Nyolcadik fejezet
Törvényszék
Jaq mocskosnak és pszichotikusnak érezte magát, miközben a
törvényszéki épület közelében, abban a nyergeket és hasonló
kamelopárd szerszámokat tartalmazó raktárban várakozott Lexre és
Zhordra, amelyben korábban már jártak. A hátsó ajtót egy farúddal
megerősítették, de Lex így is könnyedén beszakította. Az üldözés
során felborult polcokat és állványokat azóta felállították,
mindegyikre tisztítótasakokat, apró talizmánokat akasztottak – a trió
ügyet sem vetett ezekre. Most, hogy a zarándokok elvonultak a
Sabulorbról, a korábban zsúfolt sikátorban nem volt egyetlen lélek
sem; a leölt és felfalt kutyák maradványai között patkányok ültek
tort. Ebben a raktárházban kellett jelentkeznie Rakelnek, aki most
egyedül, valahol a törvényszéki épület belsejében dolgozott.
Zhord volt az őrszem; végignézte, ahogy bemászik azon a szűk
nyíláson, amelyen keresztül a komplexum csatornájába lehetett
lejutni. Szerencsére a járat – hála az ügyetlen tervezőmérnököknek
és építőmunkásoknak – rosszul helyezkedett úgyhogy mindig
száraz volt. Rakel tehát bejutott, és most egyedül volt a szolgák,
hivatalnokok, detektívek, arbitrátorok, marsallok és bírák százai
k ö z ö t t .
Jaq úgy érezte, árulást követett el önmaga ellen, a hithű
űrgárdista-kapitány és Ey'Lindi emléke ellen, és legfőképpen az
Istencsászár ellen. Biztos lehet-e abban, hogy az egyre inkább
elhatalmasodó romlottság ellenére a lelke még mindig tiszta, mindig
a fényességet imádja? Lehet, hogy mégsem az erkölcstelenség
transzmutációjával kell elérnie célját? Talán nem ezt a félelmetes és
veszélyes pszicho alkimista mutatványt kell végrehajtania? Már
sejtette, milyen élményeket kell átélnie, min kell átesnie. Meg kell
tapasztalnia a borzalmakat, bele kell esnie az érzékiség és a
változás csapdájába, méghozzá úgy, hogy közben nem keltheti fel
Lex gyanúját, hiszen az űrgárdista – mint azt már nyíltan ki is
jelentette – gondolkodás nélkül végezne vele.
Eszébe jutott egy régi dal; egy olyan világon ismerte meg, amelynek
megtisztításában valamikor régen közreműködött:
Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor!
„Eh, hűséges Johnny, Johnny Fidelis, tiltott dolog két hölgyet
imádni!” – körülbelül így hangzott a sor fordítása, legalábbis Jaqnak
akkor és ott ezt mondták. Nem létezhet egy hamis Ey'Lindi és egy
valódi Ey'Lindi. Talán azzal, hogy öleli a hamisat, rituálisan megidézi
a valódit? Vagy legalábbis... magához vonzza a lelkét?
Az ilyen gondolatok a pszichózis gondolatai.
De talán éppen a pszichózis az az eszköz, amely hozzásegíti a
m e g v ü á g o s o d á s h o z .
– Mit dudorászol, főnök? – kérdezte Zhord.
– Semmit, zömik.
– Huh, akkor biztos rosszul hallottam valamit. Mondd csak, amíg itt
várunk... Mi lenne, ha elmondanék neked egy zömikballadát?
Persze csak egy rövidet...
– Ha lesz időd végigmondani – magyarázta Jaq –, ha Rakel olyan
sokáig marad bent, akkor az azt jelenti, hogy elkapták vagy
m e g ö l t é k .
– Tudod mit? Nevezzük ezt a balladát amolyan tolvajórának –
javasolta Zhord. – Legyen olyasmi, mint a tojásóra. Tudod, amit
akkor használnak, amikor a tojást főzik. Ha most elkezdem, és
sikerül végigmondanom, akkor tudni fogjuk, hogy akár haza is
mehetünk, mert Rakel kudarcot vallott. Ne, ne, most nehogy azt
mondd, hogy be fogunk menni utána a törvényszékre! Én aztán
nem, főnök. A templom az egy egészen más dolog, de ez... ez...!
H u h !
C s e n d .
– Van egy ballada, a Zsákmány ballada, amely egy zsivány zömikről
szól. aki a saját kalózhajóján bejárta a galaxist, és kifosztott
mindenkit, aki az útjába került. – Zhord leült, kinyújtotta a lábát (még
mindig mezítláb volt; már megrendelték neki az új bakancsot, de
egy hetet várnia kellett rá, aztán még jól be kellett törni, hogy
ugyanúgy vagy legalább hasonlóan passzoljon, mint a régi, amelyet
elvesztett), és piszkos körmével lekapart a talpáról egy kemény,
megfeketedett tyúkszemet.
– Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor? – suttogta Jaq.
– Eh? Ez valamiféle varázsige, mágus uram?
– Esto quietus, Loquax! – kiáltott rá Jaq dühösen. – Meditálnom kell.
– Nekem is – mondta Lex a kis fickónak szigorú hangon.
* * *
Rakel két óra múlva csatlakozott hozzájuk. Amikor megérkezett,
Jaq szíve kihagyott pár pillanatra. Ez az új Ey'Lindi egyszer csak
megjelent, a semmiből bukkant elő – mintha az elveszett lelkek
tengeréből kilépve materializálódott volna.
– Sikerült – jelentette.
Bal kezének két ujja között egy adatlemeznek látszó korongot
tartott. Vagyis... Nem! Egy zsíros, ostyaszerű valami volt az,
amelyből éppen ekkor emelkedtek ki az utolsó füstpamacsok. Ennyi
maradt Chor Shuturban ujjából, a dicsőség ujjából, a varázsszerből,
amelynek energiáját Rakel elhasználta. Ez az ujj volt az, amely
láthatatlanná tette; emiatt nem vette észre Jaq, hogy mikor érkezik
meg a raktárba.
A dicsőség ujja, mint okkult erejű tárgy, valóban létezett, hiszen
még Jaq pszichikai érzékszervei és Lex speciális fülei sem
érzékelték Rakel közeledtét.
A nő a másik kezében egy nehéznek látszó zsákot tartott.
Feketébe öltözve, fekete arccal, két halálosztó gyűrűvel az ujjain
Rakel behatolt a törvényszéki épület alagsorába. A járatokban itt-ott
elektromos világítótestek izzottak vöröses, forrón izzó vasrudakra
emlékeztető fénnyel, de nem igazán sikerült szétoszlatniuk a
sötétséget. Rakel puhán és nesztelenül haladt. A távolból
nyögéseket hallott, aztán röhögést – a zajok az egyik őrszobából
érkeztek. A helyiség plasztacél ajtaja résnyire nyitva maradt, a
nyílást betöltötte a bentről érkező sárgás fény. Rakel elosont előtte,
felkapaszkodott a felsőbb, de még mindig föld alatti szintre vezető
kőlépcsőkön, keresztülvágott egy raktárhelyiség-labirintuson, aztán
ismét egy lépcsősor következett...
A villában órákat töltött a monitor előtt, hosszan és alaposan
tanulmányozta a törvényszéki épület tervrajzait. A komplexum olyan
bonyolult volt, akár egy kolostorerőd. Most, ahogy folyamatosan és
viszonylag határozottan haladt, érezte: ha kihagyja a
rajzböngészést, menthetetlenül eltéved, örökre nyoma vész, mint a
periratoknak a nagy archívumokban.
Kerülte a belső udvarokat, inkább a sötét folyosókat választotta. Ő
maga volt a megtestesült sötétség; egyik árnyékfolttól a másikig
surrant. Ahogy egyre feljebb jutott, a falakon barokkos
fénygömböket látott, a világosságban egyre vészjóslóbb
ténykedéseket lesett ki. Az egyik szkriptóriumban hivatalnokok
meredtek a monitorokra, és szorgalmasan jegyzeteltek. Bár maga
az épület alig néhány évtizede készült el, máris óriási mennyiségű
dokumentum gyűlt össze az irattáraiban – mintha az intézmény egy
gigantikus tartály lett volna, egy tenyész kád, amelyben az
adatbaktériumok folyamatosan és megállíthatatlanul szaporodnak.
Csak néhány valóban jelentős állománynak volt esélye arra, hogy
eljut a felsőbb szinteken élő és dolgozó bírók elé, hogy
véleményezéseket csatolnak hozzá, és hogy végül tárgyalássá
e v o l v á l ó d i k .
Az éjszakai műszakban dolgozó beosztottak papírlapokkal és
frissen kinyomtatott oldalakkal a kezükben lótottak-futottak. Itt-ott
küldönc kiborgokat lehetett látni, meg takarító-robotokat, amelyek
magukba nyalták a port és az elhullajtott lapokat. A mennyezeteken
lassú ventilátorok forogtak; mindegyik egy-egy réztestű, állandóan
mozgó pteroszauruszra emlékeztetett. Csak annyira kavarták fel a
levegőt, hogy megzizegtették a lapokat – a fülledtségen semmit
sem enyhítettek. Vagyis majdnem semmit; ha nem lettek volna, az
áporodottság talán elviselhetetlen szintre emelkedik. A falakon
rácsos szekrényeket helyeztek el, ezekben tartották a fegyvereket,
a szertartási korbácsokat és buzogányokat.
A világosság úgy jelent meg a félhomályba burkolózó labirintus
végén, ahogy az igazság lassan kiemelkedik az ügyek
kuszaságából. Rakel tudta, hogy mostantól fogva éppen fekete
ruhája árulná el. Elővette a dicsőség ujját, s meggyújtotta a végét.
Puhán lebegő lángocska jelent meg az ujj körme fölött. Rakel
vállalta a kockázatot, hogy esetleg felfedezik, ám mégsem látták
m e g .
Ahogy keresztülhaladt az árkádsorokon és galériákon, az ujj
lassanként elemésztette magát; már az utolsó és a középső ízület
közötti része égett.
Az egyik oldalfolyosóról egy feketébe öltözött arbitrátor lépett elő.
Lézerpuskája volt, s elállta Rakel útját. Sisakjának tükrös vízórában
a nő tisztán látta az ujjat rágó tüzecskét. Az arbitrátor meghökkent.
Nem volt biztos abban, hogy tényleg lát valamit, de Rakel irányába
meredt, aki lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanná dermedve
várakozott. Valamilyen fényszűrő lehetővé tette, hogy az
egyenruhás érzékeljen valamennyit az ujjból áradó fényből, de a
körvonalak nem bontakoztak ki előtte tisztán.
Rakel maga elé tartotta az ujjat; a láng olyan volt, akár egy fénylő
testű, levegőben lebegő éji bogár.
– Mi az ott? – szólalt meg a férfi. A szabványos birodalmi gótot
beszélte, ami nem csoda, elvégre egy birodalmi törvényszék
épületében szolgált, de az akcentusán érezni lehetett, hogy
valamelyik peremvidéki bolygóról származik. Úgy csóválta meg a
fejét, mintha ki akarná rázni az agyából a hallucinációszerű jelenség
képét .
– Hol vagy, Corvo? – kiáltott fel. – Van valami kosz ezen a vizoron.
Te szoktad használni ezt a sisakot, igaz?
A Corvo nevezetű biztonsági őr a jelek szerint nem tartózkodott a
közelben .
Rakel feltartóztatója levette egyik kezét a lézerpuskáról; a fegyver
csöve lejjebb ereszkedett. Szabaddá vált kezét a vízórához emelte,
és feltolta a tükrös lemezt. Az orrlyukaiból egy-egy apró medál
lógott ki – mintha megkeményedett takonygombócok lettek volna.
Lehet, hogy gázfilterek? Homlokráncolva meresztette a szemét a nő
i r á n y á b a .
Rakel úgy érezte, szétreped a tüdeje. Muszáj volt kifújnia a már
túlságosan régóta benntartott levegőt. A szusszanásra a lézerpuska
csöve feljebb emelkedett, de az arbitrátor fél kézzel szerencsére
nem bírta valami gyorsan mozgatni.
Rakel begörbítette az egyik ujját. Most mindenre emlékezett. A
toxikus tű az arbitrátor arcába fúródott.
A férfi teste összerándult. Előrevetődött. Rakel megfogta a fegyvere
csövét, és rántott rajta egyet. Az arbitrátor feléje dőlt. A néhai Chor
Shuturban ujját emésztő tűz Rakel heves mozdulata miatt kialudt.
Az arbitrátor, mielőtt elvesztette az eszméletét, néhány pillanatra
meglátta Rakel szemét, befeketített arcát. Talán arra gondolt, hogy
ez az ember formájú ragadozó a semmiből materializálódott.
Rakel, a ragadozó, kiemelkedett az árnyak közül, és előrenyúlt,
hogy megtámassza a férfit.
A haldokló teste úgy simult hozzá Rakeléhez, úgy rángatózott,
mintha valamiféle perverz eksztázisban lenne része. Sisakja lassan
lecsúszott a fejéről. Rakel kénytelen volt elejteni Chor ujját, hogy
elkaphassa a fejvédőt.
Egyik kezében a lézerfegyverrel, másikban a sisakkal végighasalt a
padlón. Úgy helyezkedett, hogy az összeomló arbitrátor éppen
ráessen, és ne üssön nagy zajt, amikor találkozik a padlóval.
A férfi rádőlt Rakelre. Rövid ideig még rángatózott, aztán
mozdulatlanná vált.
Rakel kibújt alóla, megkereste Chor ujját, majd behúzta a holttestet
az egyik mellékfülkébe. Gyors mozdulatokkal lerántotta róla az
uniformist, magára öltötte, aztán a fejére helyezte a tükör vizoros
sisakot. Az ujj maradékát és a tűzszerszámot a zsebébe
csúsztatta...
* * *
Az adatraktár, amit keresett, az egyik bíró lakosztálya mellett volt. A
lakosztályra nyíló díszes ajtókat nyitva felejtették. Odabent illatos
olajlámpások égtek, ám fényük alig világította meg a sötét
márványfelületeket, amelyeken ősrégi, szállóigévé vált bírói ítéletek
mozaik változatait lehetett olvasni.
Az adatraktár vastag plasztacél ajtaja is nyitva volt. Bentről fény
ömlött ki a sötét folyosóra. Rakel óvatosan megközelítette.
A terem nem volt túl nagy. Rakel arra számított, hogy egy ilyen
rendeltetésű helyiségben toronymagas acélpolcokat fog találni,
létrákat és emelvényeket; olyannak képzelte, amilyennek a
gigantikus könyvtárakat szokás. Itt azonban csupán egyetlen
hatalmas könyvet látott a szoba közepén, egy forgatható és állítható
asztalon. Nagyobb volt, mint ő maga. A vitorlaméretű plasztik
lapokat könnyedén oldalra lehetett hajtani. Ezeken, ahogy a normál
könyvek oldalain a betűk, adatlemezek sorakoztak, s mindegyik
alatt egy-egy azonosítási szám.
A gigászi kötet előtt egy selyembe öltözött hivatalnok állt;
valószínűleg egy bizonyos lemezt keresett. Magas volt, sovány, úgy
nézett ki, mintha nyújtópadon húzták volna ilyen hosszúra a
csontjait, vagy külön azzal a céllal tenyésztették volna ki, hogy minél
könnyebben, minél magasabbra és messzebbre elérjen. Hosszú,
vékony karjai póklábakra emlékeztettek.
Mögötte ott állt az a személy, akinek a parancsára a kérdéses
lemezt kereste. A bíró magas és kövér volt, hihetetlenül gazdagon
díszített köntöst és feketén toronyló turbánt viselt. Dülledt szeme
előtt egy nevetségesen kicsiny, ezüstkeretes szemüveg csillogott. A
nyakán finom szőrmével szegett, díszes és elegáns körgallért viselt.
Határozottan volt benne valami hegyszerű; a feje a gallér fölött
mintha a kopár csúcs lett volna egy hóval beborított, lejjebb pedig
vulkáni hamuval takart hegyen. Egy fémpálcával játszadozott,
amelynek hegyén kékes energiaív villódzott. Ez volt az
energiabuzogánya, amellyel játszi könnyedséggel ártalmatlanná
tehette esetleges támadóit, vagy – ha nagyobb fokozatra állította –
léket vághatott a legvastagabb falon.
Ahogy az álarbitrátor belépett, a bíró rámosolygott saját, a tükör
vizorban látszó képmására.
– Ah, Kastor, még mindig itt vagyok... – Tehát számított arra, hogy a
Kastor nevezetű arbitrátor meglátogatja.
Rakel tisztelettudóan lehajtotta sisakos fejét.
– Túl korán jöttél, Kastor. Igyekezz, Drork! – szólt rá a bíró a
hivatalnokra, és megemelte a buzogányát. – Talán azért nem
találod azt a lemezt, mert rossz helyre került?
– Lehetséges, nagyuram, de nem én hibáztam – felelte a
csontvázszerű férfi. – Legjobb tudomásom szerint még senki sem
kérte ezt az adatlemezt, mióta én teljesítek itt szolgálatot. Talán az
elődöm tette rossz helyre. – A jelek szerint Drork és a bíró között
eléggé bizalmas volt a kapcsolat, hiszen a hivatalnok mellőzni merte
a szokásos megszólítási és udvariassági formulákat.
– Egy hipno kapszulába való adatlemezt keresünk – magyarázta a
bíró az álarbitrátornak. – Végre sikerült elintéznem, hűséges
Kastorom, hogy találkozz a törvényszék egyik marsalljával.
Rakel még alázatosabban lehajtotta a fejét, és közben remélte,
hogy a bíró nem vár tőle feleletet. Bízott benne, hogy sikerül több
információt szereznie az elkallódott lemezről.
A buzogány energiamezeje láthatatlanná vált. A bíró elgondolkodva
vakargatta a pálca végével hatalmas tokáját.
– Nagyra értékelem a hűségedet, Kastor. Szeretném, ha létrehoznál
egy kisebb szakaszt. Rajtad kívül három arbitrátor legyen benne.
Tegnap az asztropatánk vett egy adást, egy körözvényt. Egyelőre
még csak én ismerem a tartalmát. A Lekkerbek bolygón néhány
bizarr öltözetű idegen lény landolt; úgy tűnik, valamiféle
mutatványosok. Az eldák fajához tartoznak. Hasonló Bohócok már
a Néró IX.-en is felbukkantak, és a Kareshen is... Ott egyszerűen
csak megjelentek; nem lehet tudni, mivel jutottak el oda, nem voltak
hajóik. Valószínűleg a vadonban rejtették el a hajókat... Volt egy kis
hirig. s a három idegen közül kettő elpusztult. A harmadiknak nyoma
veszett. Ha esetleg ide, a Sabulorbra is ellátogatnának ilyen
lények... Nos, akkor lesz szükség a szakaszodra. Azt akarom, hogy
álljatok készenlétben, tartóztassátok le a Bohócokat, aztán
vallassátok ki őket. A saját nyelvükön. Ahhoz pedig, hogy
megismerjétek a nyelvüket, szükség lenne az elkallódott lemezre...
– Ah – mondta Drork –, megvan! – Az egyik plasztik oldalból kiemelt
egy érme nagyságú adatlemezt.
– Vedd át, Kastor, és használd!
Rakel engedelmesen bólintott, elvette Drorktól a lemezt, és lopott
uniformisába dugta.
Vajon mennyi idő múlva fog megérkezni a valódi Kastor?
Mit is mondott az inkvizítor? Valami olyasmit, hogy itt, a törvényszék
szívében nemcsak tolvajként kell működnie. Úgy kell eljárnia,
mintha valódi orgyilkos lenne.
A bíró tovább vakargatta a tokáját a kikapcsolt energiabuzogánnyal.
– Ha ránk mosolyog a szerencse, megszerzem a vezető szerepet
tanult kollégáim között. Áruld el, Kastor marsall...
Árulja el? Mit? Teljesíthetetlen kérés. Rakel szinte gondolkozás
nélkül felemelte a lézerpuskáját, és rálőtt a prémekbe öltözött
emberhegyre. A sugár belecsapódott a bíró testébe, aki meglepően
gyorsan reagált Rakel mozdulataira, mert aktiválta az
energiabuzogányt, mielőtt a lövés leterítette. A fegyver végén
felizzott a kékes energia, aztán egy pillanattal később eltűnt. A bíró
lefordult a székről, elterült a padlón, használhatatlan pálcája melléje
k o p p a n t .
Rakel második lövése Drorkot tette ártalmatlanná. A hivatalnok
hanyatt vágódott; a hatalmas könyvre zuhant. Az állvány, amelyen a
könyv feküdt, oldalra fordult. A könyv összecsukódott, a plasztik
lapok rácsapódtak a haldokló férfi fejére és felsőtestére.
– Kegyelmes uram! – A kiáltás kintről, a folyosóról érkezett.
Szóval megjött a valódi Kastor...
Most mit tegyen? Lője le az arbitrátort is? A zajok, a lövések
bizonyára felkeltették gyanakvását, óvatosan fog idejönni... Rakel
letette a lézerpuskát, elővette Chor ujjának maradékát, és
m e g g y ú j t o t t a .
Kastor már az ajtó előtt volt; lézerpuskáját lövésre készen tartotta.
Amikor Rakel láthatatlanul elhaladt mellette, éreznie kellett a levegő
felkavarodását. Talán megfogalmazódott benne a kérdés: mi
okozhatja ezt a szellőt?
– Kegyelmes uram! – kiáltott ismét.
Rakel nesztelenül elrohant. Tudta, Kastor pár másodperc múlva
belép az adattárba, és megtalálja a bíró meg a hivatalnok holttestét.
Senkitől sem kaphat magyarázatot a történtekre, senki sem fog
beszélni neki az elda idegenekről. A törvényszéki emberek csak
akkor juthatnak hozzá ehhez az információhoz, ha kikérdezik az
asztropatájukat, aki viszont, hogy mentse a saját bőrét, meg fogja
tagadni a válaszadást. Érthető, hogy letagad majd mindent, hiszen
korábban egyetlen bírónak hozta csak tudomására a körözvényt,
amelyet sikerült érzékelnie – annak, akit meggyilkoltak, s aki
(gondolja majd a többi bíró) azt tervezte, hogy csellel, ravaszsággal,
sőt orgyilkosságokkal félre akarta állítani az útból a társait, hogy az
övé legyen a vezető szerep a törvényszéken.
Rakel megállt, és eloltotta a dicsőség ujját, amelyből ekkora már
csupán egy ízületnyi darabka maradt meg. Tükörmaszkos
arbitrátor-egyenruhában haladt tovább; úgy mozgott, mintha
határozott cél felé haladna, mintha valamilyen parancsot teljesítene
– mintha joga lenne bejutni a komplexum bármelyik részébe. Tudta,
ha az alagsor közelébe ér, ismét meg kell gyújtania az ujjat, mert
mielőtt kilopakodik, le kell vetnie magáról az álcát. Úgy tervezte,
hogy egy kis részt megtart Chor „hagyatékából”, hogy meglepetést
okozhasson az inkvizítornak, az óriásnak meg annak a komor
t ö r p é n e k .
Igen, ez jó lesz. Okot ad nekik arra. hogy tiszteljék őt. Tekintélyt
szerez magának, mert így talán tovább életben maradhat. Jaq
Draco talán elfogadja majd, rájön, hogy képes helyettesíteni azt a
halott nőt, aki lángra lobbantotta a lelkét, aki belevájta húsába a
vágy töviseit.
* * *
– Mi van a zsákban? – kérdezte Zhord. – Talán az egyik bíró feje?
– Nem – felelte Rakel. – De tényleg megöltem egy bírót... Kénytelen
voltam megtenni. – Kinyitotta a zsák száját. – Erre kifelé jövet
bukkantam rá az egyik fegyvertárban.
Robbanótöltetek! Több mint egy tucatnyi lövedék! Ennyi éppen
elegendő ahhoz, hogy a Császár Békéje, a Császár Kegyelme meg
persze Lex fegyvere szükség esetén kifejthesse érveit.
Lex belenyúlt a zsákba, kivett egy tárat, és hálásan megcsókolta. A
gesztus olyan volt, mintha Rakelnek szánta volna a csókot.
– Jól tettem, hogy elhoztam őket? Ugye jól? Ez a betörés majd
összezavarja a törvény székieket. Nálunk vannak ezek a relikviák,
és persze az az ereklye is, amelyet az Occidens-templomból
szereztünk. – Rakel keverte a szabványos birodalmi gót és a
sabulorbi dialektus szavait. Fáradt volt.
A valódi Ey'Lindi sosem árulta volna el, hogy kimerült...
– Mondj el mindent! Mi történt? – kérdezte Jaq. – Tudnom kell, ha
esetleg... történik veled valami. Gyerünk, jelentést kérek!
Rakel pár szóval elmesélte, mit látott, mit tett, mit mondott a bíró és
a hivatalnok a körözvényről meg az adatlemezről.
– Ügyes voltál – dicsérte meg Jaq. – Ha majd hazaérünk, azzal a
különleges Tarot-lappal meg némi pszichikai kúrával megerősítem
az alakodat. Nem változhatsz meg; nem akarom, hogy fájdalmaid
l e g y e n e k .
– Elég nagy baj, főnök – szólalt meg Zhord –, hogy azok a sznob
eldák színre léptek. Ha a Harlekinek eljönnek ide, talán az lenne a
legjobb, ha volna egy bíró, aki rögtön börtönbe vágná őket.
– Nem! – jelentette ki Jaq. – Ha itt is rejtélyes módon jelennek meg
az eldák, akkor biztosak lehetnénk abban, hogy a Sabulorbon is
létezik egy titkos átjáró a Hiperhálóba. Ha valamilyen kereskedővagy
utasszállító hajón jönnek, akkor tudni fogjuk, hogy itt nincs
semmiféle átjáró. Ha a saját hajójukon érkeznek meg, az azt jelenti,
hogy van átjáró, de nem a bolygón, hanem ennek a rendszernek
egy másik pontján, esetleg valamelyik külső planétán vagy
valamelyik holdon.
Logikus. Az eldák között nem voltak mutáns navigátorok, olyan
pilóták, amilyenek az emberek hajóit mozgatták a hipertérben, a
csillagok között. Ők csakis és kizárólag a Hiperhálóra
hagyatkozhattak, és – az emberekkel ellentétben – nem voltak nagy
hatótávolságú csillaghajóik, csak kisebb utak megtételére képes
c i r k á l ó i k .
Persze az is lehetséges, hogy beépítették fajuk néhány gyermekébe
a navigátorgéneket. Mindegy, mert ez sem bátorította fel őket arra,
hogy behatoljanak a hipertérbe. Ezt csak ritkán, kivételes esetekben
tették meg. Fajuk hanyatlása elősegítette Slaanesh felemelkedését.
A tudatukban sötét árnyként mindig jelen volt a káoszisten. Súlyos
átkot jelentett számukra; tudták, hogy ez az entitás az első
kínálkozó alkalommal végezni fog a túlélőikkel. Azzal is tisztában
voltak: ha behatolnak a hipertérbe, akkor mintegy felkínálják
magukat neki. Ők csakis a Hiperhálóban érezhették biztonságban
magukat az intersztelláris utazások során.
– Egyébként – mondta Jaq – ha majd megtanulom a nyelvüket,
szükségem lesz egy tanítómesterre, aki beavat a rúnák
olvasásának titkába.
– Úgy képzeled, hogy leláncolunk egy Harlekint a pincénkbe, és
addig kínozzuk, míg rá nem áll, hogy megtanít olvasni? – A kis fickó
megremegett; eszébe jutott, milyen kínokat kellett kiállnia a
Tormentum Malorum fedélzetén, amikor Jaq és Ey'Lindi azt akarta
kiszedni belőle, hogy miféle kapcsolatban állt a titokzatos Zephro
Cornellannal. Zephro megkínozta. Jaq és Ey'Lindi is ezt tette vele.
Éppen elég szenvedésben volt része ahhoz, hogy bele tudja
képzelni magát annak a Harlekinnek a bőrébe, akit Jaq most foglyul
akar ejteni.
– Már megmondtam – felelte Jaq –, hogy a fizikai kínzás nem
valami hatékony dolog. Van egy sokkal jobb és eredményesebb
módszer, amelyet az eldákkal szemben alkalmazhatunk.
– Tényleg? Mi az?
– Először is el kell csípnünk egyet, mielőtt még ők kapnak el minket.
Indulnunk kell... Tűnjünk el erről a környékről!
– Mindjárt megvirrad – közölte Lex. – Hamarosan beköszönt egy új
vörös nap.
* * *
A következő hét során Jaq a hipno kapszulában töltötte az
éjszakáit. Nappal gyakorolta a kifejezéseket és a szavakat,
amelyekből a többiek semmit sem értettek. – Mi ann ach cleasi,
agus tá an iomad, measa aige airféin – ismételgette.
Erre a mondatra a valódi Ey'Lindi tudott volna felelni. Jaq a tanulás
során egy oldalú társalgást folytatott az orgyilkos-kurtizán lelkével.
Csak néha fordult elő, hogy lefordította azt, amit mondott. Rakelt
egyszer véletlenül elda nyelven szólította meg:
– Mi ann ache cleasaí... – Amikor a fájdalmasan ismerős, de
értetlen arcára nézett, a szabványos birodalmi gót nyelven is
elmondta a szavakat. – A bűvész túl sokat tart magáról. Ez lesz –
tette hozzá – a Harlekinekkel kapcsolatos mottónk.
Miközben Jaq az elda nyelvet tanulmányozta, Lex nekilátott a
combcsont faragásának. Szilícium-karbid pengét használt a
munkához. Ahhoz a jelentéshez akart szemléltetőeszközt készíteni,
amelyet majd valamikor – fogalma sem volt arról, hogy mikor –
elkészít a káptalanja számára. A csontba belevéste annak a
káoszvilágnak a rajzát, amelynek a holdján egy démon ücsörgött, s
ahol a bátor Öklök elpusztultak, miközben megpróbálták visszaverni
a Káosz űrgárdistáinak támadását.
Rakel néhány nappal később szemügyre vette a faragványt, és
f e l k i á l t o t t :
– Ez... ez... egy rémálom!
Ez talán azt jelentette, hogy rémálmok szokták gyötörni?
– Nem az – felelte Lex. – A valóság. Vagyis... egy ocsmány
valótlanság, ami egészen biztos, hogy létezik. Nem lenne szabad
ezt nézegetned. Akik ilyesmit látnak, azoknak át kell esniük az
a g y m o s á s o n .
– Az agymosáson? – visszhangozta Rakel. – Tényleg? Nos, ha így
állunk, akkor soha többé nem nézek rá az alkotásodra. – És
kiviharzott a szobából.
Nem, Rakelnek tényleg nem volt szabad látnia a faragványt. Lex
úgy tervezte, hogy a következő képen Ey'Lindi, a valódi Ey'Lindi
halálát örökíti meg, és annak a harcnak a jeleneteit, amelyet a
Hiperhálóban azzal az iszonyatos Főnix Úrnővel vívott.
Lex, amikor elege lett a káoszvilágból és annak részleteiből, hogy
pihentesse a szemét, kinézett a kertbe.
A kertbe, ahol Zhord állt. A zömik a hatalmas, vörös napot bámulta.
– Ma valahogy melegebb van – mondta. – Melegebb, mint bármikor,
mióta itt vagyunk. Nem érzed magadon, a bőrödön, pucér
űrgárdista pajtás?
Lex nem sokat törődött a hőhatásokkal; őt sosem érdekelte, hogy
hideg van, vagy meleg. Most sem vett észre semmit a hőségből –
nem is foglalkozhatott ilyesmivel, mert ha megteszi, akkor nem tud
kellőképpen a faragószerszámára, a combcsontra és az emlékeire
összpontosítani –, ennek ellenére bólintott.
– De mégis – folytatta Zhord –, ez a nap valahogy... kisebbnek
látszik, nem?
Lex eltűnődött.
– Úgy tudom – felelte –, hogy az a nagy vörös gömb valójában a
nap több ezer kilométer átmérőjű külső atmoszférája. A belsejében
van egy olyan fehéren izzó törpe mag, amelyet sosem láthatunk
meg. Amikor ennek a magnak a hőmérséklete eléri a maximumot, itt
is olyan meleg lesz a levegő, mint a tűzbe dugott vaspálca hegye. –
Összeráncolta a homlokát. – A fehér törpék által kibocsátott
hőmennyiség ingadozik. Ennek a jelenségnek valami köze van az
elemek alkímiájához. – Gúnyosan Zhordra pillantott. – Ebből is
világosan kitűnik, hogy a törpék nem valami állhatatosak.
A kis fickó megvakarta a fejét a sapkája alatt.
– Lehet, hogy most is egy felmelegedés elején vagyunk, hm?
– Reméljük, hogy nem – csóválta a fejét Lex. – Ki tudja, hol lehet
egy ilyen hőhullám felső határa?
– Most be akarsz tojatni, mi, nagyfiú? – élcelődött Zhord. – Ez a
bolygó már eónok óta létezik, és még egyszer sem perzselődött fel.
– Az eónok csupán pillanatok az örökkévalóság mércéjén –
válaszolta Lex.
– Ezzel én is tisztában vagyok – jegyezte meg Zhord.
– Lehet, hogy egy kisebb külső hatás is elegendő a mag
destabilizálódásához – magyarázta Lex.
– Kisebb külső hatás? Mire gondolsz? – kérdezte Zhord.
– Mondjuk... egy lokális hiperviharra. A hipertér minimális
változására. Még egy olyan hipertéri hajó is képes ilyen
változásokat okozni, amely véletlenül egy csillag belsejében
materializálódik, és megzavarja, mintegy szétszaggatja az űr
anyagát, mielőtt semmivé válik, mielőtt elpárolog.
– Köszönöm, most aztán megnyugtattál – komorodott el a zömik.
– A kozmosz nem azért létezik, hogy nekünk jó legyen, kis ember.
Ugyanúgy, ahogy a kutyák sem azért léteznek, hogy a bolháknak jó
legyen. Lehet, hogy a bolhák ezt gondolják, de tévednek. A
heroizmus lényege éppen az, hogy elfogadjuk ezt a tényt, és mégis
folytatjuk az életünket... a Császár nevében, az Ő dicsőségére.
– Ööö... ha már itt tartunk... Te ismered a Császár nevét?
Lex figyelmeztetően ökölbe szorította a kezét.
– Az Ő nevét senki sem ismerheti – hallatszott Jaq hangja. Az
inkvizítor kilépett a kertbe. – Ő maga sem tudhatja a saját nevét a
szenvedés és a kozmikus őrködés évezredei után. Bíony anjear
ciallmar ina thost nuatr ná bíonn pioc le rá aige – tette hozzá
titokzatosan, a többiek által nem értett elda nyelven, majd
határozottan elindult a kerti ösvényen.
2007. december 15., szombat
Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)
Tizenegyedik fejezet
Tzeentch
Lex legrettenetesebb rémálmai váltak valóra.
Ó, igen, az Antrón is nagyon valóságos volt, hogy feláldozzák Tzeentchnek; abban a barlangban már majdnem meg is tették, de a terminátor-könyvtárosok megmentették őt is, Biffet is, Yerit is. Ezúttal azonban senki és semmi sem menthette meg...
És ami még rosszabb: azok, akik most ejtették fogságba, megrontott űrgárdisták voltak, olyan harcosok, akik tízezer éve fellázadtak az Istencsászár ellen. Lexet valaha műtétekkel és Rogal Dorn génmagjaival emberfelettivé változtatták – ezek a néhai űrgárdisták viszont, éppen ellenkezőleg, embertelenné lettek. A démonok irányították az életüket, a démonoktól kapták erejüket.
Már a puszta létezésük is ocsmányabb volt, mint a legförtelmesebb istenkáromlás .
Sőt ezek még csak fel sem akarták áldozni. Ezek nem akarták halálra kínozni. Ezek olyanná akarták változtatni, mint amilyenek ők: démonok által megszállt káosz űrgárdista-kadéttá...
A káoszhajó belsejében a tárgyaik körvonalai romlottan deviánsak voltak: ferdék, dőltek, torzak, bizonytalanok. A díszítések hányinger keltőek és sátániak; úgy sértették az ember agyvelejét, ahogy a hamis hangok a fület. Kénes füstölők égtek, talán azért, hogy eltüntessék a közelben ólálkodó démonok bűzét.
A káosz űrgárdisták energiakesztyűk segítségével könnyedén
megtartották Lexet. A csuklóit és a bokáit fogták; úgy emelték fel
egy fémasztalra, akár a gyermek a játék babáját. Hasra fektették,
végtagjaira rácsattintották az asztalhoz hegesztett bilincseket, aztán
vizsgálgatni kezdték a gerincébe beépített aljzatokat. Egy harmadik
renegát valami jéghideg tárgyat dugott az apró nyílásokba. Lex
megremegett – nem is annyira a fájdalomtól, inkább a színtiszta
gonoszság ilyen közelségétől.
Vajon hány foglyot, hány sebezhető pszit vizsgáltak már ezen az
asztalon? Hány embert nézegettek, méricskéltek, vagdaltak szét?
Hány áldozat őrült meg itt, és hányan váltak a renegát mágusok
rabszolgájává?
Most egy Ököl került a kezük közé. Lex tudta: ha meg akarja őrizni
a becsületét, nem árulhatja el, hogy melyik káptalanhoz tartozik.
Talán nem ismerik fel az arcára tetovált jeleket, az Öklök
szimbólumait...
Fogva tartói feltolták sisakjuk vizorát, és undorító vihogással föléje
hajoltak Arcukon lassan megjelentek az elektro tetoválások.
* * *
Az űrgárdisták testéből csupán egyvalami hiányzik: az
öngyilkosságmirigy .
Csupán egyetlen dologra nem képesek: arra, hogy megöljék
magukat.
Hogy miért? A válasz egyszerű. Még a legsúlyosabb sérülést
szenvedett űrgárdistának is ki kell tartania, minimum addig, míg
kiemelik testéből a szaporító sejteket. Ha nem így lenne, hogyan
jöhetne létre egy új űrgárdista, aki majd a halott helyére lép?
A fájdalom Lex számára boldogság volt. A fájdalom az ő szemében
azonos volt Dorn imádatával.
Ám ez a kutakodás, ez a vizsgálódás, amit végrehajtottak rajta...
A fekete körmű ujj megnyomogatta a homlokán a sebhelyeket,
amelyek akkor keletkeztek, amikor kitépte magából a szolgálati
rudakat .
– Úgy nézel ki, mint valami dezertőr – mondta kínzója, akinek arcán
démoni tetoválások pulzáltak. – Egy áruló, aki menekülni próbál. Új
családra leltél, dezertőr!
A hormonjaid azonban még mindig gyűlölnek minket. A hűség,
nyamvadt és átkozott ősatyád meg a Földön lakozó kripli iránti
imádat bűzét árasztják magukból.
Hogy lehet ez? Lássuk csak, mindjárt kiderítjük.
A hang hipnotikusan dallamossá változott.
– A változás, a mutáció és az alteráció a legfontosabb. Át fogunk
alakítani téged, hogy a lelked könnyebben elfogadhassa a tényt:
hitehagyott lettél. Közülünk való leszel. Az elkövetkezendő pár
évszázadban még nem érhetsz fel hozzánk, de olyan leszel, mint
mi. Szolgálni tudod majd az urunkat, Tzeentchet, akitől különleges
képességeket és varázserőt kaphatsz jutalmul. Ó, igen, igen, igen...
Lexnek annak idején, amikor még csupán reménybeli űrgárdista
volt, át kellett esnie bizonyos próbatételeken, beavatási
ceremóniákon; egyszer például az elképzelhető legundorítóbb
dolgokat kellett megennie. Az a rítus, amely a káoszűrhajó
belsejében zajlott, s amelynek szintén ő volt a főszereplője,
ocsmányságban és romlottságban minden korábbin túltett; itt valami
olyasmit kellett megtapasztalnia, amire nem is talált szavakat.
Hogyan tudta kitörölni a memóriájából a romlás csókját, a Káosszal
való egyesülést, a hitszegők imáját, a varázsigéket és a
megidézéseket, miközben érezte, hogy azok a gonoszsággal
átitatott csápok a gerincébe épített aljzatok belsejében matatnak?
Megtámadták az idegrendszerét, hányingerkeltő képeket jelenítettek
meg előtte, amelyek azt sugallták, azt próbálták elhitetni vele, hogy
a kozmosz egy nagyon törékeny, nagyon sérülékeny valami, a
valóság gyenge szálaiból készült – azokból a szálakból, amelyeket
a démonujjak most szétbontanak és újra összeerősítenek, hogy
létrehozzanak valami új és a réginél sokkalta erősebb szövetet.
Miközben kínozták, és megpróbálták beavatni, az egyik látomásban
végignézte, hogy a kozmosz egyetlen buborékból pattan elő, egy
olyan kis buborékból, amely a hipertér mélyéről sodródott éppen
erre a helyre. Ó, milyen aprócska volt az univerzum! Olyan
jelentéktelen, akár egy darabka verébürülék. És ez a kis
guanódarab hirtelen meggyulladt. Lángra kapott, és terjeszkedni
kezdett. A gázok anyaggá változtak. A tér kitágult, hogy magába
bírja fogadni a tűzözönt. Az anyagból létrejöttek a galaxisok
milliárdjainak napjai és bolygói. És ez az egész csupán tajték volt a
hipertér óceánjának tetején...
Látta azt is, ahogy ez a gigantikus óceán egyetlen hullámcsapással
újra összetömöríti a galaxisokat és a körülöttük lévő űrt,
megsemmisítve azt az ideiglenes zavart, azt a kis porszemcsét,
amely magában foglalta a teret és az időt, és mindent, ami élni
akart.
Az élet vágyai és indulatai azt idézték elő, hogy rettenetes entitások
jöttek létre a hipertérben, amelyek azután újabb, náluk alacsonyabb
rendű lényeket teremtettek – megjelentek a mindenségben a
démonok és az alsóbb szintű démonok. Ezek rátámadtak a
valóságra, és megpróbálták lakóival együtt idő előtt visszarángatni a
hipertérbe. Tzeentch és a csatlósai minden más lénynél
keményebben küzdöttek azért, hogy megváltoztassák a kozmosz
jövőjét.
És Tzeentch diadalmaskodni fog!
A Földön lakó Császár nem egyéb, mint egy pislákoló gyertya a
gonosz sötétségben. Rogal Dorn és a többi ősatya sugárzása?
Szánalmas kis fénypöttyök!
De mi a helyzet azzal a fénylő ösvénnyel, amelyet Jaq keres? Mi a
helyzet azzal a világossággal, amelyet az univerzális szinten
megjelenő jó szándék és részvét, az önfeláldozás gyújthat meg?
Mintha egy veréb beleszellentene a hurrikánba. A Numen szelleme
még nem ébredt fel, alszik és öntudatlan, legfeljebb csak álmodik
arról, hogy létezik és cselekszik.
Ó, te bátor harcos, mondd hát el a körülötted állóknak, hogy mely
űrgárdista káptalanhoz tartozol! Ó, add át Tzeentch e követőinek a
sors könyvét! O, csatlakozz hozzájuk, boldogan és önként, légy a
segítségükre ennek a hitvány kozmosznak az elpusztításában!
Meglásd, a jutalom nem marad el!
Lex idegeiben és agyában úgy bizseregtek a démoni késztetések és
parancsok, mintha apró tűzhangyák lennének. Hangyák, amelyek
közösen egy gigantikus lény testét alkotják.
– Melyik káptalantól dezertáltál? – hallotta a kérdést.
Megremegett. A szája habzott. A lelke kétségbeesetten fuldoklott a
gonoszság tengerében; alámerült benne, felbukkant, aztán ismét
lesüllyedt. Már nem tart sokáig ez az egész; a lelke hamarosan
Tzeentché lesz, ő pedig engedelmes bábbá válik...
– Melyik káptalantól?
Ahogy kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, a bal keze kiszabadult a
bilincsekből. Kiszabadult és felemelkedett, mintha önálló akarata
lenne, mintha arra készülne, hogy megfojtsa őt. Ez volt az a kéz,
amelybe belevéste a necromundai Biff Tundrish és Yeremi Valence
nevét. A két hős Császári Ököl nevét...
Úgy tűnt neki, hangokat hall a távolból, valahonnan a lelkek
tengeréből. Biff és Yeri hangját. Arra biztatták, hogy ne adja meg
magát. Nem... ő már túl gyenge az ellenálláshoz. A hangok
buzdították, kérték, engedje meg, hogy segítsenek neki. igen, igen,
mind a ketten, de Yeri különösképpen vágyott arra, hogy
megvédhesse őt. Mindig is így volt. Akkor is, amikor még élt.
Am legyen! Hadd váljanak ezek a hősök az ő személyes védelmező
démonjaivá, hadd lépjenek be a tudatába, a lelkébe. Szállják meg
és rángassák vissza a lelkét a biztonságba. A lelkét, amely már
majdnem Tzeentch birtokába került. A bal kéz csontjába vésett,
bőrrel takart nevek... Igen, ezek a legerősebb védőrúnák! Ezek azok
a jelek, amelyek segítségével nem csupán halott bajtársai, de Rogal
Dorn kezét is megragadhatja. Elbukott, de társai, a hős űrgárdisták,
az utolsó pillanatban a segítségére sietnek, felemelik és
megerősítik !
Izzadva, vergődve ellenállt a Káosz űrgárdistáinak.
A káptalanja? Ezt nyugodtan elmondhatja. Szégyenkezés nélkül,
hiszen ez a legnemesebb név, amely létezik.
A sors könyve? Erről is beszélhet. Nem követ el árulást, hiszen
ezek már úgyis tudják, hogy valahol a közelben van.
De kit fognak odaküldeni érte? Kire bízzák rá a megszerzését?
Kinek kell ölnie vagy megdöglenie az akció során, ha nem éppen
ennek az új harcosnak, a Káosz legifjabb kadétjának?
– Ez lesz az első próbatétele.
– A házban azt gondolják majd, hogy megszökött tőlünk...
– Ölni fog. Pusztítani...
Lexet fellelkesítette, hogy a puszta kezével ölheti meg azt az
inkvizítort. Arra vágyott, hogy átadhassa Jaqot ezeknek a
harcosoknak, akik testvérei lettek a varázslatban. Kéjes érzések
áradtak szét benne, amikor belegondolt, hogyan fogja kitépkedni
annak a hitvány kis zömiknek a karjait és a lábalt. Ami pedig Rakelt
illeti, azt a szajhát... Neki is az lesz a legjobb, ha Jaq kínhalált hal.
Mert mi történne vele, ha az inkvizítor életben marad? Kap majd
egy újabb polimorfin injekciót, és iszonyatos kínok között alaktalan
masszává torzul. És mindezt csupán Jaq Draco ostoba ambíciói
m i a t t . . . !
Ó, igen, és ott van az a Halálbohóc, akinek új testvérei még hasznát
vehetik.
Boldoggá tették ezek a gondolatok; a hormonjai felpezsdültek, és
biztonságban érezte magát, mert tudta, a bal keze mindenképpen
segíteni fog neki; elhozza számára a megváltást.
Ám a kéz most nem mozdult. Elernyedt.
A káoszűrgárdisták röhögtek. Hogy mi van akkor, ha a kadétot
megölik abban a házban? Semmi! Kit érdekel, hogy megdöglik egy
áruló, egy dezertőr, egy naiv, balga izomtömeg, a hitvány Birodalom
csicskása? Ha ő kudarcot vall, akkor a Káosz hercegei fogják
megszállni a villát, ők szedik össze a zsákmányt. Lex? Hiszen ő is
csak zsákmány. Értékes, ha beválik – de ha elpusztul? Nem számít!
* * *
– Idejön! – bömbölte Zhord, és meglóbálta a Császár Békéjét.
Jaq felemelte az energiapálcát.
– Ne lőj, míg nem használom ezt! Lehet, hogy ki tudom purgálni.
Talán még meg tudom tisztítani.
– Te könnyen beszélsz. Rajtad páncél van. Szerencsére Lexre nem
adtak rá káoszpáncélt...
– Parancsolom, hogy ne használd a fegyveredet! Ha megteszed,
végzek veled!
– Ó, őseim, talán jobb lenne, ha te ölnél meg! Akkor nem kellene
átélnem azt, ami ezután következhet...
Mi következhet ezután?
Gyakorlatilag mindegy, hogy Jaqnak mit sikerül elérnie Lexszel
kapcsolatban. Tegyük fel, hogy vissza tudja adni neki a józan eszét.
És? Lesz még két kéz, két izmos kéz, egy harcos, aki elsüthet egy
fegyvert. Ezzel semmi sem oldódik meg, hiszen nemsokára
páncélos káoszűrgárdisták ellen kell harcolniuk.
Harcolni – egy plazmaágyú ellen?
– Szabadon eresszem a Halálbohócot? – kérdezte Rakel.
Micsoda? Fegyvert adni egy Harlekin kezébe? Szövetkezni azzal a
Bohóccal? Ő hajlandó lenne arra, hogy fogva tartói oldalán küzdjön
annak megakadályozása érdekében, hogy a sors könyve a Káosz
katonáinak kezére kerüljön?
Naiv és kétségbeesett lépés lenne.
Lex a kitört ablak maradványain keresztül lépett be. Bal keze
megragadta a keretet. Az a kéz... Mintha önálló akarata lenne.
Mintha le akarná lassítani, vissza akarná tartani az óriást.
Arca maszk merev volt, gyilkos düh keményítette vonásait.
Rávicsorgott a kezére.
A kéz eleresztette az ablakkeretet, ökölbe szorult, és állon vágta
gazdáját.
– Ez... önmaga ellen küzd!
A kéz odaintett Jaqnak, hogy ne használja az energiapálcát. Jaq
hátrább lépett, de továbbra is készenlétben állt.
– Démon van benne... és még sincs!
A kéz olyan mozdulatot tett, mintha kinyitna egy könyvet, aztán a
pince irányába mutatott. Intett, hogy Jaq menjen oda.
A kéz körül furcsa nimbusz jelent meg, kvázi foszforeszkáló
nyomokat hagyott a levegőben, amelyek mintha irányjelző nyilak
lettek volna.
Lex kapkodva, sürgetően megismételte a mozdulatot. A dolog
nagyon fontos volt, gyorsan kellett cselekedni, mert lehet, hogy a
hajón maradt renegátok figyelemmel kísérik.
– Az alagsor nem a legbiztonságosabb hely, amikor a plazmaágyú
kilövi töltetét.
Ha lemegyünk, élve eltemetődünk, és ugyanúgy megsülünk, mintha
fent maradnánk. Vagyis... sokkal lassabban.
A fénylő bal kéz – egy egész dicsőséges kéz, nem csupán egy ujj –
Jaq felé mozdult. Nem az energiapálcát akarta elvenni tőle, csak azt
kérte, hogy az inkvizítor fogja meg energiakesztyűs kezével.
A fénylő bal kéz átlátszóvá vált, olyan volt, mint az alabástrom a
röntgensugár alatt. Látszottak a csontjai, amelyekre szavakat
faragtak, neveket, alig olvasható, alig látható apró, de pontos és
határozott vonalú betűkkel. Jaq közelebb hajolt, de nem volt idő
arra, hogy alaposabban szemügyre vehesse az írást.
Megfogta a kezet. A következő pillanatban villámok vették körül a
páncélját, és a vértezet, a teljes fémszerkezet, ismét színt váltott,
újra dicsőségesen vörös és aranyszínű lett. Ha a renegátok most
figyelik őket, biztosan meghökkennek, sőt elbizonytalanodnak
ennek az okkult ízű, rejtélyes átváltozásnak a láttán. És ezzel a
házban tartózkodók újabb értékes másodperceket szerezhetnek.
Lehet, hogy a renegátok azt hiszik, maga Tzeentch manifesztálódott
a házban. Biztos erre gondolnak, hiszen csakis Tzeentch lehet
képes arra, hogy ilyen különös változásokat, ilyen látszólag nemes
metamorfózist idézzen elő...
A kéz segített Jaqnak a páncél mozgatásában. Az inkvizítort a
dicsőség keze vezérelte.
– Maradj, Zhord, maradj! – adta ki a parancsot Jaq. – Rakel is... A
renegátoknak látniuk kell, hogy valaki idefent marad. Ha mind
kimegyünk, azonnal elindulnak és bejönnek.
– Ó, őseim...!
Rakel döbbenten, levegő után kapkodva bámult a két varázslóra,
akik lassú, de határozott léptekkel elhagyták a helyiséget.
Milyen tágra nyíltak a türkizkék szemek! Milyen eszelősen vigyorgott
a Bohóc amikor meglátta Lexet és Jaqot! Jaqot abban a csodálatos
páncélban. Jaqot, akit Lex vezetett. Lex, akinek fénylő keze
foszforeszkáló csíknyomokat hagyott a levegőben. Ó, hogy rángatta
a Bohóc, Marb'ailtor a láncait...!
– Deamhan diabhal! – suttogta reszketve. Az óriás démonbűzt
árasztott magából, de a keze, az a világító kéz mintha égő, eleven
fáklya lett volna, amely képes sakkban tartani minden gonoszságot.
Ez a páncél, ez csak egy fantazmagória Olyan, mintha sima
selymet terítettek volna borotvaéles pengékre. Látszat. Csalás.
Megtévesztés. Valamilyen komoly, nagyjelentőségű dolog történt.
Valami, aminek még nincs vége. De mi? Micsoda? A Bohóc érezte,
a halál mosolyog rá az árnyékok közül, és úgy fogja elragadni, hogy
nem is tudja, mi történt körülötte.
Lex és Jaq nem foglalkozott Marb'ailtorral.
A Rhana Dandra könyve nyitva volt. Lex, még mindig ragyogó
kezével, megfogta. Fénylő ujjai úgy mélyedtek bele a
pergamenkötegbe, akár a szakácsnőké a dagasztott nyers
tésztába. Ahogy felemelte a kezét, egy pillanatra úgy tűnt, mintha az
ujjai végén rúnák foszforeszkálnának... A lapokon lévő jelek
megmoccantak .
Marb'ailtor felüvöltött – a könyvet féltette, amelyben Lex látszólag
kárt tett.
Lex a dicsőség kezével Jaq energiapálcája felé intett, azután
magára mutatott. A másik keze, a megszállott keze, megragadta az
inkvizítor vállvértjét. A kéz és a vállvért között vöröses és
aranyszínű fényívek jelentek meg, amelyek egyetlen másodperccel
később már el is tűntek. A megszállott kéz mintha magába
szippantotta volna a páncél hősi színeit; a vértek megfeketedtek,
lehámlott róluk a vörös és az arany.
Jaq páncélja szögletes lett, és elsötétült.
Az inkvizítor megértette. Lex megpróbálta átplántálni belé a démoni
megszállottságot. Valahogy úgy, ahogy a villám keresztülcikázik a
konduktoron. És mindezt azért, hogy feltöltse őt energiával.
Jaq az űrgárdista melléhez szorította az energiapálcát.
– Add meg magad, e testben lakozó démon! Szállj át belém! Ego te
exorciso ! – És elsütötte a pálcát.
A villám hátrataszította Lexet, s nekivágta az ajtónak. Az űrgárdista
lassan oldalra dőlt. A dicsőséges kéz foszforeszkáló csíkot húzott a
kőfalra. Lex a padlóra omlott, arrébb gurult, a hátára fordult.
Szemében felcsillant a megváltottság fénye, ahogy – még mindig
élve – Jaqra nézett.
* * *
Jaq oldalra perdült, és talán elesett volna, ha nincs rajta a páncél.
Az energiapálca kihullt kesztyűs kezéből. Belekapaszkodott az
olvasóállványba, így visszanyerte egyensúlyát. Lenézett a mozgó,
változó rúnákra: az írásjelek úgy vándoroltak, úgy löttyentek oldalra,
akár a folyékony higany.
Mit akar közölni vele ez a könyv? És egyáltalán... Ő mit akar
megtudni belőle?
A sorsát. A jövőjét.
Azt, hogy hol van az a hely, ahol meg lehet csavarintani az időt.
Ahol visszájára lehet fordítani...
Vagy azt, hogy hol az a hely, ahol egy lelket vissza lehet hozni a
h a l á l b ó l . . .
A megváltás helyét. A megtisztulásét.
Azt, hogy hol van az a hely a hipertérben, ahonnan a fénylő ösvény
kiindul. Miért akarja ezt tudni? Hogy elmenjen oda, és ezzel
felébressze a szendergő Nument. A káoszivadék talán felkel majd,
és megkezdi istenné válását, magához ragadja a hatalmat, és talán
önmaga egyik töredékét bele inkarnálja abba a megvilágosodott
halandóba, aki meglátogatta, míg káoszbölcsőjében feküdt.
Igen, lehetséges, nagyon is lehetséges, hogy ez az egész nem
más, mint megalomániás fantáziálás.
De mégis... Ha feltámaszt valakit, ha visszahoz valakit a halálból
azon a szent és különleges helyen, akkor tettével valószínűleg
csillámló hullámokat gerjeszt, amelyek végighaladnak a hipertér és
a kozmosz egész szövetén...
Ha feltámaszt valakit, aki olyan értékes, mint Ey'Lindi...
Igen, ó, igen!
A személyes szenvedélyek és a kozmikus megváltás – mindkettőt
egyszerre szolgálja ezzel a tettével. A Birodalom megmenekülhet és
átalakulhat, ugyanúgy, ahogy Ő, a Földön Lakozó is. Gyógyító
balzsamot vihet annak a megsebzett istennek, eltüntetheti a
sérüléseit a fény gyermekével.
Jaq semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy Ey'Lindi
feltámadjon, reinkarnálódjon. A nő olyan volt számára, mint az egyik
testrésze; elvesztése felért egy amputációval. Szellemszerű
jelenlétének intenzivitása nem fakult meg.
Furcsa hangok ólálkodtak az elméjében, de az érzékszervei
valahogy élesebbé váltak. Vakító fénnyel jelent meg előtte egy
mondat – egy körívet leíró mondat az egyik oldalon, egy szósor,
amely saját testét felfalni akaró féregként visszakanyarodott
önmagába. A legelső szó egy komprimált kód volt, amely most
aktiválódott, és azonnal megjelenítette az utána következőket, az
utasítássort. Mert a szavak utasítások voltak, egyszerű parancsok.
Irányjelzések. Cél, Ceart Lár – bal, jobb, közép. Irányok a
Hiperhálóban. Irányok, amelyeket követve Jaq sorsa
b e t e l j e s e d h e t e t t .
Amikor a rúna megjelent az agonizáló Azul Petrov előtt – az a rúna,
amely elárulta a Fekete Könyvtárba vezető utat –, a kezdőpont, mint
kiderült, pontosan az a hely volt, ahol Petrov abban az adott
pillanatban éppen tartózkodott.
Ennek a kígyómondat esetében is így kellett lennie.
Jaq acélkesztyűs ujjával lehúzta a védőlemezt a monoklijáról.
A mondat abban a pillanatban bonyolultabbnak tűnt; elágazások
jelentek meg rajta. Már nem is mondat volt, hanem egy bonyolult
jelháló. Amit Jaq a lencsén látott, az nem magyarázott meg semmit,
de sok mindent szemléltetett. A jelek között fényleni kezdett egy bizonyos útvonal. A vonal időnként visszatért önmagához, keresztezte magát, kétszer átszelt egy nagyobb tengelyt, amely nem lehetett más, mint a lidérchajók által használt csatorna.
Hát persze! Annak az energiától feszülő helynek a Hiperhálóban, annak a huroknak, amelyet állítólag a Nagy Harlekinek kerestek...
nem volt egy kifejezett és határozott helye. Mindenütt megjelenhetett; az ember bárhonnan, bármilyen kiindulópontról eljuthatott hozzá – feltéve, hogy pontosan haladt végig az útvonal kombinációkon.
Nem csoda, hogy a Harlekinek sosem találták meg ezt a helyet.
Potenciálisan bárhol lehetett, de soha nem bukkantak rá, mert azok,
akik keresték, nem ezt a Pontosan meghatározott kombinációt
követték. Józan elmével senki sem vállalkozott arra, hogy
keresztezze a nagy lidérchajó-tengely széles alagútját.
Jaq tágra nyílt szemmel bámult. Az útvonalon felfedezett egy kis
rést. Aztán valamivel arrébb egy másikat.
Vajon ezek a rések, ezek a folytonossághiányok azt jelentik, hogy a
kutatónak valahol el kell hagynia a Hiperhálót, és egy másik helyen
vissza kell térnie bele? A mestervilágon, ahol egymás közelében
számos Hiperháló-kapu létezett, csak a véletlen segíthette hozzá a
bátor vállalkozót ahhoz, hogy megtalálja azt, amelyikre szüksége
van. Ezek a rések... ezek egy olyan bolygót jelölnek, ahol nem egy
és nem sok, hanem két kapu van. Az egyiken ki kell lépni, a planéta
felszínén eljutni a másikhoz amelyen keresztül ismét be kell hatolni
a Hiperhálóba...
A Fekete Könyvtár rúnáját lecsiszolták a hiperszemről. Jaq most
érezte, hogy az energiával feltöltött helynek – annak, amelyet
keresett – a rúnája pszichikailag vékony fekete vonalakkal
rárajzolódik a hiperszemből metszett lencsére.
És ahogy ez megtörtént, a lapról eltűntek a rejtett mélységek.
Jaq ráhúzta a lencsére a védőlemezt – a lelkes rovargyűjtő csukja
rá ilyen óvatosan a doboza fedelét a ritka és értékes zsákmányra.
Most már, ha úgy akarja, bármikor keresztülnézhet a lencsén, és
akkor... akkor meg fogja látni rajta az útvonalat.
Vajon az útvonalmondat lekopott a lapról? Vagy esetleg rajta
maradt, és mások is megtalálhatják? Jaq durva mozdulattal kitépte
a könyvből a lapot, majd összesodorta.
Lex a padlón kuporgott. A mellén jókora, koromnak látszó folt
sötétlett, de a jelek szerint nem érzett fájdalmat, vagy legalábbis
nem törődött a testére égetett sebbel.
Jaq odadobta az összesodort lapot az űrgárdistának.
– Dugd a hálópáncélodba. Ne veszítsd el. Segíts kijutnom ebből az
átkozott páncélból! Siess, nincs sok időnk!...
A Halálbohóc vágyakozva nézte a pergamentekercset. Talán azt
hitte, hogy fogva tartója, ez a mágus, valami felbecsülhetetlen
értékű és kimondhatatlanul nagy jelentőségű próféciára bukkant rá,
valami olyasmire, amihez képest a könyv többi része semmit sem
ér. Ezt hihette, ez járhatott a fejében, de nem szólt, semmit sem
csinált. Nem vette észre, hogy Jaq valójában mit fedezett fel, és
nem látta azt sem, hogy az útvonal rárajzolódott a lencsére – ahogy
azt sem érzékelte, hogy a villa közelében leereszkedett egy
káoszhajó. Orrcimpái remegtek, még mindig érezte a démonbűzt.
Nem is csoda, hiszen az egyik forrása ott volt a közvetlen
közelében, a cellájában.
* * *
Miközben Lex segített lehántani a vérteket, Jaq titokban
megvizsgálta magát, a lelkét.
Tisztának tűnt, józannak – annak ellenére, hogy találkozott a
K á o s s z a l .
A találkozás felébresztett benne egy érzést, amely az agyától
legtávolabb lévő testrészében, a jobb lába nagyujjában vert tanyát.
Csak itt érezte biztonságban magát, csak itt nem tartott attól, hogy a
józanságát megőrző elme rátalál.
Amint felfedezte a jelenlétét, ez a furcsa hangulat, amely valaminek
a közelségére utalt, duzzadni kezdett, és kinyújtotta hosszú
csápjait. A nyúlványok felfelé kapaszkodtak, és mindent
megbénítottak, elzsibbasztottak, amihez hozzáértek. A jobb lába
érzéketlenné vált, nem engedelmeskedett az akaratának, oldalra
rúgott. Nem az inkvizítor, hanem az a valami irányította, ami ott
rejtőzött benne.
A lába először csak térdig zsibbadt el, aztán combtőig. Az idegen
egyre feljebb hatolt benne, úgy emelkedett, mint zivatar idején a
csatornák vízszintje. A gyorsan elmormogott imák nem sokat értek.
Ez a hipertérből származó energiaizé mindenképpen, bármi áron a
hatalmába akarta keríteni a testet, amelybe beleszorult. Birtokolni
akarta, használatba venni.
Jaq a kezének még mindig tudott parancsolni. Megtehette volna,
hogy önmaga ilyen fordítja az energiapálcáját, de tudta, ezzel
komoly sebet ejtene a testén. Lexet előbb megvédte a keze, az a
világító, dicsőséges bal kéz. Az űrgárdistából kipurgálódott a
démon, kiszökkent belőle – hála az energiapálcának, a bal kéznek
és az Istencsászárnak! –, és mivel nem maradhatott pucéran, test
nélkül ezen a világon, rögtön beleugrott egy másik élőlénybe.
J a q b a . . .
Jaqnak most önmagából, a saját zsigereiből és velejéből kellett
kitépnie a démont, innen kellett visszazavarnia a hipertérbe.
Még a torka és a hangja is a sajátja volt. Odakiáltott Lexnek:
– Ne nézz a lencsére! Tarts egy vértet az arcom elé! Pajzsként
fogd. Egy csillogó vértet, amely olyan, mint a tükör!
Lex megértette, hogy az inkvizítor mit kíván tőle. Felkapta az egyik
vállvértet, és Jaq arca elé tartotta.
A sima, fényes fémfelületre rárajzolódott Jaq torz tükörképe. Egy
szakállas arc... amely előtt hirtelen megjelent a kétfedelű monokli.
Az inkvizítor lehúzta róla a fedelet, a szeme elé tartotta, és a
hiperszem maradványán keresztül ránézett a saját tükörképére. A
lencsére rajzolódott rúnát látta, a finom vonalakat – az útjelzést.
Aztán... Mintha energiasugár csapott volna az agyába. Nyers és
durva hipertéri energia. Majdnem olyan volt, mint a testébe költözött
démon, de szerencsére ez nem rendelkezett saját akarattal, sem
t u d a t t a l .
Akár a partra kicsapó hullám, az energiasugár, miután az agyába
ért, azonnal visszahúzódott, és beleszívott a lelkébe. A halandók
ilyenkor szoktak elszakadni az életüktől vagy a józan eszüktől... A
szívóenergia magához cuppantotta a démont, amely folyamatosan
és állhatatosan, meghökkentően gyorsan egyre feljebb haladt az
inkvizítor testében.
Az idegen hozzátapadt a hiper szemlencsén keresztül érkezett,
visszavonulni kívánó energiatömeghez. Hozzátapadt, és sikoltva,
identitását elveszítve lesodródott vele.
A távozó energiadagály kiszívta Jaqból a behatolót.
Jaq ráhúzta a lencsére a két fedelet, és mély lélegzetet vett.
Lex ledobta a padlóra a vállvértet, majd összecsapta a Rhana
Dandra könyvét. Acélkemény körmével kifeszegette a borítóból az
értékes drágaköveket, s a kincset a hálópáncélja övén függő
erszénybe gyömöszölte. Előre gondolkozott. Ha sikerül élve
kijutniuk a villából, akkor nem sok holmit vihetnek magukkal,
legfeljebb a fegyvereiket. Szükségük lesz felszerelésre; szükségük
lesz valamire, ami értékes.
– Megvilágosodtál? – kérdezte tőle Jaq, aki még mindig a történtek
hatása alatt állt.
Lex úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. Az ostoba kérdést. Mert
hogyan is válhatna ő megvilágosodottá, amikor sosem rendelkezett
olyan képességekkel, mint a pszik. Nem, itt most csoda történt.
Csoda, amelynek bekövetkeztét a csontjaiba vésett neveknek
köszönhette, annak, hogy halott bajtársainak lelke a segítségére
sietett, és hogy képes volt kapcsolatba kerülni Rogal Dornnal, a
ragyogó fénnyel.
– És te? – kérdezett vissza.
Jaq nem tudta, mit felelhetne. Analizálta magát, de nem vette észre,
hogy különösebben megvilágosodott volna. Ó, igen, tisztán
belelátott a sors könyvébe, de ehhez talán az a dicsőséges kéz
segítette hozzá, amely most már nem fénylett. Ó, igen.
féligmeddig beleköltözött valamilyen démon, itt volt a testében, de
nem kaparintotta meg a lelkét.
Nem, ez még nem a valódi megvilágosodottság. Azt csak akkor
érheti el, amikor eljut arra az energiától vibráló helyre; amikor
feltámasztja és reinkarnálja Ey'Lindit.
Fent, a villa első szintjén, megszólalt egy robbanótöltetes fegyver,
aztán válaszként felhangzott a nehézfegyverek kerepelése. A
renegátok ezek szerint visszatértek a házba. És csak Zhord meg
Rakel van odafönt!
Ahogy Jaq és Lex felrohant a lépcsőn, magára hagyva a Bohócot és
pillanatnyilag feledve a könyvet, odaföntről és a házon kívülről olyan
robbanássorozatok hallatszottak, amelyek forrására nem volt
logikus magyarázat...
* * *
Mégis volt magyarázat.
És ez a magyarázat egyszerre volt csodálatos és iszonyatos.
A káoszűrgárdisták kiözönlöttek hajójukból, és ismét támadást
indítottak a ház ellen. Zhord megvárta, amíg félútig jutnak, majd
tüzet nyitott. Becsülettel akart meghalni – és meg akart halni, mert a
másik lehetőség valahogy nagyon nem tetszett neki.
A lövéseire mennydörgésszerű robajt kapott válaszul. Aztán, pár
pillanattal később, repülő gépezetek jelentek meg a levegőben,
közvetlenül a káoszhajó fölött. Felfegyverzett gépek.
Kétszemélyesek. Zhord sebüben féltucatnyit számolt össze.
Elda Viperák voltak – valamivel nagyobbak, mint a jet siklók.
Egyikenmásikon suriken katapultot helyeztek el, de volt, amelyikre
suriken ágyúkat. Három Vipera nehéz plazmafegyvert is cipelt,
mintegy ráadásként. A másik hármon lézerágyúk voltak. A pilóták és
a lövészek a mestervilág Őrzői közé tartoztak; sápadt zöld
lidércpáncélt és sötétzöld sisakot viseltek. A Viperákon zöld zászlók
lobogtak.
A hetedik Vipera távol maradt a hajótól; a lövész helyén valamiféle határozatlan körvonalú színpompás lény ült. A harmadik Harlekinnek ezek szerint sikerült eljutnia a Hiperháló-kapuhoz, kapcsolatba lépnie a többi eldával, és most visszatért az erősítéssel.
Erősítéssel... vagy bosszúálló osztaggal? Lehet, hogy rájött, hogy
mi volt a színház ellen intézett támadás hátterében? Annak ellenére
megérzett valamit, hogy Jaq előrelátóan pszichikai védőburkokat
alakított ki? Megérezte, esetleg kitalálta, hogy a történteknek
valamilyen köze van az elveszett sorskönyvhöz?
Bizonyára nem gondolt arra, hogy a Halálbohócot nem ölték meg,
hanem fogságba ejtették. Ha ezt tudja, akkor valószínűleg még egy
Viperát hoz magával, amelyre a kiszabadított fogoly majd felülhet.
A Viperák a vihar farkának, a legutolsó, legritkább homokfalnak a
fedezékében repültek el a városig. Talán észlelték, hogy egy
káoszhajó ereszkedett le a bolygónak erre a pontjára? Ha nem,
akkor valószínűleg az a démoni aura keltette fel a figyelmüket,
amelyen pszi érzékszerveikkel képtelenek voltak keresztülhatolni.
Nem, nem történhet meg, hogy a sorskönyv a Káosz markába kerül!
Az egyik Vipera plazmaágyúból és lézerágyúból nyitott tüzet az
önmagát háznak álcázó hajóra. A pilóták és a lövészek látták, hogy
a renegát űrgárdisták ebből az objektumból vonultak ki a másik,
valódi ház ellen, és rögtön rájöttek, hogy mivel állnak szemben. Az
egyik objektum ház. A másik... a Káosz hajója!
A plazmatöltetek nekivágódtak a célpontnak. Forrósághullámok
izzították a levegőt, mennydörgésszerű robaj hallatszott. A hajó
egyes részei ionizált, szuperforró gázfelhőkké váltak. A lézerágyúk
energiavillámai komoly sebeket ejtettek rajta; az álcázó réteg eltűnt
róla. A dobozszerű bárkát már semmi sem takarta el; tisztán
látszott, hogy az orránál elhelyezett gigászi fogókarok egyikének
vége lerobbant a helyéről. A plazmaágyú csöve szétnyílt. A hajótest
egy része felhasadt. A hátáról levált az egyik pengetaréj, a levegőbe
emelkedett, és úgy lebegett, akár egy förtelmes ragadozó madár.
Lejjebb ereszkedett, aztán oldalra libbent, és belecsapódott az egyik
szomszédos házba, átszakítva a tetőt. A hegye valószínűleg
megsértett valamilyen energiaegységet, mert egy pillanattal később
a ház egész teteje felemelkedett. A robbanás után kisebb tűzgolyó
szállt az ég aljára; ezt sűrű, fekete füstoszlop követte.
A hajó felső plazmaágyúja kiböffentett egy lövedéket. Az egyik
Vipera fortyogó gázfelhővé változott a levegőben.
A plazmaágyúknak a lövések leadása után szükségük van egy kis
időre, hogy elegendő energiát szívjanak magukba a
tápegységekből. A Viperák pilótái a hajó és a villa közötti nyílt
terepen haladó renegátok felé fordították gépeiket. A Káosz
űrgárdistáira suriken korongok záporoztak. A Viperák irányába
lentről nehéz robbanótöltetek és mini rakéták száguldottak. Az egyik
Vipera-lövész lezuhant a gépéről. A Káosz harcosai átlyuggatott,
megpörkölődött páncéllal tántorogtak.
Zhord vaktában kilőtt a kertbe.
Ez volt az a pillanat, amikor a hajó jobb oldalán lévő plazmaágyú
ellőtt a lángoló ház mellett. A kertet körbefogó fal semmivé lett, s
láthatóvá vált a mögötte húzódó utca. Fél lánctalpas páncélozott
járművek, a tetejükön rakétakilövőkkel és géppuskákkal... A tankok
mellett ébenfekete, tükörarcú katonák loholtak – lézerpuskás
arbitrátorok.
A falat szétbontó plazmatöltet egy része közéjük csapott, és
áldozatokat szedett. A fél lánctalpasok megtorpantak, majd
felgyorsítva keresztülszáguldottak a lassanként szétfoszló forró
gázfelhőkön. Mielőtt a hajó hátulsó plazmaágyúja feltöltődhetett
volna, a páncélosok átcsattogtak a kerten, és pozícióba álltak a
földön hasaló bárka mellett.
Vajon mire gondoltak az arbitrátorok, amikor meglátták az idegen
lények által vezetett repülő szerkezeteket, valamint az eldákat, akik
szűnni nem akaró elszántsággal támadták a szögletes páncélú,
undorító külsejű űrgárdistákat?
Ez is hamar kiderült. A harckocsik és a gyalogos rendfenntartók
tüzet nyitottak mindenre és mindenkire, aki megzavarta a Császár
b é k é j é t .
TUB-TUB-TUB-TUB – makogtak a géppuskák. A levegőben
lézersugarak cikáztak, s amikor valamilyen acélfelülethez
csapódtak, a legcsodálatosabb tűzijátékot megszégyenítő
szikrazuhatagok közepette romboltak. A renegátok páncélja
azonban hihetetlenül erős volt; a géppuskagolyók egyszerűen
lepattogtak róluk.
A harc háromszoros intenzitással folyt. Jaq villája több találatot
kapott, a falak ingataggá váltak, a törmelékdarabok közé a betört
ablakokból kiröppenő üvegszilánkok keveredtek. A detonációk zaja
fülsiketítő volt.
– Tűnjünk el innen! – kiáltotta Zhord.
Jaq felkapott egy köpenyt, és ráterítette a hálópáncéljára.
– A csontom! – ordította Lex. Mi lesz a combcsonttal, amelyet a
káptalanjának faragott meg, s akkor fogja átadni az Öklöknek, ha
megint köztük lesz. Ha valaha eljön ez a pillanat... Nem, azt a
csontot bármilyen áron magával viszi!
Egy kósza lézersugár meggyújtotta a függönyöket. A lángok a
mennyezetet nyaldosták.
– Itt kell hagynod a cubákodat, nagykutya! – üvöltötte Zhord.
Lex dühödten felhördült.
– És mi lesz a Bohóccal? – kérdezte Rakel.
– Mi lenne? Itt hagyjuk, és megsül! – felelt neki a zömik. – És az a
francos könyv is. Legyen valami, amivel ezek a röpködő fickók
foglalkozhatnak, ha végeztek. Ha végeznek egyáltalán... Ha sikerül
legyőzniük a renegátokat és a tükörfejűeket...
Az arbitrátorok érkezése és támadása megzavarta a káosz
űrgárdistákat; szinte teljesen megfeledkeztek a légi veszélyről. A
hajó lüktetni kezdett, plazmacsíkokat eregetett magából. Sérülései
ellenére felszálláshoz készült. Pilótája nem foglalkozott a
renegátokkal, sorsára akarta hagyni azt a néhányat, amelyik még
életben volt.
* * *
Akkora volt a felfordulás, hogy Jaq és társai viszonylag könnyen
eljutottak a csatatérré vált kert szélére. Hála a homokfelhőknek és a
füzekből fel-felcsapó füstnek, senki sem vette észre őket.
Az égen hirtelen megjelent egy kicsiny nap a Sabulorb saját vörös
óriása mellett. Egy picinyke nap – a káoszhajó plazmafáklyája.
Az űrjármű egyik stabilizátor szárnya leszakadt, a másik megsérült.
Kormányozhatatlanná vált. Csak úgy menekülhetett el, ha
egyenesen felfelé emelkedik. Ez a gyors emelkedés azonban nem
bizonyult valami szerencsésnek, hiszen az űrben sem
változtathatott irányt. A vörös napóriás irányába tartott... Nem térhet
ki, nem tudja megcsinálni! Néhány nap múlva, vagy talán valamivel
hamarabb belekerül a csillag vonzásába, és akkor...
Vajon milyen mélyen fog behatolni a forrón lángoló külső
gázgyűrűbe, mielőtt szétrobban?
Vagy lehet, hogy a pilóta végső kétségbeesésében aktiválni fogja a
hiper hajtóművet? Ostobaság! Ha megteszi, akkor nem csupán a
hajóját, de az azt körülvevő űr-burkot is megsemmisíti, és ezzel
elindít egy rengéshullámot a vörös napóriás irányába.
Egy ilyen hatalmas égitest esetében egy ekkora rengéshullám
parányinak tűnhet, de... Talán óriási hatása lesz. Egy haldokló
pillangó utolsó szárnyrebbentése is kavarhat vihart.