szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Kilencedik fejezet
Bolond

Néhány héttel később Rakel furcsa hírt hozott: a Mahabbat
kerületben az egyik színházban három érdekes és különös
mutatványos jelent meg. Előadásaikra tódult a nép.
A három akrobata közül kettő kaleidoszkopikusan, szemzavaróan
mintás ruhát viselt; öltözékükön a négyszögek szinte
másodpercenként változtatták színüket. Az arcukat holo maszk
takarta, amelyen többtucatnyi érdekes ábrázatot meg tudtak
jeleníteni. Mindegyik határozottan emberi vonásokkal rendelkezett.
Soha, senki, egyetlen pillanatra sem leshetett be a maszkok mögé.
A trió harmadik tagja koponyamaszkot viselt, fekete ruháját fehér
csontok díszítették. Ó, milyen félelmetesen vigyorgott az a
koponya...! Ó, milyen iszonyatos lehetett a maszk viselőjének saját
arca...! A három mutatványos közül ő volt az egyetlen, aki beszélte
a birodalmi gótot, bár nem a sabulorbi nyelvjárást. Ha valamit
szavakkal nem tudott kifejezni, azt elmutogatta. A társai beszéd
helyett leginkább csak pantomimeztek. Ó, milyen ügyesek és
finomak voltak a mozdulataik...!
– Mindenki úgy tudja, hogy emberek – mondta Rakel. – Semmi
furcsa nincs rajtuk, talán csak az, hogy egy kicsit túl magasak. A
karjuk meg a lábuk viszont a normális helyen van.
Az egzotikus mutatványosok egy kamelopárd karavánnal érkeztek
Shandabarba, Bara Bandobast városából, a Szürke-sivatag túlsó
oldaláról. Mindenki úgy gondolta, valamelyik nomád törzs tagjai
lehetnek.
* * *
Rakelt elsőként Mardal Shuturban informálta róluk. Ő még mindig
nem heverte ki fivére elvesztését. A hüvelykujjain mostanáig sem
gyógyultak be a sebek, amelyeket akkor szerzett, amikor nagy
nehezen kirángatta őket Chor koponyájából. Meg volt győződve
arról, hogy kizárólag „Töd Zapasnik” mágiájának köszönheti, hogy
nem maradt ott az érzékiség lakosztályában, hogy túlélte azt a
kéjes-véres delíriumot. Bevallotta, Chor arra számított, hogy a
kígyóasszony képes lesz kifürkészni Zapasnik elméjének titkait.
Meg akarták tudni, hogy az idegen kicsoda-micsoda valójában, de
az akció kudarcba fulladt. Valami rosszul, nagyon rosszul sült el.
Mardalt nem igazán érdekelte, hogy valaki leharapta Chor ujját. Mi
volt ez ahhoz a borzalomhoz képest, amit ő tett? Mi egy ujj, egy
nevetséges ujj két szemgolyóhoz képest? Miért haragudjon arra, aki
leharapta Chor ujját, amikor ő a fivére szemgolyóit passzírozta be
az agyvelejébe?

Nem volt egészen magánál, összefüggéstelenül beszélt Rakelnek, a
történtek megnyomorították a lelkét. Persze egy bűnöző nem
engedheti meg magának a gyengeséget – legalábbis ügyelnie kell a
látszatra, keménynek kell mutatkoznia. Éppen ezért csak célzásokat
tett arra, hogy szeretne szövetségre lépni Rakel hatalmas és
félelmetes patrónusával, nyíltan azonban nem mondta ki.
– Ó, a testvérem, a testvérem! – siránkozott. – Ó, az én okos,
meggondolt testvérem...!
Nem értette, hogy Rakel miért játssza az egzotikus kurtizán
szerepét Sir Tod mellett. Chor biztos választ tudott volna adni erre a
kérdésre is, de Chor már nem élt, így Zapasnik rejtély maradt.
Rakel tényleg behatolt a törvényszéki komplexumba? A
hulladékgyűjtők, akiket bizonyos időközönként beeresztettek az
épület szemétégetőjébe, hogy elhordják a toxikus hamut, hallották,
hogy a szakácsok az egyik bíró meggyilkolásáról pletykálnak. Nem,
Rakelnek egy szót sem kell mondania a dologról, ha nem akar!
Persze ha esetleg akar, akkor... Ó, jól van, jól van. Nem muszáj.
Igaz, milyen hőség van? Az ember leizzadja magáról a bőrét.
Shandabarban emberemlékezet óta nem volt ilyen meleg, legfeljebb
a Mahabbat kerületben, a bűn kamrájában. A Szürke-sivatagban
állítólag megolvadtak a homokszemek...
– Ó, a testvérem, a testvérem...!
Ah, igen, azok a fura mutatványosok... Igen, igen. Mardal vállalta,
hogy szemmel tartja őket, és értesíti Sir Todot, ha megtud valami
érdekeset. De semmi több! Figyel és hírt ad, de semmilyen
akcióban nem fog részt venni!
* * *
– Egyértelmű a helyzet – jelentette ki Jaq a társainak. – Az elda
Harlekinek az elrabolt könyvet keresik.
Rakel szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Ez a könyv szörnyű titkokat foglal magában – fordult Jaq a nőhöz.
– Az eldák Fekete Könyvtárából hoztuk el, amely a hiperteret
átszövő Hiperhálóban van. Egy ilyen helyre csakis egy inkvizítor
juthat be. A tudás, ami a könyvben van... mindenki számára tiltott.
Elég, ha ennyit tudsz róla.
– A tudás átok – mondta Rakel –, sosem áldás.
* * *
A Harlekinek a jelek szerint szétküldték kisebb csapataikat a
kozmoszban; az egységek csupán néhány fősek voltak, hogy a
lehető legtöbb bolygóra eljuthassanak.
Időnként korábban is megesett, hogy csoportjaik ellátogattak a
Birodalom félreeső világaira, ahol tánccal és pantomimmal
szórakoztatták a helybelieket. Ó, milyen pompázatos látványt
nyújtottak! Alig volt olyan ember, aki ne élvezte volna az
előadásukat, akit ne izgatott volna enigmatikusságuk. A truppokhoz
általában legalább száz idegen lény tartozott; akadtak közöttük
kosztümkészítők, holo vetítő kezelők, felnőttek és gyerekek, meg
persze a beöltözött mutatványosok – akik mellesleg harcosok is
voltak. Mivel a Sabulorbra most csupán hárman érkeztek, arra
lehetett következtetni, hogy bővítik látogatásaik körzetét. Azzal,
hogy ilyen mikro egységekben mozogtak, borzasztóan nagy
veszélyt vállaltak.
Itt, a Sabulorbon, könnyen össze lehetett téveszteni őket a helybeli
maszkos nomádokkal. Az itteni bírók semmit sem tudtak az
asztropatikus körözvényről. Az eldák más világokon is könnyen
álcázhatták magukat, hiszen ugyanúgy néztek ki, mint az emberek,
bár a mozgásuk meghökkentően könnyed, szinte légies volt. Úgy
festettek, mintha a Birodalom valamelyik luxusvilágáról érkezett
látogatók volnának, akiknek a hazájában ismeretlenek a
bőrbetegségek, a testet eltorzító nyavalyák, ahol mindenki ép és
egészséges. Időnként bátran vállalták a valóságot, és nyíltan
bevallották, hogy nem emberek, hanem egy idegen faj tagjai.
Akadtak olyan bolygók, mint például a Lekkerbek, ahol ezzel senki
sem foglalkozott – amíg a furcsa különcöknek elegendő elköltendő
pénzük volt. Más helyeken, mondjuk a Kareshen, az életüket
kockáztatták, sőt voltak olyan bolygók, ahol meg is haltak, mert a
szigorú helyi bírók, a fanatikus prédikátorok vagy az idegengyűlölő
csőcselék végzett velük.
És mindezt azért csinálták, hogy visszaszerezzék a könyvet!
Ez a három Harlekin Bara Bandobast irányából érkezett, nem a
shandabari űrkikötő felől. Jaq örült ennek, mert ez azt jelentette,
hogy van a közelben egy Hiperháló-kapu, amelyet szükség esetén
talán ő és a társai is használhatnak. Lexszel és Zhorddal már
elkészítették a terveket, amelyek kivitelezésénél Mardal
Shuturbannak és az embereinek is komoly szerep jutott.
Jaq csapata már három, teli tárral ellátott robbanótöltetes fegyverrel
rendelkezett, és persze voltak lézerpisztolyaik is. Ennek ellenére
úgy érezték, nem sok esélyük lenne az idegen harcos-trubadúrok
ellen, különösen nem így, hogy a trió egyik tagja Halálbohóc. Ezek a
Halálbohócok a nehézfegyverek specialistái voltak. Igaz, ez a fickó
nem hozhatott magával ilyesmit; a suriken ágyúk például nem olyan
aprócska játékszerek, amelyeket ruha alá dugva be lehet
csempészni egy nagyvárosba. Ha a Harlekinek mondjuk jet
siklókkal mozogtak a Hiperhálóban, és ezeken érkeztek a
Sabulorbra, akkor lehetett velük valamilyen komolyabb eszköz is.
Persze közvetlen veszélyt ezek sem jelentettek; a járműveket és a
nehézfegyvereket odakint, a sivatagban kellett elrejteniük, mielőtt
még csatlakoztak a kamelopárd karavánhoz.
A problémát az jelentette, hogy az eldák pszichikai szempontból
sokkal érzékenyebbek voltak, mint az emberek. Shandabar lakói
afféle mentális Bábelt alkottak; itt áltálában bizonytalan érzések és
félig megformált gondolatok keringtek a pszitérben. A Harlekinek
valószínűleg ezt a zagyvaságtömeget akarták átvizsgálni, abban a
reményben, hogy találnak valami értékes információszemcsét. Azt
persze semmi sem szavatolta, hogy nem jöttek hiába a bolygóra.
De vajon mi derülhet ki ebből a zűrzavarból?
Nos, nem sok, de azért mégis akadt egy-két dolog, amit az eldák
fontosnak találhatnak. Felfordulás a templom körül. Egyházi
zűrzavar; az Occidens-templom papjai és diakónusai megpróbálják
kideríteni, hogy a bazilikájuk ellen elkövetett akció hátterében nem
valamelyik rivális templom áll-e... Az egyik bíró rejtélyes
meggyilkolása... A gyönyörpalotában lezajlott undorító
Slaanesh-manifesztáció – igen, ez az esemény egészen biztosan
beleégett a túlélők agyába, és ez valami olyasféle volt, ami
bármelyik harlekin érdeklődését felpiszkálta volna.
Persze az is lehetséges, hogy az eldák csupán érzékelni tudják a
pszi híreket, de arra már képtelenek, hogy az információ magvakat
elválasszák a körítéstől.
Mardal Shuturban valószínűleg árasztotta magából a színtiszta
borzalmat; sejteni lehetett, hogy eltart még egy darabig, míg
elviselhető emlékké szelídülnek benne az élmények. Ezek az
iszonyatos képek, ezek a gondolatok pedig valamilyen módon
hozzákapcsolódtak egy bizonyos varázsló vizuális
emléklenyomatához. Egy olyan varázslóéhoz, akinek
felbecsülhetetlen értékű drágakövek vannak a birtokában...
Shuturbant auravédelemmel kellett ellátni, méghozzá a lehető
leghamarabb. A másik megoldás az lett volna, hogy megölik, de ezt
a lehetőséget el kellett vetni, hiszen Jaqnak még szüksége volt a
s e g í t s é g é r e .
A fallal körülkerített villa szerencsére elég messze esett a Mahabbat
kerülettől ahhoz, hogy az inkvizítor jelenlétére bármilyen közvetlen
pszichikai nyom utalhasson. Jaq képes volt arra, hogy leárnyékolja
gondolatait. Lex nem viselt pszicuriummal szigetelt sisakot, viszont
számára az is elegendő védelmet biztosított, ha a Rogal Dorn,
Rogal Dorn mantrát ismételgette.
De vajon Jaq képes lesz-e arra, hogy védelmező aurát hozzon létre
Zhord, Rakel és Mardal Shuturban körül is?
– Lex – utasította Jaq –, szeretném, ha gondolatban elkezdenéd az
ima mantrádat, hogy leárnyékold az elmédet. Zhord, tőled azt
kérem, hogy kezdj bele a leghosszabb zömik balladába, és mondd
végig... de ne fennhangon! Rakel, ami téged illet... Körülötted létre
kell hoznom egy védőburkot. Védelemmel kell körülvennem a
t u d a t o d a t .
Rakel valóban felnyögött ennek hallatán?
– Ha ezzel megvagyunk – folytatta Jaq –, azt szeretném, ha
elsietnél Shuturbanhoz, és elmondanád neki, hogy veszélyben az
élete, hogy azok a mutatványosok végeznek vele, ha nem kapja
meg tőlem a pszichikai védelmet.
– Ezek után már egészen biztos, hogy a pasas varázslónak fog
tartani téged, főnök – mondta Zhord.
– Talán – nézett rá Jaq – előbb-utóbb tényleg varázslóvá válok. –
Az arcán megrándult egy izom. – A te hű segítségeddel, zömik
segédem, és különösen a tiéddel, d'Arquebus kapitány.
Rakel most tudhatta meg biztosan azt, amit már régóta gyanított:
hogy az óriás valódi űrgárdista, méghozzá tiszt. Meghökkenve,
elakadó lélegzettel nézett Lexre, aki ökölbe szorította a kezét. Vajon
tisztelgésül vagy fenyegetésül? Szálfaegyenesen állt a hamis
Ey'Lindi előtt. Összecsapta a sarkát – ha van rajta valami lábbeli,
ezt a mozdulatot éles csattanás követi.
– Hölgyem – mondta keményen –, engedd meg, hogy
bemutatkozzam. Lexandro d'Arquebus űrgárdista-kapitány vagyok,
a Császári Öklök káptalanjából. Inkognitóban utazom, Jaq Draco
inkvizítor úr kísérője vagyok. Ez az ököl bárkinek a nyakát
elroppantja, aki elárulja uram és parancsolóm valódi kilétét.
– Értem – motyogta Rakel. – Értem... – Elmormogott egy gyors
imát. Vajon hány ilyen rettenetes titkot bír még elviselni?
Jaq a nőre nézett.
– Találkoznunk kell Shuturbannal. Valamilyen nyugodt helyen, távol
a Mahabbat kerülettől.
– Esetleg Bellygunge-ban? – javasolt Zhord. – Most már nyugodtan
odamehetünk, tele vannak a fegyvereink.
– És ürítsük ki őket nyomós ok nélkül? – kérdezte Lex csípősen. –
F e l e s l e g e s .
Hol legyen hát a találkozó? Az Occidens-templom romjainál
rengeteg koldus lézengett. A nyereg raktárat azóta már biztos
telepakolták csapdákkal a tulajdonosai, és különben is túlságosan
közel van a törvényszéki épülethez.
– És mi lenne, ha annál a vargánál találkoznánk, akinél a
csizmámat csináltattam? – szólalt meg a kis fickó, majd elégedetten
topogni kezdett. Az új bakancsa valóban pompás volt. – Senkinek
sem tűnik fel, ha az ember ilyen helyekre megy, szóval éppen
ideális az ehhez hasonló randevúk lebonyolítására. És nincs a
Mahabbat közelében. Persze mielőtt odamegyünk, még meg kell
fenyegetnünk a vargát, hogy tartsa a száját. Esetleg el kell
zavarnunk egy kis időre. Nem akarom bántani, hálás vagyok neki.
Jaq bólintott.
– Shuturban annyi testőrt hozhat, amennyit akar. – Rakelre nézett,
és kivette a köpenye alól az Orgyilkos-lapot. – Gyere velem, hamis
Ey'Lindim, hogy in nomineIrnperatorts ellássalak a megfelelő
védelemmel.
* * *
A kaptafák, a kalapácsok, a szögek és az árak között ennyi
fegyver...! Robbanótöltetes fegyverek, lézerpisztolyok,
géppisztolyok! A varga műhelyében még sosem volt annyi gyilkos
szerszám, mint akkor, amikor Jaq a társaival, Mardal Shuturban
Pedig féltucatnyi testőrével megérkezett.
A műhely hosszúkás, tágas helyiség volt: koszos üvegkúpokban
elhelyezett villanyégők világították meg. A falakba vert kampókon
legalább száz pár bakancs, cipő és csizma lógott. A kövér, kopasz
tulajdonost, Dukandar mestert büszke tartású feleségével és két
kamasz fiával együtt kiküldték az éjszakába. Erre közvetlenül Jaq
érkezése után került sor, jóval azelőtt, hogy Shuturban és testőrei
benyomultak. A Dukandar család tagjai nem maradhattak a műhely
fölötti lakrészben sem – Jaq el akarta kerülni, hogy esetleg
hallgatózzanak. Pár órányi séta még senkinek sem ártott meg. A
forró nap után még jól is eshet egy kis lófrálás a balzsamosan hűs
éjszakában.
* * *
– Újra találkozunk – üdvözölte Mardal az inkvizítort komoly hangon.
– Tehát ismét veszélyben van az életem?
– Igen, azok a mutatványosok komoly veszélyt jelentenek rád. Mivel
idegen lények és pszi harcosok...
Mardal ökölbe szorította az egyik kezét, és belecsapott a másik
t e n y e r é b e .
– Igen, el kell pusztítani őket – bólintott Jaq. – Ebben egyetértünk,
nekem viszont szükségem van egyikükre. Fogságba akarom ejteni,
hogy kifaggassam arról, miként érkeztek ide. Mardal Shuturban,
érezni rajtad, hogy nemrég átéltél valamilyen mágikus támadást. Az
idegenek nemsokára rád fognak találni, és ha fürkészni kezdik a
gondolataidat, nyitott könyv leszel számukra. Még rajtad vannak
annak a nyomai annak, amin keresztülmentél az Eksztázis
Házában, és erre a pszi szagra úgy odaszállnak, mint a rothadó hús
bűzére a döglegyek. Fontos lenne, hogy védőburkot kapj, amely
megóv attól, hogy rád találjanak. Ha ez megvan, lecsaphatunk
rájuk. Gyorsan és hatékonyan.
– Védőburkot? – Shuturban nyakán végiggördült egy kövér
v e r í t é k c s ö p p .
– Igen, hogy immúnis legyél a pszichikai kutakodásokra. Kapsz
tőlem egy mentális pajzsot, Mardal Shuturban. Ahhoz, hogy
átadjam, el kell mondanom néhány szent idézetet, és meg kell
áldjalak ezzel. – Jaq elővette fekete pálcáját, az agyi energiákat
összegyűjtő és kilövellő energiabotot.
Miközben Jaq félrevonta Mardal Shuturbant, Zhord titkon
elvigyorodott. Ó, a főnök arra is képes lenne, hogy egy egész
űrhajót beburkoljon ebbe a védőaurába, és még erre a pálcára sem
lenne szüksége. Ez az ősi és ritka fegyver valójában arra jó, hogy
megtisztítsa a démon megszállta embereket. A főnök tehát most
meg akarja vizsgálni, és szükség esetén ki akarja purgálni Mardal
Shuturbant. Ez a marha, ez meg semmit sem sejt az egészből, sőt
még örül is neki...!
* * *
Jó másfél órával azután, hogy Jaq és társai megérkeztek a varga
műhelyébe, már indulni készültek, méghozzá Mardal Shuturbannal
és testőreivel együtt. A Mahabbat kerület egyik színházába
t a r t o t t a k .
Kintről felerősített hang üvöltött bele az éjszakába:
– TÖRVÉNYSZÉKI ELLENŐRZÉS! AZ ÉPÜLETET
KÖRÜLVETTÜK. A BENT TARTÓZKODÓ NÉGY SZEMÉLY
TEGYE LE A FEGYVERÉT, MAJD EGYENKÉNT, KEZÜKET A
FEJÜKRE TÉVE, TÉRDEN CSÚSZVA JÖJJENEK ELŐ!
ELSŐKÉNT AZ A TÖRPE, AKI VADONATÚJ BAKANCSOT VISEL!
– Ó, szentséges őseim!
Az inkvizítor Shuturbanra nézett. A férfi széttárta a karját, és
megrázta a fejét, jelezve, hogy ártatlan. Őszintének tűnt.
– AZ ÉPÜLETET KÖRÜLVETTÜK. A BENT TARTÓZKODÓK
JÖJJENEK ELŐ BÉKÉVEL, ADJÁK MEG MAGUKAT, HOGY
STEINMÜLLER ARBITRÁTOR-DETEKTÍV A TÖRVÉNYBEN
LEÍRTAKNAK MEGFELELŐEN KIHALLGATHASSA ŐKET!...

...A bakancs, a bakancs... Tehát ez volt a végzetes hiba. Az
Eksztázis Házában biztos megtalálták a zömik különleges, régi
lábbelijét. Valaki jelentette a dolgot a törvényszéken. Lehet, hogy az
egyik biztonsági őr, aki titokban a bírók informátora. Vagy talán a
kormányzó léha unokaöccse, esetleg valamelyik vendég, akit
feldühített, hogy az orgia során veszélybe került az élete, esetleg
sérüléseket szerzett ? Valaki, aki elég nagy tekintéllyel vagy
hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy rábírja a törvényszéket a
n y o m o z á s r a .
Tény: adva van egy törpe, aki elvesztette a bakancsát. Egy törpe,
akit egy óriási termetű rabszolga és egy szakállas, köpenyes férfi
társaságában láttak.
Tény: a szakállas férfi nem pusztán áldozata, sokkal inkább okozója
volt a történteknek.
Tennivalók: meg kell találni a törpét, és ki kell deríteni a részleteket.
Óvatosan és módszeresen kell dolgozni, anélkül hogy az érintettek
megsejtenék, hogy nyomozás folyik ellenük.
A nyomozás elindítása: fel kell keresni a város valamennyi,
bakancskészítéssel foglalkozó műhelyét, és ki kell deríteni, hogy az
utóbbi időben melyikben fordult meg egy törpe, akinek új bakancsra
volt szüksége.
Steinmüller arbitrátor detektívnek eltartott egy darabig, míg eljutott a
szál végére, és parancsot adhatott az akcióra. Mire a nyomozók
eljutottak Dukandarhoz, Zhord már rég betörte az új surranót.
Amikor felkereste Dukandart, hogy megbeszélje vele a találkozó
részleteit, távozása után a varga rögtön odarohant az első, még
működőképes nyilvános kommunikátorhoz, és hívta a
t ö r v é n y s z é k e t .
Vagy lehet, hogy erre nem is volt szükség?
Dukandar már korábban is jelenthette, hogy igen, valóban járt nála
egy törpe, aki bakancsot rendelt. Elmondhatta, hogy a lábbeli már
régen elkészült. A nyomozók ezután már csak abban bízhattak,
hogy szorítani fog, esetleg más probléma lesz vele, és az
elégedetlen vásárló bosszúsan visszaviszi a mesterhez. Csekély
esély, de ennek ellenére őröket állítottak a műhelyhez, ahol tényleg
ismét megjelent a zömik.
Amíg a kis fickó a műhelyben tartózkodott, a nyomozás vezetője
kirendelt egy teljes szakaszt.
– ...A TÖRPE TÍZ MÁSODPERCEN BELÜL JÖJJÖN ELŐ! –
hallatszott a parancs.
– KILENC... NYOLC...
Zhord készenlétbe helyezte a Császár Békéjét, Jaq felemelte a
Császár Kegyelmét, Lex az ajtó felé fordította fegyverét. Shuturban
emberei géppisztolyokkal és lézerpisztolyokkal vették célba a
bespalettázott ablakokat. Mardal egy lézerpisztolyt húzott elő.
...Amikor Shuturban és kísérete megérkezett, a figyelőember már
valószínűleg a törvényszéken volt, és éppen jelentést tett, így a
műhely új látogatóiról senki sem tudott. Az arbitrátorok azt hitték,
hogy csupán négy személy tartózkodik Dukandar házában, az
eszükbe sem jutott, hogy tucatnyi ellenféllel kell szembenézniük.
Arról sem lehetett tudomásuk, hogy a benn lévőknél három
robbanótöltetes fegyver van, teli tárakkal.
Amikor a számolás nullához ért, fülsiketítő robbanás kíséretében
beszakadt a varga házának kapuja. Törmelékzápor hullott alá,
porfellegek kavarogtak. A kapu, a hozzá tartozó fal és még néhány
ablak romhalmazzá vált. A mennyezetről törött gerendák zuhantak
le méltóság teljesen. A vakolat a vállukra fejükre potyogott. A felső
szint egyelőre nem omlott le, az oldalfalak még elbírták a súlyát, ám
az épület fenyegetően nyöszörögni kezdett.
Az arbitrátorok krakk gránátokkal robbantották be a ház kapuját. A
gránátok csak a célpontra fejtették ki hatásukat, a környezetben
nem tettek kárt. Lehet, hogy a támadók most gázgránátokkal fognak
próbálkozni, hogy előcsalogassák a bent tartózkodókat? Vagy
esetleg hurokgránátokat vetnek be?
– Kifelé, kifelé, vagy elkapnak minket! – üvöltött rá az űrgárdista
Shuturban embereire. – Kitörés, és... gyilkoljatok!
Iszonyatos ordítással belevetette magát a sűrű porfellegbe,
átcsörtetve a törmelékhalmon. Jaq és Rakel követte, egy pillanattal
később Zhord is utánuk rohant. Mardal Shuturban meg a testőrei
csak pár másodpercig haboztak, majd ők is teljesítették Lex
parancsát.
Az első öt tükörmaszkos arbitrátort azonnal meglátták; odakint
sorakoztak a sötét utcán. Az öt közül kettő éppen gránátvetőt
illesztett a fegyvere végére.
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
A sortűz első RAARK-ja – mintha húsevő rémgyíkok vagy
pokolcsahos vérebek üvöltő csapata tört volna ki a porfellegből –
hallatán az egyenruhások meglepődtek. A döbbenet pedig sokszor
a halált hozza magával. A töltetek mellkasokba és hasakba
csapódtak, aztán felrobbantak. CRUMP. Vér fröccsent. Kelepelni
kezdtek a géppisztolyok. A két életben maradt arbitrátor fedezékbe
ugrott, és tüzet nyitott – szerencsére csak lézerfegyvereket
használtak. A két sugár Mardal egyik emberét találta telibe; mindkét
rendfenntartó ugyanazt a célpontot választotta ki magának.
És nem is a legerősebb ellenséget. Persze lehet, hogy Lex olyan
volt, mint valami megelevenedett őslény, a természet egyik
megnyilvánulási formája, nem pedig olyan, mint egy halandó
ellenfél. A törpét nem lőhettek le. Ami a szakállas férfit illeti... ő egy
nőt tartott maga előtt eleven pajzsként. Egy nőt, aki valószínűleg
legalább olyan értékes információkkal tud majd szolgálni, mint a
t ö r p e .
Az arbitrátorok rossz döntéseket hoztak. Nagyon rosszakat.
A Császár Békéje és a Császár Kegyelme egy-egy köpettel
ártalmatlanná tette mindkettőt.
Az öt halott közül vajon melyik lehet Steinmüller arbitrátor detektív?
A varga háza mellől, a sikátorból három újabb fegyveres érkezett, a
másik oldalról, a távolabbi utcából még kettő. Kereszttűz alakult ki.
Egy energiasugár végighorzsolta Zhord páncéldzsekijének szélét. A
zömik elvesztette az egyensúlyát, és felbukott, de szinte azonnal
feltérdelt. Mardal egyik testőre üvöltve vágódott orra.
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
Kelepelő géppisztolyok, a becsapódás után tűzszirmokat bontó
lézer sugárvirágok...
A harc körülbelül tizenöt fülszaggató másodpercig tartott. Talán még
addig se, mégis úgy tűnt, mintha a lövedékek hosszú-hosszú
perceken át száguldoznának a levegőben. Az idő lelassult.
Az arbitrátorok mind meghaltak, vagy legalábbis súlyos sérülést
szenvedtek. Lex a csillagok fényénél gyorsan átvizsgálta a testeket.
Ha talált olyat, amelyben még ott tétovázott az élet, azt átsegítette a
lét túlsó partjára. Semmi szükség arra, hogy a törvényszék
pontosan megtudja, mi történt.
Hol lehet a varga?
– Dukandar mester! – kiáltott bele Zhord az éjszakába. – A
műhelyében keletkezett egy kis kár! – Az épületen látszott, hogy
akár egy erősebb szélroham képes lenne ledönteni. – Jó lenne,
Dukandar mester, ha mentené, ami menthető!
Miután a látogatók távoztak, árnyszerű alakok, koldusok özönlöttek
elő a sötétségből, hogy kifosszák a házat, lábbelit szerezzenek
maguknak, összeszedjék a szerszámokat és a bőrdarabokat,
amelyeket később eladhatnak. A varga nem került elő. Ha elég esze
volt, fogta a feleségét meg a fiait, és elrejtőzött valahol a Bellygunge
füstös bélrendszerében.
Lehet, hogy a figyelőember még mindig a közelben van? Lehet,
hogy most is leselkedik, esetleg valamelyik szomszédos épület
ablakában áll? Lehet, hogy éppen most tesz jelentést? Most
suttogja bele áruló szavait a kommunikátorába?
Lex végigpásztázta szemével az utcát.
– Tűnjünk el innen! – kiáltott rá Mardal Shuturbanra.
– Menjünk a színházba! – javasolta Jaq.
Zhord egy pillanatra lehajolt, felkapta a földről azt a lézerfegyvert,
amelyhez tulajdonosa, az egyik arbitrátor, a halála előtti pillanatban
illesztett hozzá egy új gránátvetőt, majd az övébe tűzte.

* * *
A színházba, igen, oda. A Theatrum Mlraculorumba, amely
Mahabbatban, a Khelma Streeten állt. A színházba, mint a
félrészeg, szórakozásra vágyó városlakók, akik valamilyen
egzotikus érdekességet akarnak látni...
Mardal Shuturban útközben magához vett öt embert, akik
puskákkal, lánckardokkal meg más fegyverekkel rendelkeztek. A
csapata így kilenc főt számlált, a tizedik ő maga volt. Vajon tizenöt
ember elegendő lesz ahhoz, hogy elbánjon három
harcos-trubadúrral? Elég ennyi ember ahhoz, hogy a három
Harlekin közül kettőt megöljön, egyet pedig fogságba ejtsen?
Mardal pribékjei úgy vélték, igen – főként azok, akik már a varga
házánál vívott rövidke összecsapásban is részt vettek. Borzasztóan
fellelkesítette őket, hogy sikerült kinyírniuk egy egész szakasznyi
arbitrátort.
* * *
Az éjszakai előadás közönsége – elegáns, selyembe és prémekbe
öltözött emberek valamennyien – kiözönlött a kupolás színházból a
Khelma Streetre, ahol testőreik és sofőrjeik vártak rájuk.
Ballonkerekű automobilok és prüszkölő, kígyónyakú
kamelopárdokkal húzatott aranyozott hintók indultak el a széles
utcán. A lábak, a paták, a kerekek felverték a port. A szivarfüstbe, a
kipufogógázokba, a kamelopárdok trágyájának és vizeletének
bűzébe belekeveredett a sokféle drága, jobbára édeskés parfüm
i l l a t a .
A tizenöt, harcra készülő ember áttört a tömegen – megjelenésük
mintha az odabent látott drámai jelenetek folytatása lett volna. A
színházból kivonuló gazdagok egy pillanatra megrémültek, ám
amikor látták, hogy senki sem akarja kirabolni őket, a támadás (ha
egyáltalán támadásról volt szó) nem ellenük irányul, közömbös
arccal folytatták megkezdett tevékenységüket. A pár pillanatig tartó
ijedelem azonban éppen elég riasztó jelzést küldött a pszi térbe –
olyan jelzéseket, amelyeket a Harlekinek könnyedén érzékelhettek.
Jaq elgondolkozott. Vajon nem lenne jobb, ha inkvizítorként lépne
fel? Mit eredményezne az, ha a törvényszék tudomást szerezne
arról, hogy a városban egy titkos Inkvizítor és egy orgyilkos
ténykedik? A kérdés túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy ilyen
körülmények között megtalálja rá a választ.
A fegyvereket megpróbálták elrejteni, de a szemtanúk így is
észrevehették a lánckardok fogazott pengéjét, a puskák hosszú
csövét, a halott arbitrátoroktól elorzott lézerfegyvereket. Nem baj.
Így is jó. Shandabar lakói sok mindenen keresztülmentek; ebben a
városban már az űrgárdisták is jártak, és összecsaptak a
génorzókkal; itt megszokottnak számított az eszüket vesztett
zarándokok tombolása és véres pusztulása. A halál itt olyan
mindennapos volt, mint az egysékelesek a piacon.
Jaq és három társa hátramaradt; hagyták, hogy Mardal Shuturban
és az emberei hatoljanak be elsőként a színházba.
* * *
A kupolás nézőtér majdnem üres volt. Az elektro gyertyák még
mindig éles fényt ontottak magukból. A színpadot eltakarta a
leeresztett függöny. Amikor a fegyveresek beviharzottak, a még
mindig bent lévő nézők gondolkodás nélkül hasra vetették magukat
a puha plüssel bevont széksorok között.
– Jadu mester! – kiáltotta Mardal egyik embere éles hangon.
A függöny félrehúzódott, láthatóvá vált a színpad egy része, és
oldalt előbukkant az impresszárió kíváncsi arca. Érdekes fickó volt
ez a Jadu. Meghökkentően magas sarkú cipőt hordott, a lába rövid
és csont vékony volt, a törzse viszont akár egy kis hordó.
Bíborszínű ruhát viselt, amelyet ezüstösen csillogó holdak és
üstökösök díszítettek. Fejét vörös, széles karimájú tollas kalap fedte
– messziről nézve olyan volt, mint valami idétlen, tarajos, dagadt
madár. Az ember azt várta, hogy csapkodni kezd a karjaival, és
csacsogva, károgva a levegőbe emelkedik.
Jadu mester mögött furcsa, bizonytalan körvonalú alakok
csillámlottak, válla fölött pedig megjelent egy arc, amely a
madárember ábrázatának tökéletes mása volt. Egy Harlekin, egy
kaméleonruhás elda, akinek holo öltözéke a környezet mintázatát,
maszkja pedig Jadu arcát utánozta le.
Az arc látszólag minden alátámasztás vagy felfüggesztés nélkül
lebegett a levegőben. Aztán... alatta hirtelen megjelent valami, egy
hosszúkás vékony tárgy.
Valami, ami pszicho plasztikból készült.
Egy suriken pisztoly!
Apró csillagoknak látszó tárgyak száguldottak a széksorok közé.
Mardal egyik embere felüvöltött. A ruháján gyorsan terjedő vérfoltok
jelentek meg. Karmazsinvörössé vált kezéből kiesett a lánckard, és
a fegyver markolatával együtt két ujja is levált a kézfejéről. Dörrenés
nem hallatszott – a parányi, borotvaéles korongokat gravitikus
kilövőszerkezet gyorsította fel és taszította ki a pisztoly csövéből.
Könnyedén áthasították a ruhát, a bőrt, a húst, elmetszették az
artériákat, felszeletelték a zsigereket, a csontokat. A megsebzett
férfi teste görcsösen összerándult, majd bedőlt a széksorok közé.
Egy darabig még rugdalózott és vonaglott, végül elcsendesedett.
Megszólaltak a géppisztolyok. Az impresszárióból vörös
tollpihékként fröccsentek a levegőbe a vércsöppek, amikor a golyók
keresztüllyuggatták bíborszín ruháját és a bőrét.
RAARKpopSWOOSH – Lex fegyvere is beszállt a vitába. Az
űrgárdista a nézőtér végéből lőtt a színpadra.
RAARK-RAARK – jelentette ki a Császár Békéje és a Császár
Kegyelme is, kórusban.
Robbanótöltetek száguldottak át a függönyön. Az egyik, legalább az
egyik belerobbant az elda testébe. Az éterien magas,
kaleidoszkopikusan vibráló alak előrébb lebegett. Maszkja
átváltozott; aki most ránézett, az a saját rémálmainak
megtestesülését láthatta benne.
Mardal felordított.
– Chor, ne...
Rakel felsikított; ő is az egyik rémálmát látta a Harlekin-maszkon,
annak az orgyilkosnak az arcát, akinek a szerepét játszotta, s aki
most eljött, hogy végezzen vele.
Surikenzivatar hasította szét a levegőt, lövedékek száguldoztak.
Zhord kerek, pirospozsgás arcát megsebezte valami, a sebből
sötéten ömlött a vér. Lex homloka is megsérült – egy újabb seb a
többi mellé.
Az űrgárdista vére szinte azonnal rubinvörös göbbé alvadt.
R A A R K
R A A R K
A Harlekin eljárta utolsó táncát.
A támadók felrohantak a színpadra, el az iszonymaszkos elda hulla
és a lemészárolt madárember mellett – Jadu mesternek, az
impresszáriónak, ezen az estén valahogy nem volt szerencséje.
* * *
A Halálbohócot egy lazurittal díszített falú kék teremben találták
m e g .
Ó, milyen undorító, félelmetes, de ugyanakkor gúnyos utánzata volt
a halálnak! Kosztümjét valódi csontokkal dekorálták ki.
Koponyamaszkját bohócosan széles körgallér keretezte; a feje ettől
olyan volt, mintha valami óriásira nőtt őserdei virág lenne. A feje
tetejéről tinta fekete, sűrű és hosszúra növesztett hajtincsek
zuhataga hullott alá.
Az első ember, aki belépett az ajtón, megtapasztalhatta, hogy
milyen a Harlekinek csókja.
A Bohóc alkarjára egy csövet erősítettek, amely egy tojás alakú
tartályhoz csatlakozott. Amikor az elda ökölbe szorította a kezét, és
a levegőbe döfött az ujjaival, Mardal egyik pribékjének teste mintha
kocsonyává változott volna; azonnal összerogyott. Egy pillanattal
később a test, az egészséges és eleven férfi teste szervek és
csontok, bőrcafatok és ruhafoszlányok undorító masszájaként
feküdt a padlón.
Ezt eredményezte az a monofilamentális huzal, amely a Harlekin
csőfegyveréből lövődött ki, és miután áthatolt az áldozat bőrén,
szétbomlott a test belsejében. Úgy csapkodott odabent, mint a
korbács, pillanatok alatt szétvagdosva a májat, a tüdőt, a beleket, a
szívet, a veséket.
Ezután visszakúszott a csőbe, és ismét szorosan felcsévélődött,
hogy megint kilökődjön, és megcsókolja következő áldozatát.
A Halálbohóc ezután Mardal Shuturbanra bökött rá az ujjával. A férfi
összerándult, kiszaladtak alóla a lábai, s mire a padlóra ért, vagyis
inkább toccsant, a teste csontkeretbe fogott, forró vérmártással
leöntött zselévé vált. A szó legszorosabb értelmében szétfolyt...
A Halálbohóc talán mindenkit végigcsókolt volna, aki eléje kerül,
anélkül hogy támadói akár egyszer is elsüthették volna fegyverüket.
Zhord kiejtette kezéből a Császár Békéjét, előkapta a lézerfegyvert,
helyére csavarta a gránátvetőt, és gyors egymásutánban többször
belőtt a helyiségbe.
Odabent gáz gomolygott.
Eddig a pillanatig Zhordnak fogalma sem volt arról, hogy milyen
típusú gránátot szerzett, csak találgathatott; abból indult ki, hogy az
arbitrátorok nem akarták sem megölni, sem megsebesíteni őket,
csak foglyokat akartak ejteni.

Bentről az arcába csapott egy gázadag; a szeme könnyezni kezdett.
Visszafojtotta a lélegzetét.
Jaq hátrarántotta Rakelt. Mardal testőrei levegő után kapkodtak, és
köhögtek, amikor a kék szobából kilibbent egy gázfelhő.
– Tüzet szüntess! – üvöltött fel Lex. – Megölöm, aki lő!
Az elda Maszk-harcosok maszkjaitól eltérően a Halálbohóc fejét
takaró álarcba nem építettek levegőszűrőt. A kék szobában a
gázködben a magas alak tántorogva előredőlt, és lassan a padlóra
e r e s z k e d e t t .
Lex felkészült arra, hogy csukott szemmel berohanjon, felkapja a
Bohócot, és kihozza. Mielőtt azonban megkezdhette volna az
akciót, a Halálbohóc valahogy feltápászkodott, és az ajtó felé
vetette magát. Vakon csapkodott, utat akart törni. A csókját most
nem használhatta, mert így, könnyező, semmit sem látó szemekkel
az a veszély fenyegette, hogy a visszahúzódó huzal benne tesz
k á r t .
Lex nyakon csípte az eldát; megfogta a csuklóját. A Harlekin ütni
akart, de hiába erőlködött. Lex maga elé rántotta, aztán ellökte,
kitaszította a folyosóra, hogy távol kerüljön az elgázosított
helyiségtől. Rávetette magát a fuldoklóra, hosszú karjait
hátrafeszítette. Zhord, aki közben elhajította a lézerfegyvert, már ott
volt mellette. Előkapott egy plasztik kötelet, és villámgyorsan
ráhurkolta a Bohóc törött csuklójára. A kötél önfeszítő volt – ha az
elda szabadulni próbál tőle, csak annyit ér el, hogy még
szorosabban a kezére tapad. Előkerült egy másik kötél is, amellyel
a zömik a Harlekin bokáit kötötte össze.
Zhord felkapta a padlóról a Császár Békéjét, mielőtt még valaki
ellophatta volna az értékes fegyvert.
– Ez most már a miénk! – kiáltott rá Lex a köhögő, krákogó
testőrökre. – Találjátok meg a harmadik Harlekint, és öljétek meg!
Jaq letérdelt az gúzsba kötött Bohóc mellé, majd elda nyelven
megszólította:

– Nálam van a sorskönyvetek. Elviszünk oda, ahol tartom, Bohóc.
Ezzel a kijelentéssel biztosította, hogy foglyuk nem nyeli le a saját
nyelvét, és más módon sem próbálja megölni magát.
* * *
Mardal meghalt. A testőrök tőle, csakis tőle fogadtak el
parancsokat, kizárólag neki engedelmeskedtek. A látszatfegyelem,
amely korábban létezett, most semmivé foszlott. Kutassák át a
színházat, és keressék meg a harmadik Harlekint? Minek? És kiért,
m i é r t ?
Csak addig tartották nyitva a szemüket és készenlétben a
fegyverüket, amíg kijutottak az épületből. A kapu előtt
szétszéledtek; ekkor már csak az érdekelte őket, hogy minél
hamarabb biztonságba kerüljenek.
* * *
Nem volt valószínű, hogy a harmadik Harlekin álcázta magát, s
környezetébe olvadva a színházban maradt; sokkal hihetőbbnek és
logikusabbnak tűnt, hogy egyszerűen megszökött.
A Theatrum Miraculorumot a hátsó kapun keresztül hagyták el. A
Bohócot Lex cipelte a vállán. Villámgyorsan elindultak a vaksötét
sikátorban. Valahol a távolban szirénák vijjogtak, fegyverek
r o p o g t a k .
Az árnyékok közül nem toppant eléjük a harmadik Harlekin, de nem
is követte Őket. Lex időnként megállt és fülelt; ha kísérőjük van,
egészen biztos, hogy észreveszi. A Halálbohóc valószínűleg
okosabbnak látta, ha eltűnik Shandabarból. Talán lopott egy
kamelopárdot. Talán nekivág a Szürke-sivatagnak, s addig megy,
míg az állat bírja – vagy míg eljut arra a helyre, ahol erre a világra
lépett a társaival: a Hiperháló titkos kijáratához.
Lehet, hogy néhány nap múlva megjelenik, és néhány jetsiklós
Maszk-harcos fogja kísérni? Vagy talán azt fogja jelenteni a
feljebbvalóinak, hogy a sabulorbi küldetés kudarcba fulladt, és a
jelek szerint nem érdemes kutakodni ezen a bolygón?
Ki tudja? Ki tudhatná?
* * *
A Bohócot az olvasóállvány közelében láncolták a pince falához, de
úgy, hogy még véletlenül se érhessen hozzá a díszes
bútordarabhoz. Miután elvették tőle a csókfegyvert – egykedvűen
tűrte a dolgot –, eloldozták a kezét, és sínbe tették törött csuklóját.
Csak akkor próbált tiltakozni, amikor leemelték a fejéről a
koponyamaszkot. Vergődött és rugdalózott, de hiába, a túlerő ellen
semmit sem tehetett. Az arca vékony volt, komor, de csinos, magas
pofacsonttal és keskeny, ferde metszésű, türkizkék szemmel.
Másnap reggel Jaq elkezdte a rúnák tanulmányozását.
A Bohóc eleinte nem igazán akart együttműködni. Jaq, hogy jobb
belátásra bírja, kitépett egy lapot a Rhana Danára könyvéből, és
meggyújtotta. Ugyanazt a tűzszerszámot használta, amelyet Rakel,
amikor a dicsőség ujját lángra lobbantotta.
A lángnyelv végigkúszott a pergamenen. A rúnák úgy vonaglottak,
mintha élnének. Összezsugorodtak, hamuvá váltak. A füst úgy
kavargott a levegőben, mintha az elemésztett szavak
megpróbálnának újra alakot ölteni, legalább szellemként tovább
létezni. Jaq brutális mozdulattal söpörte félre a hamut.
A Bohócból fájdalmas nyögés szakadt ki; a látványtól sokkal
erősebben szenvedett, mint a fizikai kíntól. Érthető, hiszen a faja, a
népe sorsát becstelenítették meg a szeme láttára.
– Egyik oldalt a másik után fogom elégetni – mondta Jaq elda
nyelven –, megsemmisítem az egész könyvet, és neked végig kell
nézned, Bohóc. Az utolsó lapot aztán lenyomom a torkodon, hogy
néped ereklyéje fojtson meg!
– Igen, ez az emberek módszere: megsemmisítenek mindent, amit
nem értenek – szólalt meg az elda.
– Pontosan. Én viszont szeretném megérteni ezeket a rúnákat. El
akarom olvasni a szöveget.
A Bohóc erőtlenül felnevetett.
– A titkos, ősi elda rúnákat? Talán komputer agyad van? Mennyi
időt szánsz a dologra, mi?
– Amennyi kell. Ami pedig az agyamat illeti: a rendem kitűnően
megedzette, és képes vagyok a koncentrálásra.
Jaq rácsapott a lassan elemésztődő pergamenlapra, és eloltotta a
tüzet. A rúnák mintha megmozdultak volna az ujjai alatt. – Nos?
Semmi válasz. Jaq összegyűrte a fél lapot, és kézbe vette a
t ű z s z e r s z á m o t .
– Ne! – kiáltott rá a Bohóc. – Megtanítalak olvasni...
* * *
A Harlekint Marb'ailtornak hívták, ami nagyjából Hullabohócot
jelentett. Jaq várt még egy napot, aztán odaállt elé.
– Egészen pontosan hol van az a Hiperháló kijárat, amelyen
keresztül eljutottatok erre a bolygóra? – kérdezte.
A Bohóc nem válaszolt. Jaq a könyvhöz lépett, kitépett belőle egy
lapot, és meggyújtotta. Lehet, hogy éppen ez az az oldal, amelyen
az ő sorsáról, az eldákkal való kapcsolatáról írtak?
– Őrült vagy! – rikoltotta a Bohóc.
Jaq eloltotta a tüzet, s a mellkasához szorítva kisimította az
összegyűrt lapot Felemelte, és odatartotta a másik kezében lévő
tűzszerszámhoz. Voltak dolgok amikhez nagyon jól értett. Például
tudta, hogy kell megkínozni vagy együttműködésre bírni a foglyokat.
– Innen keletre, egynapi járásra van, egy Bara Bandobast nevű
település közelében – mondta a Harlekin egészen halkan. – Van ott
egy sziklalabirintus. Az emberek kerülik; kísértettanyának tartják,
mert a kövek közt a szél olyan furcsán sikít. A közepénél van hat
hatalmas kőgomba. Az az átjáró.
– Szerintem most hazudsz – csóválta a fejét Jaq, és meggyújtotta a
lapot. A Bohóc tehetetlenül nyüszített. A jelek szerint mégis igazat
mondott.
– Hogy kerültek oda azok a kőgombák? – kérdezte Jaq.
– A kőoszlopok között erős szél fúj. A homok, amit magával hord,
nekicsapódik az oszlopok oldalának, lecsiszolja őket. A nagyobb
homok szemek sosem emelkednek olyan magasra, mint a kicsik,
ezek csak lejjebb rombolhatnak. A nagyobb szemcsék gyorsabban
koptatják a követ, mint a kicsik, így... így alakultak ki azok a
gombaszerű oszlopok.
* * *

Valamivel később Jaq megkérdezte:
– Hol van a Császár fiainak főhadiszállása?
– Nem tudom! Nem tudom! – siránkozott Marb'ailtor.
A rúnákkal kapcsolatos dologban a leláncolt elda segítőkésznek
bizonyult. Engedelmesen, sőt türelmesen magyarázgatott Jaqnak.
Talán abban bízott, hogy így időt nyer, és eljönnek érte a társai,
mielőtt vallatója képes lenne arra, hogy a próféciák szövegének
jelentős részét megértse.
Időnként azonban idegesnek látszott, türelmetlennek; úgy
viselkedett és beszélt, mintha siettetni akarná a dolgot. Érthető:
tudta, hogy ennek az egész történetnek két befejezése lehet, és
egyelőre nem bírta eldönteni, hogy a két rossz közül melyiket
v á l a s s z a .
Az egyik lehetőleg az volt, hogy Jaq gyorsan megtanulja az elda
rúnák jelentését, a szöveg értelmezését. Ez azt jelenti, hogy
magával viszi a lopott könyvet, és valahol, a világtól elrejtőzve
tanulmányozni kezdi. A másik szerint az inkvizítor lassan halad a
tanulásban, ezért a könyv egy ideig még a Sabulorbon marad. Ha
így lesz, akkor is több lehetséges variáció létezik. A legrosszabb
ezek közül, hogy a könyv megsemmisül; vagy Jaq égeti el, vagy
más miatt pusztul el, és örökre elvész.
A levegő még itt, a villa pincéjében sem volt olyan hűvös, mint
korábban. Fent. a házban, ahol sosem húzták félre a fekete
függönyöket, alig lehetett kibírni a fülledt meleget. Kint, a
szabadban, elviselhetetlen forróság tombolt. Olyasmi történt, amire
ezer éve nem volt példa: Shandabar izzadt. A vörös napóriás pedig
alig észrevehetően, de talán már kimutathatóan összezsugorodott.
* * *
Lex ideges volt. Rakel félt.
– Hogy lehet az – kérdezte a nő –, hogy a nap összezsugorodik,
mégis egyre melegebb van?
– A gáz befelé nyomul önmagába, a molekulái egymáshoz
préselődnek – magyarázta Lex. – Ha ez bekövetkezik, akkor a
magba egyre több gáz kerül, ami eléghet, így fokozódik a
kibocsátott hő.
– Ezt egyszer már megbeszéltük – szólt közbe Zhord. Levette a
sapkáját, és bosszúsan megtörölgette verítékező homlokát. – Huh,
meg fogunk sülni! És az a könyv, az a Dandra könyv meg fel fog
gyulladni. Ide hallgass, Lex, te itt most az oszcillációról magyarázol.
Arra még nem gondoltál, hogy extrém oszcilláció esetén ez a bolygó
már rég ropogósra sült volna?
Lex elgondolkozott.
– Igazad van.

* * *
– Marb'ailtor – kérdezte Jaq komoly hangon –, mit gondolsz, lehet,
hogy ez a bolygó hamarosan felperzselődik?
A Bohóc az inkvizítorra meresztette kísérteties pillantású türkizkék
s z e m é t .
– Neked – felelte – lesz egy játszmád a Káosszal. Érzem, hogy itt
ólálkodik a romlás. A Tranglam-doktrína alapján... ez az, amit sokan
káoszelméletnek neveznek... Látnokaink megállapították, hogy a kis
zavarok időnként óriási jelentőségű következményeket
eredményezhetnek abban az esetben, ha a körülmények miatt a
folyamatban résztvevők érzékenyek a változásokra. Elképzelhető,
hogy egy pillangó szárnyrebegtetése a bolygó túlsó oldalán pusztító
vihart idéz elő. Ha ez igaz egy szimpla, hétköznapi pillangóra, akkor
belegondolni is rossz, hogy mi történhet akkor, ha hatalmas
mennyiségű energia áramlik ki a pszichopotens hipertérből! Ez a
felmelegedés komoly aggodalomra adhat okot.
– Folytassuk a rúnák dekódolását! – parancsolt rá Jaq.
* * *
A Szürke sivatagon túli homokpuszta belsejében a Jelmelegedett és
még mindig alacsony hőmérsékletű szelek összecsapásának
következtében homokvihar alakult ki. Hatalmas homokoszlopok
emelkedtek fel a levegőbe támadó kígyókként, a magasban
egymásba fonódtak, felgyorsultak, és száguldó szemcse szőnyeggé
a l a k u l t a k .
A Szürke-sivatagban a homok függőleges fallá alakult át, sötét
szemcse tömeggé, amely megfékezhetetlenül és egyre fokozódó
sebességgel haladt előre. A fal mögötti területekre nem jutottak le a
napsugarak; ezeken a vidékeken éjsötét, fullasztó lett a világ...