Tizennyolcadik fejezet
Halál
Lex volt az, aki előállt az ötlettel, hogy a csapatnak aludnia kellene
egy keveset, mielőtt elindulnak a legendás Fekete Könyvtár felé.
Ésszerűnek tűnt a dolog. Pro primo: Petrovnak fogalma sem volt
arról, hogy a Hiperhálóban haladva mekkora utat kell megtenniük a
könyvtárig, és azt sem tudta, milyen veszélyeket rejthetnek az
alagutak. Rúnafaragásos hiperszeme – amelyre visszahúzta a
sálkendőt – csak az irányt érzékelte, azt nem, hogy milyen messze
van a cél. Elképzelhető volt, hogy néhány óra múlva eljutnak a
könyvtár bejáratához, de az is éppen ilyen valószínűnek tűnt, hogy
napokig vagy még tovább tart majd a dolog. Persze arra a
lehetőségre is fel kellett készülniük, hogy pillanatokon belül
o d a é r n e k .
Szükségük volt minden erejükre és szívósságukra. Az iramot a
csapat leggyengébb tagjához kellett igazítani. Ez a bizonyos
leggyengébb maga Petrov volt, akit borzasztóan megviselt a karja
elvesztése. Persze ennek az amputációnak megvolt az előnye is
Petrov a karját siratta, és közben nem is igen fogta fel, hogy
gyakorlatilag elvesztette a hiperszemét. Idegei pattanásig feszültek,
és félő volt, hogy összeroppan. Vigyázniuk kellett rá, hiszen nélküle
kudarcot vallottak volna.
Ami a csapat tagjainak idegállapotát illeti, senkit sem lehetett
nyugodtnak nevezni. A történtek még az Öklöket is megviselték. A
szakaszból a kapitányon és az őrmesteren kívül már csak hárman
maradtak. Először a Sztálindróm mellett harcoltak, majd az Ulthwén,
azután pedig szembe kellett nézniük a Káosz seregével... Fizikailag
is kimerültek, de inkább a lelkük fáradt el. Eddig még egyetlen
Ökölnek sem kellett elszenvednie azt, amiben nekik volt részük a
Szem e perverz, torz világán.
Lex tartott tőle, hogy az őrület már ott lappang az Öklök lelkében.
Magáért is aggódott. Az őrület, amit csak a hit fojt el, egy újabb,
túlságosan hamar bekövetkező megrázkódtatás során kitörhet, és
hatalmába keríthed az ember személyiségét.
Pro secundo: a könyvtárat állítólag vad és iszonyatos őrök
védelmezik. Igen, nekik most már a rendelkezésükre áll egy rúna,
amelyet iránytűként, kulcsként és talizmánként is lehet használni, de
vajon megfelelő védelmet nyújt-e majd az őrökkel szemben is?
Pro tertio Petrov szerint a könyvtár hatalmas labirintus.
Jaq Draco járása elárulta, hogy még mindig nem szűntek meg a
fájdalmai. Gyógyulása lelassult; pszichikai forrásait szinte teljesen
kimerítette, amikor energiasugarat lövellt a holdbéli szörnyre, a
Titánra és a darázslövedékekre. Az elcsigázott csapatnak
mindenképpen pihenőre volt szüksége. Túlságosan felpörögtek az
akció során, egy kicsit lazítaniuk kellett.
A Hiperháló egyik zsákutcájába értek. Az egyik mellékjárat
összeszűkült, majd egy kanyar után önmagába vezetett vissza.
Olyan volt, akár egy dróthurok.
Lehet, hogy a Hiperhálónak ezt a részét pszichikai erővel
csavarintották meg? Vagy a hurok természetes képződmény? A
háló állítólag folyamatosan egyre újabb ágakat növeszt, amelyeket
spontán módon összekapcsol a régebbiekkel.
Ha a Hiperhálót egy bizarr idegrendszerhez hasonlítjuk, akkor a
Fekete Könyvtár bizonyára az agy, amelyben minden tudás
e l r a k t á r o z ó d i k .
A zsákutca védhetőbbnek látszott, mint egy két irányból nyitott
alagútszakasz. Az űrgárdisták éberen alszanak; pihenés közben
agyuk egyik fele aktívan működik, míg a másik álomtranszba esik.
Az agymegosztás módszere máskor is előnyös lehet. Ha agyuk
egyik felét megbénítja valamilyen eszméletvesztést okozó méreg, a
másik félteke átveszi a test irányítását.
Pihenés előtt azonban mindkét agyfélteke számára a legfontosabb
az étkezés és a higiénia...
Az űrgárdisták megosztották négy társukkal a magukkal hozott étel
sűrítményeket. (Zhord a dzsekije egyik zsebében valamilyen
finomságot hozhatott magával, amit titkon falt be, nehogy adnia
kelljen valakinek.) Mindenki a saját vizét itta. Szó szerint: az Öklök,
Zhord, Jaq és Petrov egy-egy apró tartályt hordott a lábán. A tartály
összesűrítette a természetes úton távozó folyadékot, megtisztította,
és fogyaszthatóvá tette. „Nehéz víz”, így nevezték az italt.
Ha az utazás több napig tart, kénytelenek lesznek elhagyni a
Hiperhálót, hogy valami ismeretlen világon vagy valamelyik
mestervilágon feltöltsék készleteiket. Egy ilyen kitérő veszélyes
lehet, és az sem volt elképzelhetetlen, hogy miután visszatérnek a
hálóba, ugyanolyan messze lesznek céljuktól, mint amikor
e l i n d u l t a k .
– Egyetlen falat ételt sem szabad elpazarolnunk! – jegyezte meg
Zhord évődve, és kaján vigyorral Petrovra nézett. – Milyen jólesne
most egy darab jól átsült hús, mi, Azul? Nem kellett volna
eldobnunk azt a kart...
– Az túlságosan átsült – mondta a navigátor, aki nem sértődött meg
a morbid tréfán. A zömikek már csak ilyenek.
Ey'Lindi korábban már megvizsgálta Petrov csonkolt karját, és nem
talált rajta fertőzésre utaló nyomot. Az amputációt végrehajtó
őrmester lézerszikéje tökéletesen összeforrasztotta a sebet.
– Nem maradt volna abból semmi, csak szenes csont – sóhajtott fel
P e t r o v .
– Meg jó meleg velő!
– Mihez fogok kezdeni ezután? Feltéve, hogy sikerrel járunk. Csak a
Fekete Könyvtárhoz vezető utat fogom látni, semmi egyebet.
Máshova képtelen leszek eljutni a hipertérben.
– Ide hallgass, Azul – mondta Zhord egészen halkan. – Nem árt, ha
vigyázol magadra. Létezik egy bizonyos Ordo Malleus. Ennek a
rendnek nagyon fontos leszel. Értékes. Ennek az Ordónak minden
egyes tagja odaadná a szemét meg az összes fogát, ha a zsebében
lenne ez az elda rúna. Jaq Dracótól nem kell tartanod; ahhoz
képest, hogy inkvizítor, rendes ember. Más, mint a többi – ki is
ugrott a nyájból. A többi inkvizítor azonban... kegyetlenül elbánna
veled. Igen, ez a legmegfelelőbb szó erre. Kegyetlenség!
– A rúna... a zsebükben? – ismételte Petrov. – Gondolod, hogy a
szememet nélkülem is lehet használni?
– Azul, szerintem az lenne a legokosabb, hogy amikor ennek vége,
megkéred szépen az őrmestert, vágja ki a homlokodból a
hiperszemet. Aztán add oda Jaqnak. Ha megteszed, biztonságban
leszel. Senki sem fog vadászni rád.
– Kar nélkül, szem nélkül... Lehet, hogy belehalnék, ha kivágnák a
szemem. Az agyam része!
– Hát igen, ezt a kockázatot vállalnod kell, Azul. Ha viszont mégis
életben maradsz, senki sem akar majd megölni. Elbújhatsz
valamelyik eldugott bolygón.
– Szép kilátások.
– Egyedül nem tudod megvédeni magad. Kitől várhatsz segítséget?
A navigátoroktól? A Navis Nobilitae fickóitól?
– Lehetséges...
A zömik hiába suttogott, szavait nemcsak Azul Petrov, hanem Jaq
is hallotta.
Ha ennek a hiperszemnek köszönhetően eljut a Fekete Könyvtárba,
valószínűleg vissza tudja szerezni az Ordo bizalmát. Felmentik az
eretnekség vádja alól. Rehabilitálják...
Ó, ostoba vágyálmok! Az Inkvizíció szétszakadt, önmaga ellen
fordult. Mint Baal Firenze példája mutatja, még az Ordo Malleus is
megromlott. Ha sikerül bejutnia az eldák könyvtárába, ő lesz a
legmagányosabb ember az egész galaxisban! Mindenkitől
elidegenedik majd.
Ha így lesz... Ey'Lindi hiányozni fog neki. És egy kicsit talán Zhord
i s .
Mennyi fájdalmat okoz magának azzal, hogy szereti Ey'Lindit!
Micsoda istenverése a szerelem! Milyen eretnekség a vágyon
töprengeni, amikor a feladatra kellene koncentrálnia!
A feladatra?
Valójában mi az ő igazi feladata?
– A káptalanotok rendelkezik monstrumokkal? – kérdezte Ey'Lindi
az Öklök kapitányától.
Lex udvariasan válaszolt ennek a különös, egzotikus személynek,
ennek az idegen áltestbe bújt nőnek.
– Igen, a kincseink között van négy Furinbundus osztályú
rombolómonstrum, valamint három Kontemptor osztályú monstrum.
Szent örökségeink közé tartoznak.
Lex fiatalkorában, a kolostorerőd szkriptóriumában számtalan áldott
órát töltött a monstrumok felépítésének tanulmányozásával. Egy
nap, valamikor a távoli jövőben, a megvívott csatákban szerzett
győzelmei elismeréseként végtagjaitól megfosztott testét talán
behelyezik az egyik ilyen szerkezet belsejébe. Szerves implant,
organikus agy lesz a szent gépben, amelyhez hozzákapcsolják az
idegvégződéseit. Ott lebeg majd a tartósító folyadékban, abban a
keramittartályban, amelyet a Mars körül keringő Adeptus
Mechanicus valamelyik hatalmas plazmacentrifugájában edzett és
formázott adamantium burok vesz körül.
Ő, a „huck”-nak becézett, végtelen tisztelettel övezett Kontemptor
két dupla csövű, szinkronizált villámvetője!... Ó, a másik kincs, a
„Düh” villámvetői és lézerágyúi! Ó, azok a hatalmas mozgatóművek,
a tartályok és a forgó aktuátorok!
Lex szemét kis híján elfutotta a könny, amikor eszébe jutottak az
Öklök kolostor erődjében őrzött gyönyörű és szent kincsek, amikor
megjelentek előtte a szkriptóriumok és a librárium, a testnevelési
csarnokok és pályák, a műtők és a lőterek, és... Dorn kápolnája.
Vajon visszafog még térni ebbe a szent otthonba?
De mi az oka annak, hogy ez a különös, bátor nő éppen a
monstrumok felől érdeklődik?
– Van köztük olyan, amelyikre hatcsövű nehéz géppuskát
s z e r e l t e k ?
– Nincs, hölgyem. Sem a Kontemptoron, sem a Furinbunduson
nincs efféle fegyver...
– A francba!
– ...de természetesen rájuk lehet tenni.
– Áruld el, Lex, azonkívül, hogy nehézfegyverrel szétlőjük, hogyan
lehet kárt tenni a monstrumokban? Mi a legsebezhetőbb pontjuk?
Ey'Lindi még mindig azon töri afejét, hogyan állhatna bosszút Tarik
Zizen... Lex elgondolkozott.
– Ha megsérül a hűtőrendszer és az elhasznált üzemanyag
maradványait eltávolító kompresszor, a monstrum belseje túlhevül...
Feltéve, hogy a hibák észlelésekor nem áll le. A belső aktuátorok
megolvadhatnak, sőt el is éghetnek. Ennek következtében
felmelegszik a monstrum pilótáját körülvevő amniotikus folyadék.
Extrém esetben a pilóta teste megfő. Ha ez bekövetkezik, a
monstrumból fekete füst fog szivárogni, ugyanis a belső hidraulikus
szerkezetek szigetelése gyakran hibás. Ez a hiba egyébként
csökkenti a monstrum erejét és mobilitását.
– Ezt a hűtőrendszert meg a kompresszort nem lehet valamilyen
egyszerű módon lefojtani? Mondjuk úgy, hogy az ember teletömi
ronggyal a nyílásaikat.
Lex felnevetett.
– Csak egy bolond próbálna rongyokkal rátámadni egy monstrumra!
Persze el kell ismernem, ez meglehetősen váratlan akció lenne.
Ey'Lindi folytatta.
– Milyen szűrőberendezések akadályozzák meg, hogy mérgező
gázok és toxinok jussanak a monstrum belsejébe?
– Neked csak annyit kell tenned, Ey'Lindi – kottyantott közbe Zhord
–, hogy előadsz egy sztriptízt a monstrum előtt. Garantálom, hogy a
pilóta belehal az izgalomba! Ha mégsem, amikor a pilóta eléggé
elkábul, ugorj fel a hátára, és a ruháidat tömd a hűtőrendszer
nyílásaiba. Ezután már csak fél órát kell ott ücsörögnöd a tetején,
hogy eléggé felforrósodjon a helyzet. Ha a monstrum burka égetni
kezdi a feneked, biztos lehetsz benne, hogy a pilótának annyi.
Lexet bosszantotta Zhord bárdolatlansága.
– Elég a szóból, zömik! – mordult rá, majd Ey'Lindi felé fordult. –
Mellesleg, hölgyem, csodálatos volt a párbaj, amit az Ulthwén vívtál.
– Lex nem szokott hozzá, hogy nőkkel beszélgessen, ezért csak
nehezen buktak ki belőle az elismerő szavak. – A stílusod egészen
eredeti. Megizzasztottad az ellenfeledet. Mi, Öklök is szoktunk
párbajozni. A talpunkat hozzárögzítjük a külön erre a célra
kialakított párbajblokkokhoz, amelyek nem teszik lehetővé a
v i s s z a v o n u l á s t .
Ey'Lindi furcsálló tekintettel nézett Lexre.
– A Harlekinnel vívott szópárbajod is lenyűgöző volt – tette hozzá a
kapitány. – az Öklök is használják az agyukat, és tisztelik azokat,
akiknek megvan a magukhoz való esze.
Ey'Lindi bólintással köszönte meg a kapitány dicséreteit.
– Tudod, hogy most udvarolni kezdtél neki? – kérdezte a zömik
Lextől. – Vigyázz, nehogy féltékennyé tedd Jaqot!
– Neked elment az eszed, zömik! – jelentette ki Lex. – Ami a
féltékenységet illeti Véleményem szerint sok közönséges emberi
lény és zömik irigyli az űrgárdistákat testi és lelki tisztaságuk,
valamint megerősített testük miatt.
– Huh! Helyben vagyunk! A test, az valóban fontos!
– Pofa be, Zhord! – mondta Ey'Lindi. – Elég ebből. Callidus vagyok.
– Egy inkvizítor ágyasa vagy! – vágta rá Zhord leplezett, de
nyilvánvaló irigységgel.
– Te, Zhord – kérdezte Ey'Lindi váratlanul –, véletlenül nem volt egy
feleséged, Alcit Grizzynek hívtak?
– De volt! – kiáltotta a zömik. – Volt, esküszöm! Görbüljek meg, ha
nem volt!
A mozdulat, amivel Jaq a pici tömjénes dobozból kieresztett egy
kevés illatos füstöt, olyan volt, mintha a lakását illatosítaná be az
imádott nő érkezése előtt.
– Imádkozzunk elalvás előtt – mondta. – Az ima balzsam a léleknek,
és elűzi a rémálmokat.
Milyen ima lehetett az, amelyet egy arany trónprotézisbe zárt
skizoid roncsnak címeznek?
Ezt a roncsot meg kell menteni! Át kell alakulnia, Numenként újjá
kell születnie, hogy vezethesse az Új Embereket. De hogyan
lehetne ezt elérni? A Rhana Dandra máglyájával, amire rávetjük az
Istencsászárt és a fiakat is? Tűzzel lehet új rendet teremteni?
Tűzzel, amelyből főnixként egy sokkal erősebb, kevésbé elkínzott
Isten születik majd? Egy olyan isten, aki anélkül hogy tudna róla, az
elda Harlekinek hűbérese?
Jaq mégis imádkozott, és annak ellenére, hogy nem volt űrgárdista
káplán, az életben maradt Öklök utánamondták a szavakat. Lehet,
hogy ezek a szavak már régen elvesztették valódi tartalmukat, az
emberek többsége talán rutinszerűen ismételgette, ám a hiper
alagútban imádkozó kis csoport tagjaiból nem hiányzott sem az
áhítat, sem a vallásos szenvedély.
Az utazók az ima után lefeküdtek, és álomba vagy nyitott vizoraik
mögött félálomba merültek.
Lex egy darabig még halkan beszélgetett Wagnerrel. Mivel Kempka
könyvtáros nem volt mellette, az őrmesternek mondta el Baal
Firenzével kapcsolatos aggályait.
Azul Petrov azokkal a szavakkal ringatta álomba magát, amelyek a
lelkek tengerében lévő Fennixtől érkeztek hozzá.
Kis idő múlva mindenki elcsendesült, s az alagútban csak az alvók
szuszogását lehetett hallani.
Jaq felriadt.
A kék ködben egy masszív, aranyberakásos vörös páncélt viselő
alak állt, A széles vállakat védő vértlemezekre horogkereszteket
festettek, bojtokat akasztottak: térdvédői koponyákat formáztak,
ágyékvértje arany szkarabeusz volt.
A vállak mögött vérvörös denevérszárnyként egy kétélű bárd
m e r e d e z e t t .
Az arcot őszes szakáll keretezte. Az érzéki ajkak keserűen
megkeményedtek. A jégkék szemekből melankólia sugárzott.
Jaq önmagát látta. Olyan páncélt viselt, amilyet még soha.
Megjelenése majdnem olyan volt, mint a terminátor vértes
ű r g á r d i s t á k é .
Ez a másik Jaq vajon a megvilágosodott Jaq? Az, aki illumináttá
v á l t ?
– Fordulj vissza! – reccsent rá a páncélos Jaq. – Ne menj tovább!
Nem szabad! Higgy nekem, Olviára esküszöm, hogy igazat
m o n d o k !
Olvia? A páncélos Jaq fájdalmasan ejtette ki a nevet.
A fekvő Jaq lelke mélyén mintha fellobbant volna egy metsző fényű,
perzselő lángú fáklya. Emlékezett...
...a Fekete Hajóra, amely valamikor a Földre vitt egy Jaq Draco
nevű naiv, fiatal pszit...
...arra a halálra ítélt lányra, akit megpróbált megvigasztalni az
iszonyatos hajó fedélzetén, amely szinte vibrált rettegő utasainak
félelem gerjesztette pszi hullámaitól.
Olvia. Igen. Egy lány.
Az egyetlen nő, akivel Ey'Lindi előtt intim kapcsolatot létesített.
Rövid volt az együttlétük, de emléke örök marad.
Már alig tudta felidézni Olvia ovális arcát.
Mi lehet az oka, hogy ez a páncélos Jaq-utánzat éppen Olvia
nevére esküdözik? Talán ennek a titkos, rövid szerelmi ügynek a
megemlítésével akarja bebizonyítani, hogy ő valóban Jaq Draco?
– Menj vissza! – ismételte a látomás.
Jaq megérezte a pszichikai támadást, az akaratereje gyökerei ellen
indított rohamot. A páncélos Jaq minden eszközt felhasznált arra,
hogy visszafordítsa...
Ez az alak... nem lehet más, mint a Fekete Könyvtárhoz vezető út
őreinek egyike. Az embert semmi sem rettentheti meg jobban annál,
mint hogy találkozik fenyegető és ellenséges önmagával.
– Ego te exorciso! – kiáltotta Jaq, és kieresztett a pálcájából egy
s u g a r a t .
A fantom kétségbeesetten felkiáltott; a vörös-arany páncél a
levegőbe emelkedett és hátrasodródott. Egyre távolabb került, s
végül eltűnt.
Jaq társai közül senki sem moccant. Hogy lehet az, hogy semmit
sem hallottak meg?
Felébredt. Lehet, hogy csak ebben a pillanatban tért magához? A
páncélos Jaq-utánzat csak álom volt. Rémálom. Saját elméjének
mélyén megteremtődött az az alak, az a fantom, amelyben testet
öltöttek elfojtott félelmei.
Ha a kísértet a tudatalattijából bukkant fel, akkor miért nem
Ey'Lindire esküdözött? Miért éppen a már-már feledésbe merült
mára? Fortélyos szellem volt, aki pszichikai csapdába akarta csalni.
Meg kell próbálnia visszaaludni. Muszáj pihennie...
A félálomban lévő űrgárdisták elméjének mindkét fele éber lett.
Ey'Lindi tudat alatt hallotta az alvó harcosok légzését, azután pedig
szuszogásuk hiányát. Az űrgárdisták lezárták sisakjukat.
Ey'Lindi felemelte a fejét.
A zsákutca bejáratánál egy riasztó külsejű, hajlott hátú alak állt.
Aranyszegélyes, csont fehér sisakja alól kilógtak hosszú, hószín
haja tincsei. A maszk egy sztázisba merevedett vadállat pofájára
emlékeztetett – egészen addig, míg az ajkak közül ki nem szakadt
az irtózatos, megsemmisítő erejű rikoltás. A karcsú testet fekete
páncél védte. A lábvért alsó része kecskepatához hasonlított. Az
alak háta mögött... hosszú, fehér farok tekergett, amelyet
középtájon vérvörös fémpánt fogott körbe.
A lény energiakardot tartott a kezében. A kéken vibráló penge
karhosszú volt. A másik kézben egy hárompengés, körfűrészre
emlékeztető tárgy kéklett.
A nő leginkább az elda Boszorkákra hasonlított. Az ősük lehetett,
minden Boszorkák esszenciája. Az, hogy csupán pengékkel volt
felfegyverezve, valahogy primitivvé változtatta. Halálosan primitívvé.
Ősi, elementáris erejű hősnővé.
Nesztelenül, rezzenés nélkül állt. Várt.
Ey'Lindi egyetlen pillanat alatt magához tért.
Az Öklök megmozdultak. A páncélok halkan csikorogtak. A
fegyverek lassan felemelkedtek.
A tripla penge hirtelen kiröppent a lény kezéből. Energiaburokkal
körülvett hajítókorongok voltak. Átmetszették az egyik Ököl vizorát –
a csőrszerű arclemez üvegként törött össze –, majd mintha
szárnyuk lenne, visszaröppentek a fehér hajú nő kesztyűs kezébe.
Félelmetes pengék, halálosztó sólymok...
A nő elkapta őket, és mielőtt az Öklök fegyverei kiokádták volna
magukból a robbanótölteteket, fázist váltott.
– Tüzet szüntess!
A támadó eltűnt.
Az egyik Ököl megtántorodott és összeroskadt. Lex letépte a vizora
maradékát, és a sisak belsejére irányította a vállára erősített
l á m p á t .
A penge átmetszette az Ököl homlokát. A sebből véresen csorgott
elő az agyvelő.
Az Ököl még élt, de soha többé nem lesz képes rá, hogy
értelmesen gondolkodjék. Szájából nyál csorgott. A szeme tompává
v á l t .
– A Főnix Urak állítólag itt járkálnak a Hiperhálóban – mondta
Ey'Lindi halkan. – A Harlekin legalábbis ezt mondta. Főnix Urak...
és Főnix Úrnők.
– Azt hiszem, éppen most figyelmeztettek minket, hogy forduljunk
vissza – állapította meg Zhord.
Jaq erőt vett magán, és hallgatott. Ey'Lindi nem értett egyet a
z ö m i k k e l .
– Ó, nem! Ha így lenne, a Főnix Úrnő Azul homlokát vágta volna
szét, hogy megsemmisítse a rúnát. Hogy találnánk meg a Fekete
Könyvtárat a rúna nélkül?
– Ezzel most azt akarod mondani – suttogta Zhord –, hogy ennek a
hölgynek a kísérőink nem tetszettek? Hogy szerinte az űrgárdisták
nem léphetnek be abba a becses könyvtárba?
– Talán egyikünk sem tetszik neki. Talán egyikünk sem léphet be
oda. Kivéve persze Jaqot és Azult.
– Huh, ettől most egy kicsit jobban érzem magam. Hülye, sznob
eldák! Gondolom, te megfelelő társa vagy Jaqnak, de egy zömik
valószínűleg még azt sem érdemli meg, hogy megöljék.
Lex megköszörülte a torkát.
– Az űrgárdisták nemkívánatos személyek lennének? Bárcsak itt
lenne még néhány társam! Az egyeden ésszerű megoldás az, ha
mind a négyen veletek tartunk.
Mi, Öklök, ha magunkra maradnánk, eltévednénk a Hiperhálóban.
Ami engem illet, még akkor is bemegyek ebbe a Fekete Könyvtárba,
ha elkárhozom! – fogadkozott. – Óvatosabbnak kell lennünk. Fel kell
készülnünk a meglepetésszerű támadásokra.
Egy tripla penge, amely visszatér tulajdonosához, miután átszakítja
egy terminátor páncél keramitcsőrét... Ez tényleg sok meglepetést
okozott. Jaq a kapitány karvértjére tette a kezét.
– Sokak szemében máris kárhozottak vagyunk – mondta. – De el
kell viselnünk a szenvedést. Tűrnünk kell, ahogy Istencsászárunk is
t ű r .
– Igen. Tűrnünk kell...
– A kapitány négy Ökölről beszélt – mondta Zhord. – Én úgy látom,
öten vannak.
Lex már nem számolt azzal a harcossal, akinek az állapotáról
mindent elárult a homlokán végigfutó vastag vörös csík.
– Átsegítsem a halálba, és kivegyem a progenoidjait? – kérdezte
Wagner halkan.
– Huh! Amikor megérkezünk a könyvtárba, lesz nálunk pár dolog,
amit szent áldozatként felajánlhatunk...
Lex néhány másodperces tétovázás után kijelentette:
– Nem, azonnal indulnunk kell.
Talán már nem hitt benne, hogy az őrmesterrel és a két Ököllel
együtt vissza fog térni a valós űr egy távoli zónájában sodródó
kolostorerődbe? Ha nem térnek vissza, felesleges kiemelni a
halottból a becses mirigyeket.
Lex elvett a sebesült űrgárdistától egy tartalék tárat. A harcost
Webernnek hívták, de ő már erre sem emlékezett...
Lex minden ceremónia és látható bűntudat nélkül egy
homloklövéssel átsegítette Webernt a halálba.
Webern két, életben maradt testvére Stadler és Scholl volt.
Scholl lett a következő, aki meghalt. Nem sokkal Webern után.
A ködből egy alak viharzott elő. Félelmetes rikoltásával még a
sisakkal védett fejeket is megzavarta. A Boszorkák visongása
suttogás volt ehhez a hanghoz képest.
A hangtámadás után bénító csend következett. Az emberek
elbizonytalanodtak. A ravaszokon tartott ujjak néhány értékes
pillanatra megdermedtek. A vihar sokkhullámán, akár egy szökőár
tetején egy lándzsa, egy halálos penge sodródott a csapat felé.
Scholl hanyatt vágódott. A vihar elvonult.
A védtelen fülekből vér csorgott.
Lex letérdelt Scholl mellé.
Scholl mellvértje felszakadt. Lex megfordította a testet. A páncél
hátulján az elülsőhöz hasonló lyuk tátongott.
A Főnix Úrnő energiaszikéje keresztülhatolt Scholl mellvértjén, a
bőre alatti páncélrétegen, keramittal megerősített bordáin, a
mellkasán, mesterségesen megkeményített gerincén, azután a
hátvérten és a hátulsó légző csöveken.
A hosszú nyelű szike továbbrepült, az elvonuló vihar magával
r a g a d t a .
Schollnak nem maradtak tartalék tárai. Az őrmester kivette
fegyveréből a lőszert. Schollnak már csak három robbanógolyója
volt.
Ezután Stadler halt meg.
A ködből ismét előbukkant a tripla korongpenge. A fegyver
megpattant a hiperalagút falán.
Az űrgárdisták vállvértje egy magasságban van a fülükkel. Messziről
nyak nélküli, csupa váll, csupa fej mutánsnak látszanak. Stadler
hirtelen hátrafordult – mintha megérezte volna a veszély közeledtét.
A sebesen pörgő pengetrió a rugalmas nyakkorongot vágta át, amin
a sisakja alja támaszkodott. A nyakkorong után belemerült Stadler
testébe, majd a tarkója alatt előbukkant, és visszaszállt oda,
ahonnan érkezett.
Stadler sisakos feje előrebiccent, mintha szégyenkezne valamiért.
Álla a mellvért széttárt szárnyú sas madarához ért. A sisak oldala és
a vállvértek közül vér fröccsent a levegőbe, s a fej előrébb csúszott.
A páncél megtántorodott és előrezuhant; a sisakos fej oldalra gurult.
– Legközelebb... legközelebb elkapjuk azt a szukát! – fogadkozott
L e x .
Wagner őrmester visszhangként ismételte a szavait.
Hogy tudna egy ember harcba szállni a száguldó viharral, a
hurrikánnal? A Főnix Úrnő pengetriója átvágja a páncélt.
Szikehegyű lándzsája keresztüldöfi az Öklök vértjét. Az elda
Boszorkák hitvány imitációi ennek az elementáris erejű lénynek.
Talán még egy emberfeletti képességekkel és testtel rendelkező
halandó sem gondolhat arra, hogy legyőz egy ilyen félistennőt.
Lex a lefejezett test fölé hajolt. Ó, milyen buzgón imádkozott Rogal
Dornhoz, az Öklök ősatyjához, az Első Lovaghoz! Szálljon át bele
Dorn lelke, hogy olyan bátor és erős legyen, amilyen az Alapító volt
– aki valószínűleg méltó ellenfele lett volna ennek a rettenetes
idegennek, a Főnix Úrnőnek.
– Érzem, már közel vagyunk – mondta Azul.
Az időtlen Hiperháló anyaga egyre bonyolultabb lett. A kék ködben
oldalt, fönt és lent is a geometria szabályait semmibe vevő
építmények szellemszerű körvonalai rajzolódtak ki. A fénylő köd
megritkult, az alagútban messzebbre lehetett látni. A kékség
megsűrűsödött, és a tátongó mélységek, a semmi fölött és mellett
oszlopokká, hidakká, árkádokká és bástyaszerű építményekké
v á l t o z o t t .
Milyen könnyen eltévedtek volna ezeken az önmagukba
visszakanyarodó Möbius-ösvényeken, ha nincs náluk a vezérlő
r ú n a !
Látomásszerű égi város... Lefelé és lefelé vezető, önmagukba
gabalyodó lépcsősorok, mélyedések és kiszögellések, amelyek
körül borzalmak várnak a vándorra. Lebegő ördög-arcok – az ember
éppen csak a szeme sarkából láthatja őket, mert ha feléjük néz,
rögtön eltűnnek. Óriási kezek. Karmok. Csápok. Kupolaméretű
testetlen szemek. Ha megtalálod a módját, és fókuszba hozod,
materiális létbe húzod ezeket az alakokat, azonnal megsemmisülsz,
vagy végtelen kínszenvedés vár rád.
Ez lenne a Fekete Könyvtár? Ez a város? Hiszen ennek nincsenek
kapui, nincsenek védelmet biztosító harcosai és gépei! Lehet, hogy
a Hiperháló az egyetlen hozzá vezető út mentén fokozatosan
hozzámutálódott a könyvtárhoz?
Talán az Azul szemében lévő rúna nélkül valamilyen más
környezetet, más pszicho aktív építményeket érzékelnének. Talán
férgek csupán egy megkövült bálna testében, amelybe más férgek
százezer bonyolult, egymást keresztező járatot fúrtak. Talán
aprócska bogarak egy gigantikus űrbárka, egy számtalan
hajóroncsból összeállt haláltelep belsejében... Jaq fejében ezekhez
hasonló gondolatok kavarogtak, miközben megállás nélkül haladtak
előre – egyre csak előre.
A kék fantomépítmények lassanként violaszínűvé változtak, majd a
fenyegető viharfelhő mályvaszínét öltötték magukra.
A fény és a létezés fojtogató határára érkeztek. A mályvaárnyalat
bíborrá változott, de a még sötétebb messzeségben már ott
ragyogott a csillagok gömb nebulája – mintha valahol a távolban
egy ablak nyílna a közönséges univerzumra.
Az egyik eszelős szögben megdőlő oszlopcsarnokban megjelent a
Főnix Úrnő.
Feszülten állt kecskelábra hasonlító aranycsizmáiban, készen arra,
hogy oldalra ugorjon. Eltűnt, és egy pillanattal később, amikor ismét
megjelent, már sokkal közelebb volt a csoporthoz. Ismét eltűnt, és
újra megjelent – még közelebb. Még néhány másodperc, még
néhány eltűnés és megjelenés, és az emberek között fog állni!
Ott fog állni közöttük, és hosszú pengéjével halált fog osztani...
Fekete páncélja szinte egybeolvadt a bíbor háttérrel. Sisakjának
bokrétája felfelé meredt – ettől még magasabbnak, már-már
óriásinak látszott. Maszkja vicsorra húzódott ajkai közül hang
buggyant elő. Ez most nem dermesztő sikoltás volt, hanem
elnyújtott, trillázó dallam. Provokatív és gúnyos.
Wagner őrmester elméjét talán az zavarta meg, hogy elszakadt a
századától, hogy elvesztette társait. Egyetlen másodperccel sem
bírt tovább uralkodni magán. Talán nem bírta elviselni a tudatot,
hogy a Főnix Úrnő egyre közelebb kerül hozzájuk; talán elébe akart
menni. Az Úrnő elé, a halála elé.
Wagner felbőszített bikaként bődült fel, és letérve a rúna
ösvényéről, teljes sebességre kapcsolva támadott.
A Főnix Úrnő ellibbent előle.
Gigantikus kezek materializálódtak. Kezek és óriási, kapálózó ujjak.
Mindegyik ujj egy nyáladzó, eszelős fejben végződött. Az eltátott
szájakból nyelvek nyúltak ki – nyelvek, melyek olyan hosszúak
voltak, mint Wagner karjai, s amelyeken olyan ragacsos szirup
gyöngyözött, mint a húsevő növények levelein.
A könyvtár okkult őrzői...
Ujjaik összezárultak Wagner körül. A nyelvek végignyalták a
páncélját, ráfonódtak a testére, s egyszerre négy vagy öt irányba
h ú z t á k .
Lex hitetlenkedve figyelte, ahogy Wagner páncélja lassan-lassan
megreped. A nyelveken csillogó folyadék meglágyította a keramitot.
A kapitány a rádión keresztül hallotta Wagner hörgését – olyan
hangokat adott ki magából, mint a szárazföldi csapatszállító
járművek, amikor hernyótalpaik csúszós bazaltrétegen pörögnek. A
páncél megnyúlt, és vele együtt átformálódott a benne lévő test is.
Wagner hörgése halálsikollyá változott.
Lex a legszívesebben kikapcsolta volna a rádióját; nem akart tanúja
lenni a testvére, az őrmester, egy Ököl szenvedéseinek.
Az elnyújtott agóniában Wagner talán megpillantotta Dorn fényét. A
halál pillanatában majdnem mindegyik Ököl meglátja a ragyogást.
Talán isteni kinyilatkoztatásban volt része, és találkozott az
Alapítóval... Ez az élmény minden bizonnyal transzcendentális
élvezetté változtatta számára a fizikai szenvedést.
Wagner tehát talán boldog volt, de... ez az ocsmány,
természetellenes kéz egy Öklöt szakított szét! Játszi könnyedséggel
tette, és olyan lassan, olyan kéjjel, ahogy a vásott kölykök
kihuzigálják a pókok lábait.
– Dorn legyen veled! – kiáltotta Lex, és lőtt.
A lövedék Wagner meggyengített hátvértjének közepébe csapódott
be. Áthatolt a kemény burkon, és a páncél belsejében robbant szét.
A páncél hátulsó része kidomborodott. Wagner a szó legszorosabb
értelmében darabokra szakadt. A gigantikus kéz nyelvei különböző
irányokba húzták a karjait, a lábait. Törzse felemelkedett.
Abban a pillanatban, amikor a vándorok figyelme a szétszakadó
őrmesterre irányult, a sikoltó vihar közöttük termett. Megvillant a
pengetrió, és belemetszett Lex páncéljába. Szikraeső. Itt is... ott is...
m i n d e n h o l .
A vihar továbbrohant. Ey'Lindi megpördült, rálőtt a lézerpisztolyából.
Csak a fény lehet olyan gyors, hogy utoléri a vihart! Az istennő
hangja mintha megváltozott volna; fenyegető rikoltásai közé dühödt
(vagy talán fájdalmas?) vijjogás keveredett.
Lex teste nem sérült meg. A diagnosztizáló-műszerek vörös rúnákat
villantottak fel előtte. A jelek megfakultak, eltűntek. Valami
rettenetes súly a földhöz tapasztotta; úgy érezte, mintha a végtagjai
ólommá váltak volna. A pengetrió átvágta a terminátor páncél
vezérlőkábeleit, csatlakozóit, a rostkábeleket. Páncélja nem reagált
teste mozgására.
A páncélja halott volt.
Lex erőlködve, mintha egy irdatlan nagy fatörzset próbálna
felemelni, megmozdította kesztyűs kezét, hogy kinyissa a vizorát.
– Zömik! – bömbölte. – Segíts levetkőzni!
A Főnix Úrnő sikolyaitól félig megsüketült Zhord leolvasta a kapitány
szájáról a szavakat, de nem bírt megmozdulni. Ey'Lindi megértette,
mire van szüksége Lexnek. Intett a zömiknek, és egy pillanattal
később már mindketten ott térdeltel Lex mellett, hogy leráncigálják
róla a páncélját, leválasszák testét a rendszerről, ki vegyék a
csavarokat. Egyikük sem ismerte a terminátor páncélok felépítését,
eltartott egy darabig, mire végeztek.
Lex testét csak egy hálószerű, feszes kezeslábas fedte. Izmos óriás
volt, képén; bőrén régi sebhelyek tucatjai húzódtak.
Az egyik fenekén egy kis jel, egy ökölbe szorított kéz látszott. A
tetoválás fölött helyezkedtek el a gerincbe ültetett csatlakozóaljzatok
– ezekbe dugták be a páncél vezérlő kábelek végét. Zhord alaposan
szemügyre vette az űrgárdista testét. Egy törpe csak ámuldozni tud,
ha egy ilyen robusztus emberhegyet, egy ilyen izmokbc és inakból
álló kolosszust lát.
– Huh, a páncélod nélkül egy kicsit kisebb vagy!
Kisebb? Lex még így is magasabb volt Jaqnál és Ey'Lindinél. Nem,
nem volt ki sebb, inkább védtelenebb. A páncélja nélkül
határozottan sebezhetőnek látszott.
Ey'Lindi barbár szülőbolygóján ő lett volna a bajnokok bajnoka, aki a
térdéi képes elroppantani ellenfelei gerincét. Lexet most így
félig-meddig meztelenül valóban körbelengte a barbárság aurája. A
kezében egy robbanó golyókkal megtöltött pisztolyt tartott, de
vadembernek látszott. A homlokába ültetett szolgálati kitüntetések,
a fémcsíkok mintha valami primitív beavatási szertartás emlékei
lettek volna.
– Egy pisztolyos bivaly! – mormolta Zhord.
Lex barna, sebhelyes arcán arisztokratikus mosoly suhant át. Lerítt
róla, hog hisz önnön felsőbbrendűségében, s jóval többre tartja
magát a zömiknél. Keze viszketni kezdett. Nemesi délcegséggel
ráordított a bíborszínű árnyakra.
– Lexandro d'Arquebus a Necromundáról tisztelettel szolgálatra
jelentkezik, te szuka!
A Főnix Úrnő talán nem értette a birodalmi gótot, ám Lex
hanghordozása el árulta a szavak értelmét.
Eljutott az Ulthwéra, és harcolt a lakóival. Harcolt az Iszonyat
Szemében, és végig ment a Hiperháló egyik alagútján. Eljutott az
eldák legtitkosabb kincstárához Egyetlen Császári Ököl sem
dicsekedhet ilyen hőstettekkel!
De mit érnek a hőstettek? Elvesztette az embereit. Elvesztette a
páncélját. Má nem volt parancsnok többé, és nem ismerte a
hazafelé vezető utat. Azzal, hogy be mutatkozott az árnyaknak,
valójában a büszkeségén esett sebeket próbálta össze hegeszteni.
Lex magához vette a számára minden kincsnél többet érő
faragópengét, kézbe fo gott egy lézerpisztolyt, és felkapta a földről
az utolsó teli tárat. Mindent a hálódress alá dugott. Ha még magára
aggat néhány fegyvert vagy műszert, pontosan úgy nézet volna ki,
mint egy óriásira nőtt félig meztelen hordár, egy agyatlan,
teherhordásra tenyésztett rabszolga.
– Ez a könyvtár! – kiáltotta Azul. – A fekete részei olyanok, akár
kulcslyukak. Olyan lyukak, amelyekbe beleillik a rúnám!
A nebula ablak a sötétség és csillagokra emlékeztető számtalan
fénypötty labirintusává vált. Kerék alakú útvesztő volt, bejárata
éppen a vándorok előtt helyezkedett el. Ha elindulnak a kerék agya
felé, talán valamelyik galaxis spirálra jutnak el. A könyvtár sok ezer,
sok millió folyosója, terme és szobája fölöttük és alattuk, körülöttük
helyezkedett el. Teteje nem volt, és sötétség borította. A fények,
amelyek csillagoknak látszottak, valójában foszforeszkáló kötetek
milliárdjaiból eredtek. Ebben a téren kívüli térben az utazók
hamarosan úgy érezték, mintha a világ kilencven fokban elfordulna,
és visszanyerné egyensúlyát. Amit egy perce még élére állított
kerékhez hasonlító labirintusnak láttak, most körülöttük volt,
ugyanazon a síkon állt, mint ők.
Talán a Fekete Könyvtárat csak így lehet megközelíteni: fentről, egy
bizonyos szögből. Talán azok, akik vízszintesen haladva
közelednek felé, azok mind végzetes hibát követnek el.
Ezt a könyvtárat úgy kell megközelíteni, ahogy az álombeli – ahogy
a rémálombeli – helyeket. Lebegve. A normálistól eltérő logika
szerint. Okkult, misztikus módon.
Jaq gyanította, hogy ha nem lett volna birtokukban a rúna, akkor a
könyvtár egy egészen más manifesztálódását tapasztalják meg.
Vagy az is lehet, hogy a jelenség, ami akkor a szemük elé tárul,
összezavarja és az őrület vermébe taszítja őket.
Ez lehet a legtitkosabb könyvtár, ami csak létezik. Vagy ami a
létezés közelében áll. Nem csupán a Hiperháló bonyolultsága védi,
hanem saját enigmatikus szerkezete is.
A könyvtár fölöttük, alattuk, körülöttük volt. Már csak tíz-tizenkét
lépést kell megtenniük, és bejutnak. Most jó a szög, ha ebben az
irányban haladnak tovább, beléphetnek a falai közé...
A tér émelyítő lendülettel ismét megdőlt.
A csapat tagjai között fülhasogató visítással újra megjelent a Főnix
Úrnő. Hosszú energiapengéjét belevágta Ey'Lindibe, aki az előbb
sebet ejtett a testén, a büszkeségén.
Ey'Lindi megtántorodott, és a hasára nézett. Mindkét kezével
megragadta a lándzsa nyelét, és kihúzta magából a pengét. Ha nem
teszi, a fegyver keresztülhatol a testén, és rettenetes kárt okoz
benne. Így viszont... talán sikerül megmentenie a gerince épségét.
Talán a szívét is.
A megfékezett fegyver forogni kezdett a hossztengelye mentén. Vér
és szövet cafatok fröccsentek ki a sebből. A hatalmas szike
megállás nélkül forgott, és mint egy fúró, egyre több darabot
metszett ki Ey'Lindiből.
Ey'Lindi tenyerét megégette a gyorsan forgó nyél, de akaratereje és
izmai megfeszítésével sikerült lelassítania.
A nyél megállt. Ey'Lindi hanyatt dőlt.
A Főnix Úrnő eltűnt. Ey'Lindi mozdulatlanul hevert; testéből obszcén
árbocként meredt ki az energialándzsa fekete nyele.
Az orgyilkos ujjai elernyedtek.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Halál (XVIII.fejezet)
Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)
Káoszgyermek
- regény -
Első fejezet
Rúnák
A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek
boomp3.com
– Kudarcot vallottál – sziszegett rá a Harlekin Zephróra. – Te
hitvány, ostoba ember!
A Harlekin kaméleon maszkján a megvetés és a gyűlölet jeleit
lehetett felfedezni. Még mintha kaleidoszkopikus, övekkel,
pántokkal, szalagokkal és csatokkal teli kosztümje is gúnyolni akarta
volna Zephro Cornellan zöld és vörös háromszögekkel díszített,
viszonylag szolid, de általa már így is harlekinesnek tartott ruháját.
Zephro valóban csak egy bohóc volna ebben a háromszögletű,
karmazsinvörös tolldísszel ellátott kalapban? Tényleg csak egy
embermajom lenne, otromba és lomha a szikrázó és villámgyors
eldához képest?
– Szóval megvilágosodtál? – gúnyolódott a Harlekin.
Zephro lélekben összerezzent. Most folyamodjon Ro-fhessihez, a
látnokhoz, patrónusához, barátjához? (Remélhetőleg még mindig
az, ha valaha is annak számított...)
Ro-fhessi egyetlen jelzéssel sem árulta el, hogy hallotta a
beszélgetést. Kristályokkal kirakott sisakján lófejszerű vizorja
eltakarta az arcát. Az idő nem volt alkalmas arra, hogy véleményt
nyilvánítson; most nem tehette meg, hiszen mentora, Eldrad Ulthran
arra készült, hogy kivesse a rúnákat. Minden gondolatát a jóslásra
kellett összpontosítania. Zephro örülhetett volna, hogy
megengedték neki a ceremónia megfigyelését – bármi legyen is az
eredménye. A Harlekinek egyik csoportjából sugárzó ellenségesség
érthetetlen és elfogadhatatlan volt.
Lehet, hogy Zephro jelenléte éppen annyira volt privilégium, mint
siralmas szükségszerűség, amit annak köszönhetett, hogy szerepet
játszott a divinációt megkövetelő fiaskóban.
Fiaskó? Nem... katasztrófa.
* * *
Az űrből nézve az Ulthwé mestervilág egy díszes, korallszerű
katedrálisra emlékeztetett, akkora kiterjedéssel, mint egy
méretesebb hold, csak nem gömb alakú volt, hanem vízszintesen
terpeszkedett. Felszínéből, mint az aranypajzsokból a drágakövek,
kupolák dudorodtak ki. Az utóbbi időben ezek legtöbbje sötét volt,
másokban kísérteties fény ragyogott. Egy több évszázados
békekorszak során Ulthwé pszicho plasztik lidérccsontja képes
lehetett kijavítani és energizálni magát, egészen addig a fokig, míg
a pajzs újra izzani, a drágakövek ismét fényleni kezdenek.
A béke azonban csak álom maradt...
Az égitest közvetlen közelében fény- és árnyéktömeg örvénylett. Az
aprócska galaxis spirálra emlékeztető képződmény volt az a kapu,
amely az Ulthwéról a Hiperhálóra nyílt. Aki vagy ami ezen
keresztüllépett, eljuthatott a távoli csillagokhoz. A mestervilágot nem
az ösvény hajtotta előre az űrben, hanem dagadó étervitorlák
röpítették messze a nagyobb és rettenetesebb forgatagtól, amely
mögötte több tucat fényévnyire helyezkedett el. Ezekben a
napokban az Iszonyat Szeme látszólag olyan ütemben tágult, hogy
úgy tűnt, a kozmosz vándora nem lesz képes elszökni előle.
Itt, ebben az intersztelláris öbölben csupán kevés energia létezett.
Az Ulthwé csak lassan vitorlázhatott előre.
Vajon mennyi idő kell még ahhoz, hogy vállalva a felmérhetetlen
veszélyt, kiássák a szellemköveket, és beültessék őket a lidércőrök
fémből készült haditestébe? Ha ezek a mesterséges testek
megsemmisülnek, a beléjük plántált lelkek menthetetlenül és
végérvényesen elpusztulnak.
Vajon mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a hadisten
inkarnációját felébresszék? A megtestesülés – az Avatar – tomboló,
eszelős dühében halált hoz majd az ellenfelekre, de ugyanakkor
arra a területre is, ahol a csata lezajlik; még akkor is, ha a
hadszíntér nem más, mint a már oly sokszor feldúlt Ulthwé.
* * *
Eldrad Ulthran letette a botját és a kardját. Leemelte sisakját.
Hajában ezüstszínű tincsek csillogtak. Minden mozdulata határozott
volt, és külön jelentőséggel bírt – azért is, hogy kihangsúlyozza a
pillanat szentségét, de azért is, mert az utóbbi időben mindig lassan
és jelentőségteljesen mozgott. Olyan volt az egész, mintha valami
láthatatlan időszirup tengeren próbálna átgázolni, mielőtt végleg
m e g á l l .
Az övére akasztott erszényből előszedte a rúnaköveket. Az egyiket
rádobta a lecsupaszított lidérccsontra, azután formálisan
bejelentette, mire vonatkozóan akarja végrehajtani a jóslást, ami
egyszerűen a legutolsó volt az ugyanebben a témában végrehajtott
j ö v e n d ö l é s - s o r b a n .
– Jaq Draco inkvizítor! – mondta Eldrad. – Draco, aki
megszentségtelenítette a Fekete Könyvtárat!
Igen, igen, ez a bizonyos fiaskó. Ez a bizonyos katasztrófa...
* * *
Eldrad és Ro-fhessi, Zephro Cornellan, a varázsló Ketshamine és
féltucatnyi Harlekin a Kristálylátnokok Kupolájában volt.
A Káosz csapatai által végrehajtott támadásoknak köszönhetően az
Ulthwé számos zónája kietlen pusztasággá, romhalmazzá változott.
Ezeket a komor és félelmetes helyeket csak egyetlen dologra
lehetett felhasználni: itt részesítették hadikiképzésben a Fekete
Őrzőket és a Maszk-harcosokat.
Más régiók megőrizték pompás eleganciájukat – formás piramisok
és karcsú tornyok emelkedtek ki a ligetekből, amelyeknek fáit
mintha smaragdból faragták volna ki.
A Kristálylátnokok Kupolája szent szépséget és rémisztő erőt
sugárzott magából. Ez volt az a hely, ahol az Ulthwé lidérccsont
magvát lecsupaszították, ahol semmi sem takarta az aranypettyes,
krémszínű lidérccsontokat. A mestervilág más pontjain a
pszichopotens, kvázi élő magot iszap és homok vagy márvány,
esetleg mozaikpadlók takarták... vagy pedig egyes helyeken romok
és törmelékhalmok.
Itt, az Ulthwé meztelen esszenciájából milliószámra emelkedtek ki a
fává fejlődött lidérc csonthajtások. Mindegyik fa egy-egy halott
polgár lélekkövéből sarjadt, hogy a lelkek egyesüljenek a világ
lényegével és lényével. A kupolában található tisztásokon számos,
gyökérrel kapaszkodó, kikristályosodott testet lehetett felfedezni.
Ezek voltak azok a látnokok, akik teljes mértékben ráhangolódtak a
helyre, akik már azzá váltak, amivé hamarosan Eldrad Ulthrannak is
válnia kell. Eldrad már hosszú évek óta nem hagyta el a kupolát.
Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára kiment az Ulthwéra, amikor
részt vett valamilyen expedícióban.
(Egy évszázaddal korábban Zephrót is egy ilyen expedíció során
mentette ki a Káosz markából.)
A legősibb és legmagasabb lidérc csontfák már keresztüljutottak a
kupolán, kiemelkedve az űrbe. Az áttetsző, légmegtartó kupola
anyagból és energiából álló hibrid képződmény volt; elviselte, hogy
a fák átdöfik. A fák legfelső ágai valójában csápok voltak, amelyek
fáradhatatlanul kutatták az átlátszó, halvány fénnyel világító burkon
kívüli világ, az űr, a Semmi feketesége felé vezető utakat.
Az odafent sötétlő hatalmas tavon a csillagok piciny lámpásoknak
tűntek. Sok már menthetetlenül beleveszett a kupolán keresztül
túlságosan is jól látható jelenségnek, az Iszonyat Szemének
ocsmány, gennyszínű örvényeibe. A rémálomba illő irrealitás egyre
több napot nyelt magába, egyre több világot változtatott démonok
és szörnyek lakhelyévé.
Ha a szemből érkező támadók végül leigázzák az Ulthwét, nem
csupán a védőket fogják megölni, hanem a lidérc csonterdőket is
elpusztítják, darabokra zúzzák a különös anyagot. Ha ez
bekövetkezik, tízezer esztendő öröksége semmisül majd meg;
tízezer év során felhalmozódott halál utáni élet válik semmivé – de
nem a szimpla megsemmisülésbe omlik bele, ó, nem! Valamennyi
halott lelke beleszippantódik majd a Káosz pszichotikus viharaiba...
* * *
– Draco megtalálta a Fekete Könyvtárat, és belehatolt! – jelentette
ki Eldrad.
Igen, valóban. A Hiperháló mélyén elrejtett, iszonyatos erők által
őrzött objektum, amelynek pontos helyét csakis a Nagy Harlekinek
ismerték; a démonokkal kapcsolatos tudás tárháza, amelynek
örökkön-örökké rejtve kellett volna maradnia, ahová csakis egy
megfelelő vezető kíséretében lehetett volna eljutni... Draco soha, de
soha nem találhatta volna meg, nem léphetett volna be a falai közé.
Főként nem így, egyedül, olyasvalaki nélkül, aki utat mutat neki.
Mégis megtette.
És ami még rosszabb: kirabolta.
A szikár varázsló, Ketshamine, rádőlt máguskardja markolatára, a
penge hegye belebökődött a lidérccsontba. Ketshamine maszkja
akár egy rettenetes, napszítta koponya; vonásai kifürkészhetetlenek
voltak. Haja fekete, akár a szén. Bő köntösének ujját és sátorszerű
szoknyáját ugyanazok a rúnák díszítették, amelyeket a jóskövekbe
belemetszettek. Valamikor látnok volt, a valószínűségek állandóan
örvénylő és változó áramlatait fürkészte, de lemondott a próféciák
tanulmányozásáról, hogy pszichikai erejét egy sokkalta halálosabb
módon használja.
– Draco ellopta a Rhana Danára könyvét. – kiáltott fel Eldrad.
Igen, a sors mutálható könyve... eltűnt. Kikerült a Hiperhálóban lévő
Fekete Könyvtárból – és erről az az átkozott Jaq Draco tehet!
Zephro volt az, aki belekeverte Dracót az eldák ügyeibe.
De nem ok nélkül! És nem önkényesen, nem megfelelő utasítások
hiányában tette. Nem anélkül, hogy Draco neve benne lett volna a
sors könyvében.
– Draco azért lopta el a Rhana Dandra könyvét, hogy rehabilitálja
magát a Birodalom előtt? Hová vitte? Mi történhet ezek után?
Eldrad a kérdések kimondása után eldobott néhány követ, aztán
rájuk nézett, a mintázatra, amelyet a lidérccsonton heverve alkottak.
Transzba esett. A rúnák ekkor már úgy ragyogtak, mintha
energiacsatornákká változtak volna – és ez az energia nem pusztán
az anyagi valóságot körülölelő pszichikai erő óceánja volt;
hozzátársult a rég halott látnokok szellemenergiája, amely a
lidérccsonttal való közvetlen kapcsolat révén jutott át a jóskövekbe.
A rúnák felmelegedtek, és közben megváltozott a formájuk. Hő
sugárzott a jóskövekből. Narancsvörös meleg. Vörös forróság.
Eldrad magas, kísérteties hangon kiáltott fel:
– Miközben kirabolta a Fekete Könyvtárat, Draco átélt egy
tragédiát... Olyan rettenetes megrázkódtatásban volt része,
amelynek köszönhetően talán megbomlik az elméje!
Tragédia? Ez új információ volt. Egy részlet, amely a pszichikai
óceán felszínén lebegett.
– Miféle tragédiát? – Zephro nem akart megszólalni, de a kérdés
kibuggyant belőle.
Ro-fhessi türelmetlen mozdulattal csendre intette az embert, aki
pártfogoltjai közé tartozott. Eldrad belemeredt a valószínű jövők
hálójába. Draco „tragédiája” volt a felelős azért, ha elveszti a józan
eszét. Ebből az következett, hogy az esemény beleillett az ok
okozati összefüggések áramába. Csak a megtörténtét lehetett
megállapítani, a természetét és a rá vonatkozó részleteket már
nem.
A félelem a markába szorította Zephrót. Az eldák tervezték el, hogy
Dracót ki kell tenni a démoni megszállottságnak, amiből aztán
megváltódhat. Az inkvizítor megvilágosodottá válik, akárcsak ő
maga, és immúnis lesz a Káosszal szemben.
Draco az illuminátok közé fog tartozni, és ezáltal segíthet felkutatni
és összegyűjteni a Császár eddig ismeretlen fiait. A Császár még
azelőtt nemzette ezeket a fiúkat, hogy a teste megnyomorodott, és
belekerült a színarany trónprotézisbe. Ez több mint tízezer éve
t ö r t é n t . . .
A Császár nem tudott arról, hogy a fiai halhatatlanok. Pszichikai
eszközökkel és módszerekkel nem szerezhetett róluk tudomást, és
a fiúk sem tudták azt, hogy valójában kicsodák. A tényeket az
illuminátoknak kellett közölni velük.
A fiúkból Sensej Lovagok válnak, akik végrehajtják a hosszú
őrszolgálatot. Amikor a Császár már nem bírja tovább a létezést, és
amikor a Káosz előrenyomul, hogy eleméssze a kozmoszt, ezek a
Sensej Lovagok – akik közül mindegyik a Császár egy-egy
aspektusa – megvívják az utolsó harcot.
Vagy legalábbis meg kellene majd vívniuk...
Az eldák a valóság és a Káosz közötti utolsó csatát Rhana
Dandrának nevezték. A sorskönyvben leírták, hogy az összecsapás
kozmikus kataklizmát fog eredményezni, a Káosz és a valóság
pusztulását. Rettenetes jövőkép, de még mindig jobb, mint a Káosz
diadala.
Káosz! Négy nagyobb istene létezett; négy gonosz, egymással is
rivalizáló uralkodó, és rajtuk kívül még ott volt a hipertér
megszámlálhatatlanul sok potens entitása. Amikor tízezer éve az
eldák büszke csillagjáró civilizációja pszichotikus görcsök közepette
összeomlott, az ocsmány Slaanesh istenség realizálódott a létezés
v i l á g á b a n .
Ha a gyengébb emberi faj is összeomlik, színre lép a Káosz ötödik
nagyobb erőgóca, amelynek köszönhetően szétmállik majd minden,
ami valóságos és józan.
De volt egy másik alternatíva...
A hipertér pszichikai óceánjában, az által táplálva, ami nemesnek
nevezhető az emberi fajban, ki fog alakulni egy jóságerő: a Numen,
a fénylő ösvény, az Új Ember számára világító fény, amely majd
beragyogja az emberi faj megújulását.
Ó, milyen szakadékony ez a reménykötél! Az elda látnokok
felfogták, hogy a Numen csak akkor bír létrejönni, ha a Császár
végleg kudarcot vall, ha fiai elemésztődnek az elmetűzben, ha
megsemmisülnek, hogy halálukkal életet adjanak a megváltás és a
megújulás főnixének. így befolyást lehet gyakorolni az apokalipszis
kimenetelére. A világ megmenekülhet, és a látnokok aztán
könnyedén elkormányozhatják a megvilágosodottan megújult
kozmoszt, az eldák pedig visszaszerezhetik rég elvesztett
d i c s ő s é g ü k e t .
Jaq Dracónak kicsiny, de létfontosságú szerepet kellett játszania
ebben a folyamatban. A szerep valódi és pontos mibenlétét a titok
sűrű fátyla fedte.
Most pedig Draco elrabolta a sors könyvét.
Talán csak bosszúból tette. Rájött, hogy létezik egy terv, amely
szerint neki démonok áldozatává kell válnia, és ezt követően át kell
esnie a purifikáción. Megismerte az igazságot, és negatív módon
reagált rá.
Ha Dracónak most meg kellett őrülnie... Nos, ez sem azonos a
kudarccal, hiszen az eszelősséget csupán hártyányi távolság
választja el a démoni megszállottságtól. Az őrültség az a tágra tárt
kapu, amelyen keresztül a démonok bárkibe behatolhatnak.
Ám Draco felügyelet nélkül maradt, és nála volt a felbecsülhetetlen
értékű dokumentum, a Rhana Danára könyve! Ez pedig felér egy
k a t a s z t r ó f á v a l .
Zephro agyában egy rémisztő gondolat öltött formát. Mi van akkor,
ha az eldák valójában nem kontrollálják az illuminátok többségét és
a Császár fiait? Ő az eldáknak köszönhette saját megváltását –
éppúgy, ahogy a többi illuminát. Ennek ellenére tény, hogy léteztek
renegát illuminátok, akik azon mesterkedtek, hogy létrehozzanak
egy pszichikai fegyvert, egy olyan eszközt, amellyel egy füst alatt
kiűzhetik a kozmoszból az ocsmány Káoszt és az idegen lényeket.
Ezek a renegátok fáradhatatlanul dolgoztak, és sorra megfertőzték
a Birodalom világait azzal a bizonyos alattomos pszichikai
parazitával. A hidra képes volt arra, hogy évszázadokon át
stagnáljon, mintegy aludjon, hogy aztán a jövő egy bizonyos
pillanatában tudati rabszolgaságba kényszerítse az emberi fajt. A
szellemi nyomorba döntött milliárdok halálos görcsben fognak
vergődni, és ennek következménye (legalábbis a látnokok ettől
tartottak) nem megtisztulást eredményező purgálási folyamat lesz,
hanem éppen ellenkezőleg: a Káosz ötödik nagyhatalmának
szabadon bocsátása.
Zephro annak érdekében, hogy szabotálja ezt a veszedelmes
tervet, beépült a hidra-összeesküvésbe.
De mi van akkor, ha ő nem egyéb, mint egy szimpla báb? Mi van
akkor, ha léteznek számára ismeretlen, titkos illuminátok, akik
kipurgálták magukból a Káoszt, és szintén azon munkálkodnak,
hogy összegyűjtsék a Császár fiait, hogy megszervezzék a valódi
őrszolgálatot? Mi van akkor, ha az eldák tevékenysége és az ő saját
cselekedetei csupán arra jók, hogy álcázzák a valódi,
megvilágosodott személyek által végrehajtott kutatómunkát,
amelynek célja a Numen valóra váltása, bekövetkeztének előrébb
h o z a t a l a ?
Mi van akkor, ha ezek az émelyítően meggyőző eldák annyira
biztosak a Rhana Dandra apokalipszisének bekövetkeztében, hogy
céljuk csupán az, hogy a Császár fiai is elpusztuljanak a kataklizma
órájában, hogy a Káosz és a kozmosz pusztulása garantált legyen,
hogy semmi se élje túl a szörnyűséget?
Zephro nem adhat teret az elméjében ilyen kételyeknek! Draco tette
miatt valahogy elidegenedett korábbi társaitól. A Harlekinek most
megvetették, őt hibáztatták.
Kivéve Ro-fhessit. Ő nem okolta semmiért.
Talán nem...
boomp3.com
A rúnák örvénylettek és ragyogtak. A kövek fehér-forrón izzottak.
Energia áramlott át rajtuk, a hipertérből a lidérccsontba, a
lidércmagból a hipertérbe. Még a lidérccsontfák is megrázkódtak. A
látnokok kristályszobrai által alkotott ligetek vibrálni kezdtek.
– Hol fog megőrülni Draco? – kérdezte Eldrad. – Melyik világon?
Mennydörgésszerű robaj, dobhártyarepesztő reccsenés...
Zephro egy pillanatig azt hitte, valamelyik rúnakő robbant szét.
De... nem! A zaj fentről érkezett, a kupolából.
Azon a helyen, ahol az egyik titáni méretű fa kidöfte koronáját az
űrbe, egy hajó jelent meg. Körvonalai furcsán változtak és
hullámzottak. Az egyik pillanatban szkarabeuszra emlékeztetett,
aztán már olyan volt, mint egy rák. Elülső lábai és ollója végén
fenyegető energianyalábok villantak, hogy aztán beletépjenek a
kupola anyagába.
Mögötte egy másik közeledő hajó sodródott.
Pillanatokkal korábban a két jármű még nem volt a kupola fölött.
Vagyis... De igen, ott voltak, csak éppen láthatatlanná tevő
köpenybe burkolóztak, valamilyen mágikus pajzs takarta el őket az
elda őrök szeme elől.
Ahogy az első hajó keresztülrobbantotta a kupolát, plazma lövellt ki
az orrából. Szuperforró gáz fröccsent a masszív fára, aztán a
mellette magasodóra is. Szétzúzott fatörzsek dőltek az
alacsonyabbakra, amelyek megroppantak a hatalmas súly alatt. A
kiszökő atmoszféra sikolya akár a megsebzett fák agonizáló
k i á l t á s a . . .
A sikoltás másodpercek alatt fütyüléssé halkult, a kupola bezárta a
felületén ejtett sebet, amely aztán a következő pillanatban, a
második hajó érkezésekor ismét felszakadt.
Az első behatoló lassan leereszkedett. Forogva plazmát szórt
minden irányba, csak azt a helyet kímélte meg, ahol a jövendölés
f o l y t . . .
A jövendölés, amely még ekkor sem szakadt félbe. A Káosz
korábban még sosem indított támadást az erő e szentélye ellen.
Egy darabig a jóslás fontosabbnak tűnt, mint az erőszakos
behatolók elleni védekezés. Talán nem is lesz szükség ilyesmire; az
Őrzők és a Maszk-harcosok biztos megfelelő módon fognak
reagálni a történtekre.
Eldrad rárikoltott a kövekre:
– Hol? Melyik világon? Mutassátok!
Tényleg, hol? Mintha egy tűt keresne a szénakazalban, vagy egy
bolhát a vérmedve bundájában. A sors könyve mintha blokkolta
volna az érzékelést, mintha megvakította volna a látnokot, aki
sehogy sem bírta meghatározni az inkvizítor hollétét.
Draco a Fekete Könyvtárból a Hiperhálóba menekült, a hipertérben
lévő, energia-alagutak által alkotott labirintusba, amelynek
számtalan kijárata és bejárata volt az emberlakta világokon – olyan
kapuk, amelyekről az adott világokon élők semmit sem tudtak.
* * *
– Mutassátok!
Ami megmutatódott, az valami egészen más volt.
Zephrónak hányingere támadt, és szédülni kezdett a szeme elé
táruló képtől. Rémálomba illő tájat látott, vulkánokat és
lávasíkságokat, csipkézett és szaggatott peremű sziklákat. A
komoran üres égbolton ezerszínű villámok cikáztak: a
természetellenes energia impotensségre kényszerített
megnyilvánulási formái. Az egyik kísértetiesen toronyló csúcs
legtetején fekete építmény állt. A toronyszerű épület legfelső részén
egy hatalmas kristály szemgolyó izzott.
Ó, igen, ez a fajta hányinger, ez a rosszullét nagyon is ismerős volt
Zephro számára. Nem volt ez más, nem is lehetett egyéb, csakis a
démoni behatások gerjesztette érzéstömeg. Zephro, a tapasztalt
Zephro, miután erre rájött, egyetlen akarathullámmal elsodortatta a
gyomorfacsaró érzetet.
Vajon a többiek is látták azt, amit ő? Többé már nem halogathatják
a támadásra való reagálást. Ketshamine, a varázsló,
boszorkánypengéjéből energiatölteteket eresztett az egyre lejjebb
ereszkedő hajó irányába. A szaruhártya-perzselő villámok elérték az
űrjárművet, de egyetlen pillanat alatt eltérítődtek célpontjuktól,
belevágódtak az erdőbe, és parittyából kihajított kőként,
fenyegetően közeledtek a lidérc csonthoz.
Tisztán látszott: a hajó azon a gigászi seben akar landolni, amelyet
megteremtett önmagának.
A Harlekinek előrántották suriken pisztolyaikat és lézerpisztolyaikat
az övükre akasztott, vakítóan fényes, rikító színű ruháik alá rejtett
tokokból. Ó, igen, a ruháik... ezek a szivárványszínű, élénk
árnyalatok! És ezek a Harlekinek! Egy-egy fegyver az őket irányító
akarat kezében.
KÁOSZGYERMEK
A Fekete Őrzők már megjelentek a távolban, karjukkal hosszú
csövű lézerpuskákat dédelgetve. Aranyszínű sisakjaik mintha
csillámló darázsfejek lettek volna a két lábon, felegyenesedve álló
ébenfekete termesz harcos testen. Éjszínű lobogóikon a szemet
lehetett látni – azt a szemet, amely Ulthwé szenvedéseit látván
kibuggyantotta magából a végtelen és fájdalmas, szenvedélyes és
vitriolszerűen pusztító szomorúság könnyét.
boomp3.com
A lecsupaszított lidérccsontból pókok özönlöttek elő. Ezek a kicsiny,
fehér lények magából a csontból, a lidérccsont anyagából
materializálódtak. Ezer pók. Tízezer. Több tízezer apró, hemzsegő
lény, és mind felvonul a mestervilág pszichikai védelmére! A
pókokból összeállt szőnyeg megrepedt, s a hasadás vége éppen a
fehéren izzó forró rúnakövek irányába mutatott.
Hát persze! Ezek a kövek, ezek a rúnakövek úgy működnek, mint a
pszichikai jelzőfények. Az aktivitás olyan magas és felfokozott
állapotában léteznek, hogy csak úgy sugározzák magukból a
jeleket. Biztos éppen ezek voltak azok, amelyek idecsalták,
idecsábították a portyázókat a Kristálylátnokok Kupolájához.
Pókok rohantak át a kövek fölött; sistergő patakként futottak. A
nyomukban még több pók következett, és azok után újabbak és
megint újabbak, hogy eltakarják, elfojtsák a rúnákat. A jövendölés
ezek szerint véget ért. Milyen szánalmas, milyen gyászos dolog,
hogy nem az olyannyira remélt igazságot, hanem a Káosz alattvalóit
vonzotta magához!
Sürgető üzenet szakította félbe Zephro önmagába forduló
tudatának gondolatmenetét. Egy üzenet és egy kép...
Egy kupolával borított puszta, valahol az Ulthwé másik részén. Harc
a Hiperháló egyik kapujánál. Harc, amelyben az egyik oldalon
páncélos káosz űrgárdisták küzdöttek! Káoszharcosok özönlöttek
elő, és csak nyomultak megfékezhetetlenül. Halálos démonettek
segítették őket, Slaanesh teremtményei. Veszély,nagy ,
kimondhatatlanul nagy veszély...!
Közben megindult egy másik támadás is: emberszerű harcosok
oszlopa lódult előre, amelyben minden egyes moccanó test olyan
volt, mintha valamilyen beteges és torz, degenerált elme perverz
szüleménye lenne. Embereknek látszottak, valamikor azok is voltak,
büszkék és nemesek, de találkoztak a Káosszal, amely tízezer éve
már átalakította őket. A Káosszal, amelynek azóta öröklétre szánt
zászlóhordozói, veszedelmes és pusztulást ontó eszközei lettek.
A harci zászlók olyan groteszken, olyan obszcénül merednek Jelfelé
a hajdani űrgárdisták hátáról, hogy mindenkinek felfordul a gyomra,
aki csak láthatja őket. És Zephro osztozott a többi szemtanúval
ebben az érzésben...
* * *
A legelső jármű alakja stabilizálódott. A hajó szögletessé változott –
borotvaszerű uszonyokkal, az orrrészben rákollókkal ellátott
monstrum volt. Az utána következő hajó leereszkedés közben még
mindig vibrált, változtatta formáját, és ahogy landolni készült, egyre
nagyobb részeket perzselt fel maga alatt a szent erdőből.
Magasan a kupola fölött feltűnt, beúszott a látótérbe a harmadik
támadó. De már az Ulthwé egyik lidérchajója is megjelent az űrben,
s a behatolók felé kúszott.
Magas vitorlái belefúródtak a ritkás éterbe. Éter? Hah!
Teljességében szemlélve az egész nem volt egyéb, mint az
Iszonyat Szemének sugárzó nyomása – ez volt az a közeg, amelyet
a lidérchajó felhasznált a haladásához és a manőverek
végrehajtásához. A fedélzetén egy fúziós ágyú nyitott vakító tüzet.
Egy másodperccel később a harmadik behatoló fénygömbbé
változott. A helyén felvillanó világosság-tumor olyan erejű volt, hogy
a fák körül hirtelen megjelenő sötét árnyékok megannyi kinyújtott
karomnak tűntek – karmoknak, amelyek talán arra is képesek, hogy
hatalmas csonkokat markoljanak ki az imádott földből, a sziklákból.
Zephrót még jó néhány pillanatig félvakká tették a sötétség-rácsok
és a hihetetlenül fényes csíkok által létrehozott képek.
Nos, hát ennyit a pszichikus késztetésről... A stroboszkopikus
villanások között megpillantotta azt a pusztaságot, Ulthwénak azt a
másik vidékét.
A Maszk-harcosok reagáltak az invázióra. Rikoltozó Boszorkák,
fehér-vörös páncélba bújt eszelős nők közeledtek. Szentélyük
szellemével átitatottan ezek a nők bénító és agyzsibbasztó
sikításokat hallatnak. A maszkjuk üvöltő vadállati pofához válik
hasonlatossá. Lézerpisztolyukból energia buggyan elő.
Energiakardjuk vérszomjasan zümmög.
A démonettek rárontottak a Boszorkákra. Ó, ezek a démonettek,
ezek a hosszú combú és izmos fenekű, keményen formás és buján
csábító testű lények – ezek a halált osztó harcosok..! Ó, milyen
féltékenyek a Boszorkákra! Mily sóváran vágyják, hogy a karjuk
végén lévő rákollókkal szétcincálják az elda nőstényeket! Igen, már
alig várják, hogy hegyes, kitines farkuk végét, a tarajos kinövéseket,
a csontpengéket belemerítsék valamelyik Boszorka puha testébe!
És mögöttük ott Jönnek a káoszharcosok. Rákpáncélszerű dudorok,
gömbök és tumorok domborodnak a páncéljukon. Lövésre emelik
perverz alakú, robbanó tölteteket okádó fegyvereiket. És azok a
zászlók..! Ó, mennyi bizarr, dekadens és eltorzultan erotikus ikon!
Az Ulthwé Skorpióharcosai a hadrend szárnyain támadnak. Támadó
Skorpiók! Milyen gyorsak, milyen villámgyorsak, amikor lecsapni s
döfni kell! A gyorsaság nem csupán a támadásnál, a védekezésnél
is jól jön: a Skorpiók szinte játszi könnyedséggel kerülik ki a
Káoszhoz pártolt renegátok fegyvereiből záporozó
robbanótölteteket. Fürgeség, mozgékonyság – és persze az erős,
zöldre festett és temető fekete csíkokkal ékített páncél; a Skorpiókat
nem fenyegeti túl nagy veszély.
Suriken csillagokat lőnek ki pisztolyaikból. A csillagok lepattannak a
káoszlények páncéljáról. A támadó Skorpiók látják ezt, de nem
törődnek a sikertelenséggel. Nekik az is elég, hogy a lövedékek
megzavarják a Káosz harcosait; nekik az is elég, hogy így időt
nyernek. És a megnyert időt ki is használják: közel kerülnek az
ellenséghez, olyan közel, hogy a sisakjukból kilőhetik rájuk kábító
pszicho konduktív tűiket. Ha pedig ez sem használ, hát a legvégső
harceszközhöz nyúlnak – előveszik a lánckardokat...
A leereszkedett hajóból a Káosz újabb űrgárdistái léptek elő; a
páncélos alakokat falkányi állatfajzat kísérte.
Ezek az űrgárdisták nehézlövegeket és lézerágyúkat cipeltek. Ó,
milyen félelmetes az energiapáncéljuk! A váll lemezeket ugyan
lekerekítették, de a többi panel kegyetlenül hegyes volt. Sisakjuk
fölött pengeszerű díszek meredeztek. Mozdulataik mint a robotoké
– merevek és szögletesek. Istenkáromló totemeket viseltek
magukon, olyanokat, amelyek láttán a józan és hithű űrgárdisták
bármelyike eszelőssé válhatott volna – a dicsőséget és becsületet
kigúnyoló szimbólumokat, hajdani csatatestvéreik fölött aratott
győzelmeik förtelmes hadijelvényeit.
– Tzeentch renegátjai! – kiáltott fel Ro-fhessi.
Az állatfajzatok gyorsabbak voltak, mint a káoszűrgárdisták.
Bozontos és loncsos, görbe lábú lények; torz testüket csak könnyű
páncél fedte. Csapottan domborodó homlokukból szarvak meredtek
felfelé és előre. Karmos ujjaikkal pusztító erejű fegyvereket
markoltak. A derekukon szablyák függtek. Patáik rábélyegezték a
Káosz nyomait a lidérccsontra. Ó, igen, ezek valóban Tzeentch
alattvalói – a Torzság Urának, a Változás pusztító istenének szolgái
v o l t a k .
– Láttam az Őrtornyot – kiáltott fel Zephro.
Igen, igen, Zephro pszichikai szemével valóban megpillantotta a
Küklopszok Tornyát. Felismerte, rögtön az első látásra, azokon az
iszonyatos vázlatképeken, amelyeket Ro-fhessi a tudata elé
eresztett. Az a torony az Iszonyat Szemében, a Varázsló Planétáján
állt. A bolygó a Változás Urának hódoló varázslók erődítménye volt.
Azoké, akik egykoron valódi, hithű űrgárdistának vallották magukat.
Mostanában a királyuk azon a küklopsz szemen át nézett keresztül
a hipertéren. Keresztülnézett, és kikémlelte a valóság birodalmát –
mohón, arra vágyva, hogy trófeákat szerezzen magának ezen a
v i l á g o n . . .
Trófeákat – olyanokat, mint például néhány szent rúnakő.
Azok a káoszgárdisták, akik megtámadták a vadont, minden
kétséget kizáróan Slaaneshnek, a Perverz Vágy istenének szolgál
voltak. Vajon a véletlen hozta így, vagy valamilyen gonosz
megállapodás eredményezte, hogy mind a két csoport ugyanakkor,
ugyanazon a helyen indított támadást?
A Fekete Őrzők lőni kezdtek lézerfegyvereikkel; az állatfajzatokat
vették célba, a torz lényeket és azok urait. Tzeentch űrgárdistái
lézersugarakkal és robbanótöltetekkel viszonozták a tüzet. A
lövedékek közül sok a fákat találta el. A töltetek szétrobbantak, a
gigászi fatörzsek koronájuk csúcsától gyökerük legvégéig
megremegtek. Az egyik Őrző testét széttépte egy lövedék. Egy
másik mellkasát és hasát lézersugár metszette ketté...
A vadon védői – azok a Boszorkák és azok a Skorpiók –
mindannyian közelharcra alkalmas egységek voltak. Vajon most hol
lehetnek a Cirkáló Sólymok, a légierő tagjai, akik odafentről
tudnának gránátesőt zúdítani az ellenségre?
* * *
A lidérc csonterdőben a Harlekinek egyik helyről a másikra
rebbentek. Amikor mozgásba lendültek, gyakorlatilag láthatatlanná
váltak. Rövid időre megállva lézersugarakat lövelltek ki magukból,
azután apró penge csillag felhőket. Ó, milyen kevesen voltak...!
És hol lehetnek a Maszk-harcosok? Hol, hol? Talán egy másik
támadás vonta el a figyelmüket, az ellenség egy másik helyre csalta
el őket?
Hol vannak a lézerszórók antigravitációs platói? Iszonyat már
belegondolni is, hogy ilyen fegyvereket kell használni ezek között a
szent fák között!
Hol vannak a surikenvető ágyúk? Hol vannak a lidérclövegek?
A Harlekinek előrerontottak.
A Harlekinek eltűntek, azután újra megjelentek.
* * *
Tzeentch arra vágyott, hogy szabadjára eressze a kozmoszban a
változás romboló jellegű áradatát, és így megzavarja magát a
f o l y t o n o s s á g o t .
A Varázslók Bolygója királyának éreznie kellett a sors könyvének
elveszítését. Neki már korábban fel kellett fognia azokat a
jövendöléseket, amelyeket Eldrad Ulthran szavakba öntött.
Káoszharcosait minden bizonnyal az az erőfeszítés vezérelte az
Ulthwéhoz, amelyet Eldrad annak érdekében tett, hogy
meghatározza a Rhana Dandra könyvének és a szent kötet
elrablóinak helyét.
Ó, milyen kegyetlen a sors!
Azok az alakváltó űrhajók a hipertéren keresztül érkeztek ide. Az
Ulthwé közvetlen közelében bukkantak ki a normál űrbe, és így
meglepték a bolygó védőit. Az Ulthwé körül állandóan lidérchajók
cirkáltak. A közelben nem volt egyetlen csillag sem, amely lehetővé
tette volna a tér meggörbítését, aminek következtében a közelítő
ellenséges hajók hirtelen több milliárd kilométernyire kerültek volna
céljuktól. A támadók tudták, hogy hajóiknak váratlanul és
közvetlenül a mestervilág felszíne fölött kell materializálódniuk, és
ezt a műveletet végre is tudták hajtani, mert az az erős pszichikai
jelzősugár vezette őket, amelyet Eldrad „bocsátott ki” számukra.
Azok a másikak, Slaanesh űrgárdistái, minden bizonnyal a
Hiperhálón keresztül jöttek, más úton; ők vélhetőleg valamiféle
pszichikai „szagnyomot" követtek. A világukon már réges-rég nem
létezhetett használható hiperkapu; a járatokat nagyon régen
lezárták és lepecsételték. Vajon mi gyengíthette meg ezeket a
pecséteket? Mi hagyhatott csapást maga után?
Egy korábbi behatolás, amelynek következtében az egyik
káoszvilágról, egy őrülten torz és eszelősen hánykolódva haladó
bolygóról vadság és ocsmányság áramlott át. A Maszk-harcosok
akkor és ott visszaszorították a káoszgárdistákat. A
Maszk-harcosok akkor és ott láttak a legőrültebb tájakat. Annak a
világnak az egén megpillanthatták a gonoszság démonát, amely
egy beteges fényű hold petyhüdt sarlóján ücsörgött.
Egészen biztos, hogy Slaaneshnek ezek a harcosai, ezek a
támadók arról az öntörvényű, undorító és minden
törvényszerűségtől mentes világról érkeztek. De hogyan, amikor az
egyik elda adeptus lepecsételte az átjárót? Vajon mi nyitotta fel a
Hiperhálót a Káosz előtt? Mi más, ha nem a pecsét feltörése?
Valaki vagy valami az innenső oldalról indulva szakította át a zárat,
és behatolt abba a világba. A résen keresztül aztán megindult a
káoszlények ideáramlása.
A nyom visszavezetett az Ulthwéhoz. Ebből azt a következtetést
lehetett levonni, hogy a pecsét feltörője nem lehet más, mint maga
Jaq Draco, aki akkor hajtotta végre ezt a végzetes tettet, amikor
elmenekült a mestervilágról, hogy megtalálja a Fekete Könyvtárat.
Az ő ostobasága vagy rosszindulata volt az, ami megrepesztette a
zárakat...
Draco! Legyen átkozott, és ismét csak átkozott! Nem kellett volna
sokáig ott tátania a száját azon a világon, amelynek sarló alakú
holdján az a démon ücsörgött! Ha pedig már odament, azonnal
tovább kellett volna haladnia.
Ó, milyen károkat, milyen pusztulást okozott ezzel a tettével!
* * *
boomp3.com
Az állatemberek előtt haladva Tzeentch űrgárdistái
keresztülvonultak a ligeteken. A rúnakövek felé tartottak, egyenesen
oda, ahol a pókszőnyeg alatt a sziklák hevertek. A jövendölés
félbeszakadt. Ha a lézerágyúkat gyorsabban fel lehetett volna
tölteni, az előrenyomulás még ennél is hamarabb lezajlott volna.
Döglődő, haláltusájukat vívó állatfajzatok – a Harlekinek áldozatai. A
pókok megpróbálták beleolvasztani magukat ezekbe a förtelmesen
torz testekbe, megpróbálták átrágni magukat a szőrön és a bőrön,
hogy eltereljék a haldoklók figyelmét az életben maradás
lehetőségeiről. A káosz űrgárdisták azonban megállíthatatlanul
nyomultak előre. Megerősített páncéljukról lepattogtak a suriken
csillagok és a lézernyalábok. Hangszóróikból csikorgásszerű
bömböléssel áramlott a Tzeentch, Tzeentch csatakiáltás. Aztán
felhangzott a Magnus, Magnus, Magnus fiai kántálás is.
Ó, igen, Magnus volt rendjük alapítója, az ősatyjuk. Magnus volt a
máguskirályuk, aki a Küklopszok Tornyában élt. Magnus... és a
gárdistái, az ő ezer fia.
Az eldák tervében fontos szerepet kaptak a haldokló Császár
biológiai fiai, akiket Ő, a Földön Lakozó, nem ismert.
A Császár fiai távol voltak – egy másik vérvonalból származó
fivérek viszont már itt meneteltek.
Ó, ocsmányságnak és pusztításnak iróniája, te!
Eldrad Ulthran felemelte Ulthmar Botját, összegyűjtötte és
összpontosította a benne rejlő energiákat. Ketshamine újra
feltöltötte boszorkánypengéjét, majd pszichikai üzenetet küldött:
segítséget kért. Hol voltak a Maszk-harcosok? Hol voltak a
nehézfegyverzet antigrav lebegőplatói?
Draco! Legyen örökké átkozott! Veszítse el a Józan eszét, váljon
valamelyik démon játékszerévé!
Nem, inkább mégse! Jaq Dracót meg kell találni.
De hogyan, amikor most magát az Ulthwét fenyegeti ez a támadás?
A többi mestervilág folytathatja a keresését. A Rhana Danára
könyvének elvesztése csapás az eldák egész fajára. Kémek és
felderítők indulnak majd útnak. A Harlekin mutatványosok átkutatják
az egész Hiperhálót, egymás után végigfürkészik az emberlakta
világokat, kockáztatni fogják az életüket, és közben szemkápráztató
élményben részesítik azokat, akikkel találkoznak.
Zephro felemelte lézerpisztolyát, s csövét egy jatagánnal
hadonászva tántorgó fajzat felé fordította. Felkészült arra, hogy
gyilkolni fog, hogy talán őt is megölik.
Végre-valahára a látóterében feltűnt egy antlgrav plató – a törzsek
között közeledett. Mögötte Sólymok szálltak. Szárnyuk élesen
széthasította, színes gázörvénnyé változtatta a levegőt.
Még mindig van remény!
Csekélyke, gyengécske, de... akkor is remény!
