szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Asztropata (VI. fejezet)

Hatodik fejezet
Asztropata

Amikor a bolygó kormányzója közvetlenül a megérkezése után
fogadta, Jaq megérezte, hol van az a bizonyos biztonságos hely,
ahová az asztropatát dugták. Annak ellenére, hogy sohasem tudta
meghatározni az egyes személyek hollétét, a pszichotikus lelkek
szikrázására mindig érzékeny volt. Számára egy telepatikus
üzeneteket küldő asztropata olyan volt, mint a navigátoroknak az
A s t r o n o m i c a n .
A férfit Fennixnek hívták, és majdnem pontosan a kormányzó
fogadócsarnoka alatt, négy szint mélységben tartózkodott.
A fogadócsarnok előtt fél tucat, lézerpisztollyal felfegyverzett,
mustársárga uniformist viselő fáradt katona őrködött. Míg Lagnost
aludt, a világítás csak félerővel működött. Amikor a megtépázott
inkvizítor megjelent, és felvillantotta tenyértetoválását, az őrök
vigyázzba vágták magukat.
A Császár Kegyelme a tokjában maradt, és Jaq ahhoz is
ragaszkodott, hogy három társa mellette legyen.
A kormányzó egy hatalmas díványon elterülve, puha
szaténpárnákon fekve aludt. Gyermekkorú ágyasai úgy vették körül,
mint kölyökkutyák az anyjukat. A pávakalap egy ékkövekkel kirakott,
fényesre lakkozott, ember formájú rézoszlop tetején díszelgett.
Lagnost talán úgy okoskodott, hogy ha egy szektás orgyilkosnak
esetleg mégis sikerülne bejutnia a hálótermébe, elvakultságában és
sietségében az oszlopra és a kalapra nyitna tüzet.
Az Officio Assassinorum egyik tapasztalt tagja sem követte volna el
ezt a hibát; egy képzett orgyilkos az asztmatikus zihálás alapján
egyetlen pillanat alatt meghatározta volna a célszemély helyét.
De ugyan mit tudhatott egy ilyen, Lagnosthoz hasonló ember a
tapasztalt orgyilkosokról? Egyáltalán létezik olyan személy, aki
bármit tud róluk? Aki megismeri őket, legfeljebb egy-két
másodpercig nézhet farkasszemet a halállal.
Az őrök arcára agyaras hernyókat tetováltak, a dívány melletti
karosszékben ücsörgő tiszt (a fején csúcsos sapka, egyik fülében
karbunkulus fülbevaló volt) viszont a Virágszálak jelét viselte
magán. Nem állt fel az inkvizítor érkeztére, hosszú csövű
lézerpuskáját az övében dajkálva várta, hogy a lord felébredjen.
Lagnost hamar magához tért az álomból. Hunyorogva felnézett.
– Kerítettél egy navigátort, Sir Draco? Gondolom, a zömik mérnök.
Ez talán azt jelenti, hogy evakuálnunk kell a bolygót? Ilyen rossz
lenne a helyzet? – Tekintete a Jaq ruháján lévő szakadásokra
tévedt. – Úgy látom, valamiféle páncélt viselsz... Nem adnád át
nekem? A Császár hű kormányzójának mindenképpen életben kell
m a r a d n i a .
Lagnost halála a lojálisok számára valóban felért volna egy
kasztrálással. A kormányzó fürgén felült. Lélegeztető csöveiben
egyre gyorsabban szortyogott a levegő; a körülötte heverő fiatal
ágyasok szétrebbentek.
– Kedveskéim – nézett Lagnost a gyermekekre. Tudta, meg kell
válnia tőlük.
Meg kell válnia tőlük, a fiatal ágyasok pedig a Slaaneshben hívő
szektások játékszerei lesznek, és a kínok kínját kell kiállniuk, míg
végre a halálban szabadulásra lelnek.
– A páncélt! – ismételte Lord Lagnost követelőzően.
– Uram – mondta Jaq –, attól tartok, a ruhám nem illene termetes
testedre. Egyébként az inkvizítorok nem szoktak önként megválni
felszerelési tárgyaiktól. Haladéktalanul beszélnem kell az
asztropatáddal. Üzenetet kell küldenem a feletteseimnek.
Lagnost értetlenül pislogott.
– Te talán nem rendelkezel elég hatalommal, Sir Draco?
Jaq felemelte a kezét, és akaratereje egyetlen hullámával
felvillantotta tenyerén az Inkvizíció pecsétjét.
– Szent kötelességed, hogy engedelmeskedj nekem. Hozasd ide az
a s z t r o p a t á t !
Lagnost a navigátorra nézett, akinek a fülein, az ajkán és az állán
kikristályosult vér vöröslött.
– Attól tartok – mondta az inkvizítornak –, személyesen kell
lemenned az alsó helyiségbe, ha beszélni kívánsz az
asztropatámmal. Addig is, míg ezt megteszed, a navigátort valahol
másutt fogjuk szórakoztatni.
Az őröknek és a tisztnek fogalmuk sem volt arról, mire véljék a
kormányzó szavait. Lazán, csővel lefelé fordítva tartották
f e g y v e r ü k e t .
Jaq tudta, ha megöli vagy megöleti Lagnostot, kimondja a halálos
ítéletet a bolygón még elszórtan létező lojálisokra és a hitre. De
vajon mi mást tehetne ebben a helyzetben? Hogyan vághatná ki
m a g á t ?
Jaq Draco lassan beszélni kezdett.
– Lordom, van egy iszonyatos titok, amit kénytelen vagyok
megosztani veled.
Tudd meg, hogy a hipertérben hatalmas és erős démonok léteznek,
amelyek a Káoszt szolgálják. A Káosz maga az ellentéte
mindennek, amit józannak ítélhetünk, ami a civilizációt alkotja. A
Káosz ellentéte annak, amit valóságnak tartunk. Ezek a démonok,
ha romlott lelkek megidézik őket, képesek belépni a valós
kozmoszba. A Káosz egyik ocsmány istenének Slaanesh a neve.
Sajnálattal ki kell jelentenem, hogy Slaanesh hívei és bálványozol
már itt, a te kormányzásod alatt élő bolygón is megjelentek...
A szavak olyan súlyosak voltak, az információ, amit közöltek, olyan
titkosnak számított, hogy a fényűzően berendezett szobában
mindenkinek meg kellett halnia, aki fültanúja volt Jaq vallomásának.
Ezt Ey'Lindi is tudta.
Az orgyilkos nő megvárta, míg egy közeli robbanás zaja egyetlen
röpke pillanatra magára vonja a katonák figyelmét. Valószínűleg
akkor is akcióba lépett volna, ha a lord, az ágyasai és a testőrei
nem szereznek tudomást a Káosszal kapcsolatos titokról, ám most,
miután az inkvizítor elárulta a dolgot, mindenképpen cselekednie
k e l l e t t .
Lagnost ekkor még nem tudhatta, hogy csupán másodpercek
vannak hátra az életéből. Oly érdeklődve figyelte az inkvizítor
szavait, oly nagy igyekezettel próbálta megérteni jelentésüket, hogy
a gyanú egyetlen apró szikrája sem lobbant fel elméjében.
Mielőtt megérkeztek a palotába, Ey'Lindi három ujjára felhúzta
azokat a miniatűr fegyvereket, amelyeket a tapasztalatlan szem
értékes ékszernek látott. A három, barokkos aprólékossággal
kidolgozott gyűrűről még a város legjobb, legtapasztaltabb
ékszerészei sem tudták volna megállapítani, hogy valójában
m i c s o d á k .
Ey'Lindi korábban már Zhord gondjaira bízta lézer- és tűpisztolyát, a
zömik pedig az övtáskájába dugta a fegyvereket. Az orgyilkos
nőnek így nem maradt más választása, a digitális gyilkokra kellett
h a g y a t k o z n i a . . .
Bummm! A városban felrobbant valami. A spontán fegyverszünet a
jelek szerint véget ért.
Az őrök először az ablakra pillantottak, majd összenéztek.
Ey'Lindi ugyanebben a pillanatban begörbített ujjakkal felemelte a
k e z é t .
A miniatűr tűpisztolyból kiröppenő lövedék Lagnost arcába fúródott.
A hájas test megremegett; úgy rázkódott, mintha a szervek
háborúznának a belsejében. A lélegeztető csövekben egyre
gyorsabban áramlott a levegő. Lagnost megijedt, kétségbeesetten
kapkodott lélegzet után. Egyik húsos keze felemelkedett. Letépte
nyakáról, kiszakította orrából a drágakövekkel díszített csövek
végét. Ha azt remélte, hogy ezzel könnyít a helyzetén, tévedett.
Egyre gyorsabban szedte a levegőt. A szívroham és a szélütés
majdnem ugyanabban a másodpercben következett be.
Egy egészen vékony lángcsóva suhant ki Ey'Lindi másik
gyűrűfegyveréből. A tűznyelv végignyalta a tiszt arcát, beégette
magát a húsa alá, és a torkán, a gégéjén keresztül lehatolva
szétperzselte a tüdejét.
A tiszt őrjöngve üvöltött a fájdalomtól.
Az egyik őr torkát könnyedén elmetszette a vékonyka lézersugár. A
fickó eltátotta a száját, vért köhögött fel.
Ey'Lindi ezek után elfelejthette digitális fegyvereit. A pici eszközök
csupán egyetlen töltet kilövésére voltak alkalmasak, további
használatuk előtt meg kellett volna tölteni a tárukat, új tűt, új adag
napalmot, új lézertöltetet kellett volna elhelyezni bennük.
Ey'Lindi a lézerrel elkövetett gyilkosság után előrevetődött.
Felrántotta karját, keze élével az egyik őr orrtőcsontjára csapott.
Könyöke halálos pontossággal ütötte szíven következő áldozatát.
Megpördült; a harmadik őrt egy köríves rúgással tette
ártalmatlanná. Sarka megreccsentette a fickó halántékát, a másik
keze pedig közben leütötte a negyedik katonát.
Az orgyilkos nő alig lélegzett gyorsabban a normálisnál.
A fogadócsarnokban hét hulla hevert. A katonáknak arra sem volt
idejük, hogy riadót kiáltsanak. A kormányzó fiatal ágyasai egymást
ölelve, egymáshoz bújva, tágra nyílt szemmel zokogtak. Számítani
lehetett rá, hogy hangoskodni kezdenek.
– Csak halkan, gyerekek – vicsorgott rájuk Zhord, és fenyegetőn
felemelte Ey'Lindi lézerpisztolyát. – Egy mukkanást se akarok
h a l l a n i !
A zömik nagybácsis stílusban förmedt rá a megszeppent kölykökre.
– Ezekkel mi legyen? – kérdezte halkan.
Petrov döbbenten végignézett a halottakon, azután az ágyasokra
p i l l a n t o t t .
– Nem érthették meg, amit mondtál – vetette oda Jaqnak. Nyelt
egyet. – Azt sem tudják, miről beszéltél. – Hangja olyan volt, mintha
a saját életéért könyörögne. – Én tudok néhány dolgot a hipertérről,
értem is egy kicsit. Időnként csápok nyúlnak ki belőle. Csápok,
amelyek az agyamat akarják körbeölelni... Viszont azokról még én
sem tudtam!
Azokról? Talán a Káosz isteneire gondol?
– Akkor most majd tudni fogsz róluk – vetette oda neki Zhord.
– Csak akkor – mondta Jaq –, ha elkerülhetetlen. Petrov folytatta a
r i m á n k o d á s t .
– Ezek a gyerekek, ezek a babák semmit sem értenek, és...
– Igen, babák! – kiáltotta Jaq. – Vagyis inkább bábok! Élő bábok.
Azt akarod, hogy a kéj szadista eszelősei elégítsék ki rajtuk
v á g y a i k a t ?
Petrov száraz torokkal nyelt egyet.
– Könyörületesnek kellene lennünk hozzájuk...
– Ez igaz. Ez való igaz. Kellene.
– Majd én megcsinálom – jelentkezett Ey'Lindi.
Egyetlen szökkenéssel a halott kormányzó élő játékszerei között
termett. Lecsapott kemény karommá feszített ujjaival, megszorított
egy-egy ideggócot, belebökött egy-egy nyakba. Villámgyorsan
dolgozott. Könyörületesen. A megmérgezett kormányzó körül
csakhamar ernyedt testecskék hevertek. Újra felkerült néhány
bejegyzés arra a listára, amelyen a beteg galaxis által az
Istencsászárnak bemutatott áldozatok neve szerepelt.
Ey'Lindi ezután a falhoz lépett, és vizsgálgatni kezdte a csempékből
kialakított arabeszkeket.
– Négy szinttel alattunk... – mormolta maga elé. Ujjai
fáradhatatlanul tapogatóztak.
Egy olyan kövér embernek, mint Lagnost volt, minden bizonnyal
nagy megerőltetést jelentett volna gyalog lemenni négy szint
mélységbe. Kellett tehát lennie valamilyen eszköznek – mondjuk
egy lebegőszéknek –, amelynek segítségével a kormányzó
lejuthatott asztropatája búvóhelyére. Ey'Lindi azokat a nyomokat
kereste a falon, amelyek elárulhatták, hol rejtették el ezt az eszközt.
– Ah!...
Az egyik faldísznek látszó fajanszgomb elfordult a keze érintésére.
A fal egyik jókora panelje hátracsúszott, azután felemelkedett.
Mögötte egy szűk helyiség volt, melynek falain frissen felfestett
rúnák sötétlettek.
Egy lift...
A rúnák mindegyike a hit szimbóluma volt. A kormányzó –
legalábbis ami szexuális szokásait illeti – eltorzult lelkű ember
lehetett, de azt senki sem foghatta rá, hogy nem tartotta tiszteletben
az Istencsászárt és a hozzá kapcsolódó eszméket. Lagnost minden
romlottsága ellenére a hitet védelmező bástya szerepét töltötte be a
Luxus Primeren. Vagy lehet, hogy a nemrég kinevezett pontifex
mundi ösztönzésére lett ennyire vallásos? Lehet, hogy Slaanesh
kultuszának szektásai, ismervén és kihasználván pederaszta
hajlamait, megpróbálták maguk mellé állítani? Talán az azóta már
meggyilkolt főpap volt az, aki visszatartotta Lagnostot a Káosz
i m á d a t á t ó l .
Lagnost hite nem lehetett szilárd, lelke nem lehetett makulátlanul
tiszta, hiszen ellenkezni próbált a inkvizítorral – nem teljesítette
rögtön a kérést, amikor Jaq közölte, hogy találkozni kíván a
kormányzói asztropatával.
Ellenkezni egy inkvizitorral! Hogy lehetett kormányzó egy ilyen
ostoba ember?
Ey'Lindi belépett a liftbe. Teste összeolvadt az árnyakkal. Zhord
mozdult, hogy kövesse, hogy ugyanúgy vele tartson, ahogy annak
idején a Sztálindrómon, abban a Vaszilarjov nevezetű városban.
Jaq visszatartotta a zömiket.
– Mi itt maradunk, Zhord. Ey'Lindi egyedül is képes megtalálni az
a s z t r o p a t á t .
Az igazat megvallva, nélkülünk jobban elboldogul.
A falpanel újra megmozdult, lejjebb ereszkedett.
– Mi a csoda ez a nő? – zihálta Petrov.
– Birodalmi orgyilkos – felelte Jaq könnyedén.
Birodalmi – vagy renegát? Vajon melyik? Ezekben az őrült időkben
a renegátig talán egyet jelentett a valódi hithűséggel.
Várakozás közben Jaq végrehajtott egy néma szertartást:
ajándékként az Istencsászárnak ajánlotta a kormányzó fiatal
ágyasainak halálát. Hogy életben tartsak és táplálják a soha véget
nem érő pszichikai őrszolgálatot teljesítő Császár lelkét, minden
egyes nap fiatal pszik ezrei áldozták fel magukat, vitális
esszenciájukat és életüket.
Azoknak a testét, akik vállalták ezt az áldozatot, a felszentelt papok
által működtetett szertartási kemencékben égették el. A szétégő
hús, a pernyévé váló csontok és szövetek sűrű, zsíros füstje
beleolvadt a Föld elviselhetetlenül szennyezett atmoszférájába; az
elhamvasztott testekből felszálló füst volt az, amely émelyítően
édeskéssé változtatta a kénes-savas levegőt.
Ezek a testek, amelyek Lagnost körül a selyemlepedőkön, szatén
vánkosokon hevertek, nem juthattak el a szent krematóriumba.
Addig fognak a fogadócsarnokban maradni, míg valamelyik alantas
szolga ki nem vonszolja őket. Halálukról, áldozatukról senki sem fog
tudomást szerezni, hacsak...
Hacsak Jaq őszinte, szívből fakadó imája, amelyben megemlékezett
róluk, nem hatol keresztül a téren, s nem jut el a Császárhoz. Vajon
ha a holtak dicsérete célba ér, kicsordul-e majd egy parányi
könnycsepp a Birodalom urának ráncredőkkel körülvett szeméből?
Vajon a Császár érez-e majd valami sajnálatfélét a gyermek
ágyasok iránt?
A szentimentalizmus, gondolta Jaq, a józan ész galád ellensége.
Odakint a sötétségbe burkolózó városban egyre kisebb
időközönként követték egymást a robbanások. A világítógömbök
fénye megremegett, elhalványult, majd folytatta a félhomállyal vívott
harcát.
Egy tiszt rontott be a fogadócsarnokba. A rossz világítás miatt csak
akkor vette észre, mi történt a kormányzóval, amikor már becsukta
maga mögött az ajtót, és előrébb lépett.
Az első percben értetlenül bámult a szakadt öltözetű inkvizítorra, a
kísérteties külsejű navigátorra, a lézerpisztolyt markoló zömikre meg
a testekre, a fiatal ágyasokra, akik úgy hevertek a dívány körül,
mintha hirtelen elnyomta volna őket az álom.
Azután meglátta a kiontott vért – nem volt sok belőle – meg az
ernyedten fekvő kormányzót, akinek az arcáról félig levált a
megszokott lélegeztető berendezés...
Zhord már éppen felemelte a pisztolyát, hogy lelője, amikor a tiszt
térdre roskadt.
Letérdelt és sírni kezdett. A fájdalom, a keserűség könnyei folytak a
szeméből. Abban a pillanatban meglátta a jövőt – amelyben nyoma
sem volt reménynek. Lagnost halálával odaveszett a reménység,
elveszett a város, és el az egész bolygó...
A férfi Jaq felé fordult, könnyei prizmáján át ránézett, és szánalomra
méltóan eltátotta a száját. Megértette, közvetve éppen a Császár
inkvizítora mondta ki a Luxus Primerre a halálos ítéletet.
– Megértelek – szólt hozzá Jaq már-már kedves hangon. –
Megértem, mit érzel. A helyedben én is sírnék.
– De... miért? – nyöszörgött a tiszt.
– Ezt te sohasem érthetnéd meg. Abban a pillanatban, amikor
világossá válnak előtted az okok, meg kellene halnod.
Így talán nem kell meghalnia? Nem kell együtt pusztulnia a
várossal, szülőbolygójával? A tiszt megértette, hiába küzdene,
hiába védekezne. A sorsa elől senki sem térhet ki.
– Legalább azt engedd meg, hogy végezzek magammal – kérlelte
az inkvizítort.
Jaq szelíden, szinte kedvesen megrázta a fejét. A tiszt már így is
éppen elég kegyben részesült, és különben sem hagyhatja, hogy
előhúzza a fegyverét.
– Zhord... – szólt oda halkan a zömiknek.
Zhord a lézerpisztolyával keresztüllőtte a tiszt szemét, A forró sugár
felszárította a könnyeket, örökre eltüntette a férfi fájdalmait.
Amikor Ey'Lindi visszatért, egy zöld köntösbe öltözött ernyedt testet
cipelt a vállán.
Fennix természetesen vak volt. (Az asztropatáknak, amikor
lélekforrasztással a Császárhoz csatlakoztatják őket, opálossá válik,
keményre fő a szemgolyójuk.)
Ey'Lindi ennek ellenére vezethette volna karon fogva is. Vagy talán
azért volt szükség arra, hogy a vállára vegye, mert Fennix
valamilyen fogyatékossága miatt nehezen mozog?
Persze lehet, hogy szó sincs ilyesmiről; lehet, hogy az asztropata ki
sem akart mozdulni a búvóhelyéről. Ha így állt a dolog, Ey'Lindi
egyszerűen és elegánsan megoldotta a problémát: felnyalábolta, és
a vállára vetette.
Fennix, az alakjából ítélve, nem lehetett nehéz. Vékony, már-már
vézna volt. Ey'Lindi olyan könnyedén tartotta a vállán, mint egy erős
felnőtt a porontyát. Az asztropata arcát csuklya takarta, de az idő
nem volt alkalmas arra, hogy szemügyre vegyék. Indulniuk kellett,
muszáj volt elhagyniuk a kormányzó palotáját. Ey'Lindi úgy mozgott,
mint valami ébenfekete robot, annyira sem érdekelte a vállára vetett
ember, mint az agymosott hordárt a gondjára bízott poggyász.
Jaq lelkét megtisztította a meditáció, elméjét tisztára söpörték a
Császár könnycseppjeivel kapcsolatos gondolatok. Érezte, ura saját
pszierejének – annak az erőnek, amelynek köszönhetően már
többtucatnyi világon győzelmet aratott a démonok fölött, mielőtt a
Harlekin-ember és a hidra felbukkanásának köszönhetően
bonyolultabbá vált az élete. A testére tetovált ábrák bizonyították a
harcokban elért sikereit. (Vereségeinek senki sem állíthatott volna
emléket; ha egyszer is kudarcot vallott volna a harcai során, már
nem élne, s nem lenne ép a lelke sem.)
Mielőtt elindultak a palotából, össze kellett szednie démonűző
psziereje utolsó cseppjét is. Az ember sohasem tudhatja, kivel,
mivel találkozik össze útközben... Létre kellett hoznia a
meggyőződés auráját, el kellett hitetnie a társaival és önmagával is,
hogy amit tesznek, amit tenni készülnek, helyes és jó.
Félő volt, hogy a kormányzó emberein, ha megtudják, ha megsejtik,
mi történt a fogadócsarnokban, ha megérzik, hogy Lagnost már
nem él, éppen olyan iszonyatos csüggedtség és reményvesztettség
vesz erőt, mint a Zhord által meggyilkolt tiszten. Ebben az esetben
kártyavárként omlana össze Jaq minden terve. A hithű katonák
felhagynának az ellenállással, nem próbálnák visszaverni az
űrkikötőt ostromló szektások rohamait, ilyen körülmények között
pedig a Tormentum Malorum nem hagyhatná el a bolygót.
Ha idő előtt kiszivárog, hogy Lagnost nem él, mindennek vége...
Nem tűnt valószínűnek, hogy Lagnostnak van olyan gyermeke, aki
átvehetné tőle a kormányzói címet és feladatokat. Örököséül a
bolygótanács valószínűleg valamelyik unokaöccsét vagy más
rokonát jelölné ki, esetleg kinevezne egy régenst, aki képes
megfékezni a polgárháborút. De vajon van-e idő és lehetőség
ebben a helyzetben egy új kormányzó beiktatására?
A legcsekélyebb mértékig sem volt fontos, hogy Jaq távozása után
mi történik a Luxus Primeren. Ennek a bolygónak a sorsa a Nagy
Tervhez képest annyit sem számított, mint egy tollpihe súlya a
tonnányi acéllal megrakott mérlegen. Jaq azonkívül, hogy előre
meggyászolja, semmit sem tehetett ezért a világért.
A Sztálindrómot látogatása után nem sokkal elpusztították. A
bolygón, annak az átkozott, az exterminatust elrendelő üzenetnek
köszönhetően, az élet minden formája megsemmisült...
Lehet, hogy Jaq a világok elpusztítójává vált? Vajon akkor, amikor a
Luxus-epizód és a kormányzó meggyilkolásának híre eljut a Földre
(mert előbb-utóbb minden hír eljut a Földre!), az Inkvizíció
másodszor is kiátkozza egykori titkos inkvizítorát?
Jaq a maga módján részt vett a Császár agóniájában. Ez a
részvétel – ez a keserű áldozat – erőt adott neki még akkor is, ha az
a bizonyos ragyogó ösvény már régen eltűnt a szeme elől.
Össze kellett szednie az erejét, nem hagyhatta, hogy a közelben
ólálkodó démonok megérezzék, kétségek gyötrik a lelkét. A kétség
gyengít, a gyengék pedig vonzzák magukhoz a támadókat...
Kivonultak a néhai Lagnost fogadócsarnokából, és beleütköztek a
hithű katonák és felfegyverkezett polgárok egy csoportjába. A
kormányzói palota védői furcsálló pillantásokkal mérték végig őket.
Egy elrongyolódott ruhát viselő inkvizítor. Egy mogorva zömik. Egy
reszkető navigátor. Egy fekete gépasszony, a vállán egy
eszméletlen asztropatával.
Jaq felemelte a kezét, megjelenítette a tetoválását, és rákiáltott a
f e g y v e r e s e k r e .
– Lord Lagnost kapcsolatba lépett őfelségével, az Istencsászárral! –
Ez bizonyos értelemben igaz volt, feltéve, hogy Lagnost lelke nem
az elkárhozottak közé került.
– Ebben a szent percben senki sem zavarhatja meg Lord Lagnost
imádkozik a Mindenek Urához, és azon dolgozik, hogy elkészítse a
győzelmet eredményező haditervet. Az asztropatáját, miközben
megnyitotta a kapcsolat csatornáját a kormányzó és a Császár
között, sajnálatos módon baleset érte. Fel kell vinnünk őt a
hajónkra, hogy különleges ápolásban részesíthessük, és
visszahozhassuk az életbe. Lord Lagnost majd szól, amikor
elbúcsúzott Istenünktől...
Az ostobák! Minden szót igaznak hittek.
A fegyveresek áldó jeleket vetettek magukra, megcsókolták
amulettjüket. Álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy egy
inkvizítor hajlandó lehet az Istencsászár káromlására, hogy a
Mindenek Urának nevét használja hazugságai elleplezésére.
– Terjesszétek el a hírt! A Császár hatalmas lelke, hála illesse ezért,
hajlandó volt kapcsolatba lépni Lord Lagnosttal! A megváltás már
nem késik sokáig... – Jaq inkább fanatikus gyóntatónak, és nem
ravasz inkvizítornak érezte magát.
Ha hazudnod kell, csuda dolgokat mondj, és senki sem fog
kételkedni szavaidban!
* * *
A Tormentum Malorum lüktetve kilépett az űrbe, örökre maga
mögött hagyva a halálra ítélt világot.
Az üzemanyagnak – amit egy évszázaddal korábban a Bendercoot
nevű vörös törpecsillag negyedik bolygója körül orbitális pályán
keringő állomáson pumpáltak bele a tartályokba – már csak a
kétötöd része volt meg. Ha nem akarták elhasználni a biztonsági
tartalékot, a hajó az ugrási övezet elérése után csupán néhány
rövidebb hiperugrást hajthatott végre, vagy egyetlen közepes
nagyságút. A Luxus primeren nem lehetett tankolni, és az sem tűnt
valószínűnek, hogy a rendszer iparholdján vagy bányabolygóján
hozzá lehet jutni a megfelelő üzemanyaghoz.
Sürgősen csak egyetlen rövid ugrást kellett végrehajtani: át a
semmibe, a végtelen semmi egy másik részébe.
Oda, ahol Fennix nyugodtan belemerülhet az asztrális üzenetek
özönébe, ahol fáradságot és időt nem sajnálva elő tudja halászni az
információtengerből a Jaqot érdeklő adatot.
Azt az adatot, amely alapján el lehet majd dönteni, hogyan legyen
t o v á b b .
A feladat fontos volt, az idő nem számított. A Tormentum Malorum
fedélzetén elegendő élelem és elegendő sztázistartály volt.
Ahogy a karcsú, gyászfekete hajó elindult kifelé, Jaq tartózkodott
attól, hogy bele hallgasson a rádióadásokba, amelyek a
Luxus-rendszer kormányzatának pusztulásáról adtak hírt.
Fennix tartózkodott attól, hogy akár véletlenül is kapcsolatba lépjen
az ostrom alatt lévő kormányzói palotában maradt asztropatákkal,
egykori társaival.

A vak Fennix aszott, alacsony férfi volt, inkább majomra hasonlított,
mint emberre. Hosszúkás, hegyes füle a denevérére emlékeztetett,
hallása olyan éles volt, hogy a hangos zajok komoly fizikai fájdalmat
okoztak neki. Kivételes hallásának legfeljebb csak annyi köze volt a
telepatikus képességekhez, hogy ha nem tömi tele, a fülét vattával,
a zajok úgy elterelik a figyelmét, hogy semmit sem foghat fel a pszi
a d á s o k b ó l .
Figyelembe véve, hogy Fennixnek ilyen sok bajt okoztak érzékeny
fülei, és tekintettel vakságára, nem tűnt embertelennek, hogy
Lagnost – mint Ey'Lindi lakonikusan jelentette – egy aprócska,
hangszigetelt, sötét, földmélyi cellában tartotta. Fennix
biztonságban érezhette magát odalent, és minden zavaró
körülmény kizárásával folytathatta mestersége gyakorlását.
Abban semmi furcsaság sem volt, hogy a lélekforrasztás, a
Császárral való összekapcsolódás során, amikor megvakult, nem
vesztette el a hallását is. Senki sem vehetné hasznát az
asztropatáknak, ha nem hallanák meg a parancsokat, és nem
tudnák, milyen üzeneteket küldjenek. (Az efféle instrukciók
majdnem mindig olyan bonyolultak voltak, hogy az asztropaták
képtelenek lettek volna felfogni tartalmukat, ha pusztán a
tapintó-érzékükre kell hagyatkozniuk.) A telepatikus képesség és az
ilyen éles hallás együtt azonban inkább átok volt, mint áldás.
Fennix végtagjai véznának és gyengének látszottak ugyan, de ha
akart, mégis fürgén mozgott. Testén nem lehetett találni egyetlen
milligramm fölösleget sem; az egész emberke keményre aszalódott
izmokból és inakból állt.
Mint hamarosan kiderült, elég furcsa és rejtélyes szerzet volt.
Fennix hitte, hogy az útjukra bocsátott telepatikus üzenetek
sohasem vesztik el erejüket, örökké léteznek. Elképzelése szerint a
múlt, a jelen és a jövő valamennyi telepatikus üzenete kapcsolatban
áll az összes többivel, és néma hálót – ő „fészeknek” nevezte –,
észrevehetetlen szubmatériát alkot. Fennix biztosra vette, hogy a
halála pillanatában képes lesz teljes egészében felfogni ezt az
üzenethálót, s belemerül ebbe a végtelen, telepatikus Bábelbe.
Biztos volt abban, hogy a megsemmisülés másodperce számára
azonos lesz a megvilágosodás, a „mindent megértés” pillanatával.
Hitte, hogy a tér és a távolság egyetlen üzenetnek sem szabhat
határt. Szerinte az üzenetek – valamennyi üzenet! – szellemei
leválnak az eredetiről, és behatolnak a tér és az idő valamennyi
szeletébe. Szerinte a Császár Astronomicanja hatást gyakorolt az
üzenetekre, látszólagos határokat teremtett köréjük, így az emberek
úgy érezhették, a telepatikus kommunikációnak időtartama és
iránya van.
Lehet, hogy Fennix könnyű préda lenne a démonok számára?
Könnyű lenne őt letéríteni a hit ösvényéről? Elképzelhető, hogy
azok a bizonyos múltbeli és jövőbeli üzenetek, amelyeket állítása
szerint néha sikerült elcsípnie, valójában démoni hangok voltak?
Géniusz ő, vagy olyan gyenge bástya, amelyet a káoszlények
könnyen elfoglalhatnak és hídfőállásukká változtathatnak?
Az utazás negyedik napján Jaq meglátogatta Fennixet, akit Azul
Petrovval együtt abban az obszidián falú helyiségben szállásoltak
el, ahol a sztázistartályokat tárolták.
Jaq, ahogy belépett, azonnal visszahőkölt.
Petrov levette a fejéről a hiperszemét takaró fejkendőt!
A navigátorok erős esküvel fogadják, hogy csak akkor fedik fel
hiperszemüket, ha életveszélybe kerülnek, és más eszközzel nem
tudják megvédeni magukat. Petrovot a jelek szerint semmiféle
veszély nem fenyegette...
Fennix olyan közel ült hozzá, hogy szinte összeért az arcuk. A vak
asztropata egyenesen a navigátor ráncos homlokára meresztette
opálfehér szemét.
Jaq elfordította a fejét, hogy még véletlenül se láthassa meg azt,
amit Fennix vak szeme nem érzékelhetett.
Miféle hátborzongató kapcsolat jött létre Petrov és Fennix között?
Mit művelhetnek?
* * *
Fennixnek természetesen szüksége volt motivációra és
magyarázatra. Petrov oda vitte a hajót, ahová Jaq kívánta,
Fennixnek azonban értenie kellett annak az asztrális küldetésnek a
lényegét, amelynek részesévé vált. Tudnia kellett, hogy pontosan
mit kell keresnie, hogy a telepatikus üzenetóceánban melyek azok
az információk, amelyek fontosak lehetnek az inkvizítor számára.
– Köszönöm, hogy elraboltatok – mondta Jaqnak.
Az asztropata telepatikus érzékszerve segítségével képes volt
felfogni a körülötte lévők auráját. Meg tudta különböztetni egymástól
Jaq, Zhord és Ey'Lindi sziluettjét. (Ha Ey'Lindi a közelében
tartózkodott, azonnal reszketni kezdett, mintha erős izgalmi
állapotba került volna.)
– Aura az aurában – mondta. – Szörny a hölgyben.
Ezzel a megállapítással nem pusztán arra utalt, hogy Ey'Lindi
gyönyörű külseje veszedelmes gyilkost takar. Főként az ejtette
ámulatba, amikor felfedezte, hogy a nő testében milyen iszonyatos
implantok rejtőznek.
Implantok és még valami más is...
Azul Petrov természetesen egészen másnak látta Ey'Lindit. Nem
sokkal azután, hogy a Tormentum Malorum elhagyta a Luxus
Primert, Ey'Lindi visszavonult a hálófülkéjébe. Amikor ismét
megjelent, mintha kicserélték volna: bőre elefántcsont fehér volt,
irizáló selyemruhát viselt, amelyre hideg zöld fénnyel szikrázó
brossokat tűzött, lábára pedig kunkori orrú papucsot húzott. A
megszólalásig olyan volt, mint a legelegánsabb kurtizánok.
Petrov nem értette a dolgot. Ki lehet ez a nő? Ki ez a magas és
csinos (de még milyen csinos!) lány? Két Ey'Lindi utazik a hajón?
Két teljesen különböző nő, akik csupán abban hasonlítanak
egymásra, hogy ugyanolyan aranyló a szemük, és ugyanolyan piros
övsálat hordanak?
Ey'Lindi, miután leoldotta magáról a szintetikus bőrt, úgy döntött,
nem a testhez simuló orgyilkos dresszét, hanem inkább ezt a
kurtizánálcát veszi magára.
Külseje megváltozott, belül azonban az maradt, aki volt. Orgyilkos,
akinek a gégéjét egy hússzínű szelep helyettesíti...
Hosszú imádkozás és meditálás után Jaq – mintha forró parazsat
szórt volna a lelkére – elmondott Fennixnek és Petrovnak néhány
dolgot. Elmagyarázta Ey'Lindi dupla aurájának okát. (A nő
rezzenéstelen arccal hallgatta végig leleplezését.) Megemlítette az
agyakba fészkelődő hidrát. Elmondta, hogy néhány titkos inkvizítor
belekeveredett egy összeesküvésbe. Szót ejtett a
Harlekin-emberről. Bevallotta, hogy behatolt a császári palotába.
Kiejtette az Ordo Malleus, Baal Firenze és... Slaanesh nevét.
Az asztropata és a hemofíliás navigátor az eligazítás alatt és után
úgy reszketett, mintha a jeges űr költözött volna csontjaikba, a velő
helyére. Együtt imádkoztak Jaqkal. Ey'Lindi is imádkozott, bár ő
nem a Császárhoz, hanem a Callidus Szentélyhez intézte fohászát.
Egyedül Zhord nem érezte szükségét az imának. Ő ehelyett inkább
leköpdöste és tisztára törölgette a hajtóműveket.
A Tormentwn Malorum végrehajtotta az ugrást – átjutott a semmi
közepébe, az űrnek abba a részébe, amelynek nem volt
középpontja és határa. A csillagok csúf ékkövekként, iszonyatos
távolságban sodródtak a végtelen semmiben; hiába erőlködtek,
gyengécske fényükkel képtelenek voltak sebet ejteni a sötétség
testén. A csillagködök innen tejfehér vérsejteknek látszottak a
Semmi szörny véráramában.
Az ablakokat eltakaró, démonfejeket formázó spaletták távoli,
patetikus lámpásaival és fényesen ködlő fátylaival együtt a hajón
kívülre rekesztették a túlvilági áradatot.
A Tormentum Malorum öt utasa tort ült. Aszpikos grox nyelvet ettek,
és arctui kaviárt – az édes gyümölcsszószban megforgatott áttetsző
halpeték belsejében angolnaembriók voltak – meg bálnacsemetéből
készített sztéket. Az egészet dicsbogyó lével öblítették le.
A hajó fedélzetén megszokottnak számított az efféle gazdag menü,
ezúttal azonban a lakomának szertartási és áldozati jellege is volt.
Jaq a Császár tiszteletére rendezte a tort, akitől erőt akart kapni az
előtte álló feladat elvégzéséhez. Ilyen helyzetben nem lehetett
figyelembe venni a puritanitást előíró szabályokat. Jaq a lakoma
előtt újra cserélte a Luxus Primeren átélt csetepaték során
elrongyolódott ruháját. Zhord repesett a boldogságtól, hogy végre
istenigazából megtömheti a hasát. Ey'Lindi elegánsan, de
közömbösen evett; az ő számára egy patkány éppen olyan kiváló
proteinforrás volt, mint a legfinomabb ragu.
A tor után Fennix bevonult a hajó obszidián falú éjfekete
kápolnájába, és nekilátott, hogy a telepatikus üzenettengerből
kihalássza a Jaqot érdeklő információkat.