szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Ébredések (II. fejezet)

Második fejezet
Ébredések

Teljes sötétség.
Mintha a létezés hosszú ideje véget ért volna. Mintha a galaxis
valamennyi csillaga holt hamuvá és hideg pernyévé válva lebegett
volna, céltalanul az ürességben. Mintha minden halott lett volna a
végtelen feketeségben.
Mintha az egész univerzum megsemmisült volna.
Vagy... mintha még meg sem teremtődött volna. Mintha a kozmosz
nem hallatta volna első kínlódó kiáltását, nem indult volna el
gyötrelmekkel kövezett útján.
Teljes sötétség. Teljes csend.
De... Várjunk csak!
A sötétség, amihez hasonló csak az a feketeség lehet, amely az űr
mélyén, napoktól és bolygóktól sok száz fényévnyire sodródó
holdak szívében lévő barlangokat jellemzi, ez... mégsem abszolút!
Halovány, erőtlen fény pislákol a közepén. Mintha egy elektro
gyertya lobbanna lángra...
Ha valaki sokáig, mondjuk egy évig figyeli, a fotonok ernyedt
görcsölésre emlékeztető mozgásának köszönhetően felfedezheti a
sötétségben az iszonyatos, csövekkel és drótokkal körülvett halott
arcot, a Semmi egyetlen vak tanújának ábrázatát.
Ha az a bizonyos valaki még egy esztendőt rászán a nézelődésre,
kiveheti a hullát körbefogó hátborzongató trónus körvonalait,
megláthatja a szellemárnynak tűnő formákat.
Ha a szemlélődő még egy évig figyel, olyan érzése támadhat, hogy
valami csillogásfélét lát annak a valaminek a legszélén, ami
egykoron egy szem volt. Az a fénylő petty valóban nedvességfolt,
tényleg egy aprócska könnycsepp? Vagy talán csak az elektro
gyertya fénye tükröződik vissza valamiről?
* * *
Váratlanul, és az üresség közepén félelmetesen, újabb csillagok
fénylettek fel. Mindegyik egy vicsorgó, ocsmány és torz
szörnyetegre szórta sugarait. A bestiák kémként lestek a semmi
magányos vándorát, szüntelenül és fáradhatatlanul figyelték a vak
és béna, mégis érző és érzékelő lényt.
Fellobbant néhány újabb elektro gyertya A sötétség után metszően
éles volt a belőlük áradó világosság. A legelső csillaggyertya még
fényesebb lett, sugarai rávetültek a Mindenek Császárát ábrázoló
hatalmas méretű domborműre.
A domborműre, amelyen a Császár arcát, és az Ő isteni felségét
életben tartó trónprotézis egy részletét örökítették meg. Nem
aranyból, hanem fekete lakkbevonatú adamantiumból készült.
Az egyre erősödő fény leleplezte a titkot: a Császár képmása volt
az, amely tanúként végignézte a körülötte folyó eseményeket;
ennek a műalkotásnak a domborulatai tűntek szörnyeknek, amikor
még sűrűbb volt köröttük a sötétség.
Ezek a domborulatok és a mélyedések, fülkék falát díszítő
démonpofák. Az elektro gyertyák fénypászmái a fekete, üvegszerű
obszidián falakon, az éjsötét mennyezeten rebegtek, mozgóvá,
hullámzóvá változtatva a szűk folyosókon meg a belőlük nyíló
helyiségekben felvésett rúnákat és szent idézeteket. A démonpofák,
a rég nem használt ablakokat eltakaró, maszkokat formázó fed
lapok némelyike elvigyorodott, a szellőzőnyílások előtt elhelyezett
ábrázatok tátott szája nesztelenül beszívta és kieresztette a levegőt,
amelyben fel lehetett fedezni a száz évvel korábban elégett füstölő
rudak illatát.
Újabb fények gyúltak – indikátorok és kijelzők világítottak. Az apró
pöttyök sugarai együttesen sem voltak elég erősek ahhoz, hogy
világosságot teremtsenek; fényük csak arra volt jó, hogy még
inkább kihangsúlyozza az obszidián- és ébenfekete felületek
s ö t é t s é g é t .
Ám bármilyen keveset értek is ezek a fényforrások, bármilyen sűrű
volt is még belsejében a sötétség, a Tormentum Malorum nevezetű
hiperhajó lassanként feléledt.
Jaq Draco megmoccant a koporsó alakú sztázistartályban. A
szerkezet időmérőjén az érték, amelyet annak idején száz évre
állítottak be, most lenullázódott. A koporsó teteje felemelkedett,
Draco pedig kénytelen volt visszatérni a sokszor fájdalmas életbe.
Visszakapta öntudatát, aminek birtokában már oly sok
szenvedésben volt része.
Vagyis... még nem tért egészen magához, de már megkezdődött
nála az eszmélet visszanyerésének folyamata. A sztázis tartályban
– amelyben normális esetben az élelmiszerkészlethez tartozó grox
húst és spicai szarvasgombát tartották frissen – Jaq Draco
megtapasztalta, milyen az, ha egyetlen pillanatnak száz éven át
nincs vége.
Mert számára egy évszázadig tartott a tisztaságnak és a hűségnek
egyetlen szent pillanata, a lelki makulátlanság és a Császár iránti
elkötelezettség másodperce.
Végtagjai nem zsibbadtak el, nem váltak érzéketlenné, mégis úgy
érezte, hogy teste nem más, mint egy hasznavehetetlen húsdarab.
Hitványnak érezte magát, meg obszcénnek is; teste mintha olyan
horgony lett volna, amely örökre ehhez a világhoz rögzíti a lelkét.
Azt a lelket, amely megtisztult a sztázis tartályban töltött idő során,
az önként vállalt fogságban, amely száz évig, az ő számára
azonban egyetlen pillanatig tartott csupán.
Kiszállt a koporsóforma tartályból, megigazította magán fekete,
csuklyás köpenyét, és a Császár képmása előtt térdre ereszkedve
imádkozni kezdett.
De miért fohászkodott?
Hiszen már olyan tiszta volt, akár a százszor desztillált víz. Teste és
lelke mintha a tisztaság eleven tartálya lett volna.
A kétkedés azonban örök ellensége minden gondolkodó lénynek.
Talán már túlzás az ilyen mértékű tisztaság, a végletek pedig mindig
gyengévé teszik az embert, állandóan hibázásra kényszerítik. Aki
túlságosan tiszta, az hajlamos lehet arra. hogy éppen a tisztaság
ellen kövessen el valamilyen bűnt...
– Segíts nekem, ó, Emberiség Atyja – könyörgött Jaq Draco –,
segíts, hogy elviseljem az életet. Segíts, hogy újra létezni bírjak
ebben a húsbörtönben!
A Császár számára ez lehetetlen volt, az ő eleven holttestét a
trónprotézis, egy olyan gépezet tartotta életben, amely bármelyik
sztázis tartálynál iszonyatosabb volt. Ő átérezte az emberi faj
valamennyi egyedének szenvedéseit, és viszonzásképpen
törhetetlen akaratával megtartotta a világban a gyötrelmet, a kínt,
hogy az emberiség megedződjön a megpróbáltatások során, és
erőssé, keménnyé válva nézhessen szembe a Káosz borzalmaival.
– És vezérelj engem, istenem...
Vezérelni? Miért? Miben? Hová? A hiperhajó fedélzetén jeges volt a
levegő, ám Jaq Draco mégsem emiatt rázkódott össze.
Az okkult tudat és az eltorzult idő fénylő ösvényét követve ő és
három társa eljutott a Császár színe elé. Vajon az Isten
szentesítette ezt a tolakodásnak is minősíthető tettüket? Vagy
esetleg éppen azt tették, amit Ő kívánt tőlük? A trónteremben
lezajlott szóváltás iszonyatos pillanataiban, miután Jaqot
megfosztották címeitől és rangjától, majd visszahelyezték
pozíciójába, a Császár önmagával, saját, szilánkokra hasadozott
tudatának különálló részeivel folytatott vitát. A jelek arra vallottak,
hogy a Császár elméje éppoly bonyolult és hatalmas, mint maga a
galaxis, a végtelen tér, amelynek egyetlen igaznak hitt részletében
sem lehetett vakon megbízni.
Lehet, hogy a Császár tudatának valamelyik önállóan működő része
rendelte el a hidra létrehozását, annak a lénynek a megteremtését,
amely képes lenne megfertőzni az emberek tudatát, amely
rabszolgasorba tudná hajtani az emberiséget? Talán a mindenkit
magába olvasztani képes hidraszörny rendeltetése éppen az, hogy
az uralkodó, az állandó és végtelennek ígérkező szenvedésbe
belefáradt Istencsászár helyére lépjen. Vagy lehet, hogy a Császár
nem vett tudomást arról a konspirációról, amelynek célja az volt,
hogy a hiperűr mélyéből előhalászott hidrát elterjessze a lakott
u n i v e r z u m b a n ?
– Vezérelj engem... – suttogta Jaq a fekete adamantium dombormű
előtt térdelve.

boomp3.com

De miben? Merre? Az a bizonyos fénylő ösvény már rég eltűnt. Jaq
és társai rengeteg időt pazaroltak a menekülésre, arra, hogy távol
kerüljenek a császári udvar központi részétől, amelyet az uralkodó
könyörtelen és vakon hű testőrei védelmeztek. Rengeteg időbe
tellett, hogy átvergődjenek a Császár palotáját alkotó egymásba
olvadó gigantikus városrengetegeken, amelyekben őrök és
békebírák cirkáltak. Hosszú hetek teltek el, mire keresztülvágtak a
csarnokok ezrein, a mocskos kloákavezetékekre emlékeztető
folyosókon, a labirintusokon, a könyvtárakon és szentélyeken, az
Administratum óriási hivatali épületein és helyiségein; míg felfelé,
majd lefelé haladva átjutottak a katedrális-laborokon. Új ruhákat
lopva, új személyazonosságot rabolva maguknak, hazudva, álruhát
és maszkot öltve, időnként gyilkosságra kényszerülve menekültek,
és közben mindvégig azt az útmutatást követték, amelyet Jaq
Tarot-paklijának egyik lapjától, a kalapácsos Főpaptól kaptak – attól
a Főpaptól, aki Draco vonásait viselte az arcán. Egy alkalommal egy
kisebb háborúnak is beillő lázongás közepén találták magukat. A
felfordulásban Zhord, a zömik, elszakadt tőlük, s később sem
sikerült megtalálniuk.
Jaq és két megmaradt társa végül kijutott az egyik kisebb
űrkikötőbe. Éppen akkor értek oda, amikor – valószínűleg az
élelmiszer-ellátás hiányosságai miatt – egy újabb felkelés
készülődött a környéken. Rebellió – kitört az emberekben
felgyülemlett fortyogó elégedetlenség, a sérelmek okozta
elmérgesedett sebekből kifakadt a lázadás forró gennye.
A fénylő ösvényt követve átjutottak a megvadult tömegen, és
felmenekültek egy kis teherszállító hajóra. A bárka raktere
ínyencségnek számító élelmiszerekkel volt tele. A legénységből
csupán ketten tartózkodtak a fedélzetén; amikor Jaq a társaival
megérkezett, egyikük sem élt már. Suriken pisztolyokkal végeztek
velük; a hűtők még nem hűltek ki. A férfiak arcát véres cafatokká
hasogatták a sebesen pörgő borotvaéles pengelövedékek,
átmetszették az orr- és pofacsontokat, mély árkokat hasítottak az
a g y v e l e j ü k b e . . .
A kezükben suriken pisztolyt szorongattak. Mi történhetett velük?
Talán hajba kaptak valamin, és egyszerre lőttek rá egymásra?
Arcuk a felismerhetetlenségig eltorzult.
Vajon normális esetben is ilyen pisztolyokkal voltak
felfegyverkezve? Ilyen fegyvereket kaptak, hogy amikor elhagyják
hajójukat, legyen mivel megvédeniük magukat az űrkikötői
kocsmákban és bordélyokban? A suriken pisztolyok marsi
gyártmányúnak látszottak; az Adeptus Mechanicus bolyüzemeinek
valamelyikében az eldák egyik fegyverét lekopírozva készíthették
ő k e t . . .
Minden jel arra vallott, hogy a teherhajó a Marsra indult, rakományát
a Cultus Mechanicus technopapjainak szánták. Az ínyencségeket
nem a Földön állították elő – a Császár palotabolygóján a talaj
ugyanolyan mérgezett volt, mint a levegő. A földi kikötő csupán
tranzitállomás lehetett, a rakomány végcélja az iparbolygó volt.
Miért volt szükség erre a kitérőre? Miért nem vitték egyenesen a
Marsra? Lehet, hogy a Mars valamelyik magas rangú gépésze,
esetleg a Nagy Fabrikátor egyik mérnök helyettese csempészéssel
f o g l a l k o z i k ?
A Jaq számára menekülést jelentő lehetőség a manipuláció bűzét
árasztotta. Valaki mintha előre kitervelte volna, merre kanyarogjon a
fénylő ösvény, milyen tanácsokat adjon a Tarot-lap.
Mintha valaki minden lépését figyelte volna. Lehet, hogy a Császár
számtalan elmeszilánkjának egyike? Jaq imádkozott, hogy így
l e g y e n .
Vagy talán valami más hatalom avatkozott az ügyeibe?
Fogalma sem volt róla, melyik feltételezés lehet igaz, de nem
tehetett mást, a teherhajón kellett elhagynia a Földet.
A tomboló felkelés közepette a megfelelő kódok megadása után
Vitalij Gugol felvitte a teherhajót az űrhajókkal és orbitális
erődítményekkel telezsúfolt űrbe. Ezután a Mars felé vették az
irányt, majd letértek a pályájukról. Később újabb pályamódosítást
hajtottak végre. Jaq, amikor a rádión keresztül faggatózó
kérdéseket kapott, hajtóműproblémákról beszélt, meg arról, hogy
sorra kudarcot vallott azokkal a mechanikus Utániakkal, amelyekkel
elevenre lehetett volna masszírozni a gépezet lelkét. Olyan ügyesen
hazudott, hogy már-már ő maga is elhitte, amit mondott. Ugyan
mikor lehet meggyőzőbb a hazugság, ha nem akkor, amikor a
hazug szentül hiszi, hogy igazat mond?
A hajtóművek természetesen a vártnak megfelelően reagáltak a Jaq
által elmondott invokációkra. Sajnos, Zhord nélkül kellett elvégeznie
a feladatot. Hiányzott neki a mogorva, aprócska mérnök. A zömik
nem imádkozott volna a hajtóműveknek; ő jobban bízott a
szerszámok és csavarkulcsok hatásában, mint a rúnák és
ráolvasások erejében. A teherhajó akadálytalanul keresztülhatolt a
belső védelmi vonalon, azután a középsőn, végül a külsőn is.
Mire ez megtörtént, Jaq már halványan sem érezte, merre vezet a
fénylő ösvény. A furcsán viselkedő Tarottói sem akart tanácsot
kérni; tartott attól, hogy valamilyen gonosz hatalom kerítette
hatalmába a pakliját, és nem szeretett volna démonok által kijelölt
úton továbbhaladni...
Végül az űr kiürült körülöttük, már csak az órákkal, napokkal
korábban leadott, a végtelen térben kószán keringő rádióüzenetek
cikáztak benne. És persze a telepatikus beszélgetések. Sajnos, a
fedélzeten nem volt asztropata, aki belehallgathatott volna ezekbe a
k o m m u n i k á c i ó f o s z l á n y o k b a .
A teherhajó túljutott a Naprendszer peremén, átért abba a zónába,
ahonnan az intersztelláris hajók át szoktak ugrani a hipertérbe. A
szubsztelláris hajóknak ritkán volt okuk arra, hogy ennél a
szektornál kijjebb repüljenek a közönséges térbe.
Nem sokkal később a teherhajó kijutott az üstökösök övezetébe.
A Nap ekkor már csupán aprócska pont volt a hajó jobb oldalán, egy
a többi fénylő pötty közül. A Föld szülőanyja jelentéktelenné
zsugorodott, pedig a hajó még mindig sokkal közelebb volt hozzá,
mint az űr tengerében lévő csillagszigetek bármelyikéhez. A
távolság nevetségesen kicsi volt, ám a Sol máris semmivé változott;
porszem volt csupán a homoksivatagban.
De ennek nem volt túlságosan nagy jelentősége, mert a Földre
gondot viselő anya – és apa is egy személyben – az az élő hulla
volt, aki az arany trónprotézisbe zártan kisugározta magából az
Astronomicant, azt a vezérjelet, amely képes behatolni a galaxis
mélyére, a legfeketébb sötétségbe is...
Az üstökösök övezete is üresnek tűnt. A jég- és sziklahegyek milliói
közömbösen rótták sok ezer éves útjukat a hideg semmiben.
Legtöbbjük legalább olyan messze volt a szomszédjától, mint a Föld
a Marstól. A csillagok csak erőtlen fénnyel világították meg ezeket
az űrbeli árvákat. Ha valamelyik sziklatömb összeütközött a
társával, vagy ha két fattyú túlságosan közel került egymáshoz, a
kisebb száguldva elindult a Nap felé. Az eltérített test csak akkor
növesztett magának látható, a napszélben gőzölgő farkat, amikor
irányt változtatva megkezdte rohanását. Csak ekkor lett belőle
valódi üstökös, vándorhegy, amely ezerszer nagyobb kinetikus
energiával rendelkezik, mint bármelyik rakéta vagy termonukleáris
ö k ö l .
A kozmoszban minden képes volt a pusztításra. Még az is tudott
ölni, ami sohasem ismerte az életet.
Amíg üstökössé nem váltak, az övezetben keringő űrfattyak
észrevétlenek maradtak.
Vitalij Gugol végül megtalálta a sötét ürességnek azt a részét, ahol
a Tormentum Maíorumnak a beletáplált utasításoknak megfelelően
várakoznia kellett.
A teherhajóról átvittek a saját hajójukra néhány élelmiszerrel teli
tartályt meg három üreset is. Úgy tervezték, ezekbe fognak
befeküdni; ezekben kezdik meg sztázis álmukat.
A semminek ebből a régiójából kifelé irányuló hosszú út során
alvócellája magányában Jaq rámondta jelentését egy adatkockára.
Az Ordo Malleus nagymesterének szemére kódolt kis kockát, a
Liber Secretorumot ezután átvitte a teherhajóra, amely sorsára
hagyottan előbb-utóbb elindul a Nap irányába. Másfelé nem mehet,
legénység híján a gravitáció veszi át a kormányzását.
Vajon eljut a kocka a címzetthez? Vajon megtalálják? Mi van akkor,
ha a teherhajó véletlenül összeütközik az egyik vándorheggyel?
Lehet, hogy éppen a védelmi vonal fegyver automatái fogják
m e g s e m m i s í t e n i . . .
Amint feljutott a Tormentum Malorum fedélzetére, Gugol végre újra
képes lett arra, hogy navigáljon a hipertérben. A hajó ugrott, azután
újra nekilódult. Ezt követően megállt, és körülbelül két fényévnyi
távolságban a legközelebbi csillagtól sodródott egy darabig.
Az nem számított, hogy lassan vagy gyorsan sodródik; a normál
űrben akkor sem juthat el túlságosan messzire, ha több ezer éven
át hánykolódik. A védelméről azonban gondoskodni kellett:
álcaerőmezőket vontak köré. és pajzsokat, Jaq pedig ráhúzott egy
v é d ő a u r á t .
A Tormentum Malorum hajtóműveit leállították, készenléti állapotba
helyezték. Jaq, a navigátor és az orgyilkos ezután bemászott a
három üres tartályba. Beállították az időzítőket – a sztázis koporsók
fedelének száz évvel később kellett felnyílnia –, majd élve
lefagyasztott húsdarabokká változtatták magukat.
Eltelt a száz év...
Az idő elvesztette jelentését.
A tisztaságban eltöltött, pillanatnak tűnő száz év, és most... az
ébrenlét mocska. Az öntudat parancsai. A késztetés és a sürgetés.
Jaq ismét megrázkódott. A szellőző- és fűtőrendszert úgy állították
be, hogy már a koporsók felnyílása előtt egy héttel melegedni
kezdjen a hajó levegője. A jelek szerint ez a hét nap túlságosan
kevés volt erre. Hideg volt, de Jaq annak is örült, hogy nem fagyott
halálra, amikor kiszállt a sztázisból.
Amikor ő kiszállt a sztázisból. Egyedül...
A másik két tartály, Ey'Lindié és Gugolé... Lehet, hogy
meghibásodtak? Lehet, hogy a koporsókban már csak csontokat,
mumifikálódott bőrt és kiszáradt szervhalmokat talál?
Megijedt, amikor arra gondolt, hogy esetleg egyedül, navigátor
nélkül maradt. Egy ember ilyen helyzetben akkor sem tudná
megőrizni tudata épségét, ha tudja, hogy a Császár elméje
támogatja. Az ember esendő, képtelen elviselni a tehetetlenséget és
a magányt.
Mert a társai nélkül idekint magányosabb lenne, mint az az eretnek,
akit az Inkvizíció automatizált tömlöcébe vetettek, vagy akit a több
kilométer vastag jégréteg alatt kivájt, sziklafalú cellába zártak. Az a
rab legalább bízhat benne, hogy egyszer kikerül börtönéből – ha
másért nem, hát a kihallgatás végett. Ha megszünteti az egyedüllét
kínját, talán még a fizikai fájdalom is kellemes lehet.
Ha nincs a hajón navigátor, ki fog belenézni a hipertérbe? A
Tormentum Malorum talán soha többé nem lesz képes rá, hogy
elugorjon a kozmosznak ebből a térségéből.
– Mindenek Atyja, kegyelmezz a navigátoromnak és az
o r g y i l k o s o m n a k ! . . .
Mielőtt Jaqnak sikerült volna elég lelkierőt összevakarnia ahhoz,
hogy átmenjen Vitalij Gugol kapszulájához (amelyben talán csak
egy vigyorgó koponyát talál), halk kattanás kíséretében felnyílt a
harmadik sztázis koporsó fedele.
E y X i n d i !
A nő... Rövidre nyírt hollófekete haj. Sima, elefántcsont fehér arc.
Aranyszínű szempár.
Milyen könnyedén kelt ki a koporsóból! Milyen rugalmasan mozgott,
amikor testre simuló fekete-vörös orgyilkos mezében a padlóra
t o p p a n t o t t !
Jaq elméjéből és lelkéből még nem illant el a végtelen tisztaság
érzete, ám ebben a pillanatban, Ey'Lindi feltámadásának
másodpercében – nem tehetett róla – eszébe jutottak a nő testén
feketéllő tetoválások, amelyek közül mindegyik egy-egy sebhelyet
takart. Eszébe jutottak a nő mellén lévő szkarabeuszok. A
hatalmas, szőrös pók, amely a derekát ölelte át a lábaival. A
számtalan heg, a szörnyű sérülések, amelyek közül a
legiszonyatosabbak a lelkén éktelenkedtek...
– Jaq – mondta Ey'Lindi halkan. Egyenesen állt, kihúzta magát. Egy
leheletnyivel magasabb volt Dracónál, bár ő sem számított
alacsonynak. Egy leheletnyivel? Ey'Lindi lehelete a halál, ha úgy
akarja. Egyszer az alvófülkéje magányában oly forró s
szenvedélyes volt a lehelete...
– Tisztaság – mondta Jaq a nőnek, mintegy üdvözlésképpen, majd,
mintha el akarná leplezni bizonytalanságát, sietve megkérdezte: –
Mire gondoltál egy perccel ezelőtt, száz éve?
Ey'Lindi pislogott, azután válaszolt. – A semmire. Az ürességre.
Jaq sejtette, hogy ezt a feleletet fogja kapni. Ey'Lindi a szavaival
bebizonyította, megőrizte elméje épségét.
Ey'Lindi kérdőn oldalra döntötte a fejét.
– Remélem, ezután már csak Vitalijnak kell foglalkoznia a semmivel.
– Ebben én is bízom.
Ha Gugol még életben van, valóban így lesz.
Ha viszont a navigátor meghalt, Jaq tudta, hosszú időre kettesben
marad ezzel az orgyilkossal, ezzel az álkurtizánnal. Egyedül lesznek
egész hátralévő életükben...
Milyen ostoba gondolat! Csak addig maradnának életben, amíg
kitart a raktárakban felhalmozott élelem. Mennyi idő lehet ez? Egy
év? Azután éhen pusztulnának.
Tiszta fejjel kell gondolkozni!
Ha Vitalij nem él, neki és Ey'Lindinek vissza kell feküdnie a
sztázisba. Permanens sztázisba, és egészen addig kell ott
maradniuk, amíg valaki véletlenül megtalálja a sodródó Tormentum
Malorumot. Ezer, talán tízezer évig. Vagy amíg a galaxist elpusztítja
a dühöngő Káosz. Vagy amíg a Fény megnyeri a végső küzdelmet.
Jaq kételkedett benne, hogy ez utóbbi valaha megtörténhet.
Előre fel akart készülni mindenre, de aztán rájött, valójában csak
azért töpreng, hogy az időt húzza. Valahogy nem volt kedve
megvizsgálni Gugol koporsóját, ám végül Ey'Lindi társaságában
mégis elindult.
A nő ért oda elsőként. Milyen meghökkentően fürge! Pedig száz
évig meg sem moccant. Jaq és Ey'Lindi keze egyszerre fogta meg a
tartály tetejét. Ujjaik egy pillanatra összeértek.
Vitalij Gugol magzatpózban, nyál csorgatva feküdt a koporsóban.
Véres nyál folyt a szájából.
Az álla már egészen vörös volt. Élénkvörös, tehát a vér még
egészen friss.
Miközben Jaq imádkozott, vagy miközben Ey'Lindire meregette a
szemét, Vitalij számára is véget ért a sztázis állapot. A navigátor
azonban nem lökte fel koporsója tetejét. Ehelyett inkább az alsó
ajkába harapott. Jaq látta, a fogai még mindig a húsába mélyednek.
– Vitalij!...
Ey'Lindi megfogta és ülő helyzetbe rántotta a navigátort. Ujjaival
szétfeszítette a férfi állkapcsát. A körmére vér csurrant. Kezét sietve
beletörölte Gugol fekete selyemből készült fodros ruhájába, a
navigátor kedvenc öltözékébe. Megsimogatta a férfi arcán a
ráncokat (Gugol még fiatal ember volt, ám a hipertér figyelésével
eltöltött évek idő előtt mély árkokat metszettek az arcára), majd
megigazította a kopaszodó fej köré kötött sálkendőt, nehogy akár
egyetlen pillanatra kénytelen legyen belenézni a homlokán lévő
hiper szembe.
Vitalij gurgulázó hangot hallatott.
– En... – Csupán ezt az egyetlen szót bírta kinyögni, ám ezzel is
sikerült megnyugtatnia aggódó társait, akik hinni és bízni kezdtek,
hogy minden rendben lesz. Gugol fogai ismét az ajkába mélyedtek.
Összeráncolta a homlokát, arca fájdalmasan megrándult. – A
fájdalom... oly édes! – motyogta. – A hús oly édes. Harapok, hogy...
fájdalmat okozzak magamnak. Oly édes, és mégis oly fájdalmas...
– Mi járt a fejedben, míg sztázisban voltál? – kérdezte Ey'Lindi.
– Mindenek Atyja, adj erőt ennek az embernek! – imádkozott Jaq.
– Mire gondoltál, Vitalij?
A navigátor ajkai eltávolodtak egymástól, s eszelős vigyorra
húzódtak. A sebekből élénkvörösen folyt a vér.
– En... elkövettem egy kis hibát – mondta. – A félelem utolsó
pillanatában éppen azon gondolkoztam... mi lenne az, amire a
legkevésbé szeretnék gondolni, amíg sztázisban vagyok. Egyetlen
pillanatra eszembe jutott Queem Malagnia...
A förtelmes érzékiség, az undorító vágy káoszmázas óriás
asszonya! A tetovált mellű, zsíros bőrű ocsmányság, aki
rézkarikákat akasztatott a mellbimbóiba; aki azon a káosz-világon
élt, ahol – bár ez korántsem volt biztos – a hidrát megteremtették...
– Queem Malagniára gondoltam, aki... megszülte... SlishyV.
Tehát az az egyszerre gyönyörű és undorító mutáns nő járt az
eszében, akinek törékeny és fehér testét művirágokkal díszített
sodronyacél akrobatatrikó takarta; akinek dús szőke haja és érzéki
arca volt. Vitalij Gugol a démonlányra gondolt, Slaaneshnek, a kéj
és a kín istenének szolgálójára, Slishyre, akinek karjait kitines
rákollók, lábait strucckarmok helyettesítették; akinek kívánatos
formájú kemény fenekéből borotvaéles farok nőtt ki. Slishy járt az
eszében, akit Ey'Lindi ölt meg, s aki halálos agóniája közben a
gyönyör hangjait hallatta.
Ey'Lindi szájából sziszegve tört elő a levegő.
– Megnyílt Queem húsos szerelemcsatornája – motyogta Vitalij –,
és Slishy bújt elő belőle. A rákollóival vágott utat magának, és...
– Elég ebből! – mordult rá Jaq. A tisztaságot, aminek érzete
szétáradt benne, egyszeriben beszennyezték a förtelmes
mutánsokkal kapcsolatos emlékek. – Esto tacitus! – tette hozzá
parancsoló hangon. – Silenda est!
Leheletük párává válva, vékony rétegben az obszidiánfalakra
t a p a d t .
– Hideg van – mondta Ey'Lindi. Nem panasznak szánta a
megjegyzést, hiszen az orgyilkoskiképzés során, amit végig kellett
csinálnia, megtanulta, hogyan lehet elviselni a fagyos hideget és a
bőrperzselő hőséget. – Gyakorolnom kell – tette hozzá.
Ó, igen... Gyakorolnia kell, hogy izometrikus kecsességével és
akrobatikus eleganciájával elterelje Vitalij gondolatait az
elfajzottakról, és megakadályozza, hogy a navigátor az érzéki és
halálos Slishyvel foglalkozzék. Jaq helyeslően bólintott, de jégkék
szemében fellobbant a szkepticizmus tüze.

Ey'Lindi ennek ellenére nekilátott, hogy végrehajtsa gyakorlatait.
Valamivel később Gugol az aprólékosan kidolgozott
domborművekkel díszített navigátorülésben hevert, és az üres hiper
monitort bámulta. Testére amulett füzéreket és ikonokat aggatott.
Az obszidiánfalú vezérlőteremben még mindig hideg volt. A Jaq által
meggyújtott füstölőrudak lassan eregették szürke csíkjaikat; a
levegőt nehézzé tette a vallásos alázatosságot elősegítő vegai
virtuherba és a sivatagi bokrok kivonatából készült dohmirha szaga,
amely állítólag erőt ad az embernek, és az elmére is tisztító hatást
g y a k o r o l .
Vitalij Gugolnak szüksége is volt ilyen segédeszközökre ahhoz,
hogy megtalálj? a hipertérben a legközelebbi naphoz és világaihoz
vezető vektort.
Magában halkan motyorászott:
– Katt!, a hajó testén karmok koppannak.
Koponyámban édes csápok kígyóznak...
Megrázta tar fejét, hogy megszabadítsa elméjét az emlékképektől.
Sebzett ajka a foga felé mozdult, de sikerült erőt vennie magán. Egy
kicsit feljebb tolta a homlokán a sálkendőt. Úgy izzadt, mintha láz
g y ö t ö r n é .
Minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy uralkodjon
m a g á n .
De vajon ennyi elég lesz-e?
Ey'Lindi figyelmesen nézte a navigátort, készen arra, hogy szükség
esetén megölje, ujjának egyetlen idegblokkoló érintésével kipréselje
belőle az életet. A Tormentum Malorum rendelkezett olyan
pajzsokkal, amelyek megvédik a hipertérből érkező démonokkal
szemben, de mi van akkor, ha a navigátor – aki elméjével belenyúlt
a hipertérbe – éppen arra készül, hogy megidézzen és segítsen egy
káoszlényt? Mi van akkor, ha ide akar hívni egy démont, esetleg a
d é m o n a s s z o n y t ?
Ennél a variációnál már az is jobb, ha meghal. Még akkor is ez a
helyes megoldás, ha navigátor nélkül itt ragadnak a semmi
közepén. Akkor pedig, amikor a Tormentum Malorum már belépett a
hipertérbe... akkor még gyorsabban kell majd végezni Gugollal.
Persze lehet, hogy abban a helyzetben már a gyilkosság sem segít;
talán ha erre sor kerül, már csak az imák téríthetik el a felserkentett
démonokat a céljuktól.
Tehetetlenül sodródni a hipertérben, és abban reménykedni, hogy a
hajó összetalálkozik egy roncstömeggel, majd beolvad a többi
szerencsétlenül járt űrbárka köré... Nem valami biztató kilátás,
ennek ellenére Ey'Lindi tudta, mit kell tennie.
Eltűnődött. Vajon Vitalij tisztában van azzal, hogy szükség esetén
neki muszáj megölnie? Mert megteszi, ez egészen biztos, hiszen ez
a kötelessége.
– Inkvizítor – mormolta Ey'Lindi alig hallható hangon. –
Navigátorunk félig elvesztette a józan eszét. – A feladatai között
nem szerepelt, hogy kérdezősködnie kell, vagy észre kell vennie
bizonyos dolgokat, de mégsem bírta ki, hogy ne tegye szóvá
f e l f e d e z é s é t .
– Reménykedjünk, hogy elméjének épen maradt felével is képes
lesz továbbvinni a hajót – felelte Jaq.
Ey'Lindi bólintott. Tisztában volt azzal, hogy Vitalij aggasztó állapota
ellenére sem halaszthatják el az indulást. Talán egy nap se kell
hozzá, és a navigátor elméjének már csak egyharmada marad
normális, a másik kétharmad rész megbomlik.
El kell jutniuk valamelyik világra. Találniuk kell egy asztropatát. Egy
asztropata képes lenne belehallgatni a Föld irányából érkező
pszichikai kommunikációörvénybe. Egy asztropata lehallgathatná a
katonai adásokat éppúgy, mint a kereskedelmi híreket meg a
teológiai üzeneteket. A pszichikai üzenetek e szegmenséből azután
– amely az egészhez képest vékony szeletke, mégis irdatlan
mennyiségű adat – képes lenne kisilabizálni, hogy mi a helyzet,
melyek a legfontosabb események száz esztendővel azután, hogy
Jaq Draco elmenekült a Földről; egy évszázaddal azt követően,
hogy tudomást szerzett a hidra-összeesküvésről.
Mert valaminek történnie kellett, hiszen eltűnése előtt nyomokat
hagyott hátra. Azóta a Liber Secrorumnak már el kellett jutnia a
Malleus nagymesteréhez. Az Ordo Malleus pedig bizonyára reagált,
és akcióba kezdett. Jaq az elcsípett kommunikációmorzsákból
valószínűleg megértené, hogy a rend mit tett, és mire készül; titkos
inkvizítorként képes lenne megfejteni a mások számára érthetetlen
kódokat is.
Melyik bolygót kellene célba venniük?
Miközben Ey'Lindi a navigátort figyelte, Jaq elővette a kikészített
mutánsbőrbe göngyölt kártyapaklit, a személyes Tarotját. Hangosan
imádkozni kezdett, a Császár szelleméhez fohászkodott, hogy
segítséget kérjen tőle a jövendöléshez.
Ezután legyező alakban szétnyitotta a hetvennyolc lapot, az
interaktív képeket ábrázoló kristályszeletkéket.
Négy sorozat – Discordia, Adeptio, Creatio, Mandatio – és a nagy
arkánum lapjai.
A Discordia-sorozat a küzdelmet és a viszályt, ugyanakkor a
hatalom és tekintély birtokosát jelképezte. A lapokon lévő rajzok a
Birodalom ellenségeit ábrázolták a támadó természetű vagy színleg
barátságos idegen lényeket, a hipertér korcsait. Az egyik lapon azt a
Káoszhoz pártolt renegátot lehetett látni, amellyel Jaq az Iszonyat
Szemében találkozott, a következőn pedig egy földöntúlian szép
eldát, egv Maszk harcost.
Az Adeptio sorozat a kemény munkát jelképezte. Ebbe a kis
arkánumba tartozott az Űrgárdista és az Orgyilkos. Jaqnak feltűnt,
hogy az Orgyilkos lapján megjelenő alak mennyire hasonlít
E y ' L i n d i r e . . .
A Creatio sorozat a termékenység szimbóluma volt. Ebbe tartozott
például a Navigátor és az Asztropata. Az egyik lapon egy bozontos,
vörös szakállt, sildes sapkát és kopottas dzsekit viselő zömik
mérnök látszott, aki a megszólalásig hasonlított a sajnálatos módon
elvesztett Zhordra.
A Mandatio-sorozat a stabilitás arkánuma volt. Ide tartozott az
Inkvizíció, Jaq személyes lapja azonban mégsem ez, hanem a nagy
arkánum részét képező kalapácsos, trónuson ülő Főpap volt.
A Főpap arca a lapon pontosan olyan volt, mint Jaqé: komor és
sebhelyes. Orra alatt vékonyka, őszülő bajusz díszelgett, állcsúcsán
nyírt kecskeszakáll sötétlett. A szakáll egy vékonyka csíkja felnyúlt
az alsó ajkáig. A jobb orcáján – a kártyán – egy emberi koponya
köré fonódó polipot ábrázoló elektromos tetoválás, a hidra jele
v i l á g í t o t t .
A hidráé, amelynek spórái befészkelhetik magukat az emberek
elméjébe. Egyszer, a távoli – vagy talán már nem is olyan messzi
jövőben az összeesküvés eléri célját, és a hidra révén az emberi faj
valamennyi egyede összekötődik, egyetlen hatalmas romboló
gépezetté válik, amely képes lesz kiűzni a galaxisból a romlott
lelkeket és az idegen lényeket; amely fel tudja venni a harcot
magával a Káosszal is; amely felperzselheti a démonok poklát.
Amely megtisztíthatja a kozmoszt.
Vagy elősegítheti pusztulását, megsemmisítve az őt alkotó,
rabszolgasorba kényszerített emberiséget...
Jaq sebhelyes arcán a hidra tetovált jele láthatatlan maradt. Most
nem akarta, hogy megjelenjen a rajzolat, fekete ruhája pedig
eltakarta a testét ékítő többi tetoválást, az általa legyőzött démonok
s z i m b ó l u m a i t .
A Főpapot – amely azonos volt vele – középre helyezve nekilátott,
hogy a találomra húzott lapokból kirakjon egy csillagalakzatot.
M e g r e m e g e t t .
Az első lap a Csillag volt, a nagy arkánumból. A kép egy nagy,
jelentősnek tűnő csillagot és több kisebb, halványabban világító
égitestet ábrázolt.
A következő lap a Slaanesh volt, ugyancsak a nagy arkánumból. A
kristályszelet felületén egy démonasszony képe látszott. Egy olyan
démonasszonyé, amely kísértetiesen emlékeztetett Slishyre.
A harmadik lap a Navigátor volt. Az alak fejjel lefelé lógott egy
akasztófáról. Jaq még sohasem látta ilyennek ezt a képet. A
Navigátort szimbolizáló férfi homlokán semmi sem takarta el a hiper
szemet, amelynek egyetlen pillantásával ölni lehet.
Jaq gyorsan lefordította az utolsó két lapot.
– Védelmezz minket! – imádkozott.
Felemelte a Csillagot, és odahajította a székében motyorgó
navigátor felé.
– Ezzel határozd meg az úti célunkat!
* * *
Kezdetét vette az utazás. A Tormentum Malorum belemerült az
elveszett lelkek tengerébe, a hipertérben száguldott. Kísérteties
mintázatok örvénylettek a hiper monitoron; a vonalak úgy
kavarogtak, mintha alakot ölteni szándékozó, a monitor fogságából
kitörni akaró élőlények lennének.
Gugol, mielőtt hozzányúlt volna a vezérlőműhöz, felhúzott egy
ékköves kesztyűt. A hajtóművek – amelyeket egy évszázaddal
korábban még Zhord pofozott helyre – megnyugtatóan üvöltöttek,
erőtől lüktettek.
– Az Astronomican fényes és tiszta – kántálta Gugol. Hangját még a
szokásosnál is dallamosabbá változtatta az idegesség. – Nagyon
tiszta. Nagyon fényes..

.
Neki valóban fényes lehetett, hiszen hiperszemével képes volt
meglátni a Császár iránysugarát. Ami Jaqot illeti, ő semmit sem
fogott fel az Astronomicanból. Ey'Lindi sem látta a sugarat, de neki
nem is ez volt a feladata – őt azért rendelték a titkos inkvizítor
mellé, hogy szükség esetén gyilkoljon.
Vitalij tehát tisztának érzékelte a jelet, két társa azonban csak a
hipertér örvénylését látta.
A z u t á n . . .
Meghallották a zajt. Mintha valami a hajó külső burkát kaparászta
v o l n a .
...a hajó testén karmok koppannak...
– Várj! – szólt rá Jaq az orgyilkosára. – Várj!

Gugol arcán veríték gyöngyözött. Ha nem lett volna rajta a kesztyű,
keze valószínűleg lecsúszik a barokkos stílusú, rúnákkal telerótt
kerékről, a damaszkolt karokról és érdes felületű gombokról.
Szerencsére – áldott legyen a Császár neve! – a nesz, a hajótest
külső oldala, a védőburok felől érkező kaparászás nem lett erősebb.
A monitoron megjelentek a normál tér csillagai. Vitalij Gugol
elvesztette az eszméletét.
Lehet, hogy a szíve mondta fel a szolgálatot? Ne...
Jaq az egyik ablakhoz ugrott, és felemelte róla a démon pofát
formázó védőlemezt.
Csillagok! Különböző színű csillagok. Genny sárgák, vérvörösek,
olyan zöldeskékek, akár a félig megfojtott ember arca...
– Öljem meg Gugolt? – kérdezte Ey'Lindi. – Megváltás lenne
s z á m á r a .
Jaq hangját érdessé változtatta a felháborodás.
– Az orgyilkosom megváltásról beszél? Mi következik ezután? Talán
a könyörületességről fogsz papolni?
– Elnézést, ez csak amolyan szólásmondás volt. Bocsánatot kérek.
– Az embernek mindig ügyelnie kell arra, nehogy eretnek szavak
hagyják el a száját. A beszéd nem más, mint hazugságok
szövevénye. Metaforák, szólások... Piha! Különben addig
mindenképpen szükségünk lesz Vitalijra, míg nem találunk
magunknak egy megbízható navigátort.
– Persze, persze. Valamennyien csak eszközök vagyunk.
A nap, amely felé haladtak, Luxus néven volt ismert. Lakható világát
Luxus Primernek nevezték. Ezt már akkor sikerült kideríteniük egy
véletlenül elcsípett rádióüzenetből, amikor még többnapnyi utazás
választotta el őket a bolygótól.
Azt is megtudták, hogy a Luxus Primeren háború dúl. Ez a
legkevésbé sem zavarta őket. A háború olyan, akár az örökké élő
növények: valahol, valamelyik csillag alatt újra és újra kibontja
halálos szirmait.
A hozzájuk hasonló renegátok számára a háború azonos volt a
nyugalommal, az új lehetőségek felbukkanásával. Akik a
zavarosban halásztak, rendszerint jól jártak.