szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Tizenhetedik fejezet
Én Ey'Lindi.

Vajon mióta tombolt a harc a völgyben? Hajnal óta? A fáradtságnak
és az elszenvedett veszteségeknek már régen le kellett volna
dönteniük a lábukról a szemben állókat. Fogytak a harcosok, fogyott
a fegyverzet és a muníció.
A kakofónia elviselhetetlen volt. A Titánok még mindig küzdöttek. Az
energiacsóvák rendet vágtak az emberek és a gépek közé. Tankok
dübörögtek. Az összekeveredett hadseregek úgy kapaszkodtak
egymásba, mintha ezerkarú polipok lennének. Lex analizálta a
helyzetet és észrevett néhány furcsaságot. A birodalmi erők
vesztésre álltak, de a lázadók mégsem reménykedhettek abban,
hogy megsemmisítik a hatalmas armadát – ez legfeljebb akkor
sikerülhetett volna nekik, ha semmivé válik az ellenfél eltökéltsége
és hite.
A küzdő feleket szemre nem lehetett megkülönböztetni egymástól,
sőt azt sem lehetett tudni, hogy mi tartozik az egyikhez, mi a
másikhoz – a testek mintha valamilyen nagyon erős folyékony
ragasztópácban úsztak volna.
A kimerültség és a hadiszerencse forgandósága – és persze a Jaq
által generált védőaura – lehetővé tette számukra, hogy az egyik
birodalmi Titán közelébe kerüljenek. Menet közben kötelességüknek
érezték, hogy végezzenek az útjukba akadó lázadókkal. Jaq
kölcsönkért kabátja felért egy provokációval az ellenség szemében.
Ő maga is több találatot kapott, hálópáncélja szerencsére
közömbösítette ezeket. Lex az egyik felkarjára szerzett egy nem túl
komoly sebet. Kiömlő vére pillanatok alatt fahéjszínű göbbé alvadt,
amely messziről úgy nézett ki, mint valami különleges rangjelzés.
A Titán, amelynek a közelébe kerültek, viszonylag ép volt.
Koponyák és kétfejű sasok díszítették lábvértjeit. Egyetlen
megmaradt csatazászlóján egy fehér angyal egy zöld sárkánykígyó
fejét metszette le. Főként közelharcban használatos fegyverekkel
látták el; az egyik karja energiaökölben, a másik lézerágyúban
végződött. Teknősszerű feje fölött a páncélon egy lézeres védelmi
löveg meredezett büszkén – a párja, amely a bal halántéka mellett
volt, már salakká vált a csatában.

Jaq felkapaszkodott az egyik szupernehéz tank kiégett roncsára, és
komisszár kabátjában széttárta karjait. Integetni kezdett.
A teknősfej feléje fordult. A Titán zöldes szemprizmái rávillantak, de
a mélyen ülő szemeket természetesen nem lehetett látni. A szemek
mögött, a páncélozott irányítóbuborékban a legénység vezérlésért
felelős tagjai a kinti képeket hűen reprodukáló monitorokat figyelték,
így rögtön észrevették Jaqot.
A Titán elindult. Fémtalpai alatt hullák váltak masszává, fémlemezek
görbültek bele a talajba. A kiégett tank felé tartott, aztán megállt.
Védelmi lézerlövege tűz alatt tarthatta közvetlen környezetét; jobb
elülső energiapajzsa felizzott, jelezve, hogy aktiválódik. Az
energiaököl – akár egy hatalmas csapatszállító jármű – elindult
l e f e l é .
A legénység veszély esetén egy kisebb kapun keresztül tudott
kimenekülni a Titán testéből. Jaq arra számított, hogy ezen a kapun
keresztül majd kinyúlik egy hajlékony fémlétra. Ennek a Titánnak a
parancsnoka azonban hajlamos volt az improvizációkra, ezért
valami egészen szokatlan megoldást választott.
Jaq intett a társainak, hogy másszanak fel melléje. Rakel az
űrgárdista segítségével jutott fel a tankroncs tetejére.
A gigászi fémököl hívogatóan kinyújtotta ujjait. A négy utazó
felmászott a tenyérre. A kéz közben elindult felfelé, felemelve a
négy embert a füstködös levegőbe.
A kar vízszintesen kinyúlt. Jaq és társai elhagyták a tenyeret,
végigfutottak a karon, bebújtak a páncél egyik résén, majd
felmentek egy szűk szervizlépcsőn. Végül eljutottak az egyik
csapóajtóhoz.
* * *
A Titán fejének belsejében a hőmérséklet majdnem olyan tikkasztó
volt, mint a Sabulorbon. A forróságba, a testgőzökbe belekeveredett
a szent füstölők illata. Az itt tartózkodó emberekről szakadt a víz,
pedig a szellőzőegységek és a ventilátorok maximális
teljesítménnyel működtek.
Zhord a tolvajnővel maradt a vörös fénnyel megvilágított helyiség
hátuljában, a csapóajtó közelében, Jaq és Lex viszont előrement a
parancsnoki kabinhoz. A legénységet a jelek szerint megzavarta,
hogy hirtelen négy ember bukkant elő a semmiből, és bebocsátást
k é r t .
A helyiség falait graffitik borították: A halál a végállomás! Dögvész
az ellenségre! – és hasonlók.
Jobbra és balra rövid folyosókon keresztül lehetett eljutni a Titán
vállaiba, azokba a fülkékbe, ahonnan a moderatusok az
energiaöklöt, a lézerágyút és a fejen elhelyezett lövegeket
irányították. A salakká vált negyedik fegyver a kezelőjével együtt
semmisült meg – fizikai fájdalmat, valódi kínt érezhetett, amikor az
idegrendszeréhez csatolt löveg találatot kapott.
Ha a Titán reaktora túlhevült, a moderatusok fülkéi automatikusan
becsúsztak a központi vezérlőbe, majd az egész fej lerobbant a
testről, és amolyan groteszk mentőkapszulaként működve a
levegőbe katapultálódott. Ha ez bekövetkezett volna, Zhord és
Rakel pillanatok alatt hamuvá válik – hacsak a szirénák
megszólalásának pillanatában nem rohannak előrébb.
Szervók zümmögtek. Stabilizátor fúvókák sziszegtek. Szelepek és
hengerek dübörögtek.
* * *
A vezérlőülésbe szíjazott, párnázott páncélt viselő ember a Titán
parancsnoka volt. Feladatkörének megfelelően a szemek által
érzékelt és a monitorokra vetített képeket nézte. A monitorokat
bronzkeretbe foglalták, a keretek mellett, alatt és fölött pedig kisebb
képernyőket helyeztek el, amelyeken foszforeszkáló rovarokként
röpködtek a diagnosztizáló egységek adatai, a szimbólumikonok. Az
ülésből, amely közvetlen idegpályás összeköttetésben állt a
parancsnok agyával, spagettiszerűen tekergő kábelek vezettek az
alegységekhez. Vezetékek kúsztak ki a férfi vállvértjei és sisakja
alól is.
A sisakos fej az érkezők felé fordult. A vizor alól kék. fáradt tekintetű
szempár nézett Jaqra.
Alatta horgas orr, mindkét cimpájában zafírok, penge vékony ajkak
és parányi, ezüstösen csillogó csillagocskákkal teletetovált áll.
Jaq felmutatta a tenyerét, megjelenítve rajta az inkvizítortetoválást.
– Tod Zapasnik birodalmi inkvizítor vagyok – jelentette ki határozott
hangon. – Tudod, mit jelent ez?
A parancsnok bólintott.
– Zylov komisszár meghalt – hazudta Jaq. Vagy lehet, hogy nem is
volt hazugság? Azóta már tényleg meghalhatott. – Átruházta rám a
hatalmát, és tőle kaptam ezt a kabátot is. A társam
űrgárdista-kapitány, jelenleg inkognitóban dolgozik...
– Ah! – sóhajtott fel a parancsnok, és elismerően végigmérte a
majdnem teljesen meztelen óriást, akinek egyik szemét vörös övsál
kötés takarta.
– Nem akarom elvonni a figyelmedet a Titán irányításáról,
parancsnok – folytatta Jaq –, de ezennel mint teljes jogkörrel
rendelkező inkvizítor, in nomine Imperatoris, lefoglalom az
egységedet. Létfontosságú, hogy megtaláljunk egy olyan
objektumot, amely hasonlít a nyugati domb tetején lévő nemrég
megsemmisített bunker-erődre. Harminc kilométeres körzetben
észleltetek-e valami hasonlót?
A Titán fejéből egészen messzire el lehetett látni, az infravörös
szenzorok még azt is érzékelték, amit a füst eltakart az emberi
szem elől. És persze ott volt a radar is...
A parancsnok az egyik rácshálós monitorra maga elé kért egy
térképet, majd egy gondolati paranccsal villogtatni kezdte a kurzort.
– Talán arra az építményre gondolsz, amelyet Erőszaktoronynak
neveznek. Innen keletre van, huszonöt kilométer távolságban. Más
nem nagyon jöhet szóba.
Lex felsóhajtott. Tehát nem kellett ismét meggyötörni amúgy is fájó
szemét. Ha kénytelen lett volna kárt tenni a látóidegeiben, akkor a
szem implantációs műtét hosszadalmasabb és bonyolultabb lenne,
hiszen nemcsak a szemgolyót, hanem az agyhoz csatlakozó ideget
is pótolni kellene. Nem a fájdalomtól félt, csak éppen nem akarta
szükségtelenül leterhelni a kolostorerőd amúgy is elfoglalt
k i b e r s e b é s z e i t .
– Vigyél oda minket, amilyen gyorsan csak lehet! – adta ki a
parancsot Jaq.
– Tisztelettel jelentem – felelte a parancsnok –, hogy ez az
objektum kívül esik a hadszíntéren. El kell távolodnunk a főerőinktől.
Lehet, hogy azt hiszik majd, dezertálni akarunk, és ezzel
megindíthatunk egy folyamatot, amelynek során a többi egységünk
is megfutamodik. Át kellene szólnom...
– Nem! A lázadók is foghatják az üzenetet, és megállíthatnak
m i n k e t .
– Lehet, hogy kétszázezer ember hal majd hősi halált miattunk. Még
az is elképzelhető, hogy elveszítjük a bázisunkat ezen a világon...
– Nem érdekel! – kiáltott Jaq hevesen, majd jóval szelídebben
hozzátette: – Most magasabb szempontokat kell figyelembe
vennünk, parancsnok. És egyébként is... egyetlen harci egység
látszólag helytelen viselkedésének nem lehetnek ilyen komoly
következményei. – Talán minden másról megfeledkezett, csak azt a
jövőt, azt a célt látta maga előtt, amelyet már annyiszor elképzelt? –
In nomine Imperatoris! – ismételte. Félrehajtotta a kabátja szárnyát,
és tetovált tenyerét jelentőségteljesen rátette a Császár
Kegyelmének markolatára. A parancsnok agyán biztos
keresztülvillant, hogy az az ember, aki ilyen ősrégi, irizáló
titániumbevonattal és ezüstrúnákkal ellátott fegyverrel rendelkezik,
az csakis tekintélyes és nagy hatalmú lehet.
– Princip eretnekségének véget kell vetni! – mondta Jaq. – A
győzelem kulcsa az Erőszaktoronyban van!
– Kiadom a parancsot a moderatusoknak – bólintott a Titán
parancsnoka.

* * *
A csatából nem volt túl könnyű kiszállni, irányváltás közben elég
sokat kellett használni a lézereket, sőt az energiaöklöt is – ezzel egy
akadékoskodó ellenséges tankot hajítottak arrébb. Egyszer rövid
időre úgy tűnt, hogy a Titán hátát védő energiapajzsok túltöltődnek,
és felmondják a szolgálatot, de aztán rendeződött a helyzet. A
hőmérséklet magasabbra szökött, de a behemót végül végrehajtotta
a manővert, és gyors iramban kelet felé Indult. Áttaposott azon a
megszenesedett halmon, amely egykor – nem is oly rég – egy
szőlőskert és a hozzá tartozó tanyaépület volt. Az udvarház
környékén számtalan halott hevert.
A lefelé ereszkedő nap utolsó sugarai keresztüldöfték a füstködöt,
vérvörösre festették az ég alját. A kabinban csökkent a
hőmérséklet, bár nem számottevően.
Zhord a helyiség hátuljában hortyogott, Rakel mellette ült; a térdeit
átölelve reszketett.
* * *
A megnyúló szürkületi árnyak még félelmetesebbé változtatták az
izolált domb tetején magasló tornyot. Az ablaktalan építmény
oldalából több száz rozsdás vasrúd meredt ki, melyek némelyikén
napszítta holttestek lógtak. A torony tövében kis halmokban csontok
fehérlettek, a falakon barnás csíkok sötétlettek. Itt végezték ki
azokat, akik valamilyen megbocsáthatatlan bűnt követtek el.
Látszott rajta, hogy már rég nem használták – a vasrudakon lógó
tetemek mumifikálódtak, egyetlen friss sem volt közöttük.
Lehet, hogy a hely elhagyatottsága, a halálbüntetés eltörlése is a
Lucifer Princip eretnekségére utaló jelek közé tartozik?
A torony átvészelte a körülötte dúló háborúkat. Senki sem akart
felkapaszkodni ezeken a vasrudakon, hogy lőállást alakítson ki a
tetején. Most azonban, hosszú idő után, egy birodalmi Titán
figyelmének középpontjába került.
A gépezet maximális sebességgel haladt felfelé a domb oldalán. A
lézerágyút vezérlő moderatus menet közben energiatölteteket
küldött a falra; az építmény megrázkódott. A lövegkezelő úgy
dolgozott, mintha fogorvos volna, a torony pedig egy hatalmas,
szuvas fog, amelyet alaposan körbe kell csiszolni és fúrni, mielőtt
ráhelyezik a kerámiakoronát. Kövek váltak ki évezredes helyükről,
törmelékdarabok, fémhorgok és gerendák hullottak alá.
Az épület a jelek szerint tömör volt, falai mögött újabb falak
e m e l k e d t e k .
A moderatus a parancsnokától, vagyis közvetve Jaqtól kapott
utasításoknak megfelelően folytatta a műtétet. A levegőben
hópihékként kavarogtak az apró szilánkokra hasított csontok
d a r a b k á i .
A Titán egyre közelebb került a toronyhoz. Energiaöklével püfölni
kezdte a meggyengített falakat, majd nekifeszítette a vállát, és tolta,
tolta... Az ősrégi építmény végül tiltakozó sikollyal engedett az
erőszaknak, kifordult a helyéről, és az oldalára dőlt.
A harci jármű pár másodperces pihenő után kaparni, vájni kezdte az
alapjait. Az energiaököl óriási föld- és kődarabokat emelt ki a
helyükről, megmozgatta a kemény talajt, a sziklákat. A fémgigász
szinte kétrét görnyedt munka közben, szervói hangosan vijjogtak,
lámpái elszánt ragadozószemekként világítottak.
Egyre mélyebbre hatolt, egyre közelebb került a föld alatti üreghez.
Amikor a törmelékdarabok bezúdultak, a résben pár pillanatig ősrégi
gépeket lehetett látni – olyan szerkezeteket, amelyek a hatalmas
súlytól és az energiaököl érintésétől szinte azonnal rozsdapor
kupaccá omlottak szét.
– Nemes módon szolgáltad a Birodalmat – gratulált Jaq a fáradt
parancsnoknak.
* * *
A Titán lámpái már nem világítottak. Az energiaököl nyitott, lefelé
ereszkedő tenyerén négy alak állt.
Jaq és társai leléptek a tenyérről, és körülnéztek a kékes
fénylepelbe burkolózó teremben. Odakint egyre sűrűbbé vált a
sötétség. Ha egy arra járó lenéz, most megláthatta volna a kaput.
Nappal majd gyengébb lesz ez a ragyogás, talán láthatatlanná
fakul, de a következő éjszaka biztos felfedezi valaki.
Néhány ezer évvel korábban ezen a vidéken még sűrű dzsungel
burjánzott. Az erdőket azonban kiirtották, és Jaq gyanította, hogy a
torony alapjául szolgáló domb is mesterséges eredetű. Valakik el
akarták tüntetni a zöld, élő növényzetálcától megfosztott átjárót;
valakik tonnaszámra hordatták ide a földet és a sziklát, majd
megépítették rajta az Erőszaktornyot.
Jaqnak az orgyilkosa feltámasztása után vissza kellett térnie erre a
világra. Tudta, amikor visszajön, az eretnek Lucifer Princip ellen
vívott háborúnak még mindig nem lesz vége. Vagyis... Lehet, hogy
mégis. Ha a lázadók erőinek esetleg sikerül megsemmisíteniük a
Genoston állomásozó birodalmi erőket... De akkor sincs túl nagy
baj, hiszen elég lesz iderendelni az űrgárdistákat, majd ők eltüntetik
ezt az Istencsászárt káromló csürhét. Persze lehetséges, hogy az
eldák menet közben átjönnek ezen a kapun, és megmentik az
önjelölt császárfit, esetleg megölik, vagy talán megpróbálnak
megegyezni vele.
Jaq számára fontos volt, hogy a kapu átjárható maradjon, de őrizze
valami, ezért utasította a Titán parancsnokát, hogy helyezzen el a
földön tépett sebben egy fémdarabot, majd változtassa radioaktívvá
a domb oldalát. Akik majd idetévednek, arra fognak gondolni, hogy
valami rakéta vagy torpedó döntötte le a tornyot, egy olyan lövedék,
amely még mindig halálos sugarakat bocsát ki magából. A
kíváncsiak kedvét ez majd elveszi a kutakodástól, a közömbösök
meg különben sem jönnek ide.
Végül a kis csapat tagjai, a monokliját szorongató inkvizítorral az
élen, ismét beléptek a Hiperhálóba.
* * *
A járat több helyen elágazott, aztán hirtelen kitágult.
Jobbra és balra végtelenbe nyúló köd kéklett. Vagyis... nem veszett
egészen a végtelenbe: a Hiperháló falai határt szabtak neki.
Az alagút keresztezte a Hiperháló egyik fő artériáját, amely elég
széles volt ahhoz, hogy hajók közlekedhessenek benne, bárkák,
amelyek egyik mestervilágról a másikra, egyik csillagtól a másikig
akarnak eljutni.
A rúnalencse erre vezette az utazókat; ebbe a virtuálisan korlátlan
kékségbe, amelyen szinte lehetetlen volt úgy keresztülvágni, hogy
közben megtalálják azt a szűkebb járatot, amely ide, ebbe a
hiperöbölbe torkollik – amelyen keresztül folytatniuk kell az útjukat.
– Csatárláncot alkotunk – jelentette ki Lex. – Eltávolodunk
egymástól, hallótávolságra. Időnként felkiáltunk, hogy a többiek
tudják, hol vagyunk. A hangunk kötélként fog összekötni minket.
Elsőként Jaq hagyta magukra társait, aztán Zhord, majd Rakel. Lex
középen maradt; az ő szuperérzékeny füle így is érzékelte a többiek
hangját.
K i á l t á s :
– Itt Jaq! Megtaláltam!
Mindannyian elindultak a hang irányába.
Az artériába számtalan kisebb járat csatlakozott, de Jaq képes volt
rá, hogy kiválassza azt a színárnyalatot, amely alig különbözött a
környezetétől, mégis más volt, mint a többi folyosó.
Már egészen közel jutottak a céljukhoz.
Már csak egy másik artérián kellett áthaladniuk...
* * *

Jaq várt. Zhord már megérkezett melléje, aztán jött Rakel, és végül
Lex is. Kísérteties lüktetés törte meg a Hiperháló csendjét. Talán
nem is hang volt, csak valami... ködvibrálás.
Egyre erősödött.
– Biztos egy elda hajó – szólalt meg Zhord. – Egy lidérchajó, amely
útban van valahová! Futás, Rakel! Fuss! Gyerünk, Lex! Egy
lidérchajó közeleg!
A köd örvényleni kezdett. A közeledő jármű egy másik síkban
mozgott, de akkora volt a tömege, hogy még így is kárt tehetett a
gyalogos utazókban.
Vajon mi történik akkor, ha két lidérchajó közelít egymáshoz
ugyanabban az artériában? Talán elhaladnak egymás mellett? Vagy
keresztülszáguldanak egymáson? Valamilyen érzékelőműszerrel,
amely időben figyelmeztet a közelgő testekre, minden bizonnyal el
lehet kerülni a katasztrófát. A pilóták biztos tudják, mit kell tenniük
ilyen helyzetben...
De mit tehetnek a gyalogosok, akiknek a teste eltörpül a
lidérchajókéhoz képest?
Rakel futva érkezett a találkozóhelyre, a Jaq által megtalált, a
lidérchajótól megvédő oldaljárathoz. Zhord és az inkvizítor már
belépett a keskenyebb folyosóba.
Lex is közeledett...
– Fuss! Fuss! – sürgette a zömik.
A következő pillanatban egy kiterjesztett szárnyú fehér pillangó
húzott el mellettük. Gigantikus volt... Csupán egyetlen másodpercig
látták, de olyan örvényt kavart, amely kifelé szippantotta a három
gyalogost az oldalfolyosóból.
Lex... eltűnt. Elsodródott a ködszökőárban. Maga után húzta a
lidérchajó, megforgatta a ködörvény. Pörögve száguldott, míg aztán
eltűnt a társai elől.
Zhord felüvöltött, és még perceken át ismételgette az űrgárdista
n e v é t .
Semmi válasz.
Reménykedtek. Biztosak voltak abban, hogy kettőnél több járat
kapcsolódik ehhez az artériához. Hogyan lehet megkülönböztetni
egyiket a másiktól, ha nem úgy, hogy odaállítanak beléjük valakit?
Egymást. Mi van akkor, ha erre száguld még egy lidérchajó? Lehet,
hogy Lex már átkerült a galaxis másik felére. Mégis vártak. Zhord
időnként felkiáltott.
* * *
A Hiperhálóban az idő értelmét vesztett fogalommá korcsosult. Egy
óra, vagy talán csak harminc perc, esetleg fél nap telt el addig, míg
meghallották a választ? Meddig tartott, míg Lex egyszer csak
kilépett a ködből?
– Huh! – vakkantotta Zhord. – Visszajött a nagyfiú. – Megtörölte a
h o m l o k á t .
Lex vidáman csatlakozott bajtársaihoz, és mély lélegzetet vett, hogy
kipucolja a tüdejét.
– Elég sokáig elvoltál – folytatta a kis fickó. – Hány oldalkapu mellett
haladtál el?
– Hat mellett – felelte Lex. – Jó távol vannak egymástól. Nem
tudtam, melyiknél vagytok, és abban sem voltam biztos, hogy jó
irányba haladok. Olyan sokszor fordultam körbe, hogy már azt sem
tudtam megállapítani, merrefelé nézek. Imádkoztam Rogal Dornhoz,
hogy segítsen a döntésben.
– Talán az lett volna a legjobb, ha bedugod az ujjad a szemedbe.
– A tiedbe szívesen beledugom, ha akarod! – Lex kedélyesen hátba
vágta Zhordot, aztán átölelte a vállát, harsogó hangon felnevetett,
megrázta a rongybábként bólogató zömiket, majd eleresztette.
* * *
Eljutottak egy olyan helyre, ahol négy folyosó találkozott. Ez a
kereszteződés nem lehetett más, mint az a hely.
– Megérkeztünk – mondta Jaq. A hangjában diadal és remény
csengett.
* * *
Jaq ráhúzta a monoklira a védőlemezt, aztán zsebre tette. Két
szempár és egy magányos szem meredt Rakel binth-Kazintzkisre. A
nő szórakozottan babrálgatta az egyik miniatűr gyűrűfegyverét – a
három közül éppen azt, amelyik még nem ürült ki. Oldalra tekerte a
gyűrűt, aztán megremegett.
– Egy kicsit szédülök – mondta, mintha arra számítana, hogy Jaq
érteni fog a szóból, és az Orgyilkos-lap segítségével megszilárdítja
átalakított testét. – Elég félelmetes dolog... egy inkvizítor kezébe
k e r ü l n i .

– Rakel – magyarázta Jaq –, a hipertérben, ennek a Hiperhálónak a
falán túl, van egy erő, amely azonos a jósággal, a nemességgel, a
becsülettel és a tisztasággal. Megkezdődött egy átalakulási
folyamat. Már létezik annak az új istennek az embriója, aki vagy
megújítja, vagy felváltja a földön lakozó Istencsászárt... Ő
bocsásson meg nekem ezekért az eretnek szavakért! Ez az embrió
fogja megszabadítani Őt örökké tartó szenvedésétől, ez fogja
átsegíteni Őt a dicsőséges megnyugvásba. – Jaq egyre
bizonytalanabbul beszélt. Vajon ő őszintén hitt ennek a diadalnak a
beteljesülésében?
Ó, hiszen ő már megtapasztalta a fénylő ösvényt. Ő már látta, hogy
ragyog a dicsőség ujja Lex kezén. De... a kétség mindig megmarad.
Lexet mintha egymásnak ellentmondó érzések kínozták volna.
Rogal Dorn adjon nyugalmat és erőt a lelkének! Erőt, amely
megakadályozza, hogy becstelenséget kövessen el, amely
visszatartja attól, hogy akarata ellenére árulóvá váljék!
Zhord magába roskadt, olyan arcot vágott, mintha útközben
elvesztette volna a lelkét.
Hát nem jutottak el oda, ahol még senki sem járt? Távozz, kétség,
ne szennyezd be jelenléteddel ezt a szent pillanatot!
Jaq, Lex és Rakel a négyes kereszteződés közepén térdelt, testüket
körbefolyta a Hiperháló kékes ragyogása. Zhord állva maradt; ő
nem akart szenteskedni, őt nem érdekelte a hit és az imádság.
Jaq hangosan imádkozott az Istencsászárhoz, aztán a Numenhez,
végül pedig a fénylő ösvényhez.
Aztán Rakel felé fordult. Valahogy nem találta a megfelelő szavakat.
– Most azt akarod kérni tőlem – szólalt meg Rakel halkan –, hogy
fogadjam el a halált. – Zhordra villantotta a szemét.
Jaqban szomorúság és düh áradt szét. A törpére nézett.
– Mit mondtál neki?
– Semmit! – üvöltötte Zhord. – Távol lévő őseimre esküszöm, hogy
s e m m i t !
– Küzdöttem – folytatta Rakel remegő hangon. – Keményen
küzdöttem. És szenvedtem. Kérlek, segíts át a halálba, mielőtt
valami olyan rémség, mint a tyranidák, a hatalmába kerít. Mielőtt
elragad a Káosz vagy valamilyen más borzalom.
– Igen – mondta Jaq egészen halkan. Tehát mégis minden rendben
van. – A valódi Ey'Lindi is a halálért könyörgött. Nem akart végezni
m a g á v a l .
Rakel sírt.
– És te mégis vissza akarod hozni őt a borzalmak közé, a
szenvedésbe! Látod, nagyuram, értem én, hogy mire készülsz!
– Nagy lélek vagy! – kiáltott fel Jaq csodálkozva. Tétovaságát
magabiztosság váltotta fel, és valami, ami hasonlított az örömre.
Igen, eddig minden a lehető legjobban alakul... – Nagy lélek! – tette
hozzá. Bár korántsem akkora, mint Ey'Lindi, aki hamarosan
beköltözik ennek a nőnek az átalakított testébe. – Szükségem van
Ey'Lindire, Rakel! Érted? Szükségem van rá! Azt akarom, hogy
mellettem legyen... hogy megküzdjön Lucifer Princippel.
– Ó, igen. Szükséged volt rá – felelte Rakel. – Már azelőtt is, hogy
hallottunk Lucifer Principről. De legyen, elfogadom a sorsomat.
Elfogadom! Küldj bele a sötétségbe, hogy megkíméld a szemem az
olyan látványoktól, amilyenekben melletted részem volt. Eleget
láttam... Képtelen vagyok szembenézni a jövővel. Semmiféle jövőt
nem tudnék megélni... A jövő minden formájában félelmetes és
romlott. Másmilyen nem lehet.
– Minden romlott és félelmetes, kivéve a fénylő ösvényt, amelyet
önfeláldozásoddal segítesz létrehozni. Ó, mindenek Császára!
Bocsáss meg nekem! – kiáltotta Jaq. – Értsd meg... ennek így kell
t ö r t é n n i e !
Rakel zokogott, de közben beleegyezően bólintott.
És ezzel a beleegyező bólintással egy időben megtagadta és
önmagát feladta, lemondott a létről annak a másiknak az
érdekében, akire metamorfózisa óta hasonlított, akinek minden
porcikája olyan volt, mint most az övé.
– Bajtársam! – mondta Lex felindultan, és úgy vakarta meg viszkető
bal kezét, mintha az életvonalat akarná eltüntetni a tenyeréről.
Jaq elővette az Orgyilkos-lapot.
És – mint már korábban is megtörtént – a másik lap előpattant a
ruhája alól. A másik lap – Tzeentch lapja. Ledobta magáról a
mutánsbőr csomagolást, és képpel felfelé fordulva a
hiperháló-folyosó padlójára hullt.
A démonpofa rávicsorgott Jaqra. Az inkvizítor kis híján pánikba
esett, de aztán gyors mozdulattal rátette az Orgyilkos-lapot a
démonra. A lap, amelyről Ey'Lindi (vagy Rakel?) nézett rá, letakarta
a démont.
Vajon nem győzte le Tzeentchet a villában? Nem járt túl a nagy
konspirátor egyik csatlósának eszén? Nem állt ellen Slaanesh
kísértéseinek? Mert most már nem érzett vágyat a mellette térdelő
nő iránt; már nem akarta magáévá tenni azt a testet, amelybe
hamarosan beleköltözik egy másik lélek.
– Örvendezzünk! – kiáltotta.
– Örüljünk a halálnak – zokogta Rakel.
Ezt akár Ey'Lindi is mondhatta volna. Rakel a jelek szerint már
nemcsak külsőre, hanem bizonyos mértékig lélekben is hasonult a
valódi Ey'Lindihez.
Jaq intett Lexnek, adja át az orgyilkosövsálat. Lex levette a vörös
szövetet sérült szeméről. Jaq stólaszerűen Rakel nyakára és vállára
terítette; elöl úgy fogta össze, mintha meg akarná fojtani.
– Nézz rá mereven az Orgyilkos-lapra – utasította a nőt. – Nézz
mélyen a szemébe. Vessz el a tekintetében. Merülj bele. El fogsz
menni a lelkek tengeréhez, hogy segíts kiemelni onnan valakit, aki
visszatérhet az életbe azáltal, hogy részévé válik annak a léleknek,
amelyet hajlandó vagy feláldozni. Splritum tuum – folytatta
ünnepélyesen, a szertartások szent nyelvén –, in pacem dimltto.
Ey'Lindi meum, amorte ad vitám novam revocatio.
Zhord egész testében reszketett. Lex sérült szemére szorította a bal
kezét, hogy jobban láthassa azt a szent rítust, amelyhez hasonlót
csak a Császári Öklök kolostorerődjében élt át.
Az Orgyilkos-lapon megmoccant Ey'Lindi képmása.
– Ezen a helyen – zengte Jaq –, ahol az idő megcsavarodik, az Ő
hatalmából és kegyelméből...
* * *
Rakel reszketve előredőlt.
Teste összerándult. Izmai megfeszültek. Úgy vergődött, mintha
elviselhetetlen fájdalmak szaggatnák a tagjait.
A z t á n . . .
A habzó szájból előtört egy rekedt, de határozott kiáltás:
– Én, Lindt.!
Egy olyan vad, primitív lány rikoltása volt ez, akit kiszakítottak a
dzsungelből, az otthonából, akit az Officio Assassinorum elhurcolt
és kiképzett. Ez volt az a kiáltás, amelynek hallatán mesterei nevet
adtak neki: Ey'Lindi.
Jaq kimondhatatlan boldogságot érzett.
Ey'Lindi kinyújtózott. Keze a hasához, a melle alatti részhez kapott
– éppen oda, ahol a Főnix Úrnő lándzsája átjárta.
– Én, Líndiiii...! – rikoltotta.
Oldalra gördült, majd talpra szökkent. Szeme dühödten izzott. Egyik
keze ökölbe szorult. A másikon kinyújtotta és megkeményítette az
u j j a k a t .
Azok a szemek...! Nem látszott rajtuk, hogy felismerte Jaqot.
Egyáltalán látta őt?
Ahogy oldalra kapta a tekintetét, úgy tűnt, nem látja Lexet vagy
Z h o r d o t .
– Halál rátok, Főnix Urak! – visította, és eszeveszett vadsággal
rávetette magát Jaqra