szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Támadók (XIII. fejezet)

Tizenharmadik fejezet
Támadók

A Jaq szeme elé táruló látvány iszonyatos és felfoghatatlan volt.
Egy több kilométer széles, zöld mohával borított, kerek tálra
hasonlító építmény...
A tál fölött ott lebegett a Sztálindróm hullája, a bolygóé, amelynek
ciklonok által szálakra szaggatott és forgatott mérgező és sötét
felhőtömege úgy mozgott, úgy kavargott, akár egy eleven
f é r e g t e n g e r . . .
Jaq megszédült. Úgy érezte, mintha felfelé zuhanna, egyre
közelebb kerülne a rémisztő látomáshoz. Férgek, férgek – egy
lebegő, fekélyes szemgolyó felületén hemzsegő kukacarmada.
– A Császár könnyeire! – kiáltott fel hangosan.
Nem, nem illúzió volt, amit látott, hanem egy kivetített hologram, az
idegenek színpadának háttere.
A fantombolygóból, akár a fénylő bogarak a felpuffadt tetem
belsejéből, kéken cikázó fényvillámok közepette harcosok
özönlöttek elő. Lefelé tartottak... Ó, igen! Energiapáncélba öltözött
birodalmi űrgárdisták voltak. Egy szakasznyi űrgárdista. Egyre
közelebb kerültek a zöld tálhoz.

Genny sárga páncéljukat azúrkék minták díszítették. Mellvértjeiken
sasok terpesztgették szárnyaikat. Invázió... A halálszínházban
nemsokára megkezdődik a brutális színjáték.
Lézerlövedékek vágódtak ki az űrgárdisták fölött megjelenő elda
harcosok hosszú csövű fegyvereiből. A gárdisták óriási csizmái alatt
cseppfolyóssá vált a zöld gyep, amikor a talajra dobbantottak.
Egyikük megtántorodott – a combját védő burok deformálódott az
ütközéstől. A páncél szervói azonnal működésbe léptek,
felegyenesítették a meggörnyedő alakot. A gárdista sebzett lábbal is
folytathatta a harcot.
Az űrgárdisták levegőszaggató hangú robbanólövedékeket
eregettek maguk fölé. A repülő eldák szárnyai alól sivítva menekült
a levegő: a harcosok szemkápráztató gyorsasággal kitértek a rájuk
zúdított halál elől. Az egyik repülő elda megtorpant a levegőben,
egy pillanatig mozdulatlanul lebegett, azután zuhanni kezdett. A
becsapódás után csupán vörös csíkokkal tarkított kék massza
maradt belőle...
Repülő robogókon ülő Maszk-harcosok támadtak egy másik
űrgárdista szakaszra. Az egyik páncélon suriken csillagok kopogtak.
Befúrták magukat a gárdista jobb karjába. A kar elernyedt – a
csillagok átvágták mozgatókábeleit –, ám a gárdista nem adta fel a
küzdelmet. Felemelte a bal kezét, és lőtt. Az egyik robogó
tűzgomollyá változott, amely egy megcsonkított testet buggyantott
elő magából.
Az amfiteátrum pereme mögül távoli robbanás dörrenése
hallatszott. Abban az irányban, ahonnan a hang érkezett, kecses
tornyok nyúltak a magasba. Egy közeli égkupola alatt egy kis város
állt. Az épületek közül mocskos, zsíros füstkígyók emelkedtek fel –
minden bizonyal az űrgárdisták változtatták lángpokollá a telepnek
ezt a részét.
Az amfiteátrumban nyúlánk építmények tucatjai álltak. A közöttük
elhelyezett, rájuk aggatott színes zászlók megolvadtak, és ocsmány
lángcsápokká változtak. Némelyik épület valóságosnak látszott,
némelyik illuzórikusnak tűnt. A zöld mohával borított lankák
bizonyos pontjaira alacsony fekete falak rajzoltak rúnákat. Jaq nem
tudta, mi lehetett a falak eredeti rendeltetése, de látta, most elda
őrök és karcsú harcosok bújnak meg mögöttük, az érkező
űrgárdistákra szegezve fegyvereiket.
Az egyik űrgárdista osztag megrohamozott egy rúnafal fürtöt.
Hamar elfoglalták. Az apró diadallal talán nem csupán fedezéket
szereztek maguknak; talán ezután a rúna ereje is őket fogja
segíteni, s nem az eldákat... A fal tetején megjelent egy gazdagon
díszített zászló. Közepén egy páncélos ököl látszott, körülötte
koponyák helyezkedtek el.
Ököl? A Császári Öklök? Jaq már hallott erről az
űrgárdista-káptalanról. Tízezer évvel korábban a Császári Öklök
akkori egységei védelmezték a Császár palotáját Hórusz támadó
hordáival szemben. Jaq emlékezett rá, hogy az akkor életüket
vesztett Öklök páncélját ráhegesztették a Dicsőség Oszlopára.
Koponyájuk azóta is ott vigyorog a nyitott vizorok mögött...
Úgy tűnt, mintha egy háború és egy szent rítus – vagy egy bizarr
pantomim – folyna ugyanabban az időben ugyanazon a helyen. A
jelenetek egyszerre voltak magasztosak és irtózatosak; mintha két,
egymással ellentétben lévő hologramot vetítettek volna ki ugyanarra
a helyre.
Színpompás kosztümbe bújt fegyveres Harlekinek rontottak elő.
Meghökkentő gyorsasággal mozogtak, erő sugárzott belőlük.
Ugrottak. Pörögtek és forogtak. Hátborzongatóan melodikus
verseket kántáltak. Megérintették egymást, azután szétváltak. Az
egyik pillanatban... itt voltak, azután... már egészen másutt
bukkantak fel.
Ahogy a Harlekinek mozogtak, holo öltözékük és maszkjuk
megváltozott. A bohócokból félelmetes ragadozók lettek, a
nevetséges ripacsok iszonyatos, démonokra emlékeztető figurákká
v á l t a k .
Az egyik Harlekin a Császári Öklök sárga-azúrkék páncélját
jelenítette meg magán, azután egyetlen szempillantás alatt mozgó,
forgó, harcoló csontvázzá változott.
Egy másik Harlekin egyszerűen eltűnt. Áttetszővé vált, azután
szétfoszlott a levegőben, és a következő másodpercben a harctér
egy másik pontján jelent meg ismét. Vajon hogyan zavarták meg a
Harlekinek az őket figyelők érzékszerveit? Miféle ördögi tükrei voltak
a rájuk pillantó emberek félelmeinek, a lelküket sanyargató
f a n t o m o k n a k ?
Lézersugarakat lőttek, suriken záporokat zúdítottak az
ű r g á r d i s t á k r a .
Az egyik, a társainál is mozgékonyabb, koponyamaszkos,
csontdekorációs halálalak egy hatalmas, öblös torkú fegyvert tartott
a kezében, amiből ködszerű felhőt szórt maga köré. A felhő lebegve
elindult az egyik űrgárdista irányába. Amikor a páncéljához ért,
megváltozott: vékony huzalgomolyag lett belőle, amelynek maguktól
mozgó szálai belevágtak az űrgárdistába, megpróbáltak behatolni a
védőlemezek apró repedéseibe és sérüléseibe.
Egy másik Harlekin felemelte a karját, és vele együtt a rászíjazott
csövet. Ebből a csőből egyetlen drótszál vágódott ki a szörnypofától
jó százméternyire lévő űrgárdista felé. A drót olyan vékony volt,
hogy alig lehetett látni, a vége viszont – mintha szeme lenne –
megtalálta az Ököl kesztyűjén lévő ősrégi repedést. Az űrgárdista
karja megbénult... Lehet, hogy a húsa kocsonyává változott a
páncél alatt?
Az űrgárdista akkor is űrgárdista, ha egyik karja használhatatlanná
válik, ha az öklén kívül nem marad más fegyvere. A gárdisták
páncélja a legtöbb esetben erős, áthatolhatatlan burok. A sebesült
űrgárdisták a páncéljukba épített szerkezeteknek, átalakított
testüknek és szervezetük hormonális tuningolásának köszönhetően
általában képesek folytatni a harcot. Egy elda harcos viszonylag
könnyedén elbánhat akár több birodalmi gárdistával is, ám ha
egyetlen űrgárdistával kell megküzdenie, már komoly bajban van...
A támadó alakulatnak viszonylag kis veszteségek árán sikerült
megvetnie lábát a csata színterén.
Ki lehet abban a masszív terminátorpáncélban? Ki az, aki azt a
villámvetőt és azt az energiakesztyűt használja? Biztos egy
k ö n y v t á r o s .
Előtte pedig... Igen. Egy inkvizítor halad.
Az inkvizítor aranyszínű héjmellvértet és ágyékvédőt visel lobogó
fekete köpenye alatt. Fejét nem védi sisak. Egyik szeme helyén
video lencse csillog. Egyik orrlyukából cső mered elő. Arcán
beültetett zafírok zöldellnek.
– Purgálj, és ejts foglyokat! – üvölt rá az előrenyomuló
űrgárdistákra. Úgy osztogatja parancsait, mintha az alakulat
kapitánya nem lenne jelen.
Firenze mindig büszkébb volt annál, hogy magára öltse az
űrpáncélt, az űrgárdisták vértjéhez hasonlót pedig természetesen
nem vehetett fel. (Az ő bőre alá nem ültettek be héjkérget, az ő
testéből hiányoztak a megfelelő csatlakozóaljzatok.) Arra is
számítani kellett, hogy az akció nem lesz könnyű: ha túl sok
héjpáncéllemezzel borítja a testét, lelassulhat a mozgása, ráadásul
a szokatlan teher viselése hamar kifárasztaná.
Gyakorlatilag védtelen testtel irányítani a páncélba bújt
űrgárdistákat, az eleven rombológépeket – ez valahogy emberfeletti
megjelenést kölcsönzött az inkvizítornak. Az energiakarddal és
lézerpisztollyal felfegyverzett Firenze titokban mindig valami
ilyesmire vágyott.
Purgálj és ejts foglyokat... Látszatra egymásnak ellentmondó
p a r a n c s o k .
Mészárolj és ejtsd foglyul a Harlekineket, akik ismerik a Hiperháló
titkait. Ejts foglyul egy Nagy Harlekint, aki kaput tud nyitni az eldák
hipertéren keresztülvezető titkos járataira.
És közben semmisíts meg minden ellenállást.
Firenzéből olyan őszintén pezsgett elő a szenvedély, hogy
parancsaival új erőt csöpögtetett az űrgárdistákba.
Lexandro d'Arquebus kapitány lelkiismeretfurdalást érzett. Nem lett
volna szabad megengednie, hogy a Császári Öklök hűsége olyan
lázas, már-már őrült lelkesedéssé változzon, ami a legocsmányabb,
legfanatikusabb prédikátorokat jellemzi. Nekik nincs szükségük arra,
hogy valaki tüzes szavakkal felerősítse kötelességérzetüket és
elszántságukat. Nincs szükségük arra, hogy egy inkvizítor buzdítsa
őket harcra, hiszen tudják, mi a dolguk. Őket káptalanjuk
alapítójának, Rogal Dornnak a lelke vezérli, és természetesen az a
tudat, hogy bármit cselekszenek, azt Istenükért, a Császárért teszik.
Ez a karizmatikus Baal Firenze azonban már legalább két
őrmesterben és féltucatnyi Ökölben felforralta az indulatokat,
felpezsdítette a szenvedélyt. Ha majd visszatérnek
kolostorerődjükbe, ezeknek az űrgárdistáknak alázatos imákkal kell
bocsánatot kérniük azért, hogy elvesztették a fejüket. Fohászokkal
kell megtisztítaniuk magukat, mert lelkük bemocskolódott, amikor
hagyták, hogy Rogal Dorn és a Császár szellemén kívül más
irányítsa őket.
Az Öklök puritán, egyszerű életet éltek. Ha nézeteltérésük támadt
egymással, udvarias és szabályos párbajt vívtak. Mindig
megfontoltan, hideg fejjel cselekedtek, ez a Firenze azonban
belehajszolja őket az érzelmek örvényeibe. Az inkvizítor úgy
viselkedik, mintha valójában nem az lenne a célja, hogy küldetésük
sikeres legyen, mintha valami egészen mást szeretne elérni. Úgy
viselkedik, mintha nem lenne egészen tisztában azzal, hogy
kicsoda, micsoda, és arra számítana, hogy valamilyen bonyolult,
körmönfont módon, kerülő úton haladva sikerül megvilágosítania
önmagát. Csakis egy inkvizítor lehet ilyen összetett és nehezen
k i i s m e r h e t ő .
Lex kétségek között gyötrődve harcolt.
Sir Baal az űrgárdisták előtt nem ismételte el azt a parancsot, amit a
csatahajón neki és a könyvtárosnak adott. Nem mondta el, hogy le
akarja mészároltatni az idegenek gyermekeit. A csata közben sem
tett említést erről. Talán azért nem, mert az érkezési zóna
környékén egyetlen kölyök eldát sem lehetett látni. Talán azért nem,
mert észrevette, hogy Lex és Kempka mennyire viszolyog az
ötlettől. Talán rájött, ha bevallaná, mit akar, megszűnne az
őrmesterek és az Öklök iránta érzett tisztelete.
Ó, milyen vészjóslón lebegett a fantomholovilág a csatatér fölött!
Lehet, hogy ez a kép fokozatosan átalakul, átváltozik azzá a
vérszomjas démonná, amely a szellembolygó méhében létezik?
Ahogy Firenze felpillantott, mintha a kéjes vágy és a kegyetlenség
formája úszott volna keresztül a gömb felszíne fölött. Vagy csak ő
látta így? Az érzései űztek csúfot belőle?
– Hol vannak az idegen fattyak? – bömbölte. Tehát mégis
előhozakodik a mániájával...
– Melyik kapun menekültek el a kölykök? A kérdés most már
racionálisnak tűnt.
A város szélén lévő falon túl, az egyik épületben Firenze egy
tündöklő, ködös, kék alagutat talált. Nem tudta, nem tudhatta, hogy
ha belép a száján, hová jut.
– Hozzatok elém egy Harlekint, bátor harcosaim! Gazdagon
megjutalmazlak benneteket a Császár nevében!
Hát ez meg mi? Miért beszél a gazdagságról? Ugyan mi lehet
nagyobb jutalom egy Ököl számára, mint az, hogy tudja, minden
erejével a Császárt szolgálja? Egy Ököl akkor vallhatja gazdagnak
magát, amikor a kezében tartja faragószerszámát és hősi halált halt
bajtársa valamelyik simára csiszolt ujjcsontját. Honnan veszi a
bátorságot ez az inkvizítor ahhoz, hogy úgy tekintsen az
űrgárdistákra, ahogy ember a Császár reguláris hadseregének
katonáira tekint?
Egy Ököl akkor gazdag, amikor egy, a káptalanalapító Dorn
emlékének szentelt hadjárat során megsebesül és fájdalmat érez...
– Megjutalmazlak benneteket!
Azokat, akik a csatában hősiesen viselkednek, nem egy
inkvizítornak, hanem a kolostorerőd parancsnokának kell
megjutalmaznia. Hogyan merészeli ez a Baal Firenze nevezetű...
féreg... magának követelni a szent kiváltságot, amely egyedül
Minden Öklök Vezérét illeti meg?
Baal Firenze szava törvény. Lex Imperialis, a Császár szava, az Ő
r e n d e l e t e .
Lex – akinek a neve, ahogy Firenzétől megtudta, azt jelenti: törvény
– szava törvény volt a tíz őrmester és a kilencven űrgárdista
s z á m á r a .
Vagyis... már nincsenek kilencvenen.
Lex az arclemeze alján megjelenített egy monitort, és gyors
pillantást vetett a feltűnő adatsorokra. Az égő elda városban és
ebben a pokoli amfiteátrumban nyolcvankét űrgárdista volt életben.
Közülük tizenketten szenvedtek kisebb sérülést. Dietrich, Volker és
Zigmund már nem élt. Bátor emberek voltak. Dicső Öklök.
A helyzet nem volt rossz, ám ha összehasonlítjuk azzal, hogy a
Hannibálon a sátán-szukák elleni harcban egyetlen űrgárdista sem
esett el... És minden veszteség, még a legapróbb is, fájdalmas.
Persze ez még elfogadható. Már amennyire el lehet fogadni a halált,
a pusztulást.
Az idegenek közül jóval többen pusztultak el.
A Hannibálon a sátánszukák abnormálisan, őrültek módjára
viselkedtek; minden tettük arról árulkodott, hogy elvesztették
objektivitásukat. A féktelen dühöngés a racionális taktika ellensége.
Ezekben a Harlekinekben, Maszk-harcosokban és a telep őreiben is
ott pezsgett egyfajta eszelősség, ám ez jóval több veszélyt rejtett
magában, mint a sátánszukáké.
De bármilyen veszélyesek, bármilyen jó harcosok voltak, a
csatateret még mindig a páncélos Öklök uralták.
Lex szerette volna, ha a parancsnoki hullámhosszon megbeszélheti
Kempka könyvtárossal Firenze ügyét. Sajnos azonban az inkvizítor
mindkét fülcimpáján ott himbálóztak a kommunikátorcsipeszek.
Minden szót hallana, és talán az eretnekség megnyilvánulásának
tartaná Lex véleményét. Lehet, hogy nem is tévedne olyan nagyot...
Dorn, életem hajnala, áldj meg tiszta gondolatokkal, hogy lemálljon
rólam minden tisztátlanság...
Lexandro rálőtt egy kék energiamezővel védett Sólyomra, és
élvezettel figyelte, ahogy a toll lemezek lefoszlanak a sebzett
szárnyról. A Sólyom nem zuhant le, továbbrepült, de elvesztette
fürgeségét és ügyességét. A hátára erősített antigravitációs emelő
és a jet csomag nem sérült meg. Lex újra tüzelt, és...
Fegyvere halk kattanással válaszolt a ravasz megrántására. A tár
kiürült. Az ilyen figyelmetlenség valóban felér egy eretnek
cselekedettel... Gyors, begyakorlott mozdulatokkal kiejtette az üres
tárat, és a fegyverbe illesztett egy újat.
Jaq látta a cikcakkos rúnafal mögül kiszökkenő Harlekint. Nem elda
Harlekin volt, hanem egy Harlekin-ember! Zephro Cornellan. Itt volt!
Megjelent! Még az a nevetséges, háromszögletű csákója is ott volt
a fején!
Cornellan egy lézerpisztolyt tartott a kezében. Ruhája rikító
színekben villogott. Ő volt az, tényleg ő. Ez a hegyes áll, ez a
hosszú, horgas orr... A holoruha minden bizonnyal egy pontosan
olyan hálópáncélt takart, amilyet Jaq viselt csuklyás köpenye alatt.
Cornellan, az illuminátokra és a Császár fiaira vonatkozó titkok
birtokosa... Az istencsapás, amellyel a sors Jaqot büntette.
– Sir Zephro! – üvöltött Zhord, mielőtt Jaq rászólhatott volna. – Sir
Z e p h r o !
A Harlekin-ember eltűnt – csak egy karmazsinvörös tollbokréta és
széles, vigyorgó szája látszott belőle.
A bokréta és a száj is elhalványult.
A magasan lebegő gömbben alakok jelentek meg. Az, ami korábban
csupán egy fantomvilág volt, most színpaddá változott. Színpaddá,
melynek eseményei jelentéktelenné változtatták a telepen tomboló
csatát – vagy talán éppen ez a küzdelem tükröződött vissza
megnagyobbodva, mintegy kihangsúlyozva a tágas arénában folyó
öldöklés jelentőségét.
A globális színpadon óriás Harlekinek piruetteztek és szaltóztak.
Csontvázhalál szedett áldozatokat, hogy azután a vágy és a
kegyetlenség szörnyének lábai elé vesse őket, amely olyan
ocsmány, olyan obszcén és förtelmes volt, hogy élő ember ránézni
sem bírt. A Kacagó Istennek sikerült elkerülnie, hogy a szörny
figyelme ráterelődjön. A gonosz jelenés mögött és belsejében
delíriumosan sikoltozó eldák tömege vonaglott. A káoszisten testét
elda pszik alkották. Ahová a Kacagó Isten lépett, ott egy metszően
világító fényösvény jelent meg, amelyen villámok csaptak a
fenyegető démonszellem felé.
Lent a valódi Harlekinek eltűntek. Holoruháik színt és mintát
váltottak, a testek beleolvadtak a háttérbe. Mintha felugrottak volna
a levegőbe, hogy ők is részesei legyenek az odafönt látható
színjátéknak, beleolvadjanak a jelenetbe.
– Ez Slaanesh egyik megjelenési formája! – vicsorgott a könyvtáros.
Lex testét a páncélburkon belül jeges veríték áztatta. Dornnak hála,
az emberei sisakjába pszichikai védőpajzsokat is szereltek...
– Ezek az idegenek őrültek! – kiáltott fel Kempka.
Az eget bámuló Firenze megtántorodott. Szájából habos nyál
csorgott. Szórakozottan lenyalta.
– Ez valami kárhozatra ítélt átkozott istentelenség! Megjelenésével
szent hadjárattá változtatta akciónkat! – mondta. Hangja elárulta,
hogy meglepődött. Video lencséjén keresztül az égi színpadot
nézte. – Most már értem, miért és hogyan buktak el az eldák. Ezek
az átokfajzatok, ezek az eszement bolondok átadták magukat az
élvezeteknek. Gőgösek, végtelenül önhittek lettek. Előtörő vad
vágyaik megformáztak egy káoszlényt. Valamennyi istenük
elpusztult, kivéve azt a röhögő szellemet, amely nem más, mint a
szentség megcsúfolása...
– Ne beszélj ilyen dolgokról! – szólt közbe Lex.
A csillagfényes éjszakában magányosan álló, holoruhás, vicsorgó
maszkot viselő Varázsló is az eget fürkészte.
Ő volt a legmagányosabb valamennyi létező élőlény közül. Az ő
lelke nem lelhetett menedéket egy lélekkőben. Ha majd meghal,
lelke Slaanesh prédája lesz – hacsak a Kacagó Isten nem hajt
végre valami bámulatos trükköt, amivel ezt megakadályozhatja. Egy
erős elda lélek a halál után nem olvad bele a lelkek tengerébe, nem
válik eggyé a többivel úgy, ahogy a gyenge embereké. Az elda
lelkek megőrzik függetlenségüket. A halott Varázsló minden
valószínűség szerint a kegyetlen kéj játékszere lesz.
Örökkön-örökké, az idők végezetéig.
A Varázsló mindig magányosan élt. Egyedül járt. Egyedül gyilkolt.
Lehet, hogy ez a véres színjáték elhozza számára a megváltást?
A Kacagó Isten ma talán győzelmet arat. Talán... A Varázsló nem
tudhatta, ennek mekkora a valószínűsége. Az ilyesmi kiszámítása a
látnokok dolga.
A Slaanesh átkozott szerepét eltáncoló Varázsló útjából kitértek a
H a r l e k i n e k .
Piruettezve, szökdécselve rálőtt az egyik űrgárdistára. Igen, ez a
nap a halál táncának napja...
A Remetének kínzó gondolata támadt. Ez a véres valóságba fulladt
rítus... valahogy túlságosan is hasonlít az egykor élt eldák végzetes
s z e r t e l e n k e d é s é r e .
A Varázsló, aki nem szólhatott az élőkhöz, kísérteties hangon
dalolni kezdett.
A mohából felfelé szálló gázcsápok ködös fátylat szőttek a táj fölé,
de egyetlen pillanatra sem takarták el az égen fénylő holoképet.
Egy maszkos Harlekin jelent meg Ey'Lindi, vagyis a megcsonkított
őr véres öltözékét viselő Eye'ionahd előtt.
A páncél alatt Ey'Lindi mellkasába préselődött Zhord kavicsa. Az
érzés olyan kellemetlen volt, hogy a Harlekin megjelenése előtt
Ey'Lindi kihúzta a vért alól a drótszálon függő, medállá változtatott
k ő d a r a b o t .
A Harlekin csúfondáros hadonászással táncba hívta Ey'Lindit.
Mielőtt Ey'Lindi el tudta volna dönteni, hogy mit tegyen, a Harlekin
elkapta a kavicsát. A mozdulat villámgyors volt. A drótszál, akár egy
garrotte, Ey'Lindi tarkójába vágott, azután elpattant. Megremegett a
levegő – a Harlekin eltűnt. A következő másodpercben, amikor
megjelent, már távol volt. Futott, és magával vitte a zsákmányolt
lélekkövet. Petrov utánaeresztett egy lézersugarat – fény üldözte a
fénysebességgel mozgó célpontot –, de nem találta el. Ey'Lindi
megdörzsölte a nyakát.
Egy őr végignézte a jelenetet, majd hatalmas ugrásokkal, kiáltozva,
lézerpuskáját felemelve elindult a kis csoport felé. Ey'Lindi néhány
jól irányzottan kilőtt suriken koronggal fékezte meg.
Jaq meg mert volna esküdni arra, hogy titkon beadtak neki
valamilyen gombából erjesztett hallucinogén anyagot. A
Harlekinek... ezek a zavarba ejtő színek! Ez a léleksajdító zene! A
fegyverek döreje és kattogása! Az érzések és indulatok émelyítő
örvényei, amelyek megzavarták pszi érzékszerveit és a lelkét...
Lehet, hogy érzékszervei túlterhelődnek? Lehet, hogy agyát
szétrepesztik a beléje özönlő képek és hangok? Meg fog őrülni?
Vagy lehet, hogy ez az egész nemsokára a valóság új látomásává
v á l t o z i k ?

A fegyverek – akár a precíziós orvosi műszerek. Csakhogy ezek
nem a húst, hanem a tudatot szabdalták. Lézersugarak zuhogtak a
neuronokra. A lángcsóvák az idegpályákat perzselték. A
robbanások mennydörgő új gondolatok. A talaj remegése romba
dönti az eddig érvényesnek tartott fogalmakat...
– Tisztíts meg, Istenem! – kiáltotta Jaq.
Megtisztítani? Ő, a Földön lakozó Istencsászár, valójában nem
más, mint sok millió egymásnak ellentmondó, önállóan gondolkodó
tudatszilánk. Ő, akitől a segítséget reméli, olyan, akár egy
darabjaira hulló mozaikkép.
A moha lebegő, mindent eltakaró fátyollá szövődő gőzcsíkokat
e r e g e t e t t .
A csata a hologömbön lejátszódó jelenet katalizátora volt. Az az égi
színpad mintha magába szívná a lelkeket és a testeket. Jetrobogók
és Sólymok száguldottak az egymással küzdő istenségek, jelenések
és ripacsok örvénye felé, hogy kárt okozzanak, és maguk is
elpusztuljanak. A megváltás már nem várathat magára sokáig.
Magasan a hologömb és az űrtorony halvány sziluettje mögött egy
plazmafarkat vonszoló hajó jelent meg.
– Kobra – kommentálta Zhord a jelenséget. – Egészen közel van.
Jaq szinte teljesen megfeledkezett az égő csatahajókról, a
darabokra hulló lidérchajókról. Az űrben lezajló csata most még
távolibbnak, még felfoghatatlanabbnak tűnt, mint akkor, amikor a
monitoron figyelte.
A következő pillanatban egy lövés kitépte Jaq kesztyűs kezéből a
Császár Kegyelmét. A lövedék ereje majdnem szétzúzta az ujjait.
Keze lüktetett és megbénult. Egy levegőt ionizáló lézersugár
sistergett el mellette. Ózonszag csapott az orrába. Az egyik
Maszk-harcos tüzet nyitott a betolakodókra. Az őr páncélját viselő
Ey'Lindi elda szavakat kiáltott. (Ne lőj, ezek a barátaink!) A
Maszk-harcos meghökkent, rájuk nézett. Oldalról robbanótöltetek
csapódtak a testébe. A levegőbe emelkedett, és holtan vagy halálos
sebtől szenvedve a földre rogyott.
Az egyre sűrűbbé váló ködből egy űrgárdista bukkant elő. Ó lőtte ki
Jaq kezéből a Császár Kegyelmét, és ő volt az, aki harcképtelenné
tette a Maszk-harcost. Kapitányi rangjelzést viselt.
A kapitány mögött egy terminátor páncélos űrgárdista közeledett,
oldalról pedig másik két sárga-azúrkék páncélos harcos bukkant
e l ő .
Mögöttük egy köpenyes férfi hadonászott energiakardjával és
lézerpisztolyával. Sisakot nem viselt, egyik szeme helyén video
lencse villogott, arcán zafírkövek csillogtak.
– Firenze! – ordított rá Jaq.
Zhord közben felvette a földről Jaq fegyverét. Az inkvizítor
megdörzsölte elzsibbadt kezét, megpróbált életet masszírozni az
u j j a i b a .
A kapitány a legszabályosabb birodalmi gótot használva szigorúan
dörrent rájuk a hangszóróin keresztül.
– Senki ne mozduljon!
– Eretnek! – üvöltötte Firenze, amikor felfedezte Jaqot. Video
lencséjéről vakító villogássá változva tükröződött vissza az égi
színpadon lezajló jelenet. Az inkvizítor oldalra kapta a fejét, és a Jaq
mellett várakozó nőre nézett.
– Idegenekkel kollaborálsz? – bömbölte. – Mit műveltek elda
cimboráid az elmémmel? Mit tettek velem száz évvel ezelőtt?
Jaqnak fogalma sem volt róla, hogy Firenze miről beszél. Semmit
sem tudott, és ez már-már fizikai fájdalmat okozott neki.
A tudatlanság a legtöbb esetben áldás a galaxisban élő
embertömegek számára. Boldogok és áldottak a mit sem sejtők,
azok, akik nem tudnak a démonokról, a génorzó szörnyetegekről, a
Császár tudatszilánkosodásáról és a többi borzalomról!
Jaq számára azonban a tudatlanság inkább átok volt.
Mit művelhettek az eldák Firenzével? Mi történt egy évszázaddal
ezelőtt? Talán semmi. Lehet, hogy Firenze hazudik, vagy
egyszerűen csak téved.
Lehet, hogy Firenze az elda Harlekineket hibáztatja valamiért?
Azokat a Harlekineket, akik együttműködtek Zephro Cornellannal?
Vagy manipulálták őt? Felhasználták a Harlekin-embert?
Jaq félresöpört minden óvatosságot.
– Nem emlékszel rá, Firenze, milyen szerepet játszottál a
hidra-összeesküvésben? – kérdezte. – A Birodalom elleni
s z ö v e t k e z é s b e n ?
Firenze eszelős arccal nézett rá.
– Renegát! – csattant fel, de hangjából hiányzott a meggyőződés
szenvedélye. – Valóban tollba mondtad a Liber Secretorumot, a
Titkok Könyvét, ami tönkretett engem?
A négy űrgárdista és Firenze lassan egyre közelebb került Jaqhoz.
Olyan óvatosan, olyan megfontoltan lépkedtek, mintha a renegát
inkvizítor szavai kimondásuk után a földbe mélyednének, és
taposóaknákká változnának.
A köd közben egyre sűrűbb lett. A detonációk és a Harlekin-muzsika
hangja tompa dobogássá válva jutott a fülükbe. A telep távolabbi
pontjain repülő eldák és űrgárdisták küzdöttek, de Jaq közvetlen
környezete a béke szigetévé változott. A csaták néha ilyenek;
időnként a legfergetegesebb összecsapások közepette is van
egy-egy hely, ahol az ellenfelek megpihenhetnek, ahol partra
mászhatnak az öldöklés folyamából.
Lex megremegett. Páncélja felerősítette mozdulatait; a terminátor
egység hevesen megrázkódott.
Mi ez az egész? Mi lehet ez a Birodalom elleni összeesküvés? És
kik az összeesküvők? Ez a furcsa találkozás... magát a hitet
kérdőjelezi meg. Ez talán még Kempka könyvtárost is összezavarta.
Ó, bárcsak itt lenne velük egy káplán, akitől tanácsot kérhetnének!
Egy káplán minden bizonnyal rájuk parancsolna, hogy megingás
nélkül teljesítsék a Császár iránti kötelességüket, és egyetlen
pillanatra se térjenek le a Rogal Dorn dicső neve és emléke által
beragyogott útról. De... vajon tényleg az a helyes, ha ezt teszik?
Itt ez a rivális inkvizítor, akivel váratlanul összetalálkoztak. Az Öklök
küldetésének szempontjából nem lehet jelentősége annak, hogy itt
van. Az Öklök azt a feladatot kapták, hogy ejtsenek fogságba
néhány elda Harlekint, akiből ki lehet szedni a legendás-misztikus
Hiperhálóra vonatkozó titkos információkat. Az Öklök feladata az,
hogy vessenek véget annak az iszonyú ceremóniának, amelyet a
színváltó holo ruhát viselő idegenek rendeztek.

Lexandro Ökleinek bátor tettei azonban a jelek szerint részévé
váltak ennek a véres szertartásnak. Mintha emberei egy érthetetlen
és felfoghatatlan, titkos és rejtélyes ügy oltárán áldozták volna fel
magukat és a megölt ellenséget.

Szolgálj, ne kérdezz!
Egy Ököl azonban felteheti a kérdéseket, amelyek aggasztják. Az
Öklök kapitányának kötelessége feltennie kérdéseit. Ő nem
hagyhatja cserben és bizonytalanságban a harcosait. Nekik meg
kell őrizniük magabiztosságukat és hitüket, hiszen a Birodalmat kell
m e g v é d e n i ü k .
Habár... bármilyen legyőzhetetlenek is a harcos terminátorlovagok,
túlságosan kevesen vannak ahhoz, hogy valamennyi
veszedelemmel felvegyék a harcot, ami a Birodalmat fenyegeti.
Kevesen vannak, és a halottak helyére igen nehezen lehet
utánpótlást találni. Lehet, hogy a csatahajókat a rajtuk szolgáló több
tízezer embert és az Öklöket egy inkvizítorok közötti vendetta miatt
áldozzák fel?
Lehet, hogy a sztálindrómi csata és az idegen telep
megrohamozása tulajdonképpen csak arra jó, hogy meggyengítse a
B i r o d a l m a t ?
Mintha válasz lenne a Lex agyában felszínre bukkanó bizonytalan
kérdésekre, jobbról hirtelen egy sárga-azúrkék páncélt viselő
űrgárdista lépett elő a ködből.
Azután balról is érkezett egy.
Egyre több alak tűnt fel.
Ezek nem Öklök voltak, nem lehettek azok! Az Öklök szélesebb,
sokkal ormótlanabb páncélt viselnek!
Lex telepatikus módon átváltott infravörösre.
Az újonnan érkezett álűrgárdisták valójában elda Harlekinek voltak.
Az átkozott, holo ruhás kaméleonok! Az egyik még az űrgárdistákra
jellemző csőrös maszkot is megjelenítette magán.
A maszk egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt félelmetesen
vigyorgó-vicsorgó elda fejjé változott, azután csontkoponyává
alakult, majd ismét csőrös sisak lett belőle.
A másik Harlekin nem viselt sem maszkot, sem sisakot. Az arca, a
feje fedetlen volt – legalábbis annak látszott. Vonásai
emberszerűnek tűntek. A fején váratlanul megjelent egy
háromszögletű, tollbokrétás kalap, amely mintha a valódi
űrgárdisták páncélsisakjának kigúnyolása lett volna.
A Harlekin-ember affektáló hangon felkiáltott:
– Erre gyere, Sir Jaq! – mutatta az irányt, és elsütötte
l é z e r p i s z t o l y á t .
Firenze üvöltése egyszerre volt dühös és fájdalmas. Az inkvizítor
jobb karja lángolt. Lézerpisztolya a földre hullott. Eszelősen
csapkodott energiakardjával; mintha saját sérült karját akarta volna
amputálni. Az egyik Ököl a páncéljából tűzfojtó habot fújt rá. Firenze
aranycsillogású páncéljára fehér bőrrétegként tapadt rá a vegyszer.
A szája is habzott – de az a hab belülről csorgott.
Kempka könyvtáros elsütötte villámvetőjét. A célpontja, kiszemelt
áldozata eltűnt előle.
Az egyik Ököl páncéljára suriken korongok záporoztak. Az
űrgárdista lőtt, és újra lőtt. A köd fátyla mögött valami felsikított.
A „Sir Jaq”-nak nevezett férfi egyik társa navigátor volt. Ráncos,
rovarszerű arca fölött széles, sálkendővel takart homlok
domborodott. A mellette álló denevérfülű, majomszerű fickó kezébe
nyomott egy lézerpisztolyt, majd erősen megfogta a vénség karját.
A majomember szorosan átölelte a navigátor nyakát. A navigátor
tántorogva arrébb vonszolta a majomembert – talán biztonságba
akarta vinni. Biztonság a csatatér közepén? Abba az irányba indult,
amerre az előbb az a kalapos álűrgárdista mutatott. A lézerpisztoly
hasznavehetetlen fadarabként együtt himbálózott a majomember
k a r j á v a l .
„Sir Jaq” másik társa egy páncéldzsekis zömik volt. Két fegyvert
markolt, és idegesen toporgott. Lőjön? Ne lőjön? Kire lőjön?
Öngyilkosság lenne, ha valamelyik űrgárdistái venné célba?
Vagy inkább Firenzére tüzeljen? Látszott rajta, szeretné megölni az
inkvizítort, de.. Talán ismerte Firenzét. Talán már régóta gyűlölte...
Egy újabb rejtély! Egy újabb talány!
Közben a fejük fölött és körülöttük a ködben láthatatlanul tovább
folyt az idegenek borzalmas, elmeháborító szertartása.
Ey'Lindi megmozdult. Felemelte surlken pisztolyát, hogy rálőjön az
egyik terminátor páncélos alakra, arra az űrgárdistára, aki rájuk
parancsolt, hogy ne mozduljanak. A kapitányra.
A kapitányra, aki furcsa módon habozni látszott. Testtartása,
mozdulatai legalábbis arról árulkodtak, hogy nem tudja, mit tegyen.
Persze elég nehéz megérteni egy páncélos alak testbeszédét...
Az űrgárdisták vezére a legveszélyesebb. Vajon meg lehetne
bénítani? Ártalmatlanítani lehet a villámvetőjét, hogy Jaq
megszökhessen? Mert az lenne a legjobb, ha Jaq is eltűnne a
közelből. Petrov már megkezdte a visszavonulást – úgy vitte
magával Fennixet, mint egy aggódó anya a gyermekét –, de velük
senki sem törődött. Petrov bízott Zephro Cornellanban, a
Harlekin-emberben, aki egyszer megszégyenítette Ey'Lindit...
Ha támad, az űrgárdisták minden bizonnyal megölik.
A ködből tűzcsóva lobbant elő. Lézersugarak szabdalták szét a
levegőt. Előzizegett egy vékony drótszál is, de olyan gyorsan
húzódott vissza, mintha megsértődött volna, hogy senkit sem
zsigerelhet ki, senkitől sem rabolhatja el az életét.
Ahogy Ey'Lindi kilőtte az első néhány surikent, Jaq felordított:
– Ne!
Ey'Lindi gondolkodás nélkül engedelmeskedett neki.
Semmi szükség sem volt rá, hogy Ey'Lindi feláldozza magát. Főleg
nem most, hogy annyi fájdalom árán végre újra önmaga lehetett. Ha
most meghalna, Jaq küldetése értelmetlenné válna.
Jaq tudta, hogy Ey'Lindiben megbízhat... És még kiben? Talán
Zhordban, aki Zephro Cornellannak dolgozott? A Császár
széthasadt lelkében? Vagy senkiben, csak önmagában? Talán ő a
legmagányosabb ember az egész galaxisban.
Az, aki csak magában bízik, nem lehet normális, és félő, hogy a
csábítások áldozatává, a Káosz prédájává válik.
Ey'Lindi nem eresztette le a suriken pisztolyt, de nem is lőtt ki több
korongot. A kapitány rászegezte villámvetőjét. A surikenek
jelentéktelen sérüléseket okoztak a páncélján.
A könyvtáros látta, hogy a kapitány meg akarja ölni az elda nőt.
Abbahagyta a lövöldözést – a ködben rejtőző célpontokat, az itt-ott
felvillanó fantomokat úgysem találhatta el –, és a kapitány felé
f o r d u l t .
Jaq ebben a pillanatban elmenekülhetett volna. Firenze nem figyelt
rá, és különben is túlságosan messze volt tőle ahhoz, hogy kárt
tegyen benne az energiakardjával.
Parancsával Jaq halálra ítélte Ey'Lindit. A nőt nem zavarta a dolog.
Ha így megoldja a helyzetet, érdemes áldozatot hozni.
Jaq nem bízott Ey'Lindi zsákmányolt páncéljában, és tudta, testét
most nem fújta tele az orgyilkosok által kedvelt ellenálló szintetikus
b ő r r e l .
Ahogy a kapitány meghúzta fegyvere ravaszát, Jaq az orgyilkos nő
elé vetette magát.
– Ne! – rikoltotta újra.
Két robbanógolyó csapódott Jaq bordáinak. Mindkettő felrobbant.