Ötödik fejezet
Tolvaj
boomp3.com
A bérelt villa háromemeletes volt, mindegyiken tucatnyi szobával.
Alatta jókora pincét alakítottak ki. A bútorok ébenfából készültek, a
padló fekete palából. Temetői hangulatával és gyászos színeivel
többé-kevésbé emlékeztetett Jaq megsemmisült csillaghajójára.
Mindenütt lámpák álltak – ezek a Tormentum Malorum fedélzetén
lévő, ikonokat tartalmazó fali fülkékben égő elektro gyertyákat
juttatták az inkvizítor eszébe.
Jaq úgy kívánta, hogy a függönyöket ne húzzák szét; nem akarta,
hogy a helyiségbe beférkőzzön a kertben lévő viaszos levelű
növények és az ezüstfényű murvával felszórt ösvények, a kertet
körbefogó magas fal és a szomszédos háztetők látványa, a vörös
napgigász fénye.
A szobák között egy kicsiny, szakállas majom sétálgatott. Olyan
volt, mint valami miniatűr, csillogó szemű, pettyes bundájú
démonocska. Zhord vette egy utcai árustól. Tulajdonképpen csak
azért, mert Lex, amikor megpillantotta a férfi vállán kuporgó
jószágot, megjegyezte:
– Az űrgárdisták mellett olyanok a zömikek, mint a zömikek mellett
az ilyen majmocskák.
– Huh, elegem van már abból, hogy én vagyok a legkisebb ebben a
társaságban! – mordult fel Zhord, és megvette a majmot.
Jaqnak nem volt kifogása a dolog ellen.
Az állat magányos volt, mégsem esett letargiába. Nem volt a
közelben egyetlen fajtársa sem, de folyamatosan és fáradhatatlanul
nézelődött; úgy járkált egyik szobából a másikba, mintha abban
reménykedne, hogy a következő sarkon túl rábukkan egy másik
majomra. Jaq, ahogy figyelte, eltöprengett. Merengve nézte, ahogy
a kis lény sokszor a saját, fényes felületeken megjelenő tükörképére
pillantott – úgy, mintha egy másik majom lenne.
A majom többször is megpróbálkozott azzal, hogy bolhát vagy
legalább egy aprócska légylárvát találjon Zhord bozontos
szakállának vörös szálai között. A zömik nem adott neki nevet –
nem tartotta fontosnak a dolgot.
Egy héttel a szertartás után egy hűvös hajnalon történt, hogy a
majom visongva és makogva felugrott Zhord ágyára.
A kis fickó felriadt, de agyát még mindig betöltötte az álomkép: egy
barlangban, néhány bátor zömik bajtársával együtt vad tűzharcot
vívott egy ork horda ellen. Az ocsmány zöld bőrűek mennydörgő
mordályokkal lövöldöztek; a széles torkú muskéták kemény
magvakat, ólomgolyókat és mindenféle, lövedéknek használható
dolgot köptek rájuk, meg persze rengeteg szikrát és füstöt. Zhord és
társai első osztályú robbanótöltetes fegyvereket használtak, így
nagyon jó hatásfokkal irtották az undorító idegen lényeket. RAARK,
SWOOSH, CRUMP. RAARK, SWOOSH, CRUMP. Itt most a
rendszeresség és a technika vívott csatát a rendszertelenséggel és
az elmaradott barbársággal.
Zhord szerette volna végignézni a kellemes és szórakoztató
álomfilmet. Bosszúsan felmordult, és már éppen félre akarta söpörni
az alkalmatlankodó majmocskát, amikor egy sötét alak jelent meg
az ágya mellett. Lex. Ez csakis Lex lehet.
Az űrgárdista két ujjával megfogta a majom nyakán a bőrt, aztán
egy kicsit megpöckölte a gégéjét, hogy maradjon csöndben. Ezután
lehajolt Zhordhoz.
– Horkolj tovább, ahogy eddig csináltad. Horkolj és figyelj!
Horkoljon? Horkoljon? Ó, igen. A hang, a rendszeres hang, amelyet
álmában hallott...
– RAARK – mondta Zhord olyan hangon, mint valami sajgó torkú
dögevő madár. – SWOOSH – fújta ki lassan a levegőt. – CRUMP –
tette hozzá végül.
Miközben Zhord megpróbálta eljátszani, hogy mélyen alszik, s
utánozni saját horkolásának zajait, feszülten fülelt. Lex nem tette le
a majmot, amely egy ideje már meg sem mukkant. Csak nem
döglött meg a kis szerencsétlen?
– A házban idegen van. Valahol. Azt hiszem, lent a pincében...
Lex az eredeti dobhártyája, fülcsontjai és belső füle helyére
beültetett, a feleslegesnek ítélt háttérzajokat kiszűrő, a kiválasztott
hangokra való koncentrálást könnyebbé tevő Lyman-fülnek
köszönhetően észlelte a behatoló érkezését.
Bár aludt, de az űrgárdisták agyának mindig csak a fele pihen. A
másik félteke állandó készenlétben áll. Amikor az éber agyféltekébe
eljutottak az érzékelt neszek, azonnal felébredt, és megállapította,
hol mozog a hívatlan vendég. Rajta kívül csak a majom hallotta meg
a zajokat – ami kész csoda, hiszen a hangosan hortyogó zömik
mellett aludt.
– RAARK – ismételte Zhord, és óvatosan kikelt az ágyból. Hosszú
szárú vászon alsóján kívül semmi sem volt rajta. Az
éjjeliszekrényről, az üres söröskancsó mellől felemelte a
lézerpisztolyát. – SWOOSH. – Ez a hang már olyan elégedett
hörrenés volt, amilyet azok szoktak kiadni magukból, akik álmukban
hirtelen megelégelik a horkolást, vagy azok, akiknek hosszas
fuldoklás után végre sikerül levegőhöz jutniuk.
Lex – aki a testhálójától eltekintve meztelen volt – az egyik kezében
lézerpisztolyt tartott, a másikkal a majmot fogta. Tudta, nem
eresztheti el az állatkát, mert az azonnal rémült rikoltozásba
kezdene. Mit csináljon vele? Roppantsa el a nyakát? Nem, ez a kis
dög nem akar mást tenni, csak figyelmeztetni a veszélyre...
Az óriás a majommal a kezében és a zömikkel a nyomában
mindenre felkészülve, óvatosan lement a pincébe.
* * *
A hosszú kőfolyosót csak a közepe táján lévő egyetlen éjszakai
lámpa világította meg. A ház valamennyi ajtaja közül a pincéé volt a
legmasszívabb, éppen ezért választották ki ezt a helyet arra, hogy
elrejtsék benne az ékkövekkel kirakott kincset, a Rhana Dandra
könyvét. A könyvet, amely most egy falhoz láncolt, lelakatolt
vasládában lapult.
A ládát a pince egyik oldalsó helyiségében helyezték el.
Abban a helyiségben, amelyből most halvány elektromos fény
szűrődött ki. A fényben árnyékok libbentek meg – mintha egy kéz
mozogna a fényforrás közvetlen közelében.
Halkan, nagyon halkan és nagyon lassan zár csikordult. A vasláda
teteje nyikorogva felnyílt.
Elsőként Zhord ugrott be az ajtón. Lehajolt, és lézerpisztolyából a
mennyezetre lőtt egy sugarat, hogy meglepje a behatolót, és
elterelje a figyelmet magáról. Az energianyaláb fényes szirmokat
bontott, amikor nekicsapódott a kőmennyezetnek, egy pillanatra
megvilágította a boltíveket, valamint azt az ébenfa olvasóállványt,
amelyet Jaq azért hozott le ide, hogy megfelelő körülmények között
tanulmányozhassák a rejtélyes kötetet – amelyből eddig egyetlen
szót sem sikerült megérteniük.
Ebben a pillanatnyi, villanásszerű fényben világosan kirajzolódott a
nyitott vasláda fölé hajló tintafekete alak. Olyan sötétségbe
burkolózott, hogy már-már nem tűnt valóságosnak – bizonytalanul
megjelent, aztán ismét eltűnt, és csak egy folt, a realitás hiánya
vibrált a helyén.
Az idegen felegyenesedett, és fürgén megfordult. Az arca is fekete
volt, csak a szemek világlottak ki belőle. Sárgás macskaszemek.
Tovább emelkedett felfelé. Elképesztően magas volt.
Lehet, hogy egy elda, aki azért jött ide, hogy visszaszerezze a
könyvet? Vagy lehet, hogy egy birodalmi orgyilkos?
A fény kihunyt, és kialudt az a lámpás is, amelyet az ismeretlen
hozott magával. A sötétség megkétszereződött és összesűrűsödött.
Valami elszáguldott Zhord mellett, miközben hozzáért a bőréhez.
A következő másodpercben olyan test állta el az ajtónyílást, amely
masszívabb és keményebb volt magánál a vastag ajtónál is.
Ugyanebben a pillanatban egy eszelősen visító, szőrös kis test
rohant el a zömik meztelen lábánál. Lex eleresztette a majmot, hogy
elkaphassa a behatolót, aki hiába vonaglott, hiába vergődött,
képtelen volt szabadulni. Ugyan ki tudná kiszabadítani magát egy
ennyire megnövelt izomzatú, megerősített csontozató óriás
s z o r í t á s á b ó l ?
Talán vannak ilyen élőlények, de a fekete alak nem tartozott
k ö z é j ü k .
– Elkaptam a fickót! Gyújts lámpást, zömik!
Nem fickó volt, hanem egy nő. Az elfeketített arc egy nő arca volt.
Egy embernőé, nem eldáé. Úgy, ahogy Ey'Lindi szokta, szintetikus
álcabőrt permetezett magára, de az orgyilkossal ellentétben ő nem
dugott szűrőtamponokat az orrába. Ruházata azonban
emlékeztetett az orgyilkosok kosztümjére, bár a derekára nem
kötött olyan vörös övsálat, amelyben remekül el lehet rejteni a
tőröket és a mérgeket...
Zhord agyában világosság gyúlt.
– Te vagy az! – kiáltott fel. – Ott voltál a tömegben az
Occidens-templomnál! Te voltál az, aki úgy megbámulta a
s m a r a g d u n k a t !
Hát persze hogy ez volt az a nő! Az a magas, karcsú nő, aki akkor
és ott szürke köntöst viselt, most pedig olyan fekete, testhez álló
kezeslábast, amilyenhez hasonlót az akciói előtt Ey'Lindi húzott
magára. Olyan kezeslábast, amelyben egy ügyes tolvaj bátran
elindulhatott kincseket szerezni.
Jaq a saját régi, elrongyolódott köpenyébe csomagolta a sors
könyvét. A tolvaj, mielőtt megzavarták, már szétnyitotta a köpenyt,
így a ládából előragyogtak a borítólap csodás ékkövei. A könyv
tetején, vagyis inkább a sarkán egy kis fekete csomag feküdt. A nő
éppen azt akarta megnézni, hogy mi van benne, amikor Zhord és az
űrgárdista megzavarta.
A kis csomag... A fejkendőre kötött csomó meglazult már, de még
nem bomlott ki teljesen.
A betörő mozdulatlanná vált Lex markában, de az űrgárdistái
ilyesmivel nem lehetett megtéveszteni; nem enyhített a szorításon.
– Én úgy nézem, ez nem valami hétköznapi tolvaj – mondta Lex a
zömiknek –, mert elég ügyes volt ahhoz, hogy hatástalanítsa a
riasztókat, letaláljon ide, és kinyissa a zárakat.
– Egy pillanatra azt hittem – felelte a kis fickó –, hogy elda vagy
o r g y i l k o s .
A nő szeme tágra nyílt. Lex bosszúsan rámordult Zhordra, akinek
megint előbb járt a szája, mint az esze.
– Mi keresnivalója lenne egy idegennek vagy egy orgyilkosnak a
pincétekben? – kérdezte a fogoly. Ugyanazt a szabványos birodalmi
gótot beszélte, amit a zömik meg az űrgárdista.
– Te nem sabulorbi vagy, asszony! Ki küldött?
Lex megrázta a tolvajt.
Az összepréselte ajkait, és nem válaszolt Zhord kérdésére.
– Tudod, milyen közel vagy a halálhoz? – kérdezte Lex. – Most
biztos ezen gondolkozol. Ha azt mondod, hogy senki sem küldött,
akkor senkinek sem fog feltűnni a hiányod.
A nő vágyakozva az ékköves könyvre pillantott.
Ebben a pillanatban a majom felugrott a láda peremére, s a
lámpafényben szikrázó drágakövekre meredt. Azokra a kövekre,
amelyeket késsel is alig lehetett kifeszegetni a helyükről, nemhogy
m a j o m k ö r m ö k k e l !
A kis állat felfoghatta, hogy hiába próbálkozna velük, ezért más
zsákmányt keresett magának. Felkapta a fejkendőbe csomagolt
tárgyat, szétnyitotta a kendőt, és ostoba makogással felemelte az
éjfekete gömböt.
– Ne nézz oda! – Lex elfordította a fejét, és közben a nő arca elé
kapta a kezét.
A gömb lepottyant a láda aljára, nekikoppant a vasnak, majd eltűnt.
Lex levette a kezét a nő arcáról, és ismét megragadta a karját.
A majom éles, fájdalmas hangon visított. Két apró kezével a fejéhez
kapott. Egy pillanattal később szőrcsomók, koponyaszilánkok és
agyvelődarabkák fröccsentek a pince kőfalára. Az állat feje alig volt
nagyobb, mint egy narancs, de a darabjai és a vére mégis
beterítette a döbbenten álló három alakot.
Zhord megdörzsölte vérmocskossá vált homlokát.
– Még jó, hogy nem adtam neki nevet... Huh! De legalább tudjuk,
hogy Azul szeme még mindig működik. Nem lett volna jobb,
nagyfiú, ha nem is foglalkozunk ezzel a tolvajjal? Eszünkbe juthatott
volna, hogy a szem úgyis végez vele.
– Nem tudnánk kivallatni, ha halott lenne – felelte Lex. Belökte a nőt
a pincefülkébe, mintha arra gondolna, hogy miután tanúja volt a
majom pusztulásának, úgysem merne szökéssel próbálkozni.
– Ha széthajtom azt a kendőt – kérdezte a nő –, az én fejem is
s z é t r o b b a n ?
– Nem biztos – mondta Zhord komoran. – Lehet, hogy csak
megfulladsz. Esetleg lenyeled a nyelvedet. Vagy kipattannak a
helyükről a szemgolyóid.
– Méreg? – kérdezte a nő. – Orgyilkosméreg?
– Nem – vicsorgott rá a zömik. – Egy halott navigátor hiperszeme.
Most ott van a ládában, valahol az alján... Majd megkeresem.
Kitapogatom. De nem nézek oda, az egyszer biztos.
– Mik vagytok ti?
– És te ki vagy, hogy tudsz az orgyilkosmérgek létezéséről, eh?
– Tolvaj vagyok – hangzott a válasz. – Azért jöttem a Sabulorbra,
mert arra számítottam, hogy a zarándokok nem jönnek el pénz
nélkül a szertartásra. A templomnál figyeltem meg, kik a
tehetősebbek. Követtelek benneteket. Megfigyeltem ezt a villát...
Sikerült elkerülnöm a helybéli őrjáratokat. Ennyi az egész...
Zhord lenyalta a bajszáról a majom ráfröccsent vérét, aztán a
padlóra köpött.
– Mi folyik itt?
Jaq bézsszínű köntösében, lézerpisztollyal a kezében jelent meg az
ajtóban. Ahogy meglátta a feketébe öltözött nőt, megtántorodott és
felnyögött. – Az orgyilkosom...!
– Nem, nem ő az, főnök – csóválta a fejét Zhord. – Ez egy tolvaj.
Megpróbált kirabolni minket. Aztán helyette az én szegény kis
majmocskám csomagolta ki azt az izé... aknát. Azul szeme kiválóan
működött. Ez a nő, ez itt, biztosan mestertolvaj, hogy be tudott jutni
ide. És tud valamit az orgyilkosokról.
Jaq a fej nélküli állatra, a véres nyakra nézett.
– Találnom kell egy drágakőcsiszolót, aki képes lehámozni a
hiperszemről egy réteget. Egy monoklit. Viselni akarom. Persze
letakarnám a szemem...
A fogoly elborzadva nézett Jaqra, de aztán összerezzent, és
megpróbálta eltitkolni az érzéseit. Kik ezek az emberek? Jaq a nő
felé fordult.
– Hogy jutottál hozzá ehhez az orgyilkos álcához? Miért éppen ezt
v i s e l e d ?
– Mert jól elrejt a sötétben – felelte a nő. – Beleolvaszt a
környezetembe. Mi másért?
– Nagyon hasonlítasz rá – merengett Jaq. – De nem eléggé... Csak
a hitvány másolata vagy! – Lézerpisztolyát a tolvajra szegezte, akit
Lex időközben ismét karon ragadott. – Elloptad volna a könyvet...
pusztán az ékkövekért. Most már tudod, hogy itt van.
A nő védelmet kérőn közelebb húzódott Lexhez.
– Nem tudom, mi ez! – kiáltotta. – De tudok az orgyilkosokról! – És
csak beszélt, beszélt, ömlött a szájából a szó, hogy mentse a bőrét.
* * *
A neve Rakel binth-Kazintzkis volt. A binth azt jelentette, hogy az
apját Kazintsk-nak hívták. Ama vad világon született, ahol a fekete
ruhás orgyilkosok beszerezték annak a szernek az alapanyagát,
amelynek birtokában a legképzettebbek a puszta akaratukkal
képesek voltak megváltoztatni külsejüket. Az orgyilkosok Rakel
világán sajátították el az alakváltoztatás trükkjeit, és ennek a vad
bolygónak a primitív lakói között gyakorolták be a lopakodás
mesterségét. Rakel hazájában mindenki jól ismerte az
orgyilkosokat, de senki sem közelről, és senki sem barátkozott
v e l ü k .
Azt a bizonyos alapanyagot egy különleges zuzmóból vonták ki.
Rakel világának pszi sámánjai egyszerűen megfőzték, és megitták a
levét, így változtattak alakot. A holtak lelkének képét is magukra
tudták ölteni.
Zhord elmormogott egy fohászt, amelyben az őseit áldotta.
Ezek a szellemek bölcs és jóakaratú vezetők voltak – Rakel mégis
kételkedni kezdett szándékaik jóságában, miután a feketébe öltözött
orgyilkosgyakornokok megölték a fivérét, és magukra öltötték az
a l a k j á t .
Jaq az elmondottak alapján gyanította, hogy ezek a helyi sámánok
nem barátságos szellemeket, hanem démonokat idéztek meg. Vagy
mégsem? De igen, csakis így lehetett, mert ha másképp lett volna,
akkor az orgyilkosok – akik minden bizonnyal a Callidus
Szentélyhez, Ey'Lindi szentélyéhez tartoztak – nem éppen ezt a
bolygót választják ki gyakorlatozásuk színteréül, és nem itt jutnak
hozzá a polimorfinhoz.
Rakel világának lakói akarva-akaratlanul belélegezték a zuzmók
spóráját, így a szer bizonyos mértékben bejutott a szervezetükbe –
ahogy a bolygón élő állatokéba is. Így válhatott lehetővé, hogy
bizonyos ideig és mértékig valamennyien meg tudták változtatni a
külsejüket. Persze korántsem annyira, mint az orgyilkosok.
Amit azok csináltak, az iszonyatos és kegyetlen dolog volt. A
hatóanyagot laboratóriumokban finomították, újra és újra, egészen
addig, míg nagyon erős szert kaptak. A nőnemű orgyilkosok
képesek voltak férfivá alakulni, és fordítva. Ehhez persze rengeteg
gyakorlás és mély összpontosítás kellett, és az átváltozás nem volt
fájdalommentes. De ők, legalábbis látszólag, amúgy is immúnisak
voltak mindenféle fájdalomra.
Időnként fogságba ejtettek néhány helybelit, hogy rajtuk
folytassanak rettenetes kínokat okozó kísérleteket.
Ez volt a normál eljárás. Az űrgárdista hóhérsebészek is az
agymosásra ítélt bűnözőkön és a kudarcot vallott kadétokon
kísérleteztek, rajtuk próbálták ki azokat a módszereket és
eljárásokat, illetve szervátültetéseket, amelyek eredményeképpen
az egyszerű férfiakból Lexhez hasonló, emberfeletti
tulajdonságokkal rendelkező űrgárdistákat tudtak csinálni.
Az orgyilkosok tudósai tanulmányozták a metamorfózis stabilitását.
Ha elkaptak valakit Rakel világának lakói közül, a fogoly testébe
színtiszta szert fecskendeztek, és kényszerítették az átváltozásra.
Időnként előfordult, hogy áldozatukat szabadon bocsátották – de
egész rajnyi kémlegyet küldtek utána, hogy fájdalmas
átalakulásának minden egyes fázisát alaposan megfigyelhessék. A
kísérleti alanyok – mivel nem kaptak olyan kiképzést, mint az
orgyilkosok – nem tudtak olyan mértékben összpontosítani, nem
uralták a testüket, és mert a szer nagyon tiszta volt, a kísérlet során
előbb-utóbb agonizálva összeestek, torz testtel, deformálódott
szervekkel fetrengtek és vergődtek, egészen addig, amíg
protoplazmikus masszává változtak.
Rakel ennyit tudott az orgyilkosokról.
Egy nap valami csempészhajó szállt le a világára, nomád
otthonának közvetlen közelében. Összeismerkedett a kapitánnyal, s
figyelmeztette őt arra, hogy miket művelnek a bolygón vadászó és
gyakorlatozó fekete ruhások. A kapitány úgy döntött, jobb a
békesség – nem időzött sokáig a planétán, és amikor útnak indult,
hálából a sok jó tanácsért magával vitte Rakelt.
Ő, miután a csillagrendszerek közötti utazások során megtanult
egy-két használható trükköt, és ügyes tolvajjá képezte magát,
dezertált a hajóról. Már több hónapja Shandabarban volt, felvette a
kapcsolatot a helybeli alvilággal, és felkészült a zarándokok
kifosztására. Álmában sem gondolt arra, hogy olyan kincs közelébe
kerül majd, amilyenre a vasládában bukkant.
Hogyan találta meg a kincset ebben a hatalmas villában?
Tolvaj ösztön. Az emberek sokszor azt hiszik, hogy a pincéjükben
biztonságban vannak az értékeik. Egyébként könnyen idetalált: csak
megkereste a legerősebb ajtót és a legbonyolultabb zárat.
– Még jó, hogy nem nyitottad ki a könyvet – jegyezte meg Zhord. –
Szerencse, hogy nem támadt kedved egy kis lapozgatáshoz, mert
nagyon könnyen valamelyik kép részévé válhattál volna!
A zömik csak improvizált; a Rhana Danára könyvében nem voltak
képek. Ha Rakelt esetleg mégis életben hagyják, akkor egy ilyen
figyelmeztetés után – hacsak nem hajlamos a Pandora-szindrómára
– kerülni fogja a könyvet, míg él.
Jaq bólintott. Lézerpisztolyát még mindig a fogolyra szegezte.
– Van valami hasznos információd az alvilágról? – kérdezte Zhord
nyersen. – Hasznos kapcsolatok?
– Mágusok vagytok? – kérdezte Rakel az űrgárdistától, aki még
mindig rajta tartotta a kezét.
– Még véletlenül sem! – morgott vissza Lex, de aztán arra gondolt,
hogy Jaqnak esetleg mégis köze lehet a mágiához.
Jaq szabad kezével köntöse belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy
gondosan öszszehajtogatott vörös övsálat. Ey'Lindi övsálát.
Kíváncsi volt, Rakel hogyan reagál. Talán arra gondol, hogy meg
akarja kötözni? Esetleg be akarja tömni vele a száját?
A nő megismerte a sálat.
– Egy orgyilkos övsála! – sziszegte.
– Igen, az – bólintott Jaq. – És itt, a belsejében, van egy ampullányi
p o l i m o r f u l . . .
– Poli...?
– Ez a hivatalos neve annak a szernek, amelyet a Callidus Szentély
orgyilkosai „tiszta anyagnak” neveznek. Ez az az anyag, amelyről
b e s z é l t é l .
Rakel megvonaglott; ha szabadulni akart, hiába próbálkozott.
– Mindent elmondtam nektek! Esküszöm! Nincsenek társaim, csak
pár üzleti partnerem. Olyanok, akik átveszik tőlem a lopott árut. Lőj
le, ha akarsz – könyörgött –, de ne injekciózd belém...
a z t . .
Jaq odabólintott Zhordnak és Lexnek.
– Beszélnünk kell egymással. Addig bezárjuk a nőt a szomszédos
fülkébe. Hozz plasztikborítású huzalt, Zhord! Gyerünk! Lex, vidd át
a foglyot!
* * *
Zhord hamar visszatért a másik cellába; kezében egy kötegnyi
fekete plasztikszigeteléssel ellátott drót volt.
– Motozd meg, nincs-e nála valamilyen szerszám. Várj, hagyd.
Felesleges. Úgy sem találnád meg valamennyit. Az elrejtett digitális
fegyvereket és a mérgeket semmiképpen sem. Még egy testen is
rengeteg rejtekhely van. Vetkőztesd meztelenre, és csak azután
kötözd meg! A kezét és a lábát is!
Vajon Rakel félreértette a dolgot? Lehet, hogy arra gondolt, hogy ez
a majdnem meztelen óriás, a szőrös törpe meg a komor, kemény
arcú, szakállas férfi meg akarja erőszakolni, mielőtt a testébe
juttatják azt a szörnyű kínokat okozó szert?
Miközben Zhord lehúzta a nőről a testhez tapadó ruhát, Lex
egyetlen pillanatra sem eresztette el foglyát; mindig másik végtagját
markolta meg. Jaq figyelmesen szemügyre vette Rakel testét,
domborodó melleit, formás fenekét, az ágyékát.
– Tisztítsd le az arcát és a kezét – adta ki a parancsot. A nő
porcelánfehér teste, fekete álcázóbőrrel bevont arca és keze éles
kontrasztban volt egymással.
A fülke sarkában egy vödör víz állt, mellette egy kefe meg pár
rongy. Zhord hozta ide ezeket a holmikat, miután a másik
helyiségben alaposan lesikálta az olvasóállványt. A víz poshadt és
piszkos volt, de a célnak így is remekül megfelelt.
Rakelt végül belökték a sötétbe. Jaq elparancsolta társait az ajtótól.
– Sajnálom, hogy így kell bánnunk vele – mondta Lexnek és
Zhordnak, miközben azon töprengett, vajon Ey'Lindit zavarta
volna-e, ha így bánnak vele. – De ha életben hagyjuk, akkor ez még
csak a kezdet. Nem szabad túlságosan törődnöm vele.
– Tehát be akarod adni neki a polimorfint? – kérdezte Zhord. –
Tökéletes Ey'Lindivé akarod változtatni? De hogyan?
Jaq a köntöse alól előhúzta az Orgyilkos-lapot, amely Ey'Lindi
tökéletes képmása volt.
Ezzel mint pszichikai fókusztárggyal, kis barátom.
Azt hittem, hogy a Démon-lapon kívül az egész paklit elégetted!
Szóval Ey'Lindiét mégis megtartottad magadnak...
Ennek segítségével megmenthetjük a nő életét. Legalábbis egy
időre. Jó hasznát vehetjük egy tapasztalt tolvajnak. Ha valaha is
meg akarom érteni a könyvet, muszáj szereznünk egy elda
nyelvprogramot a hipnosisakhoz. Ha egyáltalán létezik ilyesmi ezen
a világon, akkor lefogadom, hogy a törvényszéki épületben van.
A bírák főként a belső biztonsággal foglalkoztak, de tény, hogy az
eldák időnként belekeveredtek az emberek ügyeibe. A törvényszéki
adatbankban valahol biztos van valami eszköz, valami program,
amelynek segítségével szükség esetén le tudják fordítani az
idegenek nyelvét. Ennek megszerzéséhez pedig valóban egy
tapasztalt betörőre van szükség, olyasvalakire, aki képes bejutni
abba az erődszerű építménybe, aki képes kijátszani a tükörsisakos
a r b i t r á t o r o k a t . . .
– Ez a nő elhagyta a népét – emlékeztette a zömik Jaqot.
– Éppen ezért kötődnie kell hozzánk... Úgy, hogy soha ne merjen
dezertálni tőlem. Ezért kell őt Ey'Lindi másává változtatnunk. – Jaq
hangja lelki gyötrelemről árulkodott. – Azt kell hinnie, hogy csak úgy
képes elkerülni a végső agóniát, a masszává válást, ha rendszeres
pszichikai megerősítésben részesül, amihez elengedhetlenül
szükséges az a kártya, amely a birtokomban van.
Zhord a fejét csóválta, aztán halkan megkérdezte:
– Tényleg masszává változna? Jaq halkabbra fogta a hangját.
– Szerintem igen.
– Értem...
– Ne felejtsétek el – tette hozzá Jaq –, hogy az alvilágnak
valószínűleg vannak információi a törvényszéki épületről. Ők biztos
szereztek adatokat, bár vélhetőleg nem a bíráktól vagy az
arbitrátoroktól. Iránymutatásért kell fohászkodnom. Meditálnom kell.
Aztán cselekszünk.
Jaq megfordult, és a hosszú folyosón elindult a szűk pincecella felé.
– Na, mi a véleményed, nagyfiú? – suttogta Zhord. – Szerinted jót
tesz majd a főnöknek, ha itt lesz mellette Ey'Lindi tökéletes
m á s o l a t a ?
Lex elgondolkozott.
– Szerintem – bökte ki végül – ez észhez fogja téríteni. Teljesen
mindegy, hogy a másolat külsőre mennyire hasonlít az eredetire, a
fejben lévő elme sosem lesz olyan, mint az övé volt.
– Igen, igen, legalább majd elfelejti ezt az egész őrültséget –
helyeselt Zhord. – Nekem is éppen ez járt a fejemben...
Jaq lehunyt szemmel térdelt a sötét kriptában.
Ha kiveri a fejéből Ey'Lindi emlékét, akkor a kötelességtudás és az
odaadás, a bátorság és a tökéletesség mintaképétől fosztja meg
m a g á t .
És mi a helyzet a vággyal? Ó, a vágy...! Őrületté változhat,
különösen akkor, ha eleve kielégítetlenségre van ítélve.
Ha túl akar jutni ezen a delíriumon, ha el akarja érni a
megvilágosodott tisztaság állapotát, akkor meg kell fékeznie
magában ezt az őrületet. Vajon ez a nő, Rakel, az átalakított
testével, fizikai jelenlétével nem fogja-e megbolondítani, és
ugyanakkor nem fog-e fájdalmas csalódást okozni neki azzal, hogy
eszenciálisan különbözik Ey'Linditől?
Vágy! A kéjnek, Slaanesh szenvedélyének kuzinja! Egy
inkvizítornak kerülnie kellene a megtapasztalását. Vajon valóban
vágyik Ey'Lindire? Ey'Lindi szépsége bizarr volt. Bár sötétben
mégsem... A tetoválásai nem foszforeszkáltak. Az övéi nem
világítottak úgy, mint az elektrotetoválások, amelyek fényleni
kezdenek, mikor tulajdonosuk azt akarja. Sötétben Ey'Lindi egy test
volt csupán, egy olyan könyv, amelyet vakon kellett olvasni.
Milyen szavakat formáztak Ey'Lindi testrészei a sötétben? A vágy
valami olyasféle dolog, amihez nincs szükség nyelvekre, nincs
szükség magyarázatokra. Lehet, hogy ennek megfogalmazása nem
egyéb, mint az őrület egy újabb fázisának megnyilvánulási formája?
A vágyhoz nincs szükség analízisekre. A vágy abban a térben
létezik, amelyből hiányoznak a magyarázatok, amelyben ismeretlen
a logika. Ebben az űrben feltámadhat a legerőteljesebb babona,
mely könnyedén legyőzheti a kötelesség és a józan ész ismerős
paramétereit. A vezérfonalak elvesztése azonos a kaotikussá
válással. De ez vajon egyfajta káosz elfogadása, valami olyasmié,
amiből egy egészen újfajta rend születhet?
Szépség? Bah! Mit ér a puszta szépség?
Vajon kijelenthetné-e Jaq, hogy szerelmes volt Ey'Lindibe? Aligha!
Még akkor sem közeledhetne hozzá szerelemmel, ha élne. Ebben a
torz vágyban, amelynek idő előtt véget vetett a halál, valami
mélységes mély misztérium lappangott, valami paradoxon... és így
a megvilágosodottság felé vezető út egy szakaszát képezhette.
Talán merő fantáziálás volt feltételezni, még akkor is, ha sikerült
megvilágosodottá válni, hogy valaha is megtalálja a Hiperhálóban
azt a legendás helyet, ahol visszájára lehet fordítani az időt, és így
vissza lehet hívni Ey'Lindit a létezésbe a saját élő testében –
ahonnan kiindulva el lehet jutni abba az időbe, amely megelőzte
meggyilkolását. Merő képzelgés, hiú álom, hiszen még a Nagy
Harlekinek is hiába kutattak e hely után, pedig ők már több ezer éve
k e r e s t é k .
Ennek ellenére Jaq képtelen volt elfogadni azt, hogy Ey'Lindi vad és
életrevaló lelke egyszerűen beleolvadt a lelkek tengerébe abban a
pillanatban, amikor teste meghalt. Nem! Ha megvilágosodottá válik,
és bevezeti Rakelt a Hiperhálóba – oda, ahonnan szó szerint csak
egy ugrás a hipertér –, igen, ha bevezeti őt oda, ezt a tolvajt, ezt a
nőt, akinek a testét a polimorfin segítségével Ey'Lindi testéhez teszi
hasonlatossá... Akkor talán – biztosan! – Ey'Lindi lelke
odacsalogatódik ebbe a másolatba. És akkor... akkor Ey'Lindinek
ismét lesz valódi hús-vér teste!
A lélek és a test eggyé válik. A tudat, amely Rakel binth-Kazintzkis
volt, elhagyja a tolvaj testét, másik tudat kerül a helyére; Rakel
binth-Kazintzkis esszenciája ugyanúgy kihajtódik a testből, mint az
ördögűzések során az alacsony szintű démonok a megszállottak
testéből. Ey'Lindi újra Ey'Lindi lesz, teljes egészében.
Különös jelenség, hogy az emberek külseje általában tökéletesen
illik jellemükhöz. Másképpen fogalmazva: pontosan úgy néznek ki,
ahogy ki kell nézniük. Ennek a jelenségnek a megmagyarázására
írta valamelyik régi költő, hogy „a lélek forma, mely a testben ölt
alakot”. Tehát ha egy test Ey'Lindi testének tökéletes másolatává
válik, akkor Ey'Lindi lelkének fognia kell a hívást, a vele azonos
formájú fizikai megnyilvánulás hívását.
Jaqnak eszébe jutott, hogy talán meg kellene büntetnie magát
azért, mert ilyen személyes célok és érzelmek vezérlik, de... Nem.
Most nem. Most fel kell töltenie magát energiával, hogy képes
legyen szolgálni az igazságot.
Jaq meditált...
Lámpák gyúltak, Rakelről levették a drótokat.
Meztelenül kuporgott a kövön, s tágra nyílt szemmel, elborzadva
hallgatta Jaq előadását arról, hogy mi fog történni vele – mi a másik
alternatívája. Az egyik az volt, hogy lelövik, lézersugarat eresztenek
a testébe. De nem. Már csak ez a másik dolog létezett. Már nem
választhatta a halált. Most már csak akkor halhatott meg. ha a
transzformáció nem a vártnak megfelelően alakul.
– A transzformációval kapcsolatban minden rendben lesz – ígérte
Jaq, aki odaadta Zhordnak az Orgyilkos-lapot, hogy a metamorfózis
gyötrelmes folyamata során végig tartsa Rakel szeme előtt. – Rakel,
egész idő alatt erre a képre kell összpontosítanod. Segíteni fogok
neked, legalábbis a testen lévő tetoválások kialakításában. Ezek az
ábrák örökre beleégtek az elmémbe...
És a szívébe is...
Ey'Lindi testét rengeteg fekete tetoválás díszítette – majdnem
mindegyik egy-egy régi sebhelyet takart. A jobb lábán hosszú
méregfogú kígyó tekergett. Csípőjén szőrös pók kapaszkodott.
Mellén rovarok sétáltak. Egy tetovált felületű halálos fegyver volt...
Rakelnek pedig tökéletesen le kellett utánoznia ezt a felületet. És mi
a helyzet a felszín alatti dolgokkal, a mélységgel? Jaqnak kétszer
volt alkalma megismerni ezt; kétszer tisztíthatta meg és szentelhette
fel Ey'Lindit, méghozzá a beleegyezésével. Vagyis... többet kapott
akkor, mint puszta beleegyezést.
Az orgyilkosokat a fájdalom elviselésére és megszüntetésére
képezték ki. Rakel nem kapott ilyen kiképzést, de ha elég erősen
koncentrál, talán nem fogja megőrjíteni a kín.
– Valamit jól véss az eszedbe, asszony! – tanácsolta Lex. – A
fájdalom tanít és megvált.
Dolor est lux.
Rakel a fogát csikorgatta, de sikerült kipréselnie magából a
s z a v a k a t :
– Az asszonyok szülnek, ha nem tudnád...
– Te már szültél? – kérdezte az óriás. Fejrázás.
– Na akkor – mondta Zhord – most fogd fel úgy, hogy szülni fogsz.
Megszülöd magad. A vadonatúj önmagadat.
* * *
Miközben teste átalakult, időnként rettenetes sikoltás szakadt ki
Rakel torkából.
– Koncentrálj! A kígyó nyaka itt balra hajlik...
A nő néha vinnyogott a fájdalomtól, olyan hangokat adott ki, mint a
csontzúzó csapdába hullott állatok.
– A hang: nem ennyire fátyolos. – A jobb mell kicsit kisebb...
– Aranyszem; gondolj az aranyra...!
– Lapítsd az arcot...!
– Több izmot a lábszárra...
– A lábak... egy kicsit hosszabbak!
Ó, milyen litánia! Ó, milyen varázsszavak! Szavak, amelyekre Rakel
nyüszítése volt a válasz. Valahogy sikerült arra a Tarot-ikonra
tapasztania a szemét, amelyet Zhord tartott eléje, és közben teste
és csontjai folyamatos átalakuláson mentek át, ahogy ott vergődött
a kőpadlón.
* * *
Végül egy Ey'Lindi-hasonmás állt a pincében. Vagyis... inkább csak
támolygott; talán elesett volna, ha Lex nem tartja meg. Jaq
szemében valamiféle furcsa, komor, örömmentes elismerés és
ámulat csillant meg. Valami olyasféle, ami a bálványimádók
tekintetéhez hasonlít, ha fétisükre néznek. De vajon mi más volt ez
az új Rakel, ha nem az ő orgyilkos-kurtizánjának bálványképe?
Jaq visszavette Zhordtól az Orgyilkos-lapot. A kártya meleg volt,
szinte forró; pusztán a zömik érintésétől nem melegedhetett fel
e n n y i r e .
– Rakel... – szólalt meg Jaq rekedt hangon. Nagyon kevésen múlott,
hogy nem Ey'Lindinek szólította. – Rakel, ezt a lapot sosem szabad
ellopnod. Az én pszichikai töltésem nélkül, egyedül úgysem
h a s z n á l h a t o d .
Mikor visszatette a kártyát köntöse belső zsebébe, az beleakadt
valamibe. A zsebből előpattant egy tárgy. Egy másik kártyalap volt,
amely valahogy kiszabadult a mutánsbőrből. A padlóra hullott. A
Változás Démonának lapja, amelyről egy kicsiny, kétdimenziós
szörny meredt az átalakult tolvajra.
Lex megremegett. Nyelt egyet, aztán előrelépett, és közben
eleresztette Rakelt. A nő a falhoz tántorodott, de sikerült
megtámaszkodnia. Lex reflexszerűen előrelépett és hatalmas,
meztelen talpával rátaposott a képre.
– Dorn, létem fénye! – kántálta közben.
– Szállj le róla! – Jaq az űrgárdistára vetette magát. – Megégeti a
talpad! Zhord ekkor már négykézlábra ereszkedett, és Lex kemény
lábujjait feszegette.
Az űrgárdista felordított. A kis fickó kihúzta a talpa alól a
Démon-lapot, s undorodva az ujjai közé csippentette. A kártyalap
úgy égetett, akár a parázs. Zhord gondolkodás nélkül visszaadta
Jaqnak. Jaq elvette tőle, gondosari becsomagolta a mutánsbőrbe,
aztán eltette.
– Ti varázslók vagytok, igaz...? Az az ékköves könyv...! És... Éhes
vagyok! Olyan éhség mardos, hogy azt hiszem, mindjárt
megemésztem magam! – Rakelnek vacogott a foga. Úgy remegett,
úgy rázkódott, mintha darabokra akarna hullani.
– Etessétek meg! – hörögte Jaq. – Etessétek meg, adjátok oda neki
a legjobb ételt, amit a konyhában találtok. Zhord! Nyiss ki egy
sztázisládát. Melegíts meg neki egy bárányembriót, meg nyelvet,
meg vesét... Keress neki egy takarót... vagy bármi mást, amit
r á a d h a t s z .
Lex körbenézett.
– Hol van az a fekete ruha?
– Azt meg kell vizsgálnom.
– Hozok egy takarót valamelyik ágyról... – Lehet, hogy Lex egy kis
időre egyedül akart maradni?
– Zhord majd elhozza azt a takarót, és az ételt is előkészíti. Te
maradj itt velem, Lex.
* * *
Jaq elfordította a fejét, amikor Zhord elvezette Rakelt. Lex az
átalakult nő után nézett, ám a szemében valami más is megcsillant,
mint puszta, egyszerű érdeklődés.
– Így fog maradni? – kérdezte kissé idegesen.
– Igen, biztosan. Az Orgyilkos-lap stabilizálja. De ahogy te reagáltál
a Démonlapra... most is, meg a Szabadvállalkozáson is... emiatt
kénytelen vagyok inkvizítori kihallgatásnak alávetni téged,
d'Arquebus kapitány.
Jaq az akaraterejével egy pillanatra megjelenítette tenyerén a
démonarcot ábrázoló elektrotetoválást.
– Most mint egy Malleus szólok hozzád, a belső Inkvizíció tagja...
azé a belső Inkvizícióé, amelynek elsődleges feladata a démoni
aktivitás felfedezése – mondta komor, ünnepélyes hangon. –
Űrgárdista-pályafutásod során kapcsolatba kerültél azzal a
hatalommal amelyet... – Jaq halkabbra fogta a szót. – ...Tzeentch
néven emlegetnek? Kapcsolatba kerültél ezzel a hatalommal?
Tudsz róla valamit? Mondd el az igazságot, Lex. Beszélj, ha van
mondanivalód. Gyónj nekem. A Császár nevében felszólítlak, hogy
beszélj! In nomine Imperatoris!
A hatalmas termetű férfi elsápadt. Letérdelt.
– Igen – motyogta.
Aztán lassan, akadozva elmondta a történetet...
* * *
Több évtizeddel korábban kezdődött, jóval azelőtt, hogy Lexandro
d'Arquebus tiszt lett. Az egyik bányavilág egy barlangjában zajlott le
a dolog; egy olyan világon, amelyen zömikek éltek. Olyan zömikek,
akik egy rebellis uraság, név szerint Fulgor Sagramoso hívei voltak.
Lord Sagramoso követői fogságba ejtették Lexet és társait. A fogoly
űrgárdistákat leláncolták, és a Történelem Megváltoztatójának
akarták feláldozni őket. Maga a romlott uraság, Lord Sagramoso is
perverz testi változásokon ment át. Olyan ocsmány volt, hogy
Lexen, mikor megpillantotta, hányinger vett erőt. Már korábban is
tanúja volt a démoni megszállottságnak. Ismerte ezt a fajta
r o s s z u l l é t e t . . .
Szerencsére a Császári Öklök terminátor-könyvtárosai behatoltak a
cellabarlangba, s viharvetőikből lángok formájában csapott elő a
m e g v á l t á s .
Bátorságuk és kitartásuk elismeréseként Lexet és két életben
maradt társát óriási jutalomban részesítették: meghagyták
emlékeiket, nem törölték tisztára az agyukat azért, hogy továbbra is
biztosítsák romlatlanságukat, elméjük épségét. Lex, Yeremi és Biff
esküt tettek egymásnak, hogy soha, egyetlen csatatestvérüknek
sem fognak beszélni a Tzeenich-jelenségről.
Lex azonban azt nem fogadta meg, hogy alkalomadtán az
inkvizítorok előtt is hallgatni fog. Sajnálatos módon ez a múltból
származó emlék még mindig rengeteg szenvedést okozott neki.
– Harmadik típusú találkozásban volt részed a Káosszal – mondta
Jaq elismerően és feloldozóan. – Te tudod, hogy milyen kínságos a
kozmoszunk; tudod, hogy időnként mennyire találékonynak,
mennyire eltökéltnek és hithűnek kell lennie az igazság bajnokainak.
Olyan eltökéltnek, mint amilyen Jaq volt?
Lehet, hogy Lex vallomástétele egy újabb Jelzés volt Jaq számára,
hogy a megvilágosodáshoz vezető út Tzeentchen keresztül vezet,
és nem Slaaneshen át? A torzuláson át, és nem a vágyon
k e r e s z t ü l ?
Lehetséges-e úgy egyensúlyozni a két hatalom között, hogy az
ember egy időben mindkettő megszállottja legyen, és éppen ezért
valójában egyiknek se váljon valódi hívévé? Léteznek-e
féltékenységi konfliktusok a rivális démonok között? Háború az
ember lelkében! A démonok harcképtelenné teszik egymást, így
kiszemelt áldozatuk képes arra, hogy kikerüljön hatalmukból, elérje
a megváltást, immúnissá váljon! Lehetséges ez?
Jaq a köntöse alól előhúzta energiapálcáját. Szertartásosan
megcsókolta a végét.
– Ezzel az eszközzel elűzöm a démonokat... – A még mindig
térdeplő Lex elé tartotta a pálcát, csókolja meg ő is.
– Ha... valaha is megszállott lennék – motyogta Lex –, a pálcád
m e g m e n t e n e ?
– Vagy elpusztítana. Vagy mindkettő.
– És... téged is?
Jaq összeráncolta a homlokát.
– Ezt a pálcát csak erős pszik képesek használni.
Egy képzetlen pszi potenciális démonmágnesként működhet. Vajon
mi történne akkor, ha egy Jaqhoz hasonlóan tapasztalt pszi
önmagán próbálná végrehajtani a démonűzést?
– Mi történt a két bajtársaddal? – kérdezte Jaq.
Lex vadul megvakarta a bal öklét.
– Biff a tyranidák elleni harc közben esett el – felelte egyszerűen –,
aztán Yeri is meghalt. Mindenkire halál vár.
Jaq összehúzta a szemét.
– Kivéve a Császár halhatatlan fiait! Ha valóban léteznek. Vagyis...
Valójában rájuk is halál vár: azon a lélekmáglyán fognak elpusztulni,
amely létrehozza a Nument!
Ha léteznek a Császárfiak. Valahol...
2007. december 15., szombat
Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)
Tizedik fejezet
Renegátok
boomp3.com
A lánghajú démonherceg, Magnus, kinézett a tornyából, belelesett a
hipertérbe; az eldák elveszett sorskönyvét kereste.
Ó, ha megkaparinthatná azt a misztikus és változtatható szöveg
gyüjteményt! Ha képes lenne megfejteni azoknak az idegen
rúnáknak az értelmét, ha megtudhatná a próféciák titkait! Elméje
erejével megváltoztathatná a szavakat, és alterálhatná a Jövőt.
Mennyire örülne Tzeentch, ha ez megtörténne! Örülne, és
megjutalmazná őt, Magnust, meg persze az ő követőit is.
Az egyenetlen szélű sziklaóriás fölött, amelynek tetején az őrtorony
állt, a hipertér energiái cikáztak és recsegtek a pokoli égbolton. A
torony tetején egy gigantikus méretű szemgolyó dudorodott. A
kristályos és protoplazmikus anyagból lévő dülledt szemkupola
belseje pulzált, írisze a hipertéren keresztül a közönséges
valóságnak az Iszonyat Szemétől távol eső részét kémlelte,
érzékelve a pszichikai aktivitások hullám fodrait.
Magnusnak csupán egyetlen szeme volt, amely homloka közepén,
közvetlenül az orra fölött helyezkedett el. Már akkor is ilyen volt a
feje, amikor az egyik legbátrabb űrgárdista-káptalan erőskezű
parancsnokaként tisztító hadjáratokat vezetett a galaxisban a
Császár parancsára és dicsőségére. Már akkor, űrgárdistaként is
magán viselte a Káosz jelét; már akkor is éhezett a titkos tudásra.
Ez a tudásszomj olyan erős volt benne, hogy amikor a megszállott
hadmester, Hórusz fellázadt, Magnus úgy érezte, neki is rebellissé
kell válnia, és szövetséget kell kötnie a démonokkal.
Áldottak legyenek a démoni energiák, a démoni bölcsesség!
Magnus egyetlen szemével belenézett a teleszkópba, az őrtorony
tetején lévő förtelmes küklopsz szembe. Érzékelte a pszi hullámokat
a tevékenységeket; látta, ahogy az idegen látnokok kétségbeesett
igyekezettel próbálják meghatározni annak a sorskönyvnek a helyét,
amelyet titkos könyvtárukból loptak el. Miközben kémlelt,
félig-meddig pszi érzékszerveit használta, félig-meddig szimbolikus
látását, és egy kicsit az intuícióit.
Hűbéresei és követői már átkeltek a hipertéren, hogy megtámadják
azt a helyet, ahol az idegenek látnokai dolgoznak, hogy
megsemmisítsék, de legalábbis megzavarják őket, és esetleg
halálos csapást mérjenek a félig már megnyomorított mestervilágra,
amely eddig szilárdan kitartott, s nem volt hajlandó elfogadni a neki
szánt sorsot.
A Mágusok Planétájáról elindított alakváltó hajók mindegyike
egy-egy olyan látnok-teleszkóp szemet szállított, amilyen az
őrtorony tetején is volt. így a bárkákban utazók is figyelemmel
kísérhették a pszichikai aktivitást jelző izzásokat.
Magnus az őrtornyából figyelt, távol az Ulthwétól, és meglátta az
elveszett könyvvel kapcsolatos pszi tevékenységeket, a
megidézéseket, a keresőhullámokat. A könyv megszállottja volt,
már annyira ráhangolódott, hogy mindent felfogott, mindenre
felfigyelt, ami kapcsolatban lehetett vele. Olyanná vált, mint a
mósusz pillék, amelyek több mérföld távolságból képesek érzékelni
egyetlen feromon molekulát – ő is felfogott mindent, ami a könyvre
u t a l t .
Messze távol Tzeentch egy Tarot-lapja vonaglott, a Sors sosem
pihenő tervezőmérnöke mozgatta az ábráját, és valami erős pszi,
aki fejébe vette, hogy visszaforgatja az idő kerekét. Egy pszi, aki...
akinek a birtokában volt a sors élő ott könyve! Egy pszí, akiben
egymásnak ellentmondó késztetések, szándékok tervek készültek
összecsapni. Egy ostoba és naiv idealista, egy tragikus sorsítélt
bolond. Ó, az idealizmus...! Csakis ennek vakító fényében hiheti
egy iluen ember, hogy képes lehet új fényt gyújtani az
univerzumban. Csakis az idealizmus butíthat meg úgy egy embert,
hogy egyszerre képes magába fogadni a változtatások iránti vágyat,
illetve azt a reményt, hogy az átalakulás során és tán is meg lehet
őrizni azt a zsarnoki kriplit, aki a Földön tengődik már évezredek
ó t a .
A változatás iránti vágy volt az, ami felbolygatta ennek a pszinek a
lelkét. Még az is lehet, hogy alkut köt a Nagy Konspirátorral vagy a
Kéj Urával. A mérlegnek el kell billennie valamelyik irányba. Az,
hogy ez a billenés eddig még nem következett be, csakis az
egymással ellentétes erők küzdelmének és talán a lelki agóniának
köszönhető .
A Kéj Ura tudta, hogyan kell gyönyörré változtatni az agóniát;
agóniává a gyönyört.
A Kéj Ura Tzeentch riválisa volt a négy rétegben pusztuló és romló
kozmoszban. Magnus újabb alakváltó hajókat küldött keresztül a
hipertéren. Ó, Mutátor, ó, Szerencse Ura, add, hogy Magnus herceg
renegát űrgárdistái és harcosai hamar eljussanak céljukhoz..!
Az elfüggönyözött villában déltájban általában félhomály uralkodott,
de most, ezen a napon, a külvilágra sötétséglepel borult. A városra
lecsapott a sűrű homokfelhő, a fullasztó vihar. A látótávolság nullára
csökkent. Az utcákon az ember a saját kinyújtott kezét sem látta –
persze senki sem akadt, aki a kezét nyújtogatta volna, mert aki elég
ostoba volt ahhoz, hogy kimerészkedjen, percek alatt belefulladt a
levegőben kavargó homokba, amitől még az arc, az orr és a száj elé
kötött nedves kendők sem védhették meg.
Az elmúlt fél órában, a vihar érkezése óta több ezer koldus és
hajléktalan pusztult el. A homoktömeg elvonulta után a
szanitéceknek napokba telik majd, mire valamennyi tetemet
behordják a tömegsírokba. A döbbenetes melegben a testek hamar
bomlásnak indulnak és bűzleni kezdenek...
Az ilyen vihar korbácsolta homokfalak akár háromezer méter
magasak is lehetnek. Legalsó szekciójukban, a talaj közelében a
szemcsék vadul örvénylenek, mozgásukkal áramlatokat kavarnak,
amelyek olyan fejfájást okoznak az embereknek, amilyentől Jaq,
Rakel, Zhord és Lex szenvedett. A levegő elektromos töltése eléri a
köbméterenkénti nyolcvan-kilencven voltot, ez pedig éppen
elegendő ahhoz, hogy megzavarja az emberi test és agyvelő saját
elektromos mezőit.
Jaq kiterjesztette pszi erejét, hogy szembeszálljon ezzel. De hiába –
a támadás tömeg pszichikai jellegű volt.
Nehéz volt józanul gondolkozni. Talán az lett volna a legjobb, ha
pihen egy kicsit, és elfogadja a rosszullétet; ha úgy fogja fel, mint
egy olyan elmeállapot hírnökét, amelyben sebezhetővé válik az
őrület és a démoni megszállás számára.
Jaq ilyen gondolatokat forgatott a fejében, miközben a
védőlemezzel ellátott monoklival játszadozott; azzal a monoklival,
amely Azul Petrov hiperszeméből készült.
Odakint fekete, homokkal és porral telített szél huhogott. A
függönyök meglebbentek. Mind a négyen összegyűltek az egyik
szobában, a földszinten; úgy viselkedtek, mintha a villát nem
csupán az elemek ostromolnák.
A helyiségben valami sötét érzés, valami rossz előszele lebegett...
Valami, amit Jaq talán szívesen vett volna, amit magába fogadott
volna – miközben persze ellenáll annak, hogy az a valami fogadja
magába őt –, hogy azután megszabaduljon tőle, kiűzze magából
azzal, hogy Azul hiperszemén keresztül önmaga tükörképére néz.
Vajon mennyi ideig kell megszállottként léteznie? Van valamiféle
minimális időhatára a dolognak, ha azt akarja, hogy
megvilágosodottá váljon, miután kipurgália magából a démont? És
amíg megszállottként él, milyen rítusokat kell végrehajtania a hamis
E y ' L i n d i v e l ?
A Orgyilkos-lap tényleg itt vonaglik és pulzál a ruhája alatt? Vagy
esetleg a Démonlap vibrál, mert érzi, hogy hamarosan kapcsolatba
kerül az Orgyilkossal?
Jaq feje iszonyatosan fájt, és a lelke is sajgott.
Rakel felnyögött.
– A fejem, a fejem, a legszívesebben széthasítanám...!
Vajon Ey'Lindi is mondana ilyesmit?
– Ne pazarold az erődet arra, hogy a fejfájásodról beszélsz! –
mordult fel Jaq.
Nem szabad szimpátiát mutatni Rakelnek. Ey'Lindi mindig úgy
gondolta, hogy ő semmit sem számít, feláldozható a magasabb
célok érdekében. Ebben a tekintetben valóban úgy viselkedett, mint
egy tökéletes orgyilkos. Ha Rakeltől azt várja, hogy megváljon saját
énjétől, hogy félrehúzódjon, elmeneküljön, és helyet adjon Ey'Lindi
lelkének ebben a testben, akkor legalább egy pillanatra ő is
megtapasztalhatja ezt a tökéletességet. És el fogja nyerni a jutalmát
azért, amit tesz. Az ilyen önfeláldozás nem maradhat viszonzás
n é l k ü l .
Persze még nem jutottak el a Hiperhálónak azon pontjára, ahol
vissza lehet forgatni az időt. Jaq egyelőre nem tudta, hogyan
mehetne el arra a helyre, és még nem vált megszállottá, pedig
Ey'Lindi feltámasztásának ez is egyik alapkövetelménye. Vagy
mégsem az? A lelke összezavarodott, gondolatai összekuszálódtak.
Ez az elektromos zavar felfokozta a már amúgy is benne lévő
b i z o n y t a l a n s á g o t .
– Ó, átkozott sors! – nyögött fel Zhord. – Kíváncsi vagyok, a
Bohócunk hogy bírja. Hiperszenzitív sznobok ezek az eldák. De
még milyen érzékenyek! Feszesek az idegeik, mint a húrok a
hárfán. Mindent... valahogy mindent erősebben éreznek. A fenébe,
engem nem igazán érdekel, mi lesz vele, de most biztos vergődik
odalent. Görcsei lehetnek. Megyek, megnézem, főnök. Talán ott
nem rohangászik ekkora feszültség a levegőben. Gyere velem,
Rakel. Talán kitisztul a fejed.
– Menjetek, menjetek csak! – vetettte oda nekik Jaq közömbösen.
* * *
Zhord lecsoszogott a lépcsőkön. Rakel puha léptekkel követte.
Végigmentek a folyosón, és megálltak a cella előtt. A kis fickó
bedugta a zárba kulcsokat, krákogott egyet, megmozgatta az ujjait,
végül rájuk köpött.
– A fenébe, ez ráz!
Hogy elkerülje az áramütést, elővett egy piszkos zsebkendőt, azzal
fogta meg és fordította el a kulcsot.
A csontokkal díszített ruhájú Bohóc a szalmazsákon ült, amelyet
Jaq engedélyével vittek le neki. Ahogy felemelte a kezét, hogy
üdvözölje a belépőket, megcsörrentek a láncai.
Zhord a homlokára csapott.
– Ó, hát persze! A láncok földelik az elektromosságot...
– Mi történik odakint? – kérdezte Marb'ailtor. Folyékonyan beszélte
a birodalmi gótot.
– Csak egy vihar. Egymáshoz dörgölőznek a homokszemek. Egy
kicsikét megnőtt a levegő elektromos töltése. A vihart a
hőmérséklet-növekedés idézte elő – mondta a Bohóc. – A nap szét
fogja égetni ezt a világot, és mindenkit, aki rajta van. Mindenütt
fehérre szikkadt csontvázak fognak heverni, és... ott lesz köztük az
tiéd, az enyém meg ezé a nőé is.
– Nem, nem! A nap nem tesz ilyesmit, mert... Mert eddig se csinált
semmi rosszat.
– Ezúttal meg fog történni, zömik. Mert a halai... a halál itt van. Most
a halál játszadozik a Sabulorbbal.
– Huh!
– Eressz szabadon, zömik. Segíts, hogy visszajussak a
Hiperhálóhoz. Az eldák komoly jutalmat adnak majd neked, és
menedéket is.
– Menedéket? Kitől, mitől védenek meg? Azt hiszed, nagyon
élvezném, hogy életem végéig olyanok között tengődjek, akik
lenéznek engem?
A Bohóc a számára elérhetetlen távolságban álló lezárt láda felé
b i c c e n t e t t .
– Az eldáktól drágaköveket kapnál fizetségül. Egy egész vagyont!
Az urad őrült.
Megszállottá fog válni. Ez a világ szétég. Érzem... érzem, hogy
közelednek a démonok. Az urad fel fog áldozni benneteket.
Gyalogok vagytok a sakkjátszmájában.
Zhord bosszúsan felmordult.
– Itt én vagyok az intéző! Itt legalább intéző vagyok... Rakel
m e g r e m e g e t t .
– Mondd, az én sorsom mi lesz? – kérdezte Zhordtól. – Mit akartok
tenni velem? A zömik ránézett.
– Ne aggódj. A tested még sokáig életben marad. Te csak
gyakorolj, eddz szorgalmasan.
Tényleg egy apró könnycsepp jelent meg Rakel szeme sarkában?
– Te meg, elda, fogd be a pofád! – vakkantott rá a kis fickó
Marb'ailtorra. – Megrémíted ezt a hölgyet itt ni.
A lépcső irányából elfojtott csattanás hallatszott, mintha a
hurrikánná fokozódott szél bezúzta volna az egyik ablakot. De...
nem. Ezt a hangot valami más okozta. Valami más tört be a házba.
– Eszement Maszk-harcosok! – A zömik minden, eldákkal szembeni
ellenérzését belepasszírozta ebbe a két, nyál fröcskölve kimondott
szóba. – Lehet, hogy a vihart kihasználva a homokfal mögött jöttek
a város közelébe a jet siklóikon, és most... most itt vannak. Pszi
orrukkal kiszagolták ezt a vén csontot itt ni, és most megpróbálják
kiszabadítani! – Megmarkolta a Császár Békéjét, letérdelt az
ajtóban, és a fegyver csövét maga elé dugva kilesett a folyosóra.
– Fogd meg a pisztolyod, kislány!
Miközben Rakel készenlétbe helyezte a fegyvert, Marb'ailtor
türkizkék szeme villanásaival és az arckifejezésével arra buzdította,
hogy lője le a zömiket. Rakel megrázta a fejét. Tegye kockára a
testét? Vállalja, hogy esetleg alaktalan masszává változik?
– Szerintem – szólalt meg Zhord – nem sok hasznát veszik a jet
siklóknak... Ez a homok, ez biztos betömíti a fúvókákat...
– Az sem lehet, hogy arbitrátorok jöttek – motyogta a lány. – A por
belepné a maszkjukat; semmit sem látnának...
– Akkor most szépen elindulunk – mondta Zhord -. és addig
megyünk előre meg felfelé, amíg kiderítjük, hogy mi történt. Ami
pedig téged illet – nézett hátra a Bohócra –, jobban teszed, ha
csukva tartod a szádat, és nem adsz semmiféle jeleket, mert a
végén előfordulhat, hogy valaki szétrobbantja azt a büszke fejedet.
A Bohóc nem szólalt meg. Némán reszketett.
– Démonok – sziszegte aztán. – Démonok...
Lehet, hogy Jaq valami súlyos hibát követett el? Az elektromos
viszonyok változása megzavarhatta a fejét, és talán...
– Majd szólok a főnöknek, hogy jó lesz téged még jobban
megkötözni – morogta Zhord. – Túl nagy a szád.
Felállt, kilépett a folyosóra, de nem volt túl nagy kedve elindulni.
Rakelnek sem.
* * *
Az első két behatoló keresztültörte az üvegablakot, és félrerántotta
a fekete függönyöket. Ércöklükön megcsillant a fény. Mikor
körülnéztek, két embert láttak a szobában: egy félig meztelent meg
egy köntösös szakállast. A majdnem pucér elképesztően nagydarab
fickó volt, barbár rabszolgának nézett ki; csak egy ágyékkötő volt
rajta, meg valami hálóruha. Döbbenetesen izmos combok, karok,
hatalmas bicepsz és széles mellkas, de sebezhetőnek tűnt.
Legalábbis a hozzá hasonlókhoz képest, akik energiapáncélt
hordanak. Semmi kétség, ez az óriás űrgárdista, a nyomoronc
Császár hű lovagjainak egyike – olyan katona, amilyenek valaha ők
is voltak. Igen, igen, a testén tisztán látszottak a fel turbózása során
keletkezett műtéti hegek.
Csak ennyit láthattak, mielőtt a nyomukban behatoló homoktömeg
mindent eltakart előlük; mielőtt a szél lenullázta a látótávolságot a
h e l y i s é g b e n .
Aztán átváltottak a sisakjukba épített képerősítőkre...
Lex és Jaq csupán egyetlen másodpercig látta a szögletes sisakok
felső részéből kimeredő, baltapengékre emlékeztető tarajokat. A
sisakokhoz tartozó páncélok meghökkentően éles és határozott
vonalúak voltak, csak a vállvérteket kerekítették le valamennyire.
Az iszonyatos alakok körül elektromos kisülések cikáztak, aurájuk
recsegett és szikrázott. A páncélokat bonyolult rúnákkal
damaszkolták, vicsorgó bestiafejekkel díszítették. Az egyik
Sátánlovag nehéz rakétafegyvert tartott a kezében, amelynek
csövét fémajkak és ércfogak fogták körbe. Ezzel akár egy könnyű
páncélzatú harcjárművet is szét lehetett lőni, nemhogy egy
egyszerű embert. A félelmetes súlyt csakis energiapáncélba bújva
lehetett megtartani. Óriási fegyver volt, de gazdája ércmarkában
mégis játékszernek tűnt.
– Tzeentch nevében! – hallatszott az egyik páncél hangszórójából.
A rikoltás erősebb volt a szél süvítésénél.
A bezúduló homokfelhő megvakította és fojtogatni kezdte Jaqot és
Lexet...
* * *
Lehet, hogy ezek a rettenetes harcosok Jaq gyötrődő
lélekkutatásának eredményeként jelentek meg? Igen, Jaq talán
eljutott oda, hogy magába hívta a démonokat, felajánlotta nekik a
testét, szállják meg nyugodtan, de az sosem fordult meg a fejében,
hogy megidézze, idecsalogassa a démonok eltorzult és romlott lelkű
csahosait, ezeket a mutálódott, káosz-szolgává alacsonyodott
embereket! Lehet, hogy ők valamiféle varázslók, de akkor sem!
Nem rájuk van szüksége, nem őket hívta! A büszkeség ugyanúgy
fojtogatta Jaq lelkét, ahogy a homok a testét. A tenyerét az orrára
és a szájára szorította – nem azt akarta megakadályozni, hogy
felkavarodott gyomra kilökje magából a tartalmát, csak a levegőt
szerette volna valamennyire megszűrni.
A homok a szemébe szúrt. Lehunyta, és ezután már csak a pszi
érzékszerveire hagyatkozhatott. Ó, de mit tudtak ezek az
érzékszervek a megvakított asztropatákéihoz képest, akik halálos
pontossággal meghatározták a közelükben tartózkodók helyét és
külsejét? Jaq gyakorlatilag megvakult, és nem sok választotta el
attól, hogy megfulladjon.
Mi haszna lehet a hiperszemből metszett lencsének, ha az
ellenfelei, az áldozatok nem láthatják? Jaq vakon megkereste az
energiapálcáját. Rosszul volt, összezavarodott. Magába idézett
mindent, aminek hasznát vehette. Lelkierőt. Hitet. Eltökéltséget.
G y ű l ö l e t e t . . .
Az energiapálcából a csikorgó sötétségbe lövellte a pszi töltetet.
Nem egy határozott célpontra lőtt rá, a karjával kaszáló mozdulatot
t e t t .
Valami iszonyatosan kemény tárgy csapódott a testéhez. A lövedék
a falhoz csapta. Elkábult. Szédelegve, félig ájultan terült el a
kemény palapadlón.
Lex megeresztett egy lövést – ám fogalma sem volt arról, hogy
eltalált-e valamit. Páncélos karok ölelték át medveszorításban. A
fegyvert kirántották a kezéből, olyan könnyedén, mintha ő vett volna
el egy gyermektől egy pálcát. Elektromos szikrák és villámok vették
körül a testét. Az orra eltömődött, nem kapott levegőt. Mindkét szíve
erőlködve dörömbölt, agyát szinte megbénította a régi emlék –
egyszer, valamikor már fogságba esett...
Igen, elkapták az Antro nevű bolygón, az egyik földmélyi alagútban,
távol a Karka Secundus néven ismert nap fényétől. Akkor félelmetes
tarajos és tövises drótok tekeredtek rá a páncéljára; a fémkábeleket
erőgépek rántották szorosra. Nem bírt megmozdulni. Aztán...
lehántották róla a páncélját, és előkészítették a testét. Tzeentchnek
akarták feláldozni.
Most pedig Tzeentch káosz űrgárdistái, ezek az energiapáncélba
bújt renegátok vonszolták ki a szobából; ki a tintasűrű
homokviharba. Képtelen volt megmoccanni, még csak meg sem
kísérelhette az ellenállást. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni –
ahhoz, hogy felkiáltson, előbb lélegzetet kellett volna vennie, ha
pedig lélegzetet vesz, a homok a torkába nyomul, és megfojtja.
Jaq megmozdult. Halványan, zavarosan látta a szobát. Vöröses
fény szűrődött keresztül a homokszemcsék között; olyan érzése
támadt, mintha infravörös szemüvegen át nézné a világot. A
függönyök sötét denevérszárnyakként csapkodtak. A palapadlón
egy mozdulatlan, szögletes energiapáncél hevert. A vihar kiüvöltötte
magából az erejét, kezdett elvonulni. A káosz űrgárdistát az
energiapálca ölte meg. De csak az egyiket... Jaq gyomra
összerándult, görcsösen köhögni kezdett. Krákogott egyet, majd
csak, habos, homoktól sárga nyálat köpött maga mellé.
Megmarkolta a köpenye szélét megtörölte a száját, az orrát. Ismét
köhögött, és megint, és megint, egészen addig, míg úgy érezte,
hogy a tüdeje a fonákjára fordul a mellkasában. Végül megint az
inger. A vastag szövetet az orrára szorítva mély lélegzetet vett,
aztán kényzerítette magát arra, hogy lassabban, egyenletesebben
szedje a levegőt.
Lexet sehol sem látta. A szél elüvöltött a szétzúzott spaletták
mellett. A villában csend volt, sehonnan sem hallatszottak harcra
utaló zajok.
Káoszrenegátok az Iszonyat Szeméből! Itt, ezen a bolygón!
A padlón egy robbanótöltetes fegyver hevert. Lexé... Jaq előhúzta a
Császár Kegyeimét, és a portakaróval fedett kert felé fordította.
Azok a káosz űrgárdisták itt voltak, ebben a szobában. Kettőt is
látott, mielőtt a homok elvakította. Talán összesen ketten voltak.
Esetleg hárman, talán négyen. Nem is próbálták feldúlni a villát.
Jöttek, aztán egyszerűen elmentek. És életben hagyták őt. De
elvitték Lexet! A kapitány volt a zsákmányuk!
– Zhord! – üvöltötte Jaq. A torka összeszorult a megerőltetéstől,
megint rátört a köhögésroham.
A kis fickó pár másodperc alatt előkerült; kezében a Császár
Békéjét tartotta. Ahogy belépett a feldúlt szobába, lekapta a fejéről a
sapkáját, és a szája elé szorította. Rakel, aki mögötte érkezett,
tüsszögni kezdett.
Odakint lecsendesült a szél, a világ kitisztult. Még néhány óra, és a
levegőből a földre ereszkednek a homokszemcsék.
A bokrok mögött, a murvás kerti ösvény túlsó végénél eltűnt a kertet
körbefogó fal egy része, a helyén egy űrhajó terpeszkedett.
Legalább akkora volt, mint a villa. Formája szögletes, az orrán
hatalmas, rákollóra hasonlító karok, a hátán borotvaéles
fémtarajsor. A hasa alól elöl egy plazmaágyúra emlékeztető cső
meredt ki. A tetején és a farán is fegyverszerű csövek és
szerkezetek sorakoztak.
– Huh! – hörrent fel Zhord. – Azt hiszem, szomszédaink lettek.
Kíváncsi lennék, ki engedélyezte nekik, hogy éppen a mi
birtokunkon szálljanak le. – Idegesen felvihogott, aztán riadtan a
padlón heverő páncélra nézett. Vacogni kezdett a foga. – Ööö...
va-valaki hozott egy... pá-páncélt a nagyfiúnak? – A szájára
szorította a sapkáját, de így is hallani lehetett összecsattanó
fogainak zaját.
– Káosz űrgárdisták – mondta Jaq keserűen, egy újabb
köhögésrohammal küzdve. Rakelre meredt, s úgy nézett rá, mintha
legszívesebben kitörölné a nő tudatából az imént kiejtett szavakat.
A Káosz förtelmes eszközeinek közelsége testet gyötrő, lelket
perzselő volt. A torzság és a perverzió ügynökei itt vannak, a
Birodalom szívében... Még belegondolni is rettenetes. A Káosz a
jelek szerint mindent tudott, mindenre kiterjedt végtelen hatalma. A
Birodalom olyan volt, akár egy hatalmas pókháló, csillagrendszerek
között feszülő szálakkal, amelyekbe minden ocsmányság, minden
féreg és sáska beleakadt, amit a Káosz kiokádott magából. Egy
szakadozott, ócska háló... Pedig szilárd és rozsdamentes fémből
kellett volna lennie, amelynek minden egyes szálát űrgárdisták és
birodalmi őrök védelmezik – harcosok, akik szükség esetén
kihasítják a hálóba akadt rovarok és darazsak fullánkját,
közömbösítik mérgüket, a létből a nemlétbe purgálják őket!
De a jelek szerint a rendszer nem működött. Talán minden
erőfeszítés hiábavaló volt...
Valami égető büszkeség áradt szét Jaqban, amikor eszelősen
elvigyorodott, és felkiáltott:
– A Káosz eljött hozzánk, hív minket...! Álmomban sem gondoltam
volna, hogy így veszi fel velünk a kapcsolatot.
* * *
Miért vonultak vissza a Káosz űrgárdistái? A Káosz logikája nem
feltétlenül halad azonos pályán a halandókéval. Azok a lovagok
talán azért jöttek ide, mert így akartak választ adni a Démon kártya
hívására; talán azért, hogy megkaparintsák a sors könyvét, amely
ugyanolyan zavart és rezgéshullámokat kelt a pszi térben, mint ezek
a förtelmes harcosok.
Vagy talán Jaq energiapálcája zavarta össze őket? Jaqot
legyengítette a levegő elektromos töltése, de ennek ellenére sikerült
megölnie az egyik támadót. Igen, biztos, hogy az energiapálca
kavarta össze a gondolataikat. Vagy talán a nagy elektromosságnak
is szerepe volt a dologban? Lehet, hogy a páncéljuk az elektromos
viharban elszigetelte őket egymástól? Vagy zavar keletkezett a
rendszereikben?
Jaqnak eszébe Jutott Lex esküje. Lexet egyszer már megérintette a
Káosz, Tzeentch közelsége. A Káosz űrgárdistái megérezhették a
kapitányon ennek a régi találkozásnak a szagnyomait. Ó, milyen
perverz élvezetet jelenthet számukra az, ha irányíthatnak és
megronthatnak egy hithű űrgárdistái, hogy azután eszközként
használják őt korábbi társai ellen! Mennyivel kéjesebb ezt
megcsinálni, mint egyszerűen megölni!
Jaq talán nem biztosította Lexet afelől, hogy szükség esetén az
energiapálcájával megmenti vagy éppen megöli?
Zhord félbeszakította Jaq tűnődését.
– Uh, főnök, most mi lesz? Csak ülünk itt, és megvárjuk a következő
előadásukat? Vagy esetleg eltűnünk innen azzal a francos könyvvel,
és otthagyjuk nekik a Bohócot...?
Mit tegyen? Megvárja, míg az a megrontott óriás, a kölcsönkapott
káoszpáncélban, a társaival együtt megjelenik, de esetleg töltse fel
az energiapálcáját, és végezzen Lexszel – könyörületesen? Vagy
hiába minden?
Lex egyszer beszélt arról, hogy talán szükség lesz rá, hogy
kivégezze Jaqot. A kocka azonban másképpen fordult, a sors fittyet
hányt mindenféle számítgatásra, és ismét azt csinálta, amit akart.
Próbáljon menekülni a könyvvel? Azon az átkozott hajón biztos van
valamilyen radar vagy mozgásérzékelő, amely azonnal jelezne a
káoszgárdistáknak. Az a plazmaágyú az egész villát, sőt a
környezetét is képes lenne semmivé változtatni.
– Uh, főnök, most talán arra számítasz, hogy előkerülnek a helyi
biztonsági őrök, és pufogtatni kezdenek a mordályaikkal arra a
hajóra? Ide hallgass, húzzuk el a csíkot, rendben?
– Nem.
– Uh, akkor esetleg abban bízol, hogy idesereglenek az
arbitrátorok? Hogy a bíróknak feltűnik, hogy ebben a kertvárosban
idegen, gonosz űrgárdisták jelentek meg, és ideküldenek egy
akciócsoportot? Nem sok jó származna abból, ha éppen ők
mentenének meg bennünket. Arról nem is beszélve, hogy sokkal
valószínűbb: azzal a plazmával szénné égetik őket.
– Éppen ez az oka annak, hogy nem megyünk el – csattant fel Jaq.
– A káoszhajó szétlőhetne mindent és mindenkit, aki ennek a
villának a közelébe jön.
Úgy beszélt, mintha egyesíteni akarná erejét az arbitrátorokéval.
Mintha azoknak, akik egymás szövetségesei lehetnének a közös
ellenséggel szemben, nem kellene tartaniuk a másiktól. Úgy
beszélt, mint aki továbbra is a magányos renegát szerepét akarja
játszani, aki senkit sem kíván bajba keverni.
Jaq pillantása a padlón heverő páncélra siklott.
– Fel kell jutnom arra a hajóra. Az energiapálcámmal. Valahogy
magamra kell vennem ezt a páncélt. Ha sikerül, azt fogják hinni,
hogy a társuk tért vissza...
– Ne röhögtess, főnök! Ez egy energiapáncél, rajtad meg nincsenek
olyan speciális gerincaljzatok, amelyeken keresztül hozzá tudnál
csatlakozni. A te testedet nem turbózták fel. Ezt most, hogy nincs
benne nafta, még Lex se tudná mozgatni.
– Lehet, hogy a káoszpáncélok könnyebbek...
– Arra gondolsz, hogy esetleg titánból készült? Én acélnak nézem.
– Talán sikerül benne megtennem pár lépést. Nem kell gyorsan
haladnom; úgv is mozoghatok, mintha súlyos sebet szereztem
volna. A harag majd erőt ad. És imádkozni fogok.
– Aha. Értem. Remek terv, de megfeledkezel arról a plazmaágyúról,
amelynek a tűzvonalában kell végigsétálnod.
Zhord morogva a páncélhoz ment, és letérdelt. Lecsatolta, aztán
leemelte a sisakot, amely alól előtűnt a halott káosz űrgárdista arca.
A pofa cápára emlékeztetett a száj körül többtucatnyi apró
élénkvörös tetoválás virított – úgy nézett ki, mintha miniatűr, rúzsos
vagy véres szájak csókolták volna meg újra és újra. Az állán
rózsaszínes nyál csillogott.
– Segíts, Rakel!
Hosszas kínlódás után sikerült lefejteniük a vállvérteket, aztán a
szögletes mell lemezt, a karhengereket, a has lemezt, az
ágyékvédőt és végül a csizmákat. Telt az idő. A homokszemcsék
lassanként leülepedtek.
– Ehhez nem kellenek gerincaljzatok, főnök, csak... ilyen izék. Ilyen
micsodák itt, a hátrészen. Ilyen csápok. Vagy szájak vagy mik ezek.
Tzeentch ajkai, amelyek ennek a démonnak a testén tátongtak,
egymásnak ellentmondó állításokat zengve.
– Démon! – kiáltott fel Jaq kitörő örömmel. Az imái meghallgatásra
találtak. – A páncélt mágiával passzították hozzá a viselőjéhez.
Pszichikai kötés létezik közöttük... – A szavak maguktól csúsztak ki
a száján.
A halott renegát testének legnagyobb részét irizáló pikkelyek
borították. A jelek szerint éppen valamilyen metamorfózis közepén
tartott. Aki ránézett, az nagyon könnyen bele tudta képzelni egy
márványmedencébe – valamelyik káoszcitadellában lévő
víztartályba, ahol kedvére úszkálhatott...
...volna. De már nem élt. A pikkelyei lassanként elhalványultak.
Jaq mély lélegzetet vett, és két társa segítségével nekilátott, hogy
felöltse a számára oly idegen káoszpáncélt.
* * *
Mire Jaq elkészült, s a vizorát feltolva megállt a szoba közepén,
odakint úgy kitisztult a levegő, hogy alaposabban szemügyre
lehetett venni a káoszhajót. Jaq magához vette az Azul szeméből
készített lencsét, de még nem húzta le róla a védőlemezt.
A hajó, mintha kompenzálni akarná, hogy láthatóvá vált, vibrálni
kezdett. Alakja lassanként megváltozott; valószínűleg a testén
elhelyezett miniatűr holo vetítők generálták a hamis képeket, ezek
hozták létre a terepszínű felületeket. Vagy... Talán mégsem holo
vetítők végezték a munkát, hanem a változás démoni ereje
manipulálta az anyagot úgy, hogy előbb csak a körvonalai, de aztán
valamennyi jellemzője más lett.
A jármű egy idő múlva már nem úgy nézett ki, mintha hajó volna.
Először egy szögletes dobozra, aztán egy épületre kezdett
hasonlítani. Annak a villának a tökéletes hasonmásává vált,
amelyből a trió figyelte metamorfózisát. A különbség csak az volt a
két objektum között, hogy a kópia éppen a kertfal lerombolt
szakaszán trónolt.
Lehet, hogy a szomszédos házak lakói az ablakukból vagy a
kertjükből nézték végig, ahogy ez az épületmásolat egyszer csak
megjelenik, kibontakozik a semmiből? Lehet, hogy könnyen
magyarázatot találtak a csodára. A szomszédjukról, Tod
Zapasnikról az a hír járta, hogy varázsló. Talán a vihar ideje alatt
csinált valamit... ne miért? Talán így akarta kiterjeszteni birtoka
határait? Miért éppen ide, a kerítés helyére építkezett? Vagy
esetleg arról van szó, hogy ez a vad szél egyszerűen arrébb
sodorta a házát? A kíváncsi szemlélődök úgy gondolták, jobban
teszik, ha nem avatkoznak bele a dologba, ha meg sem közelítik ezt
a furcsaságot.
A hőség és a megerőltető fizikai munka eredményeként Jaq erősen
izzadt. Imádkozni kezdett azért, hogy eggyé válhasson ezzel a
természetellenes energiapáncéllal, hogy hozzáhangolja a
pszichéjét, amellyel a fémtömeget irányíthatja.
– Ó, szentséges őseim...!
Zhord csak ennyit bírt kinyögni, amikor Jaq páncélja átváltozott. A
hajóhoz hasonlóan az inkvizítor testét körülvevő burok külseje is
más lett; a szerkezet valamilyen holografikus vagy démoni
átalakítást hajtott végre magán. Először a színei cserélődtek ki:
élénkzöld lett, vadsárga, aztán a fájdalmas kék is megjelent rajta.
Ezután, mintha tulajdonosa valamilyen dicső tettet hajtott volna
végre, az egész bevörösödött, egyes részei aranysárgán csillogtak.
Ezt a két színt őrizte meg magán. A sisakon lévő, baltapengére
hasonlító tarajok vérvörös denevérszárnyakká váltak. A vállvérteket
aranyozott ábrák díszítették. A térdvédőkön koponyák formálódtak,
az ágyéklemez aranyszínű szkarabeusz formáját vette magára.
Ezek szerint eredetileg egy szent, birodalmi páncél volt, mely
számtalan csatában segíthette a hit és az emberiség védelmezőit.
A nyitott sisakban Jaq arcát eltorzította egy látomás. Talán valami
olyasmit vett észre, ami Rakellel volt kapcsolatos?
Lépett egyet, ránézett a nőre, majd szigorú hangon felkiáltott:
– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad!
Az inkvizítor Ey'Lindit látta maga előtt, aki a Hiperhálóban, egy kis
viskóban aludt. Zhord a közelben feküdt, volt ott néhány űrgárdista
is, és... igen. Ott hevert a szerencsétlen, áruló navigátor is.
Ha Ey'Lindi most továbbmegy, akkor találkozni fog a Főnix Úrnővel,
aki felökleli lándzsájával. Ez lenne az a pillanat, amelyben Jaq
megvédheti Ey'Lindit a sorsától? Ez az a pillanat, amikor Ey'Lindi
lelkét biztonságba lehet helyezni, be lehet zárni egy... egy... egy...
Jaq képtelen volt tiszta fejjel gondolkozni, az agyában olyan zavar
támadt, mintha a Káosz közvetlen támadást indított volna ellene.
A zavarból, az örvénylő gondolatok közül aztán kiemelkedett egy
ovális arc. A körvonalai bizonytalanok voltak, akár lidérc is lehetett.
Jaqnak eszébe jutott az archoz társítható név: Olvia.
Valamikor közeli kapcsolatba került Olviával, amikor azon a
rettenetes Fekete Hajón több száz másik pszivel együtt a Földre
vitték őket, hogy az Istencsászár eledelévé váljanak. A több száz
ifjúból csupán néhányan maradtak meg: belőlük asztropaták vagy
inkvizítorok lettek. Olvia nem volt közöttük. Ő nem... Ő már régen
m e g h a l t .
Éppen úgy meghalt, ahogy Ey'Lindi!
Ó, veszteség, veszteség! A veszteség agóniája. A gyászé. Ó,
damnum, detrimentumi Jaqból szavak törtek elő:
– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad! Olviára esküszöm,
hihetsz nekem! Menj vissza!
A másik énje, aki ott volt Ey'Lindivel a Hiperhálóban, dühödten
r á ü v ö l t ö t t :
– Ego te exorciso!
A vad reakció hátrataszította ezt a Jaqot. A Hiperhálónak ez a
kanyarulata hirtelen összezsugorodott, apró ponttá változott, aztán
eltűnt előle.
De ő még mindig Ey'Lindi arcát látta!
Ah, nem. Mégsem. Ez Rakel arca.
Acélökleivel könnyedén masszává zúzhatta volna ezt a gyötrelmes
gondolatokat ébresztő arcot, de... Nem! Ez egy olyan arc, amelyet
lelkének zugában szentként tisztelt!
* * *
– Főnök! Visszatértél hozzánk?
– Ezt most hogy érted? – kérdezte Jaq.
– Csak álltál itt, mint valami kőszobor, megdelejezetten, és nem
voltál magadnál. Igen, mert magával ragadta az a látomás, a
Hiperháló képe, annak a helynek a látványa, ahol az idő másként
telik, mint a realitásban...
– Meddig tartott?
Zhord megmondta. Jaq felhördült.
– Ilyen sokáig?
– Ha nem lennék ilyen hűséges marha, amilyen vagyok, már rég
megugrottam volna.
– És ha nem lenne odakint egy plazmaágyú – tette hozzá Rakel, de
a zömik nem foglalkozott vele.
– Mi történt veled, főnök?
– Nem számít.
Jaq már biztos volt abban, hogy nem tudná kiragadni Ey'Lindi lelkét
élő, de halálra ítélt testéből; nem bírná áthozni ide. Már tudta, hogy
a látomást a káoszpáncél gerjesztette.
– Olyan nemesnek látszott ebben a páncélban – motyogta Rakel.
– Dicsőséges vörös és arany – bólintott Zhord. – Koponyák a
térdén, szkarabeusz az ágyékán. Szép volt.
Volt. Mert Jaq páncélja közben ismét átváltozott: szögletes és
sötétkék lett. Zhord és Rakel pontosan olyannak látták, amilyennek
ő látta önmagát akkor, amikor még ott tartózkodott a Hiperhálóban.
– Nem tehetek róla, főnök, de csodállak. Csak azt nem szeretem,
amikor kilépsz önmagadból. Ahogy az előbb kinéztél... Na, úgy
biztos nem hitték volna el rólad a káosz űrgárdisták, hogy közülük
való vagy. Olyan külsővel meg se próbálhattad volna átejteni őket.
Talán ez volt a páncél által generált illúzió jelentése. Talán a
látomás azt sugallta, hogy még mindig a lelkében lakozik a becsület
és a tisztaság – annak ellenére, hogy szántszándékkal kapcsolatba
akar lépni a démonokkal, és hogy Ey'Lindi megszállottjává vált.
Lehet, hogy ez a megszállottság valami olyasmi, aminek az
eredménye a dicsőség lesz?
Lehet, hogy éppen most pillantotta meg a fénylő ösvényt, a
megvilágosodás felé vezető utat, amikor magára öltötte ezt az
ocsmány káoszpáncélt? Talán a Numen alakította át? Talán a
Numen az, ami odavezérli ahhoz a káoszhajóhoz? Úgy, ahogy a
Janiikor odavezérelte a Császár palotájához, magához a
trónprotézishez? Numen az, ami láthatatlanul és érzékelhetetlenül
irányítja a lépéseit, ami vigyáz rá?
Lehet, hogy máris megvilágosodott? Elérte a célját anélkül, hogy
átélte volna a H'moni megszállottságot? Anélkül, hogy először át
kellett volna adnia lelkét a gonoszságnak? Talán az is elegendő
volt, hogy átengedte magát ennek a Káosz által létrehozott
acélöltözéknek, és utána rögtön purgálta a lelkét?
– Átmegyek a káoszhajóra – jelentette ki. – Add ide az
energiapálcámat, Zhord. – Felemelte a kezét, hogy az arca elé tolja
a vizorát.
– Ó, szentséges őseim! – kiáltott fel a zömik. – Elkéstél, főnök...!
A káoszhajó irányából Lex közeledett. Az arcát eszelős vicsorítás
torzította el.
