Ian Watson: Űrgárdista (3. részlet)

TIZENEGYEDIK FEJEZET




A keresztesvitézek visszatértek csillagközi kastélyukba - amely tovább repült a
semmiből a semmibe, ahogy évezredeken át tette, és még hosszú évezredekig tenni
fogja.

A Sagramoso-dinasztiát Karkasonon annak rendje és módja szerint kiirtották, ad
extremum fetum. A hamis isten kultuszát eltörölték, bálványait és szobrait porrá
zúzták. A bolygó élére új, császárhű kormányzót neveztek ki a Capreolo klánból, hogy
felügyelje az energiakristályok meg a pszikurium exportját, és - ami talán még
fontosabb volt - a Császárhoz intézett odaadó imákat.

Így hát a csatatestvérek összegyűltek az Assimularumban, ünnepélyes lakomát csapni a
karkasoni hadisarcból, a zamatos, füstölt vakhalból, amit meleg vizű, földalatti
tavakban tenyésztenek.

A faragott padokon mindenki ott szorongott, aki átkelt a hiperűrön Karka Napjához, és
élve hazatért; még Lord Pugh is részt vett a lakomán - trónusát és asztalát a
zománcdíszes válaszfal előtt állították föl egy emelvényen -, bár az ő ínyének az omlós,
rózsaszín hal akár hamu is lehetett volna. Ezüst tányérja két oldalán, mint valami
egzotikus, masszív étkészlet, ott sorakoztak a hadjáratban elesett hősök amputált kezei,
amikről savfürdőben lemaratták a húst, az izmot és az inakat.

Ha másként alakul a helyzet, ha a Rozsomák osztag nem keríti hatalmába azt a Császár
osztályú titánt, sokkal kevesebb csatatestvért tért volna meg a háborúból...

Lexandro, aki nemrég töltötte ki büntetését a neurokesztyűben, maga is élénkrózsaszín
volt. Traziori testvérei mellett ült a padon; azok a felderítők, akik nem a Rozsomák
osztagba tartoztak, döbbent áhítattal nézték őket.

A lakoma ínyenc csendben folyt, míg végül mindegyik résztvevő kőmeszelye kiürült, s
tányérjukon egy-egy csupaszra rágott halcsontváz hevert - akkora, mint egy nehéz
sorozatlövő.

Akkor Lo Chang csatakáplán prédikálni kezdett...

...és Lexandro értesült a hadjárat olyan eseményeiről, mint az Üvegharang-templomnál
vívott csatáról, meg a Kilencven Kamikaze Korcsolyázóról, akik hőbombákat
szorongatva rohanták le a Negyedik Században szolgáló testvéreket, meg arról, hogy az
Ötödik, Hetedik és Nyolcadik Század - parancsnokaik legnagyobb megdöbbenésére -
ellenséges titánokkal találta szembe magát...



...akiknek sorait a Zed Juron által vezetett Rozsomák felderítőosztagnak sikerült
szétzilálnia, egyetlen újonc felderítő élete árán - szent esemény volt ez, melynek őrökre
meg kell maradnia a rend emlékezetében. Az artifexek egyik mestere már dolgozik a
falitáblán, amit a Teuton-kápolnában fognak közszemlére tenni. Itt húsz évig lesz
vallásos áhítat tárgya, s ha azután méltónak és makulátlannak találják, az emléktáblát
átszállítják majd a Reclusiamba.

A szigorú, aszkétaarcú Lord Pugh jelt adott Lo Changnak, és a káplán kráterekkel
himlőhelyes holdvilágképe földerült.

Chang fennhangon bejelentette:

- Nos honoremus mortuum Omar Akbar, cuius osses sunt perditos, in pleno grado
Pugni Imperatorii!

A homoki bolha holtában teljes jogú űrgárdistává lépett elő...



A testvérek egyre gyorsuló ritmusban verni kezdték kőmeszelyükkel az asztalt, míg a
halcsontvázak remegni és ugrálni kezdtek, mintha úszni készülnének.

Lexandro vadul vigyorgott, mert még néhány hét, és lyukakat fognak fúrni a
feketehámjába, hogy csatlakoztathassa magát az energiapáncélhoz. És utána már teljes
jogú űrgárdista újonc lesz.

Akárcsak Valence, és Tundrish.

Lexandro, továbbra is vigyorogva, odafordult hozzájuk. Mind a négy "testvér" kivívta
magának a jogot, hogy soron kívül előléptessék őket a felderítők közül.
Tundrish viszonozta a vigyort - amikor mosolygott, az arcán mindig ragadozó pózba
dermedt a tetovált pók. Ökölbe szorított kezével imitált jobbhorgot írt le, azt az ütést
utánozva, amivel szétzúzta a Hadúr képét.

Valence is mosolygott, bár ő töprengő, ábrándos arckifejezéssel. Úgy méregette
Lexandrót merengve, mint a báty fiatal húgát, akinek a becsületét meg kell
védelmeznie - ezt az érzést Lexandro kiirtotta a saját lelkéből, a tüneteket azonban
felismerte. Igen, torz álruhában.

Egy futó pillanatra Lexandro gondolataiban - hosszú évek óta először - felmerült két
arc: a tulajdon lánytestvéreié. Andria és Phoeba - elkényeztetett, ostoba teremtések.
Joggal hagyta cserben őket, hiszen az egyetlen utat választotta, amivel vissza lehet
szerezni az elvesztett becsületet; vagy talán nem is ő döntött, hanem a sors. A Legiones
Astartes, a csillaglovagok útja volt ez. Az univerzum bonyolult szövedékében neki
jutott az aranyfonál, a húgainak pedig a salak, a közönséges emberek rongyos-szürke
osztályrésze, azé a korlátolt, halandó sokaságé, amely erjedő kovászként tenyészik is
pusztul a világok millióin, hogy megérlelje a Lexandróéhoz hasonló lelkeket, amik
méltók arra, hogy az Istencsászár ürítse fenékig őket.

Az űrgárdisták megvédik ezt a kovászt a bomlástól és a rothadástól...

Tűzzel és robbanólövedékekkel.

Ez lenne az a "magasabbrendű igazság", amiről néha Valence szokott locsogni? Igen,
álszentül locsogni! A kozmosz szerelmére, hiszen maga Valence is cserbenhagyta a
technikus rokonságát! Yeremi testvér kétségkívül képmutató alkat.
Yeremi testvér tűnődő ajakbiggyesztéséből Lexandro megsejtette, hogy most ő maga
vált Valence képmutatásának fókuszává...

Phoeba és Adria... Csinos kis pár, az arcuk hasonlít Lexandróéra... Kifinomultak...
Lexandro még így, a kerámiával dúsított csontokon duzzadó izomkötegekkel is
megmaradt egyedi, személyes jelenségnek.

Andria és Phoeba... Arcok... Nevek... De nem teljes testek, legalábbis nem úgy, ahogy
az övé - nincsenek átalakítva, nem tökéletesek. Lexandro már képtelen volt felidézni
és megérteni lelki szeme előtt hajdani húgai alapvetően idegen anatómiáját. A... női
testet...

A lánytestvérek... az anya... a főlakó szajhák, akikkel a Fenséges Fantazmák
elszórakoztak... tűnő kísértetek voltak már csupán, fakófehér szellemek.
Elhagyott szellemek.

Lexandro úgy meredt Valence-re, mintha a tudatuk egy pillanatra összekapcsolódott
volna - Valence sohasem fogja elhagyni Lexandrót. Örökké kísérti majd, hogy
megoldjon valami tört egyenletet a saját agyában, ami lehetővé teszi számára, hogy
tovább kergesse fennkölt, álszent ideálját.

A káplán egy példabeszéddel folytatta szónoklatát. A mellette lévő megszentelt
falifülkéből, amelyben áhítattal övezett ereklyéket tartottak, elővett egy aranyozott
holoprojektort, és egy adattároló kockát csúsztatott bele.
Az asztalok fölött ásító üres térségben Lord Sagramoso palotája tűnt fel... és
szétrobbant, megint kihajítva magából azt a fekete hajót.
A következő jelenetet egy bolygó körüli pályán keringő birodalmi csatahajóról
vehették fel. A kép távoli volt és elmosódott. Egy hatalmas úrhajó araszolt fölfelé
Karkason fénylő korongjáról. Felrobbant. A roncsok messzire repültek, semmivé
enyészve az űr távolában.

Váltott a kép: ezúttal egy kilőtt Hadúr füstölgő roncsát mutatta Sagramosovárosban -
most már Fidelis volt a neve -, amelyre egy páncélos Ököl kapaszkodott fel, hogy
kitűzze rá tépett, megperzselődött győzelmi lobogóját...

A csatatestvérek rázendítettek egy hálaadó zsoltárra; a dübörgő basszusok el-
elcsuklottak a meghatottságtól. Néhány viharvert veterán arcán könnycseppek
csordultak le.

Aztán Lord Pugh szétosztotta az elesettek kezeit azok között, akik leginkább kitüntették
magukat a harcban - hogy aztán az évek során türelmesen telefaragják őket miniatűr
domborművekkel a cellájukban.

Juron őrmester is kapott egy ilyen kezet, és gyöngéden elrakta egy bársonnyal bélelt
bronztokba, amit az egyik medicus százados adott át neki erre a célra.

A három felderítő persze még nem részesülhetett ebben a megtiszteltetésben, hiszen
egyelőre nem voltak teljes jogú csatatestvérek. Az ujjuk sem viszketett még, hogy
telefaragják a szent kézcsontokat - bár ez idővel bizonyára megváltozik majd. Nagyon
valószínű. Ez a fajta hobbi ragályos volt, mint a legtöbb viszketés... Az áhítatos vágy,
hogy aprólékos mestermunkával róják le tiszteletüket a dicső holtak előtt - és nagyon
is valóságos értelemben kezet rázzanak velük...

A lakoma után Lexandro - aki időről időre még mindig azon kapta magát, hogy női
testekre gondol, meg arra a kétértelmű kapcsolatra, amely Yeremi testvérhez fűzi - így
szólt felderítőtársaihoz:

- Ne nézzük meg, hogy éli világát egy részember?

Valence azonnal megértette, mire gondol Lexandro.

Így hát elindultak a légakna irányába, amely lefelé vitt, a Solitoriumba.
Tundrish utolérte őket, mielőtt leereszkedtek volna - vagy társaságra vágyott, vagy
irigy volt, amiért két testvére külön vonul. Ki tudja?

Percekig lebegtek lefelé az aknában, aztán kiléptek arra a hosszú, csillagfényes
galériára a kolostorerőd legalsó szintjén, ahová a meditálni kívánó csatatestvérek
elvonulnak.

Zárt, konzolos erkélyek nyúltak a végtelen űr felé, amely az univerzum legszélig
húzódott alattuk, ha ugyan létezik ilyesmi. Talán a kozmosz valami elképzelhetetlenül
távoli régióban levedli magáról a józan dimenziókat, és beleolvad a Káoszba - úgyhogy
a fizikai valóság teljes egésze, a csillagok és galaxisok fényévek billióin keresztül
elnyúló, számbavehetetlen sokasága csupán egy aprócska korallsziget az abszurditás
szörnyeteg, értelem nélküli óceánjában.

Plasztacél bordák osztották keskeny mezökre a magas, csúcsíves ablakok színes
páncélüvegét. A katedrálüveg hamis színekbe öltöztette a csillagfolyamokat és porköd-
tavakat. Itt egy azúrkék csillagkoszorú pompázott. Amott egy epebajos gázfelhőben
fiatal, csillogó égitestek sziporkáztak. Izzó karbunkulusokból font nyakláncok...
Ciánzöld tiarák...Egy smaragd zodiákus... A tör alakú, hármas osztatok az ablakok
parabolaívének csúcsán mind vérvörösen ragyogtak.

Itt szemlélte konokul a kozmosz egyik sárgasággal kínlódó szektorát Kroff Tezla, a
Vérivók hadnagya.

A hős nyomorékot ugyanakkor mentették meg, amikor a Sagramoso-dinasztia szobrait
porrá zúzták. A kezetlen-lábatlan embertorzót kiszabadították bronz virágcserepéből,
letakarították róla az ólmot. A törzse most egy bátorságbojtokkal és orvosi pecsétekkel
díszített, csésze alakú kocsin pihent. Két süketnéma servitor gondozta, szellemileg
visszamaradott főemlősök. Az egyik felfalta a hulladékát és tisztán tartotta, a másik
saját, vitaminokkal és nyomelemek dúsított vérével táplálta, és az egyik ablaktól a
másikig tologatta a kocsiját - a hadnagy üres tekintettel bámult ki rajtuk, és
imádkozott, hogy rendjének valamelyik felderítőhajója erre tévedjen.

Egy asztropata ugyan üzenetet küldött a Librariumból Tezla kolostorerődjébe, amely
San Guisugán volt, egy ötezer fényévnyire lévő dzsungelvilágon, de így is beletelhet
néhány évbe, mire a testvérrend elszállítja a hadnagyát. Addig az Öklök
vendégszeretetét fogja élvezni. A sebészek megvizsgálták a sebhelyeket a vállán meg a
csípőjén, és megállapították, hogy az idegvégződések teljesen elhaltak; a hadnagyot
nem lehetett átalakítani kiborggá. Különösnek találták vámpírszerű anyagcseréjét is - a
rendjére jellemző genetikai elfajzást. A hadnagy úgy döntött, hogy visszavonul a
Solitoriumba.

- Üdvözlet - szólította meg Lexandro Tezlát, amint az egyik majomszabású servitor
hosszú nyelvével végignyalta a Vérivót.

Mélabús, reumás szemek fordultak a három felderítő felé. A Tezla arcára tetovált
kelyhek alvadt vércseppeket sírtak. Az ajka körül, ahonnan az ostorszíjat eltávolították,
fehér forradások húzódtak kettős sorban.

Mikor válaszolt, kivillant hosszú, éles szemfoga.

- Kívántok esetleg...? - Pislogott. - Ó, most már felismerlek titeket. Ti találtatok rám.

- Bánod, hogy életben maradtál? - kérdezte Valence kíváncsian.

- Amíg a fogaim megvannak, nem érhet szégyen. Ha Sagramoso lakájai kihúzták volna
őket! De nem jutott eszükbe...

- Örülünk, hogy viszontláthatunk - mondta Valence. - Mindannyian a lekötelezetteid
vagyunk.

- Gyerünk! - unszolta Lexandro. - Miért nem nyújtod oda neki a karodat, hogy
beleharapjon? Hadd szívja egy kicsit a véred!

- Eszembe se jutna - mondta a hadnagy kimért udvariassággal - egy olyan
csatatestvérből lakmározni, aki nem tartozik a rendembe.
Ez a megjegyzés felkeltette Lexandro figyelmét.

- Szóval ti egymás vérét szívjátok?

- Azért jöttetek ide, hogy udvariasan gúnyolódjatok velem? Mint a mutánsokat
ingerlő suhancok a vásári mutatványosok sátránál?

- Azon tűnődöm - szólt közbe Tundrish -, honnan szerezték a karkok azokat a
titánokat? Miféle agyafúrt technikusok kondicionálták újra a Hadurakat?

- Már többször feltették nekem ezt a kérdést, miután Veritast fecskendeztek be nekem.
Nem volt alkalmam megtudni, és Fulgor Sagramoso hóhérlegényei nem gyötörtek
azzal, hogy megmondják. Nem tudom. A galaxis hatalmas, és tele van rejtélyekkel.
Tundrish bólintott.

- És egyetlen informátor sem maradt életben, akit ki lehetne kérdezni.
Számos rangos lázadó és sebesült moderatus öngyilkosságot követett el, hogy
megmeneküljön ettől...

- Kívánsz valamit, uram? - kérdezte Valence.

- Hogy kívánok-e valamit? - visszhangozta Tezla borúsan. - Esetleg karokat? Lábakat?

Végül beköszöntött az örömteli nap, amikor a három felderítő hátába óvatosan
lyukakat fúrtak az Apothacarionban, egészen a bőr alatt húzódó feketehámig, amely
mostanra már teljesen kifejlődött...

Páncél! Energiapáncél!

Lexandro türelmesen várt a szkafanderben, amely még lenyűgözőbb óriást csinált
belőle, miközben a ráolvasásokat mormoló technikusapródok és biomedicusok még
egyszer ellenőrizték a három harcos felszerelését a gyakorlófedélzetre nyíló, bordázott
mennyezetű barbakánon. A légzsilip plasztacél ajtaja zordan vigyorgó, roppant fogsor
volt, csőszerű ajkakkal körülvéve, melyekből vezetékek futottak a falra erősített
nyomásmérőkhöz.

A vákuumpumpák jéghideg hűtőfolyadékot izzadtak. A rúnadíszes légtartályokhoz
kapcsolt kompresszorok úgy lüktettek, akár egy agyonhajszolt szív. A szertekígyózó
csövek között szellőztető szelepek sziszegtek.

A szkafanderben várt? Nem, ő maga volt a csatapáncél. A feketehám közvetítésével a
páncél gerincelektródái közvetlenül kapcsolatban álltak a motorikus idegrendszerével.
Ha Lexandro behajlította az egyik ujját, az energiakesztyűje engedelmesen megrándult.
Kicsivel odébb rakta a lábát; elektronikus jelek száguldottak végig a rostkötegeken,
felerősítve a mozdulatát, s a roppant csizma meg a trapéz alakú lábszárvédő azonnal
engedelmeskedett. Pislogott, és világító ikonok jelentek meg a látóterében, jelentést
adva a létfenntartó rendszerek működéséről.

Tulajdonképpen nem is a saját szemével látta páncélos társait. A sisaklemezébe épített
optikai szenzorok a szkafander számítógépén keresztül közvetlenül az agyába
továbbították a képet. Így soha semmilyen fényvillanás nem fogja elvakítani,
bármilyen éles is. Infravörös üzemmódban pedig kiválóan lát sötétben, ködben,
füstfelhőben egyaránt.

A titánban ülve nem volt tökéletes acéllovag - csupán a részét képezte egy hatalmas,
gigászi erővel bíró testnek, amelybe beletartozott Tundrish, Valence, Zed Juron és - ó
igen! - Akbar is. Most Lexandro önmagában is egységes egészet alkotott.

- Dorn Öklei, hátra arc! - adta ki a parancsot egy hang a sisakrádióban. Egy hang,
amely fémesen csikorgott. Faust Stossennek, az új őrmesterüknek egyszer lézerrel
átlőtték a torkát, és az ádámcsutkája helyén damaszkolt ezüst hangszórót viselt.
A légzsilip óriás fogsora szétnyílt.

Csillagok lobogtak a tintafekete űrben, apró, ellenséges szemek gyanánt, amik sohasem
pislognak. Egy közeli narancs-rózsaszín gázköd egy hajdanvolt lobbanás élénk
színekben pompázó maradványa lehetett. A támaszpont tornyai büszkén szegték fel
kevély fejüket, a kivilágított galériák fényében címeres lobogók csillogtak. Ezek a
fémzászlók rezzenetlenül álltak; nem ismerték a szelet, és nem is fogják megismerni
soha. Talán évente egyszer találja el őket a csillagközi sötétségben egy hidrogénatom; a
naprendszerektől távol csak ilyen szellők fújtak. A három újonc eltávolodott egymástól
a sok-sok hektárnyi területet felölelő plasztacél síkon - három vadász várta az űrben
kóborló vándormadarak szárnyának suhogását.

- Nulla másodperc. Célpontok érkezése bármelyik pillanatban várható...

Halványan derengő energiapajzs lobbant fel a tornyok és galériák körül, arra az esetre,
ha egy lézersugár rosszfelé tévedne. Az újonc űrgárdisták itt persze nem
gyakorlatozhattak sorozatlövőkkel; a lövedékeknek nem állná útját sem légkör, sem
gravitáció, és talán egy dokkolni készülő űrhajót találnának el. Roncsokat is ostobaság
lenne orbitális pályán hagyni a támaszpont körül. Ezért a célpontként szolgáló
távvezérelt robotgépeket nem fogják megsemmisíteni. A lézerpuskák a legalacsonyabb
fokozatra voltak állítva; bár balesetek persze így is előfordulhatnak.

Lexandro és társai egyszerűen a reflexeiket, a céllövő tudományukat fogják próbára
tenni; ellenőrzik, mennyire tudják irányítani az energiapáncélt. Sokhetes kiképzés vár
rájuk, az öntödék melletti lőtereken, és ravaszul megtervezett, veszélyes környezet-
szimulátorokban, éles lőszerrel.

Lexandro szeme megakadt egy fényponton. Megpördült, célzott, lőtt. Aztán még
egyszer.

- Találat - jelentette a számítógép, kiértékelve a visszaverődő fényt.
A célpont pörögve-forogva elhúzott felettük. Újabb kis robotgépek özönlöttek
mindenfelől; egyesek nem voltak igaziak, csak hologramok. Valence és Tundrish
körül halvány fénycsíkok hasítottak az őrök éjszakába.

Lexandro gépe visszatért, és spirális ívben ereszkedni kezdett. A nyakát nyújtogatva
próbálta nyomon követni. A kis robot hirtelen fénynyalábot lövellt magából.
Keresőfény kígyózott a fedélzeten Lexandro felé.

Erre nem számított. Hogy a robotgépek visszalőnek. Félreugrott, futás közben tüzelve.
A robotgép lézersugara nem hevítette föl a fedélzetet, tehát szintén alacsony intenzitású
volt. Ha a megérinti, a számítógép feltehetőleg azt fogja jelenteni, hogy őt érte találat.
Ami fekete pontot jelentene a kartotékján!

- Találat.

A célpont elkanyarodott, majd egy spirális csavarral visszafordult.
Lőtt. A fedélzet felizzott a csatapáncél csizmái között. Lexandro félreugrott.
A kolostorerődön kívül, minimális gravitáció mellett olyan könnyen, olyan nagyot
lehet ugrani! ő pedig mindkét lábbal elrugaszkodott.

És elszakadt a fedélzettől.

Tompa szögben lebegett fölfelé. A mágnestalpa elvesztette az érintkezést a fedélzettel.
A bomlástermékeket elvezető csövek is egyre messzebb hajtották.

Maximumra fokozta a csizmatalpak mágnesességét, hogy visszahúzza magát. Csakhogy
már több méterre volt a fedélzettől! Ez a módszer nem vezet semmire. A stabilizátor-
rakéták, hát persze...!

- Eltaláltak. Stabilizátor-rakéta működésképtelen.
Lexandrót elöntötte a harag; és ő elfojtotta a haragot. Rálőtt a robotgépre. Aztán még
egyszer. És még egyszer.

- Találat. Találat. Találat.

A robottámadó elmenekült, és mintha elvesztette volna az érdeklődését Lexandro iránt.
Talán "megölte". De az is lehet, hogy a gép harcképtelennek minősítette; hiába a
büszke vértezet, már nem lát ellenfelet benne. Semlegesítette. Hiszen nem tud
visszajutni a fedélzetre. Ellenkezőleg, egyre magasabbra sodródik, rézsút a tat felé.
Ezzel a sebességgel tíz-tizenöt perc múlva el fogja hagyni a támaszpontot. Bolondot
csinált magából.

A két másik páncélos harcos továbbra is fénysugarakat szórt a többi robotgép felé.
Az egyikük tüzelt, tüzelt, tüzelt... és lomhán ügetve elindult Lexandro felé, lépést tartott
vele a fedélzeten, arctalanul figyelte a sisaklemez mögül - miközben Lexandro
tehetetlenül sodródott. Úgy érezte, az a másik tűnődve nézi odalentről.
Vajon melyikük az? Valence - vagy Tundrish?

Az alak felemelte a lézerpuskát, s a csövét nekiszorította a sisaklemezének, mintha
szaglászná vagy csókolgatná a fegyvert.

Csak nem az jár testvéri vetélytársa fejében, hogy le kellene lőni Lexandrót?
Lehetetlen; hiszen megfigyelők nézik őket, számítógépek elemzik minden
mozdulatukat!

Ám a sötéten ásító űr a roppant fedélzet fölött mintha minden kapcsolatot elnyelt volna
a kolostorerőd belsejével...

Lexandro tőle telhetőleg feltűnésmentesen maximum fokozatra állította a lézerpuskáját.
Hátha. Maximális fokozaton egy szerencsés lövés átégetheti a páncél egyik hajlékony
ízületét.

Csak nem arra buzdítják gúnyosan, hogy éppen ezt tegye? Hogy megfenyegesse a
bajtársát, esetleg rá is lőjön? Lehet, hogy ez az egész valami rosszindulatú csapda, az ő
megalázására és ellehetetlenítésére? Az az alak vár, amíg egy robotgép húz el a
közelben, aztán rálő - mintha Lexandrót venné célba. Lexandro tévedésből viszonozza
a tüzet... Szerencséje lesz, ha csak visszaminősítik felderítőnek tíz-húsz évre.
Valószínűbb, hogy kivégzik... vagy hagyják sodródni, amíg éhen hal...
Nem, kizárt dolog, hogy a rend veszni hagyja a páncélt.

Lexandro elképzelte, amint az egész csontvázát átadják az ellenségének, hogy
telefaragja átkokkal, anatémákkal és kiközösítő rúnákkal, hadd kínlódjon a lelke - ha
ugyan marad neki - az örökkévalóságig a túlvilágon, visszavonhatatlanul elválasztva
Rogal Dorntól...

Szabad energiakesztyűjével a lenti alak az ugró pók jelét írta le a vákuumba.
Tundrish lesz az! A dögevész képtelen úrrá lenni bosszúálló őstermészetén.
Fellobbantak a stabilizátor-rakéták. Az alak könnyedén, vigyázva elrugaszkodott,
odaúszott Lexandro mellé, és megragadta egyik fémkesztyűs kezével.
A két lovag mozdulatlanul lebegett egymás mellett.

Bajtársa hangrezgései a sisaklemezen keresztül eljutottak Lexandro Lyman-fülébe.
Valence hangja. Szóval a nyelvével kikapcsolta a sisakrádióját.

- Majdnem lelőttél, ugye? Micsoda önuralom! Nem úgy, mint annál az ösztönös,
ostoba ugrásnál. Látom, hogy kénytelen leszek az árnyékoddá válni. Igen, a Császár
vérére! "Nézd" - fogja mondani a többi űrgárdista - ", hogy védelmezi az a traziori
harcos a hirtelen vérű testvérét, pedig a testvére folyton gúnyt űz belőle...!"

- Tudok az elfajzásodról - felelte Lexandro. - Arról az átkozott amor-odium
rögeszméről. Persze csak egy technikus érezheti szükségét, hogy mindent így a számba
rágjon. Hát ennyire vagy pallérozott?

- Itt hagyjalak... egyedül... testvér? Egyedül, most?

Lexandro fontolóra vette a dolgot.

- Ó, most aztán igazán repülsz! Úgy lebegsz itt, mint valami űrmadár... Mámorító!

Csak nem leste ki Valence Lexandro álomvízióit? Csak nem hatolt be a tudata
mélyére?

- De mi hasznát veszed most ennek? Magadra hagyjalak?

Milyen gőgösnek tűnne, ha elhárítaná egy testvér segítségét... és másoknak kellene
azzal bajlódnia, hogy kihalásszák az űrből.

- Egyedül hagyjalak... testvér?

- Nem - mondta Lexandro halkan. - Kárhozat!

Valence óvatosan visszamanőverezte a két páncélt a gyakorlófedélzetre.

- Gyakorlat befejezve - szólalt meg a rádióban Stossen őrmester. - Kerüljétek meg a
peremsávot, és gyertek vissza!

Valence azonnal elindult... Lexandro csizmái azonban pár másodpercig úgy tapadtak a
plasztacél felületre, akár a szajha anyjuk csecsébe kapaszkodó kisgyerekek - míg
eszébe nem jutott, hogy lejjebb vegye a mágnesességet.

Valence, aki már messze járt, hátrafordult, felemelte energiakesztyűjét, és gúnyosan
odamutatta neki a pók jelét.

A távoli, aprócska csillagok sokasága rezzenéstelenül figyelték a jelenetet. Hozzájuk
képest az egész hatalmas támaszpont barázdált, kristályos porszem volt csupán...
Néhány héttel azután, hogy a reclusiarcha egy titkos szertartással, amelyről senkinek
nem volt szabad beszélniük, in primo grado beavatta őket a rendbe, riadóüzenet
vibrált végig Fidelisből a kolostorerődön.

Egy lomha űrbárka fedélzetén, amely Karkasonról a törpe ikercsillag, a Karka
Secundus felé tartott, az asztropata véletlenül lehallgatott egy telepatikus üzenetet, amit
a bányavilágról küldtek az egyik agrárbolygóra, amit Sagramoso átcsábított a maga
oldalára, energiakristályokkal fizetett kalózokat alkalmazva követül. Ezek a kalózok és
szedett-vedett űrhajóik egyébként mind kámforrá váltak, amikor a keresztes sereg
átkelt a hiperűrön Karka Napjához.

Lord Fulgor Sagramosónak sikerült elmenekülnie a jelentéktelen bányavilágra, amely
az Antro nevet viselte.

A palota-zikkuratból felszálló hajó, mielőtt felrobbant volna, még kilőtt egy
mentőkabint, egy roncsdarabnak álcázott sztáziskamrát...

A kereszteshadjárat még nem fejeződött be. Az Öklöknek újra át kell törniük a
hiperűrön.

Dehát ez volt az életük. Mi más is lett volna?

Imádkozni annyit tesz, mint ölni.

Jog szerint.

Hogy az emberlakta galaxis megszabaduljon mindenféle gonoszságtól, legyen az idegen
eredetű, elfajzott emberek keze műve, vagy néven nevezetlen forrásból való.
A kovásznak tisztán kell maradnia, különben megmérgezi a csillagokat.


TIZENKETTEDIK FEJEZET


Biff felriadt szendergéséből; alvó agytekéje az alagutakról álmodott.

Azonnal ellenőrizte a sorozatlövőjét, megbizonyosodva róla, hogy a tár valóban félig
üres. A ropogó zaj, ami felébresztette, nem a kis barlang bejárata felől hallatszott, ahol
előretolt osztaguk menedéket talált, hanem a tömör sziklafalból, körülbelül félúton a
mennyezet felé.

Talán egy másik szinten tomboló tűzharc lármája volt.

Talán nem...

Talán egy újabb kiborgizált bikand tart feléjük, keresztülrágva magát a kövön,
azoknak az átkozott törpéknek az egyikével a hátán, aki irányítja.
Az álom! Vajon mit jelenthet?

A hatalmas álombarlangban Császári Öklök verekedtek gennysárga alapon kék sávos
páncélban rőtszakállú törpékkel, akik piros, steppelt pufajkát és overallt viseltek.
Ugyanakkor, ugyanazon a helyen egy teljesen más rendbe tartozó űrgárdisták, akiken
fekete csillagokkal tarkázott, vérvörös vértezet volt, zöldruhás törpékkel csatáztak. A
négy harcoló csoport őrjöngve hullámzott fel-alá. Mindenfelé cseppkövek
meredeztek, valóságos útvesztőt alkotva. Ám az Öklök csak a piros törpékkel küzdött -
és vice versa -, míg a vérvörös űrgárdisták kizárólag a zöldbe öltözött törpéket
támadták.

A totális káoszban mintha két olyan csatát kevertek volna össze, aminek semmi köze
egymáshoz; vagy talán egyetlen csatáról volt szó, amelynek megbomlott a látószöge,
mint mikor az ember megrázza a kaleidoszkópot, úgyhogy az események menete teljes
őrültséggé vált...

Ezt látta álmában.

A valóságban is hasonló volt a helyzet: képtelenség volt értelmezni a kanyargó
alagutak, elszórt barlangok, aknák, váratlanul megnyíló szakadékok háromdimenziós
mintázatát. A földalatti útvesztő vízszintes irányban több száz kilométerre terjedt, és a
függőleges tengely mentén is négy-öt kilométert fogott át.

Átok Antro áruló világára, ahol ez a Lord Sagramoso lapul!

Szüksége van Biffnek egy ilyen álomra, hogy érezze a csalárd labirintusokban
leselkedő veszélyt?

Nem... Az álom jelentése sokkal sürgetőbb volt.

Egyszerre csak meg volt győződve róla, hogy ezek a mozgékony űrgárdisták és
rohangáló törpék a fantasztikus barlangban a tulajdon szürkeállományában zajló
folyamatok jelképei, ahogy az agysejtjei igyekszenek megbirkózni a feladattal, amely
elé ez a nyomasztó környezet állítja őket. Megpróbálnak kialakítani valami térképet.
Ez a hely gyakorlatilag egy alsóváros volt. Igaz, nem szeméttel és mérgező hulladékkal
eltömött boltívek alkották, amik recsegnek-ropognak a rájuk nehezedő, irdatlan súly
alatt, nem is halmokba tornyosuló fémforgács és rozsdás, törött gépezetek - de akkor
is a föld alatt volt: sziklabelek és kőzsigerek útvesztője. Biztos van benne valami
rendszer, amit ezek a szakállas, kis barlanglakók úgy ismernek, mint a szőrös kezük
fejét, mint a kérges tenyerüket...

De Biff nem. Még nem. Bár agyának jobb féltekéje kétségbeesetten igyekezett nyesni.
A ropogó zaj egyre hangosabb lett; most már Biff páncélos bajtársai is felriadtak. Lex
és Yeri és Stossen őrmester. Hát csak nem alhatja az ember az igazak álmát!
Recsegés, csikorgás, mintha a szikla törne porrá...

Stossen csendre intette őket energiakesztyűjével, és kibiztosította nehéz sorozatlövőjét.
Valami betörni készül a barlangjukba - hacsak irányt nem változtat, bármi legyen is.
És ők el fogják pusztítani ezt a valamit.

Talán elterelő hadművelet az egész, és a lázadó csapatok valójában a már létező
bejáratok egyikét akarják megrohamozni...

Biff észrevette, hogy Yeri bal-, Lex pedig jobbfelé is figyel.

Lehet hogy csak egy új alagutat ásnak ravaszul, hogy még jobban összezavarják az
amúgyis labirintusszerű alaprajzot, s új útvonalat alakítsanak ki a rajtaütésekhez és
ellentámadásokhoz... Ebben az esetben az osztaguk kihasználhatja az alkalmat, hogy új,
előretolt állásba nyomuljon. Fölfelé, lefelé vagy előre.

Persze csak akkor, ha az új útvonal nem bizonyul túl szűknek. Ha nem kezd
kanyarogni és keskenyedni az első pár lépés után.

Az energiapáncél itt nagyon sokat ért. Az űrgárdistákra mindenütt kelepcék lestek.
Beomló falak, farkasvermek. Még a szívós, sasdíszes vértezet is behorpadhat, ha egy
tonnányi kő zuhan rá valami rejtett aknából - vagy beszorulhat az omladék alá. Máshol
álcázott, kőből faragott csapóajtók nyíltak ki hirtelen, és törpék özönlöttek elő.
Az alagutak falán sorakozó elektromos fáklyák nem égtek, hűségesen követve a távoli,
láthatatlan mérnökök utasításait - bár olykor fellobbant némelyik, vakító fénnyel
világítva meg az űrgárdistákat, mielőtt a homályból lerohanták volna őket. általában
mindenütt sötét volt, csak a falakon ritkásan tenyésző penészgombák foszforeszkáltak
halványlilán. Itt még az űrgárdisták éles szeme is elfáradt volna, ha nem segítik a
sisakba épített mechanizmusok.

Oxigénpalackok nélkül nem jutottak volna levegőhöz. Egyes alagutakban csak
áporodott nitrogén volt. Másokban mérges gázok gomolyogtak. Bizonyos régiókból
ősi, alattomos gépezetek szivattyúzták ki a levegőt; másokat savas kipárolgásokkal
árasztottak el, mikor az űrgárdisták előretörtek.

Csakhogy az energiapáncél nehézkes volt ebben a zárt térben. A sínpályákkal felszerelt
főgalériák persze szélesek voltak - de kihaltak. A legtöbb alagút jóval szűkebbnek
bizonyult. Néha rábukkantak egy-egy csatatestvérre, aki - túlbuzgóságból vagy az
ellenség által megtévesztve - beszorult valami hasadékba. A csizmáját - és a lábát -
kegyetlenül leperzselték hátulról, egy életre megnyomorítva a tehetetlen harcost.
Odafönt, a Karka Secundus vörhenyes fényében, Antro felszíne kopár, barátságtalan
pusztaság volt, csupa kőgörgeteg, hordalékkúp és meddőhányó, itt-ott meredek
sziklaszirtekkel tarkítva. Nagyon kevés célpont volt itt, amit érdemes lett volna
megtámadni: néhány felszíni bányatelep az aknalejáratoknál, meg egy kis űrkikötő, az
ércszállító hajóknak. Ezeket az Öklök könnyűszerrel elfoglalták. Lent már más volt a
helyzet. Ennek a szívós kis világnak az összevissza furdalt irháját egy egész
tartományra való ádáz, félhumán törpe lakta.

A bennszülöttek persze zömikek voltak - annak a kisnövésű, gömbölyded fajnak a
gyermekei, amely pont az ilyen Antro-féle bányavilágok barlangos zsigereiben
fejlődött ki az emberi telepesekből a hosszú évezredek során, amikor a bolygókat
elszigetelték egymástól a hiperűrviharok. Ezek a keménykötésű fickók, akik jól értettek
a technikához is, kívül estek a Birodalom joghatóságán, és a saját őseiket imádták,
vakbuzgó áhítattal.

A legtöbb zömik a Birodalom lelkes szövetségese volt.
Úgy tűnt, az antróiak nem.

Sőt, ellenkezőleg.

Az űrkikötő elfoglalása során ejtett foglyok vallomásából nyilvánvalóvá vált, hogy
Fulgor Sagramoso, az önjelölt istenség, a zömikek szenvedélyes függetlenségtudatát és
vallásos hitét használta ki. ő volt a bástyájuk a távoli, félreértett Birodalom ellenében,
amelyik elnyelné a világukat, és arra kényszerítené őket, hogy valami nyomorék,
halhatatlan, földi Császárt imádjanak tulajdon szent őseik helyett. Legalábbis ezt
beszélte be nekik Sagramoso.

Hiszen Fulgor szintén a saját őseit imádja! Talán nem mutatott hologramokat zömik
szövetségeseinek az ezredéves Sagramoso-klán poros szobrainak végeláthatatlan
sokaságáról?

Talán nem ugyanezeknek az ősi szobroknak és bálványoknak áldozta fel láncra verve
az ellenségeit?

Dehogynem! Hitében már csaknem zömikké vált. Legalábbis ezt hitték ezek az
ostobák. És ezért nyilvánította magát Sagramoso istennek - hogy istenné tegye az
elődeit is.

Aztán eme tisztelettudó cselekedete miatt a Birodalom a pusztulására tört - mint ahogy
Antro barlangjaiból is gyökerestül ki akarja irtani az ősimádat minden formáját, hogy
aztán lemészárolhassa azokat a tiszteletreméltó aggokat, akiket a zömikek Eleven
ősként tiszteltek...

Így mesélték a lángoló lelkületű rabok, mielőtt kivégezték őket. Képtelenség volt
megmagyarázni nekik, hogy becsapták őket.

És mielőtt az Öklök leereszkedtek volna Antro végeérhetetlen pincéibe és
szellőzőaknáiba és bányavágataiba, ahol csak úgy nyüzsögtek az elfajzott, agyafúrt
technikusok, Lo Chang sietve harci prédikációt tartott nekik.

- Mi, a Legiones Astartes gyűlöljük az elfajzott géneket, nemde? - kiáltotta. - Hiszen a
mutánsok gyalázzák az emberi fajt önmaga torzképévé! Mi pedig felsőbbrendű
emberek vagyunk, tökéletesített ideálok, igaz? Bölcs Birodalmunknak megvan az oka
rá, hogy megtűrje ezeket a törpéket, mert a mutációjuk stabil, értékes ásványokat
termelnek, ravaszak és ügyesek, ráadásul vakmerő harcosok. Ne becsüljétek hát le
ezeket a kis embereket, testvérek! De ne támadjon tétovázás sem a szívetekben, ha el
kell pusztítanunk ezt az egész világot, az összes töpörödött, áruló mutánssal együtt,
hogy hozzáférjünk Fulgor Sagramosóhoz. Máskülönben a kereszteshadjáratunk
bevégezetlen marad, és Sagramoso vad zömikekből toborzott hadsereg élén fog
visszatérni Karkasonra. ássatok és romboljatok...!

A föld alatt azonban ez a haditerv nehezen kivitelezhetőnek bizonyult.
Sagramoso itteni stratégiája sokban emlékeztetett a Fidelisben alkalmazottra, ahol is a
titánok karjába akarta csalni az Öklöket - amiket kétségkívül ezek a technikus-agyú
antrói zömikek újítottak fel neki.

Itt, Antro mélyén a csapdát és az utolsó védővonalat nem hét adamantium robotóriás
jelentette, hanem ezernyi dühös törpe, akik tűzdarazsakként donganak és szúrnak, ha
valaki beletenyerel a fészkükbe...

A barlang fala hirtelen egy szakaszon beomlott.

Gennyedő, sárga fény áradt ideiglenes menedékhelyükre, amint egy fogazott
energiafűrész hasított a sziklába, akár kés a vajba. Fúrópöröly robbant elő a falból,
majd visszahúzódott, és újabb lyukat ütött rajta. Fémköpenyes fogak martak a
kőtömbökbe. Kiálló állkapcsok ropogtak és csikorogtak, a borotvaéles rágók mohón
lapátolták a törmeléket...

...a lapos, wolframacéllal páncélozott pofába...

...amelyből két narancsvörös gömb meredt elő, a plasztacéllal ötvözött szemgödör
mélyéről, mely szétrágott szemüvegkeretre emlékeztetett.

Csőszerű orrlyukak szívták be fújtatva a kőport.

A beteges fény két elektromos fáklyából áradt, amiket a bestia homlokereszére
forrasztottak.

Ez természetesen egy bikand volt - ráadásul a szörnyűséges teremtményt radikálisan
átalakították, hogy még erősebb, még gyorsabb alagútásót csináljanak belőle.
Mivel a nagy, szabad térség szélére jutva megtorpant - és most az általa tört nyílás
széleit falta, hogy kiszélesítse -, a mozdulatlanul lapuló űrgárdisták vártak még a
tüzeléssel, hátha alkalmuk nyílik a teljes fenevadat szemügyre venni; a látvány
bizonyos fokig lenyűgözte őket.

A szörnyeteg eredeti alsókarját a hornyolt könyök-tokmányba illeszkedő fűrész és fúró
pótolta. Páncélozott testét vezérlőkábelek fonták körül, duzzadó külső izmok gyanánt;
régi pofájából sem sok maradhatott...

A legmegdöbbentőbb dolog a bikandban azonban egyúttal a törpék technikusi
képességeire is fényt vetett: alig csapott zajt. Valami hangtompító mező védhette. Az
alagútásás nem járt fülsiketítő robajjal, csak a megrágott kő ropogása hallatszott.
Ami pedig a törmeléket illeti, mely eltűnik barlangszerű torka mélyén...

Abban a torokban lennie kell egy másodlagos, mesterséges garatnak - egy miniatűr,
hipertéri kapunak, ami máshová továbbítja a kásává őrölt követ, valami távoli
tömedékbe vagy meddőhányóba, mely a hulladék tárolására szolgál.

Máskülönben hogy haladhatott volna végig a kiborgizált szörnyeteg az új alagúton,
amit ő fúrt, ő vájt, ő emésztett fel?

Ez értékes, ősrégi mágiáról tanúskodott.

Az átalakított, rabszolgává alázott bikand bűzlött: avas olaj, forró, vulkanizált gumi, és
bestiális, idegen veríték szaga áradt belőle, meg valami meghatározhatatlan, keserű illat
- a hiperűr messzi lehellete.

Noha a fúró meg a fűrész megkurtították a karját, még így is messzire elért vele;
masszív lába rövid volt ugyan, ha viszont a karmával veselkedik neki...

Ahogy a bestia előregörnyedt, a lovasa a fáklyák fénykörén túli félhomályt kezdte
fürkészni; közben élesen kirajzolódott az alagút sötét hátterére.

A mérnök a bikand véknyán ült, közvetlenül egy kiálló, fényezett csontsarkantyú
mögött, amin sárgaréz vezérlőgombok csillogtak - ez a bikand gerincének rákosan
burjánzó nyúlványa volt, mely sebészi áttétel útján terjedt. Szíjakra fűzött óngyöngyök
lógtak a törpe kopottas, barna bőrruháján, amely apró, kalapács alakú szegecsekkel
volt kiverve. Zsíros, tűzvörös haját hátrafésülte, és kurta varkocsba kötötte a tarkóján.
Bakancsa a bikand bordáiból sarjadó kengyel-pedálokon nyugodott.

És jól fel volt fegyverezve.

A bikand jobb vállából agancsszerű tartókar nőtt ki. Békeidőben feltehetőleg különféle
bányászati szerszámokat tartottak ezen az állványon. Most okkersárga, bojtos lobogót
tűztek rá, amin kalapács-rúna díszelgett. Nehéz sorozatlövő kapcsolódott az agancshoz
plasztacél kardáncsuklóval...

De ez a mérnök nem volt harcos, mert egy harcos azonnal megszórta volna
robbanólövedékekkel a barlangot, és csak utána bújik elő a fedezékből.
Keskeny kőlapok mozdultak - átváltoztak sáfránysárga energiapáncélokká - és
gondosan kiszámított zárótűz zúdult a zömikre és alagútásó bestiájára.
A törpe hátrarepült a nyeregből; testébe véres alagutakat vágtak a lövedékek, mielőtt
felrobbantak volna a zsigereiben, cafatokra szaggatva a félhumánt.

A kiber-bikand bömbölve nekilódult. Fűrésze sivítva zúgott. Rágói vadul csattogtak,
szikrákat szórva szerteszét. Tátongó pofájából kavicszáport böfögött fel, amely
kopogva pattant le Biff páncéljáról. ám a fenevad már halálán volt; páncélzata és
belszervei szétrepedtek, mechanikus alkotórészei rövidre zártak...

A bikand elterült az alagút bejáratánál, fáklyafénye lassan, pislákolva elhalt.
Lex volt az első, aki felmászott a dögre, hogy bekukkantson az alagútba.
Lámpái fénykörén túl az új folyosó áthatolhatatlan sötétségbe veszett.

- Elég tágas - fuvolázta jelentés gyanánt, aztán kicsit összehúzta magát, és nekivágott.
Yeri azonnal az alagútban termett, hogy szorosan a nyomában maradhasson annak az
embernek, akit még mindig gyűlölt - a testvéri udvariasság és a harcban kovácsolódott
bajtársi kötelék ellenére. Igen, gyűlölte Lexet - s ezért kénytelen volt megvédeni; mert
ha meghal, hol talál újabb célpontot a rosszindulatának? Ki lesz akkor a megvetése
tárgya?

Biff legalábbis így látta a dolgot...

De Biffnek sosem volt ideje ilyesfajta finomkodásokra azokban az években, amikor
kialakult az egyénisége. Agyaskodásra, arra igen. Érzelem-görcsökre viszont soha. És
manapság sem érzett különösebb vágyat magában, hogy ilyen emocionális
mellékvágányokra tévedjen. A kozmosz ragadós pókhálójában, amely végül minden
lakóját csapdába ejtette és elemésztette, csak a tudás - és a rendszer - számított. A
Lovagok útjának ismerete.

Meg persze a vér is. Az ellenség megszentelt fegyverekkel kiontott vére.
A bikand vére, mely sűrű, olajos tócsába gyűlt a kövön, rozsdabarna volt, némi
narancsvörös árnyalattal.

Talán a különleges kapcsolatnak, ami Yerit Lexhez fűzte, Yeri számára volt értelme, és
egyfajta rendszert alkotott.

Stossen őrmester csikorgó géphangja utasította Biffet, hogy vegye át a hátvédet,
Stossen mögött. Az őrmestert nem érdekelte különösebben, hogy Lex állt az élre.
Az elsők elsők maradnak, tűnődött Biff, az utolsók pedig utolsók...
Energiacsizmája széttaposta a halott törpe egyik karját.

- Őrmi - szólt Biff a sisakmikrofonba -, a levegő itt nem túl genyás. A csökött is azt
lélegezte. Nem kéne megállnunk, hogy... befaljuk az agyát? Ő biztos ismerte errefelé a
dörgést. Szerintem nyeste, hogy merre van Lord Szaros odúja. Ha őt kinyírjuk, a mutik
nem sok vizet zavarnak.

- Valóban azt hiszed, hogy pont ez járt a muti fejében, amikor meghalt?

- Nem - vallotta be Biff.

- Tudok a hőstettetekről a titánokkal, Tundrish. Mind tisztelünk érte titeket. De
őszintén szólva elképesztő szerencsétek volt odaát Karkasonon... Tudod, miért? Mert
amikor megöltétek a moderatusokat meg a princepsüket, azok a legények minden
idegszálukkal a Császár működtetésére összpontosítottak. Ez volt legfelül az agyukban,
igaz?

- Gondolom, igen.

- Ez a törpe mérnök főleg a gépszörnyének az irányítására gondolhatott.

- Csak az az érzésem támadt, kiszagolhatom az alagutak alaprajzát. A folyosók
fekvését. Ha kicsivel több anyaggal dolgozhatnék.

- Mi lenne, ha a mi Biffünk inkább a bikandot falná föl? - javasolta Lex a sor elejéről.

- Szerintem jobban illik a stílusához...
Stossen durván felröhögött; mintha csikorgó borotvapengéket húztak volna végig egy
krétapiszkos táblán.

- Mondom, hogy egyszerűen szerencsétek volt. És azok a karkok emberek voltak.
Melyik űrgárdista mocskolná be magát egy muti agyával, hacsak nem élet-halál
kérdésről van szó? Úgyhogy ne pályázzatok az Előretolt Emberevő Ezred tagságára...
Biff már rájött, hogy Faust Stossen őrmesternek még a baráti zömikektől is hányingere
támad: a romlatlan emberi faj karikatúráit látta bennük. Semmi értelme nem lenne a
lelkére beszélni. Talán mégsem volt olyan ragyogó agyaskodás. Az önismétlés
rovarszerű dolog. A túléléshez flexiagyra van szükség.

Azoknak a megelevenedett ikonoknak még száguldozniuk kell egy darabig Biff
koponya-arénájában, ha meg akarják érteni a Vágatok Világát, az Aknák
Alaprendszerét...

Biff arcán viszketni kezdett a tetovált pók; régen esett meg ez mát vele utoljára. A
frissen vájt alagút összehúzódott az előrenyomuló űrgárdista osztag körül, mintha a
falak arra készülnének, hogy összezáruljanak, fémes kövületekké sajtolva őket. A
hatalmas, görbe lábú bikand elég teret csinált magának meg a lovasának. A sasdíszes
energiapáncélok azonban időről időre így is súrolták a sziklát.

Az alagút egy-két kilométeren keresztül elnyújtott, ereszkedő ívet írt le - a Biff
sisaklemezén villogó iránytű-rúnák szerint észak felé -, majd keletnek fordult. Az utat
sisaklámpájukkal világították meg haloványan; a fényerőséget alacsonyra állították, így
csak az ő mesterségesen kiélesített szemük tudta kivenni a falak körvonalát. Ha
kikapcsolják a lámpákat, még az űrgárdistákat is totális sötétség vette volna körül;
hiszen itt, Antro zsigereiben - egy vadonatúj alagútban, ahol még nem telepedett meg a
foszforeszkáló penészgomba - a környezetük feketébb volt a legsötétebb holdtalan
éjszakánál. A felszínen mindig eljut az érzékszervekig valami erőtlen derengés a
természetes égboltról, vagy máshonnan.

A külső ingerek hiányát csak hangsúlyosabbá tette az elektromágneses elszigeteltség -
jó ideje volt már, hogy az őrmester zavartalan rádiókapcsolatot tudott létesíteni Von
Reuter hadnaggyal. Korábban a rádióhullámok legalább úgy-ahogy átszűrődtek az
alagutak pókhálóján, sokszorosan visszaverődve a sziklafalakról, bár a recsegő alapzaj
csaknem érthetetlenné torzította az üzeneteket. Most azonban minden összeköttetésük
megszakadt a parancsnoksággal. A fülhallgatóban csak tompa zörejek hallatszottak.
Vibráló recsegés, néhány távoli elektromos kisülés... Aztán még ezek is elhaltak.
Biffben kínzó gyanú támadt, ahogy tovább nyomultak előre, ám végül Yeri volt az, aki
hangot adott kételyeinek...

- Ennek az alagútnak a nagy részét régebben ásták - jegyezte meg. - Ennyit nem
vájhatott ki az a bikand, mióta elfoglaltuk az űrkikötőt. Nézzétek: a falak itt simábbak,
kidolgozottabbak. Ahonnan indultunk, ott durvák voltak és egyenetlenek. Kapkodva
végzett munka.

- Azaz? - kérdezte Stossen.

- Azaz az utolsó szakaszt sietve fúrták át. Lehet, hogy a mérnök be akart csalni minket
az alagútba, a saját élete árán? Biff, vissza tudsz fordulni, ha hátulról megtámadnak?
Biff megtorpant.

Igen, vissza tudott fordulni. Igaz, csak hajszálon múlt; a sima falfelület jobban
csúszott, nem akadályozta annyira.

Hátranézett a szurokfekete sziklacsőben; a sötétség formátlan csomókba gyűlt, s ő
minden egyes csomóban egy-egy fegyveres törpét látott...

Biff sohasem szenvedett klausztrofóbiában. Kölyökkorában hason csúszott a szűk
alagutakban, úgyhogy egyáltalán nem zavarta, hogy most sétálnia kell bennük. Biff a
klausztrofóbia gyermeke volt, akinek a szabad égbolt idegen veszedelmet jelentett.
ám a határtalan univerzumban megszámlálhatatlan fullasztó, zárt tér létezhet, amely
megfojthatja, agyonnyomhatja az embert! Biff élete legnagyobb részét hihetetlenül szűk
horizontok között élte le. Az ő életét is így akarták agyon-nyomni - bár mindig
derengett neki, hogy létezik valami más, valami több is, amit kellő igyekezettel
elérhet...

Bárcsak mindenütt élhetnének emberek a kozmoszban - bárcsak lakható lenne a
világűr, belélegezhető a vákuum, s a növények és állatok egyenletes eloszlásban
lebegnének a végtelen sötétben! Akkor valószínűleg minden értelmes lénynek akkora
élettere lehetne, mint egy egész világ. Egyedül az övé volna, egyedül az övé...
Biff ehelyett most itt volt, egy szűk alagútban, egy sivár kőgolyóbis mélyén.
Tekints a kozmoszra, és riadj vissza...!

A kozmosz javarészt hideg, semleges, élettelen űr volt s az élet apró szikrái gyakran
éppen egymás kioltásával foglalatoskodtak. Halál! Ez volt az élet szava az
univerzumban, amely zsúfolt világok millióinak adott otthont, s ugyanakkor
gyakorlatilag... ürességből, anyagtalan semmiből állt. Az élet az univerzum szavaival
beszélt az univerzumhoz - csak hangosabban, mert aktívan kereskedett a halállal.
Ah, a filozófia...!

Engedjük át ezt Yerinek.

A vezetést pedig Lexnek?

Nem...

- Fényt látok elöl - jelentette Lexandro.

- Sisaklámpákat eloltani! - adta ki az utasítást Stossen azonnal.

A távoli fénypontból lassan egy vizenyős, azúrkék szemgolyóra emlékeztető korong
lett, amely türelmesen figyelte közeledésüket; muslica-parányok, amint elszántan
menetelnek a...

Biff lelki szeme előtt titáni pókalak vonaglott, s rávetült arra a messzi szemgolyóra,
mintha kárminvörös vérerek hálóznák be. A pók lábai várakozásteljesen rángatóztak -
Biff őrangyala és nemezise.

Alig hallható szívdobogás vibrált feléjük az alagútban; kisebb, másodlagos szívek
verték hozzá a kontrapunktot. A távolban folyadékok gurguláztak.

A folyosó egy kihaltnak látszó hidroponikus ültetvénybe torkollott: egy hosszú,
alacsony, kéklő fénnyel megvilágított barlangba, sekély tartályok végeérhetetlen
sorával, melyekben különféle zöldségek rügyeztek, botanikai vulkánkitörés gyanánt.
Tüskék, bíborlila tökök, dicsbogyó-indák, tarka színekben pompázó uborkák,
bársonyos húsgyümölcs-fák...

Recézett csövek bugyborékoltak. Rúnákkal telemázolt pumpák lüktettek halkan. Oldalt
egy ősrégi gyártmányú generátor zúgott. Az egész felszerelést különös, idegen aura
lengte körül, mintha valami rég elfeledett, barokkos, emberkéz alkotta technológiának
és egy másik faj érzéki, elegáns, hátborzongató gépészetének az elegye lenne.

A falakat és a széles boltíveket csatázó zömikeket ábrázoló, ősrégi freskók díszítették.
A keménykötésű, szakállas törpék, akiknek külsővázas páncélja láncokkal,
talizmánokkal és lobogókkal volt teleaggatva, s derékövüket veretes aranycsattal
fogták össze, bohócruhás idegen harcosokkal viaskodtak. Ezek az egzotikus lények
karcsúak, magasak és vérfagyasztóan szépek voltak, s fénylő kardokat forgattak, míg a
zömikek inkább a csatabárdot részesítették előnyben. A törpék mellvértjét
dombormíves harci jelenetek díszítették - valami régebbi, hősies győzelem vagy
vereség mementói. Nehéz lett volna megmondani, hogy melyik a kettő közül. A
győzelem vereséggé torzult, a vereség győzelemmé. A freskók fölött érthetetlen zömik
rúnák futottak hosszú fűzérben; talán valami barbár himnusz lehetett.

A zöldellő, termékeny kert és az alagútban uralkodó sötétség között feszülő ellentét
azonnal felkeltette Biff gyanakvását.

Mikor aztán felpattant egy hatalmas, kőből faragott csapóajtó, és a barlangba özönleni
kezdtek azoknak a festett bányavitézeknek a pontos másai, hajszálra ugyanolyan
vértezetben és harci díszben - mintha csak a síkbéli freskókból léptek volna át a
háromdimenziós térbe, bár ezúttal sorozatlövőkkel, plazmafegyverekkel és
lézerpisztolyokkal felszerelve -, Biff habozás nélkül tüzet nyitott...


TIZENHARMADIK FEJEZET


Óriástökök repedtek szét - néhány tagbaszakadt zömikkel együtt, bár az ő páncélozott
héjuk erősebb volt.

Az életben maradt bányavitézek azonnal viszonozták a tüzet. Stossent több
plazmacsóva találta el, iszappá olvasztva jobb vállvértjét, nyomorékká perzselve a
karját. A páncél persze rögtön érzéstelenítette a sérült testrészt, bár az őrmester
lényének egy része örömét lelte a fájdalomban.

A harci lázban égő zömik bányavitézek, zöldség-mennyországukra ügyet sem vetve, a
tartályok meg a gépezetek mögött kerestek fedezéket. Szidalmakat kántálva plazmával,
perzselő fénnyel és robbanólövedékekkel árasztották el a szerteszét repülő gumók és
szárak tengerét. Tartályok hasadtak föl; tápfolyadék ömlött a földre sekély
hullámokban.

A hatalmas alagút torkában, amely kivezetett a barlangból, újabb féltucat zömik
bukkant fel. Ezek skarláttal szegett, okkersárga pufajkát viseltek. A sorozatlövőket és
sziklavágókat lengető jövevények célja nyilvánvaló volt: be akarták szorítani az
űrgárdistákat a hidroponikus ültetvényre. Lexandro azonnal megrohanta őket,
dicsbogyó-indákat szaggatva szét maga körül.

Biff lelki szeme előtt a pók óriássá nőtt, elterpeszkedett, mintha a tulajdon hálója volna
- aztán hirtelen lecsapott, és összezárta ízelt lábait Lexandro sárga páncélos alakja
körül.

- Ne, ne menj arra, Lex! - ordította Biff. - Túl könnyű! Húzódj vissza a szűkebb
alagúthoz!

Ez a figyelmeztető kiáltás akár Yeri szájából is jöhetett volna, és valóban, egy
másodperccel később felharsant Yeri hangja is, mint a psittacus-madáré, amely
mindent visszaszajkóz:

- Húzódj vissza, Lex!

- Gyávák! - engedélyezett magának Lex egy pillanatnyi gúnyolódást.

A páncélos bányavitézek fedezékről fedezékre szökelltek, gyilkos tüzet okádva minden
irányban, csak okkersárga ruhás bajtársaik felé nem. Zöldségnedv fröccsent a barbár
freskókra, üszkös árnyalatot kölcsönözve nekik.

- Kövessétek d'Arquebust! - parancsolta Stossen, ugyanabban a pillanatban, amikor
Lex odaért a törpék másik csapatához. Most, hogy a közelükbe került, az
energiakesztyűjét használta. A pufajkás brigád sziklavágói szikraszökőkutat vetettek a
vértezetén, akár a köszörűkövön élesített kések.

Milyen fürgén táncolták körül Lexet azok a törpék; úgy ingerelték a páncélos óriást,
mint ravasz, szőrös patkányok a megvadult bölénybikát. Lex elkapta az egyiket, és
plasztacél ujjainak egyetlen mozdulatával kitörte a nyakát. A zömik szeme kiugrott az
üregéből, és a bozontos arcra pottyant; csak a látóidegek tartották.

Egy másikat karon ragadott, és olyan erővel vágta a falhoz, hogy a holttest egy
pillanatra odatapadt, mintha a freskóhoz tartozna, s a kifolyt vérből és agyvelőből
összeálló csiriz tartaná ott; mintha a festményből formátlan gombatenyészet sarjadt
volna. Aztán a hulla lassan lecsúszott.

Biff szerény véleménye szerint Lex túlságosan könnyen verekedte át magát azon a
maroknyi zömiken. Az a csapat gyanúsan alulpáncélozott és alulfegyverezett volt a
pazarul felszerelt bányavitézekhez képest. Ha egy bányavitéz puskája beragadt, két
tartalékfegyvert kaphatott elő a válltokjából vagy a derékövéből. De ezek a pufajkás
fickók? Pár sorozatlövő - és sziklavágók!

Lexandro betört az alagútba, Yerivel szorosan a sarkában. Utána Stossen következett,
akinek bal karja tehetetlenül lógott. Végül Biff.

Iszonyú fegyverropogás harsant a nyomukban; a bányavitézek az üldözésükre
indultak. Biff hátrafordult, és viszonozta a tüzet.

A lárma majdnem elnyomta a baljós, mély hangú dübörgést. Biff gyanította, gyanította,
hogy a bejáratot, amin bejutottak a hidroponikus kertbe, eltorlaszolták...

Az alagútnak, amelyben most futottak, bordázott mennyezete volt, és vaskos pillérek
szegélyezték. Vastag kábelek íveltek vashurokról vashurokra. Az oszlopokat
terméskőből faragták ki, s mindegyiket rúnákkal vagy stilizált zömikarcokkal
díszítették. Ezek a pillérek mintha a bolygó csontjai lettek volna, a felboncolt világ
misztikus anatómiája. ádáz kis üldözök szökkentek oszloptól oszlopig, le-lebukva a
díszes faragványok fedezéke mögé.

Az alagút egy legyezőboltozatos terembe torkollott, amelynek közepén óriási tartópillér
magasodott. Az űrgárdisták ennél a pillérnél álltak meg; innen tűz alatt tudták tartani az
összes kijáratot. A teremből több folyosó is nyílt - egyesek lefelé kanyarogtak, mások
felfelé.

Az egyik folyosó bejáratánál egy holttest feküdt - egy közönséges ember, vérmocskos
Sagramoso-egyenruhában.

Újabb csalétek...?

Mert ki ölte meg a karkot?

Biztosan nem az űrgárdisták. Rajtuk kívül más űrgárdista még nem hatolhatott be ilyen
mélyen ebbe a gránit hangyabolyba.

Ebben az esetben talán saját zömik szövetségesei végeztek volna a karkkal? Biff erre a
következtetésre jutott.

Csakhogy Biff a hátvéd volt, akinek arról kellett gondoskodnia, nehogy a seggükbe
durrantsanak. Időnként meg is eresztett egy-egy robbanólövedéket, hogy elriassza a
ravaszul előrenyomuló bányavitézeket. Stossen a bal kezében tartott energiakarddal
már intett is Lexnek, hogy vizsgálja meg a hullát.

Biff lőtt. Kőszilánkok záporoztak a faragott oszlopok közé; néhány dühös ordítás
harsant. Csakhogy nem voltak tartaléktárai. Hamarosan itt fog állni csupasz seggel,
csak az energiakesztyűje marad, legfeljebb azzal üthet-vághat. Igen, nincs más út, csak
előre...

De melyik irányban?

Yeri Lex után rohant, hogy fedezze.

- Csatabárddal nyírták ki - jelentette Lex. - Széthasadt a melle. Nem sugárbárd volt. A
melléből még maradt valami.

Lehetséges, hogy akadtak zömikek, aki harcba szálltak Sagramoso embereivel? Akik
megelégelték, hogy a renegát kormányzó átvette az irányítást a bányaerőd fölött? Biff
ezt elképzelhetetlennek tartotta.

Talán a zömikek azt remélték, hogy a Császári Öklök valami ilyesmit fognak hinni. A
zűrzavar terjesztése is háborús eszköz.

Biff agyaskodott.

Lehet, hogy az előretolt osztagot kimondottan azért csalták ide, hogy megtalálják ezt a
hullát? Mi van, ha a zömikek, amennyiben elég keményen megszorongatják őket,
békét ajánlanak, és átadnak egy holttestet, megesküdve rá, hogy Fulgor Sagramosóé?
Amikor valójában csak egy ikertestvér vagy egy hasonmás, akit Sagramoso pontosan
erre az eshetőségre tartogatott hosszú évekig valami tömlöc mélyén egy
sztáziskoporsóban, hátha egyszer dublőrre lesz szüksége.

Hány kark követője lehet Sagramosónak Antrón? A mentőkabinban nem jöhettek vele
túl sokan. Mások viszont eleve itt lehettek, hogy hűbéruruk gazdasági érdekeit
képviseljék.

Hány embert áldozhat föl vajon Sagramoso hűséges hívei közül - ráadásul ilyen
szájbarágós módon, egy zömik csatabárddal -, hogy fenntartsa a látszatot, és
megmentse a saját életét?

Esetleg Sagramoso arra számít, hogy a csatatestvérek nem veszik észre a cselszövést.
Lord Pugh talán feláldozna bárkit is a parancsnoksága alatt álló űrgárdisták közül,
hogy a saját bőrét mentse? Nem. Az ájtatos rendfőnök fejében meg sem fordulhat
ilyesmi. Lord Pugh vezeklésül kiégettette a tulajdon ízlelőbimbóit, amikor egyszer...
A saját embereit öli! Egy magára valamit is adó dögevész bandavezérnek eszébe sem
jutna ilyen alávaló árulás...

Persze Sagramoso istennek tartja magát... És az istenek áldozatokat követelnek
legbuzgóbb, legodaadóbb híveiktől, nem? Önkéntes áldozatokat!

A földi Császár is tehetséges, fiatal pszik lelkével táplálkozik, akiket
hajórakományszámra szállítanak neki, hogy továbbra is megmaradjon magatehetetlen
élőhalottnak...

De úgy beszélik, az Istencsászárnak soha nem enyhülő kínszenvedést okoznak ezek a
lakomák.

Jeges hideg kúszott fölfelé Biff gerincén. Az egyik rendszer - a folyosók, alagutak,
barlangok rendszere... de volt itt még egy másik rendszer is, amit ármányok, intrikák
és cselszövések alkottak.

Biff, továbbra is a hátvéd szerepében, már azon volt, hogy hangot adjon az
agyaskodásának, amikor falrengető bömböléssel egy kiborgizált bikand dübörgött
végig az alagúton a szétdúlt kert irányából.

Ez az eleven tank még a bikandok között is valóságos óriásnak számíthatott. A szőrös-
csontos hordótestéből kiálló vaskampókon hevenyészett páncéllemezek lógtak. A
hátán, a nyeregbe szíjazva egy páncélos zömik csatavadász görnyedt nehéz
sorozatlövője fölé. A lovas sisakjából kábelek futottak a vezérlőpúphoz a bestia
gerincén. A szörnyeteg jobb karját egy másik nehéz sorozatlövő pótolta - szemlátomást
antik gyártmány -, a balt pedig gyöngyházdíszes surikenvető.

Surikenek pattantak le sivítva Biff vértezetéről. Lövedékek csattantak a plasztronján.
Az egyik robbanás oldalt perdítette. Érezte, hogy a behorpadó páncél a húsába mélyed;
a forró vér bugyogva tört elő, de szinte azonnal megalvadt.

Biff elkapott egy oszlopot, nehogy elzuhanjon, és a csörtető bikand véknyán kuporgó
törpére lőtt. A robbanás szilánkokra zúzta a csatavadász vigyorgó, szőrös képét - a
bikand pedig eldübörgött Biff mellett, majd bömbölve, tántorogva nekirohant a
központi tartópillérnek.

A csatavadász halála megfosztotta a vezérlő tudattól; a szilaj fenevad reménytelenül
összezavarodott. Biff visszaugrott oda, ahol eredetileg állt, hogy tűz alá vegye az
alagutat.

Klikk.

A közelgő halál kattanása.

Az üres sorozatlövő kattanása.

Biff elhajította hasznavehetetlen fegyverét, és az őrjöngő bikand mellett termett, amely
még mindig a tartópillért próbálta odébb öklelni. Az energiakesztyűje letépte a hátára
szerelt nehéz sorozatlövőt - az energiakesztyűje, vagy ő maga? Nem volt benne biztos.
A fenevad bőgött és rúgkapált, mivel azonban a jelek szerint továbbra is az oszlopot
hitte az ellenségének, Biff nem vágta fejbe. Az oldalába minden mozdulatnál szúró
fájdalom hasított.

Arra gondolt, hogy a feketehámja elég mélyen behasadhatott. Talán valamelyik belső
szerve is megsérült. A sisaklemeze kijelzőjén piros ikonok villogtak; véres hieroglifák
a látómezejében.

A fájdalom lángja végigfutott a testén - s ő örömmel fogadta, mert arról tanúskodott,
hogy életben van, és távolról sem vált harcképtelenné.

Megpördült, és golyózáporral fogadta az alagút torkából előtörő bányavitézeket.
Robbanások rengették meg a termet. A nehézkes fegyvert a hóna alatt tartva hátrált a
testvérei után, s közben tompán regisztrálta, hogy a tusát vésett ezüstberakás díszíti, a
csövét pedig lekerekített élő, gömbölyűre csiszolt drágakövek. Ez a fegyver valóban
valami féltve őrzött, háborús kincstárból származott... Milyen szemgyönyörködtetően
mutatna egy trófeafülkében a kolostorerőd fedélzetén...

Hunyorogva átfutotta a látómezejében villogó diagnosztikus rúnákat, és rájött, hogy
szétrepedt a mája.

Ez azonban nem jelentett halálos sérülést egy űrgárdistának.

És a fájdalom erőt kölcsönöz neki...

Yeri egy birkózófogással elrántotta Lexet. A magas közlekedőhídon a zömik orvlövész
célzásra emelte fegyverét...

A barlang, ahová berontottak, zsúfolásig telve volt gépekkel. Egyesek lázasan
duhogtak és zakatoltak; mások halódni látszottak, vagy éppen némák voltak. A falak
között vas közlekedőhidak futottak; ferdén fel, rézsút le, szinte sohasem egyenesen. Az
egyik alagút bejáratát füstölgő csövek torlaszolták el, olyan vastagok, akár egy
megtermett zömik; mintha forró, élősdi férgek lettek volna valami székrekedéses
leviátán beleiben.

A karmazsinnal szegett, kopott pufajkát viselő kis félhumán abszurd módon aprónak
tűnt, amint a célra állította hővetőjét. A háromlábú fegyverállványt hozzá csavarozták a
közlekedőhídhoz. Mintha a törpe egészes teste egy májfoltos kézből állt volna, amely a
hatalmas fegyver markolatára fonódott - a fényezett energiatelep, a bordázott
akkumulátor, a szellőzőnyílásokkal szabdalt cső hús-vér függeléke.

A csillámló hősugár Yeri vállát súrolta, és megolvasztotta a páncéllemez felületét, izzó,
folyékony fémcseppeket szórva szerteszét.

A lövés egy antik, halott gépezetet talált telibe, amely vigyorgó hűtőrácsokból, hornyolt
spirálcsövekből és emelőkarokkal ellátott bronzgömbökből állt. Talán valami
méltóságteljes őse lehetett a teremben működő fiatalabb berendezéseknek, s a babonás
törpék azért őrizték meg, hogy eleget tegyenek a gépek becsületének...

A díszes készülék szétolvadt, magába roskadt, s összesült ötvözetekből álló,
bugyborgó, ráncos herezacskóvá zsugorodott.

Yeri sarkon pördült, az orvtámadóra lőtt, s elégedetten látta, hogy a roppant fegyver
termikus generátora felrobban. Az egyik robbanólövedék eltalálta a középső rekeszt. A
csukókaros csövek felcsapódtak, az orvlövész képébe vágva a fegyver tusát. A zömik
ordítva próbált eliszkolni a közlekedőhídon, tartalék kézifegyver után tapogatózva,
amiből többet is viselt.

Biff megeresztett egy sorozatot a hadizsákmányából, amely szétszaggatta a magasan
ülő, vas sasfészket, az orvlövésszel együtt. A volt dögevész tántorogva állta a fegyver
visszarúgását, aztán leeresztette a csövet. Energiakesztyűjét sérült, páncélos oldalára
szorította, mintha át akarná sugározni az erejét a sebbe.

- Elnézést, hogy meglöktelek, Lex testvér! - kiáltotta Yeri. - Attól tartok, különben
kicsit... leeresztettél volna.

- Gratia, Frater - felelte Lex gúnyosan. A szent nyelven beszélt, mintha ezzel akarná
jelezni, hogy a köszönete híján van minden személyes jellegnek - és talán azért is, hogy
hangsúlyozza: teljes tudatában van az alattomos, megalázó ceremóniának, amely
összefűzi őket. - A meleg fárasztó dolog, ugye? Hősugarak... Hőaknák - És fölemelte
energiakesztyűjét, hogy testvéri mozdulattal megveregesse Yeri meggörbült,
felhólyagzott vállvértjét.

Yeri azonban már kérkedve fürkészte a többi közlekedőhidat, hogy még jobban
éreztesse Lexszel, mennyire éberen őrködik a testi épsége fölött. A szinte üres fegyver
csőtorkolata hűségesen követte tekintetét.

Mennyire viszketni kezdtek Yeri arcán a tetovált rúnák, amikor emlékeztették arra a
régóta elszenvedett méltánytalanságra! Yeri majdnem olyan büszke alkat volt, mint
maga Lex. De legalább nem mániákus.

Fülsiketítő, dübörgő lárma hallatszott a folyosóról, amerről jöttek. Páncéllemezek
csattogása; a felbőszült bikand bömbölése; szórványos fegyverropogás.
Yeri hallotta Biff rekedt kiáltását.

- Ezek terelnek minket, őrmester!

- Ezek a törpék, a Császári Öklöket?

A megnyomorodott altiszt hangjából csak úgy sütött a nehezen elfojtott gyűlölet.
Biff továbbra is mereven szorongatta felhasított oldalát plasztacél kesztyűjével, mintha
valami újfajta tisztelgést fejlesztett volna ki - amely kullancs módjára átfúrja magát a
páncéllemezeken, bele a felszaggatott testbe, a fémházában megbúvó, emberfeletti
csigába.

- Uram, nem kéne átverekednünk magunkat ezen a... csürhén... hogy csatlakozzunk a
bajtársainkhoz, és jelentést tegyünk? Lőszerutánpótlása is szükségünk lenne. Ezzel a
nehéz sorozatlövővel meg tudom tisztítani a terepet...

A "csürhe" kifejezéssel az őrmester nanofóbiájára apellált, a kisnövésű félhumánok
iránt táplált olthatatlan ellenszenvére.

- Jelentést tenni? - meredt rá Lex. - Miről?

- Természetesen az agyonvert karkról - mondta Biff. - Nagyon különös.

- Vagy arról teszünk jelentést, hogy lehet eljutni a lázadó kormányzóhoz, vagy
semmiről! - hetvenkedett Lex. - Fáradtnak érzed magad, testvér? Megsebesültél?

- Csak egy karcolás! - csattant fel Biff.

- Az igazi Ököl tovább harcol sebesülten is - jelentette ki Stossen. - Én legalábbis
mindenképp. De az igazi Ököl gondolkodik is. Miért "terelnének" minket ezek a
korcsok, ahogy te fogalmaztál? - förmedt rá Biffre. - Csak nem hiszed, hogy
Sagramoso el akar fogni egy űrgárdista osztagot? Miért? Túsznak? Ez nevetséges. Hogy
kifaggasson minket a haditervünkről? A haditerv egyszerű: tisztára seperjük ezeket az
odúkat, és megöljük őt. Hah! Mi értelme lenne, hogy foglyul ejtsen négy űrgárdistát?
Ezt mondd meg nekem!

- Nemt'om, uram. De...

- Egy kis harci fegyelmet, ha szabad kérnem!

- Söpredék - hallotta Yeri Lex motyogását. Az egykori Fenséges Fantazma belibbent
egy hívogatóan ásító alagútba. Senki sem értette, hogy képes Lex ilyen könnyed
hanyagsággal mozogni az energiapáncélban.
Dölyfös, konok és ájtatos lázban ég; lehetséges egyáltalán egy ilyen embert megalázni?
Az igazi megaláztatást a szíve legmélyén kell átélnie, mintha valami ádáz tüske verne
gyökeret benne, amely őrökké gyötörni fogja belülről.
Az igazi megaláztatásnak talán - valahogyan - magától Rogal Dorntól kell származnia...
Számíthat-e rá Yeri, hogy eszköze lesz az isteni Dornnak?

Meg kell próbálnia.

Harminc perc múlva, még mélyebben Antro zsigereiben, már alig maradt lőszerük - az
egymást követő rajtaütések csaknem minden méregfogukat kihúzták. Az előretolt
osztag futólépésben beügetett egy árkádos folyosóra, melynek gránitfalain tüskés
adamantium abroncsgyűrűk sorakoztak.

A folyosó túlsó végén egy vén gnóm bukkant fel, egy pillanatra látni engedte magát,
aztán sántikálva eltűnt. A galambősz szakállú, kopasz vénség díszes arany nyakláncot
és brokátköpenyt viselt, melynek merevített gallérja annyira magas volt, hogy már-már
kámzsának látszott...

Stossen felkiáltott.

- A vakarcsok egyik Eleven őse! Nyakörvet az aszott madárra, hadd facsarom ki, mint
a citromot...

Lex már rohant is, hátha sikerül elcsípnie ezt az eleven trófeát.
A négy csatatestvér a folyosó közepén járt, amikor a vaskos csuklókarokra szerelt,
tüskés abroncsok kilőttek a falból.

Az abroncsok azonnal kis börtöncellákra osztották a járatot, éles hegybe futó nyárs-
rácsokkal, melyek olyan kemények voltak, hogy energiakesztyűvel sem lehetett letörni
vagy elhajlítani őket.

Az Eleven ős megint kikukkantott a folyosó túlsó végén a sarok mögül. Ráncos képpel
vigyorgott.

Álcázott csapóajtók nyíltak a kövezeten. Szőrös mérnökkarok nyúltak ki rajtuk, zúgó
körfűrészek hasítottak az energiapáncélokba.

Akárhogy kapálóztak az Öklök, akárhogy igyekeztek szárnyaszegetten ellenállni,
apránként megfosztották őket a vértezetüktől...

Yeri csalódottan magába roskadt; nem sikerült előre megjósolnia Lex fogságba esését.
Biff dögnyelven káromkodott.

Lex megvetően kuncogott a buzgó, de óvatos törpékre, akik módszeresen leszerelték
róla a páncélt, és pörére vetkőztették.

- Csiklandós vagyok! - csúfolódott.

És Lexandro szeméről végre levették a kötést...

A négy űrgárdista fegyvertelenül, páncél nélkül, csupaszon feküdt a rózsaszín foltos
gránittömbökre láncolva; a kő úgy nézett ki, mintha híg vérsavó szivárogna belőle.
A ketrec-folyosón történt méltánytalanság után az űrgárdistákat vasra verték, fekete
csuklyát húztak a fejükre, és elhurcolták őket - a hangból ítélve bányavontatókon.
A lapos, koszos vagonok Lex becslése szerint talán tíz kilométert tehettek meg az
alagutakban húzódó sínpályákon...

A foglyokat lerángatták a platóról, és tovább vonszolták őket. Aztán mind a négyüket
lefektették a kőtömbökre, és szorosan odaláncolták, mielőtt levették volna róluk a
feleslegessé vált béklyókat meg a csuklyát...

A barlang, amelyben találták magukat, legalább akkora volt, mint az Assimularum
csarnoka a kolostorerődben, ahol kényelmesen elfért akár ezer csatatestvér is. A
roppant boltíveket parázsgömbök világították meg elmosódottan.

Lexandro a nyakát nyújtogatta. A teremben talán száz törpe lehetett. A legtöbben a
terméskőből kifaragott amfiteátrum első soraiban ültek. A jelenlévő zömikek főleg
bányavitézek és céhmesterek voltak, állig felfegyverezve, hivalkodó díszvértezetben.
Mások egyszerű, barna, kordbársony ruhát viseltek. A legtöbben harsányan kántáltak
valami érthetetlen litániát, bár egyesek némán, komor képpel meredtek maguk elé.
A tágas arénában, ahol a kőtömbök voltak, néhány hófehér szakállú Eleven ős ült
faragott kőtrónusokon - egy sokkal nagyobb trónszék árnyékában, amely kérkedő
díszemelvényen magasodott fölébük.

Ezen egy zömök, barna szakállú férfi feszített, a tekergőző, nyolcágú csillagokkal
kihímzett baldachin alatt. Egy vastag, fekete ágyékkötőtől eltekintve meztelen volt. Dús
szakállával ellentétben a törzse és a tagjai teljesen szőrtelenek voltak, és úgy csillogtak,
mintha nemrég borotválta volna őket. Mások az arcukat borotválják, ez az ember
azonban vajbarna testét... amin úgy vonaglottak az izomkötegek, mint valami mindent
elsöprő, feltörni készülő árhullám. A pupillája fekete szénként parázslott. Kevély
sasorra a Sagramosók családi vonása volt...

A lázadó kormányzó személyesen. Fekete selyembe öltözött kark őrök vették körül,
surikenvetőkkel a kezükben.

Lexandro a csuklóját tartó bilincseket próbálgatta. A baloldali béklyót talán ki tudná
szakítani a kőből, bár a keze alaposan megszenvedné. Kerámiával megerősített csontjai
bírnák a terhelést. A jobb bilincs mozdíthatatlannak tűnt.
Egy pillantást vetett a társaira.

Biff oldala feldagadt, kék-zöld zúzódások borították, vastag kéregben száradt rá a
cinóberpiros vér...

Amennyire Lex látta, Stossen válla szörnyű állapotban volt. Csontig leperzselődött róla
a hús. Lex tisztelte az őrmestert a kitartásáért. Az altiszt összeszorított foggal rángatta a
kötelékeit - hiába...

Fahéjízű füst szállt föl a tömjénnel megrakott, bronz háromlábakból. Odafönt vicsorgó
szellőztető vízköpők kavarták az illatos levegőt, melyben mintha eltorzult fantomarcok
kontúrjai rajzolódtak volna ki haloványan. Kibontakoztak a semmiből, ünnepélyesen
bámultak lefelé, szertefoszlottak, majd újjáformálódtak.

A különös, torokhangú kántálás egyre erősödött - bár nem minden zömik csatlakozott
hozzá. Az egyik hadúr, akinek nehéz aranylánca ősei dombormíves képmására lógott
plasztacél mellvértjén, szemöldökét ráncolva meredt...

...azokra az arcokra a levegőben...

Aztán pillantása Fulgor Sagramosóra tévedt, és a hadúr megborzongott.
Lex a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, miért.

Arcok...

Arcok formálódtak Sagramoso testén...

A lázadó kormányzóból kiváló mutatványos vált volna valami határvilági búcsúban;
egyedi módon tudta irányítani az izommozgását. Mellén, hasán, combján hullámokat
vetett a bőr, görcsbe rándult, barázdálódott, különös arcvonásokat imitálva.
Bizonytalan arcok öltöttek alakot teste olvasztótégelyében, a felszínre merültek, aztán
elmosódtak - hogy újabb dölyfös sasorroknak, újabb lebiggyedt ajkaknak adják át a
helyüket.

A mellén.

A hasán.

A széles combján.

Hogyan lehetséges ez?

Igazat mondott volna Sagramoso, amikor istennek nevezte magát?

Néhány Eleven ős ámulva figyelte az előadást - bár az egyik hószakáll nyilvánvaló
undorral és gyanakvással nézte az átalakulásokat.

Sagramoso szúrós tekintete körbevándorolt az amfiteátrumon.

- Szent őseim gyülekeznek! - kiáltotta bestiális torokhangon. - Igen, gyülekeznek, hogy
a védelmünkre keljenek. Nézzétek, hogyan nyilvánulnak meg tulajdon húsomban!
Akad közöttetek olyan, aki képes így megidézni megboldogult őseit, tiszteletreméltó
vének?

Néhány hószakállra szemlátomást nagy benyomást tett.

- Most eggyé válok a saját őseimmel, nagybecsű aggok! A hatalmuk gyülekezik.
Nemsokára a ti távoli elődeiteket is ugyanígy meg fogom idézni. Szólani fognak
hozzátok a testemen nyíló ajkakkal...

Sagramoso szája sarkán keskeny nyálpatak csordult ki.

Úgy látszott, már alig ura önmagának. Csak a nyers akaraterő hajtotta, amikor
felegyenesedett. A törzsén és a combján kocsonyaként remegtek a gyülekező, néma
húsmaszkok, akik mind újjászületésre szomjúhoztak, ő mégis imbolyogva megindult a
gránittömbök felé, ahol Lex és testvérei feküdtek kinyújtóztatva, mint barmok a
mészárszéken. Kíséretének egyik tagja egy lánckardot nyújtott át Sagramosónak.
A fegyver felbúgott, a plasztacél fűrészfogak elmosódtak a gyors iramú forgástól.
A lázadó kormányzó Lex fölé toronylott, teste különös metamorfózison ment át,
mintha vajúdó görcsök gyötörnék. Elnagyolt, élősdi arcok egész serege tolongott rajta;
mindegyik első akart lenni.

Sagramoso ide-oda lóbálta a lánckardot. Lexandro farkasszemet nézett a halállal és a
lidércnyomással.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET


Sagramoso azonban elhaladt Lexandro előtt, és az iszonyodó Stossen mellett állt meg,
aki rekedtes imákat motyogott.

A kormányzó ajka mosolyra húzódott, és magában bólintott. Közvetlenül az őrmester
ágyéka fölé tartotta a zúgó kardot, és valami abszurd nyelven szólalt meg, mintha
idegen hasbeszélők irányítanák a távolból.

- Chi'kami'tzann Tsunoi - hebegte. És folytatta, egyre csak folytatta.

Miféle szavak ezek?

Karkason volt hűbérura megremegett. Az arcok a testén mind izgatottabbá váltak. A
hangfekvése átalakult, egyre magasabb lett, ahogy imádkozott.

- Ó szerencse mindenható ura, hatalmas konspirátor, aki saját képedre formálod az
embereket, hogy megváltoztassák a történelem folyását, ahogyan én is teszem, fogadd
kegyesen ezt az... adományt.

Lassan leeresztette a lánckardot, és belehasított a most már üvöltő őrmesterbe - aki
elég hamar elcsöndesedett, ahogy a hasából előtörő vér sötét, rubinvörös csomókba
száradt. Sagramoso egyszerűen kettévágta a gránittömbre láncolt áldozatát.
Lex gyomra görcsbe rándult. Hormonokkal fűszerezett bűz csapta meg az orrát - mert
az őrmester belei kiürültek, amikor az agy megszűnt ellenőrizni őket.
Sagramoso szabad kezével belenyúlt az ürülékbe. Aztán felemelte bemocskolt tenyerét,
és megnyalta.

Felhőszerű aura gomolygott a kormányzó feje körül, mintha sötét haja füstölögne, és
ez a füst igyekezne valami kísérteties szellemalakot ölteni, amely pillanatok alatt
formátlanná olvad a levegőben. Csak nem kezdenek csontnyúlványok sarjadni
Sagramoso vállcsúcsából a bőr alatt?

A tenyéren, amely Stossen kifröccsent béltartalmától volt mocskos, egy véreres,
vizenyős szem nyílt. Ó, mennyire feldúlta a tekintete azt a kétkedő öreget a hószakállok
között! A vénség otthagyta trónusát, odasántikált egy ülő bányavitézhez, és sugdolózni
kezdett vele.

- Kovácsold ki sorsunk! - rikoltotta Sagramoso.
Mintha fájdalmai lettek volna. Megtántorodott, kis híján elejtve a kardot. Aztán egy
rándulással kiegyenesedett. Még így is az volt a látszat, hogy lehajtja busa fejét - talán
görcs állt bikanyakába. Mindkét izmos melle határozott körvonalakat öltött, a
bimbókból tömpe orrok lettek, fölöttük kocsonyás szemek pislogtak, alattuk pedig
széles szájak nyíltak, nyálkát izzadó sebek gyanánt.
Csak nem Yeri ad ki ilyen vinnyogó hangokat?
De igen...

Lexandro hallotta, hogy a szegény volt technikus a birodalmi kultusz egyik szánalmas
kis fohászát nyöszörgi, amit az anyja szoknyája mellett tanulhatott... és közben
görcsösen ökölbe szorítja a kezét.

Biff lázasan, kétségbeesetten hánykolódott.

És már a törpék sem mind osztoztak az általános lelkesedésben... Itt-ott szaggatott
kiáltások harsantak.

Mikor a Sagramoso mellén lévő két száj szörcsögve beszélni kezdett, Lex fürkész,
tapogatózó polipcsápok érintését érezte az elméjén, és hányingere támadt.
Az őrjítő, változást gerjesztő csápok kétségbe vontak mindent, ami drága volt neki.
Rogal Dornnak tett magasztos fogadalmát... az Istencsászár szentségét... a többi Ököl
hűségét, akik minden bizonnyal cserbenhagyták Lexet... Akárcsak Dorn, aki halott
volt, örökre halott. Akárcsak a Császár, aki kínlódva haldoklik, s uralma nyilván a
végéhez közeleg, hogy átadja a helyét... minek?
Hát a vérfagyasztó mágiának, valami bizarr, szörnyűséges dimenzió szüleményének,
amely ellentmond minden józan észnek. Ebbe a dimenzióba hamarosan Lex lelke is
átkerül majd - így hát az lesz a legjobb, ha nem ellenkezik, és engedelmesen fejet hajt a
sorsa előtt.

- A rendszer - dadogta Biff. - Ó, micsoda őrült, torz rendszer...
A baloldali száj szilajul buzdította Sagramosót.

- Gyorsan öld meg a többi űrgárdistát! Vágd ketté őket, és nyald fel az ürüléküket!
Akkor megidézzük a vihogó iszonyat hordáját, amely elsöpri a támadókat; még
harcolni sem kell, félelmükben fognak menekülni...

Így ígérte a száj.

Jobboldali társa más véleményen volt.

- Nem, a te csillagod már magasan jár, Lord Sagramoso! - kiáltotta fölfelé, a hűtlen
kormányzó arcába. - Sorsod megpecsételődött. Ne fékezd hát magadat többé! Vágd
sutba a józan ész béklyóját! Add át magad testestől-lelkestől a Változásnak!
Nyugtalanság felhőzte Sagramoso arcát. Határozatlanul imbolygott.

- Ugye isten vagyok? - kérdezte magától fennhangon.
Az egyik száj rávágta:

- Igen.
A másik azonban azt felelte:

- Nem.

- Egy isten eszköze vagy...

- A néped istenként tisztelt. Megkövetelted a hódolatot. Elfogadtad a rettegés szülte
bálványozást...

- Hódolatra vágytál, s ezzel szunnyadó hatalmakat ébresztettél föl álmukból...

- Változásra vágytál a kozmikus rendben, s kegyetlenséged megidézte az erőszakos
változás hatalmát...

- És a változás neve nem más, mint.... Tzeentch.

- Tzeentch. Hatalmas Tzeentch,

A különös név szótagjai keselyűkarmokként mélyedtek Lexandro agyába. Ez a név
olyan büszkének, olyan örökkévalónak, olyan mindent átfogónak tűnt. A tér és idő
kavargó távlatát idézte, amit ennek a varázsszónak a forgószele rendezett át valami
újfajta, eredeti geometria szerint, melyet a közönséges elme sohasem lesz képes
felfogni - és jobb, ha nem is próbálkozik vele, nehogy lidércnyomássá torzuljon
körülötte a valóság.

- Rogal Dorn, segíts! - fohászkodott Lex.

...Rogal?

...Dorn?

A süvöltő, mindenható név - Tzzzeeeeentch! - szinte megsemmisítette Rogal Dorn
nevét, mintha a "Rogal Dorn" csupán egy szánalmas csecsemő vékony hangú sírása
lenne, akit fonott kosárban a Káosz fekete óceánjának hullámaira bíztak.

Rogal...

...Dorn.

TZZZEEEEENTCH!

Lexnek valahogy sikerült megkapaszkodnia a primarcha törékeny talizmánjában, noha
tudta, hogy hamarosan fel fogják áldozni a másik nagyerejű név mögött lappangó
hatalomnak, s megemésztett lelkéből - ha szerencséje van - vinnyogó rabszolgaparány
lesz a mindent átfogó, tapinthatatlan ölelésben.

És egy acélos hang, ha mégoly távolról is, fülébe suttogta a végső figyelmeztetést:
Tagadd meg a Gonoszt! Higgy bennem mindhalálig!

A lázadó kormányzó testén most zömik arcok öltöttek alakot - obszcénul vigyorgó
karikatúrák.

Szájak nyíltak vihogásra. Egyesek behízelgő hangon köszöntötték a törpéket, mások
gúnyolódtak velük. A kántálás az amfiteátrumban egyre bizonytalanabbá vált. A
szkeptikus Eleven ős tiltakozó mozdulattal emelte föl a karját. Úgy meredt
Sagramosóra, mintha puszta akaraterővel akarná kioltani vérfagyasztó mágiáját. A
dülledt, vizenyős szemből Sagramoso tenyerében beteges, lila fény sugárzott.
Lexandro számára örökkévalóságnak tűnt az a pár pillanat, amíg az Eleven ős birokra
kelt a szem ragyogásával. Sagramoso, aki még mindig a lánckard markolatát
szorongatta, meg se mozdult.

Ám az öreg törpe lankadni kezdett - miközben a többiek bizonytalanul fészkelődtek a
trónusukon; nem tudták eldönteni, hogy ebben a vészterhes órában vén bajtársuk vagy
az ember-isten mellé álljanak.

A kark testőrök és a bányavitézek, akik mindeddig szövetségesek voltak, egyre
gyanakvóbban méregették egymást. Ezekben a percekben, melyek egy felfoghatatlan
hatalom közeledtével voltak terhesek, minden régi szövetség és bizonyosság
képlékennyé vált; a hűség karneváli álarcnak tűnt csupán, az igazság egymásnak
ellentmondó álruhákba öltözött.

- Ó, szent őseink! - kiáltotta az agg törpe kétségbeesetten.

- Hiszen mind itt vagyunk, ebben a testben - vágta rá az egyik száj Sagramoso
mellében. - Nem ismersz meg minket, nagytiszteletű Rumbeldorp? Látod, ez az ember
már majdnem isten!

- Majdnem - visszhangozta a másik száj kétértelműen. - Hamarosan valóságos démon
válik belőle, a Változás Urának világi porhüvelye.

- Miféle úr az? - sipította élesen a Rimbeldorp névre hallgató vénség. - Milyen
ördöngösség folyik itt?
Az egyik száj felkacagott, a duzzadt ajkak nyálkásan cuppogtak.
A másik Sagramosót kezdte unszolni.

- Öld már meg a másik három űrgárdistát, te lomha bolond! Te, aki önmagadat
imádtad! Most majd találkozol valamivel, ami érdemes a hódolatra. Hatalomra vágytál.
Tessék, a hatalom közeleg.
Sagramoso vállából szarvak sarjadtak - egyelőre még gyenge, törékeny képződmények.

- Kóstold meg beleik kibuggyanó tartalmát, hogy gyönyörűséget szerezz Tzeentchnek!
Ő őrömét leli benne, ahogy a húsból trágya lesz. Ez a változás ciklusa! Tzeentch
visszahozza az eleven testbe a holtakat. Szörnyszülöttei őrülteket csinálnak az épeszű
emberekből, és két lábon járó hullákat az élőkből.

- Tzeentch - hajtogatta a másik száj.

- Tzeentch - kántálták sokan a zömikek közül, szinte hipnotizálva. - Ó, szent őseink,
térjetek meg holtatokból!

Rimbeldorp hevesen intett annak a bányavitéznek, akivel beszélt. A páncélos törpe
csatabárddal a kezében lesietett az áldozati oltárokhoz.

Mivel úgy tűnt, hogy a szájak utasítását készül végrehajtani, senki nem állta útját
Sagramoso emberei közül. A rőtszakállú zömik fölugrott a gránittömbre, amin Yeri
feküdt bilincsbe verve, felemelte a csatabárdot...

...és lesújtott...

...kettévágva a láncot, ami Yeri jobb kezét tartotta. A penge fémes csendüléssel
ütközött a gránitnak, és kifordult a kis ember markából. A bányavitéz hangosan
feljajdult, és a csuklójához kapott, hogy megmasszírozza.

Lex agyában lázasan forogtak a fogaskerekek. Csak nem az volt a törpe szándéka,
hogy kiszabadítsa Yerit? De igen - különben nem hibázta volna el az ütést.
Yeri, aki az előbb oly közel járt a halálhoz, nem vette észre ezt. Felült, szabad kezével
elkapta a kis embert, és irtózatos erővel félredobta. A bányavitéz feje túlérett
dinnyeként repedt szét a szomszédos kőtömb sarkán, ahol a kettévágott őrmester
feküdt; ágyékán csomókba száradt a cinóberkéreg. A zömik bezúzott koponyájából vér
patakzott.

Yeri a bal csuklójához kapott. Vaskos kézfejét a béklyó alá feszítette, így sikerült
letépnie. Fürgén felült, és megbilincselt bokája után nyúlt - közben futó pillantást
vetett Lexandróra, s tekintete megváltást ígért.

- Megmentelek ettől a sorstól! - kiáltotta. - Dornra esküszöm, hogy megmentelek!
Az egyik lábbilincs kifordult a kőből.

Lexandro a nyakát nyújtogatva látta, hogy a kark testőrök a láncait szaggató, meztelen
űrgárdistára szegezik surikenvetőiket, akit már csak egyetlen bilincs tart a
gránittömbön. Csupán hűbéruruk parancsára vártak - nem tudták, hogy milyen
hatással lenne a véráldozati szertartásra, ha ők ölnék meg Yerit. De ha Valence teljesen
kiszabadul, egy másodpercig sem fognak habozni.

Lex elképzelte, ahogy Yeri önjelölt testőrként, megszállottan az ő gránittömbje felé veti
magát; ahogy a záporozó surikenek fölhasítják a bőrét, átszelik a feketehámját,
csíkokra vágják a belső szerveit; ahogy a haldokló test sértőn és fojtogatón Lexandróra
hanyatlik, végső védelem gyanánt, és átöleli őt végvonaglásában.

Hogyan tudná eltéríteni Lex elfajzott testvérét ettől az obszcén, szélmalomharcos
szándékától? Mert Yeri szemén látszott, hogy erre készül.

- A baltát, húgyagyú! - bömbölte Biff traziori nyelvjárásban. - Baszd a baltát Lord
Szaroshoz!

Yeri szeme tágra nyílt, a keze megrándult, ujjai lecsúsztak a bokabilincsről, amit
feszegetett. Lázas tekintete a lövésre készen álló surikenvetősökre tévedt, és mindent
megértett.

Felkapta az elejtett csatabárdot. Elhajította.

A gravírozott penge többször átfordult a levegőben. Telibe találta Fulgor Sagramoso
mellkasát, épp a két vetélkedő száj között.

Lexet rosszullét fogta el, annyira eltorzítva az érzékszervi benyomásait - a külvilággal
fenntartott kapcsolatát -, hogy öklendezni kezdett, és kis híján elhányta magát a
szédüléstől. A fent lent volt. A jobb bal volt. Minden összemosódott. Sagramoso tátott
szájából hallucinogén, rózsaszín füstpamacsok gomolyogtak, akár a víz alatt terjengő,
híg vérfelhő, miközben a lázadó nagyúr ide-oda tántorgott kínjában, két kézzel
markolva a csatabárd nyelét, amely szilárdan befészkelte magát széthasadt bordái közé.
Az egész amfiteátrum megtelni látszott ködös, eltorzult, rózsaszín lényekkel - vonagló
csápokkal, kaparászó karmokkal, vigyorgó tépőfogakkal. Összezsúfolódtak a
levegőben - mintha egész idő alatt ott lettek volna, de csak most váltak láthatóvá...
mintha ezek az őrült lények alkották volna a valóság szövedékének végső alapját, és a
kozmosz ősfelépítményének mélyén, minden külső látszat mögött ilyen gennyedő
démonok lappanganának, melyek koegzisztálnak magával az űrrel és idővel, s ott
úszkálnak még az emberi testek által elfoglalt térben is, minden alkalmat megragadva,
hogy anyagi alakot öltsenek, markolásszanak, szipolyozzanak... és táplálkozzanak. És
vihogjanak és kuncogjanak. Lex nem hallotta őrült kacagásukat, de nagyon jól el tudta
képzelni.

És ekkor Lexnek eszébe ötlött, hogy ezeknek a szörnyeknek csakis a hiperűr lehet az
igazi otthona, amelyben a csillaghajók közlekednek; hogy a hiperteret zsúfolásig betölti
az ilyen amorf entitások emelkedő-süllyedő dagálya - amely forrongva, bugyborogva,
szennyes tajtékot vetve ölti magára a fantomlét álcáját, hogy aztán újra alaktalanná
mosódjon.

Igaz, az űrhajók plasztacélból és adamantiumból épült erődök, amiket az állhatatos hit
pajzsa is véd; új víziójának fényében azonban Lexandro csak... tojáshéjakat látott
bennük, a józan ész szappanbuborékjait.

Most, hogy tudomást szerzett erről... erről az őrületről, hogyan is utazhatna Lexandro
nyugodt lélekkel a hiperűrben csatatestvéreivel? Anélkül, hogy folyamatos rettegésben
élne? Anélkül, hogy emésztő kór venne rajta erőt?

A bomlott változás destabilizáló hatású őrvénye nyilván mindenkinek nyomást
gyakorolt a tudatára, aki a barlangban tartózkodott. A karkok végre tüzet nyitottak
surikenvetőikből - arra az Eleven ősre, aki szembeszállt halálosan sebesült hűbéruruk
idézőmágiájával. Vér fröcskölt, ahol a borotvaéles, pörgő csillagok a vén zömik
testébe hasítottak. A bányavitézek sorozatlövőkből viszonozták a tüzet. Akadtak
közöttük, akik egymást lőtték.

Sagramoso ide-oda imbolygott; már alig volt benne élet, mintha dróton rángatott bábu
lett volna. A mellén az egyik száj semmivé enyészett, a másik azonban egyre
szélesebbre nyílt. A nyálkás, nedvedző ajkak megduzzadtak és hátrapöndörödtek -
hogy elnyeljék Fulgor Sagramosót, hogy felszürcsöljék a testét alkotó szöveteket saját
immatériumukba.

Lex leesett állal nézte ezt a hihetetlen jelentet; a látvány jobban foglalkoztatta, mint a
saját sorsa, pedig meztelenül, láncra verve feküdt egy gránittömbön, miközben gyilkos
csata dühöngött körülötte...

Yeri végre letépte az utolsó bilincset.

És utána valóban Lexandróra vetette magát, hogy megvédje az eltévedt lövedékektől és
surikenektől. Csaknem az összes nyüzsgő, fantasztikus szörnyet eltakarta Lex szeme
elől... miközben azok gyengülve, halványulva, formájukat vesztve sodródtak
Sagramoso felé, vissza oda, ahonnan jöttek.

A száj-szaggatta férfi testében hasadékok nyíltak, ahol egyes részeit megemésztették,
átszürcsölték egy másik világba. Csöpögő belszervek lebegtek a levegőben; inak,
idegek és ütőerek tartották össze őket...

- Gyalázat - sziszegte Lexandro fülébe Yeri, aki egész testében reszketett. - Téboly...
A két mozgékony, rózsaszín ajak megnyúzta Sagramosót, lehámozta róla a bőrt, mint
almáról a héjat. Az egyik lefelé haladt a csonka torzón, a másik a kormányzó hátának
maradékán vonaglott. A tátongó ajkak elmosódott, hagymázas szellemeket
szippantottak magukba, melyek összeolvadtak a lüktető belszervekkel, hogy aztán
maguk is apró szájakká alakuljanak át.

És ekkor mennydörgő robbanás rengette meg a kavargó barlangot. A falak
belevibráltak a fülsiketítő dörejbe.

Páncélos zömikek durrantak szét, mintha ők is vérvörös, gáznemű kísértetek lennének.
A törpék gyorsan hullottak.

Akárcsak a megmaradt karkok.

A barlangbejárat füstölgő romjai között a Császári Öklök két Könyvtárosa jelent meg
csillogó vértezetben, rohampuskájuk vadul okádta a tüzet.

A rend pszi-képességekkel rendelkező Könyvtárosai, fenséges, gravírozott Halálosztó
páncéljukban!

A Sagramoso által kavart démoni örvény bűze olyan biztosan vezette ide őket, ahogy a
méhek rátalálnak a virágporra, vagy a patkányok a kitett csecsemőre.
Robbanólövedékek szaggatták azokat a mozgékony, vonagló ajkakat, melyek még
mindig mohón falták, ami Fulgor Sagramosóból megmaradt.

Vajon mindegyik lövedék az ismert, józan világegyetemben robbant? Úgy tűnt, hogy
nem...

A száj még utoljára felsikoltott.

- Tzzzeeeeentch...

Mindhiába.

A szétmarcangolt ajkak egy nyálkás cuppanással lenyelték önmagukat.


TIZENÖTÖDIK FEJEZET


A kolostorerődben mélyen az Apothacarion alatt húzódott az Isolatorium.

Akárcsak a közeli tömlöcök, ahol a hóhérsebészek végezték munkájukat, az
Isolatorium is adamantiumból volt. Ráadásul mentális védőpajzzsal is felszerelték,
mint a mélyűri hajókat - a vastag réteg pszikurium-ötvözet ellenállt a hipertér csábító
álmainak és tébolyult lidércnyomásainak, s elriasztotta azokat az entitásokat, melyek
abban a zónában éltek, ahol a nyers gondolat szörnyűséges formákat ölthet.

Végső esetben az egész Isolatoriumot - valamint külön-külön az egyes helyiségeket - le
lehetett választani a kolostorerődről, és az űrben felrobbantani.

A különböző méretű cellákat belülről fekete gumiréteggel vonták be, védőpárnázat
gyanánt. A mennyezetről diagnosztikus szenzorok és kinyújtható sebészműszerek
meredeztek rosszindulatú mellbimbókként.

Ide, egy hármas cellába szállították végül a páncélos Könyvtárosok a három testvért
sztázistartályokban, kivizsgálásra és gyógykezelésre.

A szökésbiztos tömlöcben aztán feloldották róluk a sztázist, meghintették őket
szenteltvízzel, aztán következtek a kábítószeres kúrák, az ördögűzés, a delejezés, napról
napra, szinte végeérhetetlenül.

A gumiborítású mennyezeten hangszórók harsogták folyamatosan a Codex Astartesből
vett idézeteket, polifon pókhálót szőve a három testvér köré, részben védelmül,
részben azért, hogy szent kötelességükre emlékeztesse őket.

Altatószerektől kábán feküdtek a plasztacél priccseken, miközben a Librarium
káplánja kikérdezte őket. Még az álmaikat is felboncolták.

Lexet, Biffet és Yerit végül romlatlannak nyilvánították. Ennek jeléül ezüst
tisztítópecsétek lógtak a nyakukban, a csuklójukon és a bokájukon.

Maradt a kérdés, hogy mennyi mindenre emlékezzenek ezek az ifjú űrgárdisták a
karkasoni kereszteshadjárat végkifejletéből...

Mert tanúi voltak a végső förtelemnek.

Förtelem...!

A Császári Öklök Könyvtárosai viszonylag jól tűrték az ilyen borzalmakat. A
Könyvtárosok erős mentális képességekkel voltak megáldva - vagy megátkozva.
Többé-kevésbé ismerték a hiperűri démonok fortélyait. Minden Könyvtárosnak
tanulmányoznia kellett az okkult szövegeket, melyek a Librarium egyik tiltott termében
voltak az olvasópulthoz láncolva - ezeknek a lelakatolt fóliánsoknak még a vasalására
is átok-rúnákat marattak.

Az efféle tanulmányok semmiképpen nem voltak a közönséges, harcos űrgárdistáknak
valók - akiken könnyen erőt vehetett az őrület, ha ilyen gonosz, világrengető hatalmak
közelébe kerültek.

Bevett gyakorlat volt, hogy kitörlik azoknak az űrgárdistáknak az emlékezetét, akiknek
ilyen élményben volt részük, mely lelkük mélyéig felkavarta őket. Ezeknek a
szerencsétlen szellemi nyomorékoknak olykor radikális agymosásra volt szükségük,
ami tudatlan, gügyögő csecsemővé fejlesztette vissza őket.



Csakhogy Yeremi Valence központi szerepet játszott Fulgor Sagramoso végső
kiiktatásában - azzal az ősrégi, zömik csatabárddal.

Az utolsó percben megakadályozta, hogy megidézzék a Káosz egyik néven nevezetlen
hatalmát - és hogy eszelősen vihogó, gyilkos démonfajzatok lavinája zúduljon a rend
délceg lovagjaira.



Igaz, a Könyvtárosok a baljós mentális rezgések nyomán mindenképpen eljutottak
volna abba az aréna-barlangba. A Könyvtárosok úgy követték a Káosz bűzét, mint
valami piros fonalat a labirintusban - hogy aztán tűzzel-vassal kiégessék.
Ám ha Yeri nem hajítja el azt a csatabárdot, könnyen előfordulhatott volna, hogy a
Könyvtárosok késön érkeznek. Akkor talán már visítozó sátánok árasztották volna el
az alagutak útvesztőjét, tébolyt és halált terjesztve az előrenyomuló űrgárdisták között.
Azaz az előretolt osztag túlélői kiérdemelték, hogy megőrizzék győzelmük emlékét.
Másrészt viszont ugyanez az osztag hagyta magát csapdába csalni; a tagjait
megfosztották a páncéljuktól, és bilincsbe verték őket, akár az áldozati barmokat...
Franz Grenzstein Könyvtáros, kinek napbarnított képét fehér párbajhegek tarkították,
zordan méregette a testvéreket, akik elé aranyhímzéses imazsámolyokat tettek, és
engedélyt kaptak, hogy letérdeljenek rájuk.

Mellette Geistler tisztelendő állt a Dorn-kultusz karingjében és miseruhájában, oldalán
drágakőberakásos hüvelyű energiakarddal. A komor tekintetű férfi leborotválta a
szemöldökét, és élénkvörös napkorongot tetováltatott a helyére, mely rikító anyajegyre
emlékeztetett. Jobb szemében szúrósan csillogó monoklit hordott.

- Tudomásunk szerint - mondta Grenzstein kimért hangon - a Tzeentch néven ismert
Káosz-hatalom a világtörténelem megváltoztatására készül, tervei azonban túlságosan
összetettek és agyafúrtak, semhogy bárki emberi lény megérthetné őket...

Minták, gondolta Biff. Ősi minták.

A kőtömbre láncolva hajszál híján sikerült megragadnia egy bizonyos mintát... A
hányinger és a kóros változás hirtelen őrvényében azonban kisiklott az ujjai közül...
A Könyvtáros folytatta.

- Úgy hisszük, az átkozott Fulgor Sagramoso nem fogta fel a megszállottságban rejlő
veszélyeket, még a legvégén sem.

- Megszállottság, uram? - kérdezte Yeri alázatosan.

- Igen... a megszállottság. Amikor a démon egy eleven emberben ölt alakot - aki a
hatalom közvetítő közegeként funkcionál, és idővel különféle torzulások képében
kiütköznek rajta a Káosz jegyei. Mi több, úgy hisszük, Lord Sagramosónak fogalma
sem volt róla, hogy kárhozatos istenkáromlása fogékonnyá teszi a megszállottságra...

- Bűnös módon vágyott az isteneknek kijáró hódolatra - tette hozzá a káplán. -
Sagramoso palotájának a romjai között nem találtuk nyomát a Káosz mocskának. Nem
készíttetett bálványokat, csak önmagáról. Önkéntelenül vált sebezhetővé. Csodatévő
istennek hitte magát, és Tzeentch szánalmas bábja lett belőle.
Grenzstein vállat vont.

- A mi rendünk mindenesetre nem foglalkozik ilyesmivel. Nekünk, Könyvtárosoknak
tudatában kell lennünk a Káosz fondorlatainak. De nem célunk birokra kelni a
Káosszal, hacsak rá nem kényszerülünk. Üzentünk az Inkvizíció egyik
kutatócsoportjának, hogy vizsgálja át Karkasont, és Antrót is.

- Antro hamarosan megtér az akolba! - ígérte a káplán. Köhintett, hogy megköszörülje
a torkát, hiszen egy világ megváltása számára érzelmi ügy volt.

Yeri a Könyvtárosra nézett.

- Uram, nem lehetséges, hogy a Sagramoso földalatti raktáraiban felhalmozott sok
pszikurium egyfajta gyűjtőlencseként működött...?

Geistler adott választ neki.

- Talán! Bár ez elég mechanisztikus gondolat. Az univerzum távolról sem valami óriási
gépezet. Vagy ha igen, akkor egy eleven, fertőzött gépezet a zavaros
szellemmocsárban... Magyarázd ezzel Sagramoso elfajzását, ha akarod; segítségedre
lesz, hogy megőrizd az elméd épségét. És dicsőítsd a Császárt és Dornt, hogy tisztára
perzseld lelki szemed világát! Hogy lekapard a pupilládról a fantomparazitákat!
Biff keze a levegőbe kapott, mintha azt a varázserejű mintát akarná leírni, amit még
most is karnyújtásnyira érzett a tudatától. Úgy sejtette, elűzheti vele a körülötte
lappangó iszonyatot, amely pillanatnyilag ugyan láthatatlan és érzékelhetetlen, de
minden lélegzetvétellel át- meg átjárja tüdejét.

A káplán felvonta tetovált szemöldökét.

- Ó, szóval ismered a crux dentatus inversust... A fordított, fogazott keresztet. Vajon ez
a jel elűzte volna Tzeentch szolgáját, ha a megfelelő pillanatban a levegőbe írod?
Hiszen te nem vagy a mentális tanok beavatottja... Nem, nem. Tzeentch kihívására a
csatabárd adta meg a választ. A csillaglovagnak mindig ez legyen a végső érve. A
fegyver, amit gondolkodva és bölcs előrelátással forgat. A fűrészfogas energiakard és a
sorozatlövő.

Persze Biffnek jutott eszébe, hogy Yeri elhajítsa a csatabárdot, amely szétzúzta
Sagramoso mellkasát és hiú reményeit, mikor a változás őrvénye végleg a hatalmába
kerítette.

Az a csatabárd talán valóságos áldás volt Sagramosónak. Vagy talán mégsem. Mert
vajon hol lehetett most Fulgor Sagramoso, akit félig elevenen nyeltek el azok az ajkak?
Lexandro nem tudta biztosan, hogy az események részletes elemzése után dicséret vagy
megrovás illeti őket. Dornnak legyen hála, hogy nem hurcolták be magukkal ezt a...
rontó Káoszt... a kolostorerőd fedélzetére! Nagyon közel jártak hozzá - amilyen közel
Yeri izmos teste volt a kőtömbön az övéhez... A volt technikus bátran cselekedett, tette
mégis csupán halvány utánzata lehetett Lexandro igazi vakmerőségének.



Bárcsak teljes vértezetben, állig felfegyverezve rontottak volna be abba az
amfiteátrumba! De hogyan találtak volna oda, ha nem követik az incselkedő
vakarcsokat, akik csapdába csalták őket?

Való igaz: az, hogy életben maradtak, és diadalt arattak az átkozott eretnek fölött, sok-
sok kétértelmű mi-lett-volna-ha idegesítő, kárhozatos függvénye volt.

- Tiszták vagytok. Makulátlanok - jelentette ki Geistler tisztelendő. - Imádkozzatok
szüntelen, nehogy ismét szembekerüljetek ezzel a rosszindulatú hatalommal!
Mindenesetre űrgárdistákhoz méltón viseltétek magatokat. Megengedjük nektek, hogy
emlékezzetek rá, miként ért csúfos véget egy istenkáromló, aki vétkezett a földi
Császár ellen. Igen, Valence? A tekintetedből látom, hogy kérdezni akarsz valamit.

- Az a vén gnóm, aki megparancsolta a bányavitéznek, hogy szabadítsa ki egyikünket a
csatabárddal...

- A végén rádöbbent az igazságra... bár kicsit késön - A káplán arca elborult. - Meghalt
- és bizonyos értelemben feloldozást nyert. Az inkvizítorok minden bizonnyal szem
előtt fogják ezt tartani, mikor megtisztítják Antrót.

A Könyvtáros előrehajolt.

- Csak nem amiatt aggódsz... hogy igazságos elbánásban részesülnek-e?

Yeri bólintott.

Micsoda ostoba bolond ez a Yeri, gondolta Lex, és kezdte bánni, hogy nem önállóan
szabadította ki magát. Mennyivel jobb lett volna, ha minden külső segítség nélkül tépi
le a bilincseket!

Vagy ha Lex teszi meg...

Grenzstein összecsapta az öklét.

- Más dolog őrömmel fogadni az események kedvező fordulatát, és más dolog...
oktalan hálával viseltetni egy jelentéktelen személy iránt, aki ezért a fordulatért felelős
volt, Valence - mondta. - A felsőbbrendű igazság nem más, mint a Császár akarata.

- Emlékezni fogtok - ígérte Geistler -, máskülönben azonban nem tüntetünk ki titeket.
Annak, ahogyan Sagramoso eltávozott ebből a kozmoszból, sötét, tiltott titoknak kell
maradnia. A testvéreiteknek csak annyit mondhattok, hogy a Könyvtárosok mentettek
meg titeket. Erre meg kell esküdnötök, mielőtt elhagynátok az Isolatoriumot.
A káplán egy fekete szaténba tekert, terjedelmes csomagot hozott magával a
gumiborítású cellába. Féltő gondossággal bánt vele. Talán a szatén valami
pszichoteológiai készüléket rejt, hogy Geistler tisztelendő végérvényesen
megbizonyosodhasson lelkük makulátlanságáról?

Nem...

Mert Geistler most félrehúzta a tintafekete vásznat - ami alól egy sztázistartály bukkant
elő, a falába épített magnilencsékkel.

- Ha valaha is megszegitek ezt az esküt, a testeteket elevenen, fokról fokra savfürdőbe
mártjuk, amíg csak a csontvázatok marad meg. Aztán minden egyes csontotokba
exkommunikációs rúnákat vésünk, és kitaszítjuk az űrbe, ami megmaradt belőletek -
hadd bukkanjon rá valami idegen lény ámulva és borzadva, egymillió év múlva, vagy
még később. Talán ki fogja akasztani fétisnek egy korcs istenség templomában.
A dobozban... Dorn jobb keze volt; a csuklót, a kézközépcsontokat és az ujjperceket
miniatűr, faragott címerpajzsok sokasága borította.
Magának Dornnak a keze, amit kölcsönvettek a Reclusiamból...

Lex csak most döbbent rá, hogy mióta az Isolatoriumba kerültek, egy hajszálon múlt az
életük. Ha tisztátalannak bizonyulnak, tiszteletteljes eutanázia vár rájuk; ha súlyos
emlékezetkieséssel térnek vissza a szolgálatba, talán évekbe telik, míg újra
megtanulnak mindent, amit elfelejtettek; ők azonban úgy hagyják el az Isolatoriumot,
hogy régi önmaguk maradnak - és a legszentebb, legmagasztosabb esküvéssel
fogadnak őrök hallgatást.

Geistler szorosan tartotta az átlátszó tartályt, mialatt a három testvér egymás után a
tetejére helyezte jobb tenyerét, csupán néhány hüvelyknyire Rogal Dorn csontjaitól.
Mindhárman engedelmesen elismételték a káplán szavait:

- Per ossibus Dorni silentium atque taciturnitatem fideliter promitto...
Csak ezután engedték el végre őket az Isolatoriumból... és nem sokkal később
elhaladtak a hóhérsebészek egyik kínzókamrája mellett, ahol egy zömik Eleven ős
nyöszörgött elgyötörten...

A kolostorerőd évről évre tovább úszott a mérhetetlen űr végtelen éjszakájában; így
volt ez már egy örökkévalóság óta, s a messzi csillagok helyzete csupán néhány
ívmásodpercet változott.

Odabent a dicső lovagközösség élte mindennapos életét, mely olyan régi múltra
tekinthetett vissza, hogy szinte valamennyi tevékenységre szertartásos aranyüledék
rakódott; még egy csillogó szál a pompás falikárpitban, mely önmagát szövi tovább
örökkön-örökké.



Fegyvergyakorlat. Imák. Fájdalommérő gépek. Becsületbeli ügyek. Osztagokra és
századokra méretezett expedíciók...

A három testvér közül Yeri volt az első, aki párbajt vívott a Meszelyek Csarnokában, a
csizmákba rögzítve. Lex becsületének védelmében küzdött, ami roppant kínosan
érintette az egykori főlakót, és a viadal során egy vágást kapott az arcára. Yeri utána
hajlamos volt rá, hogy kimeresztett állkapoccsal járjon, közszemlére téve a forradást,
amely tanúsította, milyen odaadással viseltetik csatatestvére iránt...

Hármójuk közül, saját legnagyobb meglepetésére, először Biffben támadt fel a vágy a
csontfaragásra. Ahogy teltek az évek, mind gyakrabban elüldögélt a cellájában; hol
durva szemcsés gyíkbőr-darabokkal polírozta antik zsebkését, hol a muszlinnal bevont
köszörűkövön fényesített egy régi ujjpercet, hol paraffinfürdőben tömítette a csontok
láthatatlan pórusait. Az ősi acélpenge ódon, özönvíz előtti hangulata jobban illett
hozzá, mint valami bonyolult, szilikonkarbid vésőszerszám.

A művészet felébresztette Biff atavizmusát - és az alkotásain végzett utolsó simítások
arra emlékeztették, ahogy tulajdon csiszolatlan csontjai, izmai és gondolatai kecses
műremekké értek. Biff teste olyan finoman kidolgozott mestermű volt, akár a tejben
pácolt, borban áztatott, márványeres marhaszelet - és majdnem olyan szívós is, mint a
márvány... A rettenthetetlen, száz csatában edzett elme táptalaján zsenge szirmú virágba
szökkent az érzelem és az intellektus...

Biff első befejezett csontfaragása, egyetlen aprócska ujjpercen, egy Könyvtárost
ábrázolt Halálosztó vértezetben, amint páncélos törpeharcosok seregébe gázol.
Méltónak ítélték, hogy kis ezüst ereklyetartóba téve elhelyezzék egy falifülkében a
Bátorság Folyosóján. Lexandro sötéten célozgatott rá, hogy Biff csontfaragása kicsit
talán "érzékeny pontot érint".

A három testvér az egész Első Századdal együtt behatolt egy hatalmas roncsba, amiről
egy teherhajó kapitánya tett jelentést, és az űrben sodródva veszedelmesen
megközelített egy jómódú, ipari naprendszert. Itt kiirtottak egy génorzó-tenyészetet,
mielőtt ezek a rejtélyes, ravasz és rettenetes idegenek megfertőzhették volna a csillag
bolygóit, hipnotizálva a polgárokat, és szörnyszülött hibrideket hozva a világra...

A három testvér harcolt emberi kalózok és zöld bőrű, idegen kalózok ellen...



Visszasegítettek a trónjára egy száműzött kormányzót, Vendrixet - mint ahogy annak
idején megbuktatták Karkason hűbérurát...

És a Librariumban az ájtatos asztropaták folyamatos kapcsolatban álltak a Földdel,
amit valószínűleg egyetlen Ököl sem fog a lábával illetni soha, még ha négyszáz évig él
is.

A Föld! Az emberlakta univerzum tengelye - amely szüntelen birkózik az irdatlan
teherrel, hogyha hézagosan is, de ellássa a felügyeletet egymillió szétszórt világ fölött.
Voltak távoli bolygók, amelynek évtizedenként - vagy évszázadonként - szentelt
csupán egy percnyi figyelmet. Egész csillaghalmazok ragyoghatnak észrevétlenül
nemzedékeken keresztül. És ezek még csak azok a naprendszerek voltak, ahol az
emberi faj tenyészett. Milliókra rúgott azoknak a csillagoknak a száma, melyek puszta
koordináták voltak csupán a galaktikus glóbuszon, ha egyáltalán feltérképezték őket.

Tíz év múlt el.

Mi az a tíz év a Birodalomnak - vagy a galaxisnak? Legfeljebb egy szempillantás.

Lexnek, Yerinek és Biffnek azt jelentette, hogy egy kis acélrudat ültettek a
homlokukba... egy szerény, diszkrét acélrudat... amely az időközben eltelt öt és
egynegyed millió perc nyomasztó terhét viselte.

A tisztaság, az ima és a fájdalom percei voltak ezek, a hithű odaadásé, és a halálosztásé.
Necromunda? A "Halálvilág"... távoli, hajdani otthonuk? Hiszen az egész galaxis az
eleven halál birodalma. A Birodalmat és a szétszórt emberiséget csak a halál tudja
összetartani; és ők voltak a halál angyalai...

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)