Negyedik fejezet
Zömikek
A triciklik utasai zömök, alacsony, emberszerű lények voltak.
Mindhárman bozontos vörös szakállt és biciklikormányra
emlékeztető bajuszt viseltek. Fejüket sildes sapka fedte, dzsekijük
vörös, overáljuk zöld, csizmájuk ormótlan és kampós orrú volt.
Derekukra övtáskát csatoltak. Fél kézzel kormányozták járművüket;
szabad kezükben mindhárman lézerpisztolyt szorongattak. A
hátukra széles pánttal jókora bárdot erősítettek.
Jaq megkönnyebbült. Zömikek. Nem démonok, csak zömikek.
A zömikeket nem lehet megrontani a perverz kéj iránti vággyal, őket
nem lehet becsábítani egyetlen romlott szibariták által alapított
szektába sem. No nem mintha nekik nem lettek volna meg a maguk
gyengéi, ám az örömet nem a testi vágyak kielégítésében keresték.
Ők nem vágytak szeretőkre, beérték annyival, hogy degeszre tömik
a hasukat, és addig vedelik a sört, míg böfögve lefordulnak a
s z é k r ő l .
A szexualitás sátáni módon kigúnyolt változata nem vonzotta őket.
Tisztelték annyira őseik emlékét, hogy ne szennyezzék be magukat
ilyesfajta élményekkel.
Zömikek... Valószínűleg bánya technikusok, akik azért ruccantak át
a Luxus Primerre, hogy eligyák kemény munkával megkeresett
pénzüket, vagy hogy triciklijük nyergébe pattanva a városon kívüli
sivatagban összemérjék gépeik erejét, saját ügyességüket.
A két oldalsó zömik sapkája alól vastag, vörös copf lógott ki,
vezetőjük azonban kopaszra nyíratta a fejét. A triciklik csikorogva
megálltak. A géppuskák csöve Jaqra és ébenfekete, atletikus
termetű társára mutatott.
– Főnök! – üvöltött fel a rövid hajú, zömök kis fickó. – Jaq! Te lennél
az? A zömik leugrott a jármű nyergéből.
– És Ey'Lindi! Ey'Lindi!... Ez... Csak nem?!
A zömikek külsőre többé-kevésbé egyformák voltak. Mindig hűek
maradtak vérükhöz és génrúnáikhoz, de ez a széles arc, ez a
szokásosnál is nagyobb orr, ez a véreres, mogyoróbarna szempár,
amely nem pislogott és nem is szikrázott, ezek csakis...
A tricikliről leugró zömik lekapta a sapkáját, és izgatottan gombócot
gyúrt belőle. A tarra borotvált koponyán arasznyinál is hosszabb
sebhely vöröslött. Egyszer száz évvel korábban – Jaq ismert egy
zömik mérnököt, akinek éppen ilyen heg volt a fején.
– Zhord!
Jaq és Ey'Lindi egyszerre mondta ki a kis fickó nevét. Zhord futva
elindult feléjük, azután hirtelen megtorpant.
– Huh! – kiáltotta. – Erre aztán tényleg nem számítottam! –
Megállás nélkül gyűrögette a sapkáját.
Így közelebbről már látszott, hogy Zhord nem teljesen kopasz. A
vörös sebhely mellett ugyan nem serkent ki a haj, de feje többi
részén borostához hasonló rövidke tüskék meredeztek. A jelek
szerint csak mostanában hagyta abba a rendszeres borotválkozást,
mert itt-ott fel lehetett fedezni rajta egy-két barnára száradt
vércsíkot, a korábbi fejsimítások félreismerhetetlen jeleit.
Valószínűleg a Caput Cityben kirobbant lázadás volt az oka annak,
hogy Zhord az elmúlt néhány napban elhanyagolta a külsejét.
Egy zömik számára megalázó, ha átölelik, és Jaq meg Ey'Lindi se
szívesen árulta volna el egy ilyen gesztussal az érzelmeit. Mind
tisztában voltak azzal, milyen abszurd látványt nyújtanának, ha
ö s s z e k a p a s z k o d n á n a k .
– Huh! – ismételte a kis fickó. Ez az egy szó éppúgy kifejezte,
mennyire örül a találkozásnak, mint egy mégoly hosszú litánia.
De hogyan került Zhord éppen ide? Talán a Császár szelleme
vezérelte erre a világra? Vagy esetleg valamelyik Tarot-fürkésztől
kért tanácsot? Az elképzelhetetlen, hogy ő maga nyúlt a
jóskártyához; egyedül sohasem tudta használni a birodalmi paklit,
de nem is nagyon akarta megpróbálni a dolgot. A legtöbbször még
arra sem volt hajlandó, hogy imádkozzon a hajtóműveknek.
Jaq saját idejében csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Zhord
elszakadt tőlük. Zhord feje fölött közben évtizedek múlhattak el,
attól függően, hogy hány idősűrítő intersztelláris utazáson vett részt.
A zömikek évszázadokig élnek; Zhord akkor még alig volt több
ötvennél. Attól eltekintve, hogy nem volt haja, és hogy az a sebhely
ott vöröslött a koponyáján, nagyjából úgy nézett ki, mint amikor
e l v e s z t e t t é k .
Vajon az ő szemszögéből nézve milyen hosszú idő telt el azóta?
– Mit keresel itt? – kérdezte Jaq.
– Huh, ez aztán az öröm!
A felugató fegyverek és a levegőt megrázó robbanások Jaqnak
eszébe juttatták, hogy itt, a Gyönyörök sétányán, aligha célszerű
folytatni a beszélgetést. A közelben az Istencsászár egyik kiégett,
félig romba dőlt szentélye állt.
– Menjünk be oda – mondta Jaq.
Az épület elegánsan domborodó kupolája félig leszakadt, a tetőn
tátongó lyuk – mintha egy koponyára ütött lék lett volna – alatt
törmelék halom magaslott. A falak megperzselődtek, a robbanások
lyukakat ütöttek rajtuk. Az aranyveretes kaput már csak egyetlen
sarokvas tartotta a helyén.
Jaq, ahogy belépett a szentélybe, iszonyatos haragra gerjedt. Az
Istencsászár oltár mozaikját vér- és ürülékfoltok szennyezték. A
hitbeli tisztaságot jelképező zászlókat leszaggatták, a szent
ereklyéket összetörték és szétszórták. Az oltárkép előtt egy
kibelezett prédikátor feküdt.
A halotton kívül senki sem volt a szentélyben. Zhord zömik társai a
kapu elé állították triciklijüket, géppuskájukat az út felé fordították.
– Huh, majdnem teljes három évembe tellett, mire eljutottam a
Marsra. Úgy hallottam, ott mindig akad munka az ügyes
technikusok számára. A belem is kidolgoztam, úgy meghajtott az a
fránya Adeptus Mechanicus. Tizenöt esztendőn át egy bűzös
gyárbolyban éltem... No, de a lényeg az, hogy legalább nem
lustultak el az ujjaim, nem felejtettem el semmit abból, amit tudtam.
Igaz, munka közben megállás nélkül gajdorásznom kellett azokat az
ostoba Utániakat, de most már mindegy... Amikor az előbb azt
mondtam, hogy kidolgoztam a belem, azt nem szó szerint értettem.
Ha valami bajom lett volna a munkától, a technopapok biztos
kiborgot csinálnak belőlem. Képzeljétek el, hogy néznék most ki, ha
a felső felem olyan kiber izéből lenne! Ó, szent őseim, még jó, hogy
ezt megúsztam!
Zhordból kéretlenül is ömlött a szó.
– Ezután kijutottam a csillagok közé. Az egyik Titán-légiót kiszolgáló
személyzet tagja lettem. Vagyis... tesztelőmérnök. Ezt most te, Jaq,
biztos az Istencsászár gondviselésének neveznéd. Mármint azt,
hogy ilyen jó helyem lett. De biztosíthatlak, ha egy hónapig
tesztelgetnéd azokat a fegyver hegyeket, megváltozna a
véleményed! – Zhord kuncogott egy sort, azután krákogott egyet, és
a padlóra köpött.
– Megköszönném, ha nem felejtenéd el, hogy ez még mindig a
Császárunk szentélye – jegyezte meg Jaq rosszallóan.
– Ó, bocsánat! Elnézést. – Zhord fürgén lehajolt, és dzsekije ujjával
feltörölte a padlót. – Az a baj, Jaq, hogy a tüdőmből még mostanra
se tisztult ki a marsi por.
– Pedig elég hosszú idő eltelt azóta, feltéve, hogy nem voltál
s z t á z i s b a n .
– Hát... abban tényleg nem voltam. A Titán-ügy után megfordultam
itt-ott. Egyik csillagtól a másikig mentem. Itt egy év, ott kettő. Volt,
ahol tovább maradtam. Mindenütt dolgoztam, de leginkább csak
azért, hogy teljen az idő. Tudod, Jaq, sejtettem én, hogy ha sikerül
meglépnetek a Földről, akkor visszamentek a jó öreg
Tormentmumra, és befeküsztök a sztázisba. Kéznél akartam lenni,
amikor újra elődugjátok a képeteket. Nagyon valószínűnek tűnt,
hogy ebben a régióban bukkantok fel újra, mert számítani lehetett
arra, hogy a lehető leghamarabb meg akarod tudni a... a tudod,
mivel kapcsolatos híreket. Azt éppen nem jelenthetnénk ki, hogy
felgyorsultak a dolgok. Egyedül a halál az, ami mindig gyors.
Vagyis... – Lenézett a padlón heverő kizsigerelt papra. –
...majdnem mindig.
Az évek áramlata mindig magával hozza a maga esemény
sodradékát. A hidraössze esküvés nemzedékeken, évszázadokon
keresztül titok volt. A Császár és Jaq Ordója nem kényszerült rá,
hogy gyorsan reagáljon.
– Aztán, úgy tíz éve, megnősültem. Egy gyönyörű zömik hölgyet
vettem el...
Gyönyörű! Mit jelent az, hogy gyönyörű? És meddig marad meg a
dolgok szépsége?
A szentély előtt húzódó sétány, maga a Luxus Primer, valamikor
gyönyörű lehetett. Mivé lett szépsége? Az utcát törmelékhalmok
csúfítják, a bolygón egy Káoszimádó szekta lázong. Vagy talán az a
gyönyörűség, amit Vitalij megtapasztalt a halála előtti
másodpercekben? Gyönyörű lehet egyáltalán egy zömök törpe
asszonyság, akinek a csípője legalább olyan széles, mint egy
öszvér háta? A szépség, a gyönyörűség és a gyönyör mindig
r e l a t í v .
Zhord kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Szegény Grizzy! Egy földrengés során halt meg. A fél gyár
ráomlott. Ástam és ástam, de... No, de most inkább ne erről
beszéljünk! Az élet megy tovább. A halál is megy tovább. Tudtam,
hogy egy nap majd előkerültök. Mármint te és ő. – A zömik a fekete
szintetikus bőrrel borított orgyilkos felé biccentett. – Mert tudod, Jaq,
nem az a legszörnyűbb, amikor az ember rádöbben saját
halandóságára. Az a legrosszabb, amikor egyedül marad. Mi ott a
hajón olyan... családfélét alkottunk. Fura szerzetek voltunk mind,
csodabogarak, de a közös cél összehozott minket. Aztán ott a
Császár palotájában elszakadtunk egymástól, de most... – Megint
megtörölte a szemét. – Most újra együtt vagyunk. Huh! Mondjátok
már, hol van Vitalij? A Tormentumon maradt?
Ey'Lindi halk hangját suttogássá tompította a torkába dugott filter.
– A Káosz egyik cafkája meghódította Vitalijt, és pár órával ezelőtt
végzett vele.
Káoszlény volt a dög, úgy nézett ki, mint Slishy. Elrabolta Vitalij
l e l k é t .
Jaq ingerült mozdulattal csendre intette Ey'Lindit – nem akarta,
hogy Zhord zömik kuzinjai tudomást szerezzenek az esetről –, de a
kis fickó így is éppen eleget hallott. Leült a földre, és a fejét rázva
nyöszörögni kezdett.
– Ó, szentséges őseim!
Jaq megvonta a vállát.
– Ami történt, megtörtént. Éppen te mondtad az előbb: az élet megy
tovább. Az időt nem lehet visszaforgatni. Amit nem sikerült
elmondanunk, az elmondatlan marad. Amit nem sikerült
megtennünk, azt már nem pótolhatjuk be. De... mindig van valami,
amit megcsinálhatunk. Valami, ami nem más, mint a bosszú, a
Császár nevében!
– Ami engem illet, nem igazán tudom, hogy állhatnék bosszút egy
földrengésen – motyogta Zhord. Felállt, és ökölbe szorította sonka
nagyságú kezét. – Vitalijt azonban megbosszulhatom!
– Ez igaz – bólintott Jaq komoran –, de vannak fontosabb dolgok is,
mint a bosszú.
Amikor ezt kimondta, nem arra gondolt, hogy a Luxus Primer
megtisztítása fontosabb, mint Vitalij Gugol megbosszulása.
– Huh, Gugol! – rikkantott a kis fickó. – Mennyire imádta a verseket
meg a romantikát! Jobban tette volna, ha nem foglalkozik annyit a
szerelemmel meg a vággyal, ha inkább végighallgatja a bátor zömik
hősökről szóló balladákat. Persze rajta ez se segített volna.
Érzelgős fickó volt, és...
– Azonkívül – vágott közben Ey'Lindi –, hogy megnősültél, mit
csináltál még?
– Hát az elmúlt pár évben különböző inkvizítorok mellett
dolgozgattam. Ne gondoljatok semmi különösre, némelyik azt sem
tudta, hogy a világon vagyok. A kíséretükhöz tartoztam, meg
hasonlók. A hajójuk legénységének tagja voltam. Abban
reménykedtem, hogy sikerül megtudnom valamit rólatok vagy arról
a... tudjátok, miről. Találkoztál valaha egy bizonyos Torq Serpilian
nevezetű inkvizítorral? – kérdezte Jaqtól.
– Tudomásom szerint nem – felelte Jaq. – Persze lehet, hogy
megfiatalították az illetőt, és ez már az új neve.
Zhord megrázta a fejét.
– Megfiatalítás? Az meg micsoda?
Lehet, hogy Zhord esze egy kicsit eltompult az évek során?
– Egyébként – folytatta Jaq – nem valószínű, hogy összefutottam
vele, hiszen azóta már egy teljes évszázad eltelt. Új inkvizítor lehet.
– A fenébe! Az időről teljesen megfeledkeztem. A valódi emberek
általában nem élnek olyan sokáig, mint a zömlkek.
Zhord talán felhúzta magát valamin? Tényleg bosszúsan csengett a
hangja? Jaq nem tudta eldönteni.
– Mi van ezzel a Serpiliannal? Mit tud rólam? – Jaq halkabbra fogta
a hangját.
– Tud a hidra-összeesküvésről?
Zhord szeme tágra nyílt, ártatlan arccal tiltakozni kezdett.
– Nem, semmit! Legalábbis nem tudok arról, hogy tudomása lenne
a... dologról. Tulajdonképpen nem is fontos az egész, csak ő volt az
az inkvizítor, aki mellett legutoljára dolgoztam.
– Ő jósolt neked a Tarotjából? Tőle tudtad, hogy ide, a
Luxus-rendszerbe kell jönnöd, ha találkozni akarsz velünk?
– Huh! Éppen erről a Tarot dologról akartam mesélni, főnök. Igen,
tényleg szükségem volt azokra a kártyákra, vagyis inkább valakire,
aki az imáival képes kikényszeríteni a jövendőt azokból az átkozott
lapokból. Ennek ellenére nem voltam olyan ostoba, hogy éppen egy
másik inkvizítortól kérjek segítséget. Tudom ám én, hogy mi a
t i t o k t a r t á s !
Lehet, hogy Zhord nem mond igazat? Lehet, hogy valami hihető
hazugsággal akarja félrevezetni Jaqot?
Mindenesetre furcsa, hogy a kis fickó különböző inkvizítorok mellett
„dolgozgatott”, pusztán azért, mert remélte, így lehetősége lesz
arra, hogy újra csatlakozzon Jaq csapatához. Ahhoz a csapathoz,
amelyet ő „család”-nak nevezett.
Milyen furcsa, eltorzult változata volt ez a valódi családoknak! Jaq, a
titkos inkvizítor volt a családfő, az orgyilkos Ey'Lindi – aki titkon egy
förtelmes bestiát nevelgetett a gyomrában – pedig az asszonya.
Vitalij, a hipertéri navigátor – akinek a lelke azóta már egy
démonlány karmai között kínlódik – mint deviáns kisöcs. Milyen
megható volt Zhord elképzelése!
A zömik meglehetősen naivan viselkedett, amikor elszegődött az
inkvizítorok mellé. Még akkor sem tudhatta volna meg tőlük a Jaqra
meg a hidrára vonatkozó információkat, ha az illetők véletlenül a
belső rend titkos tagjai, és tudomásuk van ezekről a dolgokról. Az
Inkvizíció – kiváltképpen a belső rend – tagjai mindig véresen
komolyan vették a titoktartást. Előfordult, hogy egynémely
információ annyira titkos volt, hogy birtokosai még önmaguk elől is
eltitkolták: nem gondoltak a dologra, és ha mégis eszükbe jutott, a
titoktartási kötelezettség megszegése miatt eretneknek bélyegezték
m a g u k a t .
Ilyen hétpecsétes titok lehetett az is, hogy létezik egy minden
bizonnyal renegát inkvizítor, aki az Iszonyat Szemében ellátogatott
az egyik káoszvilágra, majd behatolt a Császár tróntermébe.
Minimális volt az esély arra, hogy Serpilian – vagy bármi legyen is a
valódi neve – véletlenül kifecsegjen az emberei előtt egy ilyen titkot.
Az Inkvizíció archívumaiban gigantikus mennyiségű adatot
halmoztak fel, ám létezett egy mondás, amelyhez minden inkvizítor
úgy tartotta magát, mint a legszigorúbb törvényekhez. Az ember
nem firkál adamantiumra. Az ember, amikor minden létező anyagok
legkeményebbikére ír, takarékosan bánik nemcsak a szavakkal, de
a betűkkel is. Az inkvizítorok szívének legalább olyan keménynek
kellett lennie, mint a márvány vagy az adamantium. Ami ide
bevésődik, az igazán fontos és lényeges. Az ilyen fontos és
lényeges dolgokat pedig épeszű ember nem fecsegi ki. A
szócséplés az eklézsiák karizmatikus gyóntatóinak dolga volt, azoké
a papoké, akik mondatkorbácsaikkal képesek voltak rávenni
híveiket arra, hogy vessék ki maguk közül az eretnekeket.
Jaq is tisztában volt azzal, mit jelent a titoktartás. Tudta, hibát
követett el, amikor hagyta, hogy Ey'Lindi, Gugol és Zhord
megismerje a Káosz természetét. Ám ha nem avatja be őket a
titkaiba, talán semmit sem sikerül elérnie.
Furcsa gondolata támadt. Elért egyáltalán valamit?
Mit remélt valójában attól, hogy egy elrabolt vagy együttműködésre
kényszerített asztropata segítségével belehallgat a kozmoszban
folyó pszichikus beszélgetésekbe? Ugyan mi lényegeset szűrhetett
ki az űrben keringő számtalan információból és közlésből?
Amikor a remény elenyészik, az ember kínja erősbödik.
– Hm – szólalt meg Zhord –, tudjátok, szeretek inkvizítorok
közelében lenni.
Melletted, Jaq, hozzászoktam. Az inkvizítorokkal mindig történik
v a l a m i .
A Zhord által előadott történet nem volt teljes egészében hihető. De
mi az, amire a sötétség és a hazugság e kozmoszában rá lehet
fogni, hogy igaz? Csak a fénylő Astronomican, semmi más. Ez a
sugár nem hordozott magában más információt, mint az inspiráló és
létfontosságú igazságot: itt a Föld, a Birodalom szíve. Itt a Császár,
aki mindenkire vigyáz – már amennyire egy haldokló isten képes
vigyázni híveire.
– Um, egy bizonyos költő, egy hölgy volt az, aki kiolvasta nekem a
kártyákból a lényeget. Johanna Harzbellének hívják. Valhall
kormányzójának unokahúga. Na, ott, Valhallon, ott aztán tényleg
meleg volt a helyzet.
A helyzet olyan meleg lehetett, hogy a nagy forróságban „elégtek” a
baj forrására és természetére vonatkozó feljegyzések.
– Ott szereztem ezt a sebhelyet. Ott, Valhallon. Johanna valójában
pszichikai mutáns volt, de összeköttetéseinek köszönhetően sikerült
megszöknie a Fekete Hajóról. Egy pszicho pajzzsal védett lakásban
élt, így a démonok nem fedezhették fel. Sikerült munkát szereznem
nála, az volt a feladatom, hogy a gondját viseljem.
– Híresek voltak a versek, amiket írt? – kérdezte Ey'Lindi.
A versek híresek lehetnek a költő szülőbolygóján vagy lakhelyén, de
ez még nem garancia arra, hogy máshol is ismerik őket. A
kozmoszban még a leghíresebb költők sem jelentősebbek, mint a
tízezer négyzetmérföldnyi sivatagban egyetlen parányi homokszem.
Ha a félmillió világ mindegyikén minden száz évben csak tíz
költőgéniusz születik, az azt jelenti, hogy röpke ezer esztendő alatt
ötvenmilliárd bárd próbálja megénekelni érzéseit. Tízezer esztendő
távlatában ez annyi, mint ötszázmilliárd költő... A saját korukban, a
saját világukon mindegyikük ismertté válik, ám ha feltételezzük,
hogy egyikük nevének kiejtése sem tart tovább két másodpercnél,
harminckét szabványévet kellene arra áldoznunk, hogy felolvassuk
a teljes névsort. A zsenik menthetetlenül belemerülnek a
jelentéktelenség tengerébe. Hogyan lehettek volna híresek ennek a
bizonyos Johanna Harzbellének a versei, amikor egy isten háta
mögötti világon élt, amelyen ráadásul háború tombolt?
Valhall... Jaq azt sem tudta, merre lehet ez a világ. Azzal, hogy
Zhord kiejtette a nevét, csak látszólag támasztotta alá
igazmondását. Azzal, hogy erre a pszichikai pajzsokkal védett nőre
hivatkozott, aki állítólag költő volt, még nem bizonyított be semmit.
Zhord megrázta a fejét.
– A, nem, csak úgy magának írogatott. Ráadásul egy olyan nyelvet
használt, helyet ő fejlesztett ki, és rajta kívül senki sem érthette.
– Ezek szerint a közönsége egyszemélyes volt.
– Igen, de a versei gyönyörűen hangzottak. – A kis fickó zavartan
tördelte a kezét. – Johannának volt egy ugyanolyan állata, egy
pontosan olyan macskája, mint Parsheen mamának. Annak olvasta
fel a verseit. Az állat, úgy tűnt, megértette, amit mond. Lehet benne
valami, hiszen Johanna pszichikai erővel rendelkezett... Annak a
macskának különben pontosan olyan aranyszínű szeme volt. mint
Ey'Lindinek. Tudtam, ha Johanna kiolvassa nekem a kártyából azt,
ami érdekel, meg kell ölnöm. Mert ugye, Jaq, fő a titoktartás! Ezért
nem sürgettem a dolgot... Aztán váratlanul kimúlt a macska. Valami
tumor volt a torkában. Johanna teljesen letört, megrettent a
magánytól. El sem tudjátok képzelni, mennyire megviselte a
kedvenckéje halála! Itt, a pusztulás univerzumának közepén! Ő is
meg akart halni. A háborúnak meg nem akart vége szakadni.
Döntöttem. Megkértem Johannát, hogy nézze meg, mi van a
kártyákban. Üzletet kötöttünk. Ö jósolt nekem, én pedig
megfojtottam. Így szólt az egyezségünk. Mindketten tartottuk
magunkat az ígéretünkhöz, főnök. – Zhordon egyre
szembetűnőbben megmutatkoztak a nyugtalanság jelei.
Létezik, hogy ez a nő egy pszichikai pajzsokkal védett lakásban
képes volt értelmes dolgokat kiolvasni a Tarotból? Úgy, hogy a
pajzsok elválasztották a kozmosz pszichikai áramlataitól? Egy laikus
erre rögtön rávágná a választ: nem, ilyen nem lehetséges! Zhord
viszont annak idején tanúja volt, hogy Jaq a hipertéri démonok ellen
pszichikai pajzsokkal védett Tormentum Malomra fedélzetén olvasni
tudott a saját paklijából.
Zhord valamilyen távcső vagy hasonló eszköz segítségével látta,
amikor a Tormentum Malorum leszállt Caput City űrkikötőjében.
Bizonyára már első pillantásra felismerte a szokatlanul karcsú hajót.
A lázongások miatt a zömik nem mehetett egyenesen a kormányzói
palotába, azt viszont tudhatta, hogy Jaq első útja éppen oda fog
vezetni. Azt is sejthette, hogy az inkvizítor nem cél és ok nélkül
érkezett a Luxus Primerre; rájöhetett, hogy Jaq keres valamit. Aki
pedig keres valamit, az előbb-utóbb elindul a városba...
A zömik története hihetően hangzott. Túlságosan hihetőnek.
A Tormentum Malorum fedélzetén volt egy Veritasnak nevezett
szer, amellyel rá lehet kényszeríteni az embereket az
i g a z m o n d á s r a . . .
– Elég ebből! – csattant fel Jaq. – Eleget locsogtál a feleségedről és
a költőnődről! Elvesztettük a navigátorunkat. Gugol halott, a teste
legalábbis már nem él...
– Ezek szerint szükségünk van egy új navigátorra, főnök –
állapította meg a zömik.
Szükségünk van egy új navigátorra. Mármint neki is szüksége van
egyre... Ezek szerint Zhord biztosra veszi, hogy a kis „család”
e g y e s ü l ?
– Véletlenül éppen ismerek egyet – folytatta a zömik. – Bujkál. Már
éppen mondani akartam, de annyira megdöbbentett az, ami Vitalijjal
t ö r t é n t . . .
Zhord története hihető volt; minden igaznak tűnt, amit mondott.
– Tulajdonképpen én és a cimboráim segítettünk neki elrejtőzni. Mi
mentettük meg. A szektások meg akarták lincselni, de felvettük a
triciklinkre, és kimenekítettük a tömegből.
– A hiperszeme nem védte meg a szektásoktól? – kérdezte
E y ' L i n d i .
– Hát elég furcsa figura ez a navigátor. Nem használta a szemét.
Ebben nem volt semmi különös. Így vagy úgy, de valamennyi
navigátor fura szerzet. Érthető; teljesen ép ésszel nem lehet kibírni
a hipertér látványát.
A félig lerombolt szentély kapuja előtt felugattak Zhord társainak
géppuskái. A hüvely nélküli kerámialövedékek iszonyatos
sebességgel száguldottak végig a Gyönyörök sétányán. Az egyik
füstfátyol mögül előbukkant egy csapatnyi szektás. A majd
százfőnyi csürhe a szentély felé tartott. Élükön egy szőke nő rohant.
Combközépig érő csizmát és testhez tapadó, fekete gumiból készült
akrobatatrikót viselt, amelyre obszcén trófeákat aggatott. Kezében
lézerpisztolyt lóbált. Normális emberkeze volt, nem rákollója, ám az
arcát takaró kacér maszk alól kivillanó szemének furcsa alakja
elárulta, már benne is ott munkálkodnak a démonok.
Ha nem így lett volna, miért éppen a már amúgy is lerombolt
szentély ellen vezette őrjöngő szektásait? Ha nem a démonok,
akkor ki súgta meg neki, hogy a falak mögött egy olyan inkvizítor
tartózkodik, aki nemrég elűzött egy démonlányt, energiapálcájával
szétoszlatva az égen megjelenő káoszlény testét?
A golyók tucatnyi szektást ledöntötték a lábáról. A szőke nő
f e l r i k o l t o t t .
– Aki megöli, asz elveszheti a tesztem! Aki elveszni akar engem,
asz gyilkol!
Jaq ekkor már a kapu mellett állt. Zhord felugrott a triciklijére,
megrántotta a kormányon lévő két kart, és tüzet nyitott a
közeledőkre. A három zömik sortüze széles lékeket vágott az
eszelős szektások egyre közelebb nyomuló falába. A triciklikre
szerelt géppuskák nem voltak alkalmasak célzott lövések leadására,
de kaszálni remekül lehetett velük. Most éppen megfeleltek a
célnak; megvadult tömeget képtelenség lenne olyan precíziós
puskákkal megfékezni, amilyeneket az orvlövészek használnak.
A szektások közül azonban túl sok maradt életben; mintha
láthatatlan aurák tették volna sebezhetetlenné őket. Roham közben
ők is lőttek; golyók és sörétek kopogtak a félig leszakadt kapun és a
kerámiafalakon, hogy azután gellert kapva bepattanjanak a szentély
b e l s e j é b e .
Az egyik zömik felüvöltött, és felemelte a kezét, hogy kirántsa a
szeméből a srapnelt. A következő lövedék a torkát ütötte keresztül.
A szájából és a sebből egyszerre buggyant ki a vér. Hörögve
lefordult a tricikli nyergéről.
Az inkvizítor Zhord válla fölött lövöldözött.
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M .
A csizmás, gumimezes szőkeség lemaradt a szektásaitól. Ő nem
próbált közelebb kerülni a szentélyhez, széltében táncolta végig az
arcvonalat. Ha valaki, akkor ő minden bizonnyal rendelkezett
valamilyen védőaurával. Az irtózatos fegyver ropogásra ügyet sem
vetve táncolt, a zajt túlvisítva buzdította katonáit:
– Gyilkolj! Elvessz!
Az eltorzult arcok közelebb kerültek a szentélyhez. A támadók
fegyverei egyre több golyót köptek a falakra. A második zömik
hanyatt vágódott. Arca helyén csúf seb tátongott. Néhány találat
érte Jaqot. Nem esett komolyabb baja, de a megmerevedő
hálópáncél megakadályozta, hogy viszonozza a tüzet. Zhord lejjebb
hajtotta a fejét, és folyamatosan lőtt. Ey'Lindi a kapu melletti
oszlophoz húzódva ismét célba vette a szőkeséget. Egyszer már
rálőtt, de a nő olyan kiszámíthatatlanul mozgott, hogy a tűlövedék
mellé ment.
Mi lehet nagyobb szégyen egy orgyilkos számára annál, hogy elvéti
a célpontot? Ey'Lindi a ravaszra tette az ujját. Azután lehunyta a
szemét, hogy átvigye magát abba a Zen állapotba, amelyben
képessé vált a sötétben is célba találni. Keze megremegett. Ujja
keményebben feszült a ravaszra. A fegyver kiokádta magából a
toxikus tűket.
A szőkeség nem hagyta abba táncát, ám mozgásában már nem
lehetett felfedezni a korábbi kecsességet. Izmai összerándultak,
testét megfeszítette a halálos görcs. Szeme kidülledt, a szája
habzott. Remegő kocsonyává változott; csak csizmája és
gumidressze akadályozta meg, hogy híg zseléként a földre
t o c c s a n j o n .
Egy másodpercig tartott a halott test tétovázása. Az elernyedt
bőrzsák összeroskadt.
A rohamozó szektások megálltak. Mintha egy láthatatlan kéz
elmetszette volna az őrjöngő bábokká változtatott emberek
mozgatózsinórjait. Némelyikük orra bukott, mások tovább
közeledtek a szentélyhez, de rohanásuk szánalmas cammogássá
változott. Zhord géppuskái fáradhatatlanul ontották magukból a
halált. Jaq fegyvere sem hagyta abba a
RAARKpopSWUSSpuffBAMM mantra szerű ismétlését.
A néhány túlélő elmenekült. A szentély előtt csak halottak és
sebesültek maradtak.
Némelyik halálos sebet kapott szektás rángatózva nyöszörgött.
Ey'Lindi kilépett a triciklik mögül, sorra a kínlódókhoz lépett, és
tőrként nyakukba döfte az ujját. Könyörületes orgyilkos...
– Ezen a hullahegyen nem megy át a triciklim – morgott Zhord.
Ey'Lindi közben már nekilátott, hogy a hullákat félrehajigálva
ösvényt nyisson a zömik járműve számára. Lehajolt, egyik kezével
megfogott egy gallért, a másikkal belemarkolt egy bozontos
üstökbe. Felegyenesedett, óvatosan körülnézett, nem maradt-e a
közelben valaki, aki rájuk támadhat, majd oldalra taszította a két
t e s t e t .
Zhord letérdelt halott zömik pajtásai mellé.
– Huh – mondta az egyiknek. Úgy ejtette ki a szót, mintha búcsúima
lenne. – Térj meg őseink közé! Ég áldjon! – Nem fogta le társa
egyetlen épen maradt szemét.
– Huh – mondta a másiknak is, azután Jaqra nézett. – Ami a
közlekedési eszközt illeti, azt hiszem, most megoldódott a kérdés.
Persze csak akkor, ha te, Jaq és Ey'Lindi képesek lesztek felpakolni
hosszú lábaitokat ezekre a zömikekre méretezett triciklikre. – Az
orgyilkosnőre nézett. – Vagyis... Ey'Lindi számára ez nem fog
problémát okozni, ő úgyis oda tolja a csontjait, ahová akarja.
Ey'Lindi valóban képes volt rá, hogy eltorzítsa testét,
megváltoztassa alakját. Ennek köszönhetően még a legszűkebb
járatokon is keresztül tudott hatolni. Ám egy ilyen triciklit akkor sem
lehet kificamított térddel meglovagolni, ha az a bizonyos ficam
szándékos mozdulat eredménye.
Jaq az egyik tricikli mellé lépett, és felült a nyergére. Mindkét térdét
f e l h ú z t a .
– Azt hiszem, menni fog a dolog – mondta. – Elvégre ti törpék
vagytok, nem pedig manók!
Zhord büszkén kihúzta magát. Körülnézett; a sapkáját kereste. Nem
találta, ezért az egyik halott zömikét tette a fejére.
Jaq díszes fekete ruhája jobb napokat is látott már. Habár ki lehet-e
jelenteni, hogy az egyik nap bármivel is jobb vagy rosszabb, mint a
másik? Létezett olyan nap, amely különbözött az előzőektől vagy az
utána következőktől? A Birodalomban emberek milliói haltak meg
minden másodpercben, és emberek milliói születtek. Agónia és
kétségbeesés, öröm és világrajövetel jellemzett minden egyes
napot.
– Mindenek Atyja – suttogta Jaq –, te hogyan bírod ki a létet?
– Huh. – Zhord csak ennyit fűzött hozzá a kérdéshez. Felült a
triciklijére, és elhajította a bárdját, amely igencsak akadályozta a
mozgásban. – No, akkor most találjuk meg istentől elfeledett
családunk negyedik tagját!
– Nem – jelentette ki Jaq. – Nem feledkezett meg rólunk. Ő soha
senkiről sem feledkezik meg.
Addig nem, míg az élet ott pislákol az örök mozdulatlanságra
kényszerült halhatatlan Császár lelkében. Addig nem, míg a neki
feláldozott sok ezer fiatal pszi lélek folyamatosan csorgatja bele az
energiát. Addig semmiképpen sem, amíg millió szilánkra
hasadozott, önálló életet élő tudata képes fenntartani a kényes
e g y e n s ú l y t .
A Császár nem feledkezhet meg róluk! De ha egyszer mégis
megteszi, ha megszűnik a védelme...
A hidra máris készenlétben áll, arra vár, hogy beköltözzön az
emberek – valamennyi ember – fejébe, és dróton rángatott bábbá
változtassa az egész fajt. Olyan bábbá, mely úgy ugrál, úgy él, és
úgy pusztul el, ahogy az elme tolvaj szörnyeteg urai akarják.
Jaq a lelke mélyén csak helyeselni tudta az összeesküvés
állítólagos célját. Ha valóban az volt a cél, amit a tudomására
hoztak! Ebben egyre inkább kételkedett...
Ah, a terv felért egy extrém méretű árulással. Ha az összeesküvők
sikerrel járnak, az emberi faj kívülről irányított dühöngő csordává
változik. Milyen könnyű lenne ezután szabadjára ereszteni egy új,
gyilkos, minden eddiginél iszonyatosabb káoszistent! Milyen
könnyen átvehetnék a káoszlények a hatalmat a galaxis világain!
Milyen könnyen átcsoroghatnának a hipertér teremtményei!
Vajon mi védelmezheti meg az emberiséget? Mitől lehet megváltást
r e m é l n i ?
Nos, talán ettől a fegyvertől, a Császár Kegyelmétől. És a fekete
energiapálcától. Meg Ey'Lindi tűpisztolyától és többi orgyilkos
s z e r s z á m á t ó l .
És persze Jaq Draco pszichikai képességeitől.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Zömikek (IV. fejezet)
Harlekin: Támadók (XIII. fejezet)
Tizenharmadik fejezet
Támadók
A Jaq szeme elé táruló látvány iszonyatos és felfoghatatlan volt.
Egy több kilométer széles, zöld mohával borított, kerek tálra
hasonlító építmény...
A tál fölött ott lebegett a Sztálindróm hullája, a bolygóé, amelynek
ciklonok által szálakra szaggatott és forgatott mérgező és sötét
felhőtömege úgy mozgott, úgy kavargott, akár egy eleven
f é r e g t e n g e r . . .
Jaq megszédült. Úgy érezte, mintha felfelé zuhanna, egyre
közelebb kerülne a rémisztő látomáshoz. Férgek, férgek – egy
lebegő, fekélyes szemgolyó felületén hemzsegő kukacarmada.
– A Császár könnyeire! – kiáltott fel hangosan.
Nem, nem illúzió volt, amit látott, hanem egy kivetített hologram, az
idegenek színpadának háttere.
A fantombolygóból, akár a fénylő bogarak a felpuffadt tetem
belsejéből, kéken cikázó fényvillámok közepette harcosok
özönlöttek elő. Lefelé tartottak... Ó, igen! Energiapáncélba öltözött
birodalmi űrgárdisták voltak. Egy szakasznyi űrgárdista. Egyre
közelebb kerültek a zöld tálhoz.
Genny sárga páncéljukat azúrkék minták díszítették. Mellvértjeiken
sasok terpesztgették szárnyaikat. Invázió... A halálszínházban
nemsokára megkezdődik a brutális színjáték.
Lézerlövedékek vágódtak ki az űrgárdisták fölött megjelenő elda
harcosok hosszú csövű fegyvereiből. A gárdisták óriási csizmái alatt
cseppfolyóssá vált a zöld gyep, amikor a talajra dobbantottak.
Egyikük megtántorodott – a combját védő burok deformálódott az
ütközéstől. A páncél szervói azonnal működésbe léptek,
felegyenesítették a meggörnyedő alakot. A gárdista sebzett lábbal is
folytathatta a harcot.
Az űrgárdisták levegőszaggató hangú robbanólövedékeket
eregettek maguk fölé. A repülő eldák szárnyai alól sivítva menekült
a levegő: a harcosok szemkápráztató gyorsasággal kitértek a rájuk
zúdított halál elől. Az egyik repülő elda megtorpant a levegőben,
egy pillanatig mozdulatlanul lebegett, azután zuhanni kezdett. A
becsapódás után csupán vörös csíkokkal tarkított kék massza
maradt belőle...
Repülő robogókon ülő Maszk-harcosok támadtak egy másik
űrgárdista szakaszra. Az egyik páncélon suriken csillagok kopogtak.
Befúrták magukat a gárdista jobb karjába. A kar elernyedt – a
csillagok átvágták mozgatókábeleit –, ám a gárdista nem adta fel a
küzdelmet. Felemelte a bal kezét, és lőtt. Az egyik robogó
tűzgomollyá változott, amely egy megcsonkított testet buggyantott
elő magából.
Az amfiteátrum pereme mögül távoli robbanás dörrenése
hallatszott. Abban az irányban, ahonnan a hang érkezett, kecses
tornyok nyúltak a magasba. Egy közeli égkupola alatt egy kis város
állt. Az épületek közül mocskos, zsíros füstkígyók emelkedtek fel –
minden bizonyal az űrgárdisták változtatták lángpokollá a telepnek
ezt a részét.
Az amfiteátrumban nyúlánk építmények tucatjai álltak. A közöttük
elhelyezett, rájuk aggatott színes zászlók megolvadtak, és ocsmány
lángcsápokká változtak. Némelyik épület valóságosnak látszott,
némelyik illuzórikusnak tűnt. A zöld mohával borított lankák
bizonyos pontjaira alacsony fekete falak rajzoltak rúnákat. Jaq nem
tudta, mi lehetett a falak eredeti rendeltetése, de látta, most elda
őrök és karcsú harcosok bújnak meg mögöttük, az érkező
űrgárdistákra szegezve fegyvereiket.
Az egyik űrgárdista osztag megrohamozott egy rúnafal fürtöt.
Hamar elfoglalták. Az apró diadallal talán nem csupán fedezéket
szereztek maguknak; talán ezután a rúna ereje is őket fogja
segíteni, s nem az eldákat... A fal tetején megjelent egy gazdagon
díszített zászló. Közepén egy páncélos ököl látszott, körülötte
koponyák helyezkedtek el.
Ököl? A Császári Öklök? Jaq már hallott erről az
űrgárdista-káptalanról. Tízezer évvel korábban a Császári Öklök
akkori egységei védelmezték a Császár palotáját Hórusz támadó
hordáival szemben. Jaq emlékezett rá, hogy az akkor életüket
vesztett Öklök páncélját ráhegesztették a Dicsőség Oszlopára.
Koponyájuk azóta is ott vigyorog a nyitott vizorok mögött...
Úgy tűnt, mintha egy háború és egy szent rítus – vagy egy bizarr
pantomim – folyna ugyanabban az időben ugyanazon a helyen. A
jelenetek egyszerre voltak magasztosak és irtózatosak; mintha két,
egymással ellentétben lévő hologramot vetítettek volna ki ugyanarra
a helyre.
Színpompás kosztümbe bújt fegyveres Harlekinek rontottak elő.
Meghökkentő gyorsasággal mozogtak, erő sugárzott belőlük.
Ugrottak. Pörögtek és forogtak. Hátborzongatóan melodikus
verseket kántáltak. Megérintették egymást, azután szétváltak. Az
egyik pillanatban... itt voltak, azután... már egészen másutt
bukkantak fel.
Ahogy a Harlekinek mozogtak, holo öltözékük és maszkjuk
megváltozott. A bohócokból félelmetes ragadozók lettek, a
nevetséges ripacsok iszonyatos, démonokra emlékeztető figurákká
v á l t a k .
Az egyik Harlekin a Császári Öklök sárga-azúrkék páncélját
jelenítette meg magán, azután egyetlen szempillantás alatt mozgó,
forgó, harcoló csontvázzá változott.
Egy másik Harlekin egyszerűen eltűnt. Áttetszővé vált, azután
szétfoszlott a levegőben, és a következő másodpercben a harctér
egy másik pontján jelent meg ismét. Vajon hogyan zavarták meg a
Harlekinek az őket figyelők érzékszerveit? Miféle ördögi tükrei voltak
a rájuk pillantó emberek félelmeinek, a lelküket sanyargató
f a n t o m o k n a k ?
Lézersugarakat lőttek, suriken záporokat zúdítottak az
ű r g á r d i s t á k r a .
Az egyik, a társainál is mozgékonyabb, koponyamaszkos,
csontdekorációs halálalak egy hatalmas, öblös torkú fegyvert tartott
a kezében, amiből ködszerű felhőt szórt maga köré. A felhő lebegve
elindult az egyik űrgárdista irányába. Amikor a páncéljához ért,
megváltozott: vékony huzalgomolyag lett belőle, amelynek maguktól
mozgó szálai belevágtak az űrgárdistába, megpróbáltak behatolni a
védőlemezek apró repedéseibe és sérüléseibe.
Egy másik Harlekin felemelte a karját, és vele együtt a rászíjazott
csövet. Ebből a csőből egyetlen drótszál vágódott ki a szörnypofától
jó százméternyire lévő űrgárdista felé. A drót olyan vékony volt,
hogy alig lehetett látni, a vége viszont – mintha szeme lenne –
megtalálta az Ököl kesztyűjén lévő ősrégi repedést. Az űrgárdista
karja megbénult... Lehet, hogy a húsa kocsonyává változott a
páncél alatt?
Az űrgárdista akkor is űrgárdista, ha egyik karja használhatatlanná
válik, ha az öklén kívül nem marad más fegyvere. A gárdisták
páncélja a legtöbb esetben erős, áthatolhatatlan burok. A sebesült
űrgárdisták a páncéljukba épített szerkezeteknek, átalakított
testüknek és szervezetük hormonális tuningolásának köszönhetően
általában képesek folytatni a harcot. Egy elda harcos viszonylag
könnyedén elbánhat akár több birodalmi gárdistával is, ám ha
egyetlen űrgárdistával kell megküzdenie, már komoly bajban van...
A támadó alakulatnak viszonylag kis veszteségek árán sikerült
megvetnie lábát a csata színterén.
Ki lehet abban a masszív terminátorpáncélban? Ki az, aki azt a
villámvetőt és azt az energiakesztyűt használja? Biztos egy
k ö n y v t á r o s .
Előtte pedig... Igen. Egy inkvizítor halad.
Az inkvizítor aranyszínű héjmellvértet és ágyékvédőt visel lobogó
fekete köpenye alatt. Fejét nem védi sisak. Egyik szeme helyén
video lencse csillog. Egyik orrlyukából cső mered elő. Arcán
beültetett zafírok zöldellnek.
– Purgálj, és ejts foglyokat! – üvölt rá az előrenyomuló
űrgárdistákra. Úgy osztogatja parancsait, mintha az alakulat
kapitánya nem lenne jelen.
Firenze mindig büszkébb volt annál, hogy magára öltse az
űrpáncélt, az űrgárdisták vértjéhez hasonlót pedig természetesen
nem vehetett fel. (Az ő bőre alá nem ültettek be héjkérget, az ő
testéből hiányoztak a megfelelő csatlakozóaljzatok.) Arra is
számítani kellett, hogy az akció nem lesz könnyű: ha túl sok
héjpáncéllemezzel borítja a testét, lelassulhat a mozgása, ráadásul
a szokatlan teher viselése hamar kifárasztaná.
Gyakorlatilag védtelen testtel irányítani a páncélba bújt
űrgárdistákat, az eleven rombológépeket – ez valahogy emberfeletti
megjelenést kölcsönzött az inkvizítornak. Az energiakarddal és
lézerpisztollyal felfegyverzett Firenze titokban mindig valami
ilyesmire vágyott.
Purgálj és ejts foglyokat... Látszatra egymásnak ellentmondó
p a r a n c s o k .
Mészárolj és ejtsd foglyul a Harlekineket, akik ismerik a Hiperháló
titkait. Ejts foglyul egy Nagy Harlekint, aki kaput tud nyitni az eldák
hipertéren keresztülvezető titkos járataira.
És közben semmisíts meg minden ellenállást.
Firenzéből olyan őszintén pezsgett elő a szenvedély, hogy
parancsaival új erőt csöpögtetett az űrgárdistákba.
Lexandro d'Arquebus kapitány lelkiismeretfurdalást érzett. Nem lett
volna szabad megengednie, hogy a Császári Öklök hűsége olyan
lázas, már-már őrült lelkesedéssé változzon, ami a legocsmányabb,
legfanatikusabb prédikátorokat jellemzi. Nekik nincs szükségük arra,
hogy valaki tüzes szavakkal felerősítse kötelességérzetüket és
elszántságukat. Nincs szükségük arra, hogy egy inkvizítor buzdítsa
őket harcra, hiszen tudják, mi a dolguk. Őket káptalanjuk
alapítójának, Rogal Dornnak a lelke vezérli, és természetesen az a
tudat, hogy bármit cselekszenek, azt Istenükért, a Császárért teszik.
Ez a karizmatikus Baal Firenze azonban már legalább két
őrmesterben és féltucatnyi Ökölben felforralta az indulatokat,
felpezsdítette a szenvedélyt. Ha majd visszatérnek
kolostorerődjükbe, ezeknek az űrgárdistáknak alázatos imákkal kell
bocsánatot kérniük azért, hogy elvesztették a fejüket. Fohászokkal
kell megtisztítaniuk magukat, mert lelkük bemocskolódott, amikor
hagyták, hogy Rogal Dorn és a Császár szellemén kívül más
irányítsa őket.
Az Öklök puritán, egyszerű életet éltek. Ha nézeteltérésük támadt
egymással, udvarias és szabályos párbajt vívtak. Mindig
megfontoltan, hideg fejjel cselekedtek, ez a Firenze azonban
belehajszolja őket az érzelmek örvényeibe. Az inkvizítor úgy
viselkedik, mintha valójában nem az lenne a célja, hogy küldetésük
sikeres legyen, mintha valami egészen mást szeretne elérni. Úgy
viselkedik, mintha nem lenne egészen tisztában azzal, hogy
kicsoda, micsoda, és arra számítana, hogy valamilyen bonyolult,
körmönfont módon, kerülő úton haladva sikerül megvilágosítania
önmagát. Csakis egy inkvizítor lehet ilyen összetett és nehezen
k i i s m e r h e t ő .
Lex kétségek között gyötrődve harcolt.
Sir Baal az űrgárdisták előtt nem ismételte el azt a parancsot, amit a
csatahajón neki és a könyvtárosnak adott. Nem mondta el, hogy le
akarja mészároltatni az idegenek gyermekeit. A csata közben sem
tett említést erről. Talán azért nem, mert az érkezési zóna
környékén egyetlen kölyök eldát sem lehetett látni. Talán azért nem,
mert észrevette, hogy Lex és Kempka mennyire viszolyog az
ötlettől. Talán rájött, ha bevallaná, mit akar, megszűnne az
őrmesterek és az Öklök iránta érzett tisztelete.
Ó, milyen vészjóslón lebegett a fantomholovilág a csatatér fölött!
Lehet, hogy ez a kép fokozatosan átalakul, átváltozik azzá a
vérszomjas démonná, amely a szellembolygó méhében létezik?
Ahogy Firenze felpillantott, mintha a kéjes vágy és a kegyetlenség
formája úszott volna keresztül a gömb felszíne fölött. Vagy csak ő
látta így? Az érzései űztek csúfot belőle?
– Hol vannak az idegen fattyak? – bömbölte. Tehát mégis
előhozakodik a mániájával...
– Melyik kapun menekültek el a kölykök? A kérdés most már
racionálisnak tűnt.
A város szélén lévő falon túl, az egyik épületben Firenze egy
tündöklő, ködös, kék alagutat talált. Nem tudta, nem tudhatta, hogy
ha belép a száján, hová jut.
– Hozzatok elém egy Harlekint, bátor harcosaim! Gazdagon
megjutalmazlak benneteket a Császár nevében!
Hát ez meg mi? Miért beszél a gazdagságról? Ugyan mi lehet
nagyobb jutalom egy Ököl számára, mint az, hogy tudja, minden
erejével a Császárt szolgálja? Egy Ököl akkor vallhatja gazdagnak
magát, amikor a kezében tartja faragószerszámát és hősi halált halt
bajtársa valamelyik simára csiszolt ujjcsontját. Honnan veszi a
bátorságot ez az inkvizítor ahhoz, hogy úgy tekintsen az
űrgárdistákra, ahogy ember a Császár reguláris hadseregének
katonáira tekint?
Egy Ököl akkor gazdag, amikor egy, a káptalanalapító Dorn
emlékének szentelt hadjárat során megsebesül és fájdalmat érez...
– Megjutalmazlak benneteket!
Azokat, akik a csatában hősiesen viselkednek, nem egy
inkvizítornak, hanem a kolostorerőd parancsnokának kell
megjutalmaznia. Hogyan merészeli ez a Baal Firenze nevezetű...
féreg... magának követelni a szent kiváltságot, amely egyedül
Minden Öklök Vezérét illeti meg?
Baal Firenze szava törvény. Lex Imperialis, a Császár szava, az Ő
r e n d e l e t e .
Lex – akinek a neve, ahogy Firenzétől megtudta, azt jelenti: törvény
– szava törvény volt a tíz őrmester és a kilencven űrgárdista
s z á m á r a .
Vagyis... már nincsenek kilencvenen.
Lex az arclemeze alján megjelenített egy monitort, és gyors
pillantást vetett a feltűnő adatsorokra. Az égő elda városban és
ebben a pokoli amfiteátrumban nyolcvankét űrgárdista volt életben.
Közülük tizenketten szenvedtek kisebb sérülést. Dietrich, Volker és
Zigmund már nem élt. Bátor emberek voltak. Dicső Öklök.
A helyzet nem volt rossz, ám ha összehasonlítjuk azzal, hogy a
Hannibálon a sátán-szukák elleni harcban egyetlen űrgárdista sem
esett el... És minden veszteség, még a legapróbb is, fájdalmas.
Persze ez még elfogadható. Már amennyire el lehet fogadni a halált,
a pusztulást.
Az idegenek közül jóval többen pusztultak el.
A Hannibálon a sátánszukák abnormálisan, őrültek módjára
viselkedtek; minden tettük arról árulkodott, hogy elvesztették
objektivitásukat. A féktelen dühöngés a racionális taktika ellensége.
Ezekben a Harlekinekben, Maszk-harcosokban és a telep őreiben is
ott pezsgett egyfajta eszelősség, ám ez jóval több veszélyt rejtett
magában, mint a sátánszukáké.
De bármilyen veszélyesek, bármilyen jó harcosok voltak, a
csatateret még mindig a páncélos Öklök uralták.
Lex szerette volna, ha a parancsnoki hullámhosszon megbeszélheti
Kempka könyvtárossal Firenze ügyét. Sajnos azonban az inkvizítor
mindkét fülcimpáján ott himbálóztak a kommunikátorcsipeszek.
Minden szót hallana, és talán az eretnekség megnyilvánulásának
tartaná Lex véleményét. Lehet, hogy nem is tévedne olyan nagyot...
Dorn, életem hajnala, áldj meg tiszta gondolatokkal, hogy lemálljon
rólam minden tisztátlanság...
Lexandro rálőtt egy kék energiamezővel védett Sólyomra, és
élvezettel figyelte, ahogy a toll lemezek lefoszlanak a sebzett
szárnyról. A Sólyom nem zuhant le, továbbrepült, de elvesztette
fürgeségét és ügyességét. A hátára erősített antigravitációs emelő
és a jet csomag nem sérült meg. Lex újra tüzelt, és...
Fegyvere halk kattanással válaszolt a ravasz megrántására. A tár
kiürült. Az ilyen figyelmetlenség valóban felér egy eretnek
cselekedettel... Gyors, begyakorlott mozdulatokkal kiejtette az üres
tárat, és a fegyverbe illesztett egy újat.
Jaq látta a cikcakkos rúnafal mögül kiszökkenő Harlekint. Nem elda
Harlekin volt, hanem egy Harlekin-ember! Zephro Cornellan. Itt volt!
Megjelent! Még az a nevetséges, háromszögletű csákója is ott volt
a fején!
Cornellan egy lézerpisztolyt tartott a kezében. Ruhája rikító
színekben villogott. Ő volt az, tényleg ő. Ez a hegyes áll, ez a
hosszú, horgas orr... A holoruha minden bizonnyal egy pontosan
olyan hálópáncélt takart, amilyet Jaq viselt csuklyás köpenye alatt.
Cornellan, az illuminátokra és a Császár fiaira vonatkozó titkok
birtokosa... Az istencsapás, amellyel a sors Jaqot büntette.
– Sir Zephro! – üvöltött Zhord, mielőtt Jaq rászólhatott volna. – Sir
Z e p h r o !
A Harlekin-ember eltűnt – csak egy karmazsinvörös tollbokréta és
széles, vigyorgó szája látszott belőle.
A bokréta és a száj is elhalványult.
A magasan lebegő gömbben alakok jelentek meg. Az, ami korábban
csupán egy fantomvilág volt, most színpaddá változott. Színpaddá,
melynek eseményei jelentéktelenné változtatták a telepen tomboló
csatát – vagy talán éppen ez a küzdelem tükröződött vissza
megnagyobbodva, mintegy kihangsúlyozva a tágas arénában folyó
öldöklés jelentőségét.
A globális színpadon óriás Harlekinek piruetteztek és szaltóztak.
Csontvázhalál szedett áldozatokat, hogy azután a vágy és a
kegyetlenség szörnyének lábai elé vesse őket, amely olyan
ocsmány, olyan obszcén és förtelmes volt, hogy élő ember ránézni
sem bírt. A Kacagó Istennek sikerült elkerülnie, hogy a szörny
figyelme ráterelődjön. A gonosz jelenés mögött és belsejében
delíriumosan sikoltozó eldák tömege vonaglott. A káoszisten testét
elda pszik alkották. Ahová a Kacagó Isten lépett, ott egy metszően
világító fényösvény jelent meg, amelyen villámok csaptak a
fenyegető démonszellem felé.
Lent a valódi Harlekinek eltűntek. Holoruháik színt és mintát
váltottak, a testek beleolvadtak a háttérbe. Mintha felugrottak volna
a levegőbe, hogy ők is részesei legyenek az odafönt látható
színjátéknak, beleolvadjanak a jelenetbe.
– Ez Slaanesh egyik megjelenési formája! – vicsorgott a könyvtáros.
Lex testét a páncélburkon belül jeges veríték áztatta. Dornnak hála,
az emberei sisakjába pszichikai védőpajzsokat is szereltek...
– Ezek az idegenek őrültek! – kiáltott fel Kempka.
Az eget bámuló Firenze megtántorodott. Szájából habos nyál
csorgott. Szórakozottan lenyalta.
– Ez valami kárhozatra ítélt átkozott istentelenség! Megjelenésével
szent hadjárattá változtatta akciónkat! – mondta. Hangja elárulta,
hogy meglepődött. Video lencséjén keresztül az égi színpadot
nézte. – Most már értem, miért és hogyan buktak el az eldák. Ezek
az átokfajzatok, ezek az eszement bolondok átadták magukat az
élvezeteknek. Gőgösek, végtelenül önhittek lettek. Előtörő vad
vágyaik megformáztak egy káoszlényt. Valamennyi istenük
elpusztult, kivéve azt a röhögő szellemet, amely nem más, mint a
szentség megcsúfolása...
– Ne beszélj ilyen dolgokról! – szólt közbe Lex.
A csillagfényes éjszakában magányosan álló, holoruhás, vicsorgó
maszkot viselő Varázsló is az eget fürkészte.
Ő volt a legmagányosabb valamennyi létező élőlény közül. Az ő
lelke nem lelhetett menedéket egy lélekkőben. Ha majd meghal,
lelke Slaanesh prédája lesz – hacsak a Kacagó Isten nem hajt
végre valami bámulatos trükköt, amivel ezt megakadályozhatja. Egy
erős elda lélek a halál után nem olvad bele a lelkek tengerébe, nem
válik eggyé a többivel úgy, ahogy a gyenge embereké. Az elda
lelkek megőrzik függetlenségüket. A halott Varázsló minden
valószínűség szerint a kegyetlen kéj játékszere lesz.
Örökkön-örökké, az idők végezetéig.
A Varázsló mindig magányosan élt. Egyedül járt. Egyedül gyilkolt.
Lehet, hogy ez a véres színjáték elhozza számára a megváltást?
A Kacagó Isten ma talán győzelmet arat. Talán... A Varázsló nem
tudhatta, ennek mekkora a valószínűsége. Az ilyesmi kiszámítása a
látnokok dolga.
A Slaanesh átkozott szerepét eltáncoló Varázsló útjából kitértek a
H a r l e k i n e k .
Piruettezve, szökdécselve rálőtt az egyik űrgárdistára. Igen, ez a
nap a halál táncának napja...
A Remetének kínzó gondolata támadt. Ez a véres valóságba fulladt
rítus... valahogy túlságosan is hasonlít az egykor élt eldák végzetes
s z e r t e l e n k e d é s é r e .
A Varázsló, aki nem szólhatott az élőkhöz, kísérteties hangon
dalolni kezdett.
A mohából felfelé szálló gázcsápok ködös fátylat szőttek a táj fölé,
de egyetlen pillanatra sem takarták el az égen fénylő holoképet.
Egy maszkos Harlekin jelent meg Ey'Lindi, vagyis a megcsonkított
őr véres öltözékét viselő Eye'ionahd előtt.
A páncél alatt Ey'Lindi mellkasába préselődött Zhord kavicsa. Az
érzés olyan kellemetlen volt, hogy a Harlekin megjelenése előtt
Ey'Lindi kihúzta a vért alól a drótszálon függő, medállá változtatott
k ő d a r a b o t .
A Harlekin csúfondáros hadonászással táncba hívta Ey'Lindit.
Mielőtt Ey'Lindi el tudta volna dönteni, hogy mit tegyen, a Harlekin
elkapta a kavicsát. A mozdulat villámgyors volt. A drótszál, akár egy
garrotte, Ey'Lindi tarkójába vágott, azután elpattant. Megremegett a
levegő – a Harlekin eltűnt. A következő másodpercben, amikor
megjelent, már távol volt. Futott, és magával vitte a zsákmányolt
lélekkövet. Petrov utánaeresztett egy lézersugarat – fény üldözte a
fénysebességgel mozgó célpontot –, de nem találta el. Ey'Lindi
megdörzsölte a nyakát.
Egy őr végignézte a jelenetet, majd hatalmas ugrásokkal, kiáltozva,
lézerpuskáját felemelve elindult a kis csoport felé. Ey'Lindi néhány
jól irányzottan kilőtt suriken koronggal fékezte meg.
Jaq meg mert volna esküdni arra, hogy titkon beadtak neki
valamilyen gombából erjesztett hallucinogén anyagot. A
Harlekinek... ezek a zavarba ejtő színek! Ez a léleksajdító zene! A
fegyverek döreje és kattogása! Az érzések és indulatok émelyítő
örvényei, amelyek megzavarták pszi érzékszerveit és a lelkét...
Lehet, hogy érzékszervei túlterhelődnek? Lehet, hogy agyát
szétrepesztik a beléje özönlő képek és hangok? Meg fog őrülni?
Vagy lehet, hogy ez az egész nemsokára a valóság új látomásává
v á l t o z i k ?
A fegyverek – akár a precíziós orvosi műszerek. Csakhogy ezek
nem a húst, hanem a tudatot szabdalták. Lézersugarak zuhogtak a
neuronokra. A lángcsóvák az idegpályákat perzselték. A
robbanások mennydörgő új gondolatok. A talaj remegése romba
dönti az eddig érvényesnek tartott fogalmakat...
– Tisztíts meg, Istenem! – kiáltotta Jaq.
Megtisztítani? Ő, a Földön lakozó Istencsászár, valójában nem
más, mint sok millió egymásnak ellentmondó, önállóan gondolkodó
tudatszilánk. Ő, akitől a segítséget reméli, olyan, akár egy
darabjaira hulló mozaikkép.
A moha lebegő, mindent eltakaró fátyollá szövődő gőzcsíkokat
e r e g e t e t t .
A csata a hologömbön lejátszódó jelenet katalizátora volt. Az az égi
színpad mintha magába szívná a lelkeket és a testeket. Jetrobogók
és Sólymok száguldottak az egymással küzdő istenségek, jelenések
és ripacsok örvénye felé, hogy kárt okozzanak, és maguk is
elpusztuljanak. A megváltás már nem várathat magára sokáig.
Magasan a hologömb és az űrtorony halvány sziluettje mögött egy
plazmafarkat vonszoló hajó jelent meg.
– Kobra – kommentálta Zhord a jelenséget. – Egészen közel van.
Jaq szinte teljesen megfeledkezett az égő csatahajókról, a
darabokra hulló lidérchajókról. Az űrben lezajló csata most még
távolibbnak, még felfoghatatlanabbnak tűnt, mint akkor, amikor a
monitoron figyelte.
A következő pillanatban egy lövés kitépte Jaq kesztyűs kezéből a
Császár Kegyelmét. A lövedék ereje majdnem szétzúzta az ujjait.
Keze lüktetett és megbénult. Egy levegőt ionizáló lézersugár
sistergett el mellette. Ózonszag csapott az orrába. Az egyik
Maszk-harcos tüzet nyitott a betolakodókra. Az őr páncélját viselő
Ey'Lindi elda szavakat kiáltott. (Ne lőj, ezek a barátaink!) A
Maszk-harcos meghökkent, rájuk nézett. Oldalról robbanótöltetek
csapódtak a testébe. A levegőbe emelkedett, és holtan vagy halálos
sebtől szenvedve a földre rogyott.
Az egyre sűrűbbé váló ködből egy űrgárdista bukkant elő. Ó lőtte ki
Jaq kezéből a Császár Kegyelmét, és ő volt az, aki harcképtelenné
tette a Maszk-harcost. Kapitányi rangjelzést viselt.
A kapitány mögött egy terminátor páncélos űrgárdista közeledett,
oldalról pedig másik két sárga-azúrkék páncélos harcos bukkant
e l ő .
Mögöttük egy köpenyes férfi hadonászott energiakardjával és
lézerpisztolyával. Sisakot nem viselt, egyik szeme helyén video
lencse villogott, arcán zafírkövek csillogtak.
– Firenze! – ordított rá Jaq.
Zhord közben felvette a földről Jaq fegyverét. Az inkvizítor
megdörzsölte elzsibbadt kezét, megpróbált életet masszírozni az
u j j a i b a .
A kapitány a legszabályosabb birodalmi gótot használva szigorúan
dörrent rájuk a hangszóróin keresztül.
– Senki ne mozduljon!
– Eretnek! – üvöltötte Firenze, amikor felfedezte Jaqot. Video
lencséjéről vakító villogássá változva tükröződött vissza az égi
színpadon lezajló jelenet. Az inkvizítor oldalra kapta a fejét, és a Jaq
mellett várakozó nőre nézett.
– Idegenekkel kollaborálsz? – bömbölte. – Mit műveltek elda
cimboráid az elmémmel? Mit tettek velem száz évvel ezelőtt?
Jaqnak fogalma sem volt róla, hogy Firenze miről beszél. Semmit
sem tudott, és ez már-már fizikai fájdalmat okozott neki.
A tudatlanság a legtöbb esetben áldás a galaxisban élő
embertömegek számára. Boldogok és áldottak a mit sem sejtők,
azok, akik nem tudnak a démonokról, a génorzó szörnyetegekről, a
Császár tudatszilánkosodásáról és a többi borzalomról!
Jaq számára azonban a tudatlanság inkább átok volt.
Mit művelhettek az eldák Firenzével? Mi történt egy évszázaddal
ezelőtt? Talán semmi. Lehet, hogy Firenze hazudik, vagy
egyszerűen csak téved.
Lehet, hogy Firenze az elda Harlekineket hibáztatja valamiért?
Azokat a Harlekineket, akik együttműködtek Zephro Cornellannal?
Vagy manipulálták őt? Felhasználták a Harlekin-embert?
Jaq félresöpört minden óvatosságot.
– Nem emlékszel rá, Firenze, milyen szerepet játszottál a
hidra-összeesküvésben? – kérdezte. – A Birodalom elleni
s z ö v e t k e z é s b e n ?
Firenze eszelős arccal nézett rá.
– Renegát! – csattant fel, de hangjából hiányzott a meggyőződés
szenvedélye. – Valóban tollba mondtad a Liber Secretorumot, a
Titkok Könyvét, ami tönkretett engem?
A négy űrgárdista és Firenze lassan egyre közelebb került Jaqhoz.
Olyan óvatosan, olyan megfontoltan lépkedtek, mintha a renegát
inkvizítor szavai kimondásuk után a földbe mélyednének, és
taposóaknákká változnának.
A köd közben egyre sűrűbb lett. A detonációk és a Harlekin-muzsika
hangja tompa dobogássá válva jutott a fülükbe. A telep távolabbi
pontjain repülő eldák és űrgárdisták küzdöttek, de Jaq közvetlen
környezete a béke szigetévé változott. A csaták néha ilyenek;
időnként a legfergetegesebb összecsapások közepette is van
egy-egy hely, ahol az ellenfelek megpihenhetnek, ahol partra
mászhatnak az öldöklés folyamából.
Lex megremegett. Páncélja felerősítette mozdulatait; a terminátor
egység hevesen megrázkódott.
Mi ez az egész? Mi lehet ez a Birodalom elleni összeesküvés? És
kik az összeesküvők? Ez a furcsa találkozás... magát a hitet
kérdőjelezi meg. Ez talán még Kempka könyvtárost is összezavarta.
Ó, bárcsak itt lenne velük egy káplán, akitől tanácsot kérhetnének!
Egy káplán minden bizonnyal rájuk parancsolna, hogy megingás
nélkül teljesítsék a Császár iránti kötelességüket, és egyetlen
pillanatra se térjenek le a Rogal Dorn dicső neve és emléke által
beragyogott útról. De... vajon tényleg az a helyes, ha ezt teszik?
Itt ez a rivális inkvizítor, akivel váratlanul összetalálkoztak. Az Öklök
küldetésének szempontjából nem lehet jelentősége annak, hogy itt
van. Az Öklök azt a feladatot kapták, hogy ejtsenek fogságba
néhány elda Harlekint, akiből ki lehet szedni a legendás-misztikus
Hiperhálóra vonatkozó titkos információkat. Az Öklök feladata az,
hogy vessenek véget annak az iszonyú ceremóniának, amelyet a
színváltó holo ruhát viselő idegenek rendeztek.
Lexandro Ökleinek bátor tettei azonban a jelek szerint részévé
váltak ennek a véres szertartásnak. Mintha emberei egy érthetetlen
és felfoghatatlan, titkos és rejtélyes ügy oltárán áldozták volna fel
magukat és a megölt ellenséget.
Szolgálj, ne kérdezz!
Egy Ököl azonban felteheti a kérdéseket, amelyek aggasztják. Az
Öklök kapitányának kötelessége feltennie kérdéseit. Ő nem
hagyhatja cserben és bizonytalanságban a harcosait. Nekik meg
kell őrizniük magabiztosságukat és hitüket, hiszen a Birodalmat kell
m e g v é d e n i ü k .
Habár... bármilyen legyőzhetetlenek is a harcos terminátorlovagok,
túlságosan kevesen vannak ahhoz, hogy valamennyi
veszedelemmel felvegyék a harcot, ami a Birodalmat fenyegeti.
Kevesen vannak, és a halottak helyére igen nehezen lehet
utánpótlást találni. Lehet, hogy a csatahajókat a rajtuk szolgáló több
tízezer embert és az Öklöket egy inkvizítorok közötti vendetta miatt
áldozzák fel?
Lehet, hogy a sztálindrómi csata és az idegen telep
megrohamozása tulajdonképpen csak arra jó, hogy meggyengítse a
B i r o d a l m a t ?
Mintha válasz lenne a Lex agyában felszínre bukkanó bizonytalan
kérdésekre, jobbról hirtelen egy sárga-azúrkék páncélt viselő
űrgárdista lépett elő a ködből.
Azután balról is érkezett egy.
Egyre több alak tűnt fel.
Ezek nem Öklök voltak, nem lehettek azok! Az Öklök szélesebb,
sokkal ormótlanabb páncélt viselnek!
Lex telepatikus módon átváltott infravörösre.
Az újonnan érkezett álűrgárdisták valójában elda Harlekinek voltak.
Az átkozott, holo ruhás kaméleonok! Az egyik még az űrgárdistákra
jellemző csőrös maszkot is megjelenítette magán.
A maszk egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt félelmetesen
vigyorgó-vicsorgó elda fejjé változott, azután csontkoponyává
alakult, majd ismét csőrös sisak lett belőle.
A másik Harlekin nem viselt sem maszkot, sem sisakot. Az arca, a
feje fedetlen volt – legalábbis annak látszott. Vonásai
emberszerűnek tűntek. A fején váratlanul megjelent egy
háromszögletű, tollbokrétás kalap, amely mintha a valódi
űrgárdisták páncélsisakjának kigúnyolása lett volna.
A Harlekin-ember affektáló hangon felkiáltott:
– Erre gyere, Sir Jaq! – mutatta az irányt, és elsütötte
l é z e r p i s z t o l y á t .
Firenze üvöltése egyszerre volt dühös és fájdalmas. Az inkvizítor
jobb karja lángolt. Lézerpisztolya a földre hullott. Eszelősen
csapkodott energiakardjával; mintha saját sérült karját akarta volna
amputálni. Az egyik Ököl a páncéljából tűzfojtó habot fújt rá. Firenze
aranycsillogású páncéljára fehér bőrrétegként tapadt rá a vegyszer.
A szája is habzott – de az a hab belülről csorgott.
Kempka könyvtáros elsütötte villámvetőjét. A célpontja, kiszemelt
áldozata eltűnt előle.
Az egyik Ököl páncéljára suriken korongok záporoztak. Az
űrgárdista lőtt, és újra lőtt. A köd fátyla mögött valami felsikított.
A „Sir Jaq”-nak nevezett férfi egyik társa navigátor volt. Ráncos,
rovarszerű arca fölött széles, sálkendővel takart homlok
domborodott. A mellette álló denevérfülű, majomszerű fickó kezébe
nyomott egy lézerpisztolyt, majd erősen megfogta a vénség karját.
A majomember szorosan átölelte a navigátor nyakát. A navigátor
tántorogva arrébb vonszolta a majomembert – talán biztonságba
akarta vinni. Biztonság a csatatér közepén? Abba az irányba indult,
amerre az előbb az a kalapos álűrgárdista mutatott. A lézerpisztoly
hasznavehetetlen fadarabként együtt himbálózott a majomember
k a r j á v a l .
„Sir Jaq” másik társa egy páncéldzsekis zömik volt. Két fegyvert
markolt, és idegesen toporgott. Lőjön? Ne lőjön? Kire lőjön?
Öngyilkosság lenne, ha valamelyik űrgárdistái venné célba?
Vagy inkább Firenzére tüzeljen? Látszott rajta, szeretné megölni az
inkvizítort, de.. Talán ismerte Firenzét. Talán már régóta gyűlölte...
Egy újabb rejtély! Egy újabb talány!
Közben a fejük fölött és körülöttük a ködben láthatatlanul tovább
folyt az idegenek borzalmas, elmeháborító szertartása.
Ey'Lindi megmozdult. Felemelte surlken pisztolyát, hogy rálőjön az
egyik terminátor páncélos alakra, arra az űrgárdistára, aki rájuk
parancsolt, hogy ne mozduljanak. A kapitányra.
A kapitányra, aki furcsa módon habozni látszott. Testtartása,
mozdulatai legalábbis arról árulkodtak, hogy nem tudja, mit tegyen.
Persze elég nehéz megérteni egy páncélos alak testbeszédét...
Az űrgárdisták vezére a legveszélyesebb. Vajon meg lehetne
bénítani? Ártalmatlanítani lehet a villámvetőjét, hogy Jaq
megszökhessen? Mert az lenne a legjobb, ha Jaq is eltűnne a
közelből. Petrov már megkezdte a visszavonulást – úgy vitte
magával Fennixet, mint egy aggódó anya a gyermekét –, de velük
senki sem törődött. Petrov bízott Zephro Cornellanban, a
Harlekin-emberben, aki egyszer megszégyenítette Ey'Lindit...
Ha támad, az űrgárdisták minden bizonnyal megölik.
A ködből tűzcsóva lobbant elő. Lézersugarak szabdalták szét a
levegőt. Előzizegett egy vékony drótszál is, de olyan gyorsan
húzódott vissza, mintha megsértődött volna, hogy senkit sem
zsigerelhet ki, senkitől sem rabolhatja el az életét.
Ahogy Ey'Lindi kilőtte az első néhány surikent, Jaq felordított:
– Ne!
Ey'Lindi gondolkodás nélkül engedelmeskedett neki.
Semmi szükség sem volt rá, hogy Ey'Lindi feláldozza magát. Főleg
nem most, hogy annyi fájdalom árán végre újra önmaga lehetett. Ha
most meghalna, Jaq küldetése értelmetlenné válna.
Jaq tudta, hogy Ey'Lindiben megbízhat... És még kiben? Talán
Zhordban, aki Zephro Cornellannak dolgozott? A Császár
széthasadt lelkében? Vagy senkiben, csak önmagában? Talán ő a
legmagányosabb ember az egész galaxisban.
Az, aki csak magában bízik, nem lehet normális, és félő, hogy a
csábítások áldozatává, a Káosz prédájává válik.
Ey'Lindi nem eresztette le a suriken pisztolyt, de nem is lőtt ki több
korongot. A kapitány rászegezte villámvetőjét. A surikenek
jelentéktelen sérüléseket okoztak a páncélján.
A könyvtáros látta, hogy a kapitány meg akarja ölni az elda nőt.
Abbahagyta a lövöldözést – a ködben rejtőző célpontokat, az itt-ott
felvillanó fantomokat úgysem találhatta el –, és a kapitány felé
f o r d u l t .
Jaq ebben a pillanatban elmenekülhetett volna. Firenze nem figyelt
rá, és különben is túlságosan messze volt tőle ahhoz, hogy kárt
tegyen benne az energiakardjával.
Parancsával Jaq halálra ítélte Ey'Lindit. A nőt nem zavarta a dolog.
Ha így megoldja a helyzetet, érdemes áldozatot hozni.
Jaq nem bízott Ey'Lindi zsákmányolt páncéljában, és tudta, testét
most nem fújta tele az orgyilkosok által kedvelt ellenálló szintetikus
b ő r r e l .
Ahogy a kapitány meghúzta fegyvere ravaszát, Jaq az orgyilkos nő
elé vetette magát.
– Ne! – rikoltotta újra.
Két robbanógolyó csapódott Jaq bordáinak. Mindkettő felrobbant.
Harlekin: Hiperháló (XV. fejezet)
Tizenötödik fejezet
Hiperháló
Az alak egy űrgárdista, egy Császári Ököl volt. A hiper alagút kék
köde ideiglenesen megváltoztatta páncélja színét.
Amikor meglátta a kapitányt, az Ököl tisztelgésképpen a
mellvértjére csapott kesztyűs kezével. A másik kezében lévő
fegyverrel közben pásztázó mozdulatokat tett, az egyik pillanatban
az elda őrpáncélt viselő alakra, majd a két pisztollyal
felfegyverkezett zömikre mutatott, azután ismét az idegen nő felé
fordult. Dorn nevére! Mi folyhat itt?
Az űrgárdista a parancscsatornán gyorsan jelentést tett
kapitányának a helyzetéről.
– Uram, a felderítőútra induló Wagner őrmester maga mellé rendelt
minket. Behatoltunk a város egyik épületébe, ahol ezekhez hasonló
alagutakat találtunk. Nagy volt a köd, sok az elágazás. Elszakadtam
a többiektől, azután... egyszer csak ide kerültem. Bocsánatodat
kérem, uram. Bocsánatot kérek a káptalanunktól is!
– Erre semmi szükség, Stockman testvér – mondta Lex. – Értékes
információt közöltél. Pihenj! Ez a négy ember nem jelent ránk
v e s z é l y t .
Stockman tiszteletteljes figyelemmel nézett a kapitányára. Lex
„pihenj” vezényszava azt jelentette, hogy lazíthat testtartásán, de
nem könnyíthet a felszerelésén, és továbbra is figyelnie kell. Kicsit
furcsának találta, hogy a kapitány felnyitotta a sisakját, hiszen
éppen ő volt az, aki a csata megkezdése előtt közölte az Öklökkel,
hogy amíg nem jutnak vissza a csapatszállítójukra, senki sem
szabadulhat meg az arclemezétől. Stockman azt is tudta, hogy
jelentését a kapitány nyaka mellé szerelt hangszórókon keresztül a
négy ismeretlen is hallhatta.
A lidérccsont padlón egy aszott kis test hevert. Halott volt, nemrég
lőtték le. Stockman úgy látta, suriken korongok végeztek vele.
Suriken pisztoly pedig csak az elda nőnél volt... Egy ember fekszik a
padlón, akit egy elda gyilkolt meg!
Stockman a legszívesebben azonnal megölte volna a szukát, de
erőt vett magán, és teljesítette a parancsot. Nem mozdult.
– Ez a négy ember a Birodalom ügynöke, Stockman testvér. A nő is
ember, álcaként öltötte magára az idegenek alakját. A kapitány
nyitott vizora...
– Tisztelettel kérdem, uram: más küldetésben járnak, mint mi?
– Igen.
– Tisztelettel kérdem, uram: ők is az eldák egyik hiperalagútján
átjöttek ide?
Ha igen, akkor mi szükség volt arra, hogy feláldozzák a
csatahajókat és a Kobrákat? Az elterelő hadműveletet azért
indították meg, hogy az Öklök le tudjanak szállni az elda telepre.
Mire volt jó ez a színjáték, ha a Birodalomnak már birtokában volt az
a hiper alagutakra vonatkozó információ, amelynek ismeretében
lopva bejuthattak volna ide?
Lehet, hogy az Öklök bevetése, az, hogy megjelenésükkel zavart
kellett kelteniük a telepen, ugyanolyan elterelő hadművelet volt, mint
a csatahajók és a Kobrák támadása? Lehet, hogy álcaként
használták őket, és csupán arra voltak jók, hogy leplezzék azt az
akciót, amelyet ez a szakállas férfi, ez az alakváltásra képes nő, ez
a navigátor és ez a zömik hajtott végre? Lehet, hogy a Firenze
inkvizítor által vezényelt támadás – amely során oly sok Ököl
vesztette életét – meg a heves űrcsata, a sok tízezer ember
feláldozása csak csali volt, amire az eldáknak rá kellett harapniuk?
Vajon d'Arquebus kapitány egész idő alatt tisztában volt ezzel?
Stockman udvarias kérdésekkel elárulta, mi jár a fejében.
– Logikusan gondolkozol, Stockman – válaszolt Lex, aki kitalálta,
milyen megállapításra jutott az űrgárdista. – Jól következtetsz, de
őrizd meg a hited!
A titkos inkvizítor kitalálhatta, hogy a kapitány mire céloz.
– Egy pszipajzzsal ellátott hajón érkeztünk, kapitány, nem pedig a
Hiperhálón keresztül – mondta. – Tudomásom szerint az eldákon
kívül senki sem ismeri a hiperalagutak titkát.
– Wagner őrmester és az emberei ezek szerint most valahol a
Hiperhálóban tévelyegnek – állapította meg Lex.
– Ezt nem tudom, uram – felelte Stockman.
– Meg kell próbálnom meghatározni a helyzetüket. Stockman, a
parancsnokságot ideiglenesen Kempka könyvtárosra ruháztam.
Maradj itt, és ha lehet, védd meg ezt a helyet. Próbáld
megakadályozni, hogy az ellenség elmeneküljön. Valószínűleg ezen
a három alagúton akarják majd végrehajtani a telep evakuálását. Ha
nagy lesz a túlerő, és nem bírod tartani magad, vonulj vissza. Úgy
menj el, ahogy idejöttél. Ne add meg magad. Ne ölesd meg magad
feleslegesen. Közöld a könyvtárossal, mit döntöttem. Sürget az
idő...
A kapitány tehát csatlakozni kívánt Jaq csapatához. El akarta
kísérni őket!
A magányos Ökölnek elég jó esélyei voltak arra, hogy megvédje a
termet a menekülni próbáló eldáktól. Az alagutat viszonylag
könnyen tűz alatt lehetett tartani. Az sem baj, ha a lövedékek nem
találnak rögtön célba: a falakról lepattanva halálos sebeket
okozhatnak. Stockmannak természetesen a hátát is védenie kellett,
mert elképzelhető volt, hogy az ellenség a Hiperhálón keresztül
mögé kerül. Persze még az is előfordulhatott, hogy Wagner
őrmester meg a szakasza egyszer csak előbukkan valamelyik
a l a g ú t b ó l .
Lehet, hogy a szakasznyi Ököl eltévedt a Hiperháló labirintusában?
Egy kapitány felelősséggel tartozik az embereiért. Lexnek meg
kellett keresnie az űrgárdistákat – legalábbis kötelessége volt
megpróbálni a dolgot. Ha esetleg menet közben eltéved... Nos, ez
nem minősülne dezertálásnak. Az pedig részletkérdés, hogy az
inkvizítor és társai véletlenül éppen ugyanabba az alagútba lépnek
be, mint ő.
Jaq elővette a mutánsbőrbe csomagolt kártyapaklit, és kiemelte a
Harlekin-lapot. Cornellan arca most viszonylag tisztán látszott.
Ruhája egyfolytában változtatta színét és mintázatát. Jókedvet
sugárzott magából.
A kártya balra mozdult.
A kapitány figyelmesen megvizsgálta a csuklójára erősített
műszerek egyikét. Talán nem akarta, hogy egy Tarot-lap szabja
meg azt, merre induljon – talán valamilyen méréssel akarta
meghatározni, hol lehetnek elveszett harcosai. Végül megvonta a
vállát (a terminátor páncél utánozta a mozdulatot), és imádkozni
k e z d e t t .
Jaq is elmormolt egy fohászt, és a zsebébe dugta a paklit.
Abban a pillanatban, amikor beléptek a bal oldali alagútba,
meghallották, hogy Stockman tüzet nyitott valamire. Az eldák tehát
máris felbukkantak... A kéken örvénylő köd eltompította a
robbanótöltetek RAAARK-ját.
Bármi is történt Stockmannal, bármi zajlott az alagutak termében,
Jaqot és társait egy világ választotta el az eseményektől. Maguk
mögött hagyták a valóságot, amit addig ismertek, és beléptek egy
másikba.
Elképesztően zavaró és nehéz feladat követni egy spektrális
ösvényt, úgy végighaladni rajta, hogy az ember tudja, talán csak
egy egészen vékony energiahártya választja el a hiperűrtől és a
benne tomboló, vergődő és vonagló démonoktól!
Vagy lehet, hogy a hiperháló energiafalai éppoly erősek és
kemények, akár az adamantium?
Azul Petrovnak, az elda tudomány nagy tisztelőjének erről is
megvolt a maga véleménye, amelyet útközben megosztott a
többiekkel. Talán azért lett szokatlanul szószátyár, mert ideges volt,
de lehet, hogy csak örült, mert végre kielégíthette a kíváncsiságát.
Vagy talán így akart megfeledkezni a kínról, amit az asztropata
halála okozott neki?
A Hiperháló bizonyos régiói talán folyamatos változáson mentek
keresztül. Lehet, hogy a vastag falak megvékonyodtak, és annyira
elgyengültek, hogy a Káosz könnyedén áttörhetett rajtuk.
Lehetséges, hogy a Hiperhálót a réges-rég halott elda mágusok
hozták létre? Vagy tőlük függetlenül létezett, és ők csupán
felfedezték? Az első magyarázat tűnt valószínűbbnek. Talán tényleg
a mágusok építették az átjárókat, amelyek létrehozásuk után
spontán módon növekedni kezdtek, megteremtve saját
elágazásaikat. A teljes Hiperhálót egyetlen élő elda sem ismerte.
Ezek a falak, ezek az alagutak olyan immatériumból készültek,
amely hasonló volt ahhoz a lidérccsonthoz, amit az elda pszi
mérnökök a telepeik és mestervilágaik megépítéséhez használtak.
Talán éppen olyan autonóm volt, mint azok a kísérteties csontok,
azok az önmaguknak parancsoló bordák...
Ez lenne a fénylő ösvény? Nem, ez inkább a rejtélyek labirintusa,
amelyben a Harlekinek mozogtak. Legalábbis azok a Harlekinek,
akik ismerték az itt érvényes rejtélyes törvényeket, akik befolyást
gyakorolhattak a járatokra.
Petrovnak be nem állt a szája. De vajon mennyit tudhat valójában?
Ey'Lindi beszélte az eldák nyelvét, magára öltötte az alakjukat, de
esszenciájuk ismeretlen maradt számára. Az idegen nyelvek
ismerete általában lehetővé teszi, hogy az ember betekintést
nyerjen egy másfajta világszemléletbe. Persze ez a megállapítás
csak akkor igaz, ha az ember felfogja a szavakban, a
kifejezésekben elrejtett titkokat, megérti valódi jelentésüket. Ha ez
nem sikerül, az idegen nyelv hangsorai zajok csupán.
Vajon Jaq és Ey'Lindi mit tudott meg az eldákról és a Harlekinekről
a rövid idő alatt, amíg a telepükön tartózkodtak? A semminél alig
valamivel többet. Mit tudtak meg az éppen lezajló szertartásról és
az idegenek védencéről, Zephro Cornellanról? Csak néhány
információmorzsával egészíthették ki a Zhordtól hallottakat. Eddig a
zömik volt számukra a tudás forrása.
Ha igaz, amit elmondott. Vagy ha legalább félig igaz.
Létezik egyáltalán az univerzumban abszolút és
megkérdőjelezhetetlen igazság?
Talán a Császár halhatatlansága és tökéletes bölcsessége ilyen?
Nem! Vagy az, hogy a Káosz betörni készül az univerzumba, és a
mohó démonok már itt lihegnek a kapuk előtt? Igen... Ezí nem
lehetett letagadni. Ha az ember az igazságban hisz, és az egyetlen
szilárd igazság a Káosszal van összefüggésben, akkor... Talán a
Káoszban kellene hinni? Talán azok választották a helyes utat, akik
hagyták, hogy a Káosz megkaparintsa a lelküket?
Csak a Káosz látszott szilárdnak és megingathatatlannak, minden
más meghökkentően relatívnak tűnt. Ámításnak. Üres fecsegésnek.
Csalásnak, amelynek a brutálisan hithű zelóták a szószólói.
– Megsebesültél – mondta a kapitány Jaqnak.
– A bordám. Semmiség. Lényegtelen. Pszichikai módszerekkel
képes vagyok elűzni a fájdalmat. Legalábbis a javát.
– Sajnálom, hogy rád lőttem. Habár így legalább kiderült, hogy
őszinte vagy.
– Huh! – mondta Zhord. – Még egy pár lövés, és Jaq felállhat az
igazmondás piedesztáljára.
Jaq az egyik kezében a Harlekin-lapot, a másikban a Császár
Kegyelmét tartotta. Ha valamelyik keze üres, gondolkodás nélkül
szájon vágja a csúfolódó zömiket.
– Ne haragudj meg a társamra, kapitány – mondta. – A zömikek
már csak ilyenek. Otrombák és szókimondók. Az elméjük se valami
é l e s .
– Igen, tompák, mint a kopott ceruzahegy.
Az űrgárdista talán tréfálkozni próbál? Nem, inkább zavarban van.
Meglehetősen furcsa helyzetbe került, rosszul érezheti magát.
Elszakadt a társaitól, el a káptalanjától. Egyedül maradt...
– Hívj egyszerűen Lexandrónak, ha megkérhetlek. Nem is, inkább
Lexnek. Így egyszerűbb és gyorsabb.
Könnyen kerülhettek olyan helyzetbe, amelyben sokat jelent a
g y o r s a s á g .
Lehet, hogy Lex kapitány valamilyen szempontból az expedíció
vezérének tartotta magát? Hogyan juthat eszébe ilyesmi, amikor
semmit sem tud Jaq céljairól? Azzal, hogy megengedte új társainak,
hogy „Lex”-nek szólítsák, bizonyos értelemben lemondott erről a
státusról... De ki tudhatta, milyen gondolatok kavarognak a
szokatlanul intelligens űrgárdista fejében, aki egyik pisztolyát a
kezében tartva, lézervetőjét pedig a combvértjén lévő tokban
hagyva haladt az inkvizítor mellett?
Petrov egy lézerpisztoly markolatát szorongatta, Zhord a Császár
Békéjét dédelgette. Ey'Lindi elda páncélján ott himbálózott Jaq
energiapálcája. Egyik kezében suriken-, a másikban tűpisztolyt
t a r t o t t .
A ködös-homályos alagút többször elágazott.
A köd időnként úgy vált két homályfolttá, úgy osztódott ketté, mintha
élő, amőbaszerű lény lenne. Az is előfordult, hogy két alagútág
eggyé olvadt. A kereszteződésekben erős szagokat lehetett érezni:
fahéj- és ámbraillatot, forró olaj és fertőtlenítőszer bűzét. Mindegyik
folyosónak más illata, más bűze volt, de ezeket mindig csak a járat
elején lehetett érezni – néhány lépés megtétele után az orr
hozzászokott. Talán ezek a szagnyomok is segítették a
Hiperhálóban való tájékozódást.
Jaq kétszer is felfedezett néhány pszichikai objektumot, amelyek
úgy festettek, mintha tiltást kifejező elda rúnák lennének.
Egyszer csak egy ködös, végtelennek tűnő térben találták magukat.
A hely valószínűleg a Hiperháló egyik főbb alagútjának részét
képezte, olyan járat lehetett, amelyben akár a vitorlás lidérchajók is
elfértek volna.
Az egyik alagút hajszálérre emlékeztetett, amely mellett a
hártyafalon túl egy sokkal vastagabb artéria futott. Tartani kellett
attól, hogy ha egy csillaghajó halad el a szomszédos széles
járatban, mozgásával megkeveri a kék ködöt, és maga után
szippantja a gyalogos vándorokat. Ha belekerülnek egy ilyen
örvénybe, talán nagyon sokáig sodródnak a Hiperhálóban, míg
végül bezuhannak az űr valamelyik szektorába, ahol a légüres
térben szétreped a tüdejük és szétrobban a szemgolyójuk.
Szerencsére hamar elérkeztek egy újabb kereszteződéshez, így
eltávolodhattak a veszélyesnek tűnő hipersztrádától.
Persze az is lehet, hogy feleslegesen féltek, mert még véletlenül
sem találkozhattak volna össze egy nagyobb hajóval. Ki ismerhette
a Hiperháló alagútjainak belsejében érvényes törvényeket?
Jaq egy-egy röpke pillanatra lelkek jelenlétét érezte maga körül.
Mintha szellemek haladtak volna a közelükben. Az első néhány
alkalommal megrémült – attól tartott, hogy száguldó démonok
auráját érzékeli.
Petrov fogalmazta meg a kérdést, amely mindannyiuk fejében ott
k e r i n g e t t .
– Lehet, hogy rajtunk kívül senki sem tartózkodik a Hiperhálóban?
A navigátor elgondolkozott ezen, és érdekes elmélettel állt elő.
Lehetséges, mondta, hogy a különböző időkben útnak induló hiper
vándorok különböző dimenziókban léteznek, és hiába vannak a
térnek ugyanazon a pontján, más idősíkban mozognak. (Ha
egyáltalán térnek lehet nevezni azt, ami a Hiperháló belsejében
van.) Ha ez igaz, akadálytalanul keresztülhaladhatnak más
utasokon, semmit sem fognak megérezni a dologból. Lehet, hogy
ugyanott vannak, ahol más hipervándorok, csak éppen egy perccel
– vagy akár egy teljes órával – korábban, esetleg később foglalják el
azt a bizonyos helyet.
Petrov elmélete kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Fennix
mondott a „felsőbbrendű valóságról”, amelyben a múlt, a jelen és a
jövő telepatikus üzenetei egyszerre, ugyanabban az időben
léteznek. (A navigátor persze a helyzetnek megfelelően kissé
átalakította az elképzelést.) A Hiperháló kvázi organizmusának
belsején keresztülhaladó testek talán egy bizonyos metaídőben
bukkannak fel, amelyben a jelen abszolút értelemben nem létezik. A
dolgot leginkább a fényhez lehet hasonlítani, amit egy bizonyos
lencse különböző összetevőire bont...
Igen, a színek! Az ő szemük végig kéknek látta a ködöt.
Abban sem lehettek biztosak, hogy az utazás valóban annyi ideig
tart, amennyit ők érzékelnek. Lex kronométere szerint egy óra telt
csak el az indulásuk óta. Később ugyanez a szerkezet azt mutatta,
hogy már egy teljes hónapja vannak úton. Még később kiderült,
hogy csupán két perce. Az idő úgy összezavarodott, mintha a
Káosz irányítaná a múlását. A kék köd valószínűleg valami
hallucinogén anyag volt, amely nemcsak az organikus elmékre, de a
mechanikus szerkezetekre is kifejtette hatását. Jaq és társai
mindenesetre úgy érezték, csak néhány perc telt el azóta, hogy
magára hagyták Stockmant. Vagy lehet, hogy rosszul emlékeztek?
Lehet, hogy menet közben oly sokszor felidézték azt az utolsó
pillanatot, amit még a szilárd időben éltek át, hogy az emlék az
agyukban valósággá változott?
Az Iszonyat Szemében lévő káoszvilágokon az idő állítólag
elvesztette jelentését. Azokon a bolygókon még léteznek olyan
áruló űrgárdisták, akik Hóruszt szolgálták, és azóta is örökkévaló
démoni időtlenségben élnek...
A Hiperháló mintha a fénylő ellenpárja lett volna annak a sötét
végzetnek. Lehet, hogy az ősi eldák éppen azzal idézték elő fajuk
katasztrófáját, hogy megépítették ezeket az alagutakat? Belevéstek
a hipertérbe egy hatalmas és bonyolult, erőteljes rúnát, az erő jelét,
amely sokágú folyosóvá alakult. A Káosz pusztító erői válaszképpen
önmagukból létrehozták a rúna torz tükörképét, mintegy
körbefolytak az eldák építményét, amelyen aztán átjutottak a
materiális világba.
Talán még az eldák sem értik teljes egészében a Hiperháló
működését. Talán azt sem tudták, mit építenek meg, az alagutak
létrehozásával milyen átjárókat képeznek a valós és a valótlan
világegyetemek között.
A Hiperháló azután továbbfejlesztette önmagát, és most már nem a
kapu, nem az átjáró, hanem inkább a védőfal szerepét tölti be,
amely távol tartja a Káoszt a kozmosztól. Talán ehhez az egészhez
köze van az eldák Kacagó Istenének – annak az istenségnek,
akinek oltárszolgáit Harlekineknek nevezik...
Egy perc.
Egy óra.
Egy örökkévalóság.
Egyetlen másodperc.
Mennyi ideje lehetnek a Hiperhálóban?
Az eldák életritmusa sokkal gyorsabb, mint az embereké.
Reakcióidejük rövidebb, félelmetes sebességgel mozognak. Talán
ők másként élik át a Hiperhálón belüli időtorzulást, mint a hozzájuk
képest csigalassú emberek.
A Harlekin-kártya előre-, egyre csak előrehúzta Jaqot – egészen
addig, míg a kék köd hirtelen megritkult...
Egy lidérccsont falakból létrehozott hatalmas, komor kupola... A
zeniten sötét éjtó terpeszkedett. A falak tövéből felemelkedő erős
fénysugár – egy reflektor pászmája vagy valami erőtér lehetett –
megmutatta az űr egy szeletét.
A gyásztó felszínén vöröses gázoszlopok virítottak és nyúltak ki
elrákosodott izomszálakként. Az oszlopok kavargó felületét
égővörös, vérvörös, halványpiros és sárgásvörös árnyalatú pöttyök
borították. Az émelyítő fátylak belsejében napok pislákoltak,
körülöttük gázlidércek kavarogtak, ocsmány, torz formák.
Az Iszonyat Szeme. Az első kapu, amin keresztül a Káosz
átözönlött a valóságba. A hely, ahol a hányingert keltő fényt sugárzó
izzó kemencék körül egy természetellenes geometria törvényei
szerint létrejött, a hipertéren átjuttatott világok keringtek.
Újra megpillantani a Szemet, ismét ilyen közel (legalábbis kozmikus
lépték szerint közel) jutni hozzá... Jaq gyomra felfordult, amikor
rájött, hova kerültek.
A megfertőzött terület valóban nagyobb, mint száz évvel korábban?
Vagy csak terjedelmesebbnek látszik?
– Ó, szent őseim! – motyogta Zhord.
Azul Petrov hányni kezdett, azután megtörölte a száját. Szétnézett,
és... a távolban megpillantotta a ragyogó sugarat, az Astronomicant,
a Császár jelzőfényét. Lex undorodva vette szemügyre az eléje
táruló látványt.
– Ez a Szem, igaz? Milyen messzire jutottunk!...
Messze... Távol voltak a Sztálindrómtól, távol a Földtől – de közel a
galaxis pereméhez, és közel a Káosz űrgárdistáinak fészkéhez,
meg azoknak a démonoknak és szörnyeknek a lakhelyéhez,
amelyek szétterjesztették a kozmoszban a valóságot és a
józanságot elpusztító kórságot.
– Most szólj hozzá! – nézett Zhord a navigátorra. – Hát nem
egyszerűbb a Hiperhálón keresztül utazni, mint napokon, heteken át
manőverezgetni egy hajót a hipertérben?
– De igen – mormolta Petrov. – Egyszerűbb. De nem jobb. A
Hiperhálónak nagyon sok köze van az immatériumhoz. Veszélyes
benne mászkálni. És túlságosan könnyű.
Huh! Ezt most csak azért mondod, mert félted a munkádat!
– Azul úgy érti – magyarázta az inkvizítor Zhordnak –, hogy a
Hiperhálóban való utazás túlságosan... elegáns. Olyan ez az egész,
mint maguk az eldák. Valahogy sugárzik belőle az önhittség és az
arrogancia. Engem zavar.
– Nem elég fájdalmas – mormolta Lex. – Nem eléggé embert
próbáló. A folyamatos próbatételek sorozata és az állandó önuralom
az, ami segít nekünk a túlélésben.
Petrov helyeslően bólintott.
– Az eldák, úgy hallottam, már éppen elég jól tudják, mi a tragédia.
Ismerik a fájdalmat is. Valami öngerjesztő őrülettel harcolnak, de a
népük valamikor... valamikor régen tényleg elegáns lehetett. Biztos
imádták a luxust meg a hasonlókat.
Szerintem a Hiperháló ezt a végletekig megkönnyített életet
szimbolizálja. Tudtátok, hogy a Maszk-harcosok is ezt használják?
Még a csapataikat is ebben mozgatják. Még belegondolni is
szörnyű, mi történne akkor, ha a Harlekinek a Hiperhálón keresztül
rárontanának a Birodalomra...
A legutolsó mondat hallatán Lex dühödten felmordult. Zhord a
lepusztult tájra mutatott.
– Hát azt mindenesetre nem lehet elmondani, hogy mindenütt
büszkén, elegánsan és luxusban élnek...
– Ez egy mestervilág, igaz? – kérdezte Lex. – Egy valódi
mestervilág. Sohasem hittem volna, hogy a saját szememmel látni
fogok egy ilyet.
Nagyon kevés olyan ember élt a Birodalomban, akinek része
lehetett ebben az élményben, de a különböző történetekből,
valamint az olyan mesékből, amilyeneket Petrov is terjesztett,
mindenki tudott a létezésükről.
– Ez bizonyára az Ulthwé – mondta a navigátor. – Annak kell lennie,
hiszen egészen közel van az Iszonyat Szeméhez. Még mindig nem
szakították el teljesen az élettől.
Az Ulthwé kitartása legendás volt. A Káosz űrgárdistái feldúlták, de
elpusztítani nem bírták.
Ey'Lindi előremutatott. Lex felszisszent.
A növényekkel benőtt, gazos romok, a lidérccsont építmény bordái
között egy széthasadt páncéltest hevert. Lex egész eddigi életében
abban reménykedett, hogy ilyet sohasem fog látni.
Óvatosan elindultak a törmelékhalmok között. A páncélt szarvak,
fémmel befuttatott démonfejek, hitgyalázó jelvények díszítették. A
nyakában gyöngysort viselt. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a
„gyöngyök” valójában zsinórra fűzött, gyantába foglalt embriók.
A páncélról valami letépte az arclemezt. A sisak belsejében heverő
koponyára pici pókok szőttek foszforeszkáló hálókat. Az alsó
állkapocs lefittyedt, a fogak helyén hegyes acélpengék meredeztek.
Lex lenyúlt. Talán meg akarta érinteni a fogsort, de meggondolta
magát, és visszarántotta kesztyűs kezét. A hálórétegen látszó apró
dudorok elárulták, hogy a koponya felülete nem sima. A homlokán
szarvak nőhettek, csonttarajok a fejtetőn. A pókok hálója eltakarta a
groteszk deformitásokat, erodálta a Káosz jeleit.
A félig lerombolt csontboltozat (ennek belsejébe érkeztek meg az
utazók, ennek pereme mellett fedezték fel az égen az ocsmány
Szemet) mögött a távolban egy fényesebb kupola állt. A körülötte
lévő hatalmas fák és a smaragdzöld növénytakaró fölé kecses
tornyok magasodtak. Kicsit távolabb egy karcsú piramis emelkedett.
Jaq úgy látta, a mestervilág állapota semmivel sem rosszabb, mint
azé a sok száz, sok ezer bolygóé, amelyeket az emberek
megfertőztek, tönkretettek, megmérgeztek, amelyektől elrabolták
kincseit. Az eldák valószínűleg a közelében lebegő fórtelem, az
Iszonyat Szeme miatt hagyták el ezt a világot. Számukra
lakhatatlanná vált, ám az emberek könnyedén és hamar képesek
lettek volna benépesíteni, „belakni” a háború sebeitől nyögő
U l t h w é t .
Jaq felsóhajtott. Nehezen tudta volna eldönteni, hogy a tüdejébe
szúró törött borda vagy inkább a látvány okoz neki nagyobb
f á j d a l m a t .
Zhord belevizelt a káoszűrgárdista sisakjába. A pókhálók halkan
sisteregve, nedves csomókká válva tapadtak a fémfogú állkapocs
fölötti torz koponyára.
Zhord az egyik zsebéből előhalászott egy marcipánrudat, és
majszolni kezdte.
Lex az arca elé húzta vizorát, és megjelenítette a műszerek által
érzékelt adatsorokat, megvizsgálta páncélja állapotát.
– Azt hiszem, a hulladéktároló egységem nem működik tökéletesen
– mondta, miután felnyitotta a sisakját. Magában imádkozni kezdett
Rogal Dornhoz.
Zhord oldalra hajtotta a fejét.
– Ez azt jelenti, hogy a fémlábaid nemsokára tele lesznek a saját
t r á g y á d d a l ?
Lex előrecsapott fémkesztyűs kezével, de még időben megállította
az öklét, nem változtatta folyékonnyá a zömik arcát.
– A saját hulladékomat két teljes napon keresztül fel tudom
dolgozni, zömik! Ez egy régi típusú, megfelelően karbantartott
páncél. Volt néhány kisebb hibája, de ezeket nemrég kijavították. –
Valószínűleg az ágyékvértjét is kicserélték, mert a damaszkolt
ezüstlemezen tisztán látszott a rávésett rajz, a terminátor páncélos,
villámvetős alak.
– A mellvért mintha egy kicsit karcos lenne – mondta Zhord. Vajon
azért kötözködött, hogy próbára tegye az űrgárdista
t ű r ő k é p e s s é g é t ?
A Lex mellét díszítő széttárt szárnyú sason valóban fel lehetett
fedezni egy-két oda nem illő mélyedést.
– Ezeket egy elda sátánszuka rajzolta rám az energiakardjával. –
Az űrgárdista szinte bocsánatkérően nézett Ey'Lindire. – Már
haldoklott. A legutolsó bevetésünkön történt. Azóta nem tértünk
vissza a kolostor erődünkbe, mert csatlakoznunk kellett Baal
Firenzéhez. – Lex az inkvizítorra pillantott. – Azt hiszem, szükséged
lenne egy orvosi kivizsgálásra. Nem vagyok medikus, de van némi
gyakorlatom a sebek ellátásában. Egy űrgárdistának a teste a
temploma, ezért hitbeli kötelessége tudni, hogyan lehet kijavítani az
apróbb hibákat. Nagyon szívesen segítek. – Ismét Ey'Lindire nézett.
– Persze ha ez az orgyilkos-kurtizán hölgy ugyanolyan jól ért az
anatómiához, mint a gyilkoláshoz... vagy az örömszerzéshez... Ha
inkább azt szeretnéd, hogy ő lásson el, ám legyen.
Lex titokban arra vágyott, hogy lássa, amint Ey'Lindi intim módon
megérint egy férfitestet.
Ey'Lindi bólintott.
– Bocsáss meg, Jaq, hogy eddig nem jutott eszembe a dolog. Az én
számomra nem sokat jelent a fájdalom.
– Hát ez meg hogy lehet? – morfondírozott Lex. Hogyan lehet az,
hogy Ey'Lindit nem érdekli a fájdalom, a gyönyört okozó érzések
legfontosabbika? Hirtelen újra idegennek érezte őt.
– Kivéve persze a mentális fájdalmat – tette hozzá Ey'Lindi.
– Ami a mentális fájdalom keletkezési helyét illeti – mondta Zhord –,
azt bizonyára kiszedték belőled, amikor szétvagdostak, majd újra
ö s s z e r a k t a k .
– Azért viselkedsz így, mert nem érzed jól magad egy elda világon,
kispajtás? – kérdezte Ey'Lindi. – Viszolyogsz tőlük, igaz? Pedig a
Harlekin-emberre úgy tekintesz, akár egy hősre.
Ey'Lindi közelebb lépett Jaqhoz. Az inkvizítor a zömik kezébe
nyomta a Császár Kegyelmét.
– Huh! Most bíztok bennem, vagy nem bíztok? – Zhord a
markolatánál fogta meg a fegyvert.
Jaq hagyta, hogy Ey'Lindi azt tegyen vele, amit akar.
Az inkvizítorról lekerült a szakadt köpeny. Ey'Lindi az ujjai hegyével
végigsimított a páncélon. A feszesen összefont termoplasztik szálak
gyíkbőrre emlékeztetően érdes felületet alkottak. Ey'Lindi ezután
óvatosan megérintette Jaq mellkasát. A férfi felnyögött. Ey'Lindi
lágyan, de határozottan masszírozni kezdte, és közben
Callidus-zsoltárokat mormolt.
Lex kesztyűjén úgy feszültek meg az ujjak, mintha tűzhangyák
csíptek volna a páncél alatt rejtőző testbe.
Zhord még mindig nem hagyott fel azzal a szándékával, hogy
kikészíti a robusztus lovagot.
– Huh, én már ezelőtt is lógtam űrgárdisták közelében... de még
sosem láttam, mi van az ágyékpáncéljuk alatt. Sosem volt alkalmam
arra, hogy együtt zuhanyozzam Birodalmunk legkiválóbb
harcosaival. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de...nagyon
érdekelne, hogy a testednek azt a részét is átalakították, amit a
legbecsesebbnek szoktak nevezni? Az ágyékod körüli részre
g o n d o l o k .
Lex figyelmét túlságosan lekötötte az, ahogy Ey'Lindi masszírozta
az inkvizítort. Válaszra sem méltatta a zömiket.
– Mert tudod, olyan sokat hallani arról, hogy titeket génátörökítéssel
szaporítanak – mondta Zhord.
– Ezek szent dolgok! – mordult fel Lex. – A szaporító génjeink a
progenoid mirigyeinkben vannak. – A mellére, azután a nyakára
csapott. – Itt meg itt.
– Ó, ezek szerint egy egész kupacnyi extra szervet belétek ültettek?
Kíváncsi lennék, hogy az eredeti szaporítószerveidet meghagyták-e.
Vagy esetleg kivágták belőled, hogy hely legyen az újaknak?
– Ölj meg egy űrgárdistát, és megtudod! – csattant fel Lex. Hogy
meri ez a törpe megzavarni, amikor Ey'Lindi kezére és az egyre
intimebbnek tűnő masszírozásra akar koncentrálni? – A progenoid
mirigyeink pontosan olyan ivarsejteket termelnek, mint az eredeti
szaporítószerveink. Kielégítettem a kíváncsiságodat, zömik féreg?
– Tulajdonképpen csak arra voltam kíváncsi, hogy hajlandó vagy-e
beszélni ezekről a dolgokról. Hogy mennyire vagy tisztában azzal,
mi van a testedben. Meg arra, hogy a feltuningolt tested által termelt
emberfeletti hormonjaidnak van-e...
bocsánat a kifejezésért... van-e kivezető nyílásuk.
Ey'Lindi közben meglazította Jaq hálópáncélját, és megkereste az
élénk lila foltot, a legutolsó sebet.
– Mik azok a jelek? – kérdezte Lex az inkvizítor felsőtestén lévő
tetoválásokra mutatva.
– Azoknak a démonoknak a jelei, amelyeket Jaq eddig legyőzött.
Lex megremegett a látványtól. Ő a jobb lábszárát védő vérten
hordta az ilyen hadi dicsőségre emlékeztető emblémákat.
– Ide hallgass! – mondta az űrgárdista a zömiknek. – Mi, Öklök,
elfojtjuk magunkban az állati késztetéseket. A művészet
eszközeivel. A faragás számunkra mindennél fontosabb.
– Faragás? Ékköveket csiszolgattok? – kérdezte Azul Petrov
érdeklődve. – Ékkövek felületébe véstek bele mindenféle ábrákat?
– Nem kövekbe, csontokba – válaszolta Lex. – Csatában elesett
fivéreink kézcsontjaiból faragunk szobrokat.
Ey'Lindi befejezte Jaq simogatását, aztán Ráhúzta az inkvizítor
tetovált testére a pikkelyszerű hálópáncélt.
– A hálópáncél gyógyfűzőnek sem utolsó – mondta. – Az ilyen
zúzódások maguktól gyógyulnak. Majdnem úgy tudsz majd
mozogni, mintha semmi bajod sem lenne.
Jaq a vállára terítette köpenyét, azután Lexre és Zhordra nézett.
– Azt hiszem – mondta a zömiknek –, el kellene mondanod Lex
kapitánynak, amit nekünk bevallottal, amikor kihallgattunk. Úgy is
fogalmazhatnék, hogy nem ártana megvilágosítanod. Fedd fel előtte
a titkokat.
Zhord kihúzta magát.
– Ha ragaszkodsz hozzá... – mondta kelletlenül.
A kis fickó levette a fejéről a sapkáját – talán arra számított, hogy
gyökérkefére emlékeztető vörös haja miatt tekintélyesebb lesz a
megjelenése –, a fölé emelkedő páncélkoronás emberi fejre, Lex
csillogó szemébe, gyöngyszerű fogaira és a homlokán látszó
érdemsávokra nézett, majd beszélni kezdett.
– Arról van szó, hogy hőn szeretett Császárod, amikor még
használni tudta a lábait és az ágyéka körüli szerveit, nemzett pár
száz halhatatlan fiút, méghozzá úgy, hogy nem tudott a dologról.
Most sem igazán tud a fiairól, mert pszichikai módon képtelen
érzékelni őket, és...
Zhord befejezte a mondókáját. Lex átgondolta a zömiktől hallott
mesét. Úgy látta, Draco inkvizítor meglehetős szkepticizmussal
vette tudomásul az illuminátok és a Sensejek létezését.
Tehát létezik egy lovagrend, léteznek a Sensej Lovagok, akik a
hosszú-hosszú őrszolgálat után a végső kozmikus csatára
k é s z ü l ő d n e k . . .
Egy káptalan, amelynek tagjai minden tekintetben túltesznek az
űrgárdistákon, de talán még a Szürke Lovagokon is. Létezésük a
Birodalom legőrzöttebb titka...
Mégis kapcsolatba kerültek az eldákkal.
A lator „illuminátok” megpróbálták megvalósítani saját szörnyű
terveiket. Öszeesküvést szőttek. Latrok, akik megrontották az
inkvizítor okát...
Ó, ha most visszatérhetne a kolostorerődbe, és a szent relikviák, a
káptalan trófeái között mindent nyugodtan megbeszélhetne Kürt
K e m p k á v a l !
Lehet, hogy Lex hite alapjaiban megingott? Nem. Rogal Dorn fénye
még mindig beragyogta a lelkét. A jobb keze csontjaiba vésett
nevek erőt adtak neki. Úgy érezte, két halott testvérének minden
képessége beleköltözött. Lehajtotta sisakos fejét. A titok, a tudás,
aminek birtokába került... megviselte. Összezavarodott, de közben
ott motoszkált benne a gondolat, hogy az egészből semmi sem
i g a z .
Az univerzum olyan ragacsos anyagú mocsár, amely könnyen
magába szippantja az embert. Egy Ökölnek azonban szilárdéin kell
állnia. Talán az lenne a legjobb, ha egyes-egyedül megrohamozná
az eldák távolban csillogó városát, és lerombolná a kupolát, a
tornyokat, mindent. Talán ez az élete értelme. Talán soha többé
nem kínálkozik alkalom arra, hogy végrehajtson egy ilyen dicső
t e t t e t .
Az alkalom felkínálkozott, azután elillant...
A közeli romok mögül alakok bukkantak elő. Némelyik éjsötét volt,
ők arany-csillogású sisakot viseltek. Némelyiknek olyan fahéjszíne
volt a félhomályban, mint az űrgárdisták testéből kicsorduló,
meghökkentően hamar alvadó vérnek. Az egyik folyamatosan
változtatta a színét.
Az Ulthwé Temetőőrei voltak. Fekete lobogójukra szomorú tekintetű,
könnyeket ontó szemet festettek. Csillogó fegyverük csöve furcsán
öblös volt.
Mögöttük sátánszukák közeledtek. Sisakjukon félelmetes agancsok
meredeztek, kezükben lézerpisztolyokat és energiakardokat
s z o r o n g a t t a k . . .
És felbukkant egy Harlekin is.
A szukák mesterségesen felerősített sikolya szinte megbénította
Lexet. Az arca elé kellett volna húznia sisakja vizorát, hogy kívül
rekessze a rikoltozást, ám keze nem mozdult. Zhord elejtette a
fegyverét, és szőrös kezét a fülére szorította. Petrovnak
megroggyant a térde. Ey'Lindi felsikoltott, hogy a saját hangjával
elnyomja a szonikus támadás hullámait.
A Temetőőrök lőni kezdtek. Az öblös fegyverekből sűrű folyadék
csapott elő. Nem, nem is folyadék volt, hanem... háló! Hálók
repültek a betolakodók, a hanggal megbénított emberek és zömik
felé. Vibráló, elemi rostokból készült szálaik gyors rezgéseikkel
folyékonnyá változtatják a húst, a csontot, minden szerves anyagot,
amihez csak hozzáérnek.
A felhőszerű hálókötegek Lex, Jaq, Petrov és Zhord fölé értek.