szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Vendégek (XII. fejezet)

Tizenkettedik fejezet
Vendégek

<
Az űrcsaták jobbára láthatatlanok, és halkan, szinte némán
zajlanak. A csatamonitorokon – amelyeken ott izzanak a felszentelt
komputerek által a radarokból és a mély szkennerekből érkező
adatok alapján kiszámított helyzetű ikonok – általában jól nyomon
követhetőek az ütközetek során mozgó egységek helyzetének és
állapotának változásai.
Azok számára azonban, akik részt vesznek a csatákban, korántsem
ilyen világos a dolog.
A hajók gyorsan mozognak, az űr hadszíntérré változott szelete
irdatlanul nagy, az egységek szünet nélkül manővereznek, ezért
belülről figyelve még egész flották összecsapásai is izolált
párbajoknak tűnnek. A félelem és a feszültség miatt
elbizonytalanodó lövészek gyakran a képzeletük szülte fantomokra
nyitnak tüzet. (Ilyen hibát senki sem követhet el büntetlenül,
tévedésükért indukált fájdalom a „jutalmuk”. Persze a fájdalom
mértéke relatíve alacsony, hiszen a villámkesztyűs, térsisakos
lövészek mindig és mindenhol megbecsült szakembereknek,
megóvandó kincsnek számítanak. Természetesen ez a büntetés
semmiség ahhoz a kínhoz képest, amellyel az ellenség honorálja a
hibázókat – ilyen helyzetben bármelyik pillanatban lecsaphat az
óvatlanokra a csatatéren ólálkodó halál.)
A Sztálindróm környékén vívott, gyakorlatilag értelmetlen csatát is
ez a félelemből és feszültségből összeállt érzelemelegy jellemezte.
A bizonytalansági ráta nagy volt, mert a Császári Öklök számára
kijelölt feladatok célját valójában csak fanatikus flottakapitányuk és
legmagasabb rangú tisztjeik ismerték. A parancsok többsége – a
rohamokra, a kitérésekre, a megsérült ellenséges hajók figyelmen
kívül hagyására vonatkozó utasítások – őrültnek és értelmetlennek,
minden logikát nélkülözőnek tűnhetett.
Vajon a csatának hány olyan résztvevője volt, aki értette, mi
történik, aki tisztában volt az akció egészével vagy akár csak a
tények parányi töredékével?
Emberek ezrei dolgoztak serényen a hajtóműcsarnokokban, a
fedélközben, a szerviz-termekben, a fegyvertárakban, és
egyiküknek sem lehetett fogalma arról, hogy pontosan mi zajlik
körülöttük. Csak a saját feladatukkal törődtek, és semmit sem tudtak
a csata állásáról – egészen addig, míg a halál a közvetlen
környezetükben léket nem ütött a számukra a világot jelentő, az
életet biztosító szektor falára.
A gépek kakofóniája, a szelepekből előtörő gőz sivítása, a
generátorokban sercegő elektromos töltés – mindez a környezet
részévé változott, az emberek éppúgy nem vették észre, mint azt a
tényt, hogy lélegeznek. Zavartalanul ügyködtek a maguk kis
világában – egészen addig, amíg egy ellenséges lövedék mellettük
nem talált célba, míg plazma nem fortyogott körülöttük, míg el nem
szökött a szájuk elől a levegő. Akkor, amikor ez bekövetkezett, az
áldozatok felfogták, egyetlen pillanatra megértették, hogyan
állhatnak a dolgok. Legalábbis a saját dolgaik...
A harcolók többsége hallotta a csatát jelző szirénák vijjogását;
sisakhangszórójukból a legtöbben hallották a belső tornyok
magasában fészkelő altisztek által kiadott parancsokat, de voltak
olyanok is – például a csatahajók gyomrában és bélrendszerében
szolgálatot teljesítő technikusok –, akik az állandó háttérzajban már
rég elvesztették hallásukat. Ők kézjelekkel kommunikáltak,
intésekkel küldték egymásnak az üzeneteket; ők talán még az
energiasilók bömbölését sem hallották meg, amelyekből halált osztó
útjukra indultak a lézersugarak. A hajótest vibrálását, az életet
biztosító mesterséges anyaméh remegését azonban valamennyien
érezték...
A Tormentum Malorum utasai órák óta figyelték a monitorokat.
Fennix lehallgatta a csatahajók fedélzetén dolgozó asztropaták
üzeneteit. Ey'Lindi a rádióadásokat figyelte, amelyek időnként
elnémultak, időnként hangkáosszá változtak. Jaq néha belenézett
egy távlencsébe, szemügyre vette a távoli fényvillanásokat, majd a
Sztálindróm undorító gömbjére irányította a szerkezetet. Ebből a
szögből nézve úgy tűnt, hogy a genny sárga nap a bolygónak
csupán egytizedére szór fényt.
Zhord időnként a maga velős módján summázta a helyzetet:
– Huh!
Az egyik Gót osztályú csatahajó dokkjaiból Kobra rombolók bújtak
ki, hogy felvegyék a harcot a környéken megjelenő elda
lidérchajókkal. A Kobrák gyorsan mozogtak, elképesztő
ügyességgel manővereztek, ám alakzatuk mégis esetlennek,
nevetségesen lassúnak tűnt a madarak eleganciájával röpülő, a
toronymagas csontárbocokra vont napvitorlák segítségével haladó
lidérchaj ókhoz képest.
Az egyik Kobra vortextorpedója egy lidérchajó mögé ért, mielőtt
felrobbant. Az explózió szétszaggatta az űr anyagát. A lidérchajó
megremegett, de sikerült kikerülnie a zónából, amelyben minden
megsemmisült, ami anyagból volt. Egy másik lidérchajóról
lézersugarak villantak a Kobra irányába. A pajzsok elnyelték az
energiát. Egy harmadik lidérchajó plazmaágyúkból nyitott tüzet. A
Kobra túltöltött pajzsai felizzottak, azután semmivé váltak.
Mi történhetett? Ezeket a pajzsokat ennél jóval nagyobb
energiaadag sem semmisíthetné meg! Talán nem megfelelően
áldották meg a generátorokat? Vagy lehet, hogy a Kobra kapitánya
idő előtt kikapcsolta a pajzsokat?
Egy újabb lézervillám a Kobra farát csípte meg. A hajtóművek
felrobbantak, a széles farlemezek darabokra hullva száguldottak a
hajó belsejéből kiömlő törmelékszilánkok között. A lidérchajók és az
épen maradt Kobrák gyorsan elfordultak a megsemmisülő hajótól,
és felgyorsítottak, hogy biztonságos távolba kerüljenek a hamar
elenyésző plazma-kitöréstől, amely újabb sebet hasított az űr
t e s t é n . . .
A hatalmas birodalmi cirkáló egy lidérchaj ókból álló fürt felé
száguldott, uszályként maga után vonva segítőhajóinak raját.
Ezeknek a hajóparányoknak normális esetben az volt a feladatuk,
hogy a környező világokon és planetoidokon ércet és üzemanyagot
szerezzenek. Egyszerű oka volt, hogy miért szakadtak el a
cirkálótól: ha rajta, a dokkjaiban maradnak, minden bizonnyal
m e g s e m m i s ü l n e k .
A cirkáló páncélozott hegyvonulatra emlékeztetett. Ormain és
fennsíkjain jól látszottak a korábbi csaták, a kósza holdakkal és
meteoritokkal való véletlen találkozások sebhelyei.
Megfigyelőablakai nem voltak, teljes felületét tíz méter vastag, óriási
adamantium lemezek borították. A páncél jó védelmet nyújtott a
legénységnek – kivéve persze a lézertornyok és a plazmaágyúk
kezelőszemélyzetét. Őket a fegyverek használata közben csupán
vékony fal választotta el az űr mélyétől és az ellenségtől.
Egy árnyvadász jelent meg a közelében. Lézersugarakat préselt ki
magából a cirkálóra. Az adamantium lemezeken megjelentek az
energiaadagok színes virágszirmokra emlékeztető alakzatai.
Kráterek keletkeztek – bolhacsípések a medve irháján –, a
találatokat csupán a hajó legközelebbi fülkéiben tartózkodók érezték
m e g .

Az árnyvadász megjelent, azután eltűnt, hogy kicsit arrébb ismét
előbukkanjon. Táncoló jelenés volt, cikázó kaleidoszkóp. Amikor
felgyorsított, teste émelyítően vibráló, ragyogó fényfolttá vált a
csillagok háttere előtt. Nem védte energiapajzs. A cirkáló fürgén
kitért, oldala a túl közel merészkedő támadóéhoz csapódott. Az elda
hajó árboca és napvitorlája szétmállott, a birodalmi cirkáló cápa
formájú testén csak aprócska seb keletkezett.
A lidérchajók alakzata szétfröccsent a planétaméretű, páncélos,
szuperforró plazmát lövellő űrbika közeledtére.
A birodalmi hajók egyre közelebb kerültek a Sztálindrómhoz.
Haladásuk lassú, de módszeres volt. Az űr egy szeletét a Kobrák és
a kiszolgálóhajók foglalták el. A legtöbb úgy helyezkedett el, mintha
szándékosan felkínált célpontok, az elda bestiák számára kitett
csalik lennének.
* * *
– Hülyeség az egész – jelentette ki Zhord. – Az a cirkáló egyedül...
feltéve, hogy tényleg cirkáló... egyedül is képes lenne utat törni
magának. Átnyomulna az eldák vonalain, és puff, már ott is lenne az
orbitális telep mellett. Rendben, nem egy Zsarnok osztályú hajó,
ennek az orrán nincs energiasarkantyú, és nem is pokol ágyúval
ellátott Dominátor. Ez mind rendben van, de így is oda tudna jutni.
Ha akarna. Biztos vagyok abban, hogy képes lenne megcsinálni.
Zhord mindig is büszke volt arra, hogy kitűnően ismeri a különböző
hajók technikai adatait.
Eye'ionahd, vagyis az eldává változott Ey'Lindi, aki a tervezett
színjátékban a fogva tartójuk volt, a zömikre nézett.
– Nyilvánvaló, hogy mi történik. Ez a cirkáló csak azért támad, hogy
magára vonja az enyéim figyelmét, amíg valamelyik másik birodalmi
egység végrehajt egy sebészi pontosságot igénylő támadást.
Egyébként szerintem lidérchajóink egy frontális támadást is képesek
lennének visszaverni.
Zhord az orgyilkosra nézett.
– Huh! Lehetséges...
A Tormentum Malorum lopakodómódban haladt. Fedélzetén órák
óta nem lehetett kiejteni egyetlen hangos szót sem. A
gravitációgenerátort kikapcsolták. Jaq létrehozott a hajó körül egy
védőaurát – minden pszichikai erejét beleadta az energiapajzsokba
–, és akarta, hogy láthatatlanná váljanak. Biztos volt abban, hogy a
Tormentumot egyetlen műszer, egyetlen megfigyelő sem fogja
é s z r e v e n n i .
– In nomine Imperatoris: sllentium atque obscuritas – mormolta az
inkvizítor a megfelelő fohász szavait.
Az elpusztított bolygóból egyre nagyobb szeletet láttak, a mérgező
gázfelhőket kavargató ciklonok azonban szerencsére eltakarták a
szemük elől az elszenesedett koponyára hasonlító Sztálindróm
f e l s z í n é t .
A nagyítólencséken keresztül már az eldák űrtelepét is látni lehetett:
parányi ékkő volt a Sztálindróm láthatatlan orbitális gyűrűjén,
kagylórovátkás korong, amelynek felületét pörsenések – kupolák –
és rudacskák – tornyok – tették egyenetlenné. Egy lidérchajó
száguldott el mellette; a semmiből bukkant elő, és a csatatérré
változott űrzóna felé tartott.
Spirális vonalakat leíró csali hajók röpködtek az ürességben.
Nemesi családok sarjai, mindenre elszánt pilóták vezették őket,
akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen szerepet szántak nekik a
halálos komédiában. Nem tudták – nem tudhatták –, kié lesz a
főszerep, ki fogja végrehajtani a legfontosabb feladatot. Ők csak azt
tették, amit a flotta kapitánya parancsolt nekik; azt tették, amire
hitük kötelezte őket. Engedelmességgel tartoztak vezérüknek, és
bármit hajlandóak voltak feláldozni szentséges Őiszonyúsága, a
Földön lakó Istencsászár érdekében. Bármit, amit az Ő képviselője,
a szent Inkvizíció magas rangú tagja jónak látott.
Annak ellenére, hogy a Császár birodalmának gyöngyszemeit, a
galaxist alkotó világok jó részét nem acélszálak, csak gyenge
fonalak kötötték egymáshoz, és annak ellenére, hogy bizonyos
bolygókon az Ő hatalma csupán névleges volt, a Birodalom szükség
esetén sokkal, de sokkal több gépet és harcost tudott kiállítani, mint
az emberiségnél jóval összetartóbb eldák civilizációjának
maradványa. A galaxisban dúló háborúk és a számtalan áldozat
ellenére az emberiség lélekszáma folyamatosan gyarapodott. A
Birodalom megengedhette magának, hogy feláldozza néhány
a l a t t v a l ó j á t .

A Sztálindróm felé tartó egyik irányvektoron feltűnt a legnagyobb, a
vadászok számára legkívánatosabb prédának ígérkező csali. Gót
osztályú csatahajó volt, amely egyre közeledve folyamatos
sugártűzzel próbálta elhessegetni maga mellől a hozzá képest apró,
uszonyos űrcápákat, az elda lidérchajókat.
Az elda hajókról érkező koordinált lézer- és plazmatűz
megroppantotta a csatahajó egyik tornyának tövét. Fém fortyogott.
Gáz áramlott a birodalmi kolosszus fara felé, hogy
üstököscsóvaként kövesse a testet, amelynek belsejéből kiszakadt.
A csatahajó pajzsa a jelek szerint nem működött. Talán
szándékosan kapcsolták ki egy pillanatra, hogy a feleslegessé váló
energia szabadon távozhasson? Lehet, hogy éppen ebben a
veszedelmes másodpercben csapódtak be a gigantikus testbe az
eldák lövedékei? Vagy talán valami műszaki hiba történt? Esetleg
tönkrement az egyik generátor?
A csatakatedrális kilométer magas, antennákkal és dudorokkal,
bástyákkal és balusztrádokkal, lőállásokkal és radar tányérokkal,
rakétasilókkal teli tornya... megdőlt és elroppant.
Mintha egy gigászi, agyondíszített gerely lökődött volna ki a
csatahajó testéből. Egy gerely, amely egyenesen a fürtben szálló
lidérchajók felé száguldott.
Az egyik elda hajó legénységét megdelejezhette a látvány, mert míg
a többi szétfröccsent, ez meg sem moccant.
A torony adamantium hegyének jó kétszáz méteres része a
lidérchajóba döfődött. A lidérccsontok bordázata úgy nyílt szét,
ahogy a boncasztalon fekvő holttest mellkasa a lézerfűrész alatt. Az
elda hajó ebben a pillanatban még nem szakadt szét, egy tűhegyre
szúrt bogár tehetetlenségével sodródott végzete felé.
A torony balusztrádjain tartózkodó parányi páncélos alakok
folyamatosan lőtték a lidérchajót. Tüzük az elda bárka hasát
bombázta, iszonyatos sebet égetve a lidércbordázat épen maradt
r é s z é b e .
Azután... a lidérchajó szétrobbant. Az amputálódott torony most már
csak a szilánkjait tolta maga előtt, miközben a felületén támadt
repedésekből apró morzsák, élő emberek szóródtak ki az űrbe.
Egy másik lidérchajó fúziós lángot lövellt a csatahajón tátongó
nyílásba, arra a helyre, ahol nemrég még a kiszakított torony
gyökerei kapaszkodtak. Atomtűz egy birodalmi bárka kellős
közepén? Ilyen iszonyatos, belülről pusztító energia ellen még a
döbbenetesen szilárd páncélzat sem nyújthat védelmet. Látszott, ha
az eldák folytatják a seb kiégetését, a csatahajó menthetetlenül
kettétörik, és míg a fara kisodródik az űrbe, hogy egy kétségbeesett
manővert végrehajtva elmeneküljön, orra továbbszáguld, s talán a
halálbolygón, a Sztálindrómon ér földet.
Ó, milyen gyönyörű látvány egy csatahajó agóniája!
A csali magára vonta a bestiák figyelmét...
A Tormentum Malorum szinte észrevétlenül dokkolt az elda űrtelep
hatalmas, üres hangárjának mágneses tartókarjai között. A
hangárnak nem voltak kapui, így a hajó ugyanolyan akadálytalanul
bejuthatott, akár a vákuum.
Amint Petrov kikapcsolta a monitorokat, és Jaq hagyta, hogy a
lopakodómódot elősegítő aura szétfoszoljon, egy elda hang
reccsent elő a rádió hangszórójából. A telep őrei úgy érzékelhették,
hogy a karcsú hajó a semmiből bukkant elő, nem közeledett, nem
dokkolt, egyszerűen csak megjelent.
Az őrök agyában bizonyára számtalan kérdés bukkant felszínre.
Kik lehetnek ezek?
Mik lehetnek a hajó utasai?
Jaq megkönnyebbült, amikor végre abbahagyhatta a komoly
pszichikai megterhelést igénylő álcázást. Eddig minden a
legnagyobb rendben történt...
Mivel a nyitott hangárban nem volt levegő, a hajó elhagyása előtt
kénytelenek voltak magukra ölteni energiapáncéljukat. A fedélzeten
négy ilyen páncél volt. Az egyik egészen kis méretű, egy
évszázaddal korábban Zhord viselte.
Négy páncél. Ők pedig öten vannak... Tehát Fennixnek itt kellene
m a r a d n i a .
Jaq azt akarta, hogy mind az öten hagyják el a hajót, hogy
maradjanak együtt. Nem akarta megkockáztatni Fennix elvesztését.
Az inkvizítornak szüksége volt az asztropatára, mert hiába lett
renegát, előfordulhat, hogy kapcsolatba kell lépnie a birodalmi
e r ő k k e l .
Jaq nem bízott abban, hogy újra látni fogja a csodálatos,
megbízható hajót, a Tormentum Malorumot.
Vajon helyénvaló, hogy a foglyok, egy elda nő foglyai,
energiapáncélt viselnek? Nem, ez nehezen hihető. Ráadásul az
eldáknak látniuk kell, hogy Ey'Lindi – vagyis inkább Eye'ionahd – az
ő fajtájukhoz tartozik. Gondjaik lehetnek a beazonosítással, ha az
orgyilkosnő egy fekete fémből készült birodalmi páncélban jelenik
meg...
Kik ezek? Mik ezek?
Eye'ionahd gyors, pergő szavakkal, elda nyelven válaszolt a rádión
keresztül érkező kérdésekre. Folyékonyan hazudott.
Egy szegmentált cső (elég nagy volt ahhoz, hogy egy kisebbfajta
szállító jármű is elférjen benne) nyúlt ki a falból a Tormentum
zsilipkapuja felé. Miután megszüntették a hajó álcázását, és
felkészültek rá, hogy kilépnek az eléjük tolt fénylő alagútba, Jaq
terve egyre inkább öngyilkos vállalkozásnak tűnt.
Tudták, hogy az eldák a cső belsejében elhelyezett video
szenzorokkal figyelik őket. Megvizsgálják a jövevényeket, és talán
felfedezik rajtuk, hogy valójában kicsodák. Elképzelhető, hogy a
dokk őreiben erősebb lesz a kíváncsiság, mint a félelem, és nem
fogják azonnal megölni őket.
Hát erre ment ki a játék? A Birodalom azért küldött a Sztálindróm
mellé három csatahajót és seregnyi Kobrát, hogy a kirobbantott
űrcsata leple alatt észrevétlenül a telepre juttasson egy taláros férfit,
egy holtsápadt navigátort, egy vak aggastyánt meg egy vulgáris
törpét? Lehetetlen!
A négy furcsa alak, mintha terelnék őket, egy álelda nő előtt
lépkedett. Fennix meglehetősen jó térérzékkel rendelkezett, de
Petrov mindenesetre megfogta a karját, és vezette. Az asztropata
mozgásán látszott, jólesik neki ez a törődő figyelmesség.
Eye'ionahd haladt leghátul. Elegánsan, ruganyosan lépkedett
„foglyai” mögött, lövésre készen tartva suriken pisztolyát. Az elda
őröknek beadott meséje szerint ezzel a pisztollyal szerezte meg a
birodalmi hajót, amelyet – miután lefegyverezte a fedélzetén
tartózkodó embereket – egyszerűen elrabolt. Fennix, Petrov és a
csúf zömik elkínzott ábrázata hihetővé tette a hazugságot, és Jaq is
leeresztette a vállát, meggörnyesztette a hátát, mintha rettenetes
félelem kínozná.
Eye'ionahd selyem köntöst vett testhez tapadó dressze fölé,
derekára a vörös orgyilkos övsálat kötötte. Felsőtestére annyi
fegyvert aggatott, amennyi egy egész szakasz katonának elég lett
volna. Nála voltak az „elkobzott” fegyverek is: a
Császár Kegyelme, a Császár Békéje, egy tűpisztoly meg egy
energiapálca, két lézerpisztoly meg egy gránátfürt...
Az alagút egy hosszúkás, tágas, döbbenetesen arányos szerkezetű
csarnokba vezetett, amelynek falait és padlóját pasztellszínű
csempékkel borították. A csarnokból folyosók nyíltak, némelyik
járatban egysínű mini vasút működött. Az egyik áramvonalas
szerelvényt rúnamozaikokkal és sokszínű szárnyakkal dekorálták ki.
Egy másikra cikcakkos láng csóvákat okádó sárkányfejet festettek.
A sárkány kocsi mellett őrök várakoztak. Mindegyikük könnyű,
gyöngyfényű páncélt viselt, mellvértjüket rúnák díszítették, vállukra
valamennyien barna csíkos szőrmeköpenyt terítettek. Figyelmesen
várakoztak, készenlétben tartva hosszú csövű lézerpuskáikat.
Öt őr érkezett az öt hívatlan vendég fogadására.
Vajon Eye'ionahdnak most magára kellene hagynia foglyait? Ezt
várják tőle? Tegye meg, vagy inkább használja a suriken pisztolyt
meg a tűpisztolyt? Lőjön fémkorongokat és mérgezett tűket az
e l d á k r a ?
Ezek nem emberek. Talán gyorsabban mozdulnának, mint Ey'Lindi,
a Callidus Szentély orgyilkosa. Talán nem... De vajon azért vetette
alá magát a radikális műtétnek, azért változtatta meg a testét, hogy
csupán ennyit érjen el? Hogy ilyen kevés előnyre tegyen szert?
Másképpen is eljuthattak volna a hajótól az egysínű kocsik
c s a r n o k á i g .
Érdemes támadni? Lehet, hogy sikerül likvidálnia ezt az öt őrt. De
mi van akkor, ha társaik most is figyelik őket? Persze az is
lehetséges, hogy senki sem törődik különösebben a vendégekkel.
Az eldák közel sem voltak annyian, mint az emberek. Az emberek
világain, az emberek építményeiben egy ilyen csarnok zsúfolásig
megtelne, óriási lenne benne a tolongás. Egy ekkora helyet nem
lehet kihasználatlanul hagyni; egész családok költöznének be ide.
Műhelyeket, lakócellákat, boltokat építenének. A ventilátorok hiába
erőlködnének, képtelenek volnának elszippantani az emberszagot.
Az itt élők újra és újra megtisztított, a csőrendszereken százszor,
ezerszer áteresztett levegőt szívnának.
Az eldák extravagáns építményeket alkottak, valószínűleg a
biztonsági berendezésekről sem feledkeztek meg, de egyszerűen
nem voltak elegen ahhoz, hogy egy egy feladat elvégzésére túl sok
személyt jelöljenek ki. Ez az öt őr itt teljesít szolgálatot. Talán
nincsenek társaik. Talán a többi elda a telep más pontjain dolgozik.
– Francos eldák – morogta Zhord a bajsza alatt. – Ami engem illet,
utálok a közelükben lenni.
Az őrök meghallhatták a kijelentését, de ez nem jelentett veszélyt.
Egy morcos zömiktől nem lehetett mást várni. Zhordnak az eldákról
kialakított veleszületett véleményét még az sem változtatta meg,
amit a Harlekin-embertől hallott róluk.
Iluminátok. A Császár fiai...
Mese habbal? Vagy valóban a galaxis legfontosabb, legtitkosabb
titka? Ha mindaz igaz, amit a Harlekin-ember Zhordnak mondott,
akkor az eldákon nagyon sok múlik.
Eye'ionahd felkiáltott. Jaq egyetlen szavát sem értette.
Az egyik válaszolt, de torkán akadt a hang. Csillogó szemcsék
hullottak az eldákra. A csillámpor rátapadt gyöngyfényű páncéljukra.
Oldalra döntötték a fejüket. A mozdulatból Jaq arra következtetett,
hogy valamilyen telepatikus üzenetet hallgatnak.
Egy kiáltozó őr jelent meg a csarnok másik végében. Futva
közeledett. Nő volt, lófarokba fogott hosszú haja uszályként követte
a fejét. Fürgén felugrott a sárkányos kocsira. Az öt őr közül négy
mintha megfeledkezett volna Eye'ionahdról meg a foglyairól, és a nő
mellé szökkentek. A kocsi elrobogott. A csarnokban egyetlen őr
maradt csupán; szükség esetén egyedül kellett elbánnia a törpével
meg a másik három „vendég”-gel.
Ó. az eldák arroganciája! Biztos azt hitték, ez az egy őr is felér négy
emberrel és egy zömikkel.
Mielőtt a kocsi eltűnt volna a szemük elől, Ey'Lindi – aki hirtelen
elfelejtette, hogy egy pillanattal korábban még Eye'ionahd volt –
felemelte a suriken pisztolyt, és rálőtt az őrre.
A lézerpuskát tartó kéz vért fröccsentve levált a csuklóról. Az őr
másik kezével a csonkhoz kapott, megpróbálta összeszorítani a
végét. Hosszú, erős, kecses ujjai között sűrű vér szivárgott. Ey'Lindi
rákiáltott. Az őr nem mozdult. Ey'Lindire nézett. Tekintete elárulta,
szeretné, ha ölni tudna pillantásával.
Jaq a markába kapta a Császár Kegyelmét, Zhord pedig a fegyver
ikertestvéréért nyúlt. A zömik egy lézerpisztolyt is szerzett
Ey'Linditől, amit durva mozdulattal Petrov kezébe nyomott.
– A francba, fogd már meg!...
– Az a nő azt mondta: „Gyertek gyorsan!” – jelentette Ey'Lindi. –
Aztán ráparancsolt erre az őrre, hogy bénítsa meg az „esetlen
l á b u n k a t ” .
Érthető – a nő azt akarta, hogy Jaq és társai ne hagyhassák el a
csarnokot. Talán későbbre kívánta halasztani a kihallgatásukat,
m e r t . . .
Miért is? A telep valamelyik pontján történhetett valami. Nem is volt
olyan nehéz megtippelni, hogy micsoda.
Ey'Lindi a suriken pisztolyt maga elé tartva a véres kezű őrhöz
ment. Félrerúgta, azután felemelte a padlóra hullott lézerpuskát. A
kilőtt suriken nem tett benne kárt – az őr húsa és csontja megvédte
a fegyver csövét.
Az álelda néhány szót váltott az őrrel.
– Zhord, Azul! Vetkőztessétek le! – mondta Ey'Lindi. – Szükségem
van a páncéljára meg a köpenyére.

A ruhákat vér szennyezte. Az elda lehunyta a szemét. Koncentrált,
akaratereje megfeszítésével próbálta elállítani a vérzést.
Nem összpontosíthatott kellőképpen, mert a zömik és a navigátor
nekilátott, hogy leráncigálja róla a páncélját. Jaq közben
fenyegetően felemelte fegyverét, és az őr fejéhez tartotta a csövét.
Ey'Lindi ledobta magáról a selyemköntöst, és gyorsan felöltötte a
páncélt meg a köpenyt.
– Ne is törődjünk vele – mondta. – Megmondtam neki, hogy életben
hagyjuk. Hogy megkönyörülünk rajta. Nincs ebben semmi furcsa –
folytatta halvány félmosollyal –, hiszen én is elda vagyok. Vagy
n e m ?
– Huh! Könyörület! Ez nem semmi! Most már mindegy, úgyis fél
keze van. – Zhord lenyalta az elda vérét a saját szőrös kezéről.
– Azt mondta – tette hozzá Ey'Lindi –, hogy most már közelebb
került a Véreskezű Istenhez. Ez a hadi istenük. – Megigazította
magán az őr páncélját.
– Jól van – bólintott Jaq. – Meghagyjuk az életét. Nincs okunk rá,
hogy irtsuk az eldákat, ha nem muszáj. Nem akarom, hogy
meggyűlöljenek minket.
– Már így is éppen eléggé utálnak mindenkit, aki nem olyan, mint ők
– csattant fel Zhord mérgesen. A hangja elárulta, hogy izgul.
– Bejuthat a hajónkba! – próbált tiltakozni Petrov. – Bejut, aztán
mindent összevérez!
– Nem baj – felelte Jaq. – Nem hiszem, hogy még egyszer látjuk a
Tormentumot. Van egy olyan érzésem, hogy...
Ebben a pillanatban Jaq rettenetes pszichikai viszketést érzett
Rájött, hogy a zsebébe dugott Tarot-pakli vibrál, mégpedig
szokatlan hevességgel. Mintha a lapok az követelnék tőle, hogy
nézzen beléjük.
Ilyesmire most nem volt idő. Ebben a helyzetben végzetes lehetett a
bizonytalanság és a késlekedés. A lehető leggyorsabban el kellett
hagyniuk a csarnokot.
Jaq, Ey'Lindi és Zhord a másik kocsihoz siettek, és beszálltak.
Zhord megfogta a botkormányt, és olyan hangon mormolt, mintha
egy ima szavait sorolná. Petrov a szárnyas kocsi felé vonszolta a
vak asztropatát. Lehet, hogy Fennix a terhükre lesz? Talán meg kell
majd szabadulniuk tőle? Lehet, hogy egy jól irányzott lövéssel véget
kell vetniük minden szenvedésének? Ha igen, honnan fogják
megtudni azt, aminek a kiderítéséhez a csapatból egyedül ő ért?
A kocsi vibrálni kezdett, mintha már alig várná az indulást. A
navigátor betolta a fülkébe az asztropatát, azután ő maga is
beugrott. A jármű meglódult.
– Hé! – kiáltott fel Zhord. – Hiszen még semmit sem csináltam!
A kocsi végigszáguldott az alagút szivárványszínű fényívei alatt. Az
első elágazásnál automatikusan irányt váltott. A vékony sín
valamilyen tükörsima, csontszerű, meghökkentő erősségű anyagból
készült. Támpillérei még simább, egészen vékony csontpálcikák
v o l t a k .
A Jaq zsebébe rejtett, mutánsbőrbe csomagolt kártyapakli nem
hagyta abba a lüktetést. Az inkvizítor megérezte, hogy a kocsi azon
a bonyolult szerkezetű csontvázon száguld, amelyen a telep
valamennyi szektorába el lehet jutni. Lidérccsont. Anyag, amely
érzékeli a pszichikai behatásokat. A kocsit mozgató energia
magából a lidérccsontból származott. Jaq tudta, ha elda lenne,
képes lenne irányítani a járművet, ám mivel a fülkében egyetlen
valódi elda sem tartózkodott, a kapott pszichikai jelek alapján a
csontsín határozta meg az útirányt. Lehet, hogy a Tarot-pakli
sugároz bele parancsokat? Jaqnak eszébe jutott valami. Ha kivenné
azt a lapot, amely őt szimbolizálja, ha erre a lapra koncentrálna,
talán átvehetné az irányítást...
Egy kép villant az agyába. Látta, ahogy előveszi a pakliját; látta,
ahogy a lapok kicsúsznak a kezéből, felröppennek és
szétszóródnak a sötét alagútban. Látta, hogy ahol megérintik a
csontsínt, dühös lángok lobbannak...
– A hiperszemem... sajog a lelkektől! – ordította a navigátor Jaq
fülébe. – Te is érzed őket?
Ó, igen, a lelkek. Az efféle építményeknek szerves részét képezi az
a kert, amelyben a holt lelkek kristályain lélekcsont fák nőnek. A
lelkek így a kvázi életet élő miliő részévé válnak. Ha ez valóban egy
mestervilág, minden bizonnyal ez a helyzet.
Léteznek morfologikus formák, állandó alakzatok, amelyek
meghatározzák a valóságot. A rúnák például ilyenek. És ilyenek a
génrúnák is, amelyek a protoplazmából megalkotják az embriót.
Jaqon furcsa érzés vett erőt. Az eldák között minden bizonnyal
vannak csont-dalnokok, olyan varázslók, akik képesek manipulálni a
lidérccsont növekedését, képesek rábírni az anyagot arra, hogy
hajókat, telepeket építsen. Itt, a Sztálindróm orbitális pályáján nem
egy lélekszentélyt, hanem egy borzalomszínházat hoztak létre. Ez a
hely az iszonyat potenciális színtere volt – azé az iszonyaté,
amelyet a birodalmiak támadása fog katalizálni.
Jaq maga elé képzelte a hatalmas építményt, és megértette, hogy
az egész egyetlen csapda. Egy csapda, amelyet a Káosz egyik
istenének építettek – annak az istennek, akit meg akartak idézni,
akit ebben a pszichikai ketrecben akartak izolálni. A gonosz hatalom
testére ráfeszülne a csontfűző. Ráfeszülne, és talán
összeroppantaná. A ketrec letérne az orbitális pályáról, és elindulna
az elpusztított világ, a Sztálindróm felé, ahol egyetlenegy mikroba
sem élt már, amitől a Káosz elrabolhatta volna a lelkét. Vajon kibírja
a lidérccsont ketrec a becsapódást? Vajon megreped? Egyben
marad majd? Jaq elképzelt egy inkarnálódott káoszistent, ahogy ott
fröcsög a csontrácsok mögött, amelyek körül mérgező anyagokkal
telített felhőket kavarnak a ciklonok.
Éber álom... Lidércnyomás!
Egyetlen élőlény sem lehet képes arra, hogy így fogságba ejtse és
bebörtönözze a Káosz egyik szülöttét! De talán voltak, akik mégis
éppen ezt a célt tűzték ki maguk elé. A hidra-összeesküvők is
valami hasonlót akartak elérni.
Ah, hiábavaló álnok álmok!
Jaq tudta, valószínűleg hallucinál.
A kocsi lelassított, majdnem megállt. Mintha arra várt volna, hogy
utasai kiszálljanak. Az egyik rövid mellékjárat ködös alagúttá
változott. Ködössé, kékké, ragyogóvá.
– Ó, a hipertér, a hipertér! – nyögött fel Petrov.
Az alagút az eldák Hiper hálójának egyik bejárata volt.
Jaq kihúzta zsebéből a mutánsbőrbe csomagolt kártyapaklit. Amikor
legutoljára eltette a Tarotját, a Főpap lapja volt legfelül, most
azonban... A kártyák valószínűleg összekeverték magukat.
Jaq gyanakodva ránézett a Harlekin-lapra, amelyen Zephro
Cornellan vörös zöld rombuszokkal díszített ruhába öltözött,
háromszögletű kalapot viselő mása ficánkolt. Arcát keskeny maszk
takarta, de Jaq így is ráismert. Cornellan vigyorgott, mókásan
hadonászott. A lap hátteréből halkan vad muzsika hallatszott.
Jaq a kártyára tette ujjal végét. A folyékony kristálylapocska
pulzálni, lüktetni kezdett. Éppen úgy, mint a saját szignifikátor
kártyája, amely végigvezette őt a közönséges valóság melletti
fénylő ösvényen a Császár trónterme felé. Most úgy érezte magát,
mint a hal, amikor a horog a szájpadlásába akad – mintha valami
legyőzhetetlen és ellenállhatatlan erő húzta, vonta volna át az
egymással ellentétes irányú áramlatok között.
Sietve elcsomagolta a paklit. A kocsi újra felgyorsult. Az alagút és
benne a csontsín spirális vonal mentén emelkedni kezdett. A
csőjáratban már hallani lehetett a csatazajt, a fegyverek recsegését
és sivítását.
A kocsi hirtelen kijutott a falak közül, és lefékezett. Ey'Lindi elkapta
Zhord dzsekijének gallérját – éppen az utolsó pillanatban, mert a
zömik teste felemelkedett, és kis híján kizuhant a fülkéből. Jaqnak
sikerült kitámasztania magát. Petrov feje és válla az inkvizítor
hátának ütközött. A navigátor Fennixben próbált megkapaszkodni.
Ó, ez az átkozott, már-már kapkodásnak minősülő gyorsaság! Ez is
jellemző volt az eldákra. A kocsi egy csontkörön állt; vélhetőleg ez
fordul körbe, hogy visszafordítsa a szerelvény elejét abba az
irányba, ahonnan érkeztek. A csontkör fölött boltíves, döbbenetesen
magas tető homorodott, amelyet olyan rikító színekkel festettek ki,
mint a cirkuszi sátrak oldalát szokás. A navigátor orrából vér
csorgott, mintha a rubinjai szétolvadtak és osztódni kezdtek volna.
Csöppek a tengerben...

A „cirkuszponyva” alatti amfiteátrumban rettenetes vérontás
tombolt. Az őrület arénája, a pokol tornáca. Az eszelős gyilkolás
s t a d i o n j a . . .
Jaq olyan fájdalmasan nyögött fel, akár a megsebezett állat, és
belekezdett egy segítséget, útmutatást kérő imába.