szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Nyolcadik fejezet
Törvényszék

Jaq mocskosnak és pszichotikusnak érezte magát, miközben a
törvényszéki épület közelében, abban a nyergeket és hasonló
kamelopárd szerszámokat tartalmazó raktárban várakozott Lexre és
Zhordra, amelyben korábban már jártak. A hátsó ajtót egy farúddal
megerősítették, de Lex így is könnyedén beszakította. Az üldözés
során felborult polcokat és állványokat azóta felállították,
mindegyikre tisztítótasakokat, apró talizmánokat akasztottak – a trió
ügyet sem vetett ezekre. Most, hogy a zarándokok elvonultak a
Sabulorbról, a korábban zsúfolt sikátorban nem volt egyetlen lélek
sem; a leölt és felfalt kutyák maradványai között patkányok ültek
tort. Ebben a raktárházban kellett jelentkeznie Rakelnek, aki most
egyedül, valahol a törvényszéki épület belsejében dolgozott.
Zhord volt az őrszem; végignézte, ahogy bemászik azon a szűk
nyíláson, amelyen keresztül a komplexum csatornájába lehetett
lejutni. Szerencsére a járat – hála az ügyetlen tervezőmérnököknek
és építőmunkásoknak – rosszul helyezkedett úgyhogy mindig
száraz volt. Rakel tehát bejutott, és most egyedül volt a szolgák,
hivatalnokok, detektívek, arbitrátorok, marsallok és bírák százai
k ö z ö t t .
Jaq úgy érezte, árulást követett el önmaga ellen, a hithű
űrgárdista-kapitány és Ey'Lindi emléke ellen, és legfőképpen az
Istencsászár ellen. Biztos lehet-e abban, hogy az egyre inkább
elhatalmasodó romlottság ellenére a lelke még mindig tiszta, mindig
a fényességet imádja? Lehet, hogy mégsem az erkölcstelenség
transzmutációjával kell elérnie célját? Talán nem ezt a félelmetes és
veszélyes pszicho alkimista mutatványt kell végrehajtania? Már
sejtette, milyen élményeket kell átélnie, min kell átesnie. Meg kell
tapasztalnia a borzalmakat, bele kell esnie az érzékiség és a
változás csapdájába, méghozzá úgy, hogy közben nem keltheti fel
Lex gyanúját, hiszen az űrgárdista – mint azt már nyíltan ki is
jelentette – gondolkodás nélkül végezne vele.
Eszébe jutott egy régi dal; egy olyan világon ismerte meg, amelynek
megtisztításában valamikor régen közreműködött:
Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor!
„Eh, hűséges Johnny, Johnny Fidelis, tiltott dolog két hölgyet
imádni!” – körülbelül így hangzott a sor fordítása, legalábbis Jaqnak
akkor és ott ezt mondták. Nem létezhet egy hamis Ey'Lindi és egy
valódi Ey'Lindi. Talán azzal, hogy öleli a hamisat, rituálisan megidézi
a valódit? Vagy legalábbis... magához vonzza a lelkét?
Az ilyen gondolatok a pszichózis gondolatai.
De talán éppen a pszichózis az az eszköz, amely hozzásegíti a
m e g v ü á g o s o d á s h o z .
– Mit dudorászol, főnök? – kérdezte Zhord.
– Semmit, zömik.
– Huh, akkor biztos rosszul hallottam valamit. Mondd csak, amíg itt
várunk... Mi lenne, ha elmondanék neked egy zömikballadát?
Persze csak egy rövidet...
– Ha lesz időd végigmondani – magyarázta Jaq –, ha Rakel olyan
sokáig marad bent, akkor az azt jelenti, hogy elkapták vagy
m e g ö l t é k .
– Tudod mit? Nevezzük ezt a balladát amolyan tolvajórának –
javasolta Zhord. – Legyen olyasmi, mint a tojásóra. Tudod, amit
akkor használnak, amikor a tojást főzik. Ha most elkezdem, és
sikerül végigmondanom, akkor tudni fogjuk, hogy akár haza is
mehetünk, mert Rakel kudarcot vallott. Ne, ne, most nehogy azt
mondd, hogy be fogunk menni utána a törvényszékre! Én aztán
nem, főnök. A templom az egy egészen más dolog, de ez... ez...!
H u h !
C s e n d .
– Van egy ballada, a Zsákmány ballada, amely egy zsivány zömikről
szól. aki a saját kalózhajóján bejárta a galaxist, és kifosztott
mindenkit, aki az útjába került. – Zhord leült, kinyújtotta a lábát (még
mindig mezítláb volt; már megrendelték neki az új bakancsot, de
egy hetet várnia kellett rá, aztán még jól be kellett törni, hogy
ugyanúgy vagy legalább hasonlóan passzoljon, mint a régi, amelyet
elvesztett), és piszkos körmével lekapart a talpáról egy kemény,
megfeketedett tyúkszemet.
– Két madonna tabu, eh, Johnny Fedelor? – suttogta Jaq.
– Eh? Ez valamiféle varázsige, mágus uram?
– Esto quietus, Loquax! – kiáltott rá Jaq dühösen. – Meditálnom kell.
– Nekem is – mondta Lex a kis fickónak szigorú hangon.

* * *
Rakel két óra múlva csatlakozott hozzájuk. Amikor megérkezett,
Jaq szíve kihagyott pár pillanatra. Ez az új Ey'Lindi egyszer csak
megjelent, a semmiből bukkant elő – mintha az elveszett lelkek
tengeréből kilépve materializálódott volna.
– Sikerült – jelentette.
Bal kezének két ujja között egy adatlemeznek látszó korongot
tartott. Vagyis... Nem! Egy zsíros, ostyaszerű valami volt az,
amelyből éppen ekkor emelkedtek ki az utolsó füstpamacsok. Ennyi
maradt Chor Shuturban ujjából, a dicsőség ujjából, a varázsszerből,
amelynek energiáját Rakel elhasználta. Ez az ujj volt az, amely
láthatatlanná tette; emiatt nem vette észre Jaq, hogy mikor érkezik
meg a raktárba.
A dicsőség ujja, mint okkult erejű tárgy, valóban létezett, hiszen
még Jaq pszichikai érzékszervei és Lex speciális fülei sem
érzékelték Rakel közeledtét.
A nő a másik kezében egy nehéznek látszó zsákot tartott.
Feketébe öltözve, fekete arccal, két halálosztó gyűrűvel az ujjain
Rakel behatolt a törvényszéki épület alagsorába. A járatokban itt-ott
elektromos világítótestek izzottak vöröses, forrón izzó vasrudakra
emlékeztető fénnyel, de nem igazán sikerült szétoszlatniuk a
sötétséget. Rakel puhán és nesztelenül haladt. A távolból
nyögéseket hallott, aztán röhögést – a zajok az egyik őrszobából
érkeztek. A helyiség plasztacél ajtaja résnyire nyitva maradt, a
nyílást betöltötte a bentről érkező sárgás fény. Rakel elosont előtte,
felkapaszkodott a felsőbb, de még mindig föld alatti szintre vezető
kőlépcsőkön, keresztülvágott egy raktárhelyiség-labirintuson, aztán
ismét egy lépcsősor következett...
A villában órákat töltött a monitor előtt, hosszan és alaposan
tanulmányozta a törvényszéki épület tervrajzait. A komplexum olyan
bonyolult volt, akár egy kolostorerőd. Most, ahogy folyamatosan és
viszonylag határozottan haladt, érezte: ha kihagyja a
rajzböngészést, menthetetlenül eltéved, örökre nyoma vész, mint a
periratoknak a nagy archívumokban.
Kerülte a belső udvarokat, inkább a sötét folyosókat választotta. Ő
maga volt a megtestesült sötétség; egyik árnyékfolttól a másikig
surrant. Ahogy egyre feljebb jutott, a falakon barokkos
fénygömböket látott, a világosságban egyre vészjóslóbb
ténykedéseket lesett ki. Az egyik szkriptóriumban hivatalnokok
meredtek a monitorokra, és szorgalmasan jegyzeteltek. Bár maga
az épület alig néhány évtizede készült el, máris óriási mennyiségű
dokumentum gyűlt össze az irattáraiban – mintha az intézmény egy
gigantikus tartály lett volna, egy tenyész kád, amelyben az
adatbaktériumok folyamatosan és megállíthatatlanul szaporodnak.
Csak néhány valóban jelentős állománynak volt esélye arra, hogy
eljut a felsőbb szinteken élő és dolgozó bírók elé, hogy
véleményezéseket csatolnak hozzá, és hogy végül tárgyalássá
e v o l v á l ó d i k .
Az éjszakai műszakban dolgozó beosztottak papírlapokkal és
frissen kinyomtatott oldalakkal a kezükben lótottak-futottak. Itt-ott
küldönc kiborgokat lehetett látni, meg takarító-robotokat, amelyek
magukba nyalták a port és az elhullajtott lapokat. A mennyezeteken
lassú ventilátorok forogtak; mindegyik egy-egy réztestű, állandóan
mozgó pteroszauruszra emlékeztetett. Csak annyira kavarták fel a
levegőt, hogy megzizegtették a lapokat – a fülledtségen semmit
sem enyhítettek. Vagyis majdnem semmit; ha nem lettek volna, az
áporodottság talán elviselhetetlen szintre emelkedik. A falakon
rácsos szekrényeket helyeztek el, ezekben tartották a fegyvereket,
a szertartási korbácsokat és buzogányokat.
A világosság úgy jelent meg a félhomályba burkolózó labirintus
végén, ahogy az igazság lassan kiemelkedik az ügyek
kuszaságából. Rakel tudta, hogy mostantól fogva éppen fekete
ruhája árulná el. Elővette a dicsőség ujját, s meggyújtotta a végét.
Puhán lebegő lángocska jelent meg az ujj körme fölött. Rakel
vállalta a kockázatot, hogy esetleg felfedezik, ám mégsem látták
m e g .
Ahogy keresztülhaladt az árkádsorokon és galériákon, az ujj
lassanként elemésztette magát; már az utolsó és a középső ízület
közötti része égett.
Az egyik oldalfolyosóról egy feketébe öltözött arbitrátor lépett elő.
Lézerpuskája volt, s elállta Rakel útját. Sisakjának tükrös vízórában
a nő tisztán látta az ujjat rágó tüzecskét. Az arbitrátor meghökkent.
Nem volt biztos abban, hogy tényleg lát valamit, de Rakel irányába
meredt, aki lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanná dermedve
várakozott. Valamilyen fényszűrő lehetővé tette, hogy az
egyenruhás érzékeljen valamennyit az ujjból áradó fényből, de a
körvonalak nem bontakoztak ki előtte tisztán.
Rakel maga elé tartotta az ujjat; a láng olyan volt, akár egy fénylő
testű, levegőben lebegő éji bogár.
– Mi az ott? – szólalt meg a férfi. A szabványos birodalmi gótot
beszélte, ami nem csoda, elvégre egy birodalmi törvényszék
épületében szolgált, de az akcentusán érezni lehetett, hogy
valamelyik peremvidéki bolygóról származik. Úgy csóválta meg a
fejét, mintha ki akarná rázni az agyából a hallucinációszerű jelenség
képét .
– Hol vagy, Corvo? – kiáltott fel. – Van valami kosz ezen a vizoron.
Te szoktad használni ezt a sisakot, igaz?
A Corvo nevezetű biztonsági őr a jelek szerint nem tartózkodott a
közelben .

Rakel feltartóztatója levette egyik kezét a lézerpuskáról; a fegyver
csöve lejjebb ereszkedett. Szabaddá vált kezét a vízórához emelte,
és feltolta a tükrös lemezt. Az orrlyukaiból egy-egy apró medál
lógott ki – mintha megkeményedett takonygombócok lettek volna.
Lehet, hogy gázfilterek? Homlokráncolva meresztette a szemét a nő
i r á n y á b a .
Rakel úgy érezte, szétreped a tüdeje. Muszáj volt kifújnia a már
túlságosan régóta benntartott levegőt. A szusszanásra a lézerpuska
csöve feljebb emelkedett, de az arbitrátor fél kézzel szerencsére
nem bírta valami gyorsan mozgatni.
Rakel begörbítette az egyik ujját. Most mindenre emlékezett. A
toxikus tű az arbitrátor arcába fúródott.
A férfi teste összerándult. Előrevetődött. Rakel megfogta a fegyvere
csövét, és rántott rajta egyet. Az arbitrátor feléje dőlt. A néhai Chor
Shuturban ujját emésztő tűz Rakel heves mozdulata miatt kialudt.
Az arbitrátor, mielőtt elvesztette az eszméletét, néhány pillanatra
meglátta Rakel szemét, befeketített arcát. Talán arra gondolt, hogy
ez az ember formájú ragadozó a semmiből materializálódott.
Rakel, a ragadozó, kiemelkedett az árnyak közül, és előrenyúlt,
hogy megtámassza a férfit.
A haldokló teste úgy simult hozzá Rakeléhez, úgy rángatózott,
mintha valamiféle perverz eksztázisban lenne része. Sisakja lassan
lecsúszott a fejéről. Rakel kénytelen volt elejteni Chor ujját, hogy
elkaphassa a fejvédőt.
Egyik kezében a lézerfegyverrel, másikban a sisakkal végighasalt a
padlón. Úgy helyezkedett, hogy az összeomló arbitrátor éppen
ráessen, és ne üssön nagy zajt, amikor találkozik a padlóval.
A férfi rádőlt Rakelre. Rövid ideig még rángatózott, aztán
mozdulatlanná vált.
Rakel kibújt alóla, megkereste Chor ujját, majd behúzta a holttestet
az egyik mellékfülkébe. Gyors mozdulatokkal lerántotta róla az
uniformist, magára öltötte, aztán a fejére helyezte a tükör vizoros
sisakot. Az ujj maradékát és a tűzszerszámot a zsebébe
csúsztatta...
* * *
Az adatraktár, amit keresett, az egyik bíró lakosztálya mellett volt. A
lakosztályra nyíló díszes ajtókat nyitva felejtették. Odabent illatos
olajlámpások égtek, ám fényük alig világította meg a sötét
márványfelületeket, amelyeken ősrégi, szállóigévé vált bírói ítéletek
mozaik változatait lehetett olvasni.
Az adatraktár vastag plasztacél ajtaja is nyitva volt. Bentről fény
ömlött ki a sötét folyosóra. Rakel óvatosan megközelítette.
A terem nem volt túl nagy. Rakel arra számított, hogy egy ilyen
rendeltetésű helyiségben toronymagas acélpolcokat fog találni,
létrákat és emelvényeket; olyannak képzelte, amilyennek a
gigantikus könyvtárakat szokás. Itt azonban csupán egyetlen
hatalmas könyvet látott a szoba közepén, egy forgatható és állítható
asztalon. Nagyobb volt, mint ő maga. A vitorlaméretű plasztik
lapokat könnyedén oldalra lehetett hajtani. Ezeken, ahogy a normál
könyvek oldalain a betűk, adatlemezek sorakoztak, s mindegyik
alatt egy-egy azonosítási szám.
A gigászi kötet előtt egy selyembe öltözött hivatalnok állt;
valószínűleg egy bizonyos lemezt keresett. Magas volt, sovány, úgy
nézett ki, mintha nyújtópadon húzták volna ilyen hosszúra a
csontjait, vagy külön azzal a céllal tenyésztették volna ki, hogy minél
könnyebben, minél magasabbra és messzebbre elérjen. Hosszú,
vékony karjai póklábakra emlékeztettek.
Mögötte ott állt az a személy, akinek a parancsára a kérdéses
lemezt kereste. A bíró magas és kövér volt, hihetetlenül gazdagon
díszített köntöst és feketén toronyló turbánt viselt. Dülledt szeme
előtt egy nevetségesen kicsiny, ezüstkeretes szemüveg csillogott. A
nyakán finom szőrmével szegett, díszes és elegáns körgallért viselt.
Határozottan volt benne valami hegyszerű; a feje a gallér fölött
mintha a kopár csúcs lett volna egy hóval beborított, lejjebb pedig
vulkáni hamuval takart hegyen. Egy fémpálcával játszadozott,
amelynek hegyén kékes energiaív villódzott. Ez volt az
energiabuzogánya, amellyel játszi könnyedséggel ártalmatlanná
tehette esetleges támadóit, vagy – ha nagyobb fokozatra állította –
léket vághatott a legvastagabb falon.
Ahogy az álarbitrátor belépett, a bíró rámosolygott saját, a tükör
vizorban látszó képmására.
– Ah, Kastor, még mindig itt vagyok... – Tehát számított arra, hogy a
Kastor nevezetű arbitrátor meglátogatja.
Rakel tisztelettudóan lehajtotta sisakos fejét.
– Túl korán jöttél, Kastor. Igyekezz, Drork! – szólt rá a bíró a
hivatalnokra, és megemelte a buzogányát. – Talán azért nem
találod azt a lemezt, mert rossz helyre került?
– Lehetséges, nagyuram, de nem én hibáztam – felelte a
csontvázszerű férfi. – Legjobb tudomásom szerint még senki sem
kérte ezt az adatlemezt, mióta én teljesítek itt szolgálatot. Talán az
elődöm tette rossz helyre. – A jelek szerint Drork és a bíró között
eléggé bizalmas volt a kapcsolat, hiszen a hivatalnok mellőzni merte
a szokásos megszólítási és udvariassági formulákat.
– Egy hipno kapszulába való adatlemezt keresünk – magyarázta a
bíró az álarbitrátornak. – Végre sikerült elintéznem, hűséges
Kastorom, hogy találkozz a törvényszék egyik marsalljával.
Rakel még alázatosabban lehajtotta a fejét, és közben remélte,
hogy a bíró nem vár tőle feleletet. Bízott benne, hogy sikerül több
információt szereznie az elkallódott lemezről.
A buzogány energiamezeje láthatatlanná vált. A bíró elgondolkodva
vakargatta a pálca végével hatalmas tokáját.
– Nagyra értékelem a hűségedet, Kastor. Szeretném, ha létrehoznál
egy kisebb szakaszt. Rajtad kívül három arbitrátor legyen benne.
Tegnap az asztropatánk vett egy adást, egy körözvényt. Egyelőre
még csak én ismerem a tartalmát. A Lekkerbek bolygón néhány
bizarr öltözetű idegen lény landolt; úgy tűnik, valamiféle
mutatványosok. Az eldák fajához tartoznak. Hasonló Bohócok már
a Néró IX.-en is felbukkantak, és a Kareshen is... Ott egyszerűen
csak megjelentek; nem lehet tudni, mivel jutottak el oda, nem voltak
hajóik. Valószínűleg a vadonban rejtették el a hajókat... Volt egy kis
hirig. s a három idegen közül kettő elpusztult. A harmadiknak nyoma
veszett. Ha esetleg ide, a Sabulorbra is ellátogatnának ilyen
lények... Nos, akkor lesz szükség a szakaszodra. Azt akarom, hogy
álljatok készenlétben, tartóztassátok le a Bohócokat, aztán
vallassátok ki őket. A saját nyelvükön. Ahhoz pedig, hogy
megismerjétek a nyelvüket, szükség lenne az elkallódott lemezre...
– Ah – mondta Drork –, megvan! – Az egyik plasztik oldalból kiemelt
egy érme nagyságú adatlemezt.
– Vedd át, Kastor, és használd!
Rakel engedelmesen bólintott, elvette Drorktól a lemezt, és lopott
uniformisába dugta.
Vajon mennyi idő múlva fog megérkezni a valódi Kastor?
Mit is mondott az inkvizítor? Valami olyasmit, hogy itt, a törvényszék
szívében nemcsak tolvajként kell működnie. Úgy kell eljárnia,
mintha valódi orgyilkos lenne.
A bíró tovább vakargatta a tokáját a kikapcsolt energiabuzogánnyal.
– Ha ránk mosolyog a szerencse, megszerzem a vezető szerepet
tanult kollégáim között. Áruld el, Kastor marsall...
Árulja el? Mit? Teljesíthetetlen kérés. Rakel szinte gondolkozás
nélkül felemelte a lézerpuskáját, és rálőtt a prémekbe öltözött
emberhegyre. A sugár belecsapódott a bíró testébe, aki meglepően
gyorsan reagált Rakel mozdulataira, mert aktiválta az
energiabuzogányt, mielőtt a lövés leterítette. A fegyver végén
felizzott a kékes energia, aztán egy pillanattal később eltűnt. A bíró
lefordult a székről, elterült a padlón, használhatatlan pálcája melléje
k o p p a n t .
Rakel második lövése Drorkot tette ártalmatlanná. A hivatalnok
hanyatt vágódott; a hatalmas könyvre zuhant. Az állvány, amelyen a
könyv feküdt, oldalra fordult. A könyv összecsukódott, a plasztik
lapok rácsapódtak a haldokló férfi fejére és felsőtestére.
– Kegyelmes uram! – A kiáltás kintről, a folyosóról érkezett.
Szóval megjött a valódi Kastor...
Most mit tegyen? Lője le az arbitrátort is? A zajok, a lövések
bizonyára felkeltették gyanakvását, óvatosan fog idejönni... Rakel
letette a lézerpuskát, elővette Chor ujjának maradékát, és
m e g g y ú j t o t t a .
Kastor már az ajtó előtt volt; lézerpuskáját lövésre készen tartotta.
Amikor Rakel láthatatlanul elhaladt mellette, éreznie kellett a levegő
felkavarodását. Talán megfogalmazódott benne a kérdés: mi
okozhatja ezt a szellőt?
– Kegyelmes uram! – kiáltott ismét.

Rakel nesztelenül elrohant. Tudta, Kastor pár másodperc múlva
belép az adattárba, és megtalálja a bíró meg a hivatalnok holttestét.
Senkitől sem kaphat magyarázatot a történtekre, senki sem fog
beszélni neki az elda idegenekről. A törvényszéki emberek csak
akkor juthatnak hozzá ehhez az információhoz, ha kikérdezik az
asztropatájukat, aki viszont, hogy mentse a saját bőrét, meg fogja
tagadni a válaszadást. Érthető, hogy letagad majd mindent, hiszen
korábban egyetlen bírónak hozta csak tudomására a körözvényt,
amelyet sikerült érzékelnie – annak, akit meggyilkoltak, s aki
(gondolja majd a többi bíró) azt tervezte, hogy csellel, ravaszsággal,
sőt orgyilkosságokkal félre akarta állítani az útból a társait, hogy az
övé legyen a vezető szerep a törvényszéken.
Rakel megállt, és eloltotta a dicsőség ujját, amelyből ekkora már
csupán egy ízületnyi darabka maradt meg. Tükörmaszkos
arbitrátor-egyenruhában haladt tovább; úgy mozgott, mintha
határozott cél felé haladna, mintha valamilyen parancsot teljesítene
– mintha joga lenne bejutni a komplexum bármelyik részébe. Tudta,
ha az alagsor közelébe ér, ismét meg kell gyújtania az ujjat, mert
mielőtt kilopakodik, le kell vetnie magáról az álcát. Úgy tervezte,
hogy egy kis részt megtart Chor „hagyatékából”, hogy meglepetést
okozhasson az inkvizítornak, az óriásnak meg annak a komor
t ö r p é n e k .
Igen, ez jó lesz. Okot ad nekik arra. hogy tiszteljék őt. Tekintélyt
szerez magának, mert így talán tovább életben maradhat. Jaq
Draco talán elfogadja majd, rájön, hogy képes helyettesíteni azt a
halott nőt, aki lángra lobbantotta a lelkét, aki belevájta húsába a
vágy töviseit.
* * *
– Mi van a zsákban? – kérdezte Zhord. – Talán az egyik bíró feje?
– Nem – felelte Rakel. – De tényleg megöltem egy bírót... Kénytelen
voltam megtenni. – Kinyitotta a zsák száját. – Erre kifelé jövet
bukkantam rá az egyik fegyvertárban.
Robbanótöltetek! Több mint egy tucatnyi lövedék! Ennyi éppen
elegendő ahhoz, hogy a Császár Békéje, a Császár Kegyelme meg
persze Lex fegyvere szükség esetén kifejthesse érveit.
Lex belenyúlt a zsákba, kivett egy tárat, és hálásan megcsókolta. A
gesztus olyan volt, mintha Rakelnek szánta volna a csókot.
– Jól tettem, hogy elhoztam őket? Ugye jól? Ez a betörés majd
összezavarja a törvény székieket. Nálunk vannak ezek a relikviák,
és persze az az ereklye is, amelyet az Occidens-templomból
szereztünk. – Rakel keverte a szabványos birodalmi gót és a
sabulorbi dialektus szavait. Fáradt volt.
A valódi Ey'Lindi sosem árulta volna el, hogy kimerült...
– Mondj el mindent! Mi történt? – kérdezte Jaq. – Tudnom kell, ha
esetleg... történik veled valami. Gyerünk, jelentést kérek!
Rakel pár szóval elmesélte, mit látott, mit tett, mit mondott a bíró és
a hivatalnok a körözvényről meg az adatlemezről.
– Ügyes voltál – dicsérte meg Jaq. – Ha majd hazaérünk, azzal a
különleges Tarot-lappal meg némi pszichikai kúrával megerősítem
az alakodat. Nem változhatsz meg; nem akarom, hogy fájdalmaid
l e g y e n e k .
– Elég nagy baj, főnök – szólalt meg Zhord –, hogy azok a sznob
eldák színre léptek. Ha a Harlekinek eljönnek ide, talán az lenne a
legjobb, ha volna egy bíró, aki rögtön börtönbe vágná őket.
– Nem! – jelentette ki Jaq. – Ha itt is rejtélyes módon jelennek meg
az eldák, akkor biztosak lehetnénk abban, hogy a Sabulorbon is
létezik egy titkos átjáró a Hiperhálóba. Ha valamilyen kereskedővagy
utasszállító hajón jönnek, akkor tudni fogjuk, hogy itt nincs
semmiféle átjáró. Ha a saját hajójukon érkeznek meg, az azt jelenti,
hogy van átjáró, de nem a bolygón, hanem ennek a rendszernek
egy másik pontján, esetleg valamelyik külső planétán vagy
valamelyik holdon.
Logikus. Az eldák között nem voltak mutáns navigátorok, olyan
pilóták, amilyenek az emberek hajóit mozgatták a hipertérben, a
csillagok között. Ők csakis és kizárólag a Hiperhálóra
hagyatkozhattak, és – az emberekkel ellentétben – nem voltak nagy
hatótávolságú csillaghajóik, csak kisebb utak megtételére képes
c i r k á l ó i k .
Persze az is lehetséges, hogy beépítették fajuk néhány gyermekébe
a navigátorgéneket. Mindegy, mert ez sem bátorította fel őket arra,
hogy behatoljanak a hipertérbe. Ezt csak ritkán, kivételes esetekben
tették meg. Fajuk hanyatlása elősegítette Slaanesh felemelkedését.
A tudatukban sötét árnyként mindig jelen volt a káoszisten. Súlyos
átkot jelentett számukra; tudták, hogy ez az entitás az első
kínálkozó alkalommal végezni fog a túlélőikkel. Azzal is tisztában
voltak: ha behatolnak a hipertérbe, akkor mintegy felkínálják
magukat neki. Ők csakis a Hiperhálóban érezhették biztonságban
magukat az intersztelláris utazások során.
– Egyébként – mondta Jaq – ha majd megtanulom a nyelvüket,
szükségem lesz egy tanítómesterre, aki beavat a rúnák
olvasásának titkába.
– Úgy képzeled, hogy leláncolunk egy Harlekint a pincénkbe, és
addig kínozzuk, míg rá nem áll, hogy megtanít olvasni? – A kis fickó
megremegett; eszébe jutott, milyen kínokat kellett kiállnia a
Tormentum Malorum fedélzetén, amikor Jaq és Ey'Lindi azt akarta
kiszedni belőle, hogy miféle kapcsolatban állt a titokzatos Zephro
Cornellannal. Zephro megkínozta. Jaq és Ey'Lindi is ezt tette vele.
Éppen elég szenvedésben volt része ahhoz, hogy bele tudja
képzelni magát annak a Harlekinnek a bőrébe, akit Jaq most foglyul
akar ejteni.
– Már megmondtam – felelte Jaq –, hogy a fizikai kínzás nem
valami hatékony dolog. Van egy sokkal jobb és eredményesebb
módszer, amelyet az eldákkal szemben alkalmazhatunk.
– Tényleg? Mi az?
– Először is el kell csípnünk egyet, mielőtt még ők kapnak el minket.
Indulnunk kell... Tűnjünk el erről a környékről!
– Mindjárt megvirrad – közölte Lex. – Hamarosan beköszönt egy új
vörös nap.
* * *
A következő hét során Jaq a hipno kapszulában töltötte az
éjszakáit. Nappal gyakorolta a kifejezéseket és a szavakat,
amelyekből a többiek semmit sem értettek. – Mi ann ach cleasi,
agus tá an iomad, measa aige airféin – ismételgette.
Erre a mondatra a valódi Ey'Lindi tudott volna felelni. Jaq a tanulás
során egy oldalú társalgást folytatott az orgyilkos-kurtizán lelkével.
Csak néha fordult elő, hogy lefordította azt, amit mondott. Rakelt
egyszer véletlenül elda nyelven szólította meg:
– Mi ann ache cleasaí... – Amikor a fájdalmasan ismerős, de
értetlen arcára nézett, a szabványos birodalmi gót nyelven is
elmondta a szavakat. – A bűvész túl sokat tart magáról. Ez lesz –
tette hozzá – a Harlekinekkel kapcsolatos mottónk.
Miközben Jaq az elda nyelvet tanulmányozta, Lex nekilátott a
combcsont faragásának. Szilícium-karbid pengét használt a
munkához. Ahhoz a jelentéshez akart szemléltetőeszközt készíteni,
amelyet majd valamikor – fogalma sem volt arról, hogy mikor –
elkészít a káptalanja számára. A csontba belevéste annak a
káoszvilágnak a rajzát, amelynek a holdján egy démon ücsörgött, s
ahol a bátor Öklök elpusztultak, miközben megpróbálták visszaverni
a Káosz űrgárdistáinak támadását.
Rakel néhány nappal később szemügyre vette a faragványt, és
f e l k i á l t o t t :
– Ez... ez... egy rémálom!
Ez talán azt jelentette, hogy rémálmok szokták gyötörni?
– Nem az – felelte Lex. – A valóság. Vagyis... egy ocsmány
valótlanság, ami egészen biztos, hogy létezik. Nem lenne szabad
ezt nézegetned. Akik ilyesmit látnak, azoknak át kell esniük az
a g y m o s á s o n .
– Az agymosáson? – visszhangozta Rakel. – Tényleg? Nos, ha így
állunk, akkor soha többé nem nézek rá az alkotásodra. – És
kiviharzott a szobából.
Nem, Rakelnek tényleg nem volt szabad látnia a faragványt. Lex
úgy tervezte, hogy a következő képen Ey'Lindi, a valódi Ey'Lindi
halálát örökíti meg, és annak a harcnak a jeleneteit, amelyet a
Hiperhálóban azzal az iszonyatos Főnix Úrnővel vívott.
Lex, amikor elege lett a káoszvilágból és annak részleteiből, hogy
pihentesse a szemét, kinézett a kertbe.
A kertbe, ahol Zhord állt. A zömik a hatalmas, vörös napot bámulta.
– Ma valahogy melegebb van – mondta. – Melegebb, mint bármikor,
mióta itt vagyunk. Nem érzed magadon, a bőrödön, pucér
űrgárdista pajtás?
Lex nem sokat törődött a hőhatásokkal; őt sosem érdekelte, hogy
hideg van, vagy meleg. Most sem vett észre semmit a hőségből –
nem is foglalkozhatott ilyesmivel, mert ha megteszi, akkor nem tud
kellőképpen a faragószerszámára, a combcsontra és az emlékeire
összpontosítani –, ennek ellenére bólintott.
– De mégis – folytatta Zhord –, ez a nap valahogy... kisebbnek
látszik, nem?
Lex eltűnődött.
– Úgy tudom – felelte –, hogy az a nagy vörös gömb valójában a
nap több ezer kilométer átmérőjű külső atmoszférája. A belsejében
van egy olyan fehéren izzó törpe mag, amelyet sosem láthatunk
meg. Amikor ennek a magnak a hőmérséklete eléri a maximumot, itt
is olyan meleg lesz a levegő, mint a tűzbe dugott vaspálca hegye. –
Összeráncolta a homlokát. – A fehér törpék által kibocsátott
hőmennyiség ingadozik. Ennek a jelenségnek valami köze van az
elemek alkímiájához. – Gúnyosan Zhordra pillantott. – Ebből is
világosan kitűnik, hogy a törpék nem valami állhatatosak.
A kis fickó megvakarta a fejét a sapkája alatt.
– Lehet, hogy most is egy felmelegedés elején vagyunk, hm?
– Reméljük, hogy nem – csóválta a fejét Lex. – Ki tudja, hol lehet
egy ilyen hőhullám felső határa?
– Most be akarsz tojatni, mi, nagyfiú? – élcelődött Zhord. – Ez a
bolygó már eónok óta létezik, és még egyszer sem perzselődött fel.
– Az eónok csupán pillanatok az örökkévalóság mércéjén –
válaszolta Lex.
– Ezzel én is tisztában vagyok – jegyezte meg Zhord.
– Lehet, hogy egy kisebb külső hatás is elegendő a mag
destabilizálódásához – magyarázta Lex.
– Kisebb külső hatás? Mire gondolsz? – kérdezte Zhord.
– Mondjuk... egy lokális hiperviharra. A hipertér minimális
változására. Még egy olyan hipertéri hajó is képes ilyen
változásokat okozni, amely véletlenül egy csillag belsejében
materializálódik, és megzavarja, mintegy szétszaggatja az űr
anyagát, mielőtt semmivé válik, mielőtt elpárolog.
– Köszönöm, most aztán megnyugtattál – komorodott el a zömik.
– A kozmosz nem azért létezik, hogy nekünk jó legyen, kis ember.
Ugyanúgy, ahogy a kutyák sem azért léteznek, hogy a bolháknak jó
legyen. Lehet, hogy a bolhák ezt gondolják, de tévednek. A
heroizmus lényege éppen az, hogy elfogadjuk ezt a tényt, és mégis
folytatjuk az életünket... a Császár nevében, az Ő dicsőségére.
– Ööö... ha már itt tartunk... Te ismered a Császár nevét?
Lex figyelmeztetően ökölbe szorította a kezét.
– Az Ő nevét senki sem ismerheti – hallatszott Jaq hangja. Az
inkvizítor kilépett a kertbe. – Ő maga sem tudhatja a saját nevét a
szenvedés és a kozmikus őrködés évezredei után. Bíony anjear
ciallmar ina thost nuatr ná bíonn pioc le rá aige – tette hozzá
titokzatosan, a többiek által nem értett elda nyelven, majd
határozottan elindult a kerti ösvényen.