szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Nyolcadik fejezet
Orvgyilkos

Apró tűnyilak zizzentek el a kuporgó trió mellett.
A húsnyíl kifejezés jobban illett volna rájuk, mert villámgyors repülés
után brutálisan belefúródtak a célpont húsába.
A banda, amely lesből rátámadott Jaqra, Ey'Lindire és Zhordra,
legalább húsz tagot számlált. A fickók az egyik gigantikus oszlop
tövénél tátongó kráterből ugrottak elő. Valamennyien nyílpuskát
használtak. Az eléggé elavultnak számító fegyvereket minden
egyes lövés után újra kellett tölteni; a műveletet a bandatagok a
lerombolt falak maradványai mögé húzódva hajtották végre.
Az egyik húsnyíl a hátán találta el Zhordot, és átütötte dzsekije
fémrostokkal átszőtt anyagát. A kemény szövet szerencsére felfogta
a lövedék erejét; a zömik nem sérült meg, de a nyíl szúrása így is
kellemetlen volt. Hátranyúlt a válla fölött, és megpróbálta kihúzni.
Csak az ujjai hegyével érte el a beékelődött nyílszárat, így nem
bírta kirántani. Mérgesen felmordult, de közben örült. Szerencséje
volt – már rég észrevette volna, ha a nyíl hegyén halált vagy
izombénulást okozó méreg van.
Zhord a másik kezével felemelte robbanótöltetes pisztolyát, és
kapásból rálőtt az egyik ledőlt falra. RAARKpopSWUSS!
A fegyver Jaq pisztolyának ikertestvére volt. Felületét ezüstrúnákkal
díszített csillogó titánium lemezek borították. A ravaszt védő ívelt
fémlemezbe ennek is belevésték a nevét: Császár Békéje. A
csövéből előböffenő robbanógolyók ugyanolyan elven működtek,
mint az inkvizítor fegyverének lövedékei.
Ez a pisztoly és a Császár Kegyelme – réges-régi, drága fegyver
mindkettő – minden bizonnyal az Adeptus Mechanicus valamelyik
istenfélő, jámbor tudósának mesterműve volt; valószínűleg a
Császár iránti mélységes mély tisztelet késztette arra, hogy éppen
ezeket a neveket rója rájuk.
Mielőtt kivette a Tormentum fegyvertárából és a megbízhatónak ítélt
Zhord kezébe adta a pisztolyt, Jaq figyelmeztette a mogorva és a
vallással kapcsolatban kissé nyers véleményen lévő zömiket, hogy
kellő tisztelettel bánjon a Császár Békéjével.
Egy húsnyíl átütötte Jaq hüllőbőrből készült kesztyűjét. A sebből vér
csurrant. Jaq automatikusan elsütötte a Császár Kegyelmét, melyet
a bal kezében tartott. Tudta jól, meggondolatlanul cselekedett; hiba
volt a fal széthasogatására pazarolni a robbanógolyókat.
RAARKpopSWUSS. A falról szilánkok pattantak le. Egy másik
húsnyíl dühös darázsként döngve zúgott el az inkvizítor füle mellett.
Ey'Lindi is találatot kapott; a húsnyíl a jobb karjába fúródott. Több
oka is volt annak, hogy most nem viselte a szintetikus bőrt.
Számítania kellett arra, hogy esetleg olyasvalaki látja meg, aki
tudja, kik szoktak hasonló testbevonatot magukra ölteni, és nem
akarta, hogy a külseje alapján előre megítéljék, milyen szándékkal
érkezett erre a világra. (Elképzelhető volt, hogy azt hiszik róla, a
Callidus egyik orgyilkosa, aki Tarik Zizt keresi, hogy végezzen vele.)
A másik ok az volt, hogy tudta, ha szerencséje lesz, hamarosan
szikék és pengék mélyednek a valódi bőrébe. A műtét előtt egyetlen
percet sem akart elvesztegetni azzal, hogy eltávolítja magáról a
fekete szinti bőrt.
Orgyilkos tunikája fölé hosszú szürke köpenyt terített – messziről
pontosan úgy festett, mint valami zarándok.
Az oszlop olyan hatalmas volt, hogy belsejében könnyedén elfért
volna a Tormentum Malorum, de talán egy jóval nagyobb hajó is.
Felülete érdes volt, a diffúz fényben kísértetiesen sötétnek látszott,
és minimum két kilométer magasra nyúlt, mielőtt a teteje egybeforrt
a boltívvel, amelyet alátámasztott. A boltív alatt tükrök csillogtak,
visszaverve a gigantikus épület külső részén elhelyezett optikai
csöveken keresztül beérkező napfényt.
A távolban még több hasonló oszlopkolosszus emelkedett. A
legtöbbnek csak a tetejét lehetett látni, ám a trió tagjai sejtették,
hogy mindegyik tövében fürtszerűen elrendezett lakótömbök állnak.
Az óriási, kagylóhéjra emlékeztető tető, melyet az oszlopok
tartottak, s amely alatt a város felépült, mintha egy isteni méretű
barlang mennyezete lett volna.
A héjmennyezet alatt örök félhomály uralkodott. Ha világosabb lett
volna, az oszlopok talán aranyfénnyel ragyognak, hiszen mindegyik
homokból készült. Igen, egyszerű homokból; a szemcséket
valamilyen ismeretlen természetű idegen energia tartotta össze
évezredek, évmilliók óta. (Hogy pontosan mióta, azt senki sem
t u d h a t t a . )
Az emberek által felépített várost – érthető módon –
„Lenyűgöző”-nek nevezték. Lakói parazitákként éltek ebben a
gigantikus, nem természetes eredetű barlangban. A Darvash
bolygón nem építettek olyan városokat, amelyeket nem védett
valamilyen tető, a homok-tornádók ugyanis pillanatok alatt
elpusztították volna a nyitott településeket. A Darvash lakói nem
ismerték azokat a technikai vívmányokat és Utániakat, amelyek
birtokában az emberek más bolygókon létrehozták a bolyvárosokat,
így nem maradt más választásuk: az idegenek által hátrahagyott
kolosszális építmények belsejében kellett helyet találniuk
m a g u k n a k .
Vajon a Darvash lakói számára mik voltak ezek a kolosszusok?
Szentélyek? Vagy inkább csapdák, amelyek egyszer talán az
életüket követelik? Homokerődítmények, amelyek – hiába léteztek
már végtelennek tetsző idő óta – egyik pillanatról a másikra
összeomolhatnak, több ezer tonnányi homokká és törmelékké
v á l h a t n a k ? . . .
Némelyik oszlop tövében nem telepedtek meg a homokkő épületek
gombafürtjei. Az, amelyik mellett a támadás érte a triót, éppen ilyen
v o l t .
Jaq és társai egy másik hasonló oszlop tövében már láttak néhány
köntösös, taláros alakot; a fickók hangosan skandáltak valamit, és
közben késeikkel – a pengék körmeik meghosszabbításának tűntek
– kegyetlenül összehasogatták magukat és egymást. A
homok-táncosok a Császár nevében azért végezték el ezt a
szertartást, hogy kérjék a mindenható erőket, továbbra is tartsák
össze az oszlopokat és a fölöttük lévő héjtetőt; hogy könyörögjenek,
ne omoljon rájuk a homokvilág...
A Lenyűgöző nevet viselő városban furcsa fegyverbirtoklási
szabályok voltak érvényben. A húsnyilak ellen senki sem emelt
kifogást. Nyílpuskája, suriken pisztolya is lehetett bárkinek; az olyan
fegyverek viselését nem tiltotta a törvény, amelyekből nyilakat,
tűket, korongokat vagy különböző formájú pengéket lehetett kilőni.
A hangos, robbanótöltettel bíró fegyverek azonban tabunak
számítottak. Érthető, hiszen az erős hang- és rengéshullámok, a
durranások, az explóziók és az implóziók hatására könnyen
elpattanhattak az oszlopok és a héjtető homokszemcséit összekötő
e r ő t é r s z á l a k .
Jaq és Zhord is tisztában volt ezzel, de... Amikor az emberre
váratlanul ráront néhány haramia, önkéntelenül használja a
fegyverét. Ez volt az oka annak, hogy a Császár Kegyelme és a
Császár Békéje, dacára a józan ész minden parancsának, elsült.
Milyen törvények lehetnek érvényben a Darvashon? Lehet, hogy
minden látogató szabad prédának számít? Vagy a támadók talán
csak a hangos fegyvereket akarták elvenni az ismeretlenektől? A
bandához újabb, maszkos alakok csatlakoztak. A fickók ügyesen
mozogtak a törmelék- és romhalmok mögött.
A maszkok emberarc nagyságú ajakrésze előretüremkedett, a
szemlencsék csillogó rovarszemekre emlékeztettek, az orr helyén
rácsos légzőnyílás volt.
Ey'Lindi kitépte karjából a húsnyilat. A sebből vörösen buggyant elő
a vér. Ey'Lindi, miközben megvizsgálta magát, elmormolta a
véralvadást és a hegedést elősegítő imákat. Zhordhoz lépett, s
kirántotta hátából a másik nyilat. A zömik dzsekijén óriási lyuk
maradt. Ey'Lindi, amikor az egyik maszkos kidugta fejét a
fedezékből, megeresztett egy mérgezett tűt. A parányi lövedék
éppen a hatalmas ajkak közé vágódott be. A fickó eszét vesztve
felegyenesedett, és forogni kezdett, mintha megveszett volna.
Karját a héjtető felé lendítette, pördült még néhányat, azután
ö s s z e r o s k a d t .
Jaq fejében még mindig ott zümmögtek a furcsa, ismeretlen,
félelmetesen hangzó nevek.
Illuminátok. Sensej Lovagok. A Numen...
Most ne ezzel foglalkozz, inkvizítor!
Felejtsd el a kínzó kérdéseket, mert ha nem teszed, áldozatul esel
ezeknek a darvashi gazfickóknak, akik annak ellenére, hogy
ugyanabban az istenben hisznek, mint te, pillanatok alatt
megfoszthatnak az életedtől!
A kolosszus melletti sivatag egyik kődombjának tetején lévő lapos
területen alakították ki a landolópályákat. A fennsík
sziklapadozatába hatalmas lyukakat vágtak, ezekbe ereszkedtek
bele az érkező űrhajók. A gödröket nem emberkéz hozta létre: azok
hagyták itt maguk után, akik felépítették az oszlopgigászokkal
alátámasztott héjtetőt. Ha homokvihar közeledett, a dokk-krátereket
sziklalapokkal fedték be, hogy megvédjék a bennük lévő hajókat. Az
üzemanyagtartályokat és a szervizcsarnokokat a gödrök körül
kígyózó alagutakban helyezték el.
Az orbitális pályáról való leereszkedés utolsó szakaszát erős, de
viharosnak még nem nevezhető, a Darvashon szelídnek számító
szélben kellett megtenniük. A landolás előtti pillanatban a
Tormentmm Malorum utasai látták, hogy a dokk kráterek közül
csupán az egyik foglalt – egy szállítóhajó állt benne. Egy másik
gödörben egy ősréginek tűnő hajóroncsot fedeztek fel.
Miután kiszállt a hajóból, Jaq a Császár nevében üzemanyagot kért
a kiszolgáló személyzettől. Az űrkikötő vezetői készségesnek
mutatkoztak. (A Darvashon nem volt hiány üzemanyagban; a
kráterek némelyikében felszín alatti olajkutak és finomítók
helyezkedtek el.)
Petrov és Fennix a Tormentum Malorum fedélzetén maradt.
Miközben Jaq és két társa a haramiákkal küzdött, ők ketten talán
újra egymás szemét bámulták. Vak szembe meredő hiperszem,
hiperszemet figyelő vak szem... Talán éppen a telepatikus
üzenetekről beszélgettek, vagy arról, hogy a hiperszemek valóban
magukban rejtik-e az egész galaxist.
Ha egy közönséges ember belenéz egy hiperszembe, azonnal az
életével kell fizetnie kíváncsiságáért. Vajon magára Petrovra is
érvényes ez a szabály? Vagy igaz az, amit állított? Igaz, hogy
immúnis a saját pillantására? Tényleg nem tudna öngyilkos lenni
úgy, hogy tükörben a saját hiperszemébe néz?
Nem, valószínűleg nem. És hiába bámulná a homlokán csillogó
végtelent, semmit sem tudna meg belőle.
De mi történne akkor, ha egy másik navigátor hiperszemébe nézne
v e l e ?
Jaq már ezt a kérdést is feltette neki, ám Petrov nem válaszolt. Ez
olyasmi volt, amire egyedül a navigátorok tudhatták a feleletet.
Különös népség! Egy kicsit mindegyik navigátor bolond... Itt van
például ez az Azul Petrov. Az a rögeszméje, hogy az ő hiperszeme
egészen különleges, és valami kivételes erő lappang a mélyén.
A trió – Jaq, Ey'Lindi és Zhord – a landolás után felszállt egy
hernyótalpas szállító járműre, amely éppen akkor indult el
Lenyűgöző felé. Útközben kénytelenek voltak szűrőmaszkot ölteni
és védőszemüveget használni. A kikötői személyzet egyik tagja
biztosította őket, hogy a városban már nem lesz szükségük ilyen
segédeszközökre. Ennek ellenére az itt élők többsége mégis hordta
a groteszk, hatalmas ajkú maszkot.
Hogyan tudhatnák meg, hogy az egyik maszk mögött nem Tarik Ziz
rejtőzik-e? Hogyan tudhatnák meg, hogy nem éppen a renegát
orgyilkos kerül-e az útjukba, aki így. álarc mögé bújva akarja
kideríteni, kik érkeztek a Darvashra? Habár Tarik Ziz esetében
ennek a maszknak sincs túl nagy jelentősége, hiszen azok, akik
egykor a tanítványai voltak, valamennyien az álcázás mesterének
számítottak. A mesterek mestere pedig mindig megtalálja a módját,
hogyan bújjon el...
A város közelébe érve Jaq elrendelte a szűrőmaszkok és a
védőszemüvegek levételét. Ezek itt a Darvashon nem az álcázást
szolgálták, inkább felhívták a helybeliek figyelmét arra, hogy
idegenek vannak közöttük.
Vajon ki informálta az Officio Assassinorumot Ziz hollétéről? Valaki,
aki itt, az egyik nagy ajkú maszk mögött rejtőzik? Valaki, aki még
jobban ért az inkognitó megőrzéséhez, mint Ziz és ügynökei?
Vajon Ziz tudja, hogy a Callidus Szentély feltételezi: éppen itt, a
Darvashon bújt meg? Jaqnak abból a feltételezésből kellett
kiindulnia, hogy az egykori Director Secundus nem is sejti, hogy
felfedték tartózkodási helyét.
– Ha valamelyik orgyilkosnőnk itt őrködik – jegyezte meg Ey'Lindi –,
bizonyára olyan ügyesen álcázza magát, hogy semmiképpen nem
fedezhetjük fel.
Ey'Lindi már régen nem találkozott hozzá hasonlókkal. Túlságosan
régóta állt Jaq szolgálatában, és a sztázisban eltöltött száz év
hordaléka is lerakódott rá. Nem volt valószínű, hogy képes időben
felfedezni az azóta már minden bizonnyal még fejlettebb álcázási
technika segítségével elrejtőző orgyilkost.
A Lenyűgöző nevet viselő, de korántsem lenyűgöző város komor
piacterein, boltjaiban és műhelyeiben, gombakertészeteiben
próbáltak kérdezősködni. Miközben bejárták az idegenek által
létrehozott barlang aljának több rétegét, nyitva tartották a szemüket.
A Darvashon is a birodalmi gótot beszélték, ám ez a dialektus szinte
teljesen száműzte a magánhangzókat. A szavak
mássalhangzó-áradatnak tűntek; a beszédet folyékonnyá változtató
magánhangzók mintha halottá aszalódtak volna a száraz
homokvilágon. Tarik Ziz nevét itt „Trk Zz”-nek ejtették volna, ha
kiejtik egyáltalán. (Jaq és Ey'Lindi persze nem mondta ki ezt a
nevet; a hitehagyott a Darvashon valószínűleg úgyis másikat
használt.) A „birodalom” szóból itt „brdlm” lett. Még Ey'Lindinek is
beletelt egy kis időbe, mire kellőképpen elsajátította ezt a
komprimált beszédmódot, Jaq pedig egyszerűen képtelen volt rá.
(Az űrkikötőben, ahogy kiadta a parancsait, szerencsére
alkalmaztak néhány bolygón kívüli nyelvjárást ismerő tolmácsot.) A
darvashiak beszéde leginkább a száraz rőzse ropogására
emlékeztetett; hangjaik olyanok voltak, mintha vékony pálcákkal
pengették volna hangszálaikat.
A trió túlságosan sokáig kószált Lenyűgözőben. A húsnyilakkal
végrehajtott támadás legalábbis azt bizonyította, hogy sokaknak
feltűnt a jelenlétük.
RAARKpopSWUSS – jelentette ki Zhord fegyvere.
. . . p u f f B A M M .
Az egyik támadó feje szétrobbant; a nagy ajkú maszkból kiömlő
agyvelő szürkés gombatelepre emlékeztetett.
A zömik nem sokat ért el a pontos találattal. Egyre több haramia
érkezett a többi megsegítésére.
Az oszlop tövénél végigfutó kavicsos árok nem volt valami mély, alig
lehetett elrejtőzni benne. Ha a maszkosok előrehoztak volna egy
lángszórót, Jaqot és társait semmi sem mentette volna meg attól,
hogy ropogósra süljenek.
Szerencsére a támadók betartották a különösnek tűnő
fegyverhasználati törvényeket, azokat a szabályokat, amelyeket Jaq
és Zhord már többször megszegett.
Jaq közelebb kúszott Ey'Lindihez.
– Kiáltsd oda nekik, hogy ha nem vonulnak vissza, szétlőjük a
mögöttünk lévő oszlopot!
– Hé, főnök! – tiltakozott Zhord. – Ez tényleg összedől, ha
rányomjuk a robbanógolyókat!
Ey'Lindi felkiáltott, és a furcsa, recsegő nyelven közvetítette Jaq
u l t i m á t u m á t .
– ...rbbntjk z szlpt!
– Mi? – kérdezte Zhord.
– Szétrobbantjuk az oszlopot – ismételte Ey'Lindi érthetőbben.
A maszkosok riadt, ugyanakkor vad üvöltéssel válaszoltak.
Jaq egy kicsit felemelkedett, és a gigantikus oszlopra emelte a
Császár Kegyelmét. Lehunyta a szemét. Meghúzta a ravaszt, de
ügyelt rá, hogy csak egyetlen golyó röppenjen ki a csőből.
. . . p u f f B A M M .
A robbanás ereje, a lökéshullám ötven méternél is magasabbra
kúszott az energiaszálakkal megkötött homokszemcsékből álló
oszlopon. A levegő megremegett, és mintha felhólyagosodott volna
az az alig látható hártya is, amelyet a szálak alkottak.
A támadók iszonyodva felüvöltöttek. A maszkos alakok – ekkor már
negyvennél is többen voltak – félelmükben kiugrottak fedezékükből,
és eszelős rohamot indítottak a sekély árokban lapuló trió ellen.
Futás közben elhajították nyílpuskáikat, és hosszú, karomra
emlékeztető heggyel ellátott nyílvesszőket rántottak elő.
Rohantak, és közben őrültek módjára bömböltek:
– STN LB, LGY RS! STN LB, LGY RS!
Isten lába, légy erős!...
Az oszlop nem omolhat össze! Ezt nem hagyhatják! Az oszlopnak a
helyén kell maradnia!
Roham közben úgy üvöltöttek az oszlopra, olyan könyörgőn kérték,
hogy tartson ki, mintha nem is egy homokszemcsékből össze
tapasztott tömb, hanem valami elefántistenség lába volna – azé az
istené, amelynek árnyékában leélték eddigi életüket.
Jaq, Zhord és Ey'Lindi újra meg újra az esze ment bandára
eresztette a robbanógolyókat, a lézersugarakat, a mérgezett
t ű l ö v e d é k e k e t .
A maszkosok a levegőbe ugrottak, felrikoltottak... azután a
törmelékre zuhantak.
Halottak és sebesültek. Tizenöt. Húsz.
Még öt.
Még három.
Féltucatnyi maszkos bevetődött az árokba. Lábuk még le sem ért a
földre, amikor már előreszúrtak karomhegyű nyilaikkal. Vékony
pengék döfődtek Jaq vállába. Az acélkarmok megszaggatták a
köpenyét, megmerevítették hálópáncélját. Az egyik alig valamivel a
nyaka alatt találta el. Nyilak vágódtak Zhord fémszálas dzsekijébe.
Ey'Lindi félrelökte maga elől első támadóját – a mozdulatban annyi
erő volt, hogy a fickó kitörte a nyakát. Az egyik támadó rávetődött a
Császár Kegyelmére. Jaq meghúzta a ravaszt. A detonáció
pillanatában ő is megremegett. Véreső zuhogott rá; támadója csak
az egyik lábát vesztette el. Zhord rozsdavörös, sörtés fejét
leszegve, a Császár Békéjével jobbra-balra csapkodva osztogatta
az ütéseket. Ey'Lindi elroppantott egy csuklót. Azután egy nyakat
i s . . .
A csend nehéz takaróként borult rá az árokra.
A nyugalmat és a békét csak a távolabb heverő sebesültek
nyögései zavarták meg.
Ezután egy magas, köpenybe burkolózó alak jelent meg az egyik
félig leomlott fal mögött. Felemelte a kezét, és letépte magáról az
á l a r c o t .
Jaq egy pillanatig azt hitte, Zephro Cornellan gúnyos arcát látja
maga előtt. Ez az áll, ez a kiugró orr, ez a mandulazselére
emlékeztető árnyalatú, jéghideg pillantású zöld szempár...
Annak ellenére, hogy még a vonásai is hasonlítottak a
Harlekin-emberéire, a férfi nem Cornellan volt. Barna haját egészen
rövidre nyíratta. Szeme nem is zöld, inkább szürke volt, pillantása
pedig nem jéghideg, inkább jellegtelen és közömbös.
A fickó felkiáltott. Szavai semmit sem jelentettek Jaq számára.
Ey'Lindi ugyanazon a kibogozhatatlan értelmű nyelven válaszolt.
A férfi és az orgyilkosnő váltott néhány szót. Jaq semmit sem értett
a rövid beszélgetésből. A férfi ezután előrébb lépett. Könnyedén, de
óvatosan mozgott.
– Ő is a Callidus orgyilkosa – mormolta Ey'Lindi alig hallható
h a n g o n .
Tehát az orgyilkosok titkos nyelvén beszélgettek...
Az ismeretlen közelebb ért, és átváltott a birodalmi gótra.
Nem árulta el a nevét, és Ey'Lindi sem mutatkozott be. A férfi a
beszélgetés során végig óvatos maradt, figyelme egyetlen pillanatra
sem lankadt. Ey'Lindinek azonban ennek ellenére sikerült
meggyőznie arról, hogy az a szentély küldte őt a Darvashra,
amelyhez mindketten tartoznak, méghozzá azzal a feladattal, hogy
találja meg Tarik Zizt.
Ey'Lindi számított arra, hogy esetleg nem minden hihető abból, amit
mond, ezért közölte, hogy a szentélye parancsára sztázisban töltött
egy bizonyos időt. Azt is elmondta, hogy ő egyike azoknak, akiken
Ziz végrehajtotta a kísérleti jellegű implantációt, azt a műveletsort,
melyet később istenkáromlásnak minősítettek. Elárulta, hogy
testében ott rejtőzik a képesség, hogy a polimorfin segítségével
génorzó hibriddé alakuljon...
A férfi minderre csak egy bólintással felelt, ám ez a kurta gesztus is
elárulta, mindent ért. A mozdulat azt is kifejezte – legalábbis
Ey'Lindi számára –, hogy nem hozza kapcsolatba Ziznek ezt az
önjelölt áldozatát egyetlen eltűntnek nyilvánított és talán a rossz
oldalra pártolt orgyilkossal sem. Ey'Lindi gyanúja, hogy Ziz minden
rá vonatkozó feljegyzést megsemmisített, igaznak bizonyult. Az
Officio Assassinorum archívumai az Inkvizíció irattáraihoz
hasonlóan titkosak voltak, az ott tárolt adatokhoz csak bonyolult
engedélyeztetési és felhatalmazási eljárás révén lehetett hozzáférni.
Ey'Lindi tehát azt próbálta elhitetni az ügynökkel, hogy a Callidus
Szentély kegyességének köszönhetően az övé lett az a
megtiszteltetés, hogy megölheti Zizt. Azt Próbálta bemesélni, hogy
titkos formáját felöltve, génorzóhibriddé alakulva akar bosszút állni
azon a személyen, aki szörnyeteggé változtatta.
Jaq teljes mértékben elhitte, amit Ey'Lindi mondott. Nem volt ebben
az egészben semmi olyan, ami valószínűtlenül hatott volna. Talán
tényleg igaz volt, hogy Ey'Lindi megpróbál majd végezni Zizzel – de
természetesen csak azután, hogy végrehajtották rajta a
visszaalakítási műtétet. Senki sem ítélhette el azért, mert ezt
tervezte, még a szentélye sem, hiszen Ziz már hitehagyottnak
számított. Sőt mi több: ha Ey'Lindi végrehajtja a gyilkosságot, azzal
szentélye iránti hűségét bizonyítja be. Az egész mese olyan
hihetően hangzott, hogy Jaqnak gondolatban újra és új. ra el kellett
ismételnie: hazugságot hall.
Ey'Lindi meséje szerint a szentélyétől arra kapott parancsot, hogy
renegát orgyilkosnak mutassa magát, aki egy hosszú, sztázisban
töltött idő után megszökött az állomáshelyéről, és azért kereste fel
Zizt, hogy csinálja vissza azt, amit annak idején vele művelt. A
szentély – hazudta Ey'Lindi – biztos abban, hogy Ziz vállalni fogja a
munkát. Ha másért nem, hát azért, mert érdekes kísérletnek tartja a
dolgot. Ey'Lindi azt állította, hogy a szentélyben hosszan ható
metakurárumot fecskendeztek a testébe, amely megakadályozza,
hogy az operáció során – bármilyen szerrel altatják vagy
érzéstelenítik – elveszítse éberségét és cselekvőkészségét.
Számítani lehetett arra, hogy Ziz egészen közelről fogja végignézni
a műtétet. Ey'Lindi – a nem létező terv szerint – akaratereje
megfeszítésével legyűri majd a fájdalmat, és abban a sorsdöntő
pillanatban, amikor testét félig már szétvágták, s amikor Ziz a
legkevésbé sem számít támadásra, végrehajtja a merényletet.
Nincs ebben semmi hihetetlen, hiszen az orgyilkosok akkor is
képesek embert ölni, ha mindkét kezük és egyik lábuk
használhatatlanná vált. Nem kell hozzá más, csak hallatlan
erőfeszítés és iszonyatos erejű bosszúvágy. A Callidus elégedett
lesz.
Lehet, hogy Ey'Lindi egy kissé extravagáns volt, amikor előadta ezt
a félelmetes és ugyanakkor groteszk tervet? Az, amit állítólag végre
kellett hajtania, a fizikai teljesítőképesség határain túl volt.
A férfit azonban még ez sem zökkentette ki közömbösségéből.
Csak ennyit mondott:
– Biztosra vehetem, nővérem, hogy nem az Eversor Szentélynek
d o l g o z o l ?
Az Eversor orgyilkosai egy Immolationnak vagy „öngyilkos
drog”-nak nevezett szerrel tették képessé magukat arra, hogy
végrehajtsák az emberfeletti erőt, ügyességet és kitartást igénylő
f e l a d a t o k a t .
Ezután elmondta, hogy Tarik Ziz egy Homokház nevű
bolykolosszusban él. A jó háromszáz kilométer távolságban lévő
városhoz a sivatagon át vezetett az út. Az egykori orgyilkos mestert
itt Jared Khan néven ismerik. Gazdag ember. Nagyon gazdag.
(Lehet, hogy elsikkasztotta szentélye vagyonának egy részét?)
Nyilvánosan még sohasem mutatkozott.
Jaqra nézett, és mivel valószínűleg látta rajta, hogy micsoda,
m e g k é r d e z t e :
– Miért csatlakozik egy inkvizítor az angyalhoz, aki bosszút kíván
állni Zizen?
Zhord felemelte a kezét, amelyben a Császár Békéjét tartotta, de
végül csak a serkenő hajsörtéi között vöröslő sebhelyet vakarta meg
a fegyver csövével. Ey'Lindi bosszankodva fordult feléje, és
miközben ráförmedt, amiért ilyen tiszteletlenül viselkedik, kikapta a
kezéből a pisztolyt. Mielőtt Jaq felfoghatta volna, hogy mi történik, a
Császár Békéje háromszor elsült.
Mindhárom lövedék a Callidus-ügynök testébe csapódott. Hanyatt
vágódott a törmeléken. A robbanógolyók szétszaggatták. Köpenye
iszamós lett a friss, sűrű vértől.
Ey'Lindi óvatosan leguggolt mellé, és az arcához szorította a
pisztoly csövét.
– Bocsáss meg, fivérem – mondta.

boomp3.com

A férfi arcát eltorzította az élet utolsó pillanatában ráfagyott kín.
Szája még megmozdult, ajka úgy rebbent meg, mintha válaszolni
akarna Ey'Lindinek. Csak egyetlen szót tudott kinyögni.
Ey'Lindi megfogta és felemelte a halott ökölbe szorított bal kezét, és
szétfeszítette a középső meg a gyűrűsujjat. Kidugta a nyelvét, és
megnyalta a bőrt a két ujja között. Úgy ráncolta össze a homlokát,
mintha azt próbálná megállapítani, pontosan milyen ízt érez.
Megmarkolta, és heves mozdulattal szétrántotta az ujjakat. Száját a
felhasadt bőrre szorította, fogát a húsba mélyesztette.
Amikor felnézett, a tenyerére köpte azt a húsdarabot, melyet
kiharapott a férfi tenyeréből. Megmutatta Jaqnak. Azon a
bőrcafaton, amely a két széttört ujj között volt, egy pici tetoválás
látszott, egy gótikusan cifra C betű – a közepéből egy szemgolyó
bámult a semmibe.
– A Callidus jele, a „Ravaszság Szeme”... – Nyála leáztatta a
bőrcafatról a vért, a tetoválás vonalai egészen tisztán látszottak. –
Majd megmutatom Ziznek, hogy bebizonyítsam, ártalmatlanná
tettem valakit, aki „véletlenül” tudomást szerzett a hollétéről.
– Mi volt az a szó, Ey'Lindi, amit ez a férfi utoljára kimondott?
Ey'Lindi összeráncolta a homlokát.
– Azt mondta: hiba. Ó, igen, valóban nagy hibát követett el. De...
olyan érzésem van, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Mint
egyik orgyilkos a másikat...
– Lehet, hogy Ziz még sincs Homokházban? Lehet, hogy nem Jared
Khan az aktuális neve?
– Ó, nem erről van szó! Biztosan ott van, és biztos, hogy így hívják.
Valami más volt az, amit a fickó elhallgatott előlem. Sajnos, meg
kellett ölnöm, mielőtt kiszedhettem volna belőle a titkát. Muszáj volt
megtennem, hiszen rólad kezdett kérdezősködni.
– Igen. Tényleg meg kellett tenned.
– Valahogy úgy vettem észre, nem nagyon tetszett neki az, amit
arról az állítólagos merényletről mondtam.
Mi lehet az a bizonyos valami? Valami olyasmi, aminek nagyon sok
köze van Zizhez... Valami, amire nem fognak rájönni, míg a
homoktölcséreket forgató hurrikánok között haladó vonaton
átmennek Homokházba. Nem fognak rájönni, mi az, pedig egy
teljes hétig tart az út...
Ezek a tomboló szelek csupán szelíd szellőnek számítottak a
Darvashon. A vonaton (amelynek irányításához legalább
ugyanannyi szükség volt a halált megvető bátorságra és a
litániaszerűen elismételt fohászokra, mint a radarra) még a védő
pajzsot sem aktiválták. Feleslegesnek tartották, hogy egy ilyen
„szelecske” miatt pazarolják az energiát.
A Darvash sivatagaiban egyetlen mutánsfalka sem garázdálkodott;
itt nem voltak elfajzottakból összeverbuválódott zsiványbandák,
mint oly sok más világon. Ez a kegyetlen bolygó, vagyis inkább a
könyörtelen nap még a legszívósabb mutáns testét is órák leforgása
alatt csontvázzá aszalta volna.
Zhord amiatt aggódott, hogy ha a vihar és a szél felerősödik,
esetleg hetekre, hónapokra Homokházban rekedhetnek.
Feleslegesen félt, úgyis több héten keresztül szándékoztak ott
maradni, hiszen számítani kellett rá, hogy Ey'Lindi a teste
visszaalakítása után Jó darabig nem bír majd talpra állni.
A zömik elhatározta, hogy megpróbál összebarátkozni ezekkel a
kerepelve beszelő emberekkel. Gyorsan megismerkedett a vonat
vezetőjével, és felajánlotta neki, hogy segít a hajtóművek
beállításában. A masiniszta, amikor Zhord az időjárás felől
kérdezősködött, felmutatott a szerelvény tetején lévő, védőrúnákkal
telerótt csontkézre. (A kéz valamikor egy bátor, de ostoba
felfedezőé volt, aki kimerészkedett a sivatagba. A forróság
természetesen neki sem kegyelmezett; a nap sugarai és a homok
szemcséi pillanatok alatt lerágták róla a húst. Valaki megtalálta a
csontjait, és amolyan rúnás szélkakast fabrikált a kezéből, amely
segítette a vonat mindenkori vezetőjét az időjárás megítélésében.)
A prognózis kedvező volt, a jelek arra vallottak, hogy az idő egy
darabig még nem változik meg.
Zhord ezután megpróbált Ziz felől kérdezősködni.
Jared Khan? Ó, igen, a masiniszta már hallott róla. Évekkel
korábban egy hatalmas szállítóhajón érkezett Homokvárosba.
Iszonyatosan gazdag, tele van rubinokkal. Nem, még senki sem
látta szemtől szemben. Az egyik gigászi méretű erődóriásba
fészkelte be magát, titokzatosnak tűnő társaival együtt.
Ó, igen, testőrei is vannak. Az igazat megvallva rengetegen
vigyáznak rá.
Jaq rengeteg időt töltött azzal, hogy végiggondolja, meditatív
állapotban átvizsgálja mindazt, amit Zhordból a vallatás során
sikerült kiszedniük.
Elég tapasztalt volt már ahhoz, hogy a rendelkezésére álló
információk alapján megpróbáljon kidolgozni egy racionális tervet.
Az inkvizítorok legfontosabb eszköze – természetesen a hit és a
fegyverek mellett – mindig is a szkeptikus analízis volt. A legtöbb
ember tévedésben, önáltatóan él, sokan pedig elvakultan hisznek
egy-egy elképzelésben. A józan gondolkodáshoz tiszta lélek
s z ü k s é g e l t e t i k . . .
A legfontosabb, amit az embernek, ha meg akarja őrizni a józan
eszét, meg kell értenie, hogy mindig kell maradnia néhány
megfejthetetlen rejtélynek, egy olyan magnak, melyet nem szabad
felderíteni. Mindig kell maradnia egy titoknak, amelyről nem szabad
fellebbenteni a fátylat. (Az Inkvizíció tagjai nyugodt szívvel
állíthatták magukról, hogy megértik, miért van erre szükség.)
Ha el lehet hinni azt, amit Zhord mondott (márpedig hinni lehet neki,
hiszen azokat a dolgokat nem elmondta, hanem bevallotta), akkor...
Akkor létezik a manőverezésnek és a machinációnak egy olyan
válfaja, amelynek fényében az univerzumban létező dolgok közül
több is egészen új értelmet nyer.
Tízezer éve, azelőtt, hogy Őszentsége, a pszi képességekkel
megáldott skizoid Császár olyan sebet kapott, amelybe kis híján
belehalt; azelőtt, hogy megcsonkított testét belehelyezték az életét
megőrző trónprotézisbe; abban a korban, amikor még fizikailag is
vándorolt a galaxisban, fiakat nemzett. Olyan halhatatlan
gyermekeket, akikről semmit sem tudott, akiknek a létezése is rejtve
maradt előtte. Olyan gyermekeket, akiket felnőtté válásuk után sem
ismert meg, mert ezeknek a fiúknak a létét pszi módszerekkel
egyszerűen nem lehetett érzékelni.
A fiúk sem tudtak semmit atyjukról – legalábbis az illuminátok
megérkezéséig. Ezek a titkos pszik, akik végigszenvedték a démoni
megszállottságot, akik megszabadították magukat a Káosz
porontyaitól; akik megvilágosodtak és mindent megértettek, akik
lelkük egészével gyűlölték a Káoszt; ezek az illuminátok
összegyűjtötték a fiúkat, hogy megszervezzék belőlük a Sensej
légiót. Amikor majd – remélhetőleg a minél távolabbi jövőben – a
Császár lelkének fényét elhomályosítja az elmúlás, amikor ezt
követően a hipertérből előözönlenek a sötétség armadái, a Sensej
Lovagok lesznek azok, akik erejüket egyesítve létrehozzák az új
védelmező istenséget, a Nument, a fénylő ösvényt.
Néhány lator illuminát túlságosan türelmetlen és fanatikus volt
ahhoz, hogy békében kivárja ennek bekövetkeztét. A Titkos
Inkvizíció legmagasabb rangú tisztségviselőivel összeszövetkezve,
erejüket és tudásukat latba vetve kivonták a hipertérből azt az
immatériumot, amelyből létrehozták a hidrát. Azt a hidrát, amelynek
azt a feladatot szánták, hogy telepedjen be az emberek (valamennyi
emberi lény!) elméjébe, és a tudatokat, a fizikai szempontból önálló
lényeket egyesítve hozzon létre egy olyan pszi fegyvert, amellyel le
lehet győzni a sötétség erőit. Sajnos, ez a fegyver visszafelé is
elsülhet. Ha ez történik, nem a Numen jelenik meg a valós
kozmoszban, hanem az ötödik káoszisten ölt formát. Ha pedig ő
megjelenik, a Káosz átveszi a hatalmat ebben a világegyetemben.
Az eldák – például az a trükkös szemfényvesztő, az a Cornellan –
az úgynevezett „jóindulatú” vagy „türelmes” illuminátokkal állnak
k a p c s o l a t b a n . . .
Bizonyos eldák, ha hinni lehet a róluk szerzett információknak,
képesek belenézni a jövőbe...
A Sztálindróm, vagyis inkább az ott végrehajtandó szertartás a
kozmikus méretű remény és félelem kifejezésének egyik módja.
Ártatlan dolog lenne, melyet valószínűleg a „jóindulatúak”
szerveznek. Sajnálatos módon Baal Firenze meg akarja
akadályozni a ceremónia végrehajtását. Ennek oka az, hogy a
hidra-összeesküvés tagjai (Firenze is közéjük tartozik) nem csupán
a Káosz veszedelmét, de valamennyi idegen életformát ki akarják
söpörni a galaxisból...
Vajon Baal Firenzének hogyan sikerült elérnie, hogy az Ordo
Malleus nagymestere újra bízzon benne?
Miközben a vonat keresztülhaladt a sivatagon, Jaq analizálta és újra
elemezte az információkat. Annyit gondolkodott, annyit töprengett,
hogy a végén már a lelke is belesajdult.