szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Hatodik fejezet
Rablás

boomp3.com
A villán kívül senkinek sem esett túlságosan nehezére Todnak vagy
Mr. Zapasniknak szólítani Jaqot. Arra azonban számítani lehetett,
hogy elérkezik a pillanat, amikor Zhord a főnököt „Jaq”-nak szólítja
Rakel jelenlétében.
– Jaq – mondta Rakel bizonytalanul, amikor az elszólás után nem
sokkal mind a négyen az asztal mellett ültek. – A házadban mindig
csodálatos az étel.
Bíborszínű sabulorbi kaviárt ettek, sárga mahgrarhalból készített
rántott érméket, amelyekre fűszerezett kamelopárdtejből kevert
mártást öntöttek.
Rakel hangja olyan volt, mint Ey'Lindié. Csakhogy Ey'Lindi sosem
tett volna ilyen megjegyzést. Az ő számára gyakorlatilag mindegy
volt, hogy nyers patkányhúst vagy finoman elkészített ragut evett,
neki az volt a lényeg, hogy feltöltse magát energiával.
Jaq úgy megszorította plasztacél villáját, hogy elfehéredett a
c s u k l ó j a .
– Huh! – Zhord elvörösödött. – Mások előtt soha ne nevezd így a
főnököt! Egyébként én vagyok a szakács, de nem látszik rajtad,
hogy különösképpen élveznéd a kaját.
– Én megértelek – mondta Jaq a nőnek, bár nem valami
könnyedén. – A testedet átalakítottuk, mégpedig azzal a dologgal,
amelytől a legjobban féltél. Azért, hogy megbízhassam benned,
hogy ne kelljen végeznem veled. Kérdés, hogy ezek után mennyire
számíthatok rád. – Metszőn Zhordra pillantott. – Rakel, a nevem
valóban Jaq, de most inkognitóban vagyok. Senki sem tudhatja
meg, valójában hogy hívnak. Inkvizítor vagyok. Tudod, mik az
i n k v i z í t o r o k ?
Rakel tudta. Elsápadt. Számos világon járt már, az egyiken éppen
akkor, amikor egy inkvizítor kipurgálta az eretnekeket.
Megengedték Rakelnek, hogy Lex kíséretében elmenjen a
holmijáért, azokért az értékes tárgyakért, amelyeket korábban
összelopkodott, és mindent áthozzon a villába, az emeleten neki
kijelölt szobába. Összegyűjtögetett kincsei nevetséges kacatok
voltak a pincében elrejtett, számára tiltottnak minősülő könyv
borítóját díszítő drágakövekhez képest.
Jaq ragaszkodott hozzá, hogy Rakel rendszeres testedzést
végezzen. Erre a célra Zhord beszerzett pár eszközt –
emelőgépeket, rudakat, csigákat, tárcsákat –, amelyeket a nő
szobájával szomszédos helyiségben helyeztek el.
Rakel ügyes tolvaj volt, mindig ügyelt a kondíciójára, sosem
hanyagolta el a testét. Most azonban sokkal komolyabban kellett
dolgoznia, mint korábban, hiszen ennek a testnek méltóvá kellett
válnia arra, hogy egyszer majd Ey'Lindi lelkének otthona legyen.
Jaq erről természetesen nem tett említést neki. csak annyit
mondott, hogy az ál-Ey'Lindinek így, súlyzózással meg mozgással
kell levezetnie felesleges energiáit, és ezzel a módszerrel kell
alkalmassá tennie magát a „munka” elvégzésére.
Rakel tartott attól, hogy új testében zavarok támadhatnak, esetleg
torzulások jelentkezhetnek, ha túlságosan megerőlteti magát, de
Zhord megnyugtatta, hogy az edzéssel éppen hogy stabilizálja
jelenlegi formáját. A elfüggönyözött házban Rakel kezdett
hozzászokni új társaihoz, bár még mindig nem értette egészen,
hogy milyen bizarr, rejtélyes célokért dolgoznak. Az, amit vele
tettek, végső soron elviselhető volt. Más választása egyébként sem
lett volna; ha tiltakozik, ha nem engedi meg, hogy a trió átformálja,
akkor... Mi lett volna akkor?
Zhord, aki magára vállalta a házgondnok szerepét, mindig talált
magának munkát. A legtöbb időt a konyhában töltötte. Lex
magányosan gyakorlatozott, és rendszeresen végrehajtotta az
űrgárdistarítusokat. Ez szinte minden idejét kitöltötte, mégis valami
másra is vágyott, mint az edzés és az ima. Zhordnak – aki akkor
éppen kamelopárd bordát készített fűszeres szósszal – a
konyhában négyszemközt bevallotta, hogy nagyon szeretne
kikapcsolódni egy kicsit, s egyre jobban vágyik arra, hogy
valamilyen szép alakot faragjon egy darab csontba.
A kis fickó azt javasolta neki, hogy majd evés után szopogassa
tisztára a kamelopárd-bordát, és próbálkozzon meg azzal. Lexet ez
feldühítette. Hogy nem bírja felfogni ez a nevetséges, keményfejű
zömik, hogy egy űrgárdista, egy Császári Ököl, a faragáshoz nem
használhat más alapanyagot, mint elesett bajtársai csontjait? Vagy
esetleg egy olyan űrgárdista csontjait, aki egy másik dicsőséges és
becsületes káptalan tagja volt. Sajnos, a Sabulorbon egyetlen
Ultramarint sem temettek el. A csatában elesetteket az életben
maradottak visszavitték saját kolostorerődjükbe.
Hogy lehet az, hogy Zhord, aki állítólag tiszteli őseit, nem érti meg
e z t ?
Lex csalódott és bosszús volt.
Zhord természetesen jelentette a dolgot Jaqnak.
* * *
– Ezt a világot egyszer megfertőzték a génorzók – mondta Jaq a
nőnek a vacsora mellett. – Tudod, mik azok a génorzók?
Igen, Rakel az alvilági ismerőseitől hallott már a négykarúak
i n v á z i ó j á r ó l .
– Lehet, hogy életben maradt néhány hibrid – folytatta Jaq. – A
törvényszék a jelek szerint manapság nem lép fel elég határozottan,
nem végzi jól a munkáját. Ezzel most nem azt akarom mondani,
hogy az is megfertőződött, de egy inkvizítornak mindig gyanakodnia
kell... És a legtöbb esetben titokban kell cselekednie. Azt mondtad,
már láttál inkvizítort munka közben. Nos, az ilyen nyílt fellépésre is
sor kerül időnként, ám munkánk nagy részét titokban végezzük, és
csak a végső pillanatban lépünk ki az árnyak közül. Abban a
könyvben, amelyet a pincében őrzünk, van valami információ a
génorzókról, valamint arról, honnan származnak.
Igazán? Vagy mégsem?
A tyranidák fattyai! Lex kis híján kimondta, amire gondolt, de aztán
mégis csendben maradt.
A tyranida kaptárhajóban, abban a rettenetes, csiga alakú
leviatánban... Igen, Biff és Yeremi ott haltak meg...
– Ahhoz, hogy elolvashassam a könyvet, szükségem van valamire,
amit valószínűleg a törvényszéki épületben tartanak. Idő előtt nem
fedhetem fel valódi kilétemet a bírák előtt, így kapóra jön, hogy
összefutottunk veled. Viszont mielőtt rád bíznám a feladatot,
próbára kell tennünk téged. Lehet, hogy ügyes vagy, de mi mégis
elcsíptünk. Hála a Lyman-füleknek. Rakel legközelebbi áldozatai
nem rendelkeznek ugyan Lyman-fülekkel, de, akkor is muszáj volt
letesztelni, mire képes.
– Úgy tudom – magyarázta Jaq -. hogy az Occidens-templomban
valamikor őriztek egy szent ereklyét, egy halott űrgárdista
combcsontját. – Ezt a valódi Ey'Linditől hallotta. – Kíváncsi lennék,
hogy ez a csont megmaradt-e a templom pusztulása után. Tudnom
kell, hogy az Occidens-templom megszerezte-e, és szintén
átvitték-e oda, ahogy a Császár körmeit. Szerezd meg a válaszokat
ezekre a kérdésekre, Rakel. Faggasd ki alvilági ismerőseidet. Ha a
combcsont ott van valahol az Occidens-templomban, szeretném, ha
ellopnád, és elhoznád ide, a villába. Lex már alig várja, hogy
valamilyen érdekes szobrot faragjon belőle.
– Ó, igen! – kiáltott fel Lex. – Igen! – Úgy mozgatta az ujjait, mintha
máris a tenyerében érezné azt az ősrégi csontot.
Rakel tudta Lex valódi nevét, arról azonban fogalma sem volt, hogy
az óriás micsoda. Ezért aztán nem igazán értette, miért ilyen fontos
számára a farigcsálás.
– És ha már úgyis kérdezősködsz – tette hozzá Jaq –, jó lenne, ha
megtudnál valamit az illegális kultuszokról is. Van-e itt olyan, amely
a metamorfózist vagy a jelentős testi változásokat tartja fontosnak?
Működik-e olyan szekta, amely a kéjt, a vágyat, a testi örömöket
helyezi minden más elé?
Rakel összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:
– Ez az oka annak, hogy nem dicsérhetem az ételt, amit
megeszünk? Ezért nem mondhatom, hogy jó, bármilyen finom is?
– Nem, erről szó sincs! Jó ételeket eszünk, mert a puritánság
leszűkíti az ember látókörét.
Zhord felemelte a söröskorsóját.
– Régen, a Tormentum fedélzetén nem engedélyezted, hogy sört
igyak, Jaq. – Zhord az utóbbi időben engedélyt kapott arra, hogy
sört, bort, sőt esetenként djmn-nek nevezett erős, helybéli pálinkát
igyon. Jaq sosem fogyasztott alkoholt, ami pedig Lexet illeti: az ő
előemésztést végző pótgyomrával, tökéletes toxinszűrést végző
veséivel és májával amúgy sem lett volna rá hatással a szesz.
– Az alkohol összezavarja az érzékszerveket – magyarázta Jaq. –
Nekem pedig szükség esetén észre kell vennem a normálistól eltérő
dolgokat. Te, Rakel, az orgyilkos testben nem hozhatod
nyilvánosságra, ha egy étel vagy egy ital élvezetet szerez neked.
Nem illik az új énedhez.
Jaq az asztalra tette az orgyilkos övsálat, amelyből elővett három
fedeles, barokk gyűrűt.
– Ezeket húzd fel az ujjadra, Rakel.
A nő meglepetten, de szakértő szemmel felbecsülte a gyűrűk
é r t é k é t .
– Ne örülj, nem valódi ékszerek – jegyezte meg Jaq. – Ritka,
digitális fegyverek, jokaero mesterek művei. Az egyik toxikus tűket
lő ki, a másik lézersugarat, a harmadik valójában parányi lángszóró.
Mindegyiket csak egyszer használhatod. Nem áll módunkban
pótolni őket. Csak akkor élj velük, ha sarokba szorítanak, és
másként nem menekülhetsz.
Rakel a három eszközre nézett, aztán sorban az asztal mellett ülők
arcára pillantott.
– Látod? Megbízunk benned! – vigyorgott Zhord.
– Bennem nem tehetsz kárt velük – figyelmeztette Lex a nőt. – Sem
a méreggel, sem a lánggal, sem a lézersugárral. Én még vakon is
képes vagyok arra, hogy eltörjem a gerincedet.
– És egyébként is nélkülünk a tested hamarosan masszává válna –
tette hozzá Jaq. Rakel bólintott, és gyorsan felhúzta az ujjaira a
g y ű r ű k e t .
– Tökéletes vagy – mondta Jaq kongó hangon.
A kis fickó beledugta az ujját a fűszeres tejbe, aztán lenyalta.
– Huh, kihűl a szósz!
* * *
Rakel már nem volt szabadúszó. Nem maradt önmaga sem,
legalábbis fizikailag. Ilyen helyzetben mit jelenthet az a szó, hogy
„szabadság”? Mi értelme van annak, hogy az ember lopott
drágaköveket, drogokat és birodalmi pénzérméket hurcolásszon
egyik naprendszerből a másikba, megvesztegessen másokat,
megvegyen magának dolgokat? Egyáltalán: mi értelme van az
énnek egy olyan kozmoszban, ahol kimondhatatlanul sok milliárd
más én létezik? Ha létezett valami, ami meghatározta Rakel énjét,
ami értelmet adott az életének és így a szabadságának, az az volt,
hogy más énektől, más emberektől elcsente azokat a dolgokat,
amelyeket aztán a saját igényei és szükségletei kielégítésére
használt fel.
Ebben a villában azonban, ahol elfogták, ahol átalakították, az új
testtel egy teljesen új ént kapott. Egy másfajta ént, valami olyasmit,
aminek birtokában nevetségessé vált minden, amit korábban
értékesnek tartott.
Valamilyen furcsa, talán torz diadalérzet kerítette hatalmába. Most
feladata volt. Küldetése. Lopnia kellett, de nem önmagáért, hanem
azért, mert egy inkvizítor ezt kívánta tőle. A régi énje elveszett – az
új pedig egyre öntudatosabbá vált.
* * *
Hasznos közvetítőnek bizonyult. A legfontosabb alvilági kapcsolata
a Shuturban fivérek voltak, két fekete bajuszos férfi, akiknek az apja
– már öreg ember – valamikor kamelopárd hajcsárként és
csempészként ténykedett. Chor Shuturban elég félénk, magyarázta
Rakel, Mardal Shuturban pedig eléggé durva és forrófejű fickó.
A Shuturbanokat lenyűgözte a tény, hogy Rakel ennyire
megváltozott, mióta utoljára találkoztak vele. Eleinte természetesen
nem igazán hitték el, hogy Rakel valóban Rakel – egészen addig
kételkedtek, amíg emlékeztette őket azokra a korábbi illegális
ügyletekre, amelyekről csak ők hárman tudhattak.
Egy komoly műtétnek vetette alá magát a Hakim Kórházban? És
máris felépült? Ilyen hamar? Rakel nem tehetett mást, nagy
vonalakban, a részleteket kerülve elmondott pár dolgot Chornak és
Mardalnak arról a zuzmóról, amely az ő hazájában terem, és a
belőle készített anyagról, amelynek segítségével az övéi odahaza
álcázni szokták magukat. Már korábban is előfordult, hogy
megváltoztatta külsejét; fura mosollyal kijelentette, hogy az a Rakel,
akit a Shuturbanok megismertek, valójában ál-Rakel volt, és ez a
valódi formája. Említést tett a vérkeringésébe juttatott,
alakváltoztatást lehetővé tevő vegyi anyagról, megpróbálta a lehető
legegyszerűbben elmagyarázni a dolgot, Chor mégis mágiáról
m o t y o g o t t .
Kiderült, Chor Shuturban tudja, hogy jelenleg hol van az a bizonyos
combcsont, igen, kiemelték az Occidens-templom romjai alól. Egy
eléggé megrongálódott arany ereklyetartóban volt, s még apjuk
fiatalkorában találták meg, amikor kipucolták az egyik alagutat.
Annál az ásatásnál az Occidens-templom papjai voltak a felügyelők.
Az öreg Shuturban érdeklődését igencsak felkeltette az értékes
kegytárgy, ezért megfigyelte, hová viszik. A relikviát az
Occidens-templom egyik mellékkápolnájának oltárában helyezték
el.
Amíg az öreg Shuturban arról álmodozott, hogy megszerzi a
kincset, és megváltoztatja a sorsát, egy megkergült kamelopárd
gyomron rúgta. Iszonyatos fájdalmakat állt ki. Arra gondolt, pár
belső szerve biztosan szétrobbant. Kínjában elment az
Occidens-templomba, imádkozott, és megfogadta, hogy sosem fog
hozzányúlni az ereklyéhez, csak most az egyszer gyógyuljon meg.
Igen, a relikvia még mindig ott lehet. A vallási rivalizálás miatt az
Occidens-templom papjai nem vették elő, mivel attól tartottak, hogy
az Occidens-papok megpróbálják visszaszerezni. Ahogy telt az idő,
talán mindenki megfeledkezett róla. Nem, az öregnek nem volt
kifogása az ellen, hogy a fiai megvegyék attól a tolvajtól, akinek elég
bátorsága van ahhoz, hogy ellopja az oltárból.
A bazilikához ötven mellékkápolna csatlakozott. Némelyik oltára
adamantiumból készült. Egy oltárt elefántcsontból faragtak ki, és az
Istencsászár szent fogainak ajánlották. A többi oltár plasztacélból
készült. Chor Shuturban kijelentette, szívesen megmondja, melyik
kápolnában van a combcsont, feltéve, hogy Rakel hajlandó az
információért odaadni neki a zsákmány felét. Rakel azt felelte, még
meggondolja a dolgot.
– Az lenne a logikus – mondta Jaq –, hogy az Istencsászár szent
combjának ajánlott kápolnában van.
Rakel is erre a következtetésre jutott. Az Occidens-templomot
időközben újra megnyitották a nagyközönség előtt – véget ért a
ceremónia, a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba. Rakel,
amikor visszafelé tartott Shuturbanék házából, útközben beugrott a
templomba, és végiglátogatta a Földön Lakozó szent testrészeinek
szentelt kápolnákat. Mindegyikben elmondott egy rövidke imát –
pontosan úgy viselkedett, ahogy az elvárható egy hívőtől.
A bazilikában kamelopárd bőrből varrt hullazsákok feküdtek; a
rothadó hús bűze szinte elnyomta az átriumból kiszűrődő édeskés,
fűszeres illatokat. Mivel a zarándokok az Igaz Arc megtekintése
közben vesztették életüket, egy ideig itt, a bazilikában maradhatott a
testük. A zsákokban úgy helyezték el a tetemeket, hogy a fej vagy
maradványa mindegyikből kilógott. Erre az azonosítás végett volt
szükség, és persze azért, hogy mindenki tanúja lehessen az
esetleges csodáknak. Köztudott volt ugyanis, hogy a tiszta szívű
hívők holtteste nem indul bomlásnak, mert Ő, a Földön Lakozó,
megáldja őket. Néhány esetben valóban épek maradtak a hullák,
ami nagyon jó volt arra, hogy megerősítse a hívők szívét, és
kételyeket támasszon azokban az eretnekekben, akik nyíltan vagy
burkoltan kijelentették, hogy a szertartás során lezajlott öldöklés
bemocskolja az egész szentévet.
A bazilikában két kápolnát szenteltek az Istencsászár szent
combjainak: egyet a balnak, egyet a jobbnak.
– Feldobjunk egy pénzt? – kérdezte Zhord, miután Rakel jelentette,
mit talált.
Jaq bosszúsan felhorkant a zömik császár káromló szavai hallatán.
– A chapel sinisterben helyezték el a csontot. A bal oldali
kápolnában. A bal a formula oldala, az okkult tudományoké, a
ravaszságé és a titkoké.
Lex bólintott. Ő is a bal öklének csontjaiba véste bele a halott Biff és
Yeremi nevét.
– A papok nem hagyhatták figyelmen kívül a tradicionális
szimbolizmust jelentette ki Jaq határozottan.
* * *
Rakel a legkönnyebben az átrium kupolájának egyik füstelvezető
nyílásán keresztül juthatott be az Occidens-templomba. Fekete
ruhába öltözötten, egy vékony, de erős kötélen akart leereszkedni –
valahogy úgy, ahogy a pók a fonalán. Éjszaka, amikor az épület
zárva volt, amikor nem cirkáltak fegyveres diakónusok a bazilika
átriumában. Felfedezte, hogy a templom lakói – a látogatókkal
ellentétben – ritkán néznek felfelé, a tető irányába. Miért is tették
volna? A mennyezetből úgysem lehetett valami sokat látni az
összegyűlt füst miatt.
Az átriumból át kell osonnia a bazilikába, aztán a kápolnába, és fel
kell nyitnia a plasztacél oltár zárát, majd kivennie az aranytól súlyos
r e l i k v i á t .
– Nemcsak az arany miatt lesz nehéz – figyelmeztette Lex. – Az
űrgárdisták csontjai nagyok, és mesterségesen megerősítettek.
Rakel meghökkenve nézett Lexre, de nem kérdezett semmit.
Ezután ki kell nyitnia az egyik hullazsákot.
– Mi lenne, ha az oltárba dugná a tetemet, amelyet kivesz a
zsákból? – kérdezte Zhord.
– Nem! – kiáltott fel Jaq. – Ez szentségtörés lenne!
Az lesz a legjobb megoldás, ha az ereklyét beteszi a halott mellé.
Ezután beköti a zsákot, visszatér az átriumba, és megvárja, hogy a
tetőn várakozó segítőtársa leeresszen neki egy kötelet.
– Gondolom, én leszek ez a segítőtárs – dörmögte Zhord. – Milyen
teszt ez? Nem Rakelt akarjuk próbára tenni?
Rakel halványan elmosolyodott.
– Másképpen is be tudnék jutni a templomba. Például a
csatornákon keresztül. Biztos vagyok benne, hogy Chor Shuturban
adna egy-két tippet, csak elegendő aranyat kell ígérnünk neki. Nem
lenne jobb, ha ezt elkerülnénk?
Hát nem volt egy kifejezett Ey'Lindi. A valódi Ey'Lindi egyedül is
megtalálta volna az utat. A valódi Ey'Lindi még arra is képes lett
volna, hogy szükség esetén kificamítsa a csontjait, és így
préselődjön keresztül a legszűkebb járatokon. Rakel Rakel volt, de
azt meg kellett hagyni, hogy nagyon jól vágott az esze.
A rablást követő reggelen Rakelnek egy izmos rabszolga
kíséretében meg kell jelennie a templomban. El kell játszania, hogy
felismeri a hullazsákból kilógó fejet, sírnia és örvendeznie kell, hogy
ismerőse ilyen dicső véget ért. A rabszolga segít majd neki elvinni a
h a l o t t a t .
Ha az ereklye túlságosan hosszú lenne, akkor úgy rejti el a
hullazsákban, hogy levágja a halott fejét, ráhúzza a combcsont
végére, s ezt teszi be a zsákba, a tetem többi részét pedig eldugja
v a l a h o v á .
– Rendben, de hová? – kérdezte Jaq.
– Én az oltárba tenném... – felelte Rakel lehajtott fejjel.
– Nem! Ez is szentségtörés! Istenkáromlás!
– Igen, az – bólintott Lex.
– Azt hiszem – szólalt meg Zhord –, ez azt jelenti, hogy kénytelen
leszek felhúzni a tetőre egy fej nélküli, félig rohadt hullát, miután te
f e l m á s z t á l . . .
– A tolvajok nem válogatnak az eszközökben – mondta Rakel.
– Úgy érzem – mondta Jaq szigorúan –, most manipulálni próbálsz
minket, hogy visszavágj azért, ami veled történt.
Rakel megvonta a vállát.
– Téged szolgállak – felelte. – Csak azt csinálom, amit muszáj.
Minden tőlem telhetőt megteszek.
Jaq szeme tágra nyílt – mintha csak halott orgyilkos-kurtizánját
hallotta volna.
– Elég jó terv – jelentette ki hosszas tűnődés után.
– Csak sokáig tart a kivitelezése – rázta a fejét Zhord. – Mi lenne,
ha te magad bújnál bele abba a zsákba, és úgy jutnál ki a
templomból? Az arcodra kenhetnél egy kis vért, halottnak
kozmetikázhatnád magad, de a papok úgyis látnák rajtad, hogy nem
kezdtél rohadni, és csodát kiáltanának, aztán... Hohó! A rothadásról
jut eszembe: mi van akkor, ha a tetem menet közben, míg felfelé
ráncigálom, darabjaira hullik?
– Viszek magammal egy hálót – válaszolta Rakel. – A halpiacon
remek halászhálókat lehet kapni.
– Egy hálónyi hulla – mormolta Zhord. – Micsoda munka!
– Úgy érzem, sűrűsödik körülöttem a romlottság – bökte ki Jaq
egészen halkan, de komoran. Aztán hozzátette: – De azt hiszem,
ennek így kell lennie.
– Kultuszok! – kiáltott fel Rakel. – A kultuszokról kellett
kérdezősködnöm. Shandabar egyik kerületében, a Mahabbatban
létezik egy privát társaság, amelynek tagjai számára a kéj a
legfontosabb. Nemi vágyat fokozó szereket használnak, orgiákat
rendeznek. Mardal Shuturban rendszeresen eljár közéjük. A másik
Shuturban fiú hallott valamit a „transzcendentális alteráció”
kultuszáról. A jelek szerint vannak emberek, akik meg akarják
változtatni a testüket, nem elégszenek meg azzal, amit a természet
adott nekik.
– Ezek az... izé... dentális alterációk – kérdezte Zhord –, ezek nem
azt jelentik, hogy a pasik megváltoztatják a fogaikat? Esetleg
kihegyezik őket, hogy hasonlítsanak az agyaras génorzókra?
– Mardal nem tudott részleteket, csak pletykákat hallott. Egyébként
nem akartam különösebben faggatózni, mert a külsőm meglepő
átalakulása miatt a végén nekem kellett volna magyarázkodnom.
– Ezek valami génorzó hibridfélék lehetnek, főnök. Tehát mégis
maradt egy pár.
– Vagy pedig egy bizonyos hatalom áldozatai, olyan emberek, akik
azt hiszik, hogy az evolúciós változások helyénvalóak. Ó, a
törvényszék ezek szerint tényleg nem sokat foglalkozik a nyomozati
munkával! – sóhajtott fel Jaq. – Hála az Istencsászárnak, hogy van
itt egy inkvizítor, aki majd kideríti, milyen mulasztások történtek!
* * *
Másnap éjjel, két órával éjfél után Jaq és Lex a ceremónia során
feldöntött és lerombolt kioszkok romjai között várakozott.
Ez volt az az óra, amikor a test és a lélek az aktivitási mélypontra
jut; az az óra, amelyben a leggyakrabban halnak meg az emberek
álmukban. Ez az éji csend és dermedt nyugalom furcsán
melankolikusnak tűnt a templom előtti tágas, nyílt téren. A
zarándokáradat a szertartás befejezte óta elhagyta a várost. Ott,
ahol nemrég még a sátrak sora állt, most csak összegömbölyödve
alvó koldusokat lehetett látni, akik a fejükre húztak, a testükre
terítettek valamit, hogy védekezzenek a hideg ellen, és
elzárkózzanak a világ elől. Talán a Mahabbat kerület élénk
kéregétől még ilyenkor is a markukat nyújtogatták a bordélyokból
kitántorgó részegek és a játékbarlangokból kilépő szerencsés
nyertesek elé. Itt viszont csend és nyugalom honolt. A magukba
roskadt koldusok mintha a szentév rendezvényeit jellemző tombolás
után pihegő fáradt város megtestesítői lettek volna. Itt senki sem
mozdult, még egy köhintést sem lehetett hallani.
A csillagok bágyadt fényt szórtak a templomtérre és az Occidens
hatalmasan domborodó kupoláira. Lex a páncélja és az abba
beépített komputer nélkül nem volt képes teleszkopikusan látni, nem
tudta kinagyítani azokat a képrészleteket, amelyeket érdekesnek
vagy megvizsgálandónak tartott. A szemét erőltetve nézte a
templom tetején sötétlő két parányi alakot: Rakelt és Zhordot. Talán
nem is látta őket, talán csak a sötétség és a csillagfény árnyjátéka
volt az, amit figyelt. Lehet, hogy Zhord már végigfektette a kupola
oldalán az ultrakönnyű teleszkópos létrát, amelyen lejuthattak a
legalacsonyabban lévő füstelvezető nyíláshoz. Lehet, hogy Rakel
már lefelé ereszkedett a sötétségbe, amelybe a több ezer füstölőrúd
izzó vége szúrt fénylyukakat. Lex figyelmesen hallgatózott, de
szuper érzékeny fülébe nem jutottak el lövések zajai.
Ó, mennyire viszketett már a keze, mennyire vágyott arra, hogy
megfoghassa azt a combcsontot és a vésőszerszámait! Ó, milyen
meditatív, békés állapotba fog kerülni, amikor megkezdheti ezt a
szent munkát! Minden sejtje azt kívánta, hogy a tolvaj sikerrel járjon.
Tolvaj? Rablás? Nem! Ez csupán egy akció, amelynek végén egy
szent csont visszajut egy olyan kézbe, amelybe való. Lex
megadhatja a végső tiszteletet annak az ezer éve halott
ű r g á r d i s t á n a k .
Ennek a vállalkozásnak sikerülnie kell!
– Ha megengeded – súgta oda Jaqnak –, felmegyek a tetőre. Talán
szükség lesz rám...
– Imádkozom, hogy ne így legyen – hangzott a válasz.
A hatalmas árnyék fürgén elindult.
* * *
Zhord szeme könnyezni és sajogni kezdett, amikor lenézett az
átriumba. A kötél meglazult szőrös kezében. Felhúzta, nehogy
valami álmatlanságban szenvedő és sétálni induló pap véletlenül
észrevegye. A végét egy kőhöz erősítette; ennek a csomónak a
kötését egy olyan, nomád csikósok és pásztorok által lakott világon
tanulta, ahol nem léteztek utak, csupán a füves pusztákon
keresztülfutó, pata vágta ösvények. Azon a bolygón a lovak nyakára
dobott kötelet csomózták meg így – az állat húzhatta, vonhatta, míg
kifordult a szeme a helyéről, a bog mégsem oldódott ki, ám ha a
csikós a megfelelő helyen megrántotta, akkor szempillantás alatt
e l t ű n t .
Zhord, ahogy minden zömik, remekül látott a sötétben, ám most
alig-alig tudta kivenni az átriumban lévő alakokat. Olyan érzése
támadt, mintha kulcslyukon keresztül figyelne egy kavargó, sötét
csillagködöt, amelynek irdatlan mélyén pici, halvány csillagok
világítanak. Úgy hasalt a domború tetőn, mint valami leselkedő
vízköpő, és úgy tapasztotta arcát a nyíláshoz, mintha az élete
függne attól, hogy meglát-e valamit odalent, vagy sem.
Nem. Nem látott semmit. Mintha egy kormos kéménybe bámult
v o l n a . . .
A legszívesebben beköpött volna rajta.
* * *
A bazilikában ezer gyertya égett, a fény háborút vívott a sötétséggel
a hatalmas kupola alatt. A fény állt vesztésre – a sötétség több
utánpótlást kapott a homályos sarkokból, az éjszakából.
A gyertyák némelyike furcsán lobogott és sercegett. Lángjuk
felemelkedett és megnyúlt, aztán leereszkedett és lelapult. Az
árnyak anyagtalan éji lényekként reszkettek az oldalkápolnákban.
Rakel, fekete dresszében, egy volt közülük.
Meglátott egy erodálódott falvésetet: FEMUR SINISTR**
B E N E D I C * * .
Nesztelenül felemelte az oltárról a szupernóva kitörésre
emlékeztető kristály szentségtartót, aztán pár oltárcsengőt, végül
egy farára állított csillaghajóra hasonlító gyertyatartót. Félrehúzta az
o l t á r t e r í t ő t .
Ezt a plasztacél oltárt csupán néhány évtizede zárták le. Az apró
tolvaj szerszámok kipattintották a zárat. Rakel felnyitotta a súlyos
fedelet.
Milyen nehéz volt az ütött-kopott ötvösremek! Ahhoz, hogy
megemelje, Rakelnek be kellett másznia az oltárba, és minden
erejét össze kellett szednie, hogy felnyomja a plasztacél koporsó
pereméhez. Az ereklye átbillent a peremen – Rakel képtelen volt
megtartani. Még szerencse, hogy már jó előre odakészített az oltár
mellé egy hullazsákot; a halott ember teste felfogta a zajt – a relikvia
puhára esett.

Rakel kimászott az oltárból, és a padlón fekvő kegytárgy mellett
szemügyre vette a zsákban lévő halott nő fejét. Jól az
emlékezetébe véste a vonásokat – elöl kiálló fogak, mélyen ülő
szemek –, hogy másnap azonosítani tudja. Kioldozta a zsákot a
nyakrésznél összetartó zsineget. Tíz nap telt el a szertartás óta, de
a test máris hihetetlenül szétmállott.
Egy mono molekuláris pengével a váll fölött átvágta a nő nyakát.
Most jó hasznát vette annak a horgos eszköznek, amelyet Zhord
állított össze. Az egyik horog a fej belsejébe fog belekapaszkodni, a
másik az ereklyén lévő mélyedésbe, így összetartják majd a fejet és
a relikviát.
Rakel éppen benyomta az egyik horgot a nyak alsó részébe, amikor
hirtelen megszólalt egy hang:
– Ki van itt?
Rakel összehúzta magát, és mozdulatlanná dermedt.
Egy sekrestyés? Egy diakónus? Egy pap? A lépések egyre
közelebbről hallatszottak.
– Te vagy az, Éber Jagan?
Rakelnél volt egy lézerpisztoly. Maga a lövés nem csap zajt, viszont
amikor a sugár célba talál... az robbanással jár együtt. Bárcsak
viharos lenne ez az átkozott éjszaka...! De nem volt az.
Nem tehet mást, használnia kell a miniatűr tűpisztolyt. Ebből csak
egy parányi fémdarab fog kiröppenni, amelyben erős méreg van. A
célszemély összeesik, fuldokolni kezd. Mire levegőhöz jutna, végez
vele a szívroham. Remélhetőleg amikor összeroskad, nem csap
majd nagy zajt.
De tényleg megtegye? Megölje ezt az embert?
A lenébe is, hiszen most olyan, mint egy valódi orgyilkos!
A férfi belépett a kápolnába. Rakel begörbítette egyik ujját, és az
árnyalak irányába tartotta a kezét.
A hangtalan mini tű helyett vegyszersugár fröccsent ki a barokk
gyűrűből. Már a levegőben lángra lobbant, és tűzzel borította be a
férfi törzsét. Az áldozat felüvöltött. Rakel elfelejtette, hogy melyik
digitális fegyver lövi ki a mérgezett tűt. Ha egy kicsivel magasabbra
céloz, ez a szerencsétlen rögtön a tüdejére szívja a lángokat, és
nem tud hangot adni...
A férfi a fejét hátrahajtva, agonizálva ordított, és közben
hisztérikusan kapálózva megpróbálta letépni magáról a lángoló
csuhát. Eleven fáklya volt – lángoló és világító vészjelző.
Tántorogva eltávolodott Rakeltől.
Mintha megállt volna az idő. Minden pillanat iszonyatosan
hosszúnak tűnt. Rakel testében vadul lüktetett az adrenalin. El kell
felejteni a hullazsákos tervet! Ki kell vennie azt a combcsontot az
ereklyetartóból! Három másodperc... négy! Zhord horgának végét a
valamikor csillogó, de már kopott és patinától sötét aranyláda teteje
alá feszítette. Megpróbálta felnyitni. A templomban egyelőre senki
sem agáit a lángoló ember jajveszékelésére. Még egy másodperc...
Mennyi ideig tart ég ez? És mennyi ideje lehet?
– Ó, szent őseim, hogy lehettem ilyen marha?
Amikor az égő ember felordított, Zhord ijedtében eleresztette a
karikába fogott kötelet, amely egyetlen pillanat alatt lehullt a
templomba. A zömik a nyílás pereméhez hajolt, lenézett, aztán
gondolt egyet, és keresztülpréselte magát a lyukon. Megmarkolta a
kötelet, és ormótlan bakancsával fékezve magát lecsúszott. Ha a
tenyere nem lett volna olyan érdes és bütykös, biztos leég róla a
b ő r .
Zhord megállt. Mi van, ha Rakel éppen errefelé rohan, és véletlenül
egymásnak ütköznek?
A nő sehol sem volt.
Mély lélegzetet vett, aztán átfutott az oszlopsorokkal körbefogott
átriumon. Azonnal észrevette az üvöltő emberfáklyát. Eldübörgött
m e l l e t t e .
Letérdelt Rakelhez, és segített neki felfeszíteni az ereklyetartó
fedelét – durva, erős kezében valahogy másként állt a horog.
– Ó, szentséges ükapáim! Hogy lehetek ilyen hülye?

A felgyújtott alak rángatózva, lassanként elhalkulva összeroskadt. A
testét körbefogó lángaura olyan volt, mintha valamilyen pszichikai
energia látható megnyilvánulási formája lenne. A fényes kövek
visszatükrözték a ragyogást.
– Aaaah...! – Egy utolsó erőfeszítés, és felpattant a láda fedele. A
combcsont nagy volt, de így. önmagában, természetesen sokkal
könnyebb, mint a ládával együtt.
Aztán megjelent a baj, mégpedig tucatnyi, sebesen mozgó árny
alakjában. A templomban lakó férfiak voltak, némelyik felöltözve,
némelyik félig-meddig meztelenül, de mindegyik valamilyen fegyvert
– kábító pálcát, géppisztolyt, puskát, lézerpisztolyt – tartott a
kezében. Leginkább a kábító pálcásoktól kellett tartani, mert
feltételezhető volt, hogy a papok nem fognak lövöldözni a szent
épület belsejében, az Istencsászárnak szentelt kápolnák közelében.
Ó, az az aura a lángoló pap körül...! Már a padló is tüzet fogott,
meggyulladt a számtalan nemzedéknyi idő alatt összegyülemlett
viaszból és piszokból álló szőnyeg. A bazilika falain, valamivel
magasabban még ennél is vastagabb bőrrel vonta be a felületeket a
korom és a felfröccsent viasz. Zhord egy pillanatra eleresztette a
combcsontot, és a közeledők feje fölé lőtt lézer pisztolyával, majd
oldalra pördült, és a másik irányba is megeresztett egy sugarat.
Az energiatöltetek vakító fénykaleidoszkópokká változtak a falakon.
A ragyogás halk, puha hangot hallatva tűzzé változott; a találatok
helyéről kiindulva lassú folyású lángpatakok indultak meg lefelé,
felfelé és minden irányban.
– Rohanj, Rakel! Húzd be a nyakad!
A templom védői megtorpantak, hogy szemügyre vehessék a
bazilikájuk belső falain megjelenő, egyre nagyobbra és
félelmetesebbre duzzadó fényjelenséget. A kábító pálcákat
szorongató papok úgy álltak a helyükön, olyan delejezetten
bámultak felfelé, mintha fegyverük őket paralizálta volna. A falak
úgy ragyogtak, akár a gyertyák. Csoda volt ez, ehhez kétség sem
férhetett; ezt a tüzet az a pap gyújtotta, aki haldokolva, ember
nagyságú kanócként hevert a padlón. Ő, aki már alig-alig rúgott
egyet-egyet; igen, csakis ő csinálhatta. És ha ő okozta, akkor ez a
tűz... pszichikai tűz, ezek nem közönséges lángok. Talán az
Istencsászár lelke látogatott el ide, a bazilikába, esetleg a haldokló
testébe. Igen, csakis ez történhetett. Csoda, amely nem egészen
váratlan, mert mindenki számított valami hasonlóra ebben a
s z e n t é v b e n .
Ahogy a bámulatos tűz szétterjedt a mennyezet alatt, fenséges
céltudatossággal, mégis mintegy véletlenszerűen, a falakról olvadt
viasz záporozott alá. A forró csöppek a felfelé fordított arcokra
pottyantak. Az egyik diakónus felüvöltött, amikor néhány véletlenül
éppen a szemébe hullott.
Ez volt az a pillanat, amikor a templom védői felfogták, mi történt.
– Tűz van...!
– Gyújtogató...!
– Incedium...!
Zhord és Rakel közben eljutott az átriumba vezető boltíves kapu
alá. A papok észrevették őket. Valaki – mit sem törődve azzal, hogy
esetleg kárt tehet az oszlopokban – tüzet nyitott; a levegőt
keresztülhasította egy hosszú géppisztolysorozat.
Lövések egy óriási kemencében, amelyben talán mindenki bennég,
aki nem elég gyors, aki nem gondoskodott a visszavonulási
útvonalról.
* * *
Zhord és Rakel eljutott a kötélhez. Arra már nem volt idő, hogy
szétnyissák a relikvia szamára hozott halászhálót.
– Mássz, te nőszemély! Mássz!
Rakel fürgén mászni kezdett felfelé.
Vajon Zhord hogyan lehet képes felkapaszkodni a kötélen,
miközben a hóna alatt ott tartja a hatalmas csontot? Lehetetlen
vállalkozás!
Az ereklye túlságosan vastag volt ahhoz, hogy a fogai közé vegye.
A kötél végét ráhurkolta, ügyes mozdulattal masszív csomót kötött,
majd ahogy ezzel elkészült, azonnal Rakel után indult.
Miközben felfelé haladt, a kötél valamilyen megmagyarázhatatlan ok
miatt elkezdett a mennyezeten tátongó lyuk irányába emelkedni.
Zhord, ahogy a nyíláshoz ért, egy ismerős, óriási alakot pillantott
meg; Lex toronyként magaslott a bazilika kupolájának ferde tetején.
A füstölőrúd erdőben a hajsza csak rövid ideig tartott. A papok,
amikor látták, hogy a behatolók, azok az átkozott gyújtogatók
meglépnek, azonnal az oratóriumba futottak.
Lehet, hogy az idegeneknek szárnyuk volt, és egyszerűen
elrepültek? Végül az egyik pap a szemét erőltetve felnézett a
kormos mennyezetre. Valami éppen abban a pillanatban bújt
keresztül a kupola egyik jókora repedésén.
Meleg levegő csapott Lex arcába, amikor lehajolt, hogy kihúzza a
lyukból Rakelt. Mélyen belélegezte a csípős füstöt. Kicsivel később
Zhord is kijutott a tetőre, aztán felért a kötél végére erősítve
himbálózó combcsont is. Pár másodperccel ezután lövések
dörrentek; a lövedékek közül néhány keresztülszáguldott a nyíláson,
és az égbe röppent. Az egyik robbanótöltet a mennyezet belső
felének ütközött, és aktiválódott. A már amúgy is sérült kupola egy
része semmivé vált, a nyílás tovább szélesedett. Az óvatlan
lövészre és társaira repeszek zuhogtak.
Lex áhítatos mozdulattal megszabadította a combcsontot a kötéltől.
A kötelet ott hagyták, ahol volt; nem lett volna értelme időt pazarolni
rá, a történtek után nem kellett eltüntetniük a nyomaikat. Most már
az sem érdekelte őket, hogy a diakónusok befalazzák, vagy
legalábbis berácsozzák a kupola sérüléseit és a füstelvezető
n y í l á s o k a t .
Végigvergődtek a tetőkön, és miután jócskán eltávolodtak a bazilika
kupolájától, lemásztak.
* * *
Jaqhoz tompa és halk pufogássá változva jutott el a lövöldözés
zaja. Fegyveres emberek özönlöttek ki az oszlopcsarnokból,
egymásnak integetve, hogy kerüljék meg a templom-komplexumot,
s menjenek át a másik oldalra.
Jaq a kioszkok és pultok romjai között rejtőzve felemelte
lézerpisztolyát, elsuttogott egy feloldozásért könyörgő imát –
elvégre ezek az emberek a Földön Lakozó hű hívei voltak –, aztán
lőtt. Az egyik célszemély hanyatt vágódott, amikor a vékonyka
lézersugár telibe találta. Elesett, de még jó darabig vonaglott a
f ö l d ö n .
Jaq újra lőtt – még egy embert leterített.
Egy lövedék szilánkokra hasogatta a feje mellett a léceket,
faforgácsokat és szálkaesőt zúdítva rá. Jaq visszahúzódott. Kétrét
görnyedve, az árnyak fedezékében maradva megkerülte a teret. A
diakónusok és a sekrestyések még jó darabig lövöldöztek a
kioszkromokra – természetesen feleslegesen.
* * *
Néhány órával később a villában találkoztak.
Lex a fekete palapadlón ült. A combcsontot az ölében tartotta. A
csonton látszott, hogy nagyon régi. Lex úgy simogatta az ujjai
hegyével, mintha valami kényes hangszer lenne, amelyről
leszakadtak a húrok. Még nem kezdhetett hozzá a faragáshoz,
előbb óvatosan forró paraffinviaszba kellett mártania az ereklyét. Ez
az anyag betömítette a pórusokat, így a csont ellenállóbbá vált.
Addig is, míg végrehajthatta a munka első fázisát, szeretettel és
szemmel láthatóan élvezettel dédelgette a hajdani űrgárdista
„hagyatékát”. Talán még az is lehet, hogy néhány eónnal ezelőtt
egy valódi Császári Ököl testének részét képezte. Bár
valószínűbbnek tűnt, hogy egy Vérangyal, esetleg egy Űrfarkas
vagy valamelyik másik káptalan harcosának csontja volt. Ki tudja?
Ki tudhatja? És számít ez egyáltalán?
– Az adósod vagyok – mondta az ál-Ey'Lindinek.
– Én pedig neked tartozom – felelte a nő –, mert olyan gyorsan
kihúztál a templomból.
– Huh! – szólalt meg Zhord. – Hárman kellettünk az akcióhoz... A
csontot megszereztük ugyan, de aranyat egy grammot sem
hoztunk. Ja, és mellesleg felgyújtottuk a templomot. – A kis fickó
megvonta a vállát. – Na nem baj, most legalább kipucolódik a
kémény. – Tudta, a lángok nem tehettek túl nagy kárt az épületben;
a tűz vagy magától hunyt ki, amikor minden éghetőt elemésztett,
vagy a papok oltották el haboltókkal. Ha nem így történt volna, az
Occidens-templomot zabáló lángoktól azóta már régen vörös lenne
az ég alja.
A diakónusok minden bizonnyal rájöttek, hogy kifosztották az oltárt,
és eltűnt a szent combcsont; emiatt valószínűleg arra
gyanakszanak, hogy valamelyik szekta hajtotta végre az
istenkáromló tolvajlást. De melyik? Esetleg az Occidens-templom
hívei? Nem, ezt nehéz lenne elképzelni. A génorzó fertőzést, a
purgálást és az azóta eltelt évtizedek eseményeit figyelembe véve
ez majdhogynem lehetetlen. Esetleg a déli templom papjai
szervezték az akciót? Az Occidens-papok már régóta sejtették,
hogy az Austral-templom lakói provokálni akarják őket. De vajon mi
lehet a céljuk azzal, hogy még elkeseredettebbé, még durvábbá
változtatják az amúgy is elég brutális vallási vetélkedést?
Rakellel kapcsolatban egyetlen kérdésre kellett megtalálni a választ:
kiállta a próbát, vagy sem. A betörés kis híján kudarcba fulladt, az
akció résztvevői többször is életveszélybe kerültek, de végül
mindannyian megúszták a dolgot, és sikerült megőrizniük
i n k o g n i t ó j u k a t .
– Holnap – mondta Jaq a nőnek – el fogsz menni a Shuturban
fivérekhez, és elviszel nekik egy rubint, amely sokkal többet ér, mint
az arany, amire számítanak.
A rubint egyébiránt a könyvünk borítólapjából fogom kiemelni.
Mondd meg a fivéreknek, hogy a követ a relikvia mellett találtad.
Mondd azt, hogy az ereklyetartó vékony aranyréteggel befuttatott
rézládika volt. Szerezz tőlük információkat a törvényszéki épületről,
különösen arról a részéről, ahol az adatokat tárolják. Kell,hogy
legyenek olyan emberek, akik ismerik a komplexumot, hiszen
helybeli munkások is dolgoztak az építésénél.
Zhord bátorítóan elvigyorodott.
– Ha majd bent leszel a törvényszéki épületben, az lesz a legjobb,
ha megkéselsz egy arbitrátort, és magadra veszed a ruháját meg a
tükör maszkját. Egyébként, te ál orgyilkos, az lenne a legokosabb,
ha gyakorolnál egy kicsit.
Jaq kissé elkedvetlenedve nézett a nőre. Hát igen... Rakelt fel kell
készíteni arra, hogy a törvényszéki épületben esetleg szembekerül
az arbitrátorokkal. Majdnem biztos, hogy gyilkolnia kell majd,
esetleg egy-két bírót is kénytelen lesz likvidálni. De ez
elkerülhetetlen, hiszen egy inkvizítornak nincsenek más eszközei
arra, hogy a bírók szívében elültesse a félelem palántáit. És ahol a
félelem megjelenik, ott gyökeret ver a zavarodottság és a paranoia
is.
Az éjszaka folyamán Jaq ismét Askandargradról álmodott, és
megint rengeteget szenvedett...
A Holló Őrök fekete energiapáncéljukban megállíthatatlanul,
egyenletesen közeledtek a füstölgő romok között; készenlétben
tartott fegyverükből gondolkodás nélkül tüzet nyitottak mindenre,
ami mozgott. A csatatestvérek közül soknak lánckardja is volt.
Bármi, ami mozgott, csakis ellenség lehetett, olyan undorító lény,
amely élvezetet talál a gyilkolásban, amely élvezi a közelharcot. Ez
volt az oka annak, hogy számítani kellett rá: az ellenséges harcosok
energiakardot vagy lánckardot lóbálva megpróbálnak a Hollók
közelébe kerülni. A sátáni, elfajzott ex űrgárdisták számára már az
is örömet okozott, hogy hithű gárdistákkal csaphatnak össze; nem
foglalkoztak ők azzal, hogy esetleg elpusztulnak, nem rettegtek sem
a haláltól, sem a szenvedéstől – valami olyan szadisztikus kéjvágy
hajtotta őket, amelynek lehetetlen lett volna ellenállni. Az agyukat
hatalmába kerítő erotika- és brutalitáséhség elvette a maradék
józan eszüket, s hisztérikusan tomboló vadállatokká változtatta őket.
De amíg a Hollók képesek megőrizni a nyugalmukat, amíg nem
vesztik el a fejüket, addig a tombolva, hörögve és üvöltve érkező
támadók leszedése nem jelenthet problémát számukra.
Ám hogy maradhat nyugodt az ember ilyen körülmények között?
Mindenütt káoszfattyak nyüzsögtek, pókszerű lények mászkáltak a
füstös terepen. Ó, milyen undorítóak voltak ezek a soklábú
arachnoidok, amikor lesből támadva rávetődtek valamelyik Hollóra,
rácsimpaszkodtak éjfekete páncéljára! Az űrgárdisták páncéljában
természetesen nem tehettek kárt, de megzavarhatták a hitükhöz hű
harcosokat. Aztán megjelentek azok a valamik is, amik még a
pókoknál is rosszabbak, hányingerkeltőbbek és veszélyesebbek
voltak: a démonettek.

Mellkasuk fedetlen volt, egyetlen mellük középen himbálózott vagy
domborodott. Meztelen combjuk és ágyékuk vágykeltő látványt
nyújtott. Zöld, csábítóan mandula alakú szemük volt, és szőke
hajsörényük. A kezük helyén pengeéles hegyes rákollókat
csattogtattak, gerincük tövéből tarajos, hosszú, döfő lándzsaként
kiválóan használható csontfarok tekergőzött.
Még egy edzett és tapasztalt űrgárdista is megzavarodhatott és
megszédülhetett, még egy kemény harcosnak is felkavarodhatott a
gyomra, ha egy ilyen lény támadt rá. A démonettek a renegát
űrgárdisták mellett materializálódtak, ők voltak a Káosz harcosainak
elméjét ködként belengő eszelős kéjvágy manifesztációi.
A Hollók egyik kapitányának társaságában Jaq az egyik alacsony
raktárépület tetejéről nézte végig az űrgárdisták közeledését.
Szemét és arcának felső részét szerzetesi csuklyára emlékeztető
levegőszűrő berendezés takarta. Már legalább ötven órája nem
aludt. A szomszédos épületek már régen összedőltek, helyükön
csupán hatalmas törmelékhalmok púposodtak a föld felszínén. A
pusztítás rettenetes méreteket öltött. A gonosz seregének
légionáriusai démonok által megszállottan vagy démonok
kíséretében harcoltak. Olyan lényekké váltak, amelyek egyetlen
vágya a gyilkolás és a rombolás, amelyek elsősorban embereket
akartak ölni, de ha nem találtak maguknak áldozatokat, beérték
azzal, hogy rommá változtatták az épületeket, hogy majdani
áldozataik sehol ne találhassanak maguknak menedéket vagy
olyasmit, amivel megvédhetik magukat. Slaanesh légionáriusai
számára a harc, az öldöklő küzdelem a torz boldogság orgiája volt.
A kapitány a vizora belső oldalán megjelenő rúnákra pillantva
megállapította embereinek aktuális pozícióját.

– A Császár Gyermekei! – kiáltotta oda keserűen Jaqnak, amikor
meglátta, hogy kik készülnek megtámadni a Hollókat. Erről az
űrgárdista egységről már régóta senki sem tudott semmit, a
kapitány azonban most bizonyosságot szerzett afelől, hogy mi
történt vele. – Hogy merészelik így nevezni magukat ezek az
ördögök?!
A mi Császárunk megvédi az ártatlanokat. – Elhallgatott, majd
döbbenten suttogva hozzátette: – Démonok is vannak közöttük... Ó,
milyen ocsmány lények!
Lehet, hogy ez a mindenre kiképzett, emberfeletti tulajdonságokkal
és képességekkel rendelkező űrgárdista közel került az
összeroppanáshoz? A tinta fekete páncélon lévő jelvények és
kitüntetések arról tanúskodtak, hogy hősiesen viselkedett a korábbi
csatái során. Vállvértjén egy mély, perzselt szélű karcolás
éktelenkedett; hátzászlóját cafatokká lőtték.
– Győzni fogunk – biztosította Jaqot. – Muszáj győznünk...
Mert ha mégsem, akkor a kitüntetéseit és az emberei páncélját
díszítő kitüntetéseket elorozzák a győztesek. És ami még ennél is
rosszabb: a Hollók hullájából kiemelik majd a szerveket, kivonják a
hormonokat, hogy delirizáló hatású drogokat készítsenek belőlük.
Egy rikoltozó démonett rohant fel az egyik törmelékdomb tetejére,
egy förtelmes lény, amely...

...nem lehetett más, mint a Káosz egyik káplárja!
Páncélját Slaanesh hímnemet és nőnemet jelképező rúnáival
pingálták tele; a szimbólumok így együtt, ilyen obszcénul közel
egymáshoz nem jelenthettek egyebet, mint hogy viselőjük
hermafrodita. A páncél természetellenesen csillogott – kárhoztató
energiákban edzették keményre. Vagy átadta a testét valamelyik
démonnak, vagy megidézett magába egyet. A kezében tartott
lánckard úgy sikított, mintha édes-kéjes kínok gyötörnék.
Robbanótöltetes fegyverének csöve fallikusan domborodott, és
kiköpött magából egy lövedéket. A töltet a kapitány közvetlen
közelében szakított szét egy szellőztetőoszlopot; feltépte a vastag
cső hátulját, belezúgott a belsejébe, aztán a levegőben robbant
s z é t .
A kapitány kényszerítette magát arra, hogy ne vegye alaposabban
szemügyre a már egészen közel lévő démonettet, és viszonozta a
tüzét. Azok az energiák azonban, amelyek körülvették a támadót,
felfogták az űrgárdista lövedékét, és messzire taszították.
Jaq, miközben imádkozott, és összeszedte pszichikai erejét, a
vékony fekete energiarúddal célba vette a káplárt; mindent
pontosan úgy csinált, ahogy tanították neki. A rúd, amelybe néhány
bonyolult rúnát metszettek, sima és egyszerű volt, nem is látszott
rajta, hogy fegyverként lehet használni.
– Takarodj vissza a hipertérbe! – üvöltött fel Jaq.
A rúd végéből kifröccsent az energia.
A démonett előredőlt, összegömbölyödött, tarajos farka a lába
között előrelendült, rákollókban végződő karjával átölelte magát. A
démoni test még jobban összegörnyedt, aztán elkezdett felé gurulni
a törmelékdomb tetejére.
Az eleven gömb egyre gyorsabban zsugorodott, s mikor Jaq lába
elé gördült, már alig volt akkora, mint egy borsószem. Jaq felemelte
a lábát, és összetaposta.
A Hollók kapitánya ismét lőtt egyet – a káplárt akarta végre
leszedni. Ellenfele lánckardját lóbálva újra rohamozott; nem
foglalkozott azzal, hogy messziről lőjön, közelharcra vágyott, intim
közelségből akarta felnyitni a kapitány páncélját, hogy a saját
kezével vágjon bele a húsába. Nem, eszébe sem jutott, hogy
távolról öljön...
Jaq igazított energiapálcája irányzékán. Vajon képes lesz még
egyszer, ilyen hamar az előző után, összegyűjteni és megidézni egy
megfelelő nagyságú energiaadagot? A Császárhoz imádkozott, és
megfeszítette akaraterejét.
A rúd lüktetett.
Narancsvörös fény villant – az atmoszférába leereszkedő hajó
fékezőrakétáiból kicsapó tűz lángburokba fogta a káplárt.
Tűzfüggöny söpört végig mögötte, fortyogva, örvénylőn, semmivé
válva. Páncéljáról lehántódott az ördögi, okkult védőréteg.
A kapitány lőtt. RAAARK, RAAARK.
CRUMP, CRUMP. A lövedékek becsapódtak és felrobbantak.
A káplár megremegett. Oldalra pördült.
Jaq elejtette a rudat, felkapta fegyverét, csatlakozott a kapitányhoz,
és ő is lőni kezdett.
A káplár mellvértje szétnyílt. A résből skarlátvörös vér fröccsent elő,
amely nem alvadt keményre azonnal, ahogy a normális űrgárdistáké
szokott, hanem nyúlós kocsonyává változott, csápos ocsmánysággá
– mintha valami polip nyújtogatta volna vöröses karjait a
megcsonkított ember testének belsejéből. A lánckard kihullott a
kezéből, majd a másik fegyverét is elejtette. A páncélba bújtatott
iszony megtántorodott, és ráomlott a törmelék halomra.
– Győzni fogunk! – üvöltötte a kapitány diadalmasan.
Jaq felriadt; hirtelen nem tudta, hol van. Az éjszaka teljes súlyával
ránehezedett, sötét volt, akár a Hollók páncélja.
Ah. Sabulorb... Shandabar...
Időben és térben távol Askandartól.
A Hollók valóban kiverték a Császár Gyermekeit abból a városból,
arról a világról. De óriási árat fizettek ezért.
Mindig, mindenért meg kell fizetni a maga árát.
A veszteségeket sokszor észre sem veszik a csata hevében.
Harcolni csak bátran lehet, csak elszántan érdemes; közben nem
szabad az esélyeket latolgatni. Aki tanúja volt Askandargrad
megerőszakolásának, az képes lehet fogalmat alkotni az univerzális
borzalomról, amely milliószor, milliárdszor rettenetesebb annál, ami
ott zajlott le. Ha a Káosz megkaparintja az egész galaxist, ha legyűri
és megfertőzi torzságával, anarchiájával és mutációival – nos, akkor
mindennek vége.
Jaq lehunyta a szemét, és meditálni kezdett; a Császár
Gyermekeire, Slaanesh eszközeire gondolt. Nem, ezek az undorító
emberutánzatok többé nem az Ő gyermekei! Többé nem a Földön
Lakozó fiai! Biológiailag sosem voltak azok, eltekintve attól, hogy a
Császár tudósai hozták létre géntenyészetüket.
Ami pedig a Császár valódi gyermekeit illeti, a halhatatlan fiakat...
Léteznek egyáltalán?