Második fejezet
Zarándokok
boomp3.com
boomp3.com
A Karesh nevű bolygó déli kontinensének vad zónáját sziklákkal
teleszórt legelők alkották. A felszabdalt felületű mezők alatt
mészkőbarlangok húzódtak; az egyik a Hiperháló kapuja volt.
A föld alatt foszforeszkáló mohák világlottak. A barlang másik
oldaláról a Hiperháló titokzatos, kékes-ködös fényé szüremlett át. A
gyanútlan szemlélő talán fel sem fedezte volna e világító folt és a
természetes mohafény közötti különbséget, de ennek így kellett
lennie. A kaput, a Hiperháló kapuját álcázni kellett.
Ám nem járt erre se gyanakvó, se gyanútlan szemlélő. Ugyan miért
is jött volna le bárki a bolygó felszínéről, vajon mi után kezdett volna
kutakodni? A mészkőbarlangok hatalmasak és kísértetiesek, a
céltalan kíváncsiság pedig ritkán vezet jóra.
Időnként megesett, hogy egy-egy kecskepásztor eljutott ide. Talán
valamelyik állatát követte, amelyről aztán kiderült, hogy belezuhant
egy szakadékba, esetleg túlságosan mélyre merészkedett egy
barlangba. A Hiperhálóra nyíló kapuval szemközt egy kisebb
kőrakás állt, amelyen három kecskekoponya szikkadt és fehéredett.
A szarvak védekezően meredtek a kék alagút felé, mintha arra
készülnének, hogy felöklelik azt, ami a másik oldalról előbukkan.
A koponyás halom arra utalt, hogy a helybéliek meglehetősen
primitívek. Lex, amikor ezt megállapította, rögtön azt javasolta, hogy
térjenek vissza a Hiperhálóba, és keressenek maguknak egy
fejlettebb világot. Jaq ekkor még mindig sokkos állapotban volt,
melybe Ey'Lindi halála miatt került, és úgy érezte, képtelen
meghozni bármiféle döntést, ezért Lex és Zhord vitatta meg a
k é r d é s t .
A Hiperhálóba való visszatérés azt jelentette volna, hogy ismét
kockázatot kell vállalniuk, szembe kell nézniük mindazzal, ami
esetleg odabent rájuk vár. Nekik viszont élelemre, innivalóra és
pihenésre volt szükségük. El kellett rejtőzniük. Gondolkozniuk
kellett. A kezükben volt a sors idegen eredetű könyve, melyet egy
olyan bonyolult nyelven írtak, amelyet egyikük sem értett. Ey'Lindi
talán el tudta volna olvasni, ám... ő már nem élt.
Ez a könyv volt a kulcs számos titokhoz. Példának okáért a Császár
fiaival kapcsolatos dolgokhoz. Mivel a könyv – állítólag – tartalmazta
a végső apokalipszisra vonatkozó próféciákat, majdnem biztos volt,
hogy van benne valami a fiúkról is. Feltéve, hogy ezek a császárfiak
egyáltalán léteznek. Mert ugye ebben sem lehettek egészen
biztosak, hiszen csak egy Harlekin állította, hogy valós személyek.
Egy Harlekin, na meg persze Zephro Cornellan. És az is könnyen
elképzelhető volt, hogy mindkét tábor képviselői hazudtak. Ez a
könyv lehetett volna a mindent eldöntő bizonyíték.
Olyasmit birtokoltak tehát, amivel semmit sem értek, hiszen nem
tudták elolvasni.
Nem vállalhatták annak kockázatát, hogy kapcsolatba lépnek
valamilyen birodalmi szervvel. Az Inkvizíció számos ügynököt állított
rá az eldák fajával kapcsolatos dolgok megfigyelésére és
tanulmányozására. Ezen ügynökök között sokan akár a fél karjukat
is odaadták volna, cserébe azért, hogy lehetőséget kapjanak a
könyv átvizsgálására. Mindemellett sajnos az Inkvizíciót belháború
szaggatta; soraiba beszivárogtak az összeesküvők. És az is igaz
volt, hogy Jaqot eretneknek és renegátnak bélyegezték.
Hol lehet az a pont a Hiperhálón belül, ahol vissza lehet forgatni az
időt? Állítólag létezett egy ilyen szegmense a világegyetemnek... Az
idő visszapörgetésével el lehetne jutni abba az intervallumba,
amikor Ey'Lindi még élt. Jaq érezte, jobban teszi, ha nem is
foglalkozik ezzel a gondolattal. Még a Nagy Harlekinek sem tudták,
hol ez a hely, sőt még azt sem jelenthették ki teljes bizonyossággal,
hogy valóban létezik. Oda csak olyasvalaki képes eltalálni, aki már
elérte a megvilágosodottság állapotát.
Egy egészen kivételes varázsló...
Olyan, mint például... a sors könyvének mestere? Olyan, mint...
valaki, aki már démoni befolyásolás alá került, aki megszállottá vált,
de sikerült megszabadítania, kipurgálnia magát?
– Még mindig sokkos állapotban vagy – mondta Lex komor
szigorúsággal Jaqnak, valahányszor az inkvizítor szóba hozta ezt a
t é m á t .
– Imádkozni fogok a megtisztulásért – felelte ilyenkor Jaq kábultan,
de sosem imádkozott.
– Ide hallgassatok! – bökte ki egyszer Zhord. – Valamikor,
eljutottam egy olyan földmívesvilágra, ahol olyan babonás népek
éltek, akik még a kereket is istenkáromlásnak tartották. Azt
gondolták, hogy a kerék az, ami az istentelen tudományt
szimbolizálja. Számukra azonos volt a boszorkányság
veszedelmeivel, értitek? De még azon a holdon is léteztek antigrav
lebegők, és még annak a nyavalyás kis fővárosnak is volt egy
nagyjából használható űrkikötője.
* * *
A Kareshről kiderült, hogy sokban hasonlít a Zhord által megemlített
földmíves holdhoz. Na persze a kereket nem tiltották be, de a
bennszülött parasztokra lerázhatatlan igaként nehezedett a
tudatlanság és a babonás rettegés.
Eltartott egy darabig, mire megtalálták a barlangból kivezető utat.
Már jó fél órája haladtak a felszínen, amikor megpillantottak egy
kecskepásztort. A fickó azonnal elmenekült, amikor meglátta őket.
Egy órával később a trió egy kicsiny, vályogtéglás viskók alkotta
faluhoz ért.
A megdöbbent parasztok ámulattal vegyes félelemmel bámultak Lex
emberfeletti alakjára. Érezni lehetett, milyen kérdések zakatolnak a
fejükben. Lehetséges-e, hogy ez a hatalmas, boltozatos mellkas
(Lex mellizmai alatt egyetlen összefüggő esont kupolává
változtatták a bordákat) egy emberi test része? És mik lehetnek
azok az izék, azok a lyukak ott, a gerinc mentén? (Ezek voltak azok
a csatlakozóaljzatok, amelyeken keresztül Lex teste
összekapcsolódhatott elvesztett páncéljávall) Megvető vigyorgással
néztek az apró termetű zömikre; a komor tekintetű Jaqra félve, az
inkvizítor hálópáncéljára pedig érdeklődve pillogtak. Ennek ellenére,
mivel a nyelvük viszonylag érthető volt, gyanítani lehetett, hogy
valamilyen kapcsolatot azért fenntartanak a Birodalommal.
Halványan emlékeztek azokra a mesékre, amelyekben iszonyatos
erejű idegenek időnként le-lecsaptak a szomszédos provinciára.
Ezek a lények halált okádó fegyverekkel rendelkeztek, és játszi
könnyedséggel pusztítottak el mindenkit, aki szembe mert szállni
v e l ü k .
Ezen a világon rettegtek a psziktől. A három koponyát, a
szarvjeleket a gonoszok visszarettentésére használták – azoknak a
teremtményeknek az elűzésére, amelyekről egyik bennszülött sem
beszélt. Áldozatokat mutattak be a névtelen fenyegetésnek, amely
valamikor iszonyatos lehetett, de addig nem okozhat különösebb
problémát, amíg sikerül távol tartani. Vajon lehetséges-e, hogy ez a
veszélyforrás azonos a Császárral? A parasztok ajándékokkal
halmozták el a kis csoport tagjait, és a „város” irányába terelték
őket. Jaq többek között kapott egy új bézsszínű köpenyt, Lex pedig
egy hatalmas, házi készítésű mellényt, amely korábban valamelyik
szokatlanul nagyra nőtt földműves tulajdonában volt.
A „város”, mint kiderült, ócska kis település volt, de legalább
rendelkezett leszállópályával. A parasztok a tágas területet
vágóhídként használták. Messze, a tengeren túl, az ínyencek egyik
legkedvesebb csemegéjének a kecskeagyvelő számított. A trió
tagjai itt, a városban tudták meg a világ nevét – ez az információ
olyasvalami volt, amivel a kecskepásztorok és a földtúrók nem is
foglalkoztak -: Karesh.
A fővárost Kareshvárosnak nevezték. Kéthetente egyszer légi úton
fagyasztott kecskeagyvelőt hoztak Kareshvárosba a távoli
provinciából. Ettől eltekintve a régió izoláltnak bizonyult. A
következő szállítmánynak néhány napon belül kellett elindulnia. A
leszállópálya melletti fogadóban a szállásért és az ellátásért elég
komoly árat számítottak; Zhord kénytelen volt megválni az egyik
ősétől rámaradt, finoman megmunkált kis ezüstamulettől.
A Rhana Danára könyvének borítójából kifeszegetett legkisebb
drágakővel Lexnek sikerült megvesztegetnie a teherszállító gép
pilótáját.
Egy másik pici drágakövet Kareshvárosban felszerelési tárgyakra
cseréltek. Lex és Zhord alaposan átvizsgálta azoknak a csillagközi
járatoknak a listáját, amelyek időnként érintették ezt a bolygót. Jaq
még mindig annak az érzelmi mocsárnak a mélyén volt, amelybe
szeretett orgyilkos-kurtizánjának halála után belesüppedt. Lehet,
hogy a megvilágosulás ösvényének és az igazságnak a fellelése
vált a rögeszméjévé? Esetleg az, hogy sikerül eljutnia arra az okkult
helyre, ahol elroppanthatja az idő gerincét, és visszahozhatja
Ey'Lindit az élők közé? Zhord és Lex időnként úgy érezte, ez utóbbi
magyarázat helytálló. Persze azt is tudták, hogy mindez a bánat és
a gyász következménye. Lex, aki már korábban találkozott egy Baal
Firenzéhez hasonló inkvizítorral, nagyra értékelte Jaqban, hogy
ennyire hű marad az igazsághoz. Mivel Ey'Lindi Jaq szolgálatában
vesztette életét, ennek a lojalitásnak bizonyos része a létező és élő
Ey'Lindi szimbólumává vált, azonos lett az emlékével.
Lex nagyon is jól megértette, hogy a közeli bajtársak elvesztése
milyen hatást képes gyakorolni az emberre. Bal kezének csontjaiba
– amelyekről savval maratta le a húst és a bőrt – annak idején ő
maga is belevéste két űrgárdistatársának nevét, azokét, akik
évtizedekkel korábban hullottak el mellőle.
Yeremi Valance és Biff Tundrish. Mindketten a necromundai
Traziorból valók voltak.
Kolostorerődjének kibernosebészei új ideghuzalokkal, új szintetikus
izomrostokkal és pszeudohússal látták el Lexet, miután
végrehajtotta magán az öncsonkítást, de a keze még most,
évtizedekkel később is viszketni kezdett az új húsburok alatt,
valahányszor eszébe jutott ez a két név.
A csillagközi kereskedő- és utasszállító hajó a Vega
Szabadvállalkozás nevet viselte. Megfelelőnek látszott arra, hogy a
fedélzetén elhagyják a Karesht. A hajóra vonatkozó információk
szerint kapitánya egy ősrégi, a többi által eretneknek tartott szabad
kartellhez tartozott. Ez nem zavarta a triót, sőt jobb kedvre derítette.
Egy ilyen kapitány bizonyára becsületes, tartja magát a régi
normákhoz, tehát nem túl valószínű, hogy meggyilkoltatja az
utasait, ha gyanítja, hogy azok poggyászai értékesek lehetnek.
Nem, ez a kapitány semmiképpen sem követne el ilyesmit, hiszen
tudja, ha megtenné, akkor esetleg elvesztené a szabad
kereskedésre feljogosító engedélyét, és még a legjobb esetben sem
lenne más választása, mint hogy beáll a Birodalom túl szabályzott
és túlságosan sok kötelezettséget kirovó rendszerben működő
kereskedőflottájába. Egy ilyen szabad és vállalkozó szellemű
embernek ez a halála lenne – az viszont minden hozzá hasonlót
jobb kedvre derítene, ha kapna egy akkora rubint, amelynek árából
féltucatnyi csillagközi fuvart ki lehetne fizetni.
Igen, ebben a kapitányban és a diszkréciójában meg lehetett bízni.
Jaqot nem is az utazás izgatta, hanem sokkal inkább a hajó úti
c é l j a .
A Sabulorb!
Ey'Lindi egyszer már járt ott. Ez három évvel azelőtt történt, hogy
találkozott Jaqkal. Éppen ezen a bolygón hajtotta végre legbátrabb
és legeredményesebb tetteit. Egy ocsmány génorzóhibrid áltestét
magára öltve beszivárgott az egyik génorzó fészekbe. Megölte a
pátriárkát, majd egyszerűen megszökött. És életben maradt!
Szóval... oda mennek, ahol annak idején Ey'Lindi járt. Ey'Lindi,
akinek akkor minden bizonnyal csurig volt a szíve félelemmel. Azt
fogják látni, amit ő látott.
Jaqot megszédítette a gondolat, hogy ott lesz, ahol egykoron
Ey'Lindi volt.
* * *
A szállodai lakosztályban, miután az ablakokra ráhúzták a
plasztacél rolókat, Zhord felvetett egy lehetséges megoldást:
– Nézd, főnök, tény, hogy több mint egy évszázad telt már el azóta,
hogy Ey'Lindi azon a helyen járt. Ne feledkezz meg arról az egy
évszázadról, amit sztázisban töltöttél. Nohát... Lehet, hogy a
Sabulorbot azóta megint megfertőzték a génorzók. Sőt az is lehet,
hogy már annak idején sem takarodtak el róla.
A génorzók nagyon találékonyak és ügyesek. Mindenhol
megpróbálták kiépíteni hídfőállásaikat; mindenhol meg akarták vetni
a lábukat. A normális kinézetű hibridek révén megkíséreltek lopva
beszivárogni a társadalomba, titkon elrákosítani az amúgy
életképes struktúrákat, és miután eléggé erősnek érezték magukat,
már nyíltan is felléptek.
A plasztacél ablakrolókat virágmotívumok díszítették. A fémvirágok
kellős közepén elhelyezett piciny rácsok mögül folyamatosan
illatosító anyagok szivárogtak. A falakat díszes és drága tapéta
fedte, a mennyezet alatt körbefutó frízen is virágok látszottak. Az
egyik bekeretezett rézkarcon fátylasan és kihívóan táncoló nimfákat
lehetett látni, akik egy gőzölgő dzsungel közepén próbáltak
elcsábítani valakit.
– Vagy talán azt hiszed – kérdezte Zhord –, hogy miután Ey'Lindi
megölte a pátriárkát, köztudomásúvá vált a génorzó-veszedelem?
Ne felejtsd el, hogy Ey'Lindi titokban ment oda.
O, igen, valóban. Ey'Lindi látogatása valójában egy kegyetlen
kísérlet részét képezte – annak a kísérletnek a részét, amelyet az
Officio Assassinorum Director Secundusa vezényelt le. Ey'Lindi
véghezvitt „némi” pusztítást, de minden tette titkos volt, jelentést
csakis és kizárólag a rendháza Director Secundusának tett.
– Elképzelhető, hogy az a génorzó fészek még mindig létezik, és
most egy másik pátriárka vagy másik mágus vezetése alatt
türelmesen várakozik a lehetőségre – folytatta Zhord. – Az is lehet,
hogy már régen helyrehozták azokat a károkat, amelyeket Ey'Lindi
okozott nekik. Huh, még az is lehetséges, hogy azóta létrejött
néhány új fészkük vagy egységük. Milyen szolgálati utat kell
végigjárnia annak, aki közbe akar avatkozni? Kitől kell engedélyt
k é r n i ?
Lex elgondolkozott. A kolostorerődben hosszú-hosszú órákat töltött
azzal, hogy tanulmányozza a Császári Öklök, a rendje tradícióit.
Bizonyos fokig sikerült megismernie a szervezet bonyolult eljárási
rendszerét és struktúráját. Nagyon kevés ember tudta ezeket
egyáltalán felfogni, és még kevesebb, aki a részleteket is képes volt
m e g é r t e n i .
– Úgy emlékszem – válaszolta Lex –, hogy a szentélynek
értesítenie kell az Adeptus Terrát, amely informálja az
Administratumot. Ők aztán mobilizálják az űrgárdisták valamelyik
r e n d h á z á t . . .
Egy ilyen mérhetetlenül nagy galaxisban, ahol az alig egymillió
űrgárdistának ilyen rettenetesen sok feladatot kellett volna
elvégeznie, ahol minden egyes komolyabb ügy több milliárd
birodalmi hivatalnok kezén kellett keresztülhaladjon, a döntés –
annak ellenére, hogy a génorzók valóban komoly veszélyt
jelentettek –, a végső határozat meghozatala akár évekig
elhúzódhatott. A szükséges lépések megtétele, valamint az
esetleges eredmények elérése pedig akár évtizedekkel a döntés
után következhetett be.
Zhord töprengve vakargatta kerek, szőrös arcát.
– Az a direktor... Tarik Ziz, legyen átkozott a lelke... biztos, hogy ő
volt az, aki nem továbbította Ey'Lindi jelentését a megfelelő helyre.
Érthető, hiszen nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen arról a
förtelmes kísérletről, amit véghezvitt. Én azt hiszem, hogy egyelőre
még semmi sem történhetett, éppen ezért eléggé kockázatos lenne,
ha pont a Sabulorbon rendezkednénk be.
Jaq elhúzta a száját.
Ő ott akart járni, ahol annak idején Ey'Lindi járt...
* * *
Zhord és Lex meglátogatta a Szabadvállalkozás kapitányát,
felmentek hozzá a hajójára, amely az űrkikötőben rostokolt, és ki
akarták faggatni arról, amit a Sabulorb kereskedelmi lehetőségeiről
és politikai stabilitásáról tud. Természetesen azért, hogy ha minden
feltétel adott, akkor megbeszéljék vele, hogyan tudná átvinni őket
oda. Eleve arra készültek, hogy ha nincs minden rendben, akkor
megtárgyalják vele, szállítsa el őket egy másik világra.
Lex egy akkora rubint mutatott a kapitánynak, hogy az úgy érezte,
nincs értelme bármit is eltitkolnia látogatói elől. Lex a megbeszélés
során alig szólalt meg, a tárgyalást Zhordra hagyta.
Amikor visszatértek abba a lepusztult városba az óceán túlsó
partjára, Zhord segédletével Lex egy csipesszel kitépte a
homlokából azokat a fémcsíkokat, amelyek a szolgálati idejére
utaltak. A csíkokat betette egy erszénybe. Ügyelnie kellett a
külsejére – nem feledkezhetett meg arról, hogy inkognitóban van. A
jelzésektől való megszabadulás nem járt különösebb fizikai
fájdalommal (egy Ökölnek amúgy is el kell viselnie a fájdalmat, sőt
egy vérbeli Császári Ököl élvezi a szenvedést), de óriási lelki
traumát okozott volna neki, ha végleg meg kell válnia tőlük.
Lex testfelépítése és izomzata láttán mindenki, aki már találkozott
űrgárdistával, vagy aki látta a róluk készült propagandafilmeket,
könnyen megállapíthatta, hogy ő is ezek közé a legendás harcosok
közé tartozik. Az arca egyik felén lévő tetoválás (egy csontkéz,
amint éppen kiprésel pár csepp vért egy holdból) egy szakavatott
szemlélőnek azt is elárulta volna, hogy melyik káptalanhoz tartozik.
Ez a képzeletbeli szakértő, ha megpillantotta volna Lex homlokán a
nyolc friss sebhelyet, arra a következtetésre juthatott, hogy ezt az
űrgárdistái valami miatt kitaszították a rendjéből. Ha a fürkésző illető
valóban jól informált, vélhetően eltűnődik azon, vajon a kegyvesztett
harcost miért száműzték ahelyett, hogy valamilyen kísérleti műtétre
ítélték volna, vagy a szerveit felhasználták volna valami szent cél
é r d e k é b e n .
Szerencsére nem volt túlságosan nagy a valószínűsége annak,
hogy Lex összefut egy ilyen emberrel. Durva mellényében és
ágyékkötőjében, meztelen lábszárával olyan volt, hogy az
űrgárdistákat nem ismerők barbár rabszolgának nézhették, akinek a
tulajdonosa Jaq, bizalmas tótumfaktuma pedig Zhord.
Ha valaki vette volna a bátorságot arra, hogy áttanulmányozza a
Lex törzsén lévő régi hegeket, az űrgárdisták sebészei által
végrehajtott műtétek nyomait, azokat a sebhelyeket, amelyek extra
szervek beültetéséről árulkodtak – és ez a valaki mondjuk nem
ismeri az űrgárdisták köreiben mindennaposnak számító eljárásokat
–, akár arra is gondolhatott, hogy kegyetlenül megkorbácsolták, és
veréssel változtatták engedelmes rabszolgává, miután. fogságba
ejtették az otthonában, amely kétségtelenül valamelyik elmaradott
világon lehetett. Ha valaki észrevette volna a gerince mentén lévő
aljzatokat, azt is feltételezhette, hogy ezt a rabszolgát
építőmunkáknál alkalmazzák; valamilyen kiszolgáló kiborghoz,
munkagéphez, esetleg egy buldózerhez vagy daruhoz szokták
hozzácsatlakoztatni.
Ami pedig a homlokán lévő sebhelyeket illeti, a hozzá nem értők azt
hihették, hogy összetalálkozott egy sokfogú vágószerszámmal, de
szerencsére olyan keménynek bizonyult a koponyája, hogy csak
jelentéktelen sérüléseket szenvedett.
Annak érdekében, hogy még hihetőbbé tegye a barbár imázst, Lex
nyilvánosan nem a tőle megszokott folyékonysággal és elegáns,
parancsoló hangon beszélte a birodalmi gótot, hanem inkább azt a
szlenggel dúsított tájszólást használta, amelyet korábbi otthonában,
abban a bizonyos necromundai bolyvárosban beszéltek. Nem esett
nehezére a színjáték – az Öklök mindig is használták a fejüket.
Akinek pedig elég esze van, az bármilyen szerepet könnyedén
e l j á t s z h a t .
Zhord és Lex a talpraesett középkorú kapitánytól megtudta, hogy a
Sabulorb politikai szempontból minden bizonnyal stabilnak számít.
Legalábbis mostanság. Arról is értesültek, hogy keringenek olyan
pletykák, miszerint a génorzók betelepedtek arra a világra. Egeknek
hála, az űrgárdisták körülbelül hetvenöt szabvány-évvel ezelőtt már
megtisztították a bolygót. Igen, az űrgárdisták, és nem mások!
Pontosabban az Ultramarinok. A kapitány a jelek szerint még
gondolatban sem hozta kapcsolatba a purgálást végző űrgárdistákat
és a kabinjában, az orra előtt álló barbár óriást.
– Huh, és a bolygón ott maradt legalább egy pár azokból az
Ultramarinokból? – kérdezte Zhord. – Mondjuk azért, hogy
felállítsanak és működtessenek egy toborzóbázist...
Nem, az Ultramarinok semmi ilyesmit nem csináltak. A Sabulorb
városait helyre kellett állítani, hogy az élet és a gazdaság újra
beindulhasson. A purgálás ugyanis óriási pusztítással járt együtt,
nagyon-nagyon sokan meghaltak. De semmi gond, az már a múlt. A
planéta sikeresen keresztüljutott a felélesztés! fázison, és most már
viszonylag jól működik. Ez az esztendő különleges az ott élők
számára, hiszen ez a sabulorbi szentév. Csak úgy nyüzsögnek a
zarándokok, és mindegyiknek vaskos a bukszája.
A trió számára tökéletesen megfelelt, hogy a Sabulorb ebben az
évben rengeteg látogatót vár más világokról...
A háromnegyed évszázada lezajlott pusztítást előre lehetett volna
látni. Az Ultramarinok huszonöt évvel azután érkeztek meg a
bolygóra, hogy Ey'Lindi ott járt. A Birodalom ezek szerint nem
reagált túl gyorsan az orgyilkos jelentésére, bár a válasz ez
alkalommal korántsem késett olyan sokáig, mint sok más esetben.
Talán a hivatalnokok hibáztak, és rossz helyre továbbították a
jelentést. De az is lehet, hogy Tarik Ziz titokban tartotta az
információt. Esetleg valami egészen más forrásból, és nem
Ey'Linditől származott a Sabulorb fertőzöttségének híre?
Bárhogy történt is, bármik voltak is az okok, huszonöt év alatt a
génorzók megerősödhettek, így válaszuk a tisztogatni érkező
űrgárdisták támadására elképesztően heves volt. De teljesen
mindegy, a Sabulorb már tiszta, tökéletesen tiszta.
* * *
A Kareshről a Sabulorbra való utazás legelső szakaszában végre
kellett hajtani egy kezdő plazmameghajtásos ugrást, hogy a
kiindulóponttól eljussanak a Karesh rendszerének perifériájára, a
hiperugró zónába. Ez a szökkenés több mint három napig tartott;
ezután a tényleges hipertéri ugrás következett, amely csupán húsz
percig. Ez alatt az idő alatt a hajó több fényévnyi távolságot tett
meg. A Szabadvállalkozás a Lekkerbek-rendszer peremén jutott
vissza a normál térbe.
A rendszerbe való behatolás több napig tartott, csakúgy, mint az
onnan való kijutás. Egy második hipertéri ugrás végrehajtását
követően eljutottak a Sabulorb rendszerének szélére. Mivel a
Sabulorb napja hatalmas vörös óriás volt, majdnem egy teljes hétre
volt szükség ahhoz, hogy a hajó bejusson a rendszer belsejébe.
Mindent összevéve a Lekkerbek-rendszerben tett kis kitérőt is
beleszámítva a teljes út majdnem három hétig tartott.
* * *
Ez idő alatt Jaq ki sem mozdult a három egymás melletti kabinból
kialakított lakosztályból. Lex is úgy döntött, nem mutogatja magát a
hajó legénységének, ám Zhord bejárta az egész bárkát, és – ahogy
egy ilyen gépőrült zömiktől elvárható – mindenbe beleütötte az
orrát, mindent megvizsgált.
A fedélzeten tartózkodó utasok között több tucat zarándok volt, s a
Lekkerbek-rendszerben újabbak is csatlakoztak hozzájuk.
Mindannyian izgatottak voltak, szerettek volna jelen lenni, amikor
lehull a fátyol a Császár Igaz Arcáról. Ez volt ugyanis az a
ceremónia, amelyet minden ötvenedik szabványévben
végrehajtottak a Sabulorbon, Shandabar Cityben.
Zhord, hogy ne zavarja a hívő utasokat, hogy ne okozzon nekik
csalódást, nem tett fel túlságosan sok, a szertartás természetére
vonatkozó kérdést. A zarándokok között sokan voltak olyanok, akik
egy fél életen át takarékoskodtak, hogy összegyűjtsék az utazáshoz
szükséges összeget. Szilárdan hitték, hogy ha megpillantják Istenük
valódi arcát, akkor minden kétséget kizáróan örök életű lesz a
lelkük, és nagy áldásban részesülnek. Ezek a lelkes emberek
buzgalmukban még véletlenül sem gyanakodtak; meg voltak
győződve arról, hogy Zhord, emberkerülő ura és az az ugyancsak
ritkán mutatkozó rabszolga is hasonló céllal igyekszik a Sabulorbra,
mint ők.
Zhord a társaival folytatott privát beszélgetések során olyan gúnyos
megjegyzéseket tett a zarándokokra és általában véve a
zarándoklatokra, hogy Jaq kénytelen volt figyelmeztetően
r á m o r d u l n i .
– Te talán szívesen vennéd, kis ember, ha valaki kigúnyolná a te
szent zömik őseidet? Te őket tiszteled, őket imádod. Nem szabad
csúfot űznünk ezeknek az embereknek a hitéből.
Lex helyeslően bólintott erre a megjegyzésre. A lakosztálynak
abban a részében, amelyet egyedül ő birtokolt, gyakran imádkozott
Rogal Dornhoz, a Császári Öklök ősatyjához, a rendház
megalapítójához; ahhoz az emberistenhez, aki létrehozta az Öklök
egységét – azt az egységet, amelyhez ő látszólag hűtlen lett. És
Dornon keresztül indirekt módon ő is a Földön Lakozóhoz, az
Istencsászárhoz fohászkodott.
Lex rengeteg időt töltött a Sabulorb – általános tudnivalók című
kiadvány tanulmányozásával. A kis irományt a kapitánytól szerezte,
aki jó pénzért árusította a zarándokoknak. Zhordnak természetesen
grátisz adott egyet – a rubin, amelyet a zömiktől kapott, nagyon
szép és egészen kivételes volt.
A füzetecske alig tartalmazott valami információt a szentéwel
kapcsolatos ceremóniáról. A zarándokoknak nem is volt szükségük
ilyesféle tájékoztatóra, ők amúgy is jól ismerték a dolgot. Az
ismertető inkább a bolygót mutatta be, és éppen ezek az
információk voltak azok, amelyek felkeltették Lex érdeklődését. Ő
ugyanis megszokta, hogy csata előtt minden fontos vagy fontosnak
tűnő adatot összegyűjtsön – sosem lehet tudni, hogy egy-egy
részletnek mikor lesz kimondhatatlanul nagy jelentősége.
A Sabulorb tíz földi év alatt kerülte meg gigászi napját. Minden
egyes évszaka három szabványévig tartott. Lakói viszont,
természetesen, földi években mérték az időt.
– Ez rendes tőlük – jegyezte meg Zhord –, meg logikus is, mert ha
nem így tennék, akkor még belegondolni is rossz, milyen
összevisszaság lenne itt, amikor az emberek koráról van szó. „Huh,
már majdnem kétéves vagyok, hamarosan megnősülök... Oh,
drágaságom, én már nyolcéves vagyok, nekem már nincs sok hátra
ebből az életből...”
Viszonylag kis tengely dőlésszögének köszönhetően a Sabulorbon
minden évszak nagyjából egyforma volt: hűvös. A napja ugyan
óriási volt, ám diffúz, így nem sugárzott magából valami sok hőt.
A Sabulorb három nagy kontinensének legnagyobb részét hideg
sivatagok borították, a sarkvidékeit soha el nem olvadó jégsapkák
fedték, A homokkő sivatagokat csak néhol váltották fel a kavicsvagy
homoksivatagok; itt-ott veszedelmes porsivatagok terültek el.
A folyók hosszú csatornákként húzódtak keresztül a kontinenseken,
egyik édesvizű tengertől a másikig.
Az ember azt hihette, hogy ezeket a folyókat valamikor a távoli
múltban mesterségesen alakították ki, és a tengerek medrét
hihetetlenül nagy mennyiségű robbanóanyaggal hozták létre, hogy a
sivatagokban látható kőhalmok nem egyebek, mint a robbantások
során keletkezett törmelékhegyek. Azt is könnyű lett volna elhinni,
hogy a vizet, a tengerek és a folyók vizét, a bolygó kérge alól
szivattyúzták fel a felszínre.
A szárazföldeken néhol ősrégi épületmaradványokra emlékeztető
erodálódott tömböket lehetett találni. Persze az is elképzelhető volt,
hogy ezek a valamik természetes képződmények. A tengerekben –
az útmutató leírása szerint – algák és óriási kiterjedésű
hínárszőnyegek termelik az oxigént. A vizekben halak élnek,
valamint olyan békafelék, amelyek hínárral táplálkoznak. A
szárazföldön kamelopárdok és törpe kamelopárdok hatalmas
csordái legelésznek, főként a folyók mellett – érthető, hiszen itt
találnak maguknak ennivalót. A kamelopárdok négylábú, púpos,
kígyónyakú lények, melyeket időnként megtámadnak a pikkelyes
irhájú ragadozók, a homokfarkasok.
– Huh – mondta Zhord. – Úgy látom, az élet túlságosan egyszerű
ezen a Sabulorbon...
Mi lehetett a biológiai kapocs a tengeri kétéltűek és a szárazföldön
élő növényevők között? Létezett egyáltalán ilyesmi? A
kamelopárdok és a homokfarkasok, vagyis a zsákmányállatok és a
ragadozók között meglévő egyensúly is túlságosan szimplának tűnt,
a tápláléklánc pedig olyan egyszerű volt, hogy talán az egész
kozmoszban nem lehetett hasonlót fellelni.
– Ezt a bolygót úgy hozták létre. Valaki vagy valami...
A Sabulorbon egyetlen új életforma sem fejlődött ki, nem is
fejlődhetett. A vörös óriás tágulással vált óriássá. Ha ez a nap
kisebb és forróbb lenne, akkor a Sabulorb egész felszíne keményre
fagyott sivatag volna. A nap, miközben tágult, bizonyára magába
olvasztotta a melegebb, hozzá közelebb keringő bolygókat.
Elképzelhető, hogy mikor az ezeken a planétákon élő intelligens
élőlények látták a közelgő végveszélyt, átalakították, lakhatóvá
tették maguknak a távolabbi pályán keringő Sabulorbot.
Vagy talán, ha igazak a romokkal kapcsolatos pletykák, a Sabulorb
hasonlatos a Darvashhoz, ahhoz a sivatagvilághoz, amelyiken Tarik
Ziz rejtőzködik. (Ó, hogy főzzék meg élve Zizt abban az ocsmány
robothacukájában! Ha másért nem, hát Ey'Lindi emlékére..)
Eónokkal ezelőtt a Darvash valamilyen planetáris változáson ment
keresztül, amelynek hátterében valamelyik ősibb, nagyobb
intelligenciájú faj állt. A Darvashon ezek az ősök hátrahagytak
bizonyos emlékeket, építményeket és létesítményeket; ott a múlt
tanúi nem váltak erodálódott romokká, mint a Sabulorb felszínén.
– Szerintem a szlannok látogattak el ide, valamikor nagyon régen –
jegyezte meg Lex. – A tengerekben található békafélék léte
legalábbis erre utal...
Évtizedekkel korábban a kolostorerőd egyik gigantikus hangárjában
Lex kadétként végignézte, ahogy egy varangyszerű szlann
hadimágust, egy láncokkal körbetekert förmedvényt, átkísérnek a
hóhérsebészekhez. A szlannokról nagyon keveset tudtak. A jelek
szerint ez a faj még az eldáknál is régibb volt, sőt egyesek szerint
éppen ők voltak azok, akik valamikor nagyon-nagyon régen
felemelték magukhoz az eldák civilizációját. Egyesek azt vallották,
hogy a Földön is ők ültették el az élet csíráját. Mostanság azonban
ki sem mozdultak a galaktikus pólus északi részén lévő otthonukból.
Mivel a szlannokat mindenki veszedelmesen erősnek és
hatalmasnak tartotta, a Birodalom sosem zaklatta őket.
– Igen, a szlannok, szerintem...
Jaq nem foglalkozott sem a szlannokkal, sem a Sabulorbon létező
életformák eredetével, Zhord azonban érdeklődve hallgatta Lex
f e j t e g e t é s é t .
– Elég okos vagy ahhoz képest, hogy ekkorára megnőttél – mondta.
Lex erre fenyegetően felnevetett, és hogy valamivel visszavágjon,
halkan eldarált egy gúnyos mondókát:
– Kicsi zömik, nagy ember kihallgassa őtet, nagy ember levadássza
ő t e t . . .
– Na, ha vadászni van kedved, hát állok elébe! – felelte Zhord
sértődötten, de nem túlságosan kihívóan.
A kapitánytól bonuszként kapott hipnokapszula segítségével
megtanulták a sabulorbi dialektust. A többi utasnak ezért a
szolgáltatásért külön fizetnie kellett.
A sabulorbi nyelv tele volt légyennel.
„Hadd légyen nékem alamizsna adva.”
„Hadd légyen eme kamelopárd meglovagolva.”
A dialektust egészében véve valami különös régiesség, pátosz
jellemezte; az embernek olyan érzése támadt, mintha a szent korok
hagyatéka, az időtlenség záloga lenne.
* * *
Jaq fejében egyfolytában Ey'Lindi járt, és a vele kapcsolatos
gondolatok, az emlékek iszonyú kínokat okoztak neki. Valahányszor
meggyújtott egy-egy füstölő rudacskát a kabinjában, a füst mindig
úgy kanyargott, úgy szállt, olyan szellemszerű volt, mintha a Halál
Hölgyének sziluettjét próbálná megformálni.
Ez a megszállottság ugyanolyan erős volt benne, mint az a másik,
amiért annak idején még az eretnekség ösvényére is képes volt
r á l é p n i .
Lehetséges, hogy már nem ép az elméje?
Vagy talán... azzal, hogy engedte Ey'Lindi emlékének, hogy kísértse
és kínozza, hogy megszállja, hogy minden más gondolatot
kiszorítson az agyából – talán ezzel a múlt és a nő felé irányította
minden energiáját, minden pszichikai energiáját, azt az erőt,
amellyel a hozzá hasonló inkvizítorok csodákra voltak képesek?
Megengedte a halálos vágy démonának, hogy legyőzze azt a
másik, szintén benne lakozó démont, és ezáltal megvilágosodottá
változtassa. Talán így lesz immúnis a Káoszra, így lesz képes arra,
hogy megfejtse a Rhana Dandra könyvének titkait, és a
megszerzett információkat a jó cél érdekében felhasználja. Igen, a
jó cél érdekében – és talán arra is, hogy visszahozza Ey'Lindit...
Nem, erre a lehetőségre gondolnia sem szabad! Nem engedheti
meg, hogy Lexandro d'Arquebus, a Császári Öklök kapitánya, aki
most az ő barbár rabszolgájának szerepét játssza, gyanítani kezdje,
hogy még mindig az ő régen kimondott vad szavai visszhangzanak
a fejében.
Ki kell purgálnia magából ezeket a gondolatokat. El kell zárnia őket
agyának egyik eldugott rekeszébe. Igen, az ötlet, hogy vissza lehet
és vissza kell hozni Ey'Lindit a halálból, nem más, mint őrült
fantazmagória, megvalósíthatatlan rémálom.
Jaq felidézte azt a két alkalmat, amikor Ey'Lindi a teste köré fonta
halálos, tetovált karjait és lábait; felidézte az eksztázis pillanatait,
amelyeknek nem csupán a gyönyör okozása és megszerzése volt a
célja, hanem valami más is.
Valami, ami mindennél magasztosabb és magasabb cél.
Ey'Lindi jól szolgálta őt, és ezáltal a Birodalmat is. Jól? Kiválóan!
Hadd maradjon hát az emléke itt, az agyában, az idegeiben, hadd
maradjon meg továbbra is a megszállottság, amely életben tartja és
megmozgatja a tudatát; hadd legyen személyes ikon, fétis, amely
ugyanúgy táplálja majd őt energiával, mint ahogy Rogal Dorn
táplálja Lexet. Igen, maradjon csak itt, és taszítsa ki őt a józanság,
az épelméjűség határára, lökje át azon túlra, és hozza vissza
m e g t i s z t u l v a .
Ez nem lehet eretnekség, ezt nem lehet másként nevezni, mint az
Istencsászár, a Földön Lakozó iránti odaadásnak és hűségnek.
Jaq, amikor egyedül volt, hosszasan eljátszadozott azzal a zsinegre
erősített pöttyös kaviccsal, amelyet most a nyakában hordott.
Kavics? Ey'Lindi lélekköve! Az eldákat nem tudta sokáig
megtéveszteni. Az eldák lelke valóban beleköltözik a kövekbe, ám
az embereké nem. Ez a „lélekkőnek” nevezett valami nem más,
mint egy hétköznapi, pöttyös kavics...
Ennek ellenére elképzelhető, hogy Jaq számára amulettként fog
működni. Elképzelhető, hogy fókuszálni fogja pszichikus tudatát,
felgerjeszti azt az agonizáló szenvedéllyel, a kínzó emlékekkel.
Ha Ey'Lindinek volt valami rezonáns párja a világban, akkor az nem
lehetett más, mint az Orgyilkos-lap Jaq Tarot-paklijában. Az
Adeptio-sorba tartozó lap, amely egyszer oly meghökkentően
emlékeztetett Ey'Lindire. Vajon még mindig emlékeztet rá? Vagy
lehet, hogy Ey'Lindi halála után megfakult vagy eltűnt a figura?
Jaq a csuhája alól elővette a pettyes mutánsbőrbe csomagolt
Tarot-paklit. Lehunyta a szemét – érezni és koncentrálni akart –,
majd kihúzott egy lapot a többi közül.
boomp3.com
Igen, ez az! Az Adeptio Orgyilkosa. Rövidre nyírt hollófekete haj,
aranyfényű szempár. Ey'Lindi arcának széles, elefántcsontszínű
felülete. Csábos mellein keresztben tetovált bogarak, dekorációnak
sem utolsó régi sebhelyek. Ó, mennyire karcsú, gyönyörű, elegáns
és csodálatos fegyver volt! Egy élő fegyver... Jaq úgy érezte, mintha
vér csorogna a szeméből. Ey'Lindi képe a pszichoaktív
folyékonykristály-lapon viaszszínű volt, és merev. A tekintete üres.
Ő maga volt a halál. A megsemmisülés.
A kártyák Ó, ostobaság! Zephro Cornellan gúnyos képe még mindig
ott lapult valahol a pakliban. Zephro, aki álcájában beszivárgott a
Harlekinek közé. Cornellan talán még arra is képes lehet, hogy az őt
ábrázoló kártyán keresztül megfigyelje Jaqot.
Ha a trió el akart rejtőzni, ha azt akarták, hogy senki ne találjon
rájuk, akkor nem elég, ha kiveszi a többi közül a Harlekin-lapot. Meg
kell semmisíteni! Hogy ez eddig miért nem jutott az eszébe? Ah,
igen. A tragédia óta valahogy nem úgy működött az agya, ahogy
kellett volna.
Ám ha egy lap megsemmisül, megsérül a pakli integritása.
Mielőtt elcsomagolta a kártyákat, Jaq az egyik belső zsebébe
csúsztatta Ey'Lindi képmását. Vele szemben nem volt szüksége
védelemre; semmi baja sem lehet abból, hogy legalább így a
közelében van. Az Orgyilkos-lap tökéletes ikon volt, fétis, egy
mementó mori.
* * *
A Szabadvállalkozás felkészült, hogy végrehajtsa a második
hipertéri ugrást.
Jaq, Lex és Zhord a kabinfülkéket összekapcsoló szűk kis
társalgóban várta a figyelmeztető szirénák megszólalását. Az
utasok és a legénység tagjai hadd gondoljanak csak a legtisztább
dolgokra, miközben a hajó keresztülvág az elkárhozott lelkek
tengerén, ahol ragadozók ólálkodnak!
Jaq levette a nyakából a zsinegre erősített kavicsot, és a
hulladékmegsemmisítő nyílása fölé tartotta, de úgy, hogy Lex és
Zhord jól láthassa.
– Megtisztítom magam az őrülettől – mondta. – Megszabadulok
mindentől, ami elterelheti a figyelmemet.
– Aú, ne csináld már, főnök! – tiltakozott Zhord. Lex azonban
ünnepélyesen, sőt komoran bólintott.
– Tedd csak meg. Én is kivettem magamból a szolgálati rudaimat.
Jaq eleresztette a zsineget; a kavics belehullott a megsemmisítőbe,
majd hamvai szétszóródtak az űrben.
– És még valamit elhatároztam – folytatta Jaq. – Ez komolyabb
lépés... Meg kell semmisítenem a Tarot-paklimat, mert lehet, hogy
Cornellan éppen ezen keresztül fog a nyomunkra bukkanni.
Ebben a pillanatban megszólaltak a szirénák. A Szabadvállalkozás
behatolt az immatérium szürke világába, ráállt a hipertér pszichikai
áramlataira. Talán nem fognak rátámadni azok a förtelmes lények,
amelyek máris karmolászni kezdték a burkolatát. Talán szerencséje
lesz, és nem sodródik bele valamilyen örvénycsapdába, nem lesz
belőle tehetetlenül hánykolódó űrroncs, olyan bárka, amely
mumifikálódott hullákat szállít a fedélzetén...
Vajon helyesen teszi Jaq, ha megszabadul a kártyáitól? Lehet, hogy
a pakli hamvai nem jutnak ki egyenesen a hipertérbe; lehet, hogy a
hajó energiapajzsai visszafogják a port, és csak akkor szóródik szét
a vákuumban, amikor a Szabadvállalkozás ismét visszatér a
v a l ó s á g b a .
Jaq beledobta a megsemmisítő torkába a saját lapját – a Főpapot.
A Főpapot, aki trónon ült, és egy pöröly nyelét markolta. Jégkék
szemek. Sebhelyes, kemény arc. Nem túl dús, őszülő bajusz és
szakáll. Ha ez a lap megsemmisül, az a Harlekin-ember éppen úgy
nem tudja majd megtalálni az egykori inkvizítort, ahogy a
trónprotézisbe zárt Istencsászár sem képes rábukkanni legendás
f i a i r a .
A Császár lelke átjárta ezeket a lapokat. Az ábrákat Ő maga
tervezte. Ha a hittől fűtött zarándokok látták volna, ahogy Jaq
hamuvá változtatja a Császár lapját!... Vajon mit tettek volna akkor,
ha az a zord és vak arc, az aranytrónusba zárt béna test mása a
szemük előtt válik semmivé?
Jaq az Űrgárdista-laptól is megszabadult. Lexandro d'Arquebus
kapitány legyen névtelen! A kártya ábrája már túlságosan
hasonlított Lexre: olajbarna test, félelmetes sebhelyek. A jobb
orrcimpájában rubingyűrű. Sötét pillantású, értelmes szempár.
G y ö n g y f o g a k .
A Zömik-lapot szintén a nyílásba ejtette.
– Aúúú! – mondta a kis fickó olyan hangon, mintha gázok zavarnák
a gyomrát.
Az semmit sem számított, hogy a lap zömikje hasonlított-e Zhordra
vagy sem. Tulajdonképpen minden zömik egyforma: hatalmas
krumpliorr, kövérkés, rózsás arc, bozontos, vörös szakáll és
biciklikormányra emlékeztető bajusz. Zhord vörös haja már újra
kinőtt, és éppen olyan dús, éppen olyan boglyaszerű volt, mint
bármelyik zömiké.
A zömikek, akik elhagyták otthonviláguk rendszerét – általában
azért, hogy a Birodalmat szolgálják –, nagyjából ugyanúgy
öltözködtek: zöld overall, steppelt, vörös pufi dzseki, ellenzős sapka
és hatalmas, ormótlan bakancs.
Jaq szinte rá sem nézett a Harlekin-lapra. A tűzbe vele, váljon
hamuvá, jusson ki a semmibe! El vele, el, el, minél hamarabb!
A kártyák egymás után hullottak bele a megsemmisítő nyílásába.
A Discordia-sor Démon-lapja következett. Jaq habozott, nem dobta
rögtön a nyílásba.
– Látsz valamit, főnök? – kérdezte Zhord, aztán ő is észrevette a
dolgot. Felnyögött.
A múltban ennek a lapnak a rajza átváltozott, meghökkentően
emlékeztetni kezdett a hidrára: kocsonyás, remegő csáptömeg volt
– talán azért, mert a Harlekin-lap hatást gyakorolt rá. Most viszont
ismét szimpla démon lett, egyszerű és tiszta, már ha egy ilyen dolog
képes tiszta lenni. Vicsorgó agyarak, kegyetlenül meredező karmok.
A kép megremegett, és hirtelen átváltozott. A csúf arc felfúvódott. A
nyak összezsugorodott. A fej belesüppedt a törzsbe. A görbe
szarvak kiegyenesedtek.
Jaq ösztönösen létrehozott maga körül egy védelmi aurát, de a
lapot nem dobta el.
– Hajítsd már ki! – nyögte Zhord.
A démon megmozdult, és vonaglani kezdett. Bőrén gúnyos arcok
jelentek meg, hogy azután egyetlen pillanattal később semmivé
váljanak. Teste különböző pontjain ajkak formázódtak, melyek
szétnyíltak, mintha mondani akarnának valamit. Kegyetlen,
pengevékony ajkak. Húsos, érzéki ajkak. Eltorzult ajkak.
Szétnyíltak, majd összecsukódtak, hogy azután valahol másutt
ismét szétnyíljanak.
Lex megdöbbenve bámult a démonra, és az arcán valami olyasmi
tükröződött, amit nem lehetett másnak nevezni, mint elismerésnek.
– Dorn nevére, pusztítsd el!
Jaq a tiltott kódexekből, amelyeket az Ordo Malleus pszichikai
védőpajzsokkal leárnyékolt laboratóriumában egyszer lopva
végigtanulmányozott, jól ismerte ezt a képet.
Ez volt Tzeentch, Mindenek Megváltoztatója, a Sors állítólagos
t e r v e z ő m é r n ö k e .
Amikor eszébe jutott, hogy valamikor régen a Földön, a belső
Inkvizíció szívében már látta ezt az ocsmány és veszedelmes
délibábot, Jaq keblében a borzalom mellett feltámadt valami
másfajta érzés is: a nosztalgia.
Tzeentch testesítette meg az anarchiát és a torzulást, a felfordulást
és a változást; ő volt az, aki állítólag elszakította az események
fonalát, és más eseményeket kötözött hozzá az így kapott csonka
szálakhoz. Maga a Változás az, amivel Jaqnak fel kellett vennie a
harcot? Hát nem a Slaanesh és hívei által képviselt perverzió?
Ezzel kell szembenéznie ahhoz, hogy megkereshesse az utat
ahhoz a helyhez, amely valahol a Hiperhálóban van? Ahhoz a
helyhez, ahol meg lehet változtatni az idő és a történelem menetét?
Ahhoz a helyhez, ahol Ey'Lindi még mindig él?
Ahhoz a helyhez, ahonnan kiindulva lehetőség nyílik arra, hogy
visszahozza őt a halálból...
Jaq szívét marokra szorította a csüggedtség. Lexet mintha
megbénította volna a szeme elé táruló látvány, mintha az undorító
kép minden erőt kiszívott volna tagjaiból. Zhord kis híján felvihogott,
de aztán mégsem tette, ehelyett inkább locsogni kezdett – a
démonok megidézésének veszélyeiről beszélt, ami főként akkor
fenyegeti az embert, ha a hipertérben próbálkozik meg ezzel az
egyébként is kockázatos dologgal.
Jaqot bosszantotta a locsogás.
– Már létrehoztam egy védelmi aurát! – vicsorgott rá a zömikre. –
És készenlétben van az energiapálcám! – A kártyalapra meredt.
Lehet, hogy Tzeentch az ura a megvilágosodáshoz vezető út, a
megvilágosodást eredményező változások első stációjának? Lehet,
hogy Tzeentch valamelyik felsőbbrendű démonával, a Változás
valamelyik ravasz és játékos, de végtelenül könyörtelen és gonosz
urával kell megküzdenie? Vajon erre utal az, amit a kártyán lát? Jaq
érezte, akár ez a helyzet, akár nem, lelkének magját mindenképpen
el kell rejtenie, érintetlenül kell megőriznie...
Ó, kísértések!
A démon feje körül füst gomolygott, furcsa mintázatokat hozva létre.
Mintákat és formákat, amelyeket jeleknek, szimbólumoknak,
valamiféle jövendölés elemeinek is fel lehetett fogni.
A kártya talán nem egyéb, mint a Jaqra váró veszedelmek
lakmusza. Egy jelzés – annak felvillantása, amivel az útján
találkozni fog. Egy figyelmeztető jel...
A józan ész visszavette a hatalmat a tudat fölött. Igen, Zhordnak
igaza van. Ha ez a helyzet nem változik meg valamilyen formában,
ha ennek az egésznek nem vet véget valaki, akkor tiszta gondolatok
helyett a borzalom keményszik rá burokként a Szabad
vállalkozásra. Lehet, hogy ezek a borzalmak máris nekiláttak
romboló munkájuknak, máris a réseket és a bejáratokat keresik a
hajótest gondosan összehegesztett paneljei között? Rózsaszínű,
hosszú karú villanások száguldanának végig a hajón, mindent
belepne az az iszonyatos köd... Legalábbis a Codex Daemonicus
szerint hasonló esetben erre lehetett számítani.
El kell hamvasztani ezt a kártyalapot!
El kell hamvasztani? Ezt csak kimondani könnyű.
De... most már mindegy. A paklit úgysem használhatja többé. Kihez
fohászkodjon, kitől kérjen útmutatást most, hogy elégette a
Császár-lapot, a pakli legerősebb lapját? Talán a Halál Hölgyéhez?
Lex torkából artikulálatlan hang buggyant elő. Lassan Jaq felé
mozdult, de úgy, mintha adamantiumból öntött láncokat kellene
leszaggatnia magáról.
– Halld szavam! – kiáltott fel Jaq. – Halld inkvizítorod, urad és
parancsolód szavát! – Lex megtorpant; talán örült is annak, hogy
abbahagyhatja a mozgást. – Ha valaha is hasznát akarom venni a
Rhana Danára könyvének, akkor kapcsolatba kell lépnem
valamilyen okkult erővel. Kiképeztek rá, hogy szembe tudjak nézni
minden ilyesmivel. Ez a kártya figyelmeztethet engem. Olyan ez,
mint valami sugárzásmérő – tette hozzá Zhord felé fordulva.
Jaq gondosan visszacsomagolta a mutánsbőrbe a kártyát; abba a
mutánsbőrbe, amelyben korábban a teljes paklit tartotta.
– Tessék, biztonságban van...
A többi lapot odavetette az enyészetnek.
Egy űrgárdista-kapitánytól a Káosz megpillantásakor nem is lehetett
elvárni másféle reakciót. Lex csak azt tette, amit tennie kellett. Nem
volt ő terminátor könyvtáros, pszichikus specialista, és mivel már
részt vett néhány bevetésben, pontosan tudta, mire képes a Káosz.
Tzeentch megmutatkozása felszította benne a dühöt és az
elszántságot, a látvány rágni kezdte belülről, akár valami
gyermekkorból visszamaradt, újra feléledő rémálom, és úgy érezte,
mindenképpen tennie kell valamit. Hosszú, hegyes és éles körmével
úgy karmolt bele hatalmas bal öklébe, mintha le akarná szaggatni
róla a bőrt, a húst, mintha le akarná csupaszítani a csontot.
Fájdalmat akart okozni magának...
Lex spirituálisan eltávolította magát ettől a rövid jelenettől. Jaq
tisztán hallotta az óriás fohászát:
– Eletem fénye, létem Dornja...!
Lex az inkvizítorra nézett; már higgadtabb volt, mint korábban. Lelki
trauma gyötörte, de sikerült túltennie magát rajta. Egyetlen szóval
sem említette meg, min megy keresztül.
– Tudásod vezérel engem – mondta Jaqnak.
– Nagyon körültekintő leszek – felelte Jaq. – Mindenben, amit tenni
f o g u n k .
Igen, körültekintő lesz, és óvatos – arra mindenképpen ügyelni fog,
hogy a társai ne gyűlöljék meg, ne idegenedjenek el tőle.
Ami pedig a valódi óvatosságot illeti... Nos, amíg az ember egy
sziklaormon állva figyeli a lábai alatt örvénylő és fortyogó tengert,
talán képes arra, hogy egy idő után előre kiszámítsa a víz minden
mozgását, a hullámok minden változását. Ám ha egyszer
elrugaszkodik a sziklától, búcsút kell mondania mindennek, amit
stabilitásnak és biztonságnak, előre kiszámíthatóságnak neveznek.
Kis idő múlva ismét megszólaltak a szirénák. A Szabadvállalkozás
biztonságban volt – már a Sabulorb rendszerének peremén járt.
* * *
Álmában egy káoszjelenés gyötörte Jaqot...
Askandar urának, Lord Egremontnak háreme száz
négyzetkilométernyi területet foglalt el a gigantikus metropolis,
Askandargrad szívében. Két nappal ezelőttig a háremet a nagy
város közepén felépített Tiltott Város falai vették körül. A Tiltott
Városnak a fele azóta rommá vált. Mindenütt tüzek lobogtak. A
komor égre füstgomolyok törtek fel, elhomályosítva a két napot, a
narancsvörös nagyobbikat és a fehéren fénylő kisebbiket.
Északról és nyugatról a pusztítás ikercsápjai vájták Askandargrad
testét; a megállíthatatlanul előretörő nyúlványok a kincset, a
háremet akarták megszerezni.
A hárem és a metropolis közötti masszív, de már több helyütt áttört
és meggyengült fal – amelyen valamikor csupán egyetlen kapu,
egyetlen bejárat volt – külső oldala mellett Lord Egremont kecsesen
nyújtózkodó palotája eleven pokollá változott. Aki akár egyetlen
pillantást vetett erre képre, az rögtön arra gondolt, hogy Askandar
urának, a kormányzónak, jobb volna, ha már nem élne.
Halott volt az elit eunuchgárda több száz tagja. És halottak voltak a
véderő katonái. És halottak voltak a háremhölgyek is. Már
amelyiknek szerencséje volt...
Az egykoron bámulatos fürdőház romjai között Jaq az eunuchgárda
három tagjával kuporgott. Az eunuchok jól megtermett emberek
voltak, skarlátvörös bőrmellényükön kívül semmi sem takarta
felsőtestüket. Izmos karjukon aranypántok csillogtak. Buggyos,
csíkos nadrágjuk övére az egyik oldalon ormótlan hálópisztolyt
akasztottak, a másik oldalon energiakardjuk hüvelye himbálózott.
Az ilyen fegyverek mindössze arra voltak jók, hogy fenntartsák a
rendet a máskor oly békés háremben. A hálópisztolyt legfeljebb arra
lehetett használni, hogy elfogják a behatolókat, az energiakardot
pedig arra, hogy lefejezzék őket.
Mégis elegendőnek bizonyultak. Egészen eddig.
Az eunuchok uniformisa tépett és mocskos volt. A három közül az
egyik elvesztette borotvált koponyájának búbjáról a kontyba kötött
hajtincset – egy lángszóró tüze perzselte le róla. Fejbőre
megpörkölődött, undorítóan vöröses rózsaszínűvé változott. A társa
egy obszcén dekorációkkal ellátott, förtelmes külsejű
robbanótöltetes puskát dajkált a karjai közt. A fegyver
hadizsákmány volt, az egyik megölt behatolótól szedte el.
A fürdőház elefántcsontfa teteje belezuhant a hosszúkás fehér
márványmedence illatosított vizébe. A zsindely és a csempék alatt
meztelen testek hevertek. A fürdőzők közül sokan azonnal
szörnyethaltak. Voltak, akik vízbe fúltak. A nemrég még csodálatos
testek törötten, szétzúzódva, víz alá merülve feküdtek. Az áldozatok
közül néhányan még mindig rángatóztak, sebesülten vonaglottak. A
romok alatt akadtak még páran, akik kétségbeesett igyekezettel
próbálták kiszabadítani magukat, de erejük már csak arra maradt,
hogy levegőt vegyenek.
Az egyik oldalfal egy része leomlott. A nyíláson keresztül a
törmeléktorlasz mögül Jaq és a három eunuch ki-kilesett a fürdőház
előtti plázára, a nemrég még kecses és gyönyörű terrakotta urnák
és virágágyások maradványai között zajló eszeveszett tombolásra.
Lehet, hogy a sikoltozó, reszkető rabnők képzelődtek, miközben
azok a groteszk és félelmetes lények lassan és perverz módon
birtokba vették a testüket? Slaanesh káosz űrgárdistái minden
bizonnyal hallucinogén gázgránátokat használtak. De nemcsak
azokat, hanem robbanótöltetes puskákat, olvasztókat, iszonyatos
lánckardokat és nehézfegyvereket is. A gáz hatására a nők úgy
láthatták és érezhették, hogy támadóik szépek, durva érintésük
lágy, mellvértjük és váll lemezeik pasztellszínű köntös. Vagy
mégsem? Vajon létezik egyáltalán olyan anyag, amelynek hatására
ezek a szörnyetegek visszaváltozhatnak azzá, amik egykoron
v o l t a k ?
A támadók némelyike sietve megszabadult néhány vértjétől, így
láthatóvá váltak a groteszk módon mutálódott testek és ágyékok, a
szokásos méret kétszeresére, háromszorosára duzzadt nemi
szervek. Az óriási hímtagok tulajdonosai nyáladzva, összehúzott
szemmel vetették magukat a szerencsétlen nőkre.
Voltak olyanok is, akiknek nem kellett levedleniük páncéljukat.
Káoszivadékok materializálódtak, bárányméretű, póklábú és
démontestű lények, kíváncsian tapogatózó érzékeny csápokkal és
fallikus kacsokkal. Jaqnak, ahogy figyelte őket, olyan érzése támadt,
mintha álmodna. Kígyószerű köldökzsinór kötötte ezeket a
szörnyeket uruk duzzadt ágyékú testőreihez. Az őrök a háttérbe
húzódva álltak; üvöltöttek és nyüszítettek a gyönyörtől, miközben
arra biztatták az ivadékokat, hogy hágják meg, szentségtelenítsék
meg áldozataikat, juttassák el őket a gyönyör csúcspontjára, oda,
ahonnan már csak egyetlen irányba, a halál felé lehet
t o v á b b h a l a d n i .
A hisztérikussá vált nők egy csoportja körül fűrészes pengéjű
bárdok nyelét szorongató állatemberek őrködtek. Egy technikus
káoszgárdista irányította az ember formájú rabszolgákat.
Páncéljából számtalan antennaszerű rudacska meredt ki. Vállvértjei
olyanok voltak, mintha gigászi behajlított ujjak lennének.
Rémálomba illő sisakot viselt, amely leginkább egy ló fejére
hasonlított; a szeme vörösen izzott.
Az egyik bozontos állatember nyálat fröccsentve felhördült, és
elhajította bárdját. Kinyújtotta egyik mancsát, és magához rántott
egy nőt.
A technikus gárdista azonnal az alkarjára csatolt vezérlőpanel egyik
kapcsolójához kapott.
Az engedetlen rabszolga nyakán szétrobbant a fémgallér, a fej
leválasztódott a nyakról, és hátrafelé billenve leesett. Végiggurult a
földön a foglyok között. Amikor megállt, a lefejezett állatember még
mindig talpon maradva tántorgott.
boomp3.com
Valamivel arrébb az eunuchgárda két tagja hevert; mindkettőjük
testét megcsonkították. Az egyik mellé letérdelt egy rikító színű
páncélt viselő káoszmedikus, aki előhúzott egy hatalmas pengéjű
szikét, felvágta a vergődő ember hasát, és érdeklődve kotorászni
kezdett a vonagló zsigerek között. Hirtelen mozdulattal kiszakított a
helyéről valami mirigyfélét, amelyet aztán sietve beletett a
combjához szíjazott fémedénybe. Ebből a mirigyből valamilyen
drogot fognak majd kivonni, olyan anyagot, amellyel fokozni lehet a
perverz eksztázist.
A Jaq mellől figyelő eunuchoknak ez már túlságosan sok volt.
– Hasim! – nyögött fel az egyik. – A barátom volt...
Mielőtt Jaq bármit tehetett volna, a fickó felpattant, majd felugrott a
márványtörmelék-halom tetejére. Egyik kezében hálópisztolyt, a
másikban energiakardot tartott.
A kard pengéjének energiamezője kéken ködlött a levegőben. A
pisztoly nevetségesnek látszott széles csőrével, a ragacsos
hálóképző anyagot tartalmazó idétlen tartállyal. Az eunuch elsütötte
a pisztolyt. Keze megrándult. A fegyver csövéből gubancosnak
látszó szálköteg röppent ki, mely a levegőben szétnyílt, és hálóvá
változva elzúgott a medikus feje mellett, rátapadva az egyik
technikusra. A szálak, miután célba értek, pillanatok alatt
összehúzódtak és megfeszültek.
A medikus felkapta a földről lánckardját. A penge zúgni kezdett,
olyan hangot adva ki magából, mint a feldühített gyilkos darazsak.
Az éles fogak láthatatlanul pörögtek körbe a penge hossztengelye
m e n t é n .
A férfi egyik kezét a háta mögé dugva szemmel látható élvezettel
közelítette meg a balga eunuchot.
O, milyen fülhasogató hangot ad ki magából egy lánckard, amikor
összecsap egy energiakarddal! Az energiatöltet elektromoskék
robbanása kitépte helyéről a lánckard fogalt, s félreköpte őket. A
medikus fémmel borított karja hevesen megrándult, aztán remegni
kezdett, de úgy, hogy Jaq arra gondolt, pillanatokon belül
széthasad. Semmi kétség: ez a fájdalom földöntúli boldogság volt a
medikus számára.
A medikus hátrált, aztán ismét előrecsapott. A két penge újból
t a l á l k o z o t t .
A medikus a háta mögül előrántotta a hatalmas sebészszikét, és
villámgyors mozdulattal beledöfte az eunuch hasába. A kard
kihullott ellenfele kezéből, és a földre esett a hálópisztoly is. A
hárem őrzője hátratántorodott, s mindkét kezével megragadta a
hasából kimeredő szike nyelét.
Elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Agonizálva vonaglott a
földön. A medikus elégedett, már-már boldog üvöltéssel ugrott
előre. Tudta, egy ilyen seb nem okoz gyors halált; már látta, még
lehetősége lesz arra, hogy felboncolja az élő embert.
Persze a többi mutáns űrgárdista rögtön abba az irányba fordult,
amerről az ostoba eunuch érkezett. Megfeledkeztek arról, amiben
éppen a perverz gyönyört keresték, és készenlétbe helyezték
f e g y v e r e i k e t .
Közben a pisztolyból kilőtt háló rákötött a technikus páncéljára. A
szálak egyike az alkarjára csatolt vezérlődobozra feszült.
Talán ő maga állított a kapcsolókon, azzal a szándékkal, hogy
gyilkos dühöt gerjesszen a romba döntött fürdőházban eddig
jobbára tétlenül ácsorgó rabszolgákban, talán a vezérlőre feszülő
szál volt az oka...
Az egyik állatember nyakán szétrobbant a nyakörv. A bozontos fej
levált a nyakról.
Felrobbant a következő pánt is.
Aztán a harmadik, majd a negyedik...
* * *
Jaq hideg verítékben fürödve riadt fel az emlék-álomból.
2007. december 15., szombat
Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)
Harmadik fejezet
Lázadás
boomp3.com
boomp3.com
boomp3.com
A shandabari űrreptéren hosszú sorban állást követően Zhordnak
sikerült egy kisebb ékkövet egy zsáknyi helybéli sékelre cserélnie. A
kikötőben – amelyben nem csupán űrhajók, de más, a bolygón
használatos légi járművek is megfordulhattak – hemzsegtek a
zarándokok. Ez a tömeg a legutóbb leszállt hajókkal érkezett ide;
sokuk a Sabulorb valamelyik másik kontinenséről érkezett.
A zarándokok többsége másra tartogatta a pénzét, mivel a
legtöbben valamilyen kegytárgyat vagy relikviát szerettek volna
venni, így a trió viszonylag könnyen szerzett egy limuzint. A jármű
gumijait hihetetlenül felfújták, ablakai meghökkentően sötétek
voltak, de a vezető vállalta, hogy beviszi az utasokat a városba.
Hogy pontosan hová? Ó, igen, egy olyan irodába, amely ingatlanok
hosszú távú bérbeadásával foglalkozik. Annak ellenére, hogy
Ey'Lindi annak idején valamelyik zsúfolt karavánszerájban szállt
meg – furcsa módon, hiszen azt állította magáról, hogy egy másik
naprendszer kormányzójának a leánya –, Jaq valami jobb szállást
a k a r t .
Shandabar poros, hűvös, meghökkentően nagy metropolis volt.
Igen, kifejezetten nagy, de ennek ellenére mindenütt emberek
nyüzsögtek benne. A sofőr állítása szerint a helybeliek száma
kétmillió, ami most, a zarándokokkal legalább hatvanmillióra
duzzadt.
A város északi határában a két kilométer széles folyó, a Bihisti
hömpölygött. Délen a Szürke-sivatag nyújtózott. Shandabarban
gyakoriak voltak a homok- és porviharok, de csak ritkán fordult elő,
hogy a szelek pár centiméternél vastagabb szemcsebevonattal
borították be az épületeket és az utakat. A kocsi kerekei – talán
csak megszokásból – ballonszerűek voltak; ugyanilyen kerekeken
gurult a többi autó, sőt még a morózus, kígyónyakú, széles talpú
kamelopárdokkal vontatott szekerek is.
Páncélozott járművekből rendőrök tartották szemmel az emberek
áramlását, a csuhás zarándokokat, a büszke és elegáns
előkelőségeket csakúgy, mint a zsebmetszőket, a koldusokat, a
kéregetőket, a rabszolgákat, az iparosokat, a misszionáriusokat, a
tömegnek nyálfröcskölő szenvedélyességgel prédikáló vallási
fanatikusokat, a hordárokat, valamint azokat a párokat, akik ostoba
módon nem sajnálták az időt és a fáradságot a szerelemtől. Az ég
rézszínű volt; a nap hatalmasan és vörösen izzott. Az épületek
többségének teteje kupolásan domborodott, majdnem mindegyikhez
árkádsorok tartoztak.
* * *
Miután végignézte a külvárosi szálláshelyekről készített bemutató
jellegű holofilmeket, Jaq kiválasztotta az egyik házat, amely a jelek
szerint eléggé félreeső helyen volt, és jól megerősített, már-már
erődszerű falakkal rendelkezett. Egy hatalmas gyémánttal fedezni
tudta a következő tíz esztendő bérleti díját, így érthető volt, hogy az
ingatlanügynöknek igencsak felcsillant a szeme, amikor sikerült
nyélbe ütnie az üzletet.
Mire a sofőr átszállította őket a csendes, békésnek tűnő déli
városnegyedbe, a hatalmas vörös nap már lefelé ereszkedett
pályáján – mintha egy vörös, apadófélben lévő, hullámtalan felszínű
tó világított volna az égen. A „tó” környékén megjelentek az első
csillagok.
* * *
A házat körbefogó fal tetejét szögesdrót füzér koronázta. A limuzin
az edzett plasztacél kapu előtt fékezett le. Féltucatnyi köpenyes,
automata fegyverrel ellátott fickó haladt el a kocsi mellett. Egy
pillanatra megálltak, fürkészőn az utasokra néztek, majd úgy
helyezkedtek el. hogy egyértelmű volt: alaposabban szemügyre
akarják venni az érkezőket.
A sofőr nem zavartatta magát.
– Éber az őrjárat – magyarázta.
Zhord, mielőtt kiszálltak, hogy átkutathassák őket, elkérte az
i n d í t ó k u l c s o t .
A kis fickó a ház új bérlőjének intézőjeként mutatkozott be. A saját
nevét adta meg, ami meglehetősen gyakori volt a zömikek között.
Közölte, hogy a ház bérlőjet Tod Zapasniknak hívják – Jaq már
korábban eldöntötte, hogy a Sabulorban ez lesz a neve. A hatalmas
termetű barbár rabszolga igazolására nem volt szükség.
Az őrjárat vezetője szükségesnek látta közölni az új bérlőkkel, hogy
a ház már régóta üresen áll, ezért a fal tetején lévő szögesdrótban
már valószínűleg nincs áram. Néhány nappal korábban csapatnyi
fanatikus remete bemászott a kertbe – itt akartak sátrat állítani és
tábort verni, itt kerestek menedéket a legutóbbi vihar elől.
– A házba nem jutottak be, nagyuram – mondta a parancsnok
Jaqnak. – Kivágtak pár értékes bokrot és fát, mert nem volt
tüzelőjük... Sajnos, az előző bérlő nem volt hajlandó megfizetni a
szolgálatainkat, ezért nem sokat foglalkoztunk ezekkel a
zarándokokkal. Azt hiszem, ez érthető...
Jaq a zömikre nézett, aki átadott egy maréknyi sékelt a
parancsnoknak. Az elkövetkezendő napokban Jaq többször is
elátkozta az őrjáratosokat pénzéhségük és istenkáromló
viselkedésük miatt. Mi közük lehet az ilyen embereknek a
becsületes szolgálathoz? Az ilyen őrködés hivatás, amelyet teljes
odaadással kell végezni. Valahogy úgy, mint egy bizonyos
orgyilkos-kurtizán... az a nő, aki csupán kétszer engedte közel
magához urát, de mindkét alkalommal nagyon jó oka volt rá, hogy
ezt tegye.
A negyed legújabb lakói tudták, hogy feleslegesen nem szabad
antipátiát kiprovokálniuk; mindenkinek sokkal jobb lesz, ha a
szomszédaik megtanulják tisztelni őket.
– De történhet bármi, képesek vagyunk megvédeni magunkat és a
tulajdonunkat! – jelentette ki Jaq, és a köpenye alól kiemelte a
Császár Kegyelmét.
A szemek tágra nyíltak az értékes régi fegyver láttán, amelynek
irizáló titániumfelületét ezüst rúnaberakások díszítették. A tárban
ekkor két robbanótöltet volt, de Jaq szükség esetén a maximálisan
feltöltött lézerpisztolyt is használhatta.
Zhord a Császár Békéjét vette elő, amelyben már csak egyetlen
lőszer maradt, és ő is meglazította tokjában a lézerpisztolyát.
A mellénye alatt a hátára erősített hálóból Lex előhúzott egy
robbanótöltetes fegyvert, amelyhez egy teli tár tartozott.
Lézerpisztolyát a combjára erősített multifunkcionális tokba
helyezte. A tok valójában majdnem teljesen üres volt, egymástól
elválasztott rekeszeiben egy ilyen rabszolgának a szerszámait
kellett volna magával hordania.
A Kareshen eltöltött néhány hét alatt Zhord képtelen volt muníciót
szerezni a robbanótöltettel működő fegyverekhez. A félelmetes
halálosztók csak egyszer-kétszer bömbölhettek fel – vagyis Lex
fegyvere valamivel többször –, aztán el kellett némulniuk. Nem baj,
ehhez a munkához a lézerpisztolyok is tökéletesen megfeleltek.
Sűrűsödött a sötétség. Az utcákon árnyak mozogtak. A limuzin
vezetője türelmetlenül köhécselt.
Zhord, miután bemutatta, visszatette a helyére a Császár Békéjét,
és kinyitotta a kaput. Szélesre tárta a szárnyakat, majd visszaadta a
kocsi kulcsait a sofőrnek, akinek – miután látta ezeket a fegyvereket
– eszébe sem jutott, hogy trükkökkel próbálkozzon, hogy
bepattanjon a járgányába, és elhajtson utasai pogygyászával.
– Odabent várj! – utasította a kis fickó komoran.
A férfi engedelmeskedett. Az őrjárat parancsnoka nyilvánvaló
elismeréssel nézett végig Lex meztelen lábszárán és karjain, majd
felhajtotta a kabátja gallérját. Megremegett.
– Kezd hideg lenni – állapította meg.
Lex csak egy horkantással felelt. Őt hozzászoktatták ahhoz, hogy
elviselje a hideget és a forróságot. Testét úgy alakították át, hogy
ennek a funkciónak is könnyen eleget tudott tenni. A bőre alatt lévő
kváziorganikus burok szimbiózisban volt az idegrendszerével, így
lehetővé tette számára azt, hogy a gerincénél elhelyezett
csatlakozóaljzatokon keresztül kapcsolatot tartson fenn az
energiapáncéljával. A burok valójában szigetelőréteg volt.
Lex ismét felhorkant. Mit tudhat egy ilyen hitvány alak, mint ez az
őrparancsnok, a hidegről és a forróságról? Megfeszítette az izmait;
az őrparancsok még sosem látott ilyen kemény hústömeget.
– Puhány – vicsorogta Lex kissé gúnyosan.
Az őrjáratosok félrehúzódtak. Talán önkéntelenül tették, amikor
megpillantották Lexet, vagy valami más volt az oka?
Igen, talán valami más...
Barna árnyékok közeledtek az utcán a ház felé. Tucatnyi árny. És...
még több. Tízesével, húszasával érkeztek, és váratlanul kántálni
k e z d t e k :
– Az Ö Arca, az Ő Igaz Arca, az Ő Arca, az Ő Igaz Arca...!
– Ki állja útját az Ő igazhitű zarándokainak? – kiáltotta egy eszelős
hang. – A zarándokok visszatérnek sátraikba. A zarándokok szent
ereklyéket hoznak! Félre az útból, félre, az Ő nevében parancsolom!
Zhord mindent tisztán látott. Szeme alkalmazkodott a félhomályos
barlangokhoz és alagutakhoz, amelyeket csak gyéren világítottak
meg, amelyekben az energiaellátást szigorúan korlátozták.
– Csak normál stukkereik vannak, főnök – mondta.
A közönséges lövedékeket kibocsátó kézifegyverek a különböző
alvilági bandák hétköznapi felszerelési tárgyaihoz tartoztak. Jaq a
lelkiismerete megnyugtatása végett felkiáltott:
– Figyelem! A körülmények megváltoztak. Mindenki dobja el a
fegyverét, bontsa le a sátrát, és hagyja el ezt a kertet!
A Birodalom hívei, amikor lehetett, kerülték a szükségtelen
mészárlást. Sajnos, sok esetben éppen a civilizáció, a stabilitás, a
józan ész és a hit megőrzése érdekében volt szükség vérontásra,
de az ilyen cselekedeteket utólag mindig megbánta valaki. Az
eszelős tombolás és gyilkolászás a törvényen kívüli eretnekekre és
a Káoszra volt jellemző.
Jaq figyelmeztetésére a válasz halk reccsenéssorozat volt – a hang
leginkább a talpak alatt kettétörő vékony, száraz gallyak ropogására
emlékeztetett. Golyók fütyültek a levegőben. Golyók koppantak a
kitárt kapu szárnyaihoz, és golyók pattogtak le a kertet körbeölelő
falról is.
A várakozástól és a közelgő nagy vallási eseménytől izgatott
zarándokok kissé megzavarodtak, talán egymást lovalták bele az
őrültségbe. Úgy érezhették, hogy joguk van azt tenni, amit tettek.
Azután megszólaltak a komolyabb szavú fegyverek is.
R A A R K p o p S W O O S H t h u d C R U M P
RAARKpopSWOOSthudCRUMR.
* * *
Az egyik fegyver csövéből kiröppent egy robbanógolyó. Azonnal
aktiválódott, s az apró lökéshullám még jobban felgyorsította. Célba
talált. Alagutat fúrt magának, aztán szétrobbant. Hús, csontok,
zsigerek emelkedtek minivulkánként a levegőbe. Mindig így történt –
ez a dolog mindig ugyanilyen undorító módon zajlott le.
A lézerpisztolyok gyakorlatilag némán működtek. Ha a célzás
pontos volt, az energiaszikék gyorsan semmivé váltak. Ahol a
lézertöltet találkozott a célponttal, ott felizzott a test, és agonizáló
kiáltás harsant. Feltéve, hogy az áldozatnak a találat pillanatában
még volt torka, tüdeje és szíve az utolsó üvöltéshez.
* * *
Körülbelül tíz zarándok elmenekült. Többtucatnyi hevert holtan vagy
halálos sebbel a kapu előtt. Szinte valamennyiüket a lézerpisztolyok
terítették le. Aprócska kis mészárlás...
Az őrjárat parancsnoka visszatért. Az egyre erőtlenebbé váló
fényben elismerően nézett a komoly fegyverekre.
– Ezek űrgárdistafegyverek, igaz-e, nagyuram? Nagyapám beszélt
nekem arról, hogy amikor az űrgárdisták eljöttek ide, ő is gyerek volt
csupán. Kipurgálták az idegeneket miközülünk. A zarándokok meg
relikviákat gyűjtenek.
A férfi leakasztott a nyakából egy zsineget, amelyen egy
megpörkölődött hüvelyű robbanótöltet himbálózott. Jaq egy
pillanatra összerezzent. A parancsnok áhítatosan megcsókolta a
f é m t á r g y a t .
– Ezt meg hol szerezted? – kérdezte Zhord.
– Itt vettem, Shandabarban; relikviaként árulták.
Az űrgárdisták, akik annak idején itt jártak, a jelek szerint
hátrahagytak néhány felhasználatlan tölténytárat meg talán más
tárgyakat is, amelyeket aztán távozásuk után évtizedekkel szent
holmikként tiszteltek az emberek.
– Add csak ide! – szólt rá a parancsnokra Lex. – Ennek itt a helye. –
A fegyverére csapott.
Jaq arra számított, hogy a parancsnok nem adja át Lexnek a
lőszert. Miért is válna meg a talizmánjától? Milyen jogon kér tőle ez
az óriás termetű barbár ilyesmit?
De nem... A parancsnok mintha megdelejeződött volna, félig
kábultan engedeleskedett az űrgárdistának.
– Áldás volt látni, ahogy ezek a fegyverek dörögnek – mormolta
közben, majd vonakodás nélkül átnyújtotta Lexnek a töltényt.
Oldalra fordult, és a szétszórtan heverő hullákra nézett. – Reggel
ideküldöm a szanitéceket meg a takarítókat, nagyuram.
– Hálás leszek érte – felelte Jaq. – A rabszolgám majd
hullazsákokat csinál a zarándokok sátraiból, és beléjük teszi a
halottakat. Itt, az utcán fogja lerakni őket.
A nap ekkor már majdnem teljesen lesüllyedt a látóhatár mögé; a
csillagok egyre fényesebben ragyogtak. A Sabulorbnak nem volt
holdja. Ha lett volna, a tengerek minden áldott nap elárasztják a
meghökkentően alacsony fekvésű kontinenst, és a lassú folyók vize
a bolygó mozgásának megfelelően újra és újra kiloccsan a
medréből. Persze a sabulorbi polgároknak ilyesmi eszükbe sem
jutott; az efféle dolgokat, az ilyen bonyolult problémák kezelését
ráhagyták a technikus varázslókra.
Az útikalauz szerint a szent városban három nagyobb templom és
számtalan kis szentély állt, melyek mindegyikét az Istencsászár
tiszteletére építették. Mind annak a helynek a közelében voltak, ahol
a Sabulorb kolonizációjának legelső évezredében a városkapu állt.
A trió másnap kora reggel a keleti Occidens-templom felé indult el.
Gyalog vágtak neki az útnak – úgy tervezték, később majd vesznek
maguknak valamilyen járművet. A Rhana Dandrából kifeszegetett
drágakövek birtokában sékelmilliárdosnak vallhatták magukat, de
ostobaság lett volna mindent azonnal pénzzé tenni. A körültekintés
és az óvatosság most sem árthatott, egyébként is egy várost
gyalogosan lehet igazán megismerni és megérteni; ezt a fáradságot
érdemes volt vállalni.
Az Occidens az a templom volt, ahol Ey'Lindi járt, ahol megtalálta a
génorzók tanyáját. Jaq mindenképpen a néhai orgyilkos-kurtizán
nyomait akarta követni.
Amikor nekivágtak az útnak, elhatározták, hogy keresnek még
néhány olyan tárgyat, amilyet az őrjárat parancsnokától kaptak.
Útban az Occidens-templom felé az egyik széles sugárúton
felfedeztek egy olyan épület-kolosszust, amely valahogy
különbözött a helyi stílusban épített házaktól. Hiányoztak róla a
kupolák és az árkádok, központi tornya köré pedig bástyakoronás,
lőrésekkel ellátott falakat emeltek.
– Úgy néz ki, mint valami bíróság – jegyezte meg Zhord borzongva.
Ám az útikalauzban egyetlen ilyen vagy hasonló rendeltetésű
épületet sem említettek.
Az utcákon egyetlen tükörmaszkos, tömegterelgető arbitrátort sem
l á t t a k .
– Jobb lesz, ha később még alaposan szétnézünk errefelé – mondta
a kis fickó.
* * *
Ahogy a trió közeledett ahhoz a helyhez, ahol a keleti, vagyis
Occidens-templomnak lennie kellett volna, egyre romosabb
épületeket láttak. Találtak egy háztömböt, amelyet nem sok
különböztetett meg egy óriási törmelékhalomtól. A jelek szerint
senki sem tett semmit az újjáépítés érdekében. A poros romok
között zarándokok kutakodtak. Ó, milyen szedett-vedett csürhét
alkottak! Aztán, mintegy ráadásképpen, ott nyüzsögtek a
jövendőmondók, az ajándékárusok és egy egész
kereskedősokadalom, amely a kitömött egértől kezdve a borig ezer
különféle kacatot kínált. Ameddig a szem ellátott, mindenütt
kunyhók és kioszkok, apró bódék és pultok álltak. A látvány
leginkább egy zsúfolt gombatelepre emlékeztetett. Az egész úgy
festett, mintha az egykori csatatéren bazárt alakítottak volna ki.
A pusztítás nyomai között virágzott a kereskedelem. A reménybeli
vásárlók légiója a legeldugottabb zugba is eljutott. A klienseket
felhajtó csalogatóemberek úgy hemzsegtek, akár a darazsak a
lédús gyümölcs körül. Önmagukat profi idegenvezetőnek nevező
fickók alkudoztak a látogatóba érkezettekkel.
Hogy elkerüljék a magukat ajánlók felesleges alkalmatlankodását,
gyorsan felbéreltek maguknak egy vezetőt. A pasas vézna volt,
középkorú, és határozottan visszataszító. Dülledt szeme – talán
valamilyen mirigytúlműködés miatt – állandóan levedzett. A felső
ajkán látszott, hogy valamikor régen késelésbe keveredett, és
éppen itt, az arcán szerzett sebet. A szavakat a torz felső ajaknak
köszönhetően kissé selypegve ejtette ki, ám ennek ellenére szünet
nélkül beszélt, méghozzá jó hangosan.
Samjani volt a neve.
– Köszönet, nagyuraim, azért, hogy engem fogadtatok fel.
Bizonyára azért jöttetek ide, Shandabarba, hogy részetek legyen a
csodás látnivalókban.
– Te magad is éppen eléggé érdekes vagy, Sam – jegyezte meg
Zhord kissé gúnyosan. – Egyébként hogy megy az üzlet?
Rosszabbul, mint a kollégáidé?
Samjani sejtelmesen elvigyorodott.
– Occidensben általában senki sem foglalkozik azzal, hogy a másik
arca szép-e vagy sem. – Felvihogott. – Itt, ahol egykor
deformálódott hibridek flangáltak, senkit sem zavar a csúnyaság. –
A férfi ügyes volt, határozottan ügyes: úgy csavarta a szót, hogy
saját rondasága ürügyén említést tegyen a félig emberi
génorzóivadékokról. Átlagos turistáknál ezzel a célzással általában
sikerült felpiszkálnia az érdeklődést. – És egyébként is, alacsony
növésű nagyuram, semmiféle hátrányom sincs abból, hogy ilyen az
ábrázatom. A zarándokok ide nem miattam jönnek, hanem hogy
megpillanthassák a Szent Arcot.
Hát igen, a Földön Lakozó arcáról két nap múlva akarták
fellebbentem a fátylat a nyugati, vagyis Occidens-templomban. A
trió ott akart lenni az eseményen, de most még azt a helyet, az
Occidenst szerették volna megnézni, ahol egykor Ey'Lindi járt.
– De... Létezik még egyáltalán az Occidens, és ha igen, hol van
ebben az irdatlan romhalmazban?
Samjani felvezette őket egy törmelékdomb tetejére.
– Éppen előttetek van!
A kőhalmok között egy széles téren furcsa nyílások tátongtak,
amelyek minden bizonnyal valamiféle föld alatti labirintust alkotó
alagút- és katakombarendszer lejáratai voltak. A törmeléket
kihordták belőlük. Az alagutakba létrákon lehetett lejutni. Valamikor
régen ezeket a helyeket ellepték a deformálódott lények, ez volt a
mutáció szíve; a központja annak az ocsmányságnak, amelyet
aztán a páncélos űrlovagok letöröltek a bolygó színéről. Ez volt az a
hely, ahol a legendás események lezajlottak – érthető, hogy a
zarándokok látni akarták.
– Miért nem építették újjá az Occidens-templomot? – hangzott a
következő kérdés.
– Az Occidens papjai nem járultak hozzá, nagyuraim... amiből arra
lehetett következtetni, hogy az Occidens és az Occidens
személyzete között valamiféle rivalizálás dúlt. Az Occidens státusát
tekintve alacsonyabb szinten helyezkedett el, mint az Occidens, de
mégsem lehetett jelentéktelennek tekinteni, mert a falai között
őrizték az Istencsászár, a halhatatlan uralkodó körömnyesedékeit. A
Földön Lakozó halhatatlan volt. Lelke szétterjedt az egész
galaxisban. Ez lehetett az oka annak, hogy a körömdarabkákat
hatalmas tartályokban kellett tárolni, mert azután is tovább
növekedtek, hogy elválasztódtak az Ő szent testétől. Az Occidens
papjai ezekből az óriás körmökből faragtak le egészen apró
forgácsokat, amelyeket aztán ezüstbe foglaltak, és szent
relikviaként eladtak a zarándokoknak. Ezzel szemben az
Occidens-templomban csupán egyvalami volt: az Igaz Arc, amely
csak egyszer jelent meg minden szent esztendőben, vagyis minden
ötvenedik szabványévben. A génorzó fattyak bandája lassanként
megfertőzte az Occidens-templomot. Megfertőzte, és a hatalmába
kerítette. A mágusok vezetője lett a főpap. Amikor aztán az
űrgárdisták felvonultak ellenük, természetesen védekeztek, és a
harcok során a templom megsemmisült. Az épület meg az egész
környezete, valamint a papok is elpusztultak. A helyi pontiflexü úrba
et mondi akkor járt volna el helyesen, ha kijelöli az Occidens új
főpapját. Ám a génorzóhibridek felkelése során ez a nagy tekintélyű
és nagy hatalmú egyházi személyiség életét vesztette. A törvények
és a tradíciók azt diktálták, hogy az ő utódja az Occidens-templom
akkori főpapja legyen. Értitek, amit mondok, nagyuraim...? Az
Occidens-templom idős főpapja pedig nem volt hajlandó kijelölni az
Occidens-templom új főpapját. Talált volna alkalmas embert a
posztra, de semmi kedve sem volt ahhoz, hogy új ellenfelet kreáljon
magának. Ezt természetesen nem mondhatta ki nyíltan, így arra
hivatkozott, hogy mindenekelőtt az ő kinevezését kell megfelelő
módon helybenhagynia a felsőbb hatóságoknak és egyházi
méltóságoknak. Kijelentette, hogy mivel istentelen szörnyek nemrég
képesek voltak arra. hogy megszállják és megfertőzzék a szent
város egyik nagy templomát, neki egyszerűen nincs joga ahhoz,
hogy egyházfőként megfelelőnek minősítse magát – mindenképpen
valamilyen külső jóváhagyás szükséges ahhoz, hogy folytathassa
ténykedését. Ehhez a jóváhagyáshoz pedig a felsőbb vezetőknek
bizonyára szükségük van a városban történt eretnekfertőről készült
pontos jegyzőkönyvre. Évek teltek el a jegyzőkönyv elkészítésével,
ám végül a jelentés mégis elkészült, s továbbították az asztrális
kardinális harminc fényévnyi távolságban lévő hivatalába. Ez a
magas rangú egyházi személyiség több száz köbfényévnyi űrzóna
vallási ügyeivel foglalkozott. Mivel a jelentést a szabályoktól
eltérően nem a sabulorbi pontifex hivatala készítette (nem is
készíthette, hiszen az előző, hivatalosan is beiktatott pontifex ekkor
már régen halott volt), valami hivatalnok egyszerűen visszaküldte az
anyagot. Legalábbis a Sabulorbon ez a pletyka terjengett. Közben a
ravasz főpap végeigyengülésben meghalt. Utóda szükségesnek
tartotta a jelentés felülvizsgálatát és helybéli jóváhagyását. A
Sabulorbon ezt a jóváhagyást csakis a pontifex adhatta meg – aki
ekkor pontosan a revíziót kezdeményező pap volt, ha még nem is
egészen hivatalosan. Egymás után teltek az évtizedek... A
huzavona végeredménye az lett, hogy az Occidens-templomot nem
állították helyre. Mint bebizonyosodott, a szent körmöket látni
kívánó zarándokokat ez egyáltalán nem zavarja, ők a romok között
is ugyanolyan áhítattal bámulják az ereklyéket, mint korábban a
pompázatos körömcsarnokban. Az egész ügynek az idegenvezetők
lettek a haszonélvezői, akik jó pénzért elmondják az idegeneknek a
történetet, és átvezetik őket az Occidens-templomba.
– Tehát itt jártak az Ultramarinok – mondta Lex.
– Igen, nagyra nőtt nagyuram... – Aah...
Lex ebben a helyzetben nem játszotta valami jól a bárdolatlan
barbár szerepét. Nem bírta ki, hogy ne vizsgáljon meg pár relikviát,
amelyeket a kegytárgyárusok tálcákra téve mutogattak a
közelükben járóknak.
Többségükről rögtön kiderült, hogy egyszerű és nevetséges
hamisítványok, a robbanó töltetek is a minirakéták tömör fémből
készült másolatai, amelyekről hiányoznak a páncél tépő csúcsok, a
minihajtóművek, a reaktív detonátorok, és természetesen nincs
bennük semmiféle robbanóanyag sem.
Lex hosszas vizsgálódás után kiválasztott két eredeti lövedéket, és
odaszólt Zhordnak, hogy vegye meg ezeket. Az ár, amit a
kereskedő kért, nevetségesen és elképesztően magas volt. Lex is
nagyra nőtt, ám korántsem lehetett nevetségesnek vagy
humorosnak nevezni, így aztán – miután megfeszítette az izmait, és
elmormogott pár fenyegető szót az istenkáromlásról és a csalásról –
Zhord viszonylag olcsón megszerezte az árut a kalmártól.
Valamivel később, miután keresztülnyomultak a tömegen, odaértek
a felnyitott katakombákhoz.
* * *
Jaq lenézett az egyikbe, és ajka rögtön egy nevet formázott: –
E y ' L i n d i .
Szörnyáltestbe bújva Ey'Lindi valamikor régen keresztülhaladt
ezeken a folyosókon és szent járatokon, amelyeket az utókor
turistalátványossággá alacsonyított, ahová olyanok is beleshettek,
akiknek halvány fogalmuk sem volt az orgyilkoskurtizán által
tanúsított bátorságról. Az idegenvezetők sem említették meg a
nevét; az egész bolygón csak hárman tudták, mi zajlott le itt: Jaq,
Zhord és Lex.
Micsoda vulgaritás! Jaq legszívesebben örökre lezárta volna a
járatokat. Legszívesebben lángszórót ragadott volna, hogy a szent
hely környékét megtisztítsa a bámészoktól. Hogy merészelnek
idejönni, és mit sem sejtve nézelődni? Hogy merészelnek
leereszkedni a folyosókra, és széttaposni Ey'Lindi lábnyomait a
p o r b a n ?
– Lemenjünk megnézni a szörnyek fészkét? – kérdezte Samjani.
Jaq torkából mély, fenyegető hang buggyant elő. Ridegen ránézett
az idegenvezetőre, e vulgaritás fenntartásának egyik élő eszközére.
De miért is ne morgott volna úgy, mint egy vadállat? Miért is ne adta
volna ki magából minden dühét és szenvedélyét, azokat az
indulatokat, amelyek két vállra fektették racionalitását?
Mielőtt bármi történhetett volna, Zhord közbelépett.
– És mi történt itt, Sam? Mármint azokkal a körmökkel. Hm?
– A harcok során az ereklyéket tartalmazó tartály megsérült, s azok
szétszóródtak, kis növésű nagyuram. Valahol itt vannak, időnként
előkerül egy-egy töredékük a romok alól. Sajnos, sokszor nem
sikerül megállapítani, hogy a leletek valójában micsodák.
– Ez érthető – bólogatott Zhord.
– Az, aki megtart magának egy körömdarabkát, büntetést kap.
Megkorbácsolják. A még megmaradt részeket a rendelet szerint be
kell szolgáltatni az Occidens-templomban, ahol megőrzik. Fél
sékelért bárki keresgélhet, de ha talál valamit, nem teheti el.
– Szóval ezek a körmök még mindig nőnek, mi?
– A már meglelt körmöket elzárták az Occidensben, és sohasem
teszik közszemlére őket.
– Érdekes dolgokat mondasz, te Sam...
– A dédapám idejében számtalan véres összecsapásra került sor a
körmök imádói és az Igaz Arc bálványozói között...
Jaq az egyik nyílástól a másikhoz ment, aztán megint tovább, és
mindegyiknél megállt, mindegyikbe lenézett. Arca réveteg volt. Lex
néma árnyékként követte.
A hely Lex számára is a potenciális tisztaságot jelentette, olyan
szentséget, amelyet a kíváncsiskodók, a bámészkodók, a
fanatlzálódott hívők bemocskolnak jelenlétükkel. Ezen a helyen
egykor űrgárdisták küzdöttek bátran, dicsőn és diadalmasan; sokan
életüket vesztették, feláldozták magukat, de így sem tűntek el nyom
nélkül a világból, hiszen a medikusok kellő tiszteletadással
kiemelték tetemükből a szaporodásért felelős szerveket és
mirigyeket.
A kék Ultramarinok jártak itt; eljöttek ide, megtisztították a helyet,
azután távoztak – de maguk mögött hagyták a legendák magvait, és
minden bizonnyal azokat a robbanótölteteket meg rakétákat is,
amelyeket azóta a „hálás” utókor relikviákként tisztel.
Ó, milyen boldogságot jelentett volna Lex számára, ha sikerül szert
tennie egy egész oldalzsáknyi teli tárra! Vagy... lehet, hogy latornak
érezné magát, ha a kezébe kerülne egy ilyen kincs? Az igaz, hogy ő
is valódi űrgárdista volt... de most micsoda? Talán semmi sem
különbözteti meg azoktól, akik mondabeli hősöknek tartják ezeket a
harcosokat. Igen, igaz, hogy ő is a hősök közé tartozott, de mi lett
belőle? Renegát lovag, aki még a szolgálati rudakat is kitépte a
h o m l o k á b ó l . . .
Ó, csak Rogal Dorn, életének fénysugara, csak ő maradjon vele, ő
mutasson utat neki ebben az önként vállalt száműzetésben; ő
segítsen neki abban, hogy ne tántorodjon le a nagyobb, fontosabb,
és minden kétséget kizáróan jó célhoz vezető útról!
Zhord hiába próbálta feltartani a vezetőjüket, Samjani éppen ebben
a meditatív pillanatban surrant oda Lex mellé, hogy dülledt
szemével végigmérje, és vidáman felkiáltson:
– Te, nagyra nőtt nagyuram, te szinte olyan vagy, mármint külsőre,
hogy akár Ultramar innak is mondhatnád magad.
Hogy annak mondhatná magát?
– Megtehetnéd azt, amit ők!
Megtehetné? Ugyan mit csinálhatna? Talán ugorjon le valamelyik
aknába? Törjön utat magának, tisztítsa meg a járatokat a
kíváncsiskodóktól, a bámészoktól, az ereklyevadászoktól? Az
Ultramarinok annak idején génorzóhibrideket mészároltak – neki
csak ez a csürhe maradt.
És egyáltalán: miért játszaná el, hogy Ultramarin, amikor ő Ököl?
Lex kézmozdulata ösztönszerű volt, széles kézfeje már majdnem
elérte Samjanit, már majdnem lecsapott rá, amikor...
Amikor Zhord közbeavatkozott.
– Te Sam! Van ebben a városban valamilyen törvényszék, igaz?
Biztos van; egy ilyen város nem lehet meg ilyesmi nélkül, szerintem
legalábbis nem, mert... – Es csak mondta, mondta, míg Lex újra
képes lett uralkodni magán.
Lex visszafogta magát. Ó, igen, az igazságügyi palota. Ha most
eltörné ennek a hitvány kis idegenvezetőnek a nyakát, ha
kilyukasztaná a fejét, akkor sem citálnák bíróság elé a tettéért. De
igen, tényleg kell itt lennie valami törvényszéknek. Ey'Lindi a
jelentésében ugyan egyetlen szóval sem említette, ám ez aprócska
hiányosság volt.
A birodalmi törvényszékek nem foglalkoztak a világi bűnökkel, a
gyilkosokat és a rablókat a rendőrség intézte el. Bíróság elé csakis
és kizárólag a Birodalom elleni vétségek elkövetői kerültek. Vajon
mibe keveredett bele a trió, legalábbis a jelek szerint, ha nem egy
burkolt, de rettenetes hazaárulás! ügybe?
Vajon Samjani felfogta, milyen kevésen múlott az élete? A
zarándokok, akik általában felfogadták, gyakran szeszélyesek
voltak, talán már az is előfordult a kiguvadt szeművel, hogy valaki
kezet emelt rá.
– Igen, van bizony! Egy nagy törvényszékünk van – felelte Samjani
szolgálatkészen. – Pár évvel az Ultramarinok távozása után készült
el az épület.
Minden egybevágott. A birodalmi kultusz egyik fontos templomának
hibridek általi megfertőzése, az, hogy ilyesmi egyáltalán
megtörténhetett, a fegyelem és a rend lazulásának biztos jele. Az
ilyesmi pedig bűn, súlyos vétek.
Samjani szerint az akkori kormányzó, egy bizonyos Hakim
Badshah, a családja révén szintén kapcsolatba került az
eretnekséggel. Elképzelhető, hogy a Badshah-dinasztia képes volt
fennmaradni. Talán a korábbi pozícióját is megőrizte. Talán éppen a
családra kiszabott komoly büntetésekből építették fel – igaz, tíz év
alatt – a törvényszéki épületet; talán még most is ők fizeük a
fenntartási költségeit.
Az idegenvezető azt is elmondta, hogy a monstrum kapui általában
zárva vannak. Az odabenn élő bírákat a jelek szerint éppen eléggé
lefoglalják a saját ügyeik, intrikáik.
Erre már Jaq is felkapta a fejét.
– A törvényszéki marsallok nem vizsgálják át rendszeresen
S h a n d a b a r t ?
Samjani nem tudott semmi ilyesmiről.
– A bírák nem küldenek ki ítélet-végrehajtó csapatokat, hogy
felkutassák az esetleges lázadókat?
Samjani azt sem tudta, mi fán terem az „ítélet-végrehajtó”. – Az
emberek viszont elég gyakran ölik egymást, sokszor magukat –
mondta, de ezt nem akarta részletezni. Talán csak a vallási
rivalizálásokra és összecsapásokra gondolt.
Elhagyták a zsúfolt romzónát, s megvaltak informátoruktól, hogy
átsétáljanak a városon, az Occidens-templom felé. Útközben
szemügyre akarták venni a törvényszék épületét is. A séta, úgy
gondolták, két-három órás lesz; akkor sem lehet hosszabb, ha
megállnak egy-két kisebb szentélynél, esetleg a halpiacon vagy a
kamelopárdistállónál, ahonnan jó kilátás nyílik a közelben álló
kormányzói palotára.
* * *
Amikor a hatalmas törvényszéki épület közelébe kerültek, egy ideig
a széles, zsúfolt út túloldaláról figyelték.
Az épület gigantikus volt, egy egész háztömböt elfoglalt. A jelek
szerint többhektárnyi területet kellett lebontani ahhoz, hogy helyet
teremtsenek az óriás számára. Persze az is elképzelhető volt, hogy
a korábbi házak a génorzók lázadása során semmisültek meg.
Büszke, függőleges falak emelkedtek a magasba; a több száz
szabályosan sorakozó ablak mind túlságosan keskeny volt ahhoz,
hogy keresztülférjen rajtuk egy emberi test, viszont lőrésnek
kiválóan megfeleltek. Itt-ott mellvédek domborodtak ki a komor
felületből. A tetőt megerősítették, bástyafokokkal látták el. A hegyes
tornyok alól grimaszoló vízköpők feje meredezett. A központi torony
tetején egy vigyorgó koponyára hasonlító kupola magasodott. A
felső szakaszon lévő tíz méter széles frízen állkapocs nélküli
koponya díszelgett, két oldalán a felirat: PAX IMPERIALIS LEX
I M P E R I A L I S .
A Császár békéje, a Császár törvénye...
Lex, ahogy a gigantikus domborművön felfedezte a saját nevét,
hirtelen úgy érezte, mintha máris bűnhődne dezertálásáért – úgy
érezte, mintha a jelmondat valójában a Birodalom notórius
ellenségeinek feketelistája lenne, amelyen az ő neve a legelső a
s o r b a n .
– Huh, még jó, hogy az én nevemet nem írták fel oda! – tréfálkozott
Zhord. – Engem még nem keresnek.
Volt egyáltalán valaki, akit a bírák kerestek? Samjani igazat
mondott: a hatalmas plasztacél kapuk valóban zárva voltak. Talán
csak most nem nyitják ki őket, a szentév legszentebb időszakában,
amikor mindent ellepnek a zarándokok. Az odabent élő bírák
valószínűleg nem szeretnék, ha a mindenre kíváncsi embertömeg
befurakodna rezidenciájukba, ha betolakodna a kapuk mögötti
udvarra vagy a tárgyalóterembe, pusztán azért, mert ez az épület is
a szent városhoz tartozik.
De az is lehet, hogy a kapuk amiatt vannak csukva, amire Samjani
célzott: mert a bírákat túlságosan is lekötik saját, belső ügyeik, a
minipolitikájuk. Talán azért foglalkoznak ilyesmivel, mert Sabulorb
valóban olyan békés hely, amilyennek látszik.
Jaqnak eszébe jutott egy másik jogi intézmény, amelyet egy ennél
sokkal melegebb világon látogatott meg. Annak mindig nyitva voltak
a kapui. Az udvaron és a tárgyalóteremben éber arbitrátorok
figyelték a tömeget. Azon az udvaron egész csapatnyi embert
szállásoltak és tartottak el, az egymással vitázó peres feleket, akik
heteken, sőt hónapokon át ott táboroztak. Közöttük állandóan
ellátók járkáltak, gyógynövényből főzött teákat s különféle ízesített
lepényeket kínáltak nekik. Ott voltak a szakácsok is, akik főzték a
teát, sütötték a lepényt; meg persze a hivatalnokok is, akik
megpróbálták lebonyolítani az ügyeket, a törvényes ügyvédek, akik
segítettek a pereskedőknek abban, hogy megfogalmazzák
követeléseiket, védekezésüket, és mindent, amit el akarnak
mondani a bírák előtt, természetesen figyelembe véve a több száz.
esetenként több ezer éve megalkotott birodalmi törvények
legapróbb részleteit is. A pereskedők némelyike a fél életét azon a
hatalmas őrzött udvaron töltötte, amely valójában a törvényszéki
komplexumnak csak a legkülső és meglehetősen kis részét
képezte. Az is gyakran megesett, hogy az ott táborozók némelyike
beállt a harcos arbitrátorok közé, mert az idő múlásával az ügy,
amiért odament, elvesztette valódi jelentőségét, és új életet akart
kezdeni. Itt, a Sabulorbon azonban másként álltak a dolgok. A
bíróság zárva volt. Jaq a társaihoz fordult.
– Sok mindent el lehet követni úgy, hogy az ember azt mondja:
betartja a törvényt.
– A tömeg áhítatoskodó zsongása miatt Zhord és Lex alig értette
szavait. A közelében senki sem volt, aki esetleg kihallgathatta volna,
amit mond. – A törvény szeme távolra néz, és sokszor nem veszi
észre azt, ami a lába alatt van.
Zhord a következő sarkon felállított toronymagas kivetítőernyő felé
biccentett, amely alatt egy hatalmas bronzedény állt. Csilingelve
hullottak bele az adományok. Az ernyő sötét volt. Tőle szabályos
távolságokban több hasonlót is elhelyeztek.
A kis fickó megállította az egyik zarándokot; információt akart
szerezni. Kiderült: a kivetítőknek semmi közük sincs a törvényszéki
épületben folyó dolgokhoz, de még a szokásos rendőrségi
megfigyelésekhez sem. Hatmillió ember nem is remélheti, hogy
közvetlenül sikerül jelen lennie az Igaz Arc felfedésénél, de ezeken
keresztül mindenki figyelemmel kísérheti a nagy eseményt. Sőt így
talán még jobban is lehet látni, mintha az ember odamenne.
– Nem vádolom a bírákat a rend és a fegyelem meglazulásáért –
mondta Jaq. – De talán sokkal többet foglalkoznak a saját
hatalmukkal, mint a komoly és tényleges nyomozati munkával. Ez a
kísértés időnként csapdába ejti őket, és amilyen a törvényszék,
olyan a világ is, amelyben létezik.
A kapuk mögött minden bizonnyal egy udvar van, azon túl pedig
helyiségek és csarnokok, termek és szobák, pincék és barakkok
labirintusa, fegyvertárak, irattárak és archívumok, raktárak és
konyhák, edzőtermek és garázsok.
Az igazságügyi épületek sokban hasonlítottak a kolostor erődökhöz;
szuverén birodalmak voltak, amelyekben a taláros bírák a bíróság
marsalljait irányították. Ez utóbbiak parancsoltak a jól felfegyverzett
és mindenre kész arbitrátoroknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy
erőszakkal vagy bármilyen eszközzel helyreállítsák a Birodalom
rendjét ott, ahol azt valami megzavarta.
– Feltételezem – mondta Jaq –, hogy a jelenlegi Lord Badshah már
nem konspirál, és nem mesterkedik semmiben. Miért is tenné,
amikor az adók révén is fenn tudja tartani a törvényszéket? A helyi
adminisztrációs szervezetből évekkel ezelőtt kipurgálták a
hibrideket. A bírák úgy érezhetik, hogy jelenlétükre csupán a
helyzet, a tisztaság fenntartása érdekében van szükség. Ez persze
tévedés, súlyos tévedés – nekünk azonban éppen kapóra jön. Egy
ennél kisebb városban esetleg gyanút keltenénk. Egyébként is
valami űrkikötő közelében kell maradnunk, hacsak nem fedezünk fel
egy eddig ismeretlen vagy elfeledett Hiperháló-kaput a sivatag
homokja alatt!
Ahhoz, hogy egy ilyen kaput felfedezzenek Azul Petrov amputált
rúnaszemének segítségével...
A halott navigátor hiperszemébe bele volt vésve a Hiperhálóban
lévő Fekete Könyvtárba vezető útvonal. Lehet, hogy valamilyen
módon azt is jelezné, ha lenne a közelben egy Hiperháló-kapu?
De egyáltalán hogyan lehetne ilyesmire használni a szemet, amely
egyetlen pillantásával képes ölni? És mi oka lett volna bárkinek arra
a Sabulorbon, hogy elrejtsen egy ilyen kaput?
Körülbelül száz métert tettek meg – egyre közelebb kerültek a
kivetítőernyő alatti óriási bronztálhoz –, amikor valahonnan elölről
hisztérikus kiáltozás hallatszott. Sokkal erősebb volt a már
megszokottnak számító kántálásnál. Mintha vihar erejű szél söpört
volna végig a tömegen; a kiáltások a legkülönfélébb akcentusokkal
hangzottak fel:
– Korábban mutatják meg az Igaz Arcot!
– Hamarább mutassák meg a Igaz Arcot!
– A papok má' elkezdték az Ő Orcájának a megmutatását...!
– Ostenus vultus sancti...!
Talán alaptalan a hír. Az ernyők sötétek maradtak. Mi okuk lett
volna az Occidens papjainak arra, hogy a jelzettnél két nappal
korábban bemutassák az Arcot?
A hír azonban olyasvalaminek bizonyult, amit a bolygó túlsó
oldaláról, a más planétákról, a távoli csillagok bolygóiról érkezett,
csodára éhes zarándokok azonnal elhittek. Lemaradni erről a
csodálatos és fontos pillanatról? Ötvenévnyi várakozás után? A hír
futótűzként terjedt, és csakhamar eltorzult, minden logikát nélkülöző
pletykává változott:
– Csak azok láthatják az Arcot, akik lefizették a papokat!
– Olyan sokan megvesztegették a papokat, hogy úgyis mindenkinek
látnia kell...
– Nem lesz nyilvános bemutatás!
– Nem, nem, a bemutatás mindenképpen nyilvános lesz!
A tömeg pánikba esett, és meglódult. A mellékutcákból és a
sikátorokból zarándokok özönlöttek a főútra. A testáradat
hullámzani kezdett, vergődni, aztán üvölteni. Jaq, Zhord és Lex a
még üresen is legalább egy tonna súlyú bronzedény mellett keresett
m e n e d é k e t .
A törvényszéki épület előtt összegyűlt tömeg egy része eszelősen
siránkozni kezdett. Öklök csattantak a hatalmas kapukon. Ezer
hang követelt igazságot.
– Fizettünk...!
– Most is fizetünk!
– Az áhítatos zarándokok mind letették, amit kellett...!
Ez talán valamiféle igazságtalanság volt? És éppen itt, a bíróság
közvetlen közelében kellett kiderülnie? Lehetett valamiféle
összefüggés az intézmény és a történtek vagy állítólagos történések
k ö z ö t t ?
Nem. Erről szó sem volt.
Az odabent lévőket komoly aggodalommal töltötte el, hogy éppen itt
hördült fel, bolydult fel és őrült meg a tömeg. Az a csőcselék, amely
jobb célpontot nem találván, a plasztacél kapuknak esett neki
ököllel, lábbal. Az efféle támadás már önmagában véve is
törvényellenes cselekedet volt. Olyasmi, amit nem lehetett válasz
nélkül hagyni.
A magas, keskeny ablakokban lézerpuskák csöve jelent meg.
Mindegyik lefelé mutatott.
A vízköpők pofájában elhelyezett hangszórókból egy hang dörrent a
t ö m e g r e :
– POLGÁROK, ZARÁNDOKOK, HAGYJÁTOK ABBA A KAPUK
O S T R O M L Á S Á T !
A CSÁSZÁR NEVÉBEN FELSZÓLÍTUNK TITEKET, HOGY
BÉKÉSEN TÁVOZZATOK INNEN!
A támadás azonban folytatódott. A hangszórók ismét felüvöltöttek:
– AZONNAL VONULJATOK VISSZA! NE OSTROMOLJÁTOK MEG
A TÖRVÉNYSZÉK ÉPÜLETÉT! A TÖMEG OSZOLJON SZÉT! AZ
ENGEDETLENSÉGNEK HALÁLOS KÖVETKEZMÉNYEI
L E S Z N E K !
A figyelmeztetés, a kérlelés és a fenyegetés hiábavaló volt. A kapu
elleni roham nem csillapodott.
Néhány pillanattal később a láthatatlan arbitrátorok fentről mintha
jókora ezüstérméket szórtak volna a tömeg közé. Érméket,
amelyekről a zarándokok azt hitték, hogy az általuk befizetett
összegből kapott visszatérítés. Érméket, amelyeket ők maguk
dobáltak bele ajándékként és áldozatként – a Császár nevében –
azokba a hatalmas bronzedényekbe.
Ám ezek sorban felrobbantak, amikor földet értek.
– Repeszgránátok! – kiáltott fel Zhord, és rögtön lehúzta a fejét.
Valóban azok voltak. A védők a lézerfegyverek mellett
gránátvetőkkel is tüzeltek!
A szétrobbanó gránátok mindegyikéből többtucatnyi különféle alakú
borotvaéles és tűhegyes penge szóródott szét. Ezek a húsba
vágtak, artériákat metszettek át, gégéket hasítottak ketté.
Megcsonkították és megvakították a lent tolongókat. Vérrúnákat
fröccsentettek az égre emelt kezekre, a felfelé fordított arcokra.
Ó, milyen iszonyatos volt az a kiáltozás, amely betöltötte a teret!
Mintha félelemtől megvadult állatok nyüzsögtek és tomboltak volna
egymáson taposva, a halálos rémület hisztériájában. A zarándokok
közül csak kevésnek volt fegyvere, legtöbbjük csupán egyszerű kést
vagy szöges boxert hordott magával – csak a bolondok
járnak-kelnek a világban mindenféle védelmi eszköz nélkül. Mégis
akadt egy-két puska, néhány egykezes számszeríj, sőt pár darab
lézerpisztoly is.
Előkerültek hát a fegyverek – de minek? Mit csinálhatnak ezekkel
azok, akik még nem vakultak meg, akiknek a testét még nem
csonkolták a repeszek? Elfutni? Lehetetlen. Túlságosan sok test
feküdt a földön, túl sokan tántorogtak vakon – mindegyikük egy-egy
a k a d á l y .
A fegyveres zarándokok tüzet nyitottak a keskeny ablakokra.
Golyókat, mininyilakat és lézersugarakat lőttek ki. Nem sok esélyük
volt arra, hogy bármit is eltalálnak; pontos célzásra nem is
gondolhattak. Ám a lényegen ez mit sem változtatott: a törvényszéki
épületet, az igazság szimbólumát most már tényleg ostrom alá
v e t t e k .
A plasztacél főkapu lassan kinyílt – a tömeg befeszítette, és
beáramlott rajta.
Aztán rögtön meg is torpant: három páncélos jármű állt szorosan
egymás mellett, a kipufogógázok felhőjébe burkolózva.
Kettőn nehéz géppuska trónolt. A középsőn gépágyú. Mindhárom
tetején egy-egy arbitrátor szakasz állt. Megjelenésüket kísértetiessé
változtatta sisakjuk fényvisszaverő vizora. Ó, milyen fekete volt az
uniformisuk! Mintha ébenszín robotok lettek volna – gépemberek,
amelyeknek arca helyére tükröt építettek be.
A gránátvetőkből repesz- és gázgránátok meg napalm esője hullott
a behatoló zarándokokra. Aztán a gépágyú okádni kezdte a kemény
acéllövedékeket. A két géppuska robbanótölteteket szórt az
emberek közé.
Gyilkos tűzfüggöny ereszkedett a kábult, lihegő, vérző tömegre, és
ennek a halál-viharnak nem akart vége szakadni. Golyók koppantak
a nagy bronzedény oldalán, amely mögött Jaq, Lex és Zhord lapult.
A törvényszéki épület olyan volt, akár a rothadó hús, amelyet
elleptek a férgek. Vagyis... inkább olyan, mint a végzetes szúrású
darazsak fészke.
