

– Újranevelték?
– Ó, igen, Titkos Nagymester. Új személyiséget fejlesztett ki. Aztán
megfiatalították, megint átesett a kiképzésen, és ismét nagybecsű

inkvizítor lett belőle.

– Harq Obispal?
– Idegen lények ütöttek rajta, és lemészárolták, nem sokkal a Liber
által leírt események után.

– Micsoda véletlen.
– A gyilkosai állítólag eldák voltak.
– Á? Valóban? Biztos ez?
– Nem biztos.
– A rendünk egyszer sem bukkant olyan nyomra valamelyik világon,
ami erre a hidrára utalna?

– Nem. Minden kósza híresztelést lenyomozunk, eddig azonban
semmi kézzelfogható bizonyítékot nem tudtunk szerezni. Persze ha



Draco beszámolója igaz, nem is nagyon számíthatunk anyagi

természetű nyomokra...

– Egyszóval a Liber lehetett egyszerű támadás is Baal Firenze
ellen, amit valamelyik ellensége eszelt ki a diszkreditálására, hogy

derékba törje pályafutását és egyéniségét.

– Igen, és hogy bizalmatlanságot szítson rendünk Titkos
Nagymesterei között, valamennyiünk helyzetét aláásva ezzel.

– Vagy hogy kételyeket hintsen el magával a Császárral
kapcsolatban, áldott legyen a neve.

– Ez is elképzelhető. Úgy bizony, mindent sötétség borít, és a
Császár az egyetlen fénysugár. Persze Draco elbeszélésének

vannak pozitív oldalai is. Most már használjuk a vallatásoknál a

sztáziskoporsót, amennyiben az idő nem döntő tényező... – A

könyvtáros hangjába árnyalatnyi gyanú költözött. – Maga csak

nemrég lett Titkos Nagymester, így hát természetesen

tanulmányoznia kell rendünk titkait. Megnézhetném még egyszer a

tetoválást?

A zöld szemű férfi bólintott.

– Hogyne, természetesen.
Mikor a Librarium Obscurum látogatója felhúzta a ruhája ujját, a

könyvtárosnak csak egy másodperce maradt, hogy megpillantsa a

digitális tűvetőt a Titkos Nagymester ujján... aztán szúró fájdalom

hasított az arcába, és egész testében szétáradt a méreg.

A könyvtáros teste végigzuhant a földön, tagjai görcsbe rándultak.

Belei szörnyű bűz kíséretében kiürültek; az öregember szájából és

orrából vér patakzott. A látogató izgatottan kuncogni kezdett. Bele

kellett harapnia a ruhaujjába. hogy elnémítsa magát. A foga úgy

tépett a szövetbe, mint amikor a kutya elkap egy pockot; az ember

akkor szokott ilyet csinálni, ha szörnyű belső kínszenvedés gyötri és

el akarja terelni a figyelmét egy érzésről vagy látványról, amit

visszataszítónak talál. A könyvtáros már halott volt; csak a holtteste

rángatózott tovább.

A látogató ott hagyta kivetítve a képernyőn a Liber Secretorum első

oldalát, és lerakott mellé egy Tarot-lapot. A kártya egy inkvizítort

ábrázolt, akinek az arca – egy apró pszicho-aktív tükör – annak a

képét fogja magára ölteni, aki először ránéz.

Aztán elfintorodott, és kisurrant a koponyaszobából.

Így vette kezdetét az inkvizíciós háború; ámbár bizonyos



értelemben hosszú évekkel korábban kezdődött, mikor Jaq Draco

először mondta ki ezeket a szavakat:

Higgyetek nekem. Az igazat akarom elmondani...

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)