szci-fi minden mennyiségben: Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Tizenharmadik fejezet
Hőhullám

A levegő olyan volt, akár az olvadt üveg. Tökéletlen ablaktábla, tele
pöttyökkel és torzító foltokkal. Ezek a foltok voltak a délibábok
csatornái, a távoli járművek, kamelopárdok, gyalogosok és halottak
(az egyre több, már-már megszámlálhatatlanul sok halott) képeit
máshová vetítő lencsék.
Vajon az a szögletes energiapáncélt viselő, viharvetőt szorongató
alak közel van, vagy egészen távol? Vajon Jaqnak, Lexnek vagy
Zhordnak tüzet kell nyitnia rá, vagy felesleges pazarolni a lőszert?
Mielőtt a kérdésre megszülethetett volna a válasz, az idegen
szertefoszlott.
Egy természeti jelenség volt, semmi egyébb.
A forróság szinte megfőzte az ember koponyájában az agyvelőt,
amely kínjában eszelős rémképeket jelenített meg.
Jaq a fejére húzta köpenye csuklyáját. Ez sem védte meg a naptól,
de legalább némi árnyékot adott. Zhord sapkája is csak a
napsugarak leggyengébbjeit tartotta távol a busa zömik fejtől, ám a
meleget nem zárta ki. Lexet hozzászoktatták ahhoz, hogy elviselje a
hőséget, de ettől még az ő agya is felforrhatott. A hátán a
gerincaljzatok úgy néztek ki, mintha egymás alatt, egymástól
arányos távolságra elhelyezkedő lőtt sebek lennének. Rakel egy
pergamendarabból hajtogatott össze magának valami kalapfélét,
amelyet a vörös orgyilkos övsállal kötött a fejére. Az övsálat az álla
alatt csomózta össze; pontosan úgy nézett ki, mintha fültől fülig
átmetszették volna a gégéjét. A pergamen egyébként az a lap volt,
amelyet Jaq tépett ki a Rhana Danára könyvéhői.
Vajon mi történt a könyv többi részével? Lehet, hogy egy Harlekin
biztonságba helyezte a nagy felfordulásban? Lehet, hogy valamelyik
Viperán vagy jet siklón vitték el a Hiperháló kapujához?
Megválaszolhatatlan és jelentéktelen kérdések...
A napsugarak visszaverődtek a talajról. Egy izzó üllőn vágtattak,
forró pöröly csapkodta a fejüket. Ó, milyen visszataszító
kovácsműhely jött létre itt, a sivatag közepén! De hiába: azok, akik
most az üllőn vannak, nem fognak úgy megpuhulni, mint a
vasdarabok szoktak. Őket a meleg csak keményebbé változtatja. És
senki sem fogja meg őket fogókkal, senki sem meríti bele jéghideg
vízbe, hogy még edzettebbek legyenek. Ők ennél szilárdabbak és
szívósabbak már nemigen tehetnek.

Elhaladtak néhány múmiává aszalódott holttest mellett. A hullák
csak rövid ideje feküdtek a homokon, de már minden csepp
folyadék elpárolgott belőlük.
Kitartóan haladtak, és bíztak abban, hogy nem kerül elébük újabb
akadály .
Vagy mégis? A délibábok és a valódi menekülők feje fölött sebesen
pörgő orsók jelentek meg. Lokális hurrikánok voltak, kicsiny, de
pusztító szélörvények. Az egyik felkapott egy embert egy oldalára
fordult riksa mellől, aztán valamivel később kiköpte magából – a
csontvázát. A légtölcsérben kavargó éles kövek és homokszemek
pillanatok alatt lecsiszolták a testről a bőrt és a húst.
A kitartó vándorok látták, hogy el kell kerülniük ezeket. Bármi áron...
A kisebb kövek megrepedtek körülöttük, reccsenéseik panaszos
kiáltások voltak, és figyelmeztetések is egyben: vigyázz, fokozódik a
meleg!
Jaqnak látomása támadt. Az ég jelent meg előtte, a fényt szülő
anyaméh. Egy hatalmas vörös magzat teste pulzált rajta – a nap.
Vagy lehet, hogy ez a vörösség maga az anyaméh, amelynek a
belsejében egy rejtőzködő fehér törpe az embrió?
Azon kapta magát, hogy hangosan imádkozik a káoszivadékhoz:
– Szüless meg! Ébredj öntudatra! Mutasd meg nekem újra a fénylő
ösvényt!
Hogyan is jelenhetne meg a fénylő ösvény, amikor ég a világ, és
lángol az égbolt?
Lehet, hogy ez a fohász valódi, színtiszta eretnekség volt? Lex
felmordult.
– Hadd lássam meg Dorn fényét!
A fény forró és vörös volt; lassanként fehérbe csapott át. Rakel
motyogni kezdett:
– Orgyilkos vagyok, ugye? Egy legyőzhetetlen orgyilkos, aki
bármilyen kínzást elvisel!
Ez jó jel volt. Rakel tehát kezdi elfogadni a sorsát. Talán a meleg
kitörli agyának magasabb funkcióit, így könnyebben átváltozhat
majd Ey'Lindivé...
– Nézzétek! – lihegte Zhord.
A talajból víz szökött a magasba, és szivárványként hullott vissza. –
Délibáb...
– Nem, nem! Yald! Yald!
A kamelopárdok remegő orrcimpával felgyorsítottak.
Eddig csupán egy állat dőlt ki Lex alól. A többi szívós, masszív
jószág volt. Amíg átrakta a nyerget a másik kamelopárdjára, három
társa mozdulatlanul várakozott. Ők is hátast válthattak volna, de
valahogy nem bírták rászánni magukat a mozgásra.
Amikor a mélyedésben létrejött kis tóhoz értek, megállították az
állatokat. A tavat egy föld alatti forrás táplálta vízzel. Mielőtt Jaq és
társai leugorhattak volna a nyeregből, a délibábok közül tucatnyi
poros menekült lépett elő. Hárman kamelopárd háton érkeztek; fél
tucatnyian egy fehér limuzinban zsúfolódtak össze. A motorházból
gőz csapott ki.
Ez a szökőkút... Ez lenne a fénylő ösvény? Egy vertikális ösvény,
amely jó hat méter magasra emelkedik, majd visszahullik, és
enyhülést nyújt a szomjazóknak. Az állatok és az emberek egymás
mellé zsúfolódtak, ittak, és vizet locsoltak magukra.
Jaq felegyenesedett, az arcáról víz csorgott.
– Hálát kellene adnunk a Földön Lakozónak – mondta – ezért az
áldásért.
– Talán ezt az átkozott hőséget sem ártana megköszönnünk –
szólalt meg Zhord. – Meg a szétrepedt sziklákat, amelyek alól elő
bír törni a víz.
Talán igaza volt. Vagy mégsem? Talán tényleg egy csoda részesei
lehettek.
Lex a gőzt eregető járműre nézett. A fehér selyemruhát viselő
turbános sofőr a markában hordott vízzel hűtötte le a motorháztetőt,
hogy meg tudja fogni, és fel bírja nyitni.
– Hé! – kiáltotta oda neki Lex. – Leeresztettétek a gumikat, igaz?
A sofőr meghökkenve fordult hátra a bolygón idegennek számító,
szabványos birodalmi gót kiejtés hallatán.
– Igen. – A válasz nyers volt, és ellenséges. Ennek a fegyveres
óriásnak talán a limuzinra fáj a foga.
– Jól csináltátok, barátom! – Vajon hány sofőr volt ilyen előrelátó?
Tíz százalékuk? Öt? Még így is több ezren lehettek.
– A biztonságos hely itt van – jelentette ki a limuzin egyik utasa
ostobán. – Itt fogunk megállni, és csak az orrunkat dugjuk ki a
vízből.
Egy logikusan gondolkozó őrült...
– Nem – szólalt meg az egyik társa. – A biztonságos hely arrébb
van. – Olyan lassan és türelmesen beszélt, mintha egy olyan
bolonddal kellene szót váltania, aki mindenen megsértődik, és
haragjában tombolni kezd. Talán éppen ez az udvariasság, ez a
körültekintés volt az oka annak, hogy ilyen messzire eljutottak
együtt. – Egy kísérteties kőlabirintusban van, emlékszel? Először el
kell haladnunk a remetelak mellett, amelyről beszéltem.
– Kísérteties? – kiáltott fel egy napégette bőrű fiatal nő, aki
kamelopárd háton érkezett a tóhoz. – Ezt hogy értsem?
– Milyen remetelakról van szó? – kérdezte a társa, egy erősebb
felépítésű, középkorú nő, akinek hosszú fekete haját csillogó
zuhataggá változtatta a veríték.
– Abban a labirintusban szellemek laknak – jelentette ki a limuzin jól
informált utasa. – Halottak, akik Bara Bandobastban éltek. A
labirintus tabu, de nekünk mégis be kell mennünk oda. Útközben
elhaladunk az oszlopszentek remetetelepe mellett.
– Azok meg kicsodák? – kérdezte bugyuta társa.
– A magányos elvonultak, akik azért imádkoznak, hogy az Ő arca
megjelenjen a napban, és így a Sabulorb legyen a kozmosz első
számú zarándokhelye.
– Bocsánat – szólt közbe Zhord. – Pontosan hány remete imádkozik
azon a helyen?
– Több száz.
– Elnézést, de hogyan lehet őket remetének nevezni, ha ilyen sokan
v a n n a k ?
– Mindegyik a saját kőoszlopa tetején ül – hangzott a válasz.
Elmebeteg ez a törpe, vagy micsoda?
– Huh, akkor ma tényleg nehéz dolguk lehet. Vagy megsülnek, vagy
úgy potyognak lefelé az oszlopaikról, egymás után, mint a legyek.
Az egyik alacsony bucka mögül egy világoszöld páncélt viselő,
sisakját vesztett alak lépett elő. A bőre vörösre égett, de a vonásai
így is szemfájdítóan szépek voltak. Fekete hajának tincsei sötét
indákként hulltak a vállára. Az egyik elda Őrző volt... Egy
lézerpuskát tartott a kezében.
Ferde, keskeny szeme körül felduzzadt a bőr. Erőlködve hunyorgott.
Félvaknak látszott.
Megbotlott. A hosszú csövű puskára támaszkodva visszanyerte az
egyensúlyát. Felemelte a fegyvert, rábökött vele a szökőkútra, a kis
csoportra, a gőzölgő fehér limuzinra.
– Egy idegen lény! – kiáltotta valaki.
Valahonnan előkerült egy normál lőszerrel töltött puska. Lövés
dörrent, ám az őrző sértetlen maradt, a golyó nem találta el.
Válaszképpen a vállához emelte fegyverét, és a hang forrásának
irányába lőtt.
Elhibázta a lövészt, az energiatöltet a limuzin hátuljába csapódott. A
fémtest felszakadt, s a kilyukadt üzemanyagtartályból kiáramló
gázfelhő belobbant. Mintha lángszóróval lőttek volna az ég felé. A
jármű hátulsó része szétrobbant. A láng lejjebb ereszkedett, a vége
visszacsapott. A limuzint körülölelte a tűz.
A sofőr üvöltött, és kétségbeesetten szaggatta fehér selyemruháját.
RAAARKpopSWOOSHthudCRUMP – jelentette ki Lex fegyvere. Az
Őrző meghal Lex nyeregbe szállt, és intett társainak, hogy kövessék
a példáját, mielőtt a döbbent emberek magukhoz térnek. A két
kamelopárdos nő gyorsabban nyeregbe termett, mint Zhord. Fürgén
járt az agyuk, rögtön felfogták a lényeget: a limuzin megsemmisült,
utasai valahogy tovább akarnak jutni. Hogyan? Elveszik valakitől
járművét. Vagy a hátasát.
Lex felemelte a fegyverét, és rekedten rákezdte:
– Hut-hut shuturr! Tez-rau! Yaldl – Egy hut-hutozó kórus felelt
kiáltásaira. Az égő limuzin utasai magukra maradtak a víz mellett.
Legalább egy oázisban rekedtek meg, és nem a homoktengerben.
Legalább addig életben maradnak, míg a nap elpárologtatja a
feltörő vizet. Amikor ez bekövetkezik... Az az ostoba, aki be akart
feküdni a tavacskába, biztos ott fog megfőni a pocsolyában.
A két kamelopárdos nő nem tágított Jaq csapata mögül. Nem
számított, sőt talán jobb is volt így. A csoport így normális
méretűnek látszott – ha ebben a helyzetben a „normális” szónak
még volt valami értelme.

– Előbb-utóbb úgyis szétesett volna az a kocsi – jegyezte meg Zhord. – Ha megreped a hengerblokkja, mivel pótolják? Szarból nem lehet várat építeni, nem igaz?
– Jobb lenne, ha megtartanád magadnak az ilyen zömik mondásokat – mordult rá Jaq. – Meditálni szeretnék.
– Otthagyhattátok volna nekik a tartalék kamelopárdjaitokat! – kiáltott előre a fiatalabbik nő.
– Ahogy elnéztem, ti is elég gyorsan nyeregbe pattantatok – vágott vissza Zhord.
Rakel a fiatal nőre nézett.
– Ne akarj összeakaszkodni velünk – figyelmeztette, talán jó szándékkal. – Én egy birodalmi orgyilkos vagyok! – Vajon a hőség vette el a józan eszét? Vagy valami más állt a háttérben?
A kavicsok robbanásszerű robajjal repedtek szét. Szerencsére nem köptek ki magukból repeszeket.
Sötét kőoszlopok. Több ezer lapos tetejű kőoszlop, a háromméterestől az ötvenméteresig. A köves sivatagból több négyzetkilométernyi területet foglaltak le maguknak.
A terep olyan volt, mint valami régi, elfeledett templomrom. Az egykori – vagy csupán képzeletbeli? – építmény közepén hatalmas kőtömb állt, amelyen számtalan barlang nyílása sötétlett. Talán ez volt a belső szentély.
Az egyik oszlop tetején fehér köntöst viselő remete térdelt. Fejét csuklya fedte, barna arcából csak egy keskeny sávot lehetett látni. A forróság ott fent, a magasban, már biztos végzett vele. Bőre szétrepedezett, teste mumifikálódott.
A természet alkotta oszlop aljába egy feliratot véstek:

AZ Ő VÖRÖS SZEME FIGYEL MINKET!

Kicsit arrébb, egy másik oszlop tetején egy újabb remete imádkozott. Ezen az oszlopon is volt véset:

MINDENEK PÁTRIÁRKÁJA.

Az oszlopok között menekülők vonultak; sokan kamelopárd háton, néhányan ballonkerekű jármüveken, akadtak biciklis riksákon erőlködők is, de a legtöbben gyalog küzdöttek a távolsággal és a kövekkel. Időnként elesett valaki, és soha többé nem kelt fel. A fáradt szemek csak ritkán lestek fel az oszlopok tetején térdelő vagy ülő remetékre.
A Birodalomban számos olyan hely létezett, ahol a hithez való hűséget nagyon nehéz lett volna megkülönböztetni az őrültségtől. Az őrület sokszor logikus és meggyőző. A zarándokok, akik az év során ellátogattak Shandabar városába, buzgalmukban és elvakultságukban szentnek vélték ezeket a remetéket, ezért sokan felkeresték őket.
Arról, hogy hány oszlop áll a környéken, és hány remete él a tetejükön, Jaq csak akkor tudott fogalmat alkotni, amikor beljebb hatolt a hajdani templomba.
A remeték közül már egy sem élt; testük szikkadt múmia volt, amelyet kikezdett a meleg és a nemrég elvonult homokvihar. A tetemek mind imapózban kuporogtak a különböző magasságú kőoszlopok tetején.
A közönséges homokviharok nem jutottak fel ebbe a magasságba, ez a legutóbbi azonban sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint a megszokottak. Vajon a remeték miért nem bújtak el a barlangjukban, miért vállalták inkább a halált? A homok megfojtotta őket, a nap szétégette maradványaikat. Miért folytatták imájukat, amikor látták, hogy baj van? Miért nem menekültek be a központi szentélybe, ahonnan a napi élelmüket és italukat kapták? Biztos voltak szolgáik, aki ellátták őket, akik vigyáztak rájuk.
Vagy lehet, hogy elbújtak a vihar elől, bemenekültek a hatalmas szikla belsejébe, ahol az évszázadok során termeket, szobákat, folyosókat, sőt talán föld alatti katakombákat alakítottak ki? Talán elbújtak, és amikor kitisztult az idő, visszakapaszkodtak a helyükre, az oszlopok tetejére, ahol a felkelő új nap sorban meggyilkolta őket.
A remeteség törvényei valószínűleg megengedik, hogy a világtól elvonult férfiak homokvihar idején leereszkedjenek, viszont olyan passzusa nincs, amely ugyanezt hőhullám esetén is lehetővé teszi.
A Sabulorb hűvös világ volt, nem igaz? Mivel nem tehették meg, hogy a meleg miatt elhagyják helyüket, az oszlopokon maradtak, így ima közben csapott le rájuk a halál. És mi a helyzet a szolgáikkal? Ott gyászolnak a központi szentély hűvösében? Vagy éppen ellenkezőleg: ujjonganak, mert végre megszabadultak a szolgálattól? Néhányuk talán gyászolt, mások esetleg örvendeztek, de az is lehet, hogy elvesztették a józan eszüket, s egymás torkának estek, amikor a szokatlan hőség megzavarta a fejüket.
Az oszlopok közé érve a kamelopárdok lelassítottak; Itt a szó szoros értelmében nyaktörő mutatvány lett volna számukra a vágta. A hely végtelen és valahogy különös nyugalmat árasztott. Sűrű csend honolt mindenütt; itt még a kövek is halkabban, szinte nesztelenül repedtek szét. A kamelopárdok sem szaglásztak szokásuk szerint – mintha féltek volna attól, hogy megtörik ezt a végtelen nyugalmat.
Még egy felirat:

MINDENKI PÁTRIÁRKÁJA.

Miért nem „mindenki atyja” vagy „mindenek ősatyja”? Ezek a kifejezések sokkal megszokottabbak.
Hideg rémület kúszott végig Jaq gerince mentén. Az egyik zömök oszlop tetején a remete kinyitotta a szemét, és lenézett. A szeme... delejes és violaszínű volt. A repedezett ajkak szétváltak, mögülük kivillantak a hegyes fogak.
A többi oszlop tetején is megmozdultak az imádkozok. Jaq a kamelopárdja bordái közé vágta a sarkát, elvágtatott a következő oszlop (ezen is szerepelt a „pátriárka” szó) mellett, és közben odasziszegett a társainak:
– Ezek génorzó hibridek!
Zhord és Lex fohásszal a száján elővette a fegyverét. A fiatal nő előrekiáltott.
– Mi történt?
– És most mit fognak csinálni? – kérdezte Rakel. Jaq bensőjében
elpattant valami. Rekedten felkiáltott:
– Az én valódi orgyilkosom tudta, mit csinálnak a génorzók meg a hibridjeik.
Magára öltötte az alakjukat, és a körmeivel tépte szét őket!
A génorzók belecsókolják magvukat áldozatukba, akár férfi, akár nő az illető. Az emberek aztán életet adnak ocsmány ivadékuknak – mást nem tehetnek, mert megtermékenyítőjük rabszolgájává válnak. A hibridek közül néhány szörnyszülött, de vannak köztük olyanok is, amelyek majdnem emberiek. Valamennyien nagy csontúak és kopaszok, a foguk általában hegyes, tekintetük hipnotikus.

Éppen olyanok, mint az oszlopok tetején térdelő remeték.
A tiszta vérű génorzók erősek és szívósak. Karmuk széthasítja az
acélt. A hibridek minimum abban hasonlítani szoktak rájuk, hogy
életerősek, és remekül bírják a hőséget. Azt, hogy a remeték
múmiának látszottak, hogy a külsejük éppen olyan volt, mint a
halálra aszalódott embereké, bizonyára az okozta, hogy a
környezeti katasztrófa következtében a génorzók testfelépítése
némileg eltért a megszokottól.
Ha valamennyi remete hibrid, olyan lény, amelyet könnyen
embernek lehet nézni, akkor... Akkor vajon milyen szörnyek
rejtőzködhetnek a szentély legbelső részében? A remeték és a
szörnyek valamennyien szoros pszi kapcsolatban állnak egy
förtelmes, páncéltestű varanggyal, a pátriárkával. Tehát a
Sabulorbot mégsem sikerült teljes egészében megtisztítani. Az
életben maradt génorzók megszállták ezt a remetetelepet, és
szaporodni kezdtek.
Bárcsak itt lenne Ey'Lindi! Bárcsak még mindig a testében lenne a
génorzó implant! Ő egy percig sem gondolkozna; képes és hajlandó
lenne arra, hogy külsejével megzavarja az oszlopok tetején
várakozó hibrideket, és... Nem! Romlottságról árulkodó kívánság!
Ey'Lindi implantjai hit- és természetellenesek voltak!
– Ő a körmeivel tépte szét a hibrideket! – ismételte Jaq. Rakel
kimerülten, a félelemtől eszelőssé váltan megremegett.
– Nagy elvárásaid voltak a hölgyeddel szemben, inkvizítor uram!
Jaq elszégyellte magát. Reszketett a hangja, amikor megszólalt.
– Neki még az utánzata is szent – jelentette ki. De nem! Ez így
p r o f á n s á g .
De mégis! Rakel teste, a hamis Ey'Lindi, valóban szent lesz. Amikor
Ey'Lindi vissza inkarnálódik Rakelbe, és amikor a káoszivadék
megmozdul a hipertérben, szentesíti Rakel áldozatát, valamint a
lelket, amely akkor már benne fog lakozni.
– Bocsánatot kérek az Ultramarinok nevében – mondta Lex,
miközben az oszlopok tetején mozgolódó fehér ruhás hibrideket
figyelte. – A génorzók nagyon hamar erőre kaptak. Talán jobb, hogy
az egész bolygó meg fog semmisülni.
Az egyik remete lassan felegyenesedett, hogy jobban
megfigyelhesse a menekültek lassú vonulását. Csuklyája
hátrahullott, tar feje megcsillant a fényben, és láthatóvá váltak
homlokának csontos dudorai. Kinyújtotta izmos karját, megáldotta a
menetet, s közelebb hívta magához az embereket.
A menekültek tömege olyan lehetett számára, akár a manna; az
emberek egy eszelős mánia, egy sátáni késztetés tápanyaga voltak.
Az oszlopok tetején felállt a többi remete is. Közeledett a várva várt
szertartás; végre lehetőségük nyílt arra, hogy továbbadják a
génorzók genetikai örökségét, a beléjük kódolt kincset. Itt jön ez az
embercsorda, amelyet meg kell és meg lehet termékenyíteni.
Megtermékenyítés és... talán lakoma? Lehet, hogy arra készültek,
tort ülnek a találkozás örömére? Hogy azt zabálják fel ünnepségük
alkalmával, amit elébük vetett a hőhullám? A sivatag mindig is kopár
volt, és kietlen. A szolgák talán kerteket gondozgattak a
katakombákban? Csirkéket tenyésztettek a földmélyi termekben?
Algákat vagy gombákat? Az emberhús akkor is kellemes
változatosságot jelenthetett a remetéknek, húst, amelyet fel lehet
falni, meg lehet füstölni, félre lehet tenni későbbre.
Zhord hisztérikusan vihogott.
– Lassan, lassan – mondta hátasának. – Csak nyugodtan, de
lassan, jó kis kamelopárd vagy, nagyon okos.
Elhaladtak egy oszlop mellett, amelynek tetejéről a remete delejező
szemmel meredt le rájuk.
Egyszerre ezer légy röppent be a várakozó pókok halójába. Ezer
rovar repült a lapuló varangyok közelébe. Mert olyanok voltak ezek
a remeték, akár a kövér, lusta, csúf békák, amelyek csak akkor
moccannak meg, akkor pazarolnak erőt a nézésre és a látásra, ha a
zsákmány nyelvöltésnyi közelségbe kerül hozzájuk.
Mennyi idő alatt tudnak lemászni azokról az oszlopokról? És mikor
indulnak meg? Talán akkor, amikor a kifejlett génorzók megjelennek
a szentélyszikla barlangjainak bejáratában?
Az egész, látomásokkal terhelt, napégette utazás során ez volt a
lehető legrosszabb, legfélelmetesebb hallucináció – ez, amely
valóságosnak bizonyult.
* * *
– Egy kicsikét gyorsabban, jó kis kamelopárd...
Ha száguldani kezdenek, azzal talán csak siettetik az események
bekövetkeztét. Nem, az most túlságosan gyors lenne, lépésben
pedig nem haladhatnak. Informátoruk, az a porral lepett testű
asszony pedig nem mondta meg nekik, hogyan kell csak kissé
visszafogni az állatokat.
Zhord lefékezte a kamelopárdját, aztán elindította, majd a térdével
csapkodva az oldalát megpróbálta valamivel élénkebb haladásra
ösztönözni.

– Hé! – kiáltott oda a hozzájuk csapódott két nőnek. – Mit mondjak
neki, ha könnyű vágtát akarok?
– Asan – felelte a fiatalabbik nő. – Ez azt jelenti: futás.
– Asan, shutur. Asan! – Mintha egy ima szavai lennének. Zhord
hátasa felgyorsított, de nem kezdett vágtatni. A többiek követték a
zömik példáját.
Ó, mennyire örült volna Zhord, ha egy felturbózott triciklin ül, és
nem egy ilyen négylábú élőlény hátán! Egy erős, könnyen
irányítható és kényelmes triciklin. Rettenetesen feltörte az ülepét a
nyereg.
A remeték sorban feléledtek és megmozdultak. Mind úgy álltak, úgy
figyeltek, mintha valamilyen hangra, valamiféle jelzésre várnának.
Vajon hallható lesz az a Jel, amely a szentélyszikla irányából fog
érkezni, vagy valami pszi parancsot kapnak majd? Valamennyien
északi irányba fordultak, arra, amerről a menekülők érkeztek, és
csak álltak, csak vártak...
– Légiveszély! – kiáltott fel Lex.
Nem sokkal később valamennyien meghallották a hajtóművek zaját.
Az égen egy csapatszállító repülőgép körvonalai jelentek meg.
Lassan haladt. Lex a szeme fölé emelte a kezét, és a leszálláshoz
készülő gépre nézett, amely landolás előtt még le akart írni egy kört
a remetetelep fölött.
– Birodalmi emblémák, azt hiszem...
A hibrid remeték feszült figyelemmel várakoztak.
A repülőgép egyik hajtóműve köhögni és pufogni kezdett, aztán
leállt.

– Alig van üzemanyaga...
A gép Shandabarból indulhatott. Shandabarból, a hamuvá és
füstölgő romhalmazzá vált városból. Oda valószínűleg az északi
kontinensről érkezett, a planetáris hadsereg bázisáról, vagy esetleg
a Departmentóból...

A homokvihar után, a város felrobbanása előtt egy asztropata
elküldhette jelentését az idegenek támadásáról, a renegát
űrgárdisták megérkezéséről. Aztán Shandabar elnémult. A
hadsereg kiküldött egy csapatszállítót, hogy kiderítse, mi történt.
A gép útközben viharba kerülhetett – csakis ezzel lehetett
megmagyarázni, hogy kifogyott az üzemanyaga. A pilóta
Shandabarban akart leszállni, de a főváros megsemmisülése ezt
lehetetlenné tette. A gép továbbhaladt. A pilóta felfedezte a
menekülőket, látta a sok száz kilométer hosszan húzódó nyomokat,
a halottakat, az elhagyott járműveket, és valamivel később meglátta
a gyalogosan vánszorgó vagy kamelopárdháton kínlódó embereket.
Látta, hogy a menet, amely eredetileg Bara Bandobast felé tartott,
váratlanul irányt változtatott, és a sivatagba, erre az oszlopos helyre
v o n u l t .

Repülés közben a gép nem forrósodhatott fel túlságosan, fedélzetén
elviselhetőek voltak a körülmények.
Az oldalán hirtelen kinyílt egy ajtó. Testek zuhantak ki belőle. Fehér
ejtőernyők bomlottak szét a levegőben. A testek zuhanása lelassult,
szelíd ereszkedéssé változott. Katonák érkeztek, sárgás-szürkés,
terepszínű ruhába öltözött harcosok. A nyakukban hosszú csövű
lézerfegyverek. Az egyik katona ernyője nem nyílt ki. Becsapódott a
talajba. Egyik test a másik után vetődött ki a gép ajtaján. Fehér
virágok nyíltak a forró égbolt alatt. Százötven katona... Legalább
százötven!
A repülőgép hajtóművei egymás után mondták fel a szolgálatot. A
fémtest egy darabig még kecsesen siklott, a pilóta talán abban
reménykedett, hogy eljut a nyílt terepre, a sivatag fölé. Az egyik
meghökkentően magas kőoszlop megkarcolta a szárnyat. A gép
megpördült a levegőben, aztán hirtelen eltűnt az égről. A
becsapódást követően porfelhő emelkedett fel, de nem keletkezett
tűzgolyó. A tartályok kiszáradtak – nem volt minek berobbannia.
A katonák leérkeztek a földre. A remeték gyorsan lemásztak az
oszlopok tetejéről. Gyorsan és gyakorlottan – már ezerszer
végrehajtották ezt a mutatványt. A szentélyszikla alagútjai
szörnyeket böfögtek ki magukból.
Szörnyeket, négykarú bestiákat. Az iszonyatos testek előrelódultak,
félelmetes sebességgel rohantak. Gerincükből tarajok meredeztek.
Hosszú, csontos, hajlékony farkuk volt. Ovális fejük alján kinyíltak a
hegyes fogakkal teli szájak.
A tiszta vérű szörnyek mögött a hibridcsőcselék hullámzott. Már
nem sok emberi volt a külsejükben, duzzadt, megnyúlt fejükkel,
egyéneden agyaraikkal az emberi test gonosz paródiájának
látszottak. Torzságuk még távolból szemlélve is feltűnő volt.
Némelyikük rákollót csattogtatott a keze helyén; mások karmokat
villogtattak. Egyesek hátából csonttüskék meredtek ki.
Az ocsmány hibridek géppisztolyokat, puskákat, kardokat és
lánckardokat szorítottak magukhoz. A fajtiszta génorzók nem
használtak fegyvert, nekik elég volt a saját, páncéllal borított testük.
A remeték, miután leértek a földre, fehér köntösük alól puskákat és
lézerpisztolyokat kaptak elő. Az egyik felrikoltott:
– Ezüstnyelvű Atya, nyálad megváltja lelkünk!
A legnagyobb barlangnyílásban megjelent a pátriárka. Kíváncsi volt
a mészárlásra. Ó... szavakkal leírhatatlan fórtelem! Négykarú,
agyaras varangydisznó. Gerincéből páncél kemény
csontburjánzások álltak ki, mindegyik akkora, mint egy felnőtt férfi
háta. Háromkarmú lábaival könnyedén megkapaszkodott a
sziklákban. Még messziről is félelmet keltőn villogott violaszínű,
hártyával borított szeme.
Messziről? Túlságosan közel volt!
Zhord rálőtt a hozzá legközelebb hadonászó remetére. A mellkasa
közepén találta el.
– Tez-rau, yald! – ordította Jaq.
Az állatok felgyorsítottak. Az egyik génorzó oldalról feléjük rohant.
Lex célba vette, de a kamelopárd mozgása miatt nem találta el. A
robbanótöltet az egyik oszlopot törte derékba. Ó, milyen pazarlás...!
Jaq kézbe fogta a Császár Kegyelmét, elmormogott egy gyors imát,
és örökre megállította a szörnyet. A génorzó nem döglött meg
azonnal; kapálózva, vergődve vonaglott a kavicsos talajon.
A remeték rárontottak a kimerült menekültekre. Volt, akit puszta
kézzel öltek meg. Némelyikük ráhajolt áldozatára, hogy vérrel oltsa
kínzó szomját. Az emberek közül néhányan védekezni próbáltak.
Vakon lövöldöztek, de nem sok sikerrel. Közben a sárga-szürke
ruhába öltözött katonák is közelebb értek, és lézersugarakat szórtak
a génorzókra meg a feléjük rohanó hibridekre. A génorzók, ha
kiszemelt áldozatuk közelébe jutottak, az emberhúsba
mélyesztették karmaikat, és széttépték a testet. A sivatag irányából
egy fél lánctalpas érkezett, s vele egy fekete ruhás arbitrátor.
Tükrös sisakját elvesztette valahol. Vörös arcáról hámlott a bőr.
Megállította a járművet, majd a tetejére szerelt kígyószájú löveget
célra fordította. Az egyik oszlop mögül egy génorzó rohant felé.
A lövedék lángcsóvát húzva csapódott a bestiába, amelynek semmi
keresnivalója sem volt ezen a bolygón. Robbanás. A lény csak az
egyik alsó karját vesztette el.
A páncélozott fülkében ülő vezető beindította a motorokat, és
megpróbált kitérni a három karral is tovább közeledő szörny elől. Az
egyik lánctalp a manőver során leállt – talán beszorult a széle a
kövek közé. A jármű vészesen oldalra dőlt. Az arbitrátor elvesztette
az egyensúlyát, és leesett a földre. A génorzó felgyorsított. Az
arbitrátor oldalra fordult, miközben megpróbálta előrántani
kézifegyverét. A karmok rázárultak a védtelen emberfejre.
A génorzó a megbénult acélmonstrum felé fordult. Karmai
belemélyedtek a fémbe, karjai rángatni kezdték a lemezeket.
Egy jetsikló közeledett.
Áramvonalas légi cápa volt, orrán egy rúnával, két oldalán egy-egy
fejsze formájú stabilizátor szárnnyal. Átszáguldott az oszlopok
között, úgy négyméteres magasságban haladt. Lecsapott a
génorzóra, amely csak ekkor vette észre.
Négyméteres magasság? Kockázatos, túl kockázatos! A génorzó
felugorhat, és belekaphat az egyik szárnyba...
A jetsiklón szemkápráztató jelenség vibrált – egy holo ruhás
Harlekin vezette a gépet. A cápa orrának két oldalán, mintha
agyarak lennének, suriken ágyúk csöve meredezett. Az ikerlövegek
bólintottak, végük lejjebb fordultak, belsejükből borotvaéles
fémkorongok záporoztak a génorzóra.
A szörny megcsonkult. A korongok átmetszették kemény páncélját,
és bejutottak a test puha belsejébe.
A jet sikló a szentélyszikla irányába fordult, ahhoz a
barlangnyíláshoz közelített, amelyikből a pátriárka szemlélte a
harcot. A Harlekin tudta, mire vállalkozik, de nem tehetett mást. A
génorzók itt voltak – éppen itt, a Hiperháló kapujának közelében!
Ezt nem lehetett hagyni. Hibrid remeték eddig nem távolodtak el az
oszlopaiktól. Eddig még egyszer sem fordult elő, hogy
bemerészkedtek volna a kőlabirintusba.
Eddig!
De vajon mit fognak csinálni most, hogy a Sabulorb felperzselődik?
Ha a pátriárka rájön, hogy létezik egy menekülési útvonal, a hibridek
és a tiszta vérűek mindent megtesznek majd, hogy megtalálják a
kaput. A génorzók még ebben a forróságban is elég sokáig életben
maradhatnak ahhoz, hogy megleljék, amit keresnek. És ha egyszer
megvan a kapu, akkor behatolnak a Hiperhálóba, onnan pedig akár
valamelyik mestervilágra is átjuthatnak.
Ez nem történhet meg!
A Harlekin a szentélyszikla felé száguldott, a barlang szájában álló
rettenetes lény irányába.
* * *
Surikenzápor zuhogott a négykarú varangy dísznóra. Sok célba
talált. A páncélos szörny megingott, de nem esett össze. Egyik
humanoid kezét már csak egyetlen ín tartotta a helyén. Fél szeme
kirobbant, de a sérülést okozó korong nem bírt áthatolni a kemény
koponyacsonton, így nem jutott be az agyvelőbe. Az egyik térde is
szétzúzódott, de még mindig életképes volt. Valószínűleg halálos
sebet kapott, mégis rendületlenül a helyén maradt.
A Harlekinnek csupán néhány másodperce volt arra, hogy ezt
felfogja. Talán azt tervezte, hogy megöli a pátriárkát, aztán felrántja
a jet sikló orrát, és kikerüli a szentélysziklát.
Másként történt.
Surikeneket ontva agyaraiból a légi cápa belecsapódott a pátriárka
mellkasába. A pokolfajzat hátrazuhant, vissza a barlangba. A jet
sikló és a rajta ülő öngyilkos hős követte.
A hatalmas robbanást követően a barlang szájából mindent elsöprő
tűzcsóva csapott ki.
* * *
– Yald! Yald!
Jaq csapatának már sikerült távol kerülnie az oszlopoktól, amikor
hirtelen egy hibrid vetődött rá a fiatalabbik shandabari nőre.
Lerántotta a kamelopárd hátáról, és leszorította. A nő sikított és
vergődött. A hibrid artikulálatlan, éles hangot hallatott, aztán
megfordult, de nem próbált felugrani a kamelopárd hátára.
– Ne lassítsatok le! – üvöltötte Lex, mert látta, hogy Rakel meg
akarja állítani hátasát. – Tovább, tovább! Yald, yald! – Az áldozat
társa, a középkorú nő már visszafordult.
Megállította kamelopárdját, ismét megfordította, és az űrgárdista
után kiáltott.
– Segítség!
Nem, erre most nem volt lehetőség. A segítségnyújtás
idővesztéssel járt volna. Most menniük kellett, a lehető leghamarabb
maguk mögött hagyni a remetetelepet. Nem állhattak meg, hogy
kimentsék a két nőt...
Legfeljebb imádkozhattak.
Imádkoztak azért, hogy az emberek győzzenek. Azért, hogy a
katonák lekössék a remeték figyelmét, így azok ne vehessék
üldözőbe őket...
A hibrid még mindig üvöltött, mintha ő lenne az áldozat, és nem a
fiatal nő. Érthető: a pátriárka halála során keletkezett pszichotikus
vihar megőrjítette a boly minden tagját, agóniába taszította őket,
megzavarta gondolataikat. Talán... Igen. Talán az a kemény,
középkorú nő kést tud rántani, és megmentheti társát.