TIRANIDA TERROR
HARMADIK RÉSZ
TIZENHATODIK FEJEZET
- A seggén megyünk be! - kurjantott Biff nagy hangon.
Valóban. Valóban.
Mi másnak lehetett volna nevezni azt a ráncos záróizmot a hatalmas haslábúra
emlékeztető idegen űrhajó fehér, csontos burkában?
Az előttük magasodó leviátán valami gigászi lábasfejű és egy mindenevő űrcsiga
valószínűtlen kereszteződésének tűnt. A hossza egy 4-K aszteroidéval vetekedett, ahol
pedig a héja egyre kisebbedő, csontos kamrák sorozatában ívelt felfelé, ott majdnem
ugyanolyan magas volt. A héjburkot az évezredek folyamán krétafehérre fakította a
kozmikus sugárzás.
Miközben az áramvonalas szállítótorpedóban összezsúfolódott, páncélos Öklök az
emberi csontokat formázó bronzállványra szerelt képernyőt figyelték, a záróizom
összehúzódott.
Tejfehér felhőt bocsátott ki magából, amely a torpedó szenzorainak elemzése szerint
folyékony üledékből, elhasznált gázokból és porhulladékból tevődött össze - a leviatán
elszellentette magát...
Valahol a messzi távolban árnyék vetült a hiperűrre...
Kezdetben, sok-sok éven át az asztropaták és a navigátorok ügyet sem vetettek az
aprócska koszfoltra ebben a fantasztikus világban, ahol az űrhajók évezredek helyett
hetek vagy hónapok alatt jutottak el egyik csillagtól a másikig, s melynek kavargó-
valótlan közegében a mentális kommunikáció pókfonalai húzódtak...
Mert az árnyék kicsinek tűnt és távolinak - parányi tintacsöppnek, zavaros foltnak a
galaxis szemének egy félreeső zugában.
Kívülről érkezett abba a térségbe, amit az Astronomican világított be, a Császár
mentális vezérsugara, mely lámpásként ragyogott a Földön.
A galaktikus tájolás szerint messze délnyugaton volt, annak a birodalmi határvidéknek
a közelében, ahol a Segmentum Tempestus néven ismert csillagtartomány az Ultima
Segmentumba olvadt - bár a "határvidék" szó csak tökéletlenül fejezte ki az emberi
jelenlét teljes elpárolgását az ismeretlen napok közül; és az állítólagos határokon belül
a Birodalom bővelkedett az ilyen elhagyott régiókban.
Az árnyék távoli volt. Távoli lévén, mindennapos rejtélynek látszott, egyszerű kis
szemölcsnek az égbolt ábrázatán.
Csakhogy egy csillaghalmazhoz képest a galaxis sokkal hatalmasabb, mint a bálna a
mikrobához viszonyítva; így hát az a parányi folt akár naprendszerek százait is magába foglalhatta.
Az árnyék csakis mentális kisugárzás lehetett - hiszen a hipertérben végső soron
minden nyers gondolat volt. Ezek szerint az árnyék valami irdatlan szellemiség
visszhangja volt - amely hosszas álom után most felébredt... vajon miért?
Ha ez a szellemiség a realitás közönséges világából való, akkor elképesztően hatalmas lehet, különben nem vetne ekkora gondolat-árnyékot.
Vagy hatalmas - vagy összetett, mint valami sáskaraj...
Vagy talán... mindkettő.
Aztán kezdtek elmaradozni a galaxis keleti spirálkarján elhelyezkedő világokról az
asztropatikus üzenetek... bár évekbe telt, mire a megszűnésüket észrevették.
Egyes asztropaták, akik az Inkvizíció szolgálatában álltak, megpróbáltak az árnyék
természetének mélyére hatolni, és habzó szájjal haltak meg. őrjöngésük közben az
időtlen űr hideg, üres szakadékáról dadogtak, mely a galaxisok között terpeszkedik;
ezek a távlatok túlságosan hatalmasak voltak az emberi agynak. Ezen az éjsötét
mélységen semmi nem kelhet át, ami emberi. Valami azonban mégis átkelt. És
korábban megjárta a szörnyű űrt más galaxisok között is. Megmagyarázhatatlanul.
Az asztropaták meghaltak - ám előtte még kinyögték, hogy mit éreztek az árnyékban
lappangani: a Káoszt.
Értesítettek néhány szervezetet, amely a Földi Nagyurak felügyelete alá tarozott: az
Adeptus Astra Telepaticát, a Navis Nobilitatét, a Térképész Kapitányokat, az
Astronomican hivatalát, az Adeptus Terrát.
Díszes jelentéseket küldtek a hiperűrön keresztül, a kezdőbetűket gondos írnokkezek kalligrafálták.
A Birodalom fokozatosan kezdett rádöbbeni a fenyegetésre - bár egyelőre mindent a
tudatlanság homálya borított.
A Császári Öklök kolostorerődje évezredek óta az Ultima Segmentumban úszott,
elnyújtott ívet írva le a keleti határvidéken, aminek a befejezéséhez csaknem egy
örökkévalóságra lesz szüksége.
Újabb világok némultak el. Sokan. A Birodalom lomhán, nehézkesen szegte föl busa
fejét, hogy szembenézzen az araszoló lidércnyomással.
Egy máskülönben katasztrofális kimenetelű expedíció, amit a Vérivó űrgárdista rend
indított a fokról fokra elnémuló, árnyékos peremzónába, bizonytalan értesülésekkel
szolgált a veszedelem idegen eredetéről. Más űrgárdista különítmények egyáltalán nem
tértek vissza felderítőútjukról; és egy egész rendnek - a Gyászhozóknak - egyszerűen
nyoma veszett.
A tervezgetés hosszú évei után most birodalmi csatahajók gyülekeztek az Ultima
Segmentumban.
Legendás hírű űrgárdista rendek fogtak össze, hogy benyomuljanak az árnyékos
zónába. Az űr Farkasai, a Véres Angyalok, a Pallosgárda, a Vérivók... és a Császári
Öklök.
Könnyen lehet, hogy a meghirdetett kereszteshadjáratban az Öklökre ugyanaz a sors
vár, mint a Gyászhozókra - s kolostorerődjük üresen járja tovább a csillagmezőket az
örökkévalóság végezetéig, csatatestvérek és vezérlő elmék nélkül; servitorok és
kiborgok kasztrált kastélya lesz, akik évezredeken át gépiesen, céltalanul végzik az
elveszett kolostorban a karbantartó szertartásokat, magukra maradva a kihalt lőterek,
tiltott kápolnák, tabu-laboratóriumok folyosókkal átszőtt világában, ahol csak a por
fog gyűlni hosszú századévekig... ha az Öklök kudarcot vallanak.
Az indulódokk balkonján tartott szónoklatában Pugh parancsnok az Öklök
emlékezetébe idézte, hogy az űr Farkasai, a Pallosgárda és a Véres Angyalok mind-
mind bátor, hűséges rendek - az Öklök azonban nemcsak harcosok, hanem stratégák
is; gondolkodók, bölcs bajnokok.
Most, hogy újabb, fenyegető veszedelemre ébredt, a Birodalomnak mindenekelőtt
ismeretekre van szüksége ennek az araszoló halálnak a természetéről - tudnia kell, mi
veti azt az iszonytató árnyékot; mi az, ami a jelek szerint néhány évszázad vagy évezred
leforgása alatt el akarja emészteni az egész délkeleti spirálkart... utána pedig talán a
teljes emberlakta galaxist...
- Seggbe durrantjuk!
Valóban.
Akárcsak a többi, Öklökkel megrakott torpedó, melyek más nyílásokat vettek célba,
ahol az idegen űrhajó burka sebezhetőnek bizonyulhat...
A távolban egy csillag ragyogott, epebajos fénybe vonva ennek a naprendszernek a
legkülső világát, egy metánnal borított gázóriást. A bolygó, ahol többszáz kilométer
magas, mérgező ciklonok vágtak mély barázdákat a szörnyű nyomás alatt folyékonnyá
sűrűsödő mocsokba, rozsdamarta félholdként markolta a gázködökkel tarkázott
sötétséget. Néhány sápadt, beteges szatellit keringett körülötte.
A nap, amit a Navigátorok Céhe Lacrima Dolorosa néven ismert, bizonyos
nézőpontból reszkető könnycseppnek látszott egy szem formájú csillagkép sarkában. A
Lacrima Dolorosán túl megritkult a csillagmező, a gyémántként sziporkázó, tejfehér
fátyolban hasadékok nyíltak az extragalaktikus űr végtelen éjszakájára - ahonnan az a
hipertérben éktelenkedő koszfolt érkezett. Az árnyékot ezek a lábasfejű, idegen űrhajók
vetették, melyek évezredes, egyhangú utazás után valóságos flottákban hatoltak be a
hatalmas, félig feltérképezett galaxisba - az emberek, félhumánok, földönkívüliek és az
embertelen, kimondhatatlan Káosz birodalmába...
Ezek a hajók...
Leginkább fosszilis, ősvilági lényekre emlékeztettek, amik hajdan valami hihetetlen
óriásbolygó mélytengeri szakadékaiban tenyésztek, planktonként szippantva be a
hatalmas ceteket; olyan lényekre, amik százmillió éve kővé dermedtek ugyan, mégis
fennen lobog bennük az élet lángja. És éhesek...
Most ezer ilyen hajó sodródott a Lacrima Dolorosa-rendszer felé; egyesek még a
torpedó kiszemelt célpontjánál is hatalmasabbak voltak.
Ám ez az ezer legfeljebb egy százalékát alkotta a roppant rajnak, amely azt a szörnyű
árnyékot vetette a hiperűrben...
Miféle lények élhettek ezekben a szervesnek tűnő, csigahéjas hajókban? Talán a
legtöbben még hibernált álmukat aludták...
Remélhetőleg aludtak... miközben a hátborzongató flotta elúszott a legkülső gázóriás
mellett, a Lacrima Dolorosa III felé. Ezt a világot elvadult emberi lények lakták, akik
legalább tízezer éve visszahanyatlottak a barbárságba, az Administratum ősrégi
feljegyzései szerint.
Most a barbárok legendás "istenei" rejtélyes szörnyekkel fognak harcba szállni a
bolygó egén... kezdetben észrevétlenül, a messzi távolban... az idegen bestiák csak
utána falhatják föl a buja, elvadult világot.
Hacsak az Öklöknek, a Pallosgárdának, az Angyaloknak és a birodalmi csatahajóknak
nem sikerül feltartóztatni az inváziós hullámot.
Ami valószínűtlennek tűnt.
A Lacrima Dolorosa III bennszülöttjeire biztos halál várt - bár ez lényegtelen volt,
teljesen mellékes körülmény. Kivéve persze az áldozatoknak...
A csata tétje most nem egy vademberek lakta, könnyen leírható világ volt, hanem az
ismeretek - a sötétségből felbukkanó betolakodókról, akiknek természetét és
szándékait illetően a Birodalom egyelőre csupán elszórt, ijesztő információmorzsákkal
rendelkezett...
A lüktető végbél úgy festett a fakó farokcsont végén, mintha az élénkvörös, eleven
izomkötegeken aranyér-koszorú burjánzana. Ahol a skarlátszínű kitüremkedések
csúcsa találkozott, az apró nyílásból továbbra is savas gázok áradtak.
A torpedó orra gyilkos erővel ütközött ennek a nyílásnak, és felrepesztette a környező
szöveteket; a hajtórakéták vadul lángoltak, ahogy az áramvonalas űrjármű görcsösen
mélyebbre fúrta magát, miközben odabent az Öklök a támasztódúcokba kapaszkodtak.
Remegés futott végig a torpedón, amint a pilóta aktiválta az orrban elhelyezett
robbanótöltetet, hogy utat nyisson a kommandónak. Plasztacél rugók csikorogtak, és a
hajó négyes osztatú orra szétnyílt; a páncéllemezek úgy mélyedtek a végbél belső
falába, mint valami orvosi tágítóműszer tartókarmai.
- Kifelé, kifelé, kifelé!
Az idegen hajó bélcsatornája jobbra kanyarodott; padlatán gőzölgő ürülék csorgott, a
falakon lassú féregmozgást végző inak lüktettek bíborlilán. A szökő levegő éles
sivítása fojtott sziszegéssé halkult, ahogy a sérült végbél görcsösen, reflexszerűen
összehúzódott a plasztacél csapatszállító hajó körül, amely mélyen beléfúródott.
Maga a csatorna csakhamar nyálkát izzadó csövekre ágazott szét, amik túl kicsik voltak
a továbbhaladáshoz. Az oldalfal azonban vastag, undorító cafatokra hasadozott.
Hellström százados és Von Reuter hadnagy energiakarddal vagdalta szét a robbanás-
szaggatta porcokat, széles, szabálytalan bejárati nyílást vágva rajtuk, melynek szélén
kocsonyásan remegő, ragacsos rojtok lógtak.
Odaát ovális, abroncsozott helyiség várta őket, melyet leprás fénybe vont a falán
tenyésző algabevonat, és bokáig ért benne a cuppogó, bűzös sár. Három magas, deltoid
alakú ajtó vezetett tovább a bordázott falú folyosókra. Az egyik folyosón
karvastagságú csövek futottak végig, kocsonyás zsigerek gyanánt, amiket lakkozott
csontkampókra aggattak. A bordák között a lüktető szövetet duzzadt visszerek
hálózták be. A göcsörtös ajtófélfák folyamatosan remegtek; valami lüktető, pörsenéses
hártya feszült rajtuk.
Mindegyik ajtó egy-egy csápokkal lehorgonyzott, unintelligens rabszolgalény volt,
amelynek egyetlen feladata van: nyílni és csukódni.
Ahogy egyre több űrgárdista zsúfolódott be a helyiségbe, Yeri az ajtó felé sodródott, és
sorozatlövője tusával megbökött egy halványzölden foszforeszkáló szemölcsöt a
keretet alkotó izomkötegen. Megszállta a kísérletező kedv, ami el is volt várható egy
hajdani technikustól. A görcsösen feszülő hártya szisszenve ellazult, és becsukódott;
csak egy hosszú, cikcakkos rés maradt a közepén.
- Bezártak minket! - kiáltotta valaki.
- Nem... - Yeri újra próbálkozott. Az ajtóhártya szétnyílt. - A robbanás lökéshulláma
valószínűleg működésbe hozta az ajtókat...
- Rengeteg gomb van rajta, lent, fent, középen - figyelte meg Biff. - Ezek szerint nem
mind ugyanolyan magasak a fickók...
És a legnagyobb kétszer akkora, mint egy felnőtt férfi...
Lex letörölte a sisaklemezére lecsapódó párát. Rettenetesen fülledt volt a levegő.
Látótere alján azonban egy ezüst orrlyukat ábrázoló ikon villogott. Szóval
belélegezhető.
Hellström százados rádión utasította a két felderítőosztagot, hogy hagyják el a torpedót,
és csatlakozzanak páncélos bajtársaikhoz. A helyiség egyre zsúfoltabbá vált.
A felderítőkön persze nem volt sisak, így kénytelenek voltak elviselni a szörnyű
rothadás bűzét, amiből az űrgárdisták orrába - a vértezetnek hála - csak néhány
szippantás jutott, elemzés céljára.
Az idegen hajó morgott és nyöszörgött, szuszogott és gurgulázott - hogy a közelben-e
vagy távolabb, azt nem lehetett megállapítani. Az izomkötegeken és a csontokon
remegések futottak végig. Kóbor visszhangok járták a folyosókat.
Az alga lecsorgott a helyiség faláról, s bizarr kupacokba gyűlt a padlón. Csak nem azt
vizsgálja, hogy milyen természetű károsodás érte a bélcsatornát, ahol az Öklök
behatoltak?
- Hülyén működnek ezek az ajtók! - húzta el a száját Biff. - Amikor az embernek
kiszakad a segge, szar dolog, ha kirepülnek a lyukon a belei. Ilyenkor fel kell húzni a
belső válaszfalakat!
- Ezek az ajtók becsukódtak volna - mondta Yeri. - De éppen akkor robbant a töltet, és
a légnyomás kinyitotta őket...
Szárnysuhogás...
Az egyik folyosóról pikkelyes, lila, denevérszerű lények özönlöttek a helyiség felé,
valóságos fellegben. A szárnyukon karmok meredeztek. A kavargó felhő gyorsan
sűrűsödött, előbb bíborra, majd feketére színezve a járatot. Biff rácsapott egy
vezérlőszemölcsre az izomkereten - ám a denevérlények valami ultrahang-jelet
sugározhattak az ajtónak. Nyitva maradt.
A kézi lángszórók tucatjával, százával szedték le a repülő teremtményeket. Parázsló
szénkupacok sisteregtek a padlót borító nyálkában, az égő zsír iszonyú bűzt árasztott.
Az ajtó is lángolt, izomkötegei és horgonycsápjai úgy vonaglottak, mintha pokoli
kínokat kellene kiállniuk.
Mégis egyre több rikoltozó denevér nyomakodott a helyiségbe, vadul kavarogva a
levegőben. Tízesével hullottak az ökölcsapásoktól, páncélkesztyűk morzsolták kásává
a repülő szörnyeket. Egy felderítő felkiáltott...
- Megállni! Tüzet szüntess! - bömbölte Hellström.
Igaza volt. Igaza volt.
A denevérlényeknek eszük ágában sem volt az űrgárdistákra támadni. Vakon
rátapadtak a nyílásra, amit az energiakardok vágtak a végbélcsatorna cafatos falába.
Aztán kinyúltak, és összeakasztották a karmaikat. Hamarosan összefüggő hártyát
alkottak a lyukon.
Újabb denevérek csatlakoztak hozzájuk, a védőréteget vastagítva. Karmok fúródtak a
vonagló testekbe. Kénszagú váladék fröcskölt, vulkanizálva a gumiszerű szöveteket; a
hártya lassan megszilárdult és megkeményedett.
A tátongó lyuknak nyoma sem maradt.
A raj maradéka saját testével fojtotta el az ajtót emésztő lángokat. A denevérlények
áradata elapadt. A késön jövök letelepedtek a színkódos algakupacokra, és táplálkozni
kezdtek; talán a bennük tárolt információkat dolgozták fel, vagy törölték őket, mivel
már nem voltak aktuálisak.
Az űrgárdisták és a felderítők három csoportra oszolva, óvatosan elindultak a három
szétágazó folyosón. Amikor visszatérnek - ha visszatérnek -, energiakarddal vagy
sorozatlövővel kell majd átvágniuk magukat a döglött denevérek ezreiből összeállt
védőrétegen, hogy elérjék a torpedót...
Alvadt vérre emlékeztető fény szüremlett a széles, csonttal bordázott folyosóra, ahol
Yeri ügetett futólépésben Lex nyomában. Biff kicsit lemaradva követte őket. A féltucat
újonc felderítőt tartotta szemmel. Akárcsak Juron őrmester.
Sem ő, sem Juron nem amiatt aggódott, hogy a robusztus, bikanyakú kamaszok
elkóborolnak valami oldaljáratba, és forró fejjel törni-zúzni kezdenek. Az járt a
fejükben, amit a teljes jogú űrgárdisták néha "kanári-faktorként" emlegettek.
A legenda szerint Necromunda bűzlő, mérgezett bugyraiban a dögevész bandák az
ősidőkben csiripelő, sárga madárkákat vittek magukkal dobozba zárva, ha ismeretlen
termek felderítésére indultak. A madárka nagyon érzékeny volt a környezet
szennyezettségi fokára. Dallamos énekéből következtetni lehetett a levegő minőségére.
Ha befogta a csőrét, vagy elterült a doboz fenekén, gyorsan fel kellett kapni a
légzőmaszkot, különben a merész felderítők görcsökben fetrengve pusztultak el.
Persze Necromundán nem voltak már kanárik, legfeljebb a felső szinteken. A
természetes fehérjének az utolsó morzsáit is elnyelték a mohó emberi gyomrok. A
dögevészek manapság indikátorpapírt használtak a mérgek kimutatására, feltéve, ha
tudtak cserélni, szerezni vagy lopni valahonnan. A legtöbb banda nem tudott...
A mondás azonban megmaradt: "Akarsz még szuszogni? Hogy van a kanári?"
A felderítőknek persze volt légzőmaszkjuk, de nem viseltek teljes vértezetet, mivel a
feketehámjuk még nem olvadt össze az idegrendszerükkel. Kanárik voltak, eleven
indikátorok. És a teljes jogú űrgárdisták most már felnyitották a sisaklemezüket, hogy
takarékoskodjanak az oxigénkészletükkel. Így hát Biff egy pillanatra sem vette le a
szemét a kanári-felderítőkről.
Gyanította, hogy Lord Pugh nem szívesen küldött újonc, kipróbálatlan felderítőket
ilyen ellenséges környezetbe. Ezen a bevetésen azonban az egész rend részt vett; három
idegen űrjárműbe hatoltak be. Űrgárdista rendtestvéreik további hajókat szemeltek ki
maguknak - a birodalmi csataflotta pedig készen állt, hogy minél többet szétlőjön
közülük. Ha lehetséges.
Egyszóval kanáriszezon volt a felderítőknek, akik nem tudták légmentesen elszigetelni
magukat a környezetüktől.
Ha Lord Pugh túl sok felderítőt veszít, vajon melyik érzékszervéről, melyik testrészéről
fog lemondani vezeklésképpen? Mi következhet az ízlelőbimbók után? Talán a szeme?
Talán sematikus, nyers kiberlencséket fog beültetni a helyükre, melyek kifogástalanul
működnek ugyan, de a látás minden őrömét megtagadják tőle?
Az ügybuzgó Lex úgy nyargalt Von Reuter mellett, mintha a hadnagy szárnysegédje
lenne. Von Reuter csaknem albínószőke volt, fakó, világos szemekkel; az arcán apró
fogaknak tűntek a furamód párhuzamos párbajhegek. A csapatuk harmincfős volt - a
szállítótorpedó fedélzetén kilencven embert zsúfoltak össze, többnek nem is lett volna
hely.
Eddig minden rendben ment.
Remélhetőleg.
Ebben a régióban a falakat kocsonyás, mályvaszínű daganatok alkották, amikről kék
váladék csorgott nyúlós szálakon a szembántó fénnyel foszforeszkáló, szivacsos
talajra. Minden lépés után sekély, világító lábnyom-pocsolya maradt a padlón. Ezekbe
irizáló bogarak potyogtak a mennyezetről; kezdetben, amíg mozdulatlanok voltak,
csillogó pikkelyeknek hitték őket. Mohón szürcsölték magukba a fénylő folyadékot -
aztán megdöglöttek, és a hátukra fordulva lebegtek a felszínen.
Amint a szivacsos anyag újra felöltötte eredeti kontúrjait, apró pókszabásúak rajzottak
elő a falak tövében nyíló, húsos, barna szegélyű nyílásokból, felfalták a bogarakat, és a
megemésztett masszát visszaöklendezték a nyílásokba. Ezek a pókszabásúak
gyakorlatilag két túlméretezett rágóból és egy puffadt emésztőzsákból álltak, amelyre
hat ízelt lábat biggyesztett valaki.
A falakban húzódó, szelvényezett árkádok néha görcsösen összerándultak. Olykor
tapogatózó csápok bújtak elő a csontbordákban tátongó lyukakból. A
szellőzőnyílásokból elhasznált gázok szállingóztak, tömény ammóniabűzzel dúsítva a
forró, fülledt levegőt, amelyben párolgó veríték, csípős feromonok, savanyú
xenohormonok, üszög, rózsaolaj és szerecsendióillat keveredtek egymással. Ó, hogy
irigyelték az űrgárdisták Lord Pughot, aki nem érzi a szagokat!
- Ez az egész hajó szerves képződménynek látszik - mondta Von Reuter, miközben
levágott egy vonagló csápot. A nyúlvány vadul rángatózott, és hatszögletű, rubinvörös,
kocsányon ülő szemeket növesztett. Aztán kígyó módjára megpróbált egy gyennyedő,
piszkossárga horpadásba tekergőzni. A hadnagy felszeletelte a kardjával. - Ami azt
jelenti, hogy valahol a mélyén találni fogunk egy központi szervet. Szívet, vesét,
ilyesmit.
Szervet.
Valahol a mélyén.
A folyosó elágazott. A baloldali járatban csak pár méteren át folytatódott a nedvedző
szivacsréteg, aztán valami barázdált felületű gombatelepnek adta át a helyét, amin
kárminvörös csigák legelésztek. A falakon nyálkásan szörcsögő poliptenyészetek
lógtak, lárvákat váladékozva, melyek araszolva tűntek el az apró lyukakban. Az alagút
éppen a burkolatát vedlette; alatta porcos taréjok húzódtak, a köztük lévő réseket
szürke, kocsonyaszerű anyag töltötte ki.
A jobboldali folyosó elején hatalmas, rózsaszín hólyag dagadozott. Valami óriási,
mutáns nősténymajom ülepére emlékeztetett, párosodásra odakínálva. Alacsony,
redőzött izomköteg futotta körül, a közepén pedig szájszerű képződmény éktelenkedett;
a petyhüdt ajkak csukva voltak. A hólyag talán két méter széles lehetett.
Dolf Harlan űrgárdista volt az első, aki megpróbált átkelni az akadályon. Lecsapta a
sisaklemezét, aztán óvatosan rálépett a hólyag oldalára, mielőtt nekirugaszkodott volna
az ugrásnak. A hólyag felülete csúszós volt. Ez nem számított volna különösebben,
csakhogy éppen ekkor a foltozó denevérek egy nagyobbik rokona repült neki
csapkodva Harlan fejének. A karmos szárnyak összecsukódtak a sisak körül.
Mikor Harlan letépte magáról a denevérlényt, önkéntelenül tett egy lépést előre.
Megcsúszott.
A hólyag megremegett, és szétnyílt.
Harlan lezuhant a lüktető ajkak között tátongó hasadékba.
Lezuhant? Olyan gyorsan tűnt el a talajban, mintha valami lerántotta volna.
Az ajkak becsukódtak.
Von Reuter hiába hívta Harlant rádión. Hiába fürkészte a sisaklemezén villogó
helyzetjelző monitort. Dolf Harlan nyomtalanul eltűnt a közelükből.
- Vagy azonnal dezintegrálták - mondta Juron őrmester -, vagy pillanatok alatt elkerült
innen. Ez esetben...
- Engedjetek le egy szenzort! - adta ki a parancsot a hadnagy.
A rúnadíszes szenzor finom mívű, erős láncon lógott, mintha valami füstölő lenne,
amelyben illatos tömjént égetnek Dorn tiszteletére.
A láncszemek átfutottak Juron kesztyűjének ujjai között, ahogy a hólyag belső ajkai
beszippantották a szenzort - olyan mohón, hogy a láncból pár pillanat múlva már alig
maradt. Mikor Juron ökölbe szorította a kezét, és nagyot rántott rajta, csak egy
méternyi darabot húzott vissza belőle. Mintha átharapták volna: a többi része a
szenzorral együtt eltűnt.
Juron és a hadnagy a kicsiny, furnírozott, telemetrikus képernyőt tanulmányozták, ami
az őrmester karjára volt erősítve.
- Hipervisszhang, uram. Ez a vacak egy teleportáló szerkezet...
- Nem látom a céljelzést...
- Ezek szerint a szenzor még mindig a hipertérben van...
- Harlan is?
- Mi értelme van egy teleportáló szerkezetnek, ami sehová sem viszi az embert?
- Hulladékgyűjtő?
- Ez az izé nagyobb, mint egy ember. Szállítóberendezésnek kell lennie.
- Nem lehet beállítani rajta a koordinátákat.
- Talán attól függ, hogy a perem melyik részére állunk. Talán dobbantással kell jelezni.
Lehet, hogy Harlan azóta már az űrhajó szívében jár...
Igen, a hólyag szerves teleportáló készülék volt, a hipertéren keresztül - de hová?
Lex meglóbálta a sorozatlövőjét, és megszólalt.
- Engedélyt kérek Harlan testvér követésére, uram!
Yeri keményen megszorította Lex karját.
- Eszed ágában sincs utána menni. Csak azért mondod ezt, hogy megszabadulj tőlem.
Lex válasza kurta vakkantás volt; Yerit mintha leforrázták volna.
- Tőled?
Mielőtt a tisztek reagálhattak volna Lex ajánlkozására, a hólyag görcsösen
összerándult...
TIZENHETEDIK FEJEZET
Az űrgárdisták és a felderítők hátraugrottak, amint a hólyag egy páncélos alakot
böfögött fel magából.
Nem, nem Harlan volt az. Még csak nem is egy másik űrgárdista.
Mielőtt bárkinek eszébe juthatott volna, hogy tüzet nyisson a potenciális támadóra, a
páncél összeroskadt - csak holtsúly volt.
A vértezet felülete szemcsés volt, foltos, hólyagos, mintha valami sorvasztó kór
támadta volna meg a molekuláit. Az alaknak két karja és két lába volt - de furamód
görbék, és rákszerű ollókban végződtek. A rugalmas páncél apró gyűrűkből állt,
egymásba fonódó, keskeny láncszemekből - Biff nem emlékezett rá, hogy olvasott
volna ilyen típusról, pedig ezen a téren elég alapos tanulmányokat folytatott... A
lapított, kúp alakú sisak teljesen sima volt, az elszíneződésektől eltekintve.
Miközben egy csatatestvér a különös szkafander zörgő vállát fogta, egy másik
megpróbálta letekerni róla a sisakot.
Nem engedett.
Az űrgárdista egy erőteljes rántással letépte a sisakot. Ritkás porfelhő szállt fel,
amelynek halálíze volt; évezredes, lassú bomlás szaga terjengett a levegőben. Széles,
lapított, teknősbékaszerű fej meredt a csatatestvérekre, amit pergamenszáraz, aszott bőr
borított. Az idegen harcos múmiává sorvadt páncél-koporsójában. A kocsányon ülő
szemek apró gombokká száradtak.
Már nagyon régen.
A hadnagy előkapta szerszámtartó tokjából az antikvométert, és szövetmintát vett a
porladozó bőrből.
- A karbon XIV-elemzés szerint a kora tizennégyezer évre becsülhető, plusz-mínusz
kétezer év eltéréssel.
Tizennégyezer év...
Odaát, egy másik galaxisban, mielőtt a lábasfejű űrhajó nekivágott volna a sötét
mélységeknek...
Az Öklök áhítatosan nézték a holttestet.
Az idegen lény szalagpántos páncélkesztyűjében még mindig görcsösen szorongatott
egy csavart csövű kézifegyvert, valami kerámiaszerű anyagból.
Úgy tűnt, abban a távoli galaxisokban ugyanúgy a halál volt az általános értékmérő,
mint itt...
Von Reuter eltette a működésképtelen fegyvert, későbbi tanulmányozásra.
- Ez a lény valószínűleg ugyanúgy behatoló volt a hajó fedélzetén, mint mi - mondta
Juronnak. - Azt hiszem, belelépett ebbe a teleportáló hólyagba... - A szemcsés foltokat
vizsgálgatta a páncél felületén. - És a berendezés... valami savas oldatba dobta. Nem
lehetett túl tömény. Nem marta szét a vértezetet... Inkább valami... - A hangja
elcsuklott az undortól. - Valami gyomorsav. És a mi idegen vitézünk ott maradt
tizennégyezer évig...
- Amíg mi meg nem böfögtettük ezt a teleportáló vacakot, mikor ledugtuk a láncot a
torkán - motyogta Biff. - Nem tudnánk visszahozni Harlant, ha meghánytatnák a
nyavalyást? Mi lenne, ha bevágnánk neki pár könnygázgránátot?
Juron lassan bólintott.
- Ha ez a teleportáló fenevad ösztönösen savfürdőbe okádja a betolakodókat, mi nem
használhatjuk. De hogy különbözteti meg az ellenséget a... a bennszülöttektől? Hogyan
közlik vele a bennszülöttek - akárkik is legyenek -, hogy hová szeretnének menni?
- Használjatok könnygázt! - mondta Von Reuter. - De a gránátoknak kell egy kis
ballaszt. Magukban túl könnyűek. Használjátok az idegen lény testét!
Két felderítő a teknősbéka-lény hóna alá nyúlt, és a hólyag fölé emelte. Biff letépte a
fejét, és elhajította. A karvértjébe épített tárolórekeszből gyors egymásutánban a
tenyerébe lőtt három önidőzítő, pénzérme nagyságú gránátot, és bepöckölte őket a
sodronypáncél üres nyakába. A felderítők visszalökték a vértezetet a hólyagba,
ahonnan jött. Azonnal eltűnt.
Vártak.
Odalent, a teleportáló-lény láthatatlan bendőjében, most könnygáz árad egy
magatehetetlen páncélból, s a halott idegen harcos bizonyos értelemben bosszút áll a
szörnyetegen, amely saját vértezetében fojtotta bele tulajdon tisztátalan lehelletébe...
A hólyag felszíne reszketni kezdett.
A csücsörödő ajkak mögül görcsös nyögés hallatszott.
Aztán méregzöld miazma tört fel a hólyagból - de nem adta vissza Harlant. A
csatatestvért.
A hadnagy recsegő hangú jelentést hallgatott a parancsnoki rádióján, majd az
embereihez fordult.
- Steinmüller Könyvtáros százados azt tanácsolja minden osztagnak, hogy ha
hólyagokat találnak a padlón, dobjanak bele repeszgránátokat. A százados hipertér-
érzékeny. Azt mondja, hogy ez az élőlény egy sokfejű féregre emlékeztet. Testének
túlnyomó része a hiperűrben létezik - Steinmüller több tucat ilyen toroknyílást érzékel.
A féreg rá van hangolva a hajó összes utasára - valami különös, összetett vezértudat
szabályos kódrendszerben osztályozza őket. A százados szerint a vezértudat nagyobb
ennél a hajónál. Hányingere támad, ha megpróbál belegondolni, hogy mekkora. Az
összes hajó beletartozik. A férget biomérnöki úton hozták létre...
- Dornra, csak az időnket vesztegetjük, úgysem tudjuk visszaszerezni Harlant!
Fájdalomgépben fogom megtisztítani magam az érzelgősségtől, amivel csak a
félelmemet próbáltam leplezni! Vonakodtam az előrenyomulástól, ürügyet kerestem,
hogy lemaradhassak!
A hadnagy behajlította az energiakesztyűjét, hogy közvetlenül a hólyag ajkára lőhesse
az apró korongot. A gránát olyan közel robbant, hogy Von Reuter megingott
energiapáncéljában, bár semmi baja nem esett.
A hólyag szétrepedt.
A rózsaszín ajkak cafatokra szaggatva repültek szerteszét. Alattuk szőrös, szürke akna
tátongott ködösen, elmosódottan. A féreg torka beleolvadt a szemcsés űrbe,
fokozatosan kifakult a valós világból.
Von Reuter a szélére szökkent, és kilőtt egy újabb gránátot.
Ám a féreg torka már ösztönösen görcsbe rándult, visszahúzódott önmagába;
leválasztotta testéről a sérült szájat. A gránát csak pár métert zuhant, aztán berobbant.
A hólyag szélén már lázasan burjánzott az eleven hús, a seb fölött rákos
szövetdaganatok nőttek össze. A hadnagy hátraugrott.
Rosszul csinálta, gondolta Biff. Mikor a páncélba dugta a gránátokat, sokkal agyasabb
volt. Akkor a féreg szépen lenyelte a csalétket, és az nem a gigájában durrant, hanem a
nyavalyás beleiben.
A totem-pók megint kísérteni kezdte, vészjóslón lengette hosszú, hajlékony lábait. A
lábak hol elhalványultak, hol tisztán kirajzolódtak; máshová vezettek, közeli helyekre,
távoliakra...
Ezen a hajón láthatatlan alagutak is voltak, eleven alagutak a hipertérben, amiket
egyetlen űrgárdista sem tud használni.
És az űrhajó összes utasát hajszálvékony póklábak kötik össze, mentális síkon...
A hadnagy fújtatva szívta be a levegőt, miközben a parancsnoki rádiót hallgatta.
- Támadják az osztagokat - közölte az embereivel. - Génorzók... meg valami még
rosszabb... karmos-tüskés szörnyetegek, amik pattogva közlekednek, akár a
gumilabda... Génorzók! Lehet, hogy innen származnak?
Juron megborzongott.
- Úgy érted, kitenyésztették őket? Mint ezt a férget, meg a foltozó denevéreket?
- A génorzóknak nincs saját technológiájuk, nem igaz? Az űrben sodródó roncsokban
húzzák meg magukat, de a gépekhez nem értenek.
- Legalábbis a mi gépeinkhez. Talán azért, mert eleven gépekhez vannak szokva.
- Esküszöm, hogy ezt a hajót valaki megtervezte. Nem fejlődhetett ilyenné önmagától.
- Milyenek lehetnek azok a lények, akik génorzókat tenyésztenek?
A fülledt légkör nyomasztóan nehezedett az űrgárdistákra. Von Reuter szitkozódott.
- Minket miért nem támadtak meg? - Ezt mintha személyes sértésnek vette volna.
Vagy talán azt remélte, hogy a küzdelem enyhítené a feszültséget.
Lexandro nyilván felfogta, mit érez a hadnagy, mert egyetlen ugrással átszökkent a
rákos hólyagon, hogy az élre álljon. Yeri persze azonnal követte, a veszély jeleit
kutatva.
- Várjatok! - kiáltotta Von Reuter. - Óvakodjatok az oktalan vakmerőségtől, ami csak
az előrelátás hiányát leplezi!
De hogy lehetett itt előrelátásról beszélni, amikor mindent rejtelmes köd takart?
Valahol lennie kell egy képződménynek, ami összehangolja a hajó működését,
gondolkodott Biff. Amiben a vezértudat fészkel. Valami kézzelfoghatónak. Egy
szervnek. Ami a hiperűrön keresztül telepatikus kapcsolatban áll a többi ilyen szervvel,
más hajók fedélzetén. Sok-sok kis idegsejt összessége alkotja az árnyékagyat...
A hadnagy is emlegette a szívet meg a veséket. Keressük meg a vezérszervet, gyakjuk
szét, és a helyi lakosoknak egyből nehézségeik támadnak...
Von Reuter úgy döntött, hogy két csapatra osztja az embereit. Az egyik osztag a
hallgatag Ruhr őrmester vezetésével a balodali, porcos járatban halad tovább. A
maradék tizenhárom fő, vele és Juron őrmesterrel, a hólyag folyosóján nyomul előre.
Így hát Trazior három gyermeke, hét csatatestvérrel és három kanári-felderítővel
együtt, hamarosan ugyanannak az őrmesternek a társaságában gyalogolt tovább, aki
oly bátran és megalkuvást nem ismerően vezette őket annak idején, mikor elragadták
Lord Sagramosótól a Császár osztályú titánt.
Az erők megosztása okos dolog volt ezekben az alagutakban, ahol egyszerre legfeljebb
három űrgárdista tudott fej fej mellett küzdeni. Kis csapatokra szakadozva az Öklök
nagyobb területet tudnak átkutatni; gyilkos kórt terjesztő baktériumokká válnak az
űrbehemót szervezetében.
Lex az őrmesterre vigyorgott; szemlátomást lelkesítették az új lehetőségek, amiket ez a
csapatmegosztás kilátásba helyezett. Juron nem volt anyámasszony katonája. És Von
Reuter valószínűleg vad hőstettekre készül.
Yeri figyelmét nem kerülte el Lex vigyora - mint ahogy Biffét sem Yeri zaklatottsága.
Yerinek, aki éberen őrködött gyűlölt testvére testi épsége fölött, nyilván baljós
előérzete támadt Lex önuralmát illetően...
Milyen keskeny a határvonal, morfondírozott Biff, a gyűlölet és a szeretet között...
Utálat és tisztelet. Sőt...hódolat, hízelgés, tömjénezés. Imádat.
ó, Yerinek megvolt a maga magasztos, absztrakt álma a "felsőbbrendű igazságról" -
ugyanakkor azonban képtelen volt megérteni tulajdon lelke pókmintáit. Nem látta át
saját belső labirintusát.
Annak idején, technikus édesanyja szoknyája mellett, Yeri hitének fókusza az óberhé
volt.
Később pedig az áldott Rogal Dorn.
De aztán Yeri kifejlesztette magában ezt a torz vonzalmat Lex iránt... mintegy az
űrgárdista bátorság és ájtatosság kifejezéseként.
Ami azt jelenti, hogy ájtatos hűsége távolról sem olyan makulátlan, mint hiszi.
Biffnek derengeni kezdett, hogy Yeri számára Lex - paradox módon - a távoli Császárt
pótolja, valami furcsa álomvilágban. Lex, aki mindig elérhető közelségben volt,
egyfajta helyettes személyiséggé vált, az arisztokratikus fennsőbbségtudatot és a gőgös
megvetést jelképezte. Márpedig a Császárnak megvetéssel - következésképp tehát
igazságtalanul - kell bánnia minden egyes emberi lénnyel, csak így védheti meg az
emberi faj egészét, csak így biztosíthatja neki a jövőt. A diadalmas erények freskóját az
igazságtalanság ecsetjével festették...
A földi Istencsászár ellen Yeri nem lázadhatott. Egy árnyalatnyi kételyt, egy pillanatnyi
dühöt sem engedhetett meg magának. Az ellenszegülés teljesen hiábavaló lett volna -
mintha a bolha sértődne meg a hatalmas medve viselkedése miatt, amelynek a
bundájában él.
Yeri minden bizonnyal keserű ellenszenvet érzett a Császár iránt, akit szolgálnia és
istenítenie kellett. És ennek a sötét, öntudatlan gyűlöletnek, amely a hódolat mellett
honolt Yeri lelke mélyén, Lex volt a célpontja.
Ami azt jelenti, hogyha Lex meghalna, Yerinek alapjaiban rendülne meg az egész hite.
Vallásos buzgalmának fókusza végzete gyöngeséget árulna el. Könnyen meglehet,
hogy Yeri eretnekké válna.
Huh, gondolta Biff; ám meg volt győződve róla, hogy végkövetkeztetése helyes.
Energiakesztyűjével megveregette sorozatlövője tusát.
A megafőnök neve Halál, emlékeztette magát. Kétségei támadtak Yeri hitével
kapcsolatban; de semmi szükség rá, hogy ezeket a kétségeket megossza a káplánnal.
Semmi szükség.
Pedig ezt kellene tennie. De nem fogja.
Biff a maga részéről Yeri védelmezője lesz. Ez a fordulat mulattatta Biffet. Csak neki, a
volt dögevésznek elég csavaros az agya, hogy megértse Yeri lelkét. És nem, nem fogja
kihúzni a szőnyeget Valence testvér alól. Az ő védelme titkos védelem lesz, amiről
csak Rogal Dornnak fog beszélni néma imáiban. Mennyivel tiszteletreméltóbb ez annál
a közönséges testőrködésnél, ahogy Yeri kíséri a jóképű Lexandrót; mennyivel
kifinomultabb a volt technikus kétértelmű, gyűlölettel vegyes szenvedélyénél!
Biff csak ekkor döbbent rá, mennyire belebonyolódott ő maga is a testvériségnek ebbe
a ragacsos, kusza pókhálójába...
Tegyük fel, hogy az egyik testvér meghal. Valamennyien meghitt módon részesei
voltak egymás sorsának. Ezért talán mindhármukra pusztulás vár. Biff valami
émelyítő, megváltoztathatatlan bizonyosságot érzett, ha erre gondolt.
Halál a neve, szólt a Pók tisztán érthetően Biff fejében. A neve Halál.
Biff hallotta ezeket a szavakat. Nem Rogal Dorntól származtak, hanem valami mély,
atavisztikus forrásból. Talán Necromunda hangja volt, a halálvilágé, ahonnan azt hitte,
hogy elmenekült, ám most átnyúl az éveken és fényéveken, hogy visszaszerezze
magának.
Iszonyú, babonás érzelemhullám söpört végig Biffen, alapjaiban rendítve meg a józan
agyaskodások struktúráját, amit oly fáradságosan építgetett magában. Szent hatszöget
vetett magára az energiakesztyűjével, s elsuttogott egy zavaros, reményvesztett imát.
- Pókszellem, ne hagyj cserben! Rogal Dorn, árassz el fényeddel!
Vétkezett gondolatban. Túl sokat agyaskodott. Mozgékony elméjének sikerült az
alapokig lebontani Yeri indítékait. Közben azonban az arcátlan Biff hajszál híján a
kétely árnyékát vetette a Császár és a primarcha felsőbbrendűségének eszméjére. Nem?
Egyetlen gondolatmenettel... Yeri Valence-t használva mentális modellként...
Biff arcán rettenetesen viszketett a tetoválás, mintha megújulnának a körvonalai,
mintha újraalkotná őket a késhegy, a maró sav és a festék...
Bontani, gondolta szédülten. Bomlasztani. Pusztítani.
Figyelj és tanulj, mindenütt, mindenhol - de legfőképp pusztíts, hogy kedvére tégy a
falánk Póknak... és a Pók immár nem testet öltött bölcsességnek tűnt, amely rejtett
rendszerek kitapogatására vezérli Biffet, hanem valami telhetetlen, ősvilági
ösztönlénynek, mely az idegenek kiontott vérével és testnedveivel csillapítja szomját.
Az Öklöknek ravasznak kell lenniük.
Csakhogy ez a ravaszság végső soron önámítás.
Biff megveregette Yeri vállvértjét.
- Ne lankadj hitedben, testvér! - buzdította.
Yeri, aki nem látta Biff őrült vigyorát, félreértette a megjegyzést.
Persze hogy félreértette.
- Lexet nem fogja elragadni tőlünk a halál - felelte. Úgy beszélt, mintha sikerült volna
rávennie Biffet, hogy csatlakozzon vállalkozásához, és elszegődjék második testőrnek
a fenséges Lexandro d'Arquebus mellé.
Talán mégis helyénvaló volt a válasz. Talán Yeri igaz társat talált fennhéjázó, dölyfös
testvérének védelmezéséhez.
- A halál egyszerre fog elragadni minket - motyogta Biff, mintha imádkozna.
Három összebéklyózott test.
Három leendő hulla - és láthatatlan kísérőjük, a kozmosz nagyhatalmú kurtizánja, aki
nem volt sem férfi, sem nő, hanem - mint az illett hozzá - semleges nem?... Az
enyészet...
Bizonyára sok űrgárdistát gyötörtek hasonló lélekszaggató görcsök ebben a
hátborzongató, eleven űrhajóban. Bizonyára sok csatatestvér imádkozott, hogy elteljen
tisztító hittel...
A folyosót most porcos boltívek tagolták, melyekről átlátszó nyálka csöpögött.
Émelyítően foszforeszkáló, ciánkék gombatelepek ágaztak szerte burjánzó sérvek
gyanánt; tarka szárnyú, irizáló rovarok legelésztek rajtuk. A padló kitinlapjain tócsákba
gyűlt az áporodott iszap. Ebben a sekély, ragacsos ingoványban hosszú szalagférgek
tekergőztek, a nyálkás sarat szürcsölve; időnként középen befűződtek, ilyenkor lágy,
lapos öntecsekre emlékeztető szelvények váltak le róluk. Ezeket rézvörös páncélú
rákszabásúak cipelték ez az ollóikban. A levegőben fanyar ecetszag és a leves rothadás
bűze terjengett.
Egy puffadt, csőrös bendő, amelynek görbe, csontos lábai voltak, vakon falt egy
lüktető, recézett rákdaganatot, amely az egyik falból sarjadt. Mikor elhaladtak mellette,
a karbantartó sebészlény elérte kapacitása határát, és szétdurrant. Bomlásnak induló,
rákos szövetfoszlányok záporoztak a sűrű iszapba.
Egy tartalék dögevő-bendő, amely eredetileg olyan lapos volt, akár egy kipukkant
tüdőlebeny, azonnal felágaskodott csontos lábain, és görcsösen nyeldekelve
gömbölyödni kezdett. Mögötte még néhány lottyadt bendő várakozott felsorakozva,
hogy addig lakmározzanak ebből a deformált faldarabból, míg szétrepednek...
Eddig gázböffenések, nyiroknedvek gurgulázása, szörcsögés, morgás és cuppogó
zajok kísérték az Öklök előrenyomulását. Most ezek a hangok vészjóslón elnémultak -
még épp idejében, hogy a nehézfegyverekkel felszerelt űrgárdisták készenlétbe
helyezzék a plazmaágyúkat és rakétavetőket.
Nem sokkal előttük egy padlóhólyagból valami zöldes árnyalatú lény szökkent elő -
amely kizárólag kampós karmokból és hatalmas tüskékből állt, legalábbis első
pillantásra.
Pattogni kezdett a nyálkás talajon az Öklök felé, jókora tüskében végződő farkának
csapásaival hajtva magát. És a hólyagból már előbukkant a második ilyen szörnyeteg
is...
A farok vaskos izomkötegekből álló, eleven rugó volt. A mozgást egy kettős
karommal felszerelt támasztóláb segítette. A szaruborítású ágyékból hosszú, ijesztő,
késszerű szerv meredt elő remegve. Fent a szörnyetegnek egyetlen bőrlebernyeges
karja volt, amin csigolyasor húzódott végig. A két göcsörtös ujj hajlott karmokban
végződött; csontos handzsár volt az egyik, gyilkos zsigerelőhorog a másik.
A közepén a testnek - annak az izom-rugós, körülpengézett, masszív testnek - egy torz
arc türemkedett ki. A tátott, tépőfogas pofa vicsorgott. Tébolyult szemek bámultak
mereven az apró orr fölött.
Az az arc szinte humanoid volt...
Robbanólövedékek téptek a testbe, szilánkokra zúzva a nyáladzó pofát. ám a farok és
a láb továbbra is rendületlen, roppant ugrásokkal hajtotta előre a markolászó karmokat
és a reszkető késnyúlványt.
Perzselő plazmafolyam gomolygott elő, lángra lobbantva és megolvasztva az óriáskart.
A késnyúlvány azonban meglendült, és eltalálta az egyik csatatestvér ágyékvédőjét. A
tüskének sikerült áthatolnia a vértezet egyik hegesztővarratán, aztán éles pendüléssel
letört.
A csatatestvér felkiáltott, és megingott.
A kéz formátlan, olvadó roncsa lecsapott az arcára. A sisaklemeze nyitva volt. A
horgas ujj lángoló maradéka még kitépte az egyik szemét, mielőtt a szörnyeteg
végvonaglásában harcképtelenné vált; mielőtt az összetört, szétszaggatott, elszenesedett
tetem magába roskadt.
Öngyilkos rohamával fedezte támadó társát. Mire a másik szörnyetegbe
robbanólövedékek hasítottak, az elérte az egyik felderítőt. A felderítő feje teljesen
eltűnt a bőrlebernyeges tenyérben. Hátába és mellébe karmok mélyedtek. Mikor
tántorogva előrehanyatlott, a zsigerelőhorog felfelé csapott.
A második lény is meghalt hamarosan.
A felderítő haldoklása tovább fog tartani - talán még arra is lesz idő, hogy
visszaszállítsák a torpedóra...
A testvérei az egyik falhoz vonszolták, és a porcos nyúlványokhoz rögzítették, nehogy
lecsússzon a nyálkába.
A fél szemére megvakult csatatestvér energiakesztyűjét az ágyékára szorítva tiltakozott,
mikor megparancsolták neki, hogy vigyázzon a felderítőre.
- Bírom még, uram.
Juron a fejét rázta.
Lex előrekocogott, és gránátokat vágott a szállítóhólyagba, miközben Yeri fedezte. Biff
Juront figyelte, aki csizmája orrával a hátára fordította a vérengző szörnyet. Az
őrmester egyre fokozódó undorral tanulmányozta a bestiális, sárgászöld, humanoid
arcot, melynek tépőfogas szája halálos görcsbe rándult. Felül az a harapófogószerű kéz
annyira túlméretezett volt, hogy úgy tűnt, mintha a lény a mellén hordaná az arcát.
- A pofája hasonlít... az orkokéra. Már láttam róluk képeket - mormolta Biff. - Ami
viszont a többit illeti...
Von Reuter háborgó lélekkel káromkodott.
- A Császárra, micsoda istenkáromlás! Esküszöm, hogy ezt a lényt ork génekből
nevelték ki...
- Nem tudtam, hogy ennyire szeretjük az orkokat, uram - mondta Juron.
Nem is szerették. Távolról sem. Az ork nép anarchikus, bajkeverő, kalózkodó faj volt.
Az orkok voltak azok, akik elfoglalták azt a három bolyvárost a necromundai
hamusivatagokban; miattuk került sor a hosszú menetelésre, ami annyi vért és
pusztulást eredményezett. A Császári Öklöknek előítéleteik voltak az orkokkal
szemben - bár ki tudja, hogy ha azok a zöld bőrű vadak nem provokálják őket,
létesítenek-e támaszpontot Necromundán, ami oly termékeny táptalaja volt a tehetséges
újoncoknak?
Így hát az Öklök közül sokan különös, torz szimpátiát éreztek az orkok iránt - akik
csupán lármás, vérszomjak csőcselék voltak, és nem jelentettek komoly fenyegetést a
Birodalom számára. Nem úgy, mint ez a roppant flotta, a maga eleven, lábasfejű
űrhajóival...
- Nem látod, Zed? - kérdezte a hadnagy, bizalmas hangot megütve. - Ezt a... harcos-
lényt... ork génekből tenyésztették ki. Nézz csak a zöld képét! Ork géneket züllesztettek
ebbe a gyalázatos, gyilkos alakba...
- Elég jó fegyver - horkantotta Biff.
- Igen, elég jó - Von Reuter hangjában keserűség csengett. - Ezek a... lények... itt a
hajó fedélzetén... ez a külső űrből jött csürhe... orkokat fogdosott össze valami
határvidéki naprendszerben, útban a mi galaxisunkba, és ezt művelte velük!
A tiszt iszonyú haragra gerjedt.
- Ó, jogot formálok én rá, hogy minden orkot lemészároljak, aki az utamba kerül!
Megölöm, aki ezt kétségbe vonja! De akkor is a mi galaxisunk orkjai maradnak... az
emberlakta galaxisé, a Császárunk galaxisáé. Hogy mernek idejönni ezek a korcsok egy
idegen galaxisból, hogy merik összeszedni és megrontani a mi bennszülötteinket?
A hadnagy belerúgott a dögbe. A hangja rekedt volt.
- Nem hiszem, hogy mi képesek lennénk ilyesmire... Nem, kizárt dolog. Különben már
rég megcsináltuk volna...
- Úgy látszik, így hozták létre a génorzókat is - mondta Juron. - Gondolom, valami
másból. Most meg ez... és vajon még mi? Milyen más fajokra vethettek még szemet?
- Lehetséges... hogy minden fajjal ezt művelik, akivel találkoznak? Beleértve... minket
is? Nem szabad elesett Öklöket hagynunk a fedélzeten! Azonnal figyelmeztetem a
Halálosztó Könyvtárosokat. Képzeljétek el, mi történne, ha ezek a lények, akik gyilkos
szörnyeket tudnak nevelni az orkokból, rátehetnék a karmukat a mi sarjmirigyeinkre!
Ha elrabolnák áldott primarchánk génkódját! - Von Reuter majdnem elhányta magát.
- Merre vannak azok a mocskos idegenek? - kérdezte Juron.
Lex, Yeri társaságában, már jócskán maga mögött hagyta az elpusztított
szállítóhólyagot. Most visszakiáltott egy izomkeretes ajtó mellől, amit az imént feszített
szét.
- Aranybányát találtam, uram!
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A bordaboltozatos teremben, amely nagyobb volt, mint az Öklök Assimularum-
csarnoka, a falakba vájt mélyedésekben százával hevertek az ocsmány szörnyek;
szögletesen megformált vízköpők gyanánt vigyorogtak a betolakodókra.
Ezek a mozdulatlan lények, akiket áttetsző gyantaréteg borított, mintha porózus
korallból lettek volna kifaragva; borostyánsárga, rozsdavörös és aranyló színekben
pompáztak. A púpos potrohokat gerinchúr-szerű légcsövek kötötték össze a lapított,
tépőfogas koponyákkal - melyeknek hosszúkás tarkótáji része arra utalt, hogy az
elliptikus fejekben lapuló agyak jóval nagyobbak, mint az embereké.
Minden lénynek hat páncélozott végtagja volt. A két felső kar mozgékonynak és
ügyesnek tűnt. Az alsó karok karomszerű lapátujjaikkal másodlagos szerepet tölthettek
be. A lábakon két ízület volt, és patákban végződtek. A potrohot csak egy vékony ín-
és izomköteg kötötte össze a fejtorral - ebben húzódtak a porckorongokkal védett
légcsövek -, úgyhogy a törzs könnyedén és rugalmasan tudott mozogni a páncélozott
alsótesten. Ezek a hatlábú rovarszabásúak kétszer akkorára nőttek, mint egy felnőtt
ember.
A falban nyíló hasadékokból váladék csorgott a bebalzsamozott lényekre, csillogó
mázzal vonva be őket a fényben, amit...
...ami néhány tuskólábú, tömzsi humanoid abnormálisan nagy, kopasz magzatfejéből
sugárzott. A karjuk elkorcsosult, csak sorvadt csonkok éktelenkedtek a vállízületükön,
mintha máskülönben megpróbálnák letépni magukról azokat a szerves, élősdi gépeket,
amik az arcukon telepedtek meg. Lüktető csövek futottak a szájukba, az orrlyukaikba,
üresen tátongó szemgödrükbe. Koponyájuk tetejét egy karmos láb markolta keményen.
Egyetlen hatalmas szemgolyó emelkedett a lábnyúlvány fölé, csésze alakú
csontburokban... és leprás fénnyel árasztotta el a behatoló űrgárdistákat.
- Istenkáromlás! - hördült fel Von Reuter, miközben a néma, emberszabású
reflektorok ide-oda csoszogtak a horpadt padlófelületen felgyülemlő folyékony
mocsokban.
Az egyik felderítő elokádta magát; Lex azonnal rendre utasította.
- Idióta! Hagyod, hogy ez a hajó megízlelje a testnedveidet!
A felderítő úgy mentegetőzött, mintha Lex tiszt lenne.
Yeri az undor igézetében bámulta a csonka, degenerált törpéket - és elöntötte a harag,
mikor belegondolt, hogy egy zsarnoki elme milyen szűk kereteket szabott a speciális
feladatokra kitenyésztett nyomorékok életének.
- Embervér - motyogta. - Ezek embervérből valók...
- Mi is csinálunk kiborgokat - emlékeztette Biff halkan.
- Igen, de a Császár szolgálatára - felelte görcsösen Yeri. - Az teljesen más, ugye? Az
szent munka. Ugye? Ugye? - hajtogatta el-elcsukló hangon; csak egy hajszál választotta
el a hisztériától.
- Hát persze hogy más - helyeselt Biff. Gyűlölte az istenkáromló agyaskodást, amely
arra ösztönözte, hogy összevessen egymással két gyökeresen különböző helyzetet.
Abba kell hagynia. Ezen az iszonyú, idegen hajón az agyaskodás finomságai és
párhuzamai kárhozatosnak és halálosnak bizonyulhatnak.
Ekkor azonban egy másik gondolat merült föl benne - egy sokkal Ököl-szerűbb
gondolat, amelynek jobb lenne minél hamarabb hangot adni...
Mielőtt azonban Biff kinyithatta volna a száját, Yeri energiakesztyűje hüvelykujjával az
óriás vízköpőkre bökött.
- Szerezhetnénk egy trófeát - vicsorított Lexre. - Kiszabadíthatnánk az egyiket, így
hibernálva. Visszavihetnénk, hogy kísérletezzünk vele. Hogy kiszedjünk belőle némi
infót.
- Iiiigen - mondta Lex csendesen. - Egy trófea...
Egy hírneves trófea... Miután a hóhérsebészek végeznek a vallatással, egy ilyen
roppant, bestiális koponya nagyszerűen mutatna valamelyik kápolna falán...
Mi járhat Yeri fejében? - tűnődött Biff.
Ó... most már értette. Erre a kifogástalan ürügyre - a megbénított fogolyra - hivatkozva
az osztaguk köteles lenne visszavonulni. A drágalátos Lexandrónak nem esne folt a
becsületén, mégis eltűnne erről a helyről, ahol valószínűleg mindannyiukra halál vár,
őrá is...
Hogy eltorzítja Yeri rögeszmés megszállottsága a józan gondolkodását! Már-már ellene
hat a kötelességtudatnak - persze jogszerűen és ájtatosan!
- őrmester - szólt Biff Juronhoz, végre kimondva, ami eszébe jutott -, lehet, hogy ezek
a szörnyek nem olyan régóta tanyáznak itt. Elképzelhető, hogy nem alusznak túl
mélyen.
- Igen? Miért?
- Nos, ha ez a hajó már végigfosztogatott néhány naprendszert a mi galaxisunkban,
hogy orkokat meg embereket fogdosson össze, és... meggyalázza a génállományukat...
hogy eleven fegyvereket és fáklyákat csináljon belőlük... akkor ezek a bestiák az
utóbbi években ébren voltak, és portyáztak. Nem alszanak itt évezredek óta. Jobb
lenne gyorsan megölni mindet. Csak... szundikálnak... a csillagok között.
- Hacsak... - dobta a vitába Lex ezt a magányos, mezítelen szót.
- Hacsak mi? - akarta tudni Juron.
- Hacsak - folytatta Lex - az űrhajó más területei valóban aktívak voltak... de ez nem.
Lehet, hogy ennek a társaságnak a szempillája se rezzent, mióta elhagyták az
Androméda-ködöt, még Rogal Dorn születése előtt! Ugye félsz hozzájuk nyúlni, Biffy?
Ez az igazság.
Ó, Lex egészen beleszeretett az ötletbe, hogy egy ilyen fontos szuvenírt vigyen vissza
magával! Yeri határozottan elégedettnek látszott; nagyszerű cselt eszelt ki.
Lexandro kellemetlen mosolyt küldött Biff felé.
- Könnyebb mind szétgyakni őket, amíg feküsznek - erre gondolsz, mi? Ugye a
"gyakni" a helyes kifejezés dögevészül?
Az egyik lámpás törpe Lexre irányította a fénysugarát, mivel azonban máskülönben
semmi jelét nem adta az értelemnek, az űrgárdista nem törődött vele.
Lex elhúzta a szája szélét.
- Én nem félek megérinteni ezeket a fenevadakat, Biffy fiú... Engedélyt kérek, hogy
lézerrel kiszabadítsam az egyiket, uram! - fordult a hadnagyhoz.
- Igazad van, d'Arquebus - helyeselt Von Reuter. - Azért vagyunk itt, hogy gyilkoljunk
és ismereteket szerezzünk. A tudás pedig fontosabb az ölésnél. A tudás tökélyre
fejleszti az ölést.
A hadnagy előkapott egy lézerpisztolyt a plasztacél combvértjébe épített tokból. Miután
energiakesztyűjével ügyesen beállította rajta a fókusztávolságot és a fokozatot,
odanyújtotta a fegyvert Lexnek, átengedve neki a megtisztelő feladatot.
Lex a nyálkás falban vicsorgó, kővé dermedt szörnyekhez lépett.
- Igen - suttogta Yeri.
A fegyverből perzselő, összefüggő fénysugár lövellt elő.
Gyanta repedt.
Gyanta olvadt.
Nyálka fröcskölt.
Füst gomolygott, savanyú ecetbűzzel támadva az orrlyukakra.
Egy hosszúkás, aranyló szem kinyílt.
Egy lapátszerű állkapocsizom összerándult.
A Lex fölé magasodó sárkánylény megremegett. Kenőanyagok kezdtek szivárogni a
pórusaiból.
A reflektor-törpék periszkópos szemgolyói körbefordultak. Éles, hamuszínű fénnyel
árasztották el a váladékréteggel bevont, törékeny fülkékben fészkelő űrsárkányok
garmadáját.
Ekkor hangos recsegés-ropogás töltötte be a tisztátalan, szerves katedrálist, mintha
mamutcsorda dübörögne végig egy befagyott tavon.
A gyantaréteg mindenütt repedezett.
Remegések futottak végig a roppant sárkánytesteken - legalábbis ijedt szemmel nézve
így tűnt -, mintha fosszilis kövületek elevenednének meg hús-vér alakot öltve.
- Szétlőni mindet! - üvöltötte Von Reuter; hamar változtatott az elgondolásán, hogy
milyen dicső haditett lenne magukkal hurcolni egy állítólag magatehetetlen
szörnyeteget.
- D'Arquebus, vissza! Tűz! Mindenki, tűz! - bömbölte Juron őrmester, a megváltozott
helyzethez igazodva.
Yeri előbb a reflektor-törpéket lőtte agyon, leszaggatva róluk a periszkópos
szemgolyókat, szétrobbantva meggyalázott, emberi tagjaikat.
Lex csalódottan szitkozódva ugrott hátra, és a lézerpisztollyal bajlódott, hogy halálos
fokozatra állítsa büszke fénydárdáját.
Kakofonikus lárma töltötte el a termet, mintha valami gigászi dob lenne, amit
eszeveszett zenészek ütnek-vernek belülről. Az Öklök robbanólövedékekkel szórtak
meg minden nyálkás falifülkét, ahol ezek a hatalmas, hat végtagú, idegen
lidérclovagok fészkeltek...
Ahogy a szelvényezett, szarupáncélos, púpos testek rángatóztak...
Ahogy a nyálkás üledék meg a sűrű, bíborvörös vér elkeveredett...
Biff vadul őrjöngve tüzelt, elfogta a gyakódili; tagjaiban ott érezte a Nagy Halálpókot, az
istent, aki ennek a galaxisnak a totemje volt.
Ez az isten elfajzott korcsokat látott azokban a lényekben, akik azért utaztak ide egy
másik sziget-univerzumból, hogy elemésszék az ő gyermekeit. Milliószám tenyésző
ivadékait - a civilizált és az elvadult embereket, a félhumánokat és az orkokhoz
hasonló idegeneket - csakis a Nagy Pók falhatja fel!
Az emberlakta galaxis - a lángoló mag köré tekeredő spirálkarok, amely egy fekete
csillagfalót rejtett, a végső éjszaka vermét - egyszerre volt pók és pókháló... Lomhán
forogva, mohón nyelte az életet, mely buján tenyészett rajta...
Ezek a szörnyek a Sötét Mélységen túlról olyan mérhetetlenül idegenek voltak, hogy a
Pókisten felébredt, s mikor meglátta őket Biff szemén keresztül, összerándult az
undortól, és hányinger fogta el...
Legalábbis Biffnek így tűnt. És Biff tudta, hogy a Pók valószínűleg őt is el fogja
emészteni, véres gombóc gyanánt, hogy enyhítse kínzó gyomorbaját.
Az Öklök végül beszüntették a tüzet. Vajon életben maradt valaki a bebalzsamozva
szétlőtt idegenek közül? A bordázott, mocsokfoltos falon százával lógtak a ronccsá
szaggatott dögök; némelyik ugyan még rángatózott, de aligha jelenthet komolyabb
veszélyt...
Yeri pillantása körbevillant a termen, hátha megakad egy sebesült sárkányon, amely
botladozva Lexandróra vethetné magát.
Így hát Yeri volt az első, aki észrevette a lüktetve nyíló záróizom-ajtót, amin a
lemészárolt szörnyek három éber társa rontott a csarnokba dühösen sziszegve.
Ketten hosszúkás szerkezeteket markoltak, melyek nagy, aranyszínű, porcos
libacombokra emlékeztettek, amiket valami röpképtelen, idegen madár testéről téptek
le irgalmatlanul. Csonttaréjjal ékes csövek meredtek előre fenyegetően, apró lyukkal a
végükön.
A harmadik két csillogó, sárga szarukardot lengetett a két felső kezében. A
markolatgombból tüske állt ki, valami mutáns, páncélozott féregnek a farokfullánkja,
amely a keresztvasat pótolta, s a tömpe álujjai hegyén nyíló szájakkal görcsösen
kapaszkodott a fegyver aljába.
Lángoló golyócskák süvítettek elő a libacomb-puskák csövéből; csíkot húztak maguk
után a levegőben, akár az égő foszfor.
Az első golyóbis becsapódott a falon lógó egyik holttestbe, és szétrepedt, sistergő savat
fröcskölve szerteszét.
A második a combvértjén találta el Von Reutert, és füstölögve kezdte átmarni a
plasztacélt, mialatt a hadnagy vadul igyekezett letörölni a ragacsos szennyfoltot.
Vérfagyasztó, ropogó zaj hallatszott a fegyverek puffadt tusából; a sárkányharcosok
valami kart állíthattak át, a kezük mélyen benne volt a különös puskákban.
Yeri már viszonozta a tüzet.
Biff szintén.
Juron és a többiek ugyancsak.
Azokkal a hátborzongató libacomb-puskákkal nem lehetett folyamatosan tüzelni.
Ropogtak, görcsösen összehúzódtak, remegés futott rajtuk végig... Pár pillanatba telt
az egész, ám ezalatt robbanólövedékek hasítottak a vicsorgó lidérclovagokba...
úgyhogy mire a fegyverek ismét lángoló golyóbisokat okádtak magukból, már
kifordultak a haldokló szörnyek markából.
A kardforgatót azonban egyetlen lövedék sem érte el.
A borotvaéles szarupengék csillogva-szikrázva, villámgyors körívben szelték a
levegőt, miközben a harcos előrenyomult. Erről a vakító fénnyel vibráló
energiapajzsról egyszerűen lepattantak a lövedékek.
Juron és a sántikáló Von Reuter energiakardjukat lengetve léptek elő.
Mindketten a szarupengéket vették célba.
Amint kardjuk tompán zúgó, monomolekuláris éle mennydörgő csattanással
összecsapott az erőteret szövő, borotvaéles fegyverekkel, szivárványszín energia
fröcskölt minden irányban.
Az egyik szarukard kettétört, féregmarkolata felvisított.
A másik összeakadt Von Reuter pengéjével, és egyre közelebb hatolt a hadnagy
arcához, mivel az idegen nagyobb magasságból fejtett ki rá erőt. A szörnyeteg
hatalmasat rúgott patás lábával. Ott találta el a combvértet, ahol a sav már
meggyengítette, s a felhólyagzott páncéllemez behorpadt. Az idegen óriás lába közül
előrelendült a tüskés farok, áthatolt egy felhasadt varraton, átfúrta a hadnagy
combizmát és feketehámját.
Ám a pengék már nem szőttek védőfalat köré csillámló energiából.
Lex gyorsan körbetáncolt, aztán fölfelé célzott, és szétlőtte a terjedelmes agynak
otthont adó koponyát.
A szörnyeteg rázuhant Von Reuterre, aki hátratántorodott, majd hanyatt esett; a tüske
teljesen felnyársalta a combját.
Juron és Lex lerángatta a szörnyet a hadnagyról, és kitépte lábából a bőven váladékozó
faroktüskét.
Von Reuter felnyögött, aztán elmosolyodott, mikor idegrendszerét elöntötte a fájdalom
lávafolyama... mielőtt a páncélja érzéstelenítő szereket fecskendezett a véráramába,
hogy elfojtsa a figyelemelterelő görcsöket.
Juron talpra segítette a tisztet. Von Reuter megingott, aztán megállt a lábán, bár az arca
egy pillanatra hamuszürke lett. Talán valami méreg került a vérébe, és a szervezete a
hatástalanításán dolgozott, rohamtempóban termelve az ellenszert.
Yeri rátaposott az egyik csontpuskára, ami széthasadt. Óvatosan belekukkantott a
gőzölgő, szerves képződmény zsigereibe... Talált egy tenyészkamrát, apró,
kitinpáncélos lőszer-lények seregével... egy nagyobb, összetekeredett rovarszörnyet,
veszedelmes rágókkal... talán a kitinburok lehántására?... egy kloákára emlékeztető
tüzelőcsatornát...
Lex, aki még mindig kába volt a nagy haditettől, a kardforgató elpusztításától,
fölemelte a csizmáját, hogy széttiporja az eleven fegyvert, aminek Yeri törte fel az
előbb a héját. Majd ő megmutatja neki, hogyan kell elbánni az efféle ocsmánysággal!
Yeri ellökte.
- Ne!
Lex csizmája azonban már eltaposott egy lőszer-lényt, amelyik kipottyant a
tenyészkamrából.
Amint a héja felrepedt, az undorító, aprócska puhatestű savas tüzet okádott magából,
amely végigömlött Lex csizmáján. Bele kellett gázolnia egy nyálkatócsába, hogy eloltsa.
- Ezt a fegyvert különböző élőlények alkotják, amik egymástól függenek, és egymást
használják - mondta Yeri Juronnak, aki bólintott, de úgy látszott, nem érdekli
különösebben a téma.
- Jó ölés volt - fordult az őrmester Lexhez.
Aztán valamennyien beléptek a nyitott ajtón. Hosszú folyosóra jutottak, ahol a falak
türkizzöld, takonyszerű váladékot izzadtak.
Az alkóvokban hatalmas bábok dagadoztak. Lex az energiakesztyűjével feltépte az
egyiknek a burkát.
Egy megbénított, tetovált asszony kuporgott benne, tetőtől talpig nyálkásan. Barna
haját hosszú copfba fonva hordta. A hasa és a melle iszonyúan fel volt puffadva, s a
bőre alatt meghatározhatatlan véglények serege nyüzsgött lomhán tekergőzve. Lárvák...
- Erre most nincs idő - nyögte Von Reuter.
Mikor beléptek a kővetkező terembe - egy félhomályos, kékeszöld barlangba,
amelynek falán tapogatózó csápok vonaglottak - egy hang szólította meg őket
birodalmi gótul.
Rekedt, zengzetes, sziszegő hang, amely óvatosan, de helyesen formálta az emberi
nyelv szótagjait.
- Szeretnélek arra kérni titeket, hogy ne fogjatok fegyvert rám...
Így hát nem lőttek azonnal.
Az idegen, aki beszélt hozzájuk, szinte eltűnt a falon tekergőző medúzacsápok között,
és nem volt magasabb náluk...
- Fogoly vagy? - kérdezte az egyik Ököl.
Az alaknak, aki előlépett, hat végtagja volt - egy sárkány-kentaur. Négy végtagja
izmos, patában végződő láb volt, a felső kettő pedig erőteljes, vaskos kar...
Következésképp nem lehetett az idegen lidérclovagok kifejletlen, fiatal formája, bár
menyétképe hasonlított rájuk. Testét vastag, elszarusodott hámréteg borította.
- Zoat vagyok - mondta a kentaur. - Kérlek, hagyjátok abba ezt a zűrzavaros
előrenyomulást az otthonunkba! Tisztelnetek kellene a Mélységen-Túli-Mestereket. ők
majd találnak nektek hasznos feladatot a multitestben, mely a vezértudatot táplálja - a
vezértudatot, ami idővel szét fog terjedni az egész világegyetemben.
A hangja megnyugtató volt, már-már hipnotikus - így hát hallgatták.
- A... a hozzájárulásotok... részévé válik a Nagy Műnek - jelentette ki. - A Mesterek
szerint a vezértudat érzi, hogy... ellenséges entitások... léteznek a hiperűrben, amelynek
a színén ez a galaxis úszik, akár csillogó tajték a fekete tavon...
- Tzeentch... - motyogta Biff. Yeri tekintete figyelmeztetően villant a testvérére.
Energiakesztyűjével olyan mozdulatot tett, mint amikor kiközösítő rúnákat vésnek a
csontokra...
- Káosz... - Biff a hatszög jelét vetette magára. Csak egy hajszálon múlt, hogy Yeri nem
ugrott oda Biffhez, és nem tapasztotta be a száját, nehogy Lex csontjai veszélybe
kerüljenek.
- Igen, Káosz - susogta a kentaur. - Hála a Nagy Vezértudatnak, a Mestereknek nem
árthat a romlás!
- A galaxisotok széthullik a romlás súlya alatt - sziszegte. - A mi hajóink majd
kivonják eleven testetekből a génállományt, és olyan fegyvereket kovácsolnak
belőletek, melyek tisztára söprik a világaitokat... - csillogó tekintete Biffre tévedt -
...Tzeentch mocskától. Meg... a többi mocsoktól - tette hozzá. - Ugye féltek ennek a
Tzeentchnek a kínzásaitól?
Ó, kapva kapott a néven, amit Biff motyogott az előbb.
- És... a többi gyötrelemtől, amely a Káosz szülötte? - kérdezte. - Új tiranida gazdáitok
bölcs irányításával minden húsból tiszta, makulátlan szerszám lesz a tiranida vezértudat
szolgálatában, amely kiveti magából ezt a szennyet, és őrökre száműzi. Erre ti
képtelenek lennétek. Meg vagytok bélyegezve a Káosz jegyével. Mi kiégethetjük ezt a
bélyeget. Mélyen belétek vájunk, megkeressük a démonokat, és kitaszítjuk őket! Ez a
hozzátok intézett üzenetünk: visszavonulni, lemondani, engedni és szolgálni. A
Mesterek megmentik majd a csillagaitokat!
Von Reuter hangja remegett.
- Ne hallgassatok erre a szófia beszédre a démonokról, fiúk! A Káosz... az verboten.
Vannak olyan szavak és igék, amiket soha nem szabadna kimondani...
- Hát nem igaz, amit beszélek? - kérdezte a kentaur. - Ostobák vagytok, ha a
tudatlanságba menekültök - amikor a mi vezértudatunk lelki szeme előtt álmában
felsejlenek a Káosz körvonalai, a Káoszé, amely mindnyájatokat kísért. Nyomorú
Birodalmatok tépett pókháló csupán.
- Eretnekség! - vicsorogta az egyik űrgárdista.
- De igaz! Igaz! Az uralkodóitok nagyon jól tudják. Titeket nem érdekel az igazság?
Biff tenyere viszketni kezdett. Szerette volna legyilkolni ezt a sima nyelvű korcsot,
kinek olyan émelyítően gördültek az ajkáról a birodalmi gót nyelv ismerős szavai.
Mégis kényszerítette magát, hogy tovább hallgassa.
- A Birodalmatok tépett pókháló - ismételte a kentaur együttérzőn. - Nem bírjátok
megfékezni a Káosz szörnyisteneit. És a mi flottánknak sem tudtok ellenállni. Az ám,
de mi keresünk nektek hasznos feladatot az otthonunkban - és minden szennytől
megtisztítunk titeket. Mert mi képesek vagyunk kiirtani ezeket a démonokat, mikor
átalakítjuk a testet és az elmét, ami táplálékul szolgál nekik.
- Láttuk, mit csináltatok az orkokból meg az emberekből! - kiáltotta Juron. -
Zsigerelőgépeket és fényszórókat!
- Csakhogy ők boldogok, hiszen létezésük értelmet nyert. Ti boldogok vagytok? Nem;
látásotokat félelem ködösíti, elméteket iszonyat béklyózza.
- Miről dumál ez? - harsogta az egyik felderítő.
- Ne hallgassatok rá! - mondta Juron.
- Néhány bajtársatok már hallgatott ránk, zoatokra - és nem kényszerítettek minket,
hogy elpusztítsuk őket. Letették a fegyvert... hogy a Mestereket szolgálják... a Káosz
elleni... kereszteshadjáratban.
- Hazugság - Mézes nyelvű hazugság.
- Miért hazudnánk, mikor bármelyik pillanatban megölhetnénk titeket?
- Mert a rohadt bárkátok még nem ébredt föl teljesen! - vágta rá Biff.
- Miért vennénk akkor a fáradságot, hogy megtanuljuk a nyelveteket?
- Igen, azt hogy csináltátok?
- Űrgárdisták segítettek nekünk. A Gyászolók rendje...
- A Gyászhozók?
- Úgy bizony.
- Hol vannak azok a Gyászhozók? Mutass nekünk akár csak egyet!
- Mi, zoatok nagykövetek vagyunk - felelte az idegen fenevad, eleresztve a füle mellett
Biff követelését. - Művelt, jó családból való diplomaták. Kérlek, kísérjetek az ostoros
erődbe! Kolostorerődbe.
Biff Lexre bökött a hüvelykujjával.
- Akkor vele próbálj beszélni. ő is művelt és jó családból való.
Yeri pánikba esett, mikor látta, hogy az idegen lény figyelmét eltorzult imádatának
tárgyára terelik. Gyorsan Lexandro elé lépett, aki sértetten félretolta.
- Egy eleven trófea, technikus testvér! - csattant fel Lex. - Ne akard magadnak
megszerezni!
- Nem vihetünk magunkkal a támaszpontunkra egy ismeretlen, idegen kémet! -
tiltakozott Kurtz testvér.
- A "nagykövet" szó pontosan ezt jelenti: kémet - helyeselt Volkman testvér.
- Testvérek! - szólalt meg Lex selymes hangon. - Hadnagy úr, ne fogadjuk el ezt a
csábító ajánlatot? Elvégre kiváló vendégszállásunk van az Apothacarion alatt, nemde?
Von Reutert szemmel láthatólag zavarta a sebe. Szétszórtnak látszott, mint aki képtelen
a józan mérlegelésre. A falakról puhán tapogatózó csápok kígyóztak feléje. A hadnagy
feje a mellére csuklott.
- Vedd át a parancsnokságot, Juron! - motyogta. - Olyan mérgek kerültek a
vérkeringésembe, amiket nem ismer a szervezetem...
- Őrmester - mondta Lex -, a te vezetéseddel foglaltuk el a titánt. Most magunkkal
hurcolhatjuk... ezt.
- Önként fogok menni - ígérte a zoat. - És nem hátráltatlak titeket. Jó lenne, ha
mielőbb indulnánk - hátha meglepnek minket a harcosaink. ők nem... diplomaták,
mint én.
Juron a szemöldökét ráncolta.
- Beszélek nektek a Káosz-hatalmakról, amiket a vezértudatunk ebben a galaxisban
érez - fogadkozott a zoat.
Ez hiba volt.
Juron felnyögött.
- Ne...
A Káosz az ártatlanok megrontója. Az űrgárdistának, ha a Császár szent lovagja akar
lenni, makulátlanul tisztának kell maradnia.
- Uram - mondta Yeri -, ne értesítsük a Könyvtárosokat? Ne inkább ők fogadják ennek
a... nagykövetnek a kapitulációját?
A Pók megvonaglott Biff agyában.
- A zoat szerint - mondta lassan - néhány bajtársunk már letette a fegyvert, annyira
lenyűgözte őket a lehetőség, hogy ezeket a tiranidákat szolgálhatják. Most viszont ő
akarja megadni magát... méghozzá minél előbb. Hogy van ez?
Agyaskodott.
- Lehet, hogy összevissza locsog - mindegy, hogy mit - és csak az időt húzza, amíg
ránk bukkannak a harcosok? Mert nagyon nem szeretné, hogy továbbmenjünk ebbe
az irányba, és megtaláljunk valami fontosat? Sokan vagyunk, nem becsüli túl az
esélyeit ellenünk. Tehát hazudik.
A mézesmázos szavú, idegen diplomata pillanatok alatt átalakult nyáladzó bestiává.
Olyan fürgén ugrott neki Biffnek, hogy megragadta, mielőtt a volt dögevész egyet is
lőhetett volna...
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A zoat letépte Biff sisakját.
A fejével együtt.
Micsoda ereje volt az idegen bestiának!
Egyetlen olajozott mozdulat volt az egész - ahogy megragadta a sisakot, gyilkosat
csavart rajta, majd rézsút fölfelé leszakította. A nyaki kötőszövetek nyúltak, ameddig
bírtak, aztán elszakadtak. Biff gerincének csonkja lecsupaszítva meredt elő az
energiapáncél körgallérjából. Mintha vérszökőkúttá változott volna. A szökőkút hamar
elapadt. A lefejezett test még egyenes tartásban állt, mikor a vér szabálytalan
cinóberrögökké kérgesedett.
Amint a zoat magasra emelte Biff letépett fejét, Lex borzadva meredt rá, és úgy látta,
mintha Biff Tundrish még élne néhány töredékmásodpercig. A szeme döbbenten
kidülledt nyitott sisaklemeze mögött. A sokk még nem ért el a tudatáig, mely
hamarosan kialudt, akár az elkoppantott gyertyaszál.
Látni, ahogy egy eleven ember fejét letépik... és ahogy az a fej néhány iszonytató
pillanatra rádöbben, hogy megfosztották a testétől...
Lex hirtelenjében nem is fogta fel a dolgot. Ez csak valami démoni mágia lehet,
amilyet a megszállott Lord Sagramoso gyakorolt - vagy tűrt akarva-akaratlan! Ez az
idegen szörnyeteg képes erőszakkal átformálni mások testét. Tzeentchről beszélt, a
Változás Uráról. Tzeentchről, a tiltottról, Tzeentchről, a tisztátalanról...
De nem. Ez nem démoni ármány. Csak nyers erő.
A zoat Lexhez vágta a sisakot és a fejet. Lex elejtette a sorozatlövőjét, , és mindkét
energiakesztyűjét fölemelte, hogy elkapja.
- Nem! - üvöltötte Yeri - hogy Biff lefejezése miatt-e, vagy azért, mert az ostoba Lex
meggondolatlanságában elejtette fegyverét... ki tudja?
Lex görcsösen fogta a markában a sisakos fejet. Olyan volt, mint valami abszurd,
lábatlan, fémpáncélos ráklény. A tetovált pók, a dögevész címerpajzs mérget fröcsögve
vicsorgott. Az élet szikrája még mindig nem lobbant el teljesen a kimeredő, véreres
szemekben; az életé, mely rohamos gyorsasággal menekült a pók ölelésébe -
zsugorodott, apadt, leszivárgott valami iszonyatos, végtelen, sötét kútba.
Lex belevicsorgott az arcba, mely annyira hirtelen került eléje. Lángoló düh öntötte el,
amiért a fej ilyen pimaszul meg merte ijeszteni - és undorodva gondolt Biff Tundrish
sorsára.
És ugyanakkor mosolygott, tébolyultan mosolygott. Mert Biff ajka elkínzott görcsbe
rándult, mintha valami végső, elhaló szót próbálna formálni... a kárhozatról, vagy a
kétségbeesett életszomjról...
Lex lekapta a fejét, hogy a két sisak csattanva egymásnak ütközött, s megharapta vagy
megcsókolta azt a bíborba játszó, hűlő ajkat. Maga sem tudta, melyiket tette a kettő
közül, de szájában a vér ízét érezte. Lex ezekben a pillanatokban képtelen volt
értelmesen gondolkodni. Bebalzsamozta Biff ajkát a tulajdon nyálával, ahogy az ember
csókot nyom egy minibombára.
Közben látta, hogy a zoat Kurtz testvérre vetette magát. Páncélostul marcangolta szét.
Ugyanakkor eleven pajzsnak használta, bár ez nem tarthatott soká; mert az élet gyors
iramban szállt el az irdatlan testből, és az olyan pajzs nem sokat ér, amit a gazdája
maga szaggat szét.
Így hát Lex a zoathoz vágta a fejet.
És nem is tévesztett célt.
Biff sisakos feje az energiakesztyűs dobás rettenetes erejével csattant a zoat koponyáján
- aztán lepattant, és a fal mellé gurult, ahol a reszkető kocsonyacsápok sietve
körülfonták.
Most már kétségtelenül halott volt. De tagadhatatlan, hogy Tundrish az utolsó percekig
keményfejű volt. Az agya - és az agyát védő burok - beteljesítette eredeti, egyszerű
rendeltetését, mint sújtó-öklelő alkalmatosság... ám becsülettel tette; mert még
holtában is Rogal Dorn nevében öklelt.
A zoat még vérszomjas őrjöngése lázában is megingott egy pillanatra, mielőtt félrelökte
volna Kurtz összeroppantott testét. Majd a sántító Von Reuternek ugrott, akit zavartak
a véráramába került mérgek, hogy megnyomorítsa.
- Lőjetek! Lőjetek! - üvöltötte Juron.
Felugattak a sorozatlövők.
Lövedékek robbantak.
A zoatból szarukérges foszlányok maradtak.
A hadnagy elvesztette fél karját. Von Reuter összeesett - akárcsak pár másodperccel
korábban Biff páncélos torzója.
Kurtz testvér haldoklott.
Yeri odasietett Lex mellé, és az arcába nézett - úgy tűnt, hogy vádló tekintettel.
- Meghorzsolt az a fej? - akarta tudni. Hangja valahol a szemrehányás és a torz
aggodalom között vibrált.
- Meghorzsolt... - motyogta Lex; alig fogta fel Yeri kérdését. A Lex által érzett
döbbenet már-már meghaladta azt, amit magának Biffnek kellett elviselnie élete utolsó
pillanataiban. A volt dögevész "testvér" halála arculcsapásként érte Lexet.
- Meghorzsolt...?
Az egész lelkét horzsolások borították. Megmagyarázhatatlan űrt érzett magában - talán
Biff is valami hasonlót tapasztalhatott, amikor váratlanul elszakították a testétől.
Élősdi, parazita jelenlétet gyanított a közelben - mintha egy szellem lebegett volna
mellette. Gyorsan halványult és zsugorodott, akár a távolból visszhangzó sikoly.
- Nohát - mondta az őrmester rekedten. Hogy szavainak súlyt kölcsönözzön, belerúgott
a legyilkolt zoatba. - Tényleg kétségbe lehetett esve. Nem akarta, hogy tovább
menjünk, bizony. Tundrish bebizonyította, hogy igaza volt - bár ez az életébe került.
Megmentett minket egy súlyos hibától. Megmentett minket. Dorn legyen vele őrökké!
Mikor ezt mondta, a pillantása mintegy véletlenül Lexre tévedt, és Yeri arca elborult.
- Megmentett? Ugyan mitől mentett meg? - sziszegte Yeri sértődötten Lexnek. - Csak
lehetővé tette, hogy sokkal csúfabb véget érj!
A halál kilátása delejes vonzerőt gyakorolt Lexre. A megvetésre méltó dögevész most
nagyobb tiszteletet vívott ki magának két "testvérénél". Helyre kell állítani a megfelelő
rangsorrendet.
Hiszen Biff tulajdonképpen lefegyverezte Lexet... bizonyos értelemben. Milyen
ösztönös mozdulattal kapta el Lexandro a csatatestvére fejét! Ravasz zoat.
Lex gyorsan felkapta a sorozatlövőjét a földről, ahová esett.
- Ha már annyira aggódsz miattam, igazán ideadhattad volna ezt - förmedt Yerire. -
Uram - mondta. - Nagyon közel járhatunk valami központi szervhez. Ami védtelen.
- Előbb a nagykövetről teszek jelentést, meg arról, amit mesélt - Az őrmester lecsukta a
sisaklemezét. Semmi szükség rá, hogy az emberei tovább hallgassák a zavaros
locsogást a Káosz-hatalmakról - ami amúgy is csak az agyafúrt zoat mellébeszélése
volt.
Lex fel-alá járkált, szinte tombolt türelmetlenségében.
Juron felcsapta a sisaklemezét. Az arca komor volt.
- Muszáj kiiktatnunk egy központi szervet. Grenzstein Könyvtáros halott. Mozogjunk,
fiúk!
A hatalmas, kloákaszerű folyosó egy ajtóban végződött, melynek bíborlila izmai
görcsbe rándulva lüktettek, mintha az lenne a feladata, hogy ne eresszen be senki
behatolót.
A nyálkás, kék iszapban lemészárolt tiranidák hevertek, néhány halott űrgárdistával
együtt. Változatos alakú dögevők boncolták a hullákat, emberekét és idegen lényekét
egyaránt. Voltak lottyadt bőrzacskók, amik borotvaéles rágókat csattogtattak, és
tucatnyi kurta, ízelt lábon szaladgáltak. Voltak vonagló, szívókorongos kígyók, és
denevérszárnyú, kampós karmú szállítólények.
A zacskók átrágták magukat a tiranidák elszarusodott bőrén, kisebb darabokra
szeletelve az idegeneket. Ezeket aztán egészben befalták.
Utána puffadt bendővel a nyöszörgő, hajszálerekkel behálózott falban tátongó
ajkakhoz vánszorogtak, amik cuppogva elnyelték őket. A szökő gázok sziszegése arra
utalt, hogy a nyílások mögött pneumatikus szállítócsatornák húzódnak. A kígyók
befurakodtak az elesett Öklök páncélja alá, valahogy feloldották a tetemeket, aztán
kiszürcsölték az üres plasztacél héjak tartalmát, mint csontból a velőt. A szállítólények
ide-oda csapongtak, kampós karmukról nyálkás gombócok lógtak.
Egy dögevő kígyó szökkent Dietrich felderítő pokolgránátvetőjére. A csúszómászó
szorosan rátekeredett a csőre. Füstölgő savat okádott magából, amely a felderítő
kesztyűjére csorgott, mikor megpróbálta lerázni a kígyót a fegyveréről.
Juron energiakardja megvillant, és kettévágta a kígyót - egyszer, kétszer, háromszor. A
szája azonban továbbra is satuként kapaszkodott a gránátvetőbe. A fegyver csöve
buborékokat vetett, felhólyagzott, kifakult a valós világból.
- Dobd el a puskát, Dietrich!
Ideje volt. A felderítő páncélkesztyűjét már majdnem átmarta a sav.
Rovarszabású bőrzacskók és vonagló kígyók mellett rohantak el, egyiket-másikat
beletiporva a sárba. Energiakesztyűs öklök csapták félre a szárnyas dögevőket. Végre
odaértek ahhoz a görcsösen záródó, pörsenéses ajtóhoz - és Juron lézerrel
széthasította.
Biff halott. Biff halott. Lex koponyájában visszhangot verve kongott ez a
megmásíthatatlan igazság, és ő szerette volna ostobán elröhögni magát, ha a volt
dögevész halálára gondolt - letépték a fejét, nahát! Azt a barbár, hivalkodó fejet... Ami
folyton agyaskodott... Azt a rettenetesen ronda tetoválást... Ugyanakkor sértve is érezte
magát, amiért egy ilyen alantas személy most nagyobb megbecsülésnek örvend nála -
akár csatatestvér, akár nem. És mégis: az emléktől szilaj, emésztő görcsbe rándult a
lelke. Valami roppant űrt érzett magában... Mintha az egyik tagját vesztette volna el...
Mintha leperzseltek volna a testéről egy parazitát, és most, hogy már nincsen, Lexnek
rá kellene döbbennie, hogy perverz módon mégis bírt valamiféle értékkel és
jelentőséggel. Biff volt az örökké tamáskodó lábjegyzet Lex életének ájtatos litániája
alatt. Ellentétben állt vele, s ezért értelmet kölcsönzött neki.
Igen, pokol és kárhozat, értelmet!
A haldokló ajtó szétlőtt cafrangjai mögött áttetsző falú, kéklő terem ásított.
A padlón valami hatalmas, pocsolyazöld képződmény terpeszkedett. Talán egy...
mirigy? Mindenképpen az űrhajó egyik belszerve...
Leginkább valami rákosan burjánzó testű óriáscsigára emlékeztetett. Kétoldalt roppant,
ráncos szélű tapadókorongok rögzítették a padlóhoz, amely remegő, lárvaszerű
csövecskékből állt. Vastag kábelkötegek futottak a lüktető mirigymasszából
kitüremkedő tályogokhoz. A szervből vörös és bíborlila váladék bugyborékolt, mely
savanyú hormonszagot árasztott. A levegőben pézsmaillat és záptojásbűz terjengett,
mintha valami eszelős illatszerész kénhidrogénből próbált volna parfümöt keverni.
Mikor az űrgárdisták által leadott sorozatok végigszaggatták a zöld csigát, a szerv
görcsösen összerándult. Habzó testnedvek fröcsköltek. Rostos tapogatókötegek
csaptak elő a szétrobbanó masszában nyíló hasadékokból. A mélyen a padlóban
gyökerező idegcsápok cuppanva kiszakadtak.
És Lex érezte, hogy az amputációs sajgás - ahogy az ember lassan elveszíti a
kapcsolatot önmaga egyes részeivel - abnormálisan felerősödik. Ebben a pillanatban
olybá tűnt, hogy Biff összenőtt vele, testük-lelkük egybeforrott - és most újra
elragadták tőle, még kegyetlenebbül... hogy eleméssze az őrülten kuncogó sötétség.
Yeri megragadta Lexet.
- Elveszítjük egymással a kapcsolatot, Lex... Nem szabad! Nem szabad...!
Szóval Yeri is érzi ezt a bizarr gyötrelmet... Mintha csonkolták volna őket, mintha
elveszítenék önnön lényük egy darabját...
- Érzem, hogy Biff nincs többé! Te is, Lex? Ugyanez vár rám, ha te halsz meg!
Ugyanez a végső magány. Nem szabad meghalnod! Itt, ahol százszoros minden halál...
Életben kell maradnod. Juss ki innen! Párbajra hívlak, Lexandro d'Arquebus.
Halljátok? - kiáltott oda a bajtársaiknak. - Párbajra hívom d'Arquebust a Meszelyek
Csarnokába, mert... mert... - Milyen ürügyet keressen? Talál-e formális sértést, ami
elég súlyos, hogy becsületbeli ügyet vonjon maga után? - Mert Tundrish halálát
okozta, amikor elhitte a zoat hazugságait! A zoat hazudott, és Biff meghalt, hogy
bebizonyítsa!
Lex Yeri képébe nevetett, hogy fájdalmát leplezze.
- Kapkodsz, testvér.
- Testvér... igen, Biff a titkos testvéred volt - és az enyém is! Most, hogy ő nincs többé,
közelebb kerültünk egymáshoz, ugye, Lexy? Mi ketten. És én gondoskodom róla, hogy
elkárhozzál! - kiáltotta szenvedélyesen. - Ki tanúsítja a kihívásomat?
Nem volt itt idő tanúskodásra...
Mikor a szétszaggatott, nedvedző csiga magába roskadt, bíborlila hólyag nyílt a
padlóban, hasadó-repedő zajjal, ami felkavarta az űrgárdisták gyomrát. A kitörni
készülő húsvulkán szélesre tátotta pofáját.
Igen, a haldokló csigaszerv segélyhívására...
Tiranida harcosok botorkáltak sziszegve a terembe, halálköpő puskákat és surrogó
szarukardokat lengetve.
Öt... hat tiranida óriás.
Egy pillanatra megálltak; és felharsant az a vérfagyasztó ropogás, ahogy a fegyverben
lapuló alkatrész-szörnyek lehántották a kitinburkot az eleven, mérgező töltényekről.
Ezek a szarukardok nem izzottak az energiától, mint a másik kettő, odaát a hibernáló
teremben... Két tiranida vicsorogva egymásnak ütközött. Az idegenek zavartnak,
kábának, szervezetlennek tűntek... mintha szörnyű sokk érte volna őket, mintha
elszakadtak és elszigetelődtek volna harcostársaiktól. Ezek a délceg, kegyetlen
sárkányok szinte sebezhetővé váltak... miután a csigaszerv elpusztult.
Lex megfeszült.
És vajon mi futott át Yeri agyán ebben a sorsdöntő pillanatban?
Hogy Lex mindjárt közéjük veti magát, vadul rángatva sorozatlövője ravaszát? Hogy
Lex megragadja az alkalmat a páratlan hőstett végrehajtására, és egymaga, vakmerőn
legyilkolja ezeket az extragalaktikus sárkányszabásúakat?
Hogy Lex feláldozza magát társai védelmében, s ezzel nagyobb érdemeket szerez, mint
Tundrish, a dögevész?
Hogy Lex, bár nem szó szerinti értelemben, most úgyszintén elveszíti a fejét?
Lexnek nem szabad öngyilkos rohamra indulnia; ő nem menekülhet Yeri elől a
csillagtalan űrbe - vagy Rogal Dorn ölelésébe -, ahogy Biff tette...
Mielőtt a többi csatatestvér tüzet nyithatott volna, Yeri elébe vágott Lex ezen végzetes
lépésének.
Egy mentegetőző csahintással kikapta Juron kezéből az energiakardot.
- Vissza, uram! - ordította. - Jelentsétek a zoat hazugságait! Én majd feltartom a
bestiákat!
Yeri a tiranidák felé szökkent, kardja baljósan zúgott, sorozatlövője tüzet okádott - és a
testvérei nem lőhettek, hacsak nem akarták megölni őt is.
Juron egy pillanatig döbbenten állt.
Mert Yeri kitépte az energiakardot harc közben egy tiszt kezéből. Yeremi Valence-re
ezért... megalázó fenyítés várna, neurokesztyű, talán még kivégzés is... ha életben
marad.
Így hát becsülettel kell meghalnia...
A hat megtermett tiranida kétségkívül gondoskodni fog erről, bármilyen zavartak is
legyenek. Az az ember, aki segített Juronnak elfoglalni Lord Sagramoso titánját,
megérdemli tőle ezt a kegyet. Ilyen gondolatok villanhattak át az őrmester agyán. Mert
Juron úgy döntött, hogy támogatja Yerit.
- Csináld, Valence! - kiáltotta, miközben Yeri egy sorozat robbanólövedéket eresztett
első ellenfele potrohába, és ívben meglendítette energiapengéjét, hogy kivédje a
második szarukardjának csapását. - Kifelé, fiúk! Vissza a torpedóra!
Az egyik halálköpőből lángoló, savas golyóbis süvített elő, és szétkenődött Yeri
mellvértjén.
Egy szarukard a sisakját találta el, s fogazott pengéje azonnal kettéhasadt.
Lapátujjas karmok nyúltak utána.
- Kifelé, d'Arquebus! - bömbölte Juron. - Visszavonulunk!
Korai! Korai. A groteszk, lábasfejű űrhajóba való behatolás diadalmas csúcspontját
Lex dicsőséges halálának kellett volna jelentenie.
Az ő dicsősége... az ő halála. Az ő halála; az ő dicsősége.
Mikor elrendelte a visszavonulást, Juron megmentette Yerit a szégyentől, ami
meggondolatlan tette miatt várt volna rá... ez a tett pedig megakadályozta Lexet, hogy
maga tegye meg ugyanezt az ösztönös, öngyilkos lépést...
És valójában ezért ragadta el Yeri az őrmester kardját. Hogy megkösse Juron kezét.
Lex kísértést érzett, hogy megtagadja az őrmester parancsát; hogy belegázoljon a harc
sűrűjébe, fej fej mellett Yerivel. Hogy egymásnak vessék a hátukat azzal a... hitvány,
arcátlan technikusfattyúval. Azzal a kajánul vigyorgó csatatestvérrel...
Vajon nem fognak megneheztelni a bajtársak Lexre, amiért cserben hagyta Yerit?
Lehet, hogy végül mégis Yeri marad felül? Hogy holtában sikerül megaláznia Lexet?
Yeri robbanólövedékeinek záporában az egyik tiranida kettéhasadt, szarukérges
darázsdereka korhadt faágként roppant el. Masszív lába végén a paták rúgkapálva
rángatóztak. Tüskés farka orgiasztikus görcsökben vonaglott - miközben felsőteste
üvöltve elzuhant, s borotvaéles karmai a padlót kaparták.
Yeri most már vakon tüzelt, vakon forgatta az energiakardot is. Az egyik tiranida
karma behatolt a sisakjába, kitépte a szemét, az arcát szaggatta, ő pedig...
elragadtatottan üvöltött.
- Kifelé! Csatarendbe! Vissza a torpedóra!
Lex engedelmeskedett Juronnak.
Kiderült, hogy az őrmester épp idejében adta ki az utasítást. Mialatt az életben maradt
csatatestvérek végigdübörögtek a bűzhödt folyosókon, Juron ráhangolta a
sisakrádiójukat a parancsnoki adó hullámhosszára, hadd hallják a zihálva leadott
jelentéseket. A többi csapat is visszatérőfélben volt a behatoló hadműveletről.
Az idegenek ellenállása lanyhult, és egyre zavarosabb lett, mintha a hajó elkábult
volna. A józan ész azonban visszavonulást tanácsolt, mivel ez elsősorban
információszerző portya volt. Márpedig az információt fel kell dolgozni. Az űrhajó
elfoglalása nem szerepelt a célkitűzések között. Hiábavaló vállalkozás is lett volna, a
jármű szerves jellegét tekintve.
Az Öklök visszavonulás közben nagyerejű, késletetett gyújtású robbanótölteteket
helyeztek el a váladékozó, útvesztőszerű szörnytanyán. A dögevők előbb-utóbb
megpróbálják fölfalni ezeket a tölteteket, hogy megemésszék őket maró
gyomorsavukban.
Lexandro arra számított, hogy az amputációs görcs, a sajgó hiányérzet megint elfogja
majd, ezúttal Yeri miatt.
Most nem ugyanúgy érkezett. Lassan, élősdi módon épült rá a fájdalomra, amely Biff
halála miatt gyötörte akarva-akaratlan.
Lex nem érezte meg a távolból második testvére pusztulásának pillanatát. De Yeremi
Valence mostanra már halott volt. Lexandro nagyon jól tudta.
Az ájult Von Reuter hadnagyot, akit visszafelé úton akartak a vállukra kapni, félig
felfalták a dögevő makrobák. A mellkasa szerencsére még ép volt, úgyhogy Mahler
testvér, aki értette a módját, megállt néhány percre, hogy kivágja belőle a
sarjmirigyeket.
Így hát a hadnagy bizonyos értelemben tovább fog élni.
Nem úgy, mint Yeremi...
Nem úgy, mint Biff, akinek testén irizáló bogarak lakmároztak abban a teremben, ahol
hazugnak nevezte a zoatot. A páncélja mélyén ütöttek tanyát, és elképesztő iramban
szaporodtak. Juron őrmester lángszóróval kiégette a vértezetet, aztán egy
robbanótöltetet dugott le a nyakán, a zörgő, csupasz bordák, feketehám-foszlányok és
szénné perzselt bogarak közé.
És folytatták a visszavonulást, egyre csak folytatták...
A kilencven harcosból, akik behatoltak a tiranida űrhajóba, hatvanegyen tértek vissza a
szállítótorpedó fedélzetére...
...amely utat robbantott magának a végbélcsatorna gigászi záróizmán keresztül, és
kimenekítette őket a világűr tiszta, nyers sötétségébe.
A roppant, fakófehér, haslábú hajószörny más testnyílásaiból más torpedók távoztak.
Rakéták gyulladtak az óriásflotta többi tagja körül is.
Az az idegen űrjármű, amit az Öklök felderítettek, némán megborzongott, mikor a
gyomrában működésbe léptek a robbanótöltetek.
Nem hasadt szét. A birodalmi csatahajók azonban plazmasugarakat és záróbombákat
zúdítottak a többi csigaházas, támadó leviatánra.
Milyen elegánsan lebegtek azok az emberlakta csatahajók, amint perzselő
plazmacsóvákat okádtak magukból! Ezek a tornyokkal és bástyafokokkal ékes,
függőleges városok kísértetiesen világítottak a távoli Lacrima Dolorosa fényében.
Lándzsahegy alakú fedélzetekre voltak osztva, melyek négy kilométer hosszan
meredtek a barátságtalan űrbe, s aljukon fenyegető tüskebozótnak tűnt a gyilkos
fegyverek arzenálja. A vezérsík alatt csaknem ugyanannyi felépítményük volt, mint
fölötte, úgyhogy úgy tűnt, mintha minden űrbárka a saját tükörképén úszna valami
gigászi, higanyüveg tavon.
Önvezérelt, csillagközi záróbombák robbantak az idegen hajóburkokon, s feltörték a
fülledt kamrákat, mint ínyesmester a vacsorára tálalt csiga héját.
Perzselő, ionizált gázcsóvák lövelltek ki elnyújtottan a szikrázó energiamezők közül,
melyek mindeddig féken tartották őket. Ahol a sérült hajóburkokon kiáramlott a
levegő, a lángoló plazma belobbant, s megismertette a sárkányszabású idegeneket az
evilági pokollal.
Csakhogy a támadók több ezren voltak; és a leghatalmasabb csigahajók most baljós,
savófehér, csőrös embriókat kezdtek okádni magukból folyamatos sugárban -
mindegyik akkora lehetett, mint egy kisebb fregatt. Ezek fürge, lustának tűnő ívben
fordultak kínzóik felé. Fakóra szívott, fosszilis magzatok gyanánt úsztak az űrben.
A katedrálisokra emlékeztető csatahajók fedélzetén és lövegtornyaiban tüzet nyitottak a
lézerütegek, csillogó fényfonalakkal hímezve át az őrök sötétséget.
Elefántcsontfehér embriók robbantak szét.
De sokan voltak, nagyon sokan.
Akadtak páran, akik elérték a gyilokjárókat, a csipkézett bástyafokokat. Néma
robbanások rengették a zord, ünnepélyes csatahajókat, letépték róluk az elegáns,
plasztacél díszítést, tátongó alagutakat vágtak beléjük, melyekben fegyvertörmelékből
és kásává zúzott legénységből álló ködpára gomolygott...
A hatalmas területre kiterjedő csata lassan elsodródott a sárgaságos gázóriás és sápadt
holdjai mellett, befelé, a központi nap irányába.
Az elvadult barbárok a Lacrima Dolorosa III-on egyelőre az ütközet legfényesebb
felvillanásait sem vették észre az éjszakai égbolt zenitjén; a harcoló felek még mindig
több százmillió kilométerre voltak dzsungelviláguktól.
HUSZADIK FEJEZET
Lex a kolostorerőd aljából kiálló Solitorium galériáján térdelt magányosan, és a lelkét
vizsgálta.
Nem törődött az epebajos gázködök és a tízezerszám pislákoló csillagok
panorámájával, az apró, ciánzöld lámpásokkal és a dühös karbunkulusokkal, melyek
lázas lobogásba fagytak a világűr sötétjében. Megvetőn meredt a tarka csillagfény
pasztellszínű mintázatára, amely homályosan rajzolódott ki a plasztacél
padlólemezeken, a konzolos erkélyek négyes osztatú ablakain átszűrődve.
Kroff Tezla hadnagy, a kezetlen-lábatlan nyomorék már régóta nem volt itt, visszatért
Vérivó testvéreihez. Tezlát a rend egyik fregattja szállította haza, a Lacrima Dolorosa-
kereszteshadjáratot megelőző parancsnoki találkozót követően.
Lexandro egyedül volt.
A megcsonkított Kroff Tezla emléke azonban megmaradt, amint fel-alá kószál csésze
alakú kiberkocsiján, a főemlős servitorok kíséretében.
Micsoda kemény ember!
És egy magányos napon három "testvér" kereste föl, már-már szemtelen kíváncsiságtól
hajtva...
Yeri azt akarta tudni, megbánta-e Tezla, hogy életben maradt. Lex folyton mellébeszélt,
hogy fölényesebbnek tűnjön Yerinél. Aztán megkérdezték, valóban egymás vérét
szívják-e annak az egzotikus, vérivó rendnek a csatatestvérei - s ezzel megsértették
Tezla magányát, fölkavarták a bánatát, ami érthető módon ingerültté tette a hadnagyot.
Emlékeztették iszonyú elszigeteltségére - hogy nélkülöznie kell a testvéreit és tulajdon
végtagjait.
Most Lexandro is elszigeteltté vált; olyan módon csonkították meg a lelkét, amit
elképzelhetetlennek tartott, ami álmában sem jutott volna eszébe. Rogal Dornhoz
intézett imái hamuvá és ürömmé porladtak. A hiábavalóság árnya kísértette - mélyebb
és pusztítóbb szakadék volt ez bármiféle hőaknánál.
A hazatérés után meggyónt Lo Chang káplánnak, akinek holdvilágképét
meteorkráterek tarkították. Egy tágas kápolnában öntötte ki neki a szívét, melynek
falán most egy vicsorgó tiranida koponya lógott; a lapított, hosszúkás tarkó eltűnt a
bíborlila mélyedésben, amit belül puha bársonnyal vontak be, mint valami függőleges
ékszerdobozt.
Lo Chang csipkézett válaszfal mögött ült egy kínzózsámolyon - nem azért, hogy az
alkalomhoz illő fájdalmat érezzen, amikor egy csatatestvér beismeri előtte a
hiányosságait... Nem, hiszen az ülepe idegszálait gyötrő székrekedésszerű görcsök talán
még kifinomult élvezetet is jelentettek neki... Így azonban együttérzőn magába
fogadhatta a gyónó nyomorúságának bizonyos hányadát, amit aztán kiüríthetett a
szervezetéből, durva salakanyaggá alakítva, melyet aztán a többi hulladékkal együtt
kilőttek az űrbe...
- Amikor a primarchánkhoz fohászkodom, hogy felfrissítsem odaadásomat - suttogta
Lex -, csupán hideg űr ásít a lelkemben... pedig korábban Dorn szelleme töltött el
jelenlétével, hevével és izzásával... Úgy érzem, Rogal Dorn megvonta tőlem kegyét és
áldásos energiáját...
Hála a Lacrima Dolorosa-kereszteshadjáratnak, most már valamivel többet tudtak a
tiranida flotta működéséről.
A lábasfejű űrjárműveknek, amik megtámadták azt a félreeső naprendszert, körülbelül
egyötöde pusztult el és vált harcképtelenné - részben a behatoló űrgárdisták, részben a
csatahajók tüze jóvoltából -, mielőtt a megtizedelt birodalmi sereg visszavonult a
régióból, hagyva, hogy a gyülekező csigahajók elemésszék a dzsungelvilágot és
tudatlan lakosait.
A támadó különítmény egyötöde talán ötezred részét tette ki a teljes flotta becsült
létszámának. Hacsak nem volt téves az a becslés. Elképzelhető, hogy az volt. Sok
mindent még mindig sötétség takart, a hipertér árnyéka.
Egy töredékrész. De akkor is... mérhető töredék.
És történelmi léptékben nézve a flotta lassan mozgott.
Bár kozmikus léptékben nézve gyorsan.
És folyamatosan kapta az utánpótlást. És egyre több rabszolgaszörnyet tenyésztett ki a
szerencsétlenekből, akiknek összegyűjtötte az ivarmirigyeit, s kivonta sejtjeikből a
génállományt, hogy eleven szerszámokat alkosson magának.
De a kereszteshadjárat sikerrel járt, nem? Most már többet tudtak.
A hatalmas génhasító királynőkről, akik az uralkodó tiranida kasztok fennmaradásáról
gondoskodnak, a biológiai segédorganizmusok széles skálájáról, amiket ezek a
királynők dolgoztak ki... a génorzókról, a zoatokról... a klónozással szaporított eleven
fegyverekről és szerszámokról, amiket génsebészeti úton alakítanak ki a fogoly
rabszolgafajokból. Az energiakortexekről, amik a folyadékkeringést biztosítják az
eleven űrhajókban. Az érzékelőlebenyekről, amik az érzékszervi benyomásokat
továbbítják.
A tudati szinapszisokról, amik összekötik az egyes űrhajókat a flotta egészével,
összehangolják a tiranidák meg a segédorganizmusok működését, s együttesen alkotják
a gigászi vezértudatot...
- Elpusztítottátok a tudati szinapszist - magyarázta Lo Chang türelmesen Lexnek. - Ez a
szerv biztosítja az összeköttetést a tiranida hajók és a flotta vezértudata között. A
telepen belül kapcsolatot teremt a kárhozatos szörnyek és segédorganizmusaik között,
s gondoskodik róla, hogy a tenyészet már-már telepatikus szintű összhangban éljen.
Minél közelebb van hozzá az ember, annál erősebb a befolyása. A te pszichikai
profilod csak nulla egész egy ezrelék volt, ha jól emlékszem... A csigaszerv közelsége
azonban százszorosára fokozta a fogékonyságodat. Halálosztó Könyvtárosaink
megérezték a szerv hatalmát; de a Könyvtárosok alapos kiképzést kapnak, hogy
ellenálljanak az ilyen... külső nyomásnak.
- És ekkor Tundrish testvér borzalmas halált halt a közeledben. A közvetlen
közeledben.
- Innen ered az elsöprő kétségbeesés - és a döbbenet, amit a kétségbeesés
jelentkezésekor éreztél.
- Most azért zárod el sokkos állapotban lévő elmédtől Dorn kisugárzását, hogy
megvédd magad, nehogy... lélekben elbukj. Tundrish halála még mindig hatással van
rád.
- Valence-é ugyancsak. A fájdalom azon a csatornán árasztotta el a tudatodat, amit a
csigaszerv végtelen halálfélelme nyitott, amikor elpusztult.
- Nyisd meg az elmédet Dorn előtt, d'Arquebus! Hadd mossa el Dorn ragyogása a
halálos sötétséget!
De minden hasztalan volt.
Milyen keserűséggel töltötte el a tudat, hogy Biffnek és Yerinek a halálukkal sikerült
sokkolnia az elméjét...!
Lexnek meg kell tisztulnia ettől a gyűlöletes keserűségtől, mert szégyent hoz rá.
Szégyent hoz rá, hogy Biff hősi halált halt, amikor megmentette őket egy szörnyűséges
ostobaságtól, mert átlátott a zoat ármányán. Szégyent hoz rá, hogy hivatalosan Yeri is
hősként halt meg... bár gyakorlatilag konok rögeszméjének esett áldozatul, hogy bármi
áron megvédi Lexet az öngyilkos hősködéstől.
Dühítette, hogy szégyenkeznie kell.
Döbbenetes, de gyászolt - mert Biff és Yeri halála megfosztotta őt önnön énjének egy-
egy darabjától.
Lehet, hogy Lo Chang rátapintott a lényegre, mikor az érzelemfokozó hatást emlegette?
Lehet, hogy Lex minden gyászát és bánatát csupán egy nagydarab, sárgászöld,
idegrostokból álló űrcsigának köszönheti?
Vagy mégis őszinte ez a fájdalom, ez a tompa sajgás, amiért elszakították két
testvérétől?
Számít valamit?
Igen, számít. Mert most elhagyott árvának érezte magát a testvérei között.
Tíz évvel korábban mennyire őrült volna, hogy megszabadult a traziori társak
megalázó árnyékától...!
Most azonban... ő, aki megtagadta saját rokonait - a két ostoba fruskát -, kénytelen
volt beismerni magának, hogy bár nem vette észre, és csak az elszakadás élménye
tudatosította benne a tényt - a végső, visszavonhatatlan elszakadásé -, mégis
ikertestvérekre tett szert, két elválaszthatatlan árnyékra... akik most eltűntek, haláluk
kioltotta az árnyékokat. És nélkülük Lex kevély, ellenállást nem tűrő teste furamód
anyagtalanná vált.
Lo Chang buzdítására ismét imádkozott - mindhiába.
Por.
Hamu.
- Meg kell tisztítanod a lelkedet a Solitoriumban - mondta a káplán -, amíg meg nem
találod magadnak a modus salvationist.
A káplán felállt a kínzózsámolyról, és a spanyolfallal elkerített, felszentelt Ablutorium-
fülkéhez kacsázott, hogy könnyítsen magán, és kiürítse szervezetéből Lexandro
gyónásának terhét.
Lex lelkére azonban továbbra is mázsás súly nehezedett.
Így hát a térdeplő Lex magára maradt az univerzummal, amely képes volt egyetlen
falásra lenyelni minden lelket, minden világot, minden fajt.
Odakint, a csillagok között lázadó kormányzók és felkelők lapulnak... őket ki lehet
iktatni. Különös, hátborzongató idegen fajok élnek ott, az eldák és a szlannok, meg a
vérengző orkok... Velük is dűlőre lehet jutni.
Most az agyafúrt, kegyetlen tiranidák kezdték meg átfogó inváziójukat, hogy torz
eszközökké gyalázzák az emberek és idegen lények testét, a rejtélyes vezértudat
eljövendő birodalmának szolgálatában...
Miközben az árnyak fátyla mögött, de minden pillanatban támadásra készen, a Káosz
kimondhatatlan hatalmai emésztik a kozmoszt, rothadó pestis gyanánt.
A néma csillagok között, az űr süket csendjében, halálcsörgők zörgése vegyül a
tébolyult üvöltésbe.
Az ököl keményen üt. Az emberfölötti testeknek, amiket az Istencsászár az ádáz,
hűséges, arkangyali primarchák örökéből alkotott, minden eretnekségnek ellen kell
állniuk.
Lex teste egyelőre makulátlan volt.
Hatalmas, de gyönyörű.
Yeri azúrkék szemére gondolt - amit szarukérges karmok téptek ki; szőke fürtjeire, a
rúnákra az arcán, behízelgő, pimasz, irigy mosolyára.
Eszébe jutottak Biff élesre köszörült fogai, zölden parázsló szeme, groteszk tetoválása,
zsíros, fekete haja - az az ősvilági fej, amit egyetlen brutális mozdulattal szakítottak le a
nyakról.
Hogyan róhatná le a tiszteletét halott testvérei előtt, hogy ismét részesévé váljon Dorn
kegyének?
Most már lassan összeállt a kép.
Először Biff üres cellájába ment.
A kis munkapadon, a csiszolókerék és a paraffinos üvegcse mellett egy csontkéz
hevert, amit félig már elborítottak a művészi faragások. Az időeltolódás miatt az Öklök
távolléte hosszúra nyúlt, s közben por telepedett a munkapadra - amit egyetlen servitor
sem mert felnyalni vagy felszippantani, noha a padló és a fekvőhely ragyogó tiszta
volt. A falon Dorn képe lógott.
Lex kigöngyölte Biff ősrégi zsebkését a gyíkbőr-darabok közül. Az ujján kipróbálta az
élét és a hegyét. Rubinvörös vércsíkot húzott a hüvelykjére, majd vállat vont. Biff
vaskos keze talán tudott csontot faragni ezzel a primitív szerszámmal, Lex azonban
nem bízott a saját ügyességében.
Pillantása egy szilikonkarbid vésőre tévedt, amely rég elfeledve hevert az egyik polcon,
és sokkal vastagabb porréteg borította, mint a kést meg a csiszolókereket; ezt az
elegáns kis szerszámot vitte magával.
Úton a legközelebbi olvasószoba felé, miközben oda-odabiccentett a mellette elhaladó
csatatestvéreknek, találkozott egy kiborgizált takarítómunkással, és eszébe jutott, hogy
meg kéne tisztíttatni a vésőt ezzel a haslábú félautomatával. Akár ki is polírozhatná.
Aztán meggondolta magát. Durván rámordult a néma servitorra, majd saját maga
nyalogatta le a kis szerszámot, és addig fényesítette gennysárga tunikáján, amíg az
ezüstnyélbe maratott rúnák mind ékesen ragyogtak.
Az olvasószobában néhány újonc kadétot talált. Friss izom az Öklöknek. Igen, izmok
és izmos elmék. A képernyőkön Lex a Codex Astartes lapjait látta. Az egyik kadét a
díszbetűs, kalligrafált kiadást választotta. Ebben az űrgárdista testület szent
kézikönyvének minden egyes mondata arany-ezüst cartouche-ba foglalt, gondosan
megfestett iniciáléval kezdődött. Lex egy pillanatra rámosolygott a kadétra, aki
áhítatosan megborzongott, amiért egy teljes jogú csatatestvér, tízéves szolgálatot jelző
acélrúddal a homlokában, futó érdeklődésre méltatta.
Lex letelepedett egy műarany keretbe foglalt konzolhoz, amit éppen senki nem
használt, és addig zongorázott a billentyűzeten, amíg meg nem találta, amit keresett. A
képernyőn a kolostorerőd Apothacarion-részlegének tabula topographicája vibrált...
A kicsiny helyiségben nem voltak sem hóhérsebészek, sem technopapok; Lex meg is
lepődött volna, ha talál itt valakit. A kutatókat most más foglalkoztatta: azok a minták
és adatok, amiket az Öklök a tiranida csigahajókról hoztak magukkal. Az is lehet, hogy
ezt a kamrát már évtizedek óta nem használták.
Ugyanabban a laboratóriumban volt, amiről valamikor régen Huzzi Rork őrmester
mutatott a három testvérnek egy holofelvételt Necromundán.
Itt volt az acélváz és a mechanikus kéztartó állvány. Itt volt a sima felületű vitrodur-
kád; és fölötte a folyadéktartály.
Az egyik falon a sebésztudomány szimbóluma, a rézveretes, kígyós jogar lógott, amit
tüskékkel kivert páncélkesztyű markolt. A jogar csúcsáról borotvaéles érfogók ágaztak
szét.
Lex elfordított egy kart, és félig engedte a páncélüveg kádat színtelen folyadékkal.
Beleköpött. A folyadék sisteregni kezdett, füst szállt föl a felszínéről.
Igen, ugyanaz a sav. Maró aqua imperialis.
Lex letette a szilikonkarbid vésőt az üvegkádat tartó plasztacél padra.
Félmeztelenre vetkőzött.
A teste tökéletes volt; tökéletes.
A műtéti hegek halovány körvonalaitól eltekintve makulátlan.
Legalábbis nem csúfították sebhelyek.
De milyen foltosnak érezte a lelkét...!
Megvetően félrelökte az állványt, és belemerítette bal kezét a folyékony oldószerbe.
A savas oldat sziszegve marta-szaggatta a húsát - és fojtott sziszegés szakadt fel
Lexandro ajkáról is. Sziszegés, semmi több.
Csak állt, s a lábát nem béklyók szegezték a földhöz, hanem tulajdon rendíthetetlen
akarata, miközben irtózatos kínokat állt ki, élvezte őket, s kényszerítette az ujjait, hogy
a kád fenekére simuljanak, miközben a sistergő savfürdőt tejfehérre színezték a
feloldódó szövetek...
Elég.
Bár szétmart idegpályáin fel-alá száguldottak a gyötrelmes impulzusok, Lexandro bal
karjában azonnal reagáltak az izmok, mikor utasította őket, hogy emeljék ki a kádból
csonttá sorvasztott kezét. Aztán gondosan a padra helyezte a tisztára maratott vázat,
amit csak valami aszott, megfeketedett kötőszövet-maradék tartott össze.
A karja - hús és vér.
A keze - csupasz csontok.
Ó, a sebészmesterek képesek lesznek rá, hogy hajszáldrótból, szintirostból és
pszeudoszövetekből új kezet formáljanak erre a vázra. Nem nyomorította meg magát
hosszú távon. Nem tagadta meg az öklét a rendtől. Az istenkáromlás lett volna... és az
istenkáromlás szándéka távol állt tőle.
Lexandro jobb kezébe vette a vésőt. Bekapcsolta - a hegye vörösen felizzott -, és
lassan, fáradságosan faragni kezdte saját ujjperceit és kézközépcsontjait.
Dőlt betűket használt, a tőle telhető legapróbbakat és legelegánsabbakat. Lexandro
verítékes munkával, újra meg újra felvéste a csontjaira Yeremi Valence és Biff
Tundrish nevét, meg azét a helyét, ahol mindhárman születtek: Trazior, Necromunda.
Minden betűnél a tökéletesség lebegett a szeme előtt.
Két óra múlva, mikor a kézfeje megtelt, megfordította a csupasz vázat, és ugyanezeket
a szavakat belefaragta a csontok tenyér felőli oldalába is.
Néha egy-egy könnycsepp csordult ki a szeméből, hogy lehűtse kissé a véső vörösen
izzó hegyét.
Végül befejezte.
Fölemelte televésett kezét, mindenfelől gondosan szemügyre vette, s közben azt
suttogta:
- Bocsássatok meg!
Vajon kihez fohászkodott? Yerihez és Biffhez? Rogal Dornhoz? Az Istencsászárhoz?
ámbár a savfürdő az összes izmot lemarta Lexandro bal kezéről, s a csuklója alatt
minden idegpálya semmivé enyészett, a faragott csontujjak mégis lassan behajlottak,
ahogy ott ült, és nézte őket.
A csodás mozdulat átalakította a kézcsontjait... ököllé.
Egy birodalmi ököl csontvázává.
Lenyűgözve tanulmányozta lecsupaszított öklét.
Látomásos delíriumában hirtelen teljes bizonyossággal tudta, mi lesz a személyes
címerpajzsa, ha egy szép napon majd tisztté léptetik elő... noha már nem fűtötte a
becsvágy, hogy részesüljön ebben a megtiszteltetésben.
Nem.
A helyzet túl félelmetes volt.
Mikor végre már úgy tűnt, hogy a Birodalom szakadozott pókhálója tartani tudja a hit
keskeny, vöröslő határvonalát a lázadókkal és eretnekekkel, az orkokkal, szlannokkal
és génorzókkal szemben, a galaxisközi űr mélyéről előbukkantak maguk a génorzók
teremtői - a hatalmas tiranida flották.
Mi jelenthet ennél nagyobb veszedelmet? Hacsak nem a Káosz-hatalmak...
De azokkal Lexnek nem kell törődnie. Gondolnia sem szabad a gyalázatos Tzeentchre,
nehogy belülről törjön rá a romlás...
Bárcsak Necromundán maradt volna a bolyvárosában, vérengzőn-ártatlanul; akkor
csak a kegyvesztettségtől, az agyonmérgezett környezettől, a bandaháborúktól, a
fosztogató nomádoktól, a sátánimádóktól, a mutánsoktól, az éhhaláltól és más
jelentéktelen apróságoktól kellene félnie.
Ámde Lex többé már nem volt ártatlan.
Felelős volt.
Ökölbe szorított csontjainak ketrecét felajánlotta a primarchának...
És a szíve mélyén mintha kinyílt volna egy másfajta ketrec...
...hogy bebocsássa Rogal Dorn sugárzó fényének egyik sugarát.
Az ismerős fénysugár áldásosan átjárta őt, akár egy lángoló balzsammal felkent hegyű lándzsa.
2007. november 18., vasárnap
Ian Watson: Űrgárdista (4., befejező rész)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése