szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Csatahajók (X. fejezet)

Tizedik fejezet
Csatahajók

Lexandro d'Arquebus, a Császári Öklök kapitánya Kürt Kempka
terminátor könyvtáros társaságában a Gót osztályú csatahajó, a
Birodalmi Erő egyik megfigyelőteraszán állt.
Tőlük ötvenméternyi távolságban az egyik idősebb hajótiszt hirtelen
megtorpant. Nehéz, magas gallérú felöltőjét ezüstszín prémcsík
szegélyezte. Csuklója körül és a mellkasán érdemsávok,
kitüntetések, a hajó ikonjai és egyéb érmek díszlettek. Az övén
energiaszablya függött. Tiszteletteljesen felnézett a két tekintélyes
űrgárdistára, de megszólítani nem merte őket.
Lexandro és Kempka gennysárga egyenruhát viselt, amelyen
azúrkék sávok mutatták rangjukat. Térdüket vicsorgó, agyaras
koponyák díszítették, prémszegélyes, sötétkék köpenyüket pedig
napokat formázó jelek és ikonok.
Egy kilométernyire alattuk, a csatahajó csillagfényes fedélzetén
szétnyílt az egyik ötfazettás ablakot takaró spaletta. A fedélzet, akár
egy széles, gigantikus dárda hegye, négy kilométer mélyen döfődött
bele az űrbe. A közepe táján az Öklök csapathordozója szinte
beleveszett a hajó Kobra osztályú cirkálóinak tömegébe. A
csapathordozó karcsúnak tűnt, de mégis elfértek rajta azok a
támadótorpedók, amelyek belsejében félszakasznyi Ököl tudott
eljutni a célponthoz.
Az ötfazettás ablak mögött tisztán látszott az a másik csatahajó,
amely a Birodalmi Erővel együtt, fénylő plazmacsíkot okádva
gyorsított fel. Milyen gyönyörű volt ez a lézerágyúkkal és
bombavetőkkel körülvett, karcsú tornyokból álló város! Milyen
döbbenetes volt a hasonlóság a hajó hasán végigfutó hiperél és egy
fejsze között!
Valamivel távolabb egy ősrégi, vastag páncélzattal burkolt cirkáló
h a l a d t .
– Áldott legyen az Ő neve! – jegyezte meg Lex.
Kempka bólintott.
Igen. Dicsőség az Istencsászárnak, és dicsőség a régóta halott
hősnek, az áldott emlékű pátriárkának, aki megalapította az Öklök
k á p t a l a n j á t !

Lexnek viszketni kezdett a bal ökle. Gyakran előfordult, amikor
harcba készülődött. Nem a bőrével volt baj, belül viszketett a keze.
A bal keze csontjára egyszer egy lézervésővel ráírta két
csatatestvérének nevét, azét a két emberét, akik az egész
univerzumban a legközelebb álltak hozzá. Sajnos, csak akkor tudta
Üy módon kinyilvánítani irántuk érzett szeretetét, amikor már
egyikük sem élt.
Ahhoz, hogy belevéshesse a csontjába a neveket, először savba
mártotta a kezét, hogy lemarassa róla a bőrt és a húst. A fájdalom
gyógyító, a szike tisztító!
A kolostorerőd kibersebészei szintetikus izomrostokból, fém
idegszálakból és pszeudo-húsból felépítették a kezét. Büntetést
kapott tettéért (szigorúan megrótták, és bele kellett dugnia a kezét a
neuro kesztyűbe, ami olyan érzést keltett benne, mintha az egész
testét lángok rágnák), mégis mindenki tisztelte azért, hogy ilyen
módon adózott halott testvérei emlékének...
Azóta már évtizedek teltek el. Közben kapitány lett; homlokába már
hat szolgálati acélrudat beültettek.
Kempka homlokát tizenkét csík díszítette. Persze a könyvtáros
(erős pszi képességekkel rendelkező férfi volt, akit Lex mindig a
neki kijáró csodálattal kezelt) inkább katonai látnoknak számított,
semmint taktikai parancsnoknak. Lex halványan érezte rajta
azoknak a hormonoknak, a „szent fűszer”-nek a szagát, amelynek
kiválasztására köznapi ember nem képes.
Lexnek egyre jobban viszkettek a bal kezében azok a bizonyos
csontok. A legszívesebben azonnal energiakesztyűbe dugta volna.
A legszívesebben felkapott volna egy golyószórót, és tüzet nyitott
volna. Az Istencsászár nevében végrehajtott mészárlás felér egy
i m á v a l . . .
De még nem érkezett el a tombolás ideje. Egy Ököl először elkészíti
terveit, gondolkodik, és csak azután cselekszik.
Lex a Hannibál nevű bolygón, ahol legutoljára enyhíteni tudta bal
keze viszketését, csupán hármat veszített el száz embere közül, és
csak tíz sebesültje volt. Idegenekkel, elda harcosokkal csaptak
össze...
Az Öklök hajója iszonyatosan messze került a kolostorerődtől,
amely örökkön-örökké az Ultimum Segmentum űrében sodródik.
Híre jött, hogy a tyranida férgek egy helyütt mélyen behatoltak a
Birodalom testébe. Mélyebben, mint korábban bármikor. Lehet,
hogy azok a förtelmes lények egy újabb emberlakta bolygó
megkaparintására készülnek? Ismét azt tervezik, hogy bio
mechanoid zsarnokságuk uralma alatt sínylődő rabszolgákká
alakítják az ott élő embereket?
A Hannibál telepes világ volt. Egy hipertéri viharnak köszönhetően
már több ezer éve megszakadt vele a kapcsolat. Senki sem tudott
róla semmit – egészen addig, míg az egyik űrgárdista-káptalan, a
Rettenet Tigriseinek felderítőosztaga rá nem bukkant.
Az osztagot megsemmisítették. A Tigrisek vak asztropatája – noha
olyan komoly fizikai sérüléseket szenvedett, hogy nem sokkal élte
túl társait – útjára bocsátott egy zavaros üzenetet. Jelentésében
karcsú, magas, félelmetes idegenekről adott hírt, akiknek csont
fehér és tűzvörös a testük, és valamilyen energiakardhoz hasonló
fegyverrel küzdenek. Állítólag olyan gyorsan forgatják ezt a kardot,
hogy az űrgárdisták szinte nem is látják a pengéket. Ezek a
fegyverek... a leírás alapján minden kétséget kizáróan tyranida
csontkardok voltak.
A Rettenet Tigrisei nemrég komoly veszteségeket szenvedtek; egy
mutáns hadúr támadt rá rendház-világukra. (Az Öklökkel ellentétben
a Tigrisek bázisa egy bolygón volt.) A Tigrisek persze győzelmet
arattak, de milyen áron! A káptalanjuk negyede elpusztult a csata
során. Majdnem két és fél teljes szakasz! Nem csoda, hogy
parancsnokuk vereségként fogta fel a győzelmet, és elrendelte saját
k i v é g z é s é t .
Mivel a Tigrisek elvesztették karmaikat, az Öklöknek kellett csapatot
küldeniük a Hannibálra. A század vezetésével Lexet bízták meg, és
segítségképpen melléje adtak egy könyvtárost, aki képes
visszaverni az idegenek esetleges pszichikai támadásait.
Lex mindig valami melegséget érzett a szíve táján, amikor eszébe
jutott az utolsó szárazföldi összecsapás, melynek végén az életben
maradt idegen behatolók visszakényszerültek egy szubfény
ű r h a j ó r a .
Ezek az idegenek a jelek szerint nem tyranidák voltak, nem ahhoz
az ocsmány fajhoz tartoztak, amelynek tagjai életben hagyott
ellenségeiken undorító és istenkáromló biológiai kísérleteket
hajtottak végre. Nem, ezek arrogáns eldák voltak. Ők nem sunyi
módon támadtak. Éppen ellenkezőleg: felszólították a Hannibál
lakóit, hogy egy szabványéven belül ürítsék ki a bolygót, különben
kénytelenek lesznek erőszakhoz folyamodni.
A birodalmi gót egyik barbár nyelvjárását beszélő barna bőrű
telepesek elmondták Kürt Kempkának, hogy az idegenek szóvivője
ember férgeknek nevezte a Hannibál lakóit, és kijelentette, hogy
nincs joguk a bolygón tartózkodni. A szóvivő szerint az emberek
paraziták, amelyek a Hannibál testén élősködnek, eltékozolják
erejét és kincseit. Az eldák, mondta a követ, nem tűrik tovább, hogy
ez a hitvány népség továbbra is itt maradjon, ezen a bolygón,
amelyet ők egy távoli cél elérése érdekében egykor átalakítottak.
Az eldák arroganciájukat irracionalitással is tetézték. Hogyan
lehetne a Hannibál több millió lakóját egyetlen év alatt evakuálni?
Ezeknek az embereknek eónok óta ez a bolygó az otthona. Még
hajóik sincsenek. Tulajdonképpen semmijük sincs...
A Hannibál dzsungeleiben honos volt egy páncélbőrű, tíz méternél
is magasabbra növő, oszloplábú mamutfaj. Az emberek ezeknek a
hátán ülve vonultak az elda harcosok ellen. A bestiák az Adeptus
Mechanicus által épített Titánok természetes eredetű változatai
voltak. Sajnos, nem rendelkeztek olyan plazmaágyúkkal, makro
ágyúkkal vagy fémötvözetből készült védőburokkal, mint a valódi
Titánok, és a hátukon ülő embereknek is legfeljebb számszeríjaik
meg muskétáik voltak.
Az idegen harcosok, valamennyien nők voltak, nagyon gyorsan
mozogtak. Lézerpisztolyaikkal pillanatok alatt megvakították a
mamutokat, energiakardjaikkal pedig átvágták az állatok vaskos
lábát. Arcukat sikoltó pofát formázó maszk takarta. A maszkokból
olyan éles, elmekarcoló sikolyok érkeztek, hogy a barna bőrű
telepesek megzavarodtak, a mamutok pedig megvadultak,
ahányszor csak meghallották.
A láng sárga hajú sátánasszonyok sikoltozva, fegyvereiket nem
kímélve nyomultak előre, és könnyedén leküzdöttek minden
e l l e n á l l á s t .
Azután, mintha egy elrebegett imára érkező válasz volna, olyan
dolog történt, amiről a Hannibál lakóinak többsége még csak
álmodni sem mert. A semmi mélyéből előbukkant a Rettenet
Tigriseinek egyik hajója, amely energiapáncélba bújtatott lovagokat
h o z o t t .
A Tigrisek nem voltak elegen...
Az idegen boszorkák serege kisebb veszteségek árán
megsemmisítette alakulataikat. Ezután az eldák nekiláttak, hogy
módszeresen kiirtsák a bolygón lakó embereket. A Tigrisek
felbukkanása valószínűleg felingerelte őket; a harcok után úgy
gondolták, felesleges megvárni az evakuálásra nagylelkűen
felajánlott év végét.
Milliók kiirtása hosszú ideig tart. A telepesek már mentek,
menekültek volna, csakhogy ahhoz, hogy az űr mélyén keressenek
menedéket, előbb meg kellett volna tanítaniuk a mamutjaiknak
egy-két dolgot. Például azt, hogyan repüljenek, és hogyan
lélegezzenek a csillagközi tér vákuumában...
Már javában folyt a fajirtás, amikor a Császári Öklök megérkeztek.
Száz űrgárdista – hatalmas erő. Az Öklök, miután hosszasan
imádkoztak pátriárkájukhoz, elindultak rendteremtő útjukra.
Veszteségeik nem voltak jelentősek.
A sátánasszonyok a jelek szerint elvesztették maradék józan
eszüket. Olyan eszelősen, olyan elszántan harcoltak, mintha
megőrültek volna a tömegmészárlástól, amit végrehajtottak.
Olyanok voltak, akár a vérszagtól megvadult rókák a csirkeólban.
Az utolsó akció előtt Lex, Kempka és a tíz űrgárdista szakasz
harcképes, energiapáncélba bújt harcosai átcsörtettek a dzsungel
egyik felperzselt részén. A földön, ameddig a szem ellátott, titáni
mamuttetemek rothadtak.
Lehet, hogy az állatok megriadtak a rájuk zúduló lézersugaraktól?
Talán menekülni kezdtek, és kínjukban, a vak pánikban ők döntötték
ki ezeket a fákat?
A kidöntött fák, a kőhalmok mögül, a vízmosásokból a maszkos
sátánasszonyok kisebb osztagai ugrottak elő, és támadtak rá a
századra. Támadtak és visítottak. Egy telepes agya talán nem bírta
volna elviselni ezt a hangot, ezt az iszonyatos süvítést, ám az
űrgárdisták sisakját pszicurium pajzzsal is ellátták. A szonikus
fegyver rájuk csak annyi hatást gyakorolt, hogy hányingerük támadt,
és időnként összezavarodtak, de egyszer sem vesztették el az
uralmat elméjük és testük fölött.
Lusta kék köd lebegett végig a dzsungelen. Mintha füstkígyók
araszoltak volna a fák között; mintha a döglött agyarasok testéből
felszálló bomlásgáz próbált volna utat találni magának.
Ó, milyen fürgén, milyen könnyedén mozogtak azok az idegen
szukák! Lézersugarakat lőttek az űrgárdistákra. Úgy tértek ki a rájuk
zúdított rakétaeső elől, mintha előre tudnák, hogy az ellenség mit
fog célba venni. Energiakardjukat lóbálva, falkában rontottak rá
egy-egy űrgárdistára. A testüket takaró páncél színe olyan volt, akár
az alvadó véré, némelyikük csontárnyalatú sisakot viselt,
némelyikük vöröset. A sisakdísze mindegyiknek lángvörös volt.
Ó, milyen iszonyatos, vegytiszta düh áradt belőlük! Ó, milyen
hihetetlenül ügyes halálosztók voltak mindannyian! Ha
valamennyien egyszerre támadtak volna, talán sikerül kárt tenniük
az Öklökben. Ám nem ezt tették – a tomboló, őrjöngve küzdő
idegen boszorkák magukat akarták próbára tenni, amikor kis
csoportokra bomolva hajtották végre a támadást. Nem
gondolkoztak, nem készítettek terveket – úgy viselkedtek, mintha
egy fatális bábjáték zsinóron rángatott szereplői lennének. Ők adták
elő a történetet, ők voltak a bábok, és a dühük, a vérszomjuk
irányította tetteiket.
Két harcos elda szuka az egyik bomlásnak indult mamut tetem
halom mögül rontott elő. Egyenesen Lex felé tartottak. Sikoltozásuk
émelyítő, hevességük meghökkentő volt.
Lex rájuk lőtt, ám a robbanógolyók célt tévesztettek. Az idegenek
olyan szellemszerű hajlékonysággal, olyan szemkápráztató
ügyességgel mozogtak, mintha alterálták volna a teret, hogy
végrehajthassák akrobatikus mutatványaikat. Energiakardjuk jobbra
suhintott, balra lendült; a pengék éppen csak megérintették a Lex
által kilőtt golyókat, de ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy a
lövedékek irányt változtassanak. A Lex bal vállát védő
páncélblokkra koordinált lézersugarak zuhogtak. A megduplázott
energiapászmák utat perzseltek maguknak az űrgárdista teste felé.
Lex egy röpke pillanatra megízlelte a fájdalmat. Sebe nem volt
jelentős; egy ilyen emlék begyűjtése minden csatához
h o z z á t a r t o z i k .
Az egyik sátánszuka egészen közel került hozzá. Csupán egyetlen
pillanatra lassított le – az űrgárdista páncélját díszítő ikonok
látványa zavarta meg –, mielőtt kiszemelt áldozatához oldalazott.
Energiakardja a magasba emelkedett, a penge éhesen zümmögött,
mintha repesve várná, hogy beleharapjon Lex páncéljába.
A lövedékek, amelyeket Lex fegyvere böfögött elő, szétszaggatták a
szuka hasi páncélját, majd az idegen testbe fúródva egymás után
felrobbantak. A kard ennek ellenére lecsapott; az energiapenge Lex
mellvértjét találta el, és vakító szikraeső, audio szenzort szaggató
recsegés kíséretében belemélyedt az űrgárdista mellkasán díszelgő
kiterjesztett szárnyú sasba.
A robbanógolyók által kizsigerelt elda amazon képtelen volt elég
erőt összegyűjteni ahhoz, hogy a pengét mélyebbre nyomja.
Haldoklott, és ahogy belőle az élet, úgy szivárgott ki kardjából az
e n e r g i a t ö l t e t .
Lex az ijesztő maszkra pillantott. Az undorító, mégis érzéki ajkak
úgy nyíltak szét mintha csókot akarnának nyomni a terminátor sisak
csőrös arclemezére – vagy mint ha az agónia közben le akarnák
harapni a vadállati pofára emlékeztető vizort.
Miféle eltorzult arc rángatózhat a maszk mögött? Ó, Lex jól ismerte
az ilyen ábrázatokat. Energiakesztyűs emberei a korábban
elpusztított szukákról letépték az álcát...
Női arc. Döbbenetesen szép vonások. Idegen. Nem emberi ábrázat.
Lex már régóta nem gondolt saját faja nőnemű egyedeire. Az
embernők idegenné váltak számára. Természetesen azután is látott
nőket, hogy belépett a kolostorerődbe. Látta őket, találkozott velük,
megölte őket. Eggyel sem akadt más dolga. A nemzedékek óta a
kolostorerődben élő kiszolgáló személyzethez nők is tartoztak –
ennek így kellett lennie, hiszen a szolgákat muszáj volt valahogy
újratermelni. Ám egy Ököl nem alacsonyodhat le odáig, hogy
észreveszi azt a népséget.
A maszkok alól csinos és halálos arcok, keskeny, ívelt szemek
bukkantak elő. Csupa nem e világi szépség.
A sátánszuka elejtette az energiakardot, és holtan a földre roskadt.
Lex körül akart nézni, amikor...
Egy másik boszorka!
Nem maradt ideje rá, hogy lőjön, de nem is kellett megtennie. A
körülötte álló lovagok robbanógolyói cafatokra szaggatták a
második elda amazont.
Az eldák támadásai egyre vadabbak, egyre elszántabbak és egyre
látványosabbak lettek. Úgy rohamoztak, úgy viselkedtek, mintha
öngyilkosok akarnának lenni. A halálba rohantak, és mit sem
törődve azzal. Nem volt ezen mit megérteni, megmagyarázni: ők
idegenek, másképpen gondolkoznak, mint az emberek. Nem lehet
úgy tekinteni rájuk, mint érző, gondolkodó lényekre. Főleg akkor
nem, amikor harcolni kell ellenük. Ilyenkor csupán maszkok,
felfegyverzett, mozgó, halált osztani kívánó páncélok. Nem szabad
arra gondolni, hogy megölésükkel milyen szépséget pusztítunk el...
Lex százada átverekedte magát a dzsungelen, visszaszorította az
öngyilkos eldákat, és kiért egy kopár gránitfennsíkra. A dzsungel
szélétől nem messze egy kecses, karcsú szubfényhajó magasodott.
Színjátszó szárnyai akár az egzotikus halak uszonyai. Előtte
védelmi alakzatba rendezett őrök, fekete páncélt viselő harcosok
álltak. Az életben maradt szukák a hajó irányába menekültek.
Lex rádión utasította embereit, hogy húzódjanak vissza a
dzsungelbe, majd egy telepatikus paranccsal teleszkóp üzemmódra
állította optikai szenzorát.
Az agya vizuális központjába érkező információ egyértelmű volt. A
fekete őrök rakétavetőkkel rendelkeztek. A szén sötét páncélok
mell- és hátvértje apró, domború, egymásba kapcsolódó
fémkoponyákból készült. Nehéznek látszottak, közel sem lehettek
olyan hajlékonyak, mint a sátánszukák védőöltözékei. A comb- és
lábszárlemezek különösen ormótlannak tűntek – szükség is volt
arra, hogy súlyosak legyenek, mert éppen ezek akadályozták meg,
hogy viselőjük hanyatt dőljön, amikor a rakétavetője visszarúg. A
sisakokon lévő, szélkakasra emlékeztető szerkezetek valószínűleg
célkeresők, a karokat alátámasztó agancsszerű fémdarabok pedig
minden bizonnyal a minirakétasilók tartórúdjai voltak.
A sátánszukák a hajó és a kordon irányába özönlöttek. Tisztán
látszott, hogy még jó harminc másodpercig a rakétavetők
lővonalában lesznek. Az űrgárdistáknak ennyi idő is éppen elég lett
volna arra, hogy a szénszínű őrség közelébe jussanak, de
számítani kellett rá, hogy a fekete harcosok nem törődnek a
maszkos szukákkal, és tüzet nyitnak.
Támadni vagy nem támadni? Lex csupán néhány másodpercet
áldozhatott arra, hogy eldöntse a kérdést. Bízott abban, hogy
ösztönei ezúttal sem hagyják cserben, hogy megérzései helyesnek
bizonyulnak; remélte, hogy nem a biztos halálba vezényli embereit.
– Gránátvetőre átváltani! Támadás!
Lex megpöccintette fegyverén a parányi tűzváltó kapcsolót. A
mozdulat gyors volt, és begyakorlott – a vérbeli Öklök úgy
egybeforrtak páncéljukkal, hogy még az ormótlannak tűnő
kesztyűben is képesek lettek volna szobrot faragni elesett társaik
ujjcsontjaiból. A tíz űrgárdistaszakasz kirontott a fák közül. A
rostszálak, amelyek lábukat összekötötték a páncéllal, félelmetesen
felfokozták izmaik erejét. A tűzváltás végrehajtása után
fegyvereikből robbanógolyók helyett gránátokat lehetett kiröpíteni.
Még egyikük sem lőtt: aki távolról figyelte rohamukat, azt hihette,
nem akarják elpusztítani az eldákat, csupán fogságba szeretnék
ejteni őket.
Ahogy kijutott a fák közül, Lex néhány másodperc alatt megtette a
dzsungel és a hajó közötti út felét.
– Tűz!
Az Öklök egy emberként megálltak.
A fekete harcosok, akik eddig zavarodottan figyelték a támadókat,
készenlétbe helyezték rakétavetőiket.
A kevés híján száz repeszgránát ordítva száguldott a menekülő
boszorkák és a szénszínű kordon felé.
Lex, miközben visszaállította fegyverét gyorstüzelésre, elmormolt
egy imát.
Robbanások. Detonációk.
A becsapódó gránátok szétrobbantak, a repeszek, amelyeket eddig
a gyomrukban tartottak, millió irányba röppentek. A csont fehér és
az ébenfekete páncélokra kemény szemű fémeső zuhogott. Még a
masszívabb fekete páncélt viselő eldák testét sem borította be
teljesen a vértezet, a repeszek pedig, mintha szemük lenne,
megtalálták sebezhető pontjaikat. Húsba mélyedtek, csontokat
ropogtattak. A boszorkák és a fekete harcosok megtántorodtak,
haldokolva a földre zuhantak. Az egyik őr kilőtt egy rakétát, de nem
az űrgárdistákra, csak úgy céltalanul, az ég felé küldte. A töltet a
csatatértől messze, biztonságos távolságban hullott vissza.
Az űrgárdisták fegyverei megállás nélkül köpködték magukból a
robbanógolyókat. Azután... csend támadt. Már nem volt szükség a
h a l á l o s z t á s r a .
A haluszonyos hajó fúvókáiból szuperforró gáz tört elő, ropogósra
sütve a halottakat és a haldoklókat. Az Öklök páncéljában azonban
ez sem tudott kárt tenni. Az elda hajó belsejében maradtak – talán a
legénység néhány tagja – úgy gondolták, ideje odébbállni a vereség
s z í n t e r é r ő l .
Lex az egyik földre hullott rakétavető felé ugrott. Felkapta,
energiakesztyűs kezével jól megszorította, és előrébb futott, hogy
még véletlenül se találja el valamelyik Öklöt. Hála az elda mesterek
precizitásának és előrelátásának, a fegyverben a halálos
repeszzivatar sem bírt túl nagy kárt tenni.
Lex és az őrmesterei visszahúzódtak a hajótól, és jó ötszáz
méternyi távolságban elhelyezkedtek. Az egyik őrmester átadta a
kezében lévő zsákmányolt rakétavetőt Kempka könyvtárosnak.
– A többiek menjenek vissza a fák közé! – adta ki a parancsot Lex.
Az Öklök visszavonultak.
Kempka megvizsgálta a hatalmas, csillogó, idegen rúnákkal díszített
és erősített fegyvert. Mivel már nem kötötték össze kezelőjével a
vezérlőhuzalok, a rendszer parancsra várt. Kempka figyelmesen
végignézte a kijelzőjén villogó bonyolult és érthetetlen ikonokat.
Minden fegyverben volt valami morfológiai logika – éppen úgy,
ahogy az élőerőknek anatómiájában is benne van az evolúció által
kialakított struktúra. (Kivéve persze a Káosz lényeit. Az ő testükben
hiába keresnénk az ok-okozati összefüggések nyomait.) Kempka
kesztyűs ujjával megbökte az egyik ékkőként ragyogó gombot, mire
a szerkezet oldalán felvillant egy kijelző...
Ahogy a haluszonyos hajó az egyre vastagodó hő farkára
támaszkodva felszállni készült, Kempka, Lex, és Kurtz őrmester
felemelte a három rakétavetőt. A hajó alja már ötvenméternyire
eltávolodott a talajtól.
S z á z m é t e r n y i r e . . .
F e l g y o r s í t o t t .
A három űrgárdista hagyni akarta, hogy szálljon még feljebb,
távolodjon el még jobban, mert így, miután szétrobban, roncsai az
Öklöktől jó messze fognak aláhullani.
Honnan érkezhetett ez a hajó? Egy szubfény bárka! Kempka
könyvtáros eltűnődött. Lehet, hogy az egyik megfelelő méretű hiper
alagúton keresztül jutott át ebbe a naprendszerbe? Talán a
harcosok véletlenszerűen, találomra választották ki a világokat,
amelyeken leszálltak. Felderítők lennének? Vagy lehet, hogy
valamilyen ősi térképen feltüntetett útvonalon járnak?
A három férfi megvetette a lábát, megfeszítette felsőtestét, és várt.
Egyszerre lőtték ki rakétájukat.
A fegyver akkorát rúgott, hogy Lex hátratántorodott. Egy pillanattal
később pici meteor csapódott az uszonyos hajó oldalába.
A második robbanást szinte azonnal követte a harmadik. Mintha az
ég is lángra gyúlt volna...
A szétrobbanó hajóból kiinduló lökéshullám ledöntötte a lábáról az
őrmestert és a könyvtárost. Kis híján Lex is hanyatt vágódott. Teste
ezer ponton sajgott; ilyen támadástól még a csatapáncél sem
védhette meg.
A fák meghajtották fejüket. Az égből olvadt fém csöppek hullottak. A
roncs legnagyobb egyben maradt része jó egy kilométer
távolságban csapódott be.
A gránitfennsík beleremegett az irdatlan erejű ütésbe. Azután...
Nyugalom. Béke. Csend.
Az eldák támadása megváltoztatta a Hannibál lakóinak életét.
Az izoláció oly hosszúra nyúlt periódusa után világuk ismét az
emberiség Birodalmának része lett. Mindenki tudta, hamarosan
megérkeznek hozzájuk a prédikátorok, azután pedig a békebírák. A
bolygón élő psziket megsemmisítik, vagy arra kényszerítik, hogy a
Császárt szolgálják. Az Istencsászár imádatának kultusza itt is
gyökeret ver majd. A dzsungelek és a mamutok ezután céllal fognak
létezni, és nem csupán azért, mert létrejöttek.
Jó munka volt.
Lex ujjaiban egyre kibírhatatlanabbul viszkettek a csontok. Ezen a
kellemetlen érzésen csak egy újabb hithű feladat elvégzése
e n y h í t h e t n e . . .
A taláros inkvizítor csatlakozott Lexhez és a könyvtároshoz, akik az
ötfazettás ablak mögött fenyegetően vonuló csatahajókat figyelték.
Az inkvizítor sebhelyes arcbőrébe zafírokat ültettek. Egyik
orrlyukába egy csövön keresztül folyamatosan illatos szent füstöt
pumpáltatott. Az egyik szeme helyén csillogó optikai lencséről
Lexnek az az űrgárdista, Huzzi Rork őrmester jutott eszébe, aki
valamikor a távoli múltban a Necromundán rábírta őt, hogy
szegődjön el a Császár szolgálatába.
Az Öklök kapitánya udvariasan szemügyre vette Baal Firenzét. Az
inkvizítor természetes szeme könyörtelen, kemény pillantással
nézett vissza rá. Semmi különös sem volt ebben a keménységben.
Egy olyan ember, aki kénytelen mindig megőrizni tisztánlátását,
akinek az a feladata, hogy meglelje a gonoszt, és könyörtelenül
elbánjon vele, nem is nézhet másként. Hozzá képest még egy véres
harcokban, kegyetlen mészárlásokban megedződött űrgárdista is
szelíd tekintetű, ártatlan kölyöknek tűnhetett. Persze az
űrgárdistáknak – és kiváltképpen a Császári Öklöknek – éppen az
volt a legfőbb feladatuk, hogy megőrizzék szívük gyermeki
tisztaságát, hiszen csakis így maradhatott töretlen a Császár iránti
imádatuk. Az ő dolguk a harc volt, az pedig mindig tiszta, hiszen az
ember tudja, ki az ellenség, és ki a barát. Ezzel szemben az
inkvizítoroknak szembe kellett nézniük a gonosz minden
elképzelhető megnyilvánulási formájával, és fel kellett készülniük
arra, hogy miközben purgáló munkájukat végzik, esetleg hátulról éri
őket támadás.
Vajon mire gondolhat a virtuherbát szívó Baal Firenze inkvizítor,
miközben Lexandro d'Arquebus kapitányt nézi? Mit árulhat el neki a
kapitány külseje, a megjelenése?
Lex olívbarna arcán sebhelyek fehérlettek és vöröslöttek. Egyik
orcáján ott díszlett az Öklök tetovált jele (egy csontököl
összeroppantja a markába került holdat): a jobb orrcimpájába
rubingyűrűt rakatott. Szeme sötét és szigorú pillantású, foga
gyöngyszerű volt, kefefrizurájában már őszültek a szálak. Aztán
persze ott voltak a homlokán azok a csillogó sávok... Feltuningolt
izomzatának és segédanyagokkal megerősített csontjainak
köszönhetően teste kétszer akkora volt, mint az inkvizítoré. A
hatalmas testtömeg azonban mégsem tette esetlenné; Lex olyan
kecsesen, olyan délcegen állt ott, akár a régi mesék lovagjai.
Amikor megszólalt, Firenze zihálva ejtette ki a szavakat.
– Kapitány, a te első neved, jobban mondva a „lexandro” szó azt
jelenti, hogy a „törvény embere”. A második nevedről, a
d'Arquebusról, egy ősi lőfegyverre lehet asszociálni. Te pedig
személy szerint a Császár akaratát hajtod végre a saját
f e g y v e r e d d e l .
Milyen igaz! Firenze folytatta.
– Rá fogjuk kényszeríteni akaratunkat azokra az istenkáromló
idegen lényekre, akik egy hajdan emberek lakta világ orbitális
pályáján létrehoztak egy telepet. Ki fogjuk préselni belőlük a
titkaikat. Keményen kell fellépnünk ellenük, hogy eszükbe se jusson
eltitkolni előlünk valamit. Kegyetlennek kell lennünk, hogy
megkapjuk tőlük azt, amit akarunk... A legtöbb élőlény számára az a
legrettenetesebb dolog, ha a szeme láttára elpusztulnak az utódai.
A két űrgárdista futó pillantást váltott. Firenze élénken tovább
b e s z é l t .
– A kérdéses idegen létesítményen hamarosan megrendeznek egy
förtelmes fesztivált. Az ilyen eseményeken gyakran gyermekek is
részt vesznek. Ne habozzatok, ha meg kell ölnötök ennek a
haldokló fajnak, az eldák fajának porontyait!
Nem kegyelmezhetünk nekik. Bármi áron el kell foglalnunk azt az
építményt, és fogságba kell ejtenünk az eldákat. Fogságba, hogy
azután alávethessük őket az inkvizíció eszközeivel végrehajtott
vallatásnak. Remélhetőleg gyermekeik halálának látványa
kellőképpen megpuhítja őket, és minden kérdésünkre válaszolni
f o g n a k .
De akár így lesz, akár nem, a kihallgatás végén megkapják majd,
ami nekik jár!
A Császár akaratát képviselem, és ti vagytok az Ököl, amely
végrehajtja ezt az akaratot.
Firenze szortyogva beszívott egy adagnyi virtuherba füstöt.
Kempka könyvtáros mozdulatlanná dermedt, Lex pedig úgy érezte,
mintha valami ficánkolni kezdene a gyomrában. Miért beszél ez az
inkvizítor úgy az idegen kölykök megsemmisítéséről, mintha ez a
tett a Császár iránti hűségük és elkötelezettségük minden kétséget
kizáró bizonyítéka lenne? Miért beszél úgy a pusztításról mintha a
bűz, amely majd a lemészárolt porontyok testéből árad, olyan finom
lenne, mint a virtuherba füstje, amit egyfolytában szipákol? A
gyermek olyan, akár egy apró szobor, melyet a szülők élő
szövetekből és csontokból faragnak ki a saját ízlésüknek megfelelő
formájúra. A gyermek olyan, akár egy kicsiny, aprólékosan
kidolgozott embléma, amely a szülőket jelképezi, a szülőkre utal. A
gyermek egy megelevenedett rúna. Lex egyszer részt vett az egyik
rebellis kormányzó családjának megsemmisítésében. Ad
ultimumfoetwn – csírájában kiirtani. Akkor elkerülhetetlen, sőt
létfontosságú volt a könyörtelen mészárlás. Arra a problémára nem
kínálkozott más megoldás. De vajon itt mi teszi szükségessé a
gyermekek elpusztítását? Miért éppen ez olyan fontos, amikor
számtalan más kérdésre kellene megtalálniuk a választ? Talán az
inkvizítor egyszerűen demoralizálni akarja az ellenséget? Ó, miért
kell ilyen csúfságokra vesztegetni az űrgárdisták drága idejét?
Az űrgárdista a becsület bajnoka. Az űrgárdista a Császár
kardjának pengéje. Hol a hősiesség, a becsület, az isteni
felsőbbrendűség néhány védtelen gyerkőc lemészárlásában? Egy
ember számára ha emberfelettivé alakított űrgárdistaként élheti az
életét az a legnagyobb megtiszteltetés, hogy leverheti a lázadókat,
halálba űzheti az idegeneket. És hogy szenvedhet, miközben
végrehajtja mindezt.
Ó, a fájdalom! Ó, a gyönyör, amit a kín okoz! Ez az az ígéret, amely
miatt az Öklök soha semmitől sem rettennek vissza. És éppen a
fájdalom utáni vágyakozás az egyetlen gyenge pontjuk, a
s z é g y e n f o l t j u k .
Mert a fájdalom élvezhető, elviselése hőstett. Hős, aki eltűri, de...
Minek lehet nevezni azt, aki mások agóniáját élvezi? Lehet, hogy
Firenzének meg ez a szégyenfoltja?
Lex tudta, bárhogy is van, ha nem akar eretnekké válni,
engedelmeskednie kell az inkvizítornak, de mégis... Az Öklök titkolt
mazochista hajlamaival egyszerűen nem fér össze, hogy egy
szadista irányítsa őket. Vagy lehet, hogy csupán arról van szó, hogy
Firenze hatékony akar lenni?
Az inkvizítor a parancs kiadása után az eldák által használt hiper
alagutakról és más, hasonló dolgokról kezdett beszélni. Néhány
szóval, éppen csak érintőlegesen arra is utalt, hogy a bátor
űrgárdisták valószínűleg fognak találkozni néhány elfajzott,
hitellenes förmedvénnyel. Arra biztatta Lexet, készüljön fel a
meglepetésekre, és az embereit is készítse fel, ha az akció végén is
éppoly romlatlanok akarnak maradni, mint amilyenek most.
A könyvtáros ismét mozdulatlanná vált. Lex a legszívesebben
elmondta volna: már találkozott olyan „förmedvényekkel”, amelyekre
Firenze utalt, és az ellenük vívott sikeres csata után engedélyt
kapott rá, hogy megőrizhesse velük kapcsolatos emlékeit.
Nem purgálták ki az agyából azokat az emlékeket, amelyek egy
bizonyos Lord Sagromosóhoz fűződtek, és ahhoz, hogy a Tzeentch
néven ismert káoszisten hogyan fertőzte meg ennek az embernek a
l e l k é t . . .
A legszívesebben Firenze képébe vágta volna, hogy nagyon is jól
ismeri azokat a bizonyos „förmedvényeket”, ám annyira
megundorodott az inkvizítortól, hogy inkább hallgatott.
Lehet, hogy Firenze valamilyen démoni csürhe ellen vezeti az
Ö k l ö k e t ?
Az inkvizítor nem beszélt nyíltan, csak célozgatott. Talán így akarta
próbára tenni Lex hitét és megbízhatóságát. Talán így akarta
kideríteni, hogy az űrgárdista kapitány tudja-e tartani a száját. Mert
minden titok, ami ezekkel a „förmedvényekkel” kapcsolatos.
Firenze komoran, de elégedetten végiggondolta a helyzetet. A
rendelkezésére áll egy századnyi harcedzett veterán, egy olyan
űrgárdistacsapat, amely nemrég sikerrel küzdött az egyik elda horda
ellen. A századhoz tartozik egy erős pszi képességekkel rendelkező
könyvtáros... Ez jó. Nagyon jó, mert arra is számítani kell, hogy a
csapat Slaanesh valamelyik porontyával is összetalálkozik.
Egy űrgárdista század, amelyhez – legalábbis az Inkvizíció
feljegyzéseiben ez állt , ide csupa olyan férfi tartozik, aki különös
vonzalmat érez a fájdalom iránt.
Ideális!
– Ti valamennyien értékes emberek vagytok – mondta az inkvizítor
d'Arquebus kapitánynak. – Természetesen egész végig mellettetek
fogok maradni...
Először a csapatszállítóban, azután a landoló torpedóban? Igen,
szinte természetes, hogy Firenze a századdal akar tartani.
– ...mert elképzelhető, hogy nem térünk vissza ide.
Megjegyzéséből arra lehetett következtetni, hogy tapasztalt veterán,
és arra is, hogy ez a csatahajó, a Birodalmi Erő, meg a másik két
harci katedrális, amely látszólag alig karnyújtásnyi távolságban
halad az űrben. feláldozható.
Mindhárom csatahajó leírható a fedélzetükön lévő több tízezer
mérnökkel, tiszttel, pilótával, lövésszel és szolgával együtt. Csak
arra kellenek, hogy egy színlelt támadással magukra vonják az
eldák orbitális pályán keringő építményét védő cirkálók figyelmét,
hogy lekössék az idegenek védelmi erőit, míg az Öklök sebészi
pontossággal végrehajtják a számukra kijelölt feladatot.
Miután az Öklök elérik azt, amit akarnak, a három csatahajóra már
nem lesz szükség az akcióban. Ha egyáltalán épen átvészelik a
csapásokat, amelyeket az eldák közben rájuk mérnek.
Amikor az Öklök elvégzettnek tekinthetik a munkát, több tízezer
lélekcsöppel gyarapszik majd az elkárhozott lelkek tengere...
Ez volt a válasz arra a kérdésre, hogy a galaxist miért nem repeszt
szét a túlnépesedés átka. A háború fáradhatatlanul ritkította a
Császár nyáját – és persze az idegenek falkáit is.
Lex nem akart tovább tépelődni, rövid időre ki szerette volna űzni
fejéből a kínzó és zavaró kérdéseket. Engedélyezte magának, hogy
a faragásra gondoljon, arra a kedvtelésre, amelynek a Császári
Öklök századának valamennyi teljes jogú tagja hódolt.
Lex, akár egy talizmánt, mindig magánál tartott egy szilikon karbid
energiapengét. A saját csontjait is ezzel faragta meg, és az évek
során már számtalan elesett bajtársa csontjából készített vele
csatákra emlékeztető szobrokat vagy miniatűr fegyvereket.
A legsikerültebb munkáit odahaza, a kolostorerődben őrizték. Lexen
mindig vallásos állítat vett erőt, amikor arra gondolt, milyen
döbbenetes ellentét van a gigantikus kolostorerőd és a piciny
faragvány, a nehéz rakétavető és az apró faragópenge között.
Nagy volt az ellentét, de a hasonlóság is. Mert a módszer, amellyel
az ügyes csontfaragó dolgozott – úgy irányította a pengéjét, hogy
mindig éppen csak annyit Rágjon ki az anyagból, amennyi
szükséges –, nagyon hasonlított az Öklök tökéletes és sebészi
pontossággal végrehajtott akcióira.
A Hannibálon honos mamutok agyarából bármelyik botcsinálta
szobrász ki tudott volna faragni valamit, ám a dolog lényege nem ez
volt. Lex úgy gondolta, hogy a valódi csontfaragó számára a pici
csontok jelentik az igazi kihívást – az űrgárdistái; erejét pedig a
bonyolult és nehéz feladatok teszik próbára.
Ahogy a csillagpöttyös űrben lebegő másik két csatahajóra nézett,
két, gyémántos bársonylepelre helyezett elefántcsont szobrocskát
látott maga előtt. A kép olyan végtelen nyugalmat árasztott
magából, hogy úgy érezte, a hajókból béke sugárzik a szíveibe: az
egyikből abba, amelyikkel született, a másikból pedig abba, amelyet
a Császári Öklöktől kapott.

* * *
Firenze távozott; még beszélni akart a Császári Öklök kapitányával.
– Összezavarodtam – vallotta meg a könyvtáros Lexnek.
Lex bólintott.
– Igen... Talán nem ok nélkül. Ha az inkvizítor ráparancsol
fivéreinkre, hogy mészárolják le azokat az idegen kölyköket... Félek,
az Öklök nem engedelmeskednek majd neki.
– Dornra mondom, én nem ítélném el őket emiatt! – Kempka keze
ökölbe szorult, azután elernyedt. – Lehet, hogy Sir Baal csupán
hatékony akar lenni. Gyanítom, rengeteg halandó életet áldoznak
majd fel annak érdekében, hogy mi megfelelő helyzetbe kerüljünk.
– A fivéreink életét sohasem áldoznák fel ok nélkül! – mordult fel
L e x .
Kempka habozott.
– Az inkvizítor arra célzott, hogy a gonoszság valamilyen
megtestesülése vár majd ránk...
– Tudom, mi jár a fejedben, könyvtáros testvérem. Én egyszer már
átéltem valami hasonlót. Átéltem és túléltem. Valamennyi fivérünk
pajzsot kap majd. Ami pedig azt illeti, hogy az inkvizítor csalinak
szán-e minket, vagy sem... Nos, bármit tesz, a legmagasabb helyről
szerzett hozzá jóváhagyást.
Kempka összeráncolta a homlokát.
– Ez lehetetlen! A Császár bölcs. Az Ő szeme messzire lát. Lex
halkabbra fogta a hangját.
– Lehet, hogy Sir Baal megháborodott. A könyvtáros kinézett a
végtelen űrbe.
– Nem hiszem. Az inkvizítorok – mondta – egészen különlegesek. –
Hangja meg keményedett. – De Dornra mondom, mi is azok
vagyunk!