Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Ian Watson:
A BENNÜNK LAKÓ SZÖRNYETEG


A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek

A BENNÜNK LAKÓ SZÖRNYETEG
- novella -

A fazettás tető alatt torony, kétszáz méter magas gyakorlókerék,
melynek belsejében Ey'Lindi futott, egyre nagyobb sebességre
kapcsolt. A kaleidoszkópszerűen forgó ablakokon vérvörös,
visszérkék és epezöld fénypászmák ragyogtak keresztül. A kerék
palástját alkotó keresztrudakra akasztott láncokon függő sárgaréz
amulettek olyan fülsiketítően csilingeltek, mintha megvesztek volna,
vagy harangoknak képzelnék magukat.
A Callidus Szentély edzőtermében képzett orgyilkosok gyakorolták
a rúgástechnikákat, döbbenetes brutalitással törték a plasztacél
lapokat, vagy ha egy-egy mozdulat nem sikeredett tökéletesre,
akkor saját sarokcsontjukat vagy lábfejüket. Mások izmaik
megfeszítésével és elernyesztésével kimozdították a helyükről
végtagjaikat, megszabadultak a testükre csavart béklyóktól, majd
keresztülmásztak a különböző átmérőjű és hosszúságú csövekből
és hengerekből összeállított gyakorlópályán. Az egyik fal mellett két
fiatal orgyilkos feküdt a padlón. A vénáikba döfött üreges tűket
átlátszó csövekkel egy félelmetes formájú, biomechanikus piócára
emlékeztető szerkezethez kötötték, hogy az akció közbeni
sebesülések szimulálása céljából lecsapolják a vérüket, mielőtt
megkezdik az egymás elleni küzdelmet, puszta kézzel. Egy másik
ifjú harcos már átesett ezen az előkészületen, s most szédelegve
várta a jelzést, hogy megkezdhesse vesszőfutását a forgó és
falakból kicsapódó pengékkel ellátott folyosón. A gyakorlatozást
sebhelyes veterán instruktorok felügyelték; mindig készen álltak
arra, hogy bemutatót tartsanak azoknak, akik úgy vélték, egy-egy
feladatot lehetetlen végrehajtani. A terem végében úgy nyikorogtak,
recsegtek, bömböltek és forogtak az izomtömegek növelésére és
nyújtására alkalmas gépek, mintha független, akarattal bíró
szörnyek lennének, amelyek szét akarják szaggatni a velük dolgozó
orgyilkosokat és jelölteket.
Ey'Lindi már egy félórája futott. Feladata az volt, hogy utolérje azt
az orgyilkost, aki egy gravitációfordító öv segítségével hozzá és a
terem padlójához viszonyítva fejjel lefelé rohant a keresztküllős
mókuskerékben. Futás közben Ey'Lindi transzba ejtette magát;
abban reménykedett, hogy tudatát sikerül átjuttatni egy olyan
módosult állapotba, amelyben teste emberfeletti teljesítményekre
lesz képes, felgyorsul, és végre a célszemély közelébe kerül. A terv
nem volt rossz, de a kerék forgása mindig akkor gyorsult fel, amikor
úgy érezte, végre beindíthatja a rakétáit.
A támasztókeret megreccsent, a tengely felől fémes sikoltás
hallatszott – a kerék hirtelen megállt. Ey'Lindi teste előrelendült.
Bár az esemény váratlanul következett be, Ey'Lindinek – mivel az
idegei pattanásig feszültek, és fizikailag is felkészült a tervezett
akció végrehajtására – viszonylag könnyedén sikerült talpon
maradnia. Hihetetlen gyorsasággal végrehajtott egy hátraszaltót, és
tovább futott.
A kerék mozgásának iránya váratlanul megváltozott. Ey'Lindi
ellenfele botladozni kezdett, elvesztette az egyensúlyát, de neki
sikerült kihasználnia a helyzetet. Olyan könnyedén kapaszkodott fel
a kerék felső részéhez, mintha szimpla lépcsőfokokon, nem pedig
vízszintes fémrudakon futna.
A felvijjogó sziréna a gyakorlat végét jelezte. A hang éppen akkor
szólalt meg, amikor Ey'Lindinek már majdnem sikerült végrehajtania
a lehetetlennek látszó feladatot. Mást ilyen helyzetben talán elöntött
volna a harag, de ő még idejekorán elhessegette ezt az érzést,
megfordult, és visszafutott a kerék aljába.
Kinyílt az oldalajtó; Ey'Lindi kilépett.
– A Director Secundus egy órán belül látni kíván – mondta a
kerékmester. Kopasz, idősebb férfi volt, egyik szemét rubinvörös
lencse helyettesítette. Nem is próbálta minősíteni a nő
teljesítményét: Ey'Lindi már a Collegia Assassinorum kiképzett
végzőse volt, neki is pontosan tudnia kellett, mennyit ér az, amit
csinált. Ha ezt nem képes megállapítani, akkor a kezdőkkel azonos
szinten van, és nem is érdemli meg, hogy szót pazaroljanak rá.
– Látni kíván? – kérdezte a nő.
A Director Secundus a Callidus orgyilkosszentély vezetőjének
helyettese volt. Hát ilyesmi is előfordulhat? – gondolta Ey'Lindi. Egy
ilyen magas rangú személy látni kíván valakit?
– Ezt a szót használta.
A keresztelőkápolna egyik boltíves cellájában Ey'Lindi lehámozta
magáról a testéhez tapadó ruhát. Miközben a hiperhang hullámok
vibrációja eltávolította testéről a piszkot és a verítéket, alaposan
szemügyre vette a testét az egymásba fonódó rézcsontokkal és
-indákkal díszített keretbe foglalt tükörben. Engedélyezte magának,
hogy bizonyos fokú csodálattal adózzék saját fizikai
megjelenésének. Arra képezték ki, hogy első osztályú kurtizánként
és gyors, ravasz, hatékonyan dolgozó orgyilkosként egyaránt
működni tudjon. Egy kurtizánnál – még egy olyannál is, aki
tulajdonképpen csak színleli, hogy gyönyört akar szerezni urának
vagy úrnőjének – alapkövetelmény, hogy rendelkezzék bizonyos
fokú érzékiséggel és bujasággal.
Ey'Lindi végtagjai hosszúak voltak, az izmai éppen akkorák, hogy
kecses és vékony maradjon, bár a magassága sokszor az
erőteljesség érzetét keltette. Bonyolult vonalú, fekete tetoválásai
eltakarták a sebhelyeit. A hasán egy óriási, szőrös pók nyújtogatta a
lábait, a jobb lábán egy méregfogait mutogató kígyó kúszott,
formás, kemény fenekén szkarabeuszhoz hasonló bogarak
mászkáltak. A melle, amit semmiféle edzéssel sem lehetett
fegyverré változtatni, kicsi volt és kemény, a mellbimbóját pedig
rovar alakú fémfüggő díszítette. A haját rövidre nyíratta, hogy
ellenfelei ne tudjanak belemarkolni. Ha a kurtizán szerepét kellett
játszania, általában parókát használt. A szeme aranybarna volt,
elefántcsontfehér arca pedig éppen elég jellegtelen és hétköznapi
ahhoz, hogy ne keltsen feltűnést, senki ne jegyezze meg. Képes
volt arra, hogy jelentősen átrendezze a vonásait; ez jól jött, ha a cél,
a feladat végrehajtása érdekében szépnek kellett lennie.
A Director Secundus nem kérette. Nem magához rendelte. Úgy
fogalmazott, hogy látni kívánja. Mintha vendégségbe hívná...
Úgy ízlelgette a szót, mint annak idején azt az üreges műfogat,
amelyet azért ültettek a szájába, hogy szükség esetén ellenfeleire
köpje a benne lévő, Catalepsin nevű, bénító hatású mérget.
Az egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a Secundus saját vágyai
kielégítésére akarja használni azt a csodálatos eszközt – az ő testét
–, amelyet a Collegia a barbár világok egyikéről származó húsból
formált ilyen tökéletessé.
Látni kívánja... Ez a szó a Mors Voluntariát juttatta eszébe, azt az
ősi szöveget, amelyben pontosan leírják, hogy az orgyilkosnak, ha
egy küldetést önhibáján kívül nem sikerül végrehajtania, hogyan, kik
előtt, milyen módon kell végeznie magával. A legmagasabb szinten
lévő vezetők azokat szokták meghívni magukhoz, azokkal szoktak
így udvariaskodni, akik véletlenül tudomást szereztek az Officio
Assassinorum egyik tévedéséről vagy hibájáról, s akiktől emiatt azt
kívánják, hogy kövessenek el rituális öngyilkosságot...
Ey'Lindi tudta, hogy a maga részéről semmilyen hibát nem követett
e l .
Töprengés közben kámforolajat kent a lábára, az ágyékát pacsulival
illatosította, a fejére pedig rozmaringolajat cseppentett, majd mielőtt
felvette ruháját, imával biztosította az Istencsászárt hűségéről és
hitéről.
Eleget tett Tarik Ziz, a Secundus meghívásának; lótuszülésben ült a
férfi előtt.
Lehajtotta a fejét. Azzal, hogy a lótuszpózban lábfeje a combjához
feszült, és hogy nem emelte fel a tekintetét, feljebbvalója iránti
tiszteletét és engedelmességét akarta kifejezni. Mindkét dolog azt
szimbolizálta, hogy pillanatnyilag nem szándékozik ölni, nem
keringenek a fejében gyilkos gondolatok, s átengedi magát annak
az embernek, aki meghívta őt a lakosztályába. Természetesen a
valódi, képzett orgyilkosoknak nem is volt szükségük arra, hogy
lássák a célszemélyt; Ey'Lindi egyetlen lélegzetvétel, egy
szagfoszlány vagy a levegő mozgása alapján is pontosan meg tudta
határozni, hogy Ziz a helyiség mely részében tartózkodik.
Nem akart harcolni, és azzal is tisztában volt, hogy hitszegő és
motivációktól mentes támadása akkor is kudarcba fulladna, ha
megpróbálkozna vele, hiszen Tarik Ziz híres harcos, ómega-danos
mester volt.
A fekete köntöst viselő Secundus letérdelt az aranyfonállal hímzett
szőnyegre, amely egyben spártai egyszerűségű ágya is volt, és
szembefordult az ősi, barokkos mintázatú adatkonzollal. Hosszú,
gyűrűkkel ékített ujjai időnként a billentyűkhöz értek, elméjének egy
részét a jelek szerint más dolgok foglalkoztatták. A boltíves helyiség
egyik falán a mennyezetig értek az egymásra pakolt bőrkötéses
könyvek és adatkockák. Egy másik falat több ezer parányi, aranyos
fénnyel csillogó, régi kés díszített. Némelyik alig volt nagyobb, mint
egy emberi köröm. A pengék úgy csillámlottak, úgy törték
higanyszínű szilánkokká az elektromos fáklya fényét, mintha
fémtestű lepkékről letépett szárnyacskák lennének.
– Rám nézhetsz, Ey'Lindi.
Ziz zömök és alacsony volt, már-már törpének tűnt, az ujjai azonban
hihetetlenül hosszúra nőttek. Rúnákkal díszített gyűrűi közül
néhányban vélhetőleg egzotikus hallucinogén anyagokat, bénulást
okozó mérgeket tartott, annak ellenére, hogy Secundusként már jó
ideje nem vett részt semmiféle akcióban. Mesterséges, fekete és
karmazsinvörös fogai a ragadozók agyaraira emlékeztettek.
– Az egyik legjobb kaméleonunk vagy – mondta Ziz halkan.
Ey'Lindi bólintott. A megjegyzésben nem volt semmi hízelgés,
tényleg a legjobbak közé tartozott. Az alakváltást lehetővé tevő
szer, egy fecskendőnyi polymorfin segítségével a szentély
bármelyik kiképzett orgyilkosa képes volt arra, hogy az akaratereje
megfeszítésével átalakítsa testének jellemző formáit. Ez a fogás a
Callidus-szentély specialitásai közé tartozott, amolyan
jellegzetességnek számított. A többi szentély másról volt híres: a
Vindicare például a bosszúra szakosodott, az Eversor pedig a
megállíthatatlan támadásra.
A polymorfin hatására az élő ember húsa olyan képlékennyé
változott, mint a felhevített műanyag. A csontok megpuhultak,
átalakultak, majd ismét megkeményedtek. Ey'Lindi képes volt arra,
hogy megváltoztassa a testmagasságát, az alakját, az arcát.
Gyakran előfordult, hogy más nők, gyönyörűek és csúfak, nemesek
és közönséges szegények testét öltötte magára, de a férfiakat is
kiválóan utánozta. Egy alkalommal egy magas, megkapóan szép
arcú idegen lény, egy elda álcájába bújt.
Mindig jó oka volt arra, hogy végrehajtsa az alakváltást. Általában
akkor tette meg, amikor fizikailag – vagy ritkábban pszichikailag –
meg kellett semmisítenie valakit, aki a tevékenysége, a nézetei
miatt veszélyt jelentett a Birodalomra.
A polymorfin azonban önmagában kevésnek bizonyult volna, hiszen
ez sem volt afféle csodaszer. Az alakváltás minősége
nagymértékben attól függött, hogy az orgyilkos mennyire képes
ráérezni a lemásolandó, megölendő és helyettesítendő célpont
személyiségére. A sikernek ebben az esetben három kulcsa volt: az
empátia, a célszemély jellegzetességeinek felismerése és a belső
m o t i v á c i ó .
Ey'Lindi tudta: ha egy képzetlen orgyilkos vagy egy civil polymorfint
kap, a testében protoplazmikus káosz keletkezik. A hús, a csontok
és a szervek megváltoztatják ugyan formájukat és állagukat, de
nem az elvárásoknak megfelelően alakulnak át, sok esetben
egymásba olvadnak, s az ember testének egy-egy része vagy
egésze elolvad, folyóssá válik. A kísérleti alanyok olyan rettenetes
kínokat állnak ki, hogy valóban megváltás számukra a halál.
A nő azonban kiváló, széles körben elismert kaméleon volt; a
Secundus megállapításával mindenki egyetértett volna. Nem
született ugyan pszinek, de húsának sejtjeiben, agyának kamráiban
minden bizonnyal megvolt az a mutáns génrúna, amely képessé
tette mások külsejének és tulajdonságainak lemásolására, önmaga
metamorfizálására. A szer, a polymorfin tulajdonképpen nem tett
mást, csak segített neki abban, hogy a legteljesebb mértékig
kihozza magából ezt a tulajdonságot.
Ha egy civilizált, művelt világon születik, akár színésznő is lehetett
volna belőle. A saját bolygóján, ha ott hagyják, valószínűleg a
másság, a torzság valamelyik kultuszának papnőjévé válik. így
azonban, hogy már gyermekkorában elszakították barbár törzsétől,
kiemelték a tudatlanságból, és a Callidus orgyilkosává nevelték és
képezték, gyakorlatilag bárkinek az alakját magára tudta ölteni, ha a
cél eléréséhez, a feladat elvégzéséhez, a parancs teljesítéséhez ez
volt szükséges.
Ziz előrehajolt.
– Tehetségednek köszönhetően szentélyünk felkér arra, hogy
vegyél részt egy korszakalkotó, különös jelentőséggel bíró
k í s é r l e t b e n .
– Nem vagyok más, csak eszköz, mely szentélyünket szolgálja. –
Ey'Lindi válasza engedelmességre és kötelességtudásra vallott. A
hangjában ugyan érezni lehetett némi óvatosságot és
bizalmatlanságot is, de éppen csak annyit, amennyi a Callidus egyik
gyermekétől elvárható, sőt megkövetelhető.
– Gondolkodó eszköz vagy, leányom. Bölcs eszköz. Végzetes
eredményekhez vezethet, ha ez az eszköz nem hangolja rá az
elméjét a lezajló változásokra.
– Miféle változásokra, Secundus?
Amikor Ziz megmondta neki, Ey'Lindi egy (de csak egy!) olyan
hörrenést hallatott, mintha ómega-danos feljebbvalója brutális
erővel gyomorszájon vágta volna.
Miután kilépett Ziz stúdiumából, gyors léptekkel keresztülment a
félhomályos folyosók labirintusán, ahol minden kívülálló, nem a
szentély köreihez tartozó menthetetlenül eltévedt volna. Visszament
az edzőterembe, és megkérte a kerékmestert, parancsolja ki a
kezdő orgyilkostanoncot a szerkezetből, és eressze be őt a helyére.
A kopasz öregember végigmérte; az arcán látszott, helyesli a
d o l g o t .
Ey'Lindi nem sokkal később már úgy futott, mintha el akarna
menekülni a szentélyből, ki akarna rohanni a csillagok közé, vagy
bárhová, ahol örökre elrejtőzhet, ahol soha többé nem találhatnak
r á .
Úgy futott, mintha a világ legborzalmasabb rémálmainak lényei
lihegnének a sarkában. Ezzel a meneküléssel, ezzel a hajszával
próbálta kiadni magából azokat az érzéseket, azokat a félelmeket,
amelyek, ha benne maradnak a lelkében, talán rábírják, hogy ne
engedelmeskedjék, ne tegyen eleget a parancsoknak, feljebbvalói
kérésének. Végül, néhány órával később, a teljes kimerültség
határára érve sikerült elfogadnia a neki szánt sorsot.
Amikor a gyakorlóeszköz forgásának iránya – éppen olyan
váratlanul, mint korábban – ismét megváltozott, olyan érzése
támadt, mintha a szerencséje kereke is a korábbihoz képest
ellentétesen kezdene mozogni.
Az ezer szál, amely a szentélyhez kötötte, a komoly, ünnepélyes és
borzalmas eskü, melyet letett, az a tény, hogy a Collegia
Assasslnorum tette azzá, ami volt – minden arra késztette, hogy
e n g e d e l m e s k e d j e n .
Hát ez volt az oka, hogy Tarik Ziz meghívott magához...
Elképzelni sem tudta, hogy esetleg ellenkezhetne.
Vagy megteszi, amit mondanak neki, vagy az öngyilkosság egyik
különleges módját választva megöli magát – például jelentkezik egy
olyan küldetésre, amelynek során, miután végzett néhány
ellenséggel, neki is halnia kell.
Ey'Lindi azonban a Callidus Szentélyhez tartozott, nem az
Eversorhoz. Még sosem támadtak öngyilkossággal kapcsolatos
gondolatai – egészen mostanáig. Miután meghajszolta magát a
kerékben, miután az órákig tartó rohanással kipurgálta magából a
szenvedélyeket és az érzéseket, a halálba való menekülést éppoly
elképzelhetetlen alternatívának tartotta, mint korábban. Ki fog állni,
elvégzi a feladatot. Még akkor is, ha a szentélye a nagy tekintélyű
Tarik Zizen keresztül azt kívánja tőle, hogy csonkítsa meg tudását
és képességeit. Igen, hogy csonkítsa meg... Mert ugyan mi más
lehetne a végeredménye egy ilyen korszakalkotó kísérletnek?
Ahogy a lézerszikék meztelen, megbénított teste fölött lebegtek,
Ey'Lindi végigmérte a tisztaság szimbólumaival és a védelem
rúnáival díszített köntöst viselő idősebb sebészt. Ekkor már csak a
szemgolyóját bírta mozgatni, és azt sem úgy, ahogy korábban.
Látómezejében a sebészen kívül egy csuhás, tetovált radiográfus
tartózkodott, egy fiatal férfi, akinek a fejét egy gyönyörű
rézfigurákkal díszített vizsgálóműszerhez huzalozták. A szenzor
ormányaival a teste szerkezetét, belsejét, különböző rétegeit
vizsgálgató gép úgy toronylott a műtőasztal mellett, mintha valami
vérszomjas, prédára leső armadillo lenne. Lencseszemei Ey'Lindi
négy, csecsemő méretű holografikus alakmását vetítették egymás
mellé a levegőbe.
Az egyik hologramon a valódi testről csupán a bőr hiányzott;
Ey'Lindi valamennyi izma tisztán látszott rajta. A másik az erek
bonyolult hálózatát, a különböző vastagságú vércsatornák
elhelyezkedését mutatta. A harmadik az idegpályákat, a negyedik a
csontvázat jelenítette meg. Az Ey'Lindi hasonmások lassan forogtak
hossztengelyük mentén; mintha láthatatlan, folyadékkal megtöltött
palackokban lebegtek volna.
A hórihorgas altató adeptus, aki az Ey'Lindi testét megbénító anyag
adagolását kísérte figyelemmel, egy óriási pókra emlékeztető
műszer közepén ült. A gépezet fémcsápjai kinyúltak, hogy
érzéketlenné változtassák a nőt, de ügyeltek arra, hogy Ey'Lindi ne
veszítse el az eszméletét, mert az elméjének a procedúra, a lezajló
folyamat minden egyes részletét fel kellett fognia, meg kellett
értenie. Az orgyilkos feje mellett, egy gumipárnán idősebb, ragyás
arcú,gnóm külsejű orvossegéd térdelt, akinek az volt a feladata,
hogy folyamatosan szavakat súgjon a páciens fülébe. Ey'Lindi
hallotta a hangját, de nem látta az arcát, és nem látta a sebészeti
laboratóriumban tartózkodó adeptusokat sem, akik a sztázis
tartályokban lévő implantokra, mirigyekre és szervekre felügyeltek.
Ey'Lindi semmit sem érzett. Nem érezte, amikor a szájába
akasztották az üreges nyálelszívó kampót. Nem érezte maga alatt
az asztalt, amelynek felületén ravasz kis csatornák voltak, hogy
elvezessék a kiömlő vért és egyéb testnedveket. Nem bírta
felemelni a fejét, a szemét is csupán egy kicsit tudta megmozdítani.
Csak szeleteket látott a világból, csak duruzsolást hallott a ragyás
gnóm végtelennek ígérkező litániájából.
– Először a karjaidat választjuk le. Természetesen ügyelni fogunk a
tetoválásod elhelyezkedésére...
Ey'Lindi hallotta, hogy a felbőszített döglégyként zümmögő
lézerszike lejjebb ereszkedik. Megkezdődött a procedúra.
Az orgyilkosok képesek blokkolni a fájdalmat, elszakítani tudatukat
az agyukban süvöltő kíntól. Erre is kiképzik őket. Amennyiben ezt
nem tudnák megtenni, ugyan miként teljesítenék a feladataikat, ha
esetleg már az elején sérülést szenvednek? A polymorfinnal
elvégzett alakváltások során miként fókuszolhatná empátiáját a
megfelelő pontra, ha olyan zavaró tényezőkkel kellene számolnia,
mint a fájdalom? Annak, hogy Ey'Lindi érzéstelenítést kapott,
csupán az volt az oka, hogy egy ilyen mértékű testdarabolás során
az izmok önkéntelenül összerándulhatnak. Mivel az ilyen mozgások
zavarták volna a sebész munkáját, ezért ki kellett küszöbölni a
p r o b l é m á t .
A gnóm szünet nélkül darálta a szavakat, Ey'Lindi azonban a
szívében – sebzett szívében – még mindig Tarik Zizt hallotta, aki
arról beszélt, hogyan fogják őt meggyalázni...
– A Callidus orgyilkosai bármilyen típusú, bármilyen állapotú embert
képesek imitálni. Senki sincs, aki ezt nálad jobban csinálja, Ey'Lindi.
Hiszen te egy emberszerű elda alakját is képes voltál magadra
ölteni. Ha nem is tökéletesen, de bizonyos embereket mindenesetre
sikerült megtévesztened.
– Nemcsak az embereket, Secundus, hanem rövid időre néhány
eldát is – vetette közbe Ey'Lindi halkan.
Ziz bólintott.
– Más típusú idegen lényeket azonban nem tudunk lemásolni, pedig
bizonyos esetekben ez nagyon jól jönne. Az alakváltás során
végesek a lehetőségeink, azokkal a végtagokkal, csontokkal és
izmokkal kell dolgoznunk, amelyekkel rendelkezünk... Mit tudsz a
génorzókról, Ey'Lindi?




Ey'Lindin ekkor hirtelen valami dermesztő, egész testét elerőtlenítő
hullám futott végig. A mellkasában és a hasában űr keletkezett;
olyan volt, mintha valamenynyi szervét kiszippantották volna.
Beletelt néhány másodpercbe, míg felismerte a szokatlan érzést.
Az érzést, amelynek a neve: iszony.
Ez volt az az érzés, amelyről azt hitte, már rég kiűzték belőle;
egészen eddig a pillanatig azt hitte, hogy a kiképzés során
gyökerestül kitépték a lelkéből.
– Mit tudsz a génorzókról? – ismételte meg a kérdést Ziz.
– A génorzóknak négy karjuk van – válaszolta Ey'Lindi
automatikusan. – Két karjuk végén kézfejek vannak, kettőn pedig
olyan karmok, amelyekkel úgy hasítják szét a plasztacél páncélt,
mintha puha hús lenne. Tarjagos gerincük hajlott, emiatt úgy
festenek, mintha állandóan kétrét görnyedve járnának. A testüket
páncél kemény héj védi, a farkuk erős...
Nem a génorzóktól félt. Attól rettent meg, amire Ziz kérdéséből
következtetni lehetett.
– Még polymorfinnal sem tudjuk magunkra ölteni a génorzók alakját,
S e c u n d u s .
– Csak polymorfinnal tényleg nem, Ey'Lindi...
Miközben a gnóm csak duruzsolt, csak darálta az Istencsászárhoz
intézett alázatos imákat (a szavakat a szorgosan munkálkodó
sebész is elismételte), Ey'Lindi látta, hogy testének apró,
holografikus másai már darabokra vágva forognak a láthatatlan
palackban. Tudta, hogy ez mit jelent.
Feldarabolt teste belsejében parányi sztázis generátorokat
helyeztek el, amelyek megakadályozták, hogy elvérezzék.
Úgy feküdt a műtőasztalon, mint a nyúzott nyúl a hentes kése alatt.
– Implantokat fogunk használni – folytatta Ziz. – Szénszálakkal
erősített, rugalmas műhúst fogunk elhelyezni a testedben. Olyan
hajlékony műcsontokat kapsz, amelyeket szarukeménnyé lehet
változtatni. Az implantok, ha éppen nincsenek használatban, úgy
meglapulnak majd a testedben, hogy észre sem fogod venni őket.
Mivel intelligens anyagokból készültek, emlékezni fognak arra, hogy
szükség esetén milyen formájúvá, milyen szilárdságúvá kell válniuk.
Ha aktiválódnak, miközben a polymorfin megpuhítja a saját húsodat
és csontodat, gyorsan és hatékonyan elvégzik a feladatukat.
Ey'Lindinek olyan érzése támadt, hogy a falat díszítő pici kések
szárnyra kapnak és feléje röppennek, hogy széthasogassák.
– Kapsz majd néhány mirigyet is, amelyek eltárolják vagy gyorsan
szintetizálják a szükséges növekedési hormonokat... És persze
olyan mirigyeket is adunk, amelyek az ellentétes folyamatért
f e l e l ő s e k .
– De... – kezdte Ey'Lindi a kétségbeesés határán. – De ezek
birtokában sem válhatok tökéletes génorzóvá, igaz?
– Ebben a fázisban ez nem is szükséges. Hiteles génorzó hibriddé
fogsz alakulni. A hibrideknek csupán két karjuk van, és hiányzik a
farkuk... Még hasonlítani fogsz az emberekre, de már eléggé
ocsmány leszel ahhoz, hogy bejuss a valódi génorzók közé. Ha ez a
kísérlet sikerrel zárul, amit nagyon remélünk, később megpróbáljuk
beültetni a másik két kar létrehozásához szükséges implantokat is.
– Belém? – Ey'Lindi szokatlan dolgot hallott: remegett a hangja.
Ziz megrázta a fejét.
– Egy másik önkéntesbe. Te hibrid maradsz... Vagyis akaratod
szerint hibriddé változhatsz.
Ey'Lindi iszonya egyre fokozódott. Amiről Ziz beszélt, az nem
lehetett egyszerű tudományos kísérlet. Ez nem kíváncsiságból
végzik! – gondolta. Idegesen megnyalta a szája szélét.
– Jól gondolom, Secundus, hogy egy különleges küldetés van a
l á t h a t á r o n ?
Ziz halványan elmosolyodott, és válaszolt.
Ey'Lindi számára ez a küldetés több volt, mint egy feladat. Próba
volt, amely során eldőlhetett, hogy mire képes, életben tud-e
m a r a d n i .
Természetesen nem kételkedett a misszió jelentőségében. Az
orgyilkosok képesek voltak arra, hogy kemény, halálos nyomást
gyakoroljanak a társadalom, a világ létfontosságú pontjaira. Ezek a
pontok – a kiválasztott személyek – nem minden esetben voltak
központi figurák, a szentély vezetői azonban valami miatt
kifejezetten fontosnak tartották őket. Előfordult, hogy a célszemély
tekintélyes férfiú volt – valamelyik bolygó korrupt kormányzója, egy
hűtlenséggel gyanúsítható, magas rangú hivatalnok –, de az is
megesett, hogy hétköznapi emberekkel kellett végezni. Bizonyos
körülmények között egyetlen kavics elmozdítása idézi elő a lavinát.
A Callidus orgyilkosai ismerték ezt a bölcsességet, e szerint jártak
el, és ez volt az oka, hogy nem mészárosoknak, inkább ravasz
sebészeknek tartották magukat.
S e b é s z e k n e k . . .
– Te vagy az egyik legrugalmasabb kaméleonunk, Ey'Lindi. Arra,
hogy a kísérlet sikerrel záruljon, veled van a legnagyobb esélyünk.
Ha most minden reményeink szerint alakul, új távlatok nyílnak meg
előttünk. Talán még a szlannokat, a tyranidákat is képesek leszünk
imitálni! Kénytelenek vagyunk megtenni, máskülönben miként
juttatjuk be ügynökeinket az ilyen idegen fajokhoz, ha a szükség
esetleg megkívánja?
– Megtiszteled szavaiddal alázatos szolgádat – motyogta Ey'Lindi. –
Azt mondod tehát, hogy... én... engem...
– A műtét után polymorfin hatására képes leszel génorzó hibriddé
változni. Mássá nem.
Ez volt az, amitől Ey'Lindi leginkább tartott. Soha többé nem tud
majd mássá alakulni? Elveszíti a lehetőségeit, és a küldetései során
csakis a saját képességeire, a tudására, vagyis arra számíthat, ami
őt Ey'Lindivé teszi. Semmi másra...
Mindig is büszke volt magára. Talán amiatt, hogy rendkívüli módon
képes volt utánozni más embereket, megerősödött az önbecsülése,
felismerte saját értékeit. Gyermek volt még, amikor elszakították a
törzsétől, kitépték az otthonából, abból a környezetből, amelynek
nyelvét és szokásait már éppen kezdte megtanulni. Ezt követően
eleinte a makacsság jellemezte; ragaszkodott ahhoz, hogy önálló,
mindentől és mindenkitől független személy, de végül új, szilárd
alapot talált énjének, az egész életének: a rugalmasságot.
– A kurtizán szerepét is el tudom játszani, Secundus. Kiképeztek rá
– emlékeztette Zizt alázatosan.
A zömök, ómega-danos mester ajkán keserű mosoly jelent meg.
– Te így is elég... elragadó vagy ahhoz, hogy alakváltás nélkül is
eljátszhasd ezt a szerepet. Lehet, hogy vannak ambícióid, de
ezeket kissé vissza kell nyesnünk.
Azt teszed, amit a szentély és a Birodalom érdekei kívánnak. Az
ambíció önmagában véve azonos a hiúsággal, legalábbis ebben a
világban. A halál világában...
Vajon Tarik Ziznek nem voltak ambíciói, miközben a Director
Secundus cím megszerzéséért dolgozott és harcolt? Jó úton haladt
afelé, hogy egy nap majd a Callidus Szentély első számú
vezetőjévé váljon, és így esetleg az Orgyilkosok Nagymesterévé, a
Terra legfőbb urává.
Ez a kísérlet, ha sikerrel zárul, talán komoly hatással lesz
személyes karrierjére.
– Nem vagyok más, csupán eszköz – mondta Ey'Lindi komoran.
Ezután történt, hogy belemenekült a gyakorlókerékbe; ezután futott
addig, amíg minden érzés, minden gondolat kiürült belőle. Ami
pedig üres, azt meg lehet tölteni – készen állt sorsa elfogadására.
A műtét már három órája tartott. A gnóm suttogó hangja egyre
rekedtebbé vált.
Ey'Lindi karjaiba, lábaiba és törzsébe már beépítették az erős és
ellenálló műhús réteget, amelyet két ok miatt lehetett
„intelligensnek” nevezni. Egyrészt azért, mert idegrostokat bocsátott
ki magából, amelyek beleásták magukat a nő saját húsába és
szerveibe, ezáltal kialakították a mesterséges és természetes
anyagok közötti fiziológiai fúziót; emiatt hasonlított arra a fekete
héjpáncélra, amelyet emberfeletti lénnyé történő átalakításuk
megkoronázásaként minden űrgárdistába beültettek. Másrészt a
műhús képes volt „emlékezni” azokra a förtelmes vonalakra és
alakokra, amelyeket programjának megfelelően fel kellett vennie.
Ennek az volt a gyakorlati jelentősége, hogy felül bírálhatta és
egyszerűen félresöpörhette az Ey'Lindi agyából érkező
parancsokat, vagyis a nő hiába akart volna valami mássá változni,
hiába lázadt volna fel, az átalakulási folyamat végén mindenképpen
génorzó mutáns lett volna belőle. Valójában olyan volt, mint az
ember bőrének egyik leheletvékony rétege, de egy bizonyos inger
hatására megnövelte saját fizikai méreteit és alakját, és
szörnyeteggé, embertől idegen bestiává változtatta a gazdatestet.
A Callidus adeptusairól mindig is azt tartották, hogy bámulatos
anatómiai ismeretekkel rendelkeznek. Beavatkozásuknak
köszönhetően Ey'Lindi képes lett arra, hogy kéz- és lábkörmei alól
pengéket meresszen elő. Ezek a rugalmas anyagból készült tárgyak
nyugalmi helyzetben az ujjak csontjaihoz tapadtak, és viszonylag
puhák voltak, de szükség esetén megkeményedtek, és mintha
rugóra jártak volna, kipattantak a helyükről. A nő csontvázának
számos pontjára, a gerincébe, a nyakszirtjébe és a
szeméremcsontjába is beépítettek ilyen vagy hasonló eszközöket.
A műtőasztal fölött lebegő hologramokon a mellkasba beültetett új
mirigyek úgy csillogtak, mintha aranyrögök vagy befelé forduló
mellbimbók lennének. Tisztán látszott rajtuk, hogy az eredeti testen
milyen változtatásokat hajtottak végre.
A már három órája folyó műtét a csúcspontjához érkezett. A
lézerszikék Ey'Lindi arcának irányába fordultak. Szeme, orra,
kapcsokkal kitámasztott szája és állkapcsa körül műszerek jelentek
m e g .
– Most módosítjuk az orr váladék kiválasztását – mormolta a
sebész –, lemetsszük a hártya egy részét, és belefúrunk az
orrcsontba... A lyukba egy olyan flexibilis implantot fogunk beültetni,
amelyből szükség esetén megformázódhat a génorzókra oly
jellemző csőrszerű ormány...
És ez mind velem történik! – futott át Ey'Lindi agyán.
– Belefúrunk a metszőfogakba, eltávolítjuk a gyökereket, és a
helyükre agyarplazmát helyezünk...
Ez mind, mind velem történik!
– Átvágjuk a nyelv alatti inakat, hogy biztosítsuk a szerv nagyobb
mozgékonyságát. A nyelvhátba kúp alakú léket vágunk... olyan
mozdulattal, mintha dinnyét lékelnénk... Ide ültetjük be azt az
anyagot, amelyből meg lehet formálni a génorzó nyelv utánzatát.
És ez mind, mind, mind velem történik! Ey'Lindi az ezüstösen
csillogó precíziós műszerekre sandított. A szája sarkába akasztott
üreges kampón keresztül szörcsögve távoztak a nyelvnek a
lézerszikék által lemetszett és híggá változtatott darabjai, továbbá a
nyál és a vér.
– Bevágjuk a fejbőrt, felemeljük és szétfeszítjük. Frontális
kraniotómiát hajtunk végre, és lehetővé tesszük, hogy a
koponyalemezek könnyebben szétváljanak... így hamarabb és
biztosabban elérhető, hogy a fejen megjelenjenek a génorzók
j e l l e g z e t e s s é g e i .
Egy génorzóé... Nem egy elegáns, büszke eldáé. Nem egy
szépséges leányzóé, nem is egy ótvaros szajháé. Ey'Lindi még
mindig nem fogta fel egészen, mit jelent az, hogy többé semmi
mássá nem változhat, csakis génorzóvá.
És ez mind, mind, mind...
V e l e m !
A lézerszikék szétvagdosták az arcát. A fúró sivító hangot hallatva
mélyedt bele a koponyacsontba.
Ey'Lindi agyát és szívét elöntötte a düh. A gyomrában mintha savas
elegyet alkotott volna a bosszúvágy és a tehetetlenség, a lelke
f e l s i k o l t o t t .
De a teste meg se moccant, úgy feküdt, akár egy kőszobor.
Néma márványasszonyként hevert a műtőasztalon;
smaragdszemekkel figyelte, ahogy a gonosz szobrászok félelmetes
szerszámaikkal valami förtelmes bálványt faragnak gyönyörű
kőtestéből. Úgy érezte, valami mély, néma űr nyílik meg elgyötört
lelke előtt – egy légüres tér, amely elnyeli a sikolyait, amely oly
könnyedén és biztosan szippantja magába a tiltakozását, minden
gyenge nyögését, mint az üreges kampó, ami eltávolította a
szájából testének feleslegessé vált darabjait.
És ebben az iszonyú csendben Ey'Lindi csak figyelt, hallgatta a
sebész szavait, mert tisztában volt azzal, hogy értenie, tudnia kell,
mire lesz képes a tortúra után.
Egyedül, egyedül... Mindig egyedül volt, de még sosem érezte
magát ennyire magányosnak. Ey'Lindi az óriási, vörös nap sugarai
által lángra lobbantott, rézszínű ég alatt a hatalmas, idő rágta
homokkő templom felé tartott. A rettenetes nap az égbolt negyedét
elfoglalta, a levegő mégis hűvös volt – az ilyen napok minimális hőt
bocsátanak ki magukból.
A hatalmas templom az árkádsoros, kupolás és védett belső
udvarral rendelkező épületekkel szegélyezett, széles utca végén
állva uralta a terepet. Az árkádok alatt sült madárcombot, töltött
egeret, fűszertől csípős bort, a szent városnak tartott Shandabarról
készült hologramokat, kristályba ágyazott állítólagos ereklyéket és a
valódi relikviák modelljeit kínálgató árusok nyüzsögtek. Az
oszlopsorok előtt koldusok, nyomorékok, magukat varázslónak
nevező rongyosok, jövendőmondók, csuhás zarándokok és
vékonypénzű turisták ácsorogtak.
A templomszolgák – sokan közülük nyugalomba vonult papok voltak
– olyan ikonokat kínáltak megvételre, amelyek biztosították
tulajdonosuk számára az Istencsászár áldását. Azoknak, akik
vállalták, hogy elvégzik a triviális próbát, és bedugják a kezüket a
halkan zümmögő, lelki tisztaságot vizsgáló ládikába, a megfelelő
összeg kifizetése után selyemkendőket adtak, amelyek azt
jelképezték, hogy az illetőben nyoma sincs a romlottságnak vagy az
eretnekségnek. A kendők állítólag védelmet biztosítottak a
gonosszal szemben. Minél nagyobb volt a kendő, annál kiterjedtebb
védelemre számíthatott birtokosa – de a méret természetesen
egyenes arányban volt az árral.
Az Occidens-templom Shandabar egykori keleti kapuja helyén épült;
a város három bazilikája közül ez volt a legkisebb. A közepén, a
legszentebb pontján egy díszes tárolóedényben hosszú, görbe,
karomszerű körömdarabokat őriztek. Ezeket a darabkákat magának
az Istencsászárnak a kezéről vágták le azokban a mitikus korokban,
amikor a Mindenek Urának testét még nem zárták be a
színaranyból készült trónprotézisbe. Úgy hírlett, a halhatatlanná vált
uralkodó végtelen nagy erejének sugarai az univerzumon
keresztülnyúlva elérték ezeket a nyesedékeket is, amelyek ennek
köszönhetőn ugyanúgy tovább növekedtek, mintha még mindig rajta
lennének a legszentebb kéz ujjain. A papok így aztán megtehették,
hogy időnként lemetszettek egy-egy parányi szeletkét
valamelyikből. Ezeket az ereklyéket csakis a legtisztább lelkű hívők
vásárolhatták meg, hogy talizmánként viseljék, vagy porrá zúzva,
folyadékba keverve minden kórságot gyógyító csodaszerként
f o g y a s s z á k .
A templomnak még két relikviája volt: egy hatalmas ezüsttárlóban
egy hajdani űrgárdista parancsnok combcsontjait őrizték, egy
barokkosan díszített rézládikában pedig egy démon koponyájának
darabkáját tartották.
A széles úton zöldségféléket és bámészkodókat szállító szekerek
nyikorogtak, amelyeket púpos hátú, hosszú nyakú, ostoba ábrázatú
kamelopárdok vontattak. Időnként feltűnt egy-egy ballonkerekű
autó, néha megjelent a rendőrség vagy valamelyik biztonsági őrség
páncélozott járműve is. Ez a templom jóval szegényebb volt a másik
kettőnél, de éppen elég kincse volt ahhoz, hogy szüksége legyen az
ő r z é s r e .
Ey'Lindi arcát eltakarta barna zarándokcsuhájának csuklyája. A
derekára azt a vérvörös orgyilkos övsálat kötötte, amelybe a
fojtóhurkokat, a pengéket, a különböző vegyszereket tartalmazó
fioláit, és digitális tűpisztolyát rejtette. A csuha jótékonyan eltakarta
hivatásának egyéb jellegzetes szerszámait, teste pedig megóvta a
kíváncsi tekintetektől azt, amit a bőre alá, a húsába építettek:
azokat a tárgyakat, amelyek lehetővé tették számára, hogy magára
öltse a legszentségtelenebb alakot: az implantokat, amelyek örökre
megfosztották annak lehetőségétől, hogy kedve szerint váltson
testet. A műtét óta két lehetősége volt csupán: vagy a saját
testében, vagy hibrid génorzóként jár-kel a világban. Már korábban
is különbözött az emberektől, de legalább olyan volt, mint a többi
alakváltó orgyilkos, most azonban úgy érezte, valami olyasmit
hordoz magában, ami miatt más, mint társai. Kirekesztettnek érezte
magát, egyetlen társa maradt csupán: a benne lakozó szörnyeteg.
Akkor is komor gondolatok kavarogtak a fejében, amikor belépett a
templom közelében lévő, kupolás karavánszerájba. Az udvar
kövezetébe vert acélgyűrűkhöz pányvázva kamelopárdok
ácsorogtak. Óvatos gazdáik hosszú, vékony lábukat is
megkötözték, máskülönben kitörtek, elmenekültek volna.
Narancssárga ürülékkupacaik fölött kövér legyek döngtek. A
szerájban megszállók sátrainak feszítőköteleit is olyan karikákhoz
erősítették, mint az igavonó barmok pányváit.
Az építmény kupolája alatt, három emelet magasságban kanyargós
vaslépcsőkön megközelíthető erkélysorokat építettek ki; ezekről a
fedett folyosókról nyíltak a vendégszobák. Az udvaron meggyújtott
tábortüzek füstje a tető közepébe vágott nyíláson keresztül
gomolygott az ég felé. Voltak, akik valóságos máglyákat raktak, de
hiába tették, mert a kintről beszivárgó hideg ellen ezek sem
nyújtottak megfelelő védelmet.
A gazdagabb vendégek szobát béreltek, a szegényebbek, valamint
azok a tehetősek, akik ragaszkodtak a hagyományokhoz, sátorban
szálltak meg. Azok, akiknek még arra sem volt elég pénzük, hogy
befizessék magukat valamelyik közös sátorba, takarójukba vagy
csuhájukba burkolózva heveredtek végig a kemény köveken.
A szeráj púpos hátú, betegesen sovány tulajdonosa Sabulorb közös
nyelvén szólította meg Ey'Lindit:
– Szállást keresel?
Az orgyilkosok a birodalmi gót nyelv számos dialektusát ismerték,
és ezek mellett több olyan emberi nyelvet is megtanultak, amelyek
az idők során oly sok változáson mentek keresztül, hogy már alig
volt közük saját gyökereikhez. Azok, akik Ey'Lindi hivatását
művelték, folyamatosan szélesítették nyelvi repertoárjukat. Ey'Lindi
is ezt tette. Amikor felszállt az űrhajóra, amely elhozta ehhez a
vörös napóriáshoz, erre a sivatagbolygóra, szinte azonnal beült a
hipno kapszulába, hogy megismerje a planétán használatos
nyelvjárásokat. A hajón természetesen a megfelelő álcázásról is
gondoskodott: a tenyerén lévő elektronikus tetoválás azt igazolta,
hogy az egyik bolygó kormányzójának leánya, és zarándoklat
céljából érkezett a Sabulorbra.
– A legmélyebben fekvő szobát kérem – mondta a púposnak. –
Odahaza a bolygónkon barlangokban élünk, mert a felszín
lakhatatlan... Nem érzem jól magam se a szabad ég alatt, se a
magas helyeken. – Olyan mozdulattal húzta az arcába csuklyáját,
mintha el akarna rejtőzni ebben a parányi szövetbarlangban.
Sabulorbi sékeleket vett elő, és egy hétre előre kifizette a szállását.
(A pénzt még az űrkikötőben szerezte: a tetoválásába programozott
birodalmi bankszámláról hívatta le az összeget.) Hogy megnyerje
magának a púpost, néhány sékellel többet adott a kelleténél.
– Vannak pincéid vagy föld alatti szobáid? – kérdezte
aggodalmasan. A hanglejtésével azt akarta elhitetni, hogy bizonyos
dolgoktól retteg ugyan, de ha kell, akkor kemény is tud lenni. Azt
akarta, hogy a szeráj tulajdonosa érezze, nem akárkivel áll
szemben: olyan vendéget kapott, aki a saját világán nagy
hatalommal rendelkezik, és hozzászokott a parancsok
o s z t o g a t á s á h o z .
– Már hogyne lenne pincém! Csakhogy nem éppen lakásnak való...
– A púpos tenyere viszketni kezdett. – Van itt egy régi alagút is,
amelyen keresztül eljuthatsz az Occidens templomba, ha el akarod
kerülni a nap fényét, az ég látványát, de nem félsz a pókhálóktól.
– Ó, nem, nem erre nem lesz szükségem – felelte Ey'Lindi. – Úgy
akarok odamenni, mint a többi zarándok, hiszen semmiben sem
különbözöm tőlük. Mindenesetre köszönöm az ajánlatot. – A púpos
kezébe csúsztatott még egy fél sékeles érmét.
Másnap reggel befizette magát egy templomnéző sétára.
Miközben az idegenvezető keresztülsétáltatta a zarándokokat az
Occidens-templomon, Ey'Lindi a génorzó infesztáció jelelt kutatta:
félreeső fülkékben elhelyezett aprócska, alig észrevehető, négykarú
bálványokat és hasonlókat keresett.
A csoportot egy hórihorgas, hosszú orrú pap vezette. A Szent
Körmök Csarnokában taláros őrpapok ültek görnyedt háttal az
ereklyéket tartalmazó magas kristályváza körül álló háromlábú
székeken; az ölükben helyi gyártmányú kábító fegyvereket tartottak.
Amikor az idegenvezető lelkesen és vallásos alázatossággal
magyarázni kezdte, hogyan zajlik le a csoda, hogyan növekszenek
az Istencsászár körmének nyesedékei, Ey'Lindi úgy tett, mintha
valamilyen áldozat bemutatására készülne. Kivett az erszényéből
egy maréknyi fél sékelest, és „véletlenül” elszórta az érméket.
Lehajolt, hogy összeszedje a pénzt, és közben lopva az őrök
csuklyája alá sandított.
Az őrök közül kettőnek hegyes foga és delejes pillantású szeme
volt. Hibridek voltak, de alig látszott rajtuk a fertőzöttség, bárki
könnyen embernek nézhette őket, különösen félhomályban.
A hosszú, vastag gyertyák fénye furcsán vlasszerűvé változtatta a
falakat borító rúna-mozaikokat; Ey'Lindinek olyan érzése támadt,
mintha egy óriási méhkasba került volna. A levegőt a lapos
réztálakban elhelyezett, lassan égő illatosító anyagok füstje
édesítette meg. Ey'Lindi a karavánszeráj alatti pincére és az
alagútra gondolt. Biztosra vette, hogy a templom alatt is vannak
kripták és katakombák, és esetleg olyan járatok is, amelyek a város
különböző távoli pontjaira vezetnek.
– Most pedig átmegyünk a Szent Combcsontok Csarnokába –
jelentette be az idegenvezető.
Ey'Lindi a hipertéren keresztül viszonylag hamar eljutott a
Sabulorbra, ahol helyi idő szerint évek telhettek el azóta, hogy a
Birodalom kéme jelentést tett bizonyos gyanús jelenségekről. A
génorzó-fertőzöttség tünetei már nemzedékek óta kiütközhettek
ezen a társadalmon, ezen a bolygón. E förtelmes lények általában
titokban ténykedtek, a háttérből irányították az eseményeket, addig
rejtőzködtek, amíg csak tehették, s megpróbálták megőrizni a
normalitás látszatát. Céljuk általában az volt, hogy ivadékaik, a
génorzó jegyekkel nem túlságosan eltorzított hibridek révén
fokozatosan átvegyék a városok, a bolygók irányítását, de úgy,
hogy közben elhitetik a világgal, az Istencsászárhoz hű emberekkel,
hogy minden a régi mederben folyik, minden a legnagyobb rendben
van. Amikor aztán nyíltan színre léptek, a romlottság, az elfajzás
már olyan mértékű volt, hogy a Birodalomnak azonnal a végső
megoldáshoz kellett folyamodnia.
Tarik Ziz a jelek szerint úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a
Sabulorbon tartózkodó génorzók még nem rontották meg
túlságosan a bolygót, még van idő egy kísérlet végrehajtására.
Ey'Lindi többször elgondolkodott azon, hogy az ómega-danos
mester vajon egyeztette-e a terveit a Callidus vezérével, hogy a
Director konzultált-e a nagymesterrel, a nagymester pedig
beszélt-e... Kivel is? A fegyveres erők legfőbb urával? Az
I s t e n c s á s z á r r a l ?
A Callidus eszközének nem volt joga feltenni ilyen kérdéseket.
Ey'Lindi tisztában volt ezzel, és azt is tudta, soha életében nem lesz
képes felfogni és megérteni a Birodalom bonyolult hierarchiáját, az
érdekek hálózatát, a függőségi viszonyokat. Elfogadta, hogy ő
csupán végrehajtó, pusztán szerszám, olyan eszköz, amely
önállóan végzi a rábízott munkát.
Ám azzal is tisztában volt, hogy a génorzók teljes és gyors
megsemmisítése a katonaság elsődleges feladatai közé tartozik.
– Kérlek benneteket, hithű zarándokok, kövessetek...
A templom alatti kripták egyikében talán ott rejtőzött a génorzók
pátriárkája, a gonosz és elfajzott idegen lények vezetője. Talán ott
terpeszkedett trónusán, és talán már éppen elég embert sikerült
megfertőznie. Elképzelhető volt, hogy hibridjei és emberi alakjukat
még őrző alattvalói révén már átvette a hatalmat a város bizonyos
részei felett. Ey'Lindi tudta, hogy a hibridek negyedik generációja
képes fajtiszta génorzókat világra hozni. Vajon milyen szintű a
Sabulorb fertőzöttsége? Lehet, hogy már a negyedik
hibridgeneráció is megszületett? Ha igen, akkor a falka névleges
vezetője, egy emberi külsővel rendelkező mágus talán már beépült
a társadalomba. Lehet, hogy éppen az Occidens-templom
főpapjának székében ül, és látszólag még mindig az Egyetlent,
minden emberek Istencsászárát imádja, ám valójában éppen az
ellenkezőjét teszi.
A génorzók által megfertőzött emberek különös, delejes állapotba
kerültek. Az emberi külsővel rendelkező ivadékokat láthatatlan
szálak kötötték bestiális rokonaikhoz, mindennél és mindenkinél
jobban imádták a hibrideket, azokat a lényeket, akik
megváltoztatták, emberi mérce szerint eltorzították az életüket. A
kérdés már csak az volt, hogy Ey'Lindi átalakított testével és a
beléje ültetett eszközök segítségével képes lesz-e elhitetni velük,
hogy közéjük tartozik. Vajon egy emberben – még ha alakváltó
orgyilkos is – van-e, lehet-e annyi empátia, amivel úgy bele tudja
élni magát a helyzetbe, hogy a valódi fertőzöttek maguk közül
valónak hiszik?
Alig vett tudomást a néhai űrgárdista szent relikviaként őrzött
combcsontjairól, csak arra tudott gondolni, hogy valahol a lába alatt,
a templom kazamatáiban egy vad, vérgőzös, páncélos testű,
karmos lábú pátriárka rejtőzik. Ott bujkál az árnyak között –
valahogy úgy, ahogy az ő testében a génorzó hibrid, a szörnyeteg,
amely előtörve pontosan olyanná változtatja őt, mintha egy pátriárka
csókolta volna belé a romlottságot hosszú, húsos, váladékos
n y e l v é v e l . . .
Amikor megpillantotta a réztárlóba zárt csontokat, az állítólagos
démon maradványait, amelyek körül kék szikrák izzottak {a
templom papjai kiépítettek bizonyos védelmi rendszert arra az
esetre, ha a lény lelke esetleg visszatérne, hogy megkaparintsa,
ami egykor az övé volt), rögtön az jutott eszébe, hogy ezek a
csontok talán egy fajtiszta génorzótól származnak, és ha így van,
akkor valószínűleg a pátriárka helyezte a kegytárgyak közé. Ide
állította, hogy gúnyt űzzön az emberekből és a hitből. A valódi
ereklyét, ami ebben a tárlóban volt, azóta már rég megsemmisítette
vagy megszentségtelenítette...
A körséta két órán át tartott. A zarándokok megnéztek néhány
omlatag, kissé romos állapotban lévő csarnokot, amelyben még fel
lehetett fedezni a hajdani gazdag dekoráció nyomait, továbbá
megtekintettek pár ereklyét és kisebb szentélyt. Ey'Lindi itt-ott olyan
nyomokat talált, amelyek arra utaltak, hogy a komplexumban
megkezdődtek bizonyos helyreállítási és átépítési munkálatok.
Gyanította, hogy az imatermeket és egyéb helyiségeket nem a
birodalmi vallás elvárásainak megfelelően fogják átalakítani, hanem
olyanná teszik, hogy alkalmasak legyenek egy másfajta kultusz
imádására. Már majdnem biztos volt abban, hogy a zarándokok
adományai nem az Egyetlen híveit és papjait, hanem a nem emberi
lények föld alatt élő, folyamatosan terebélyesedő családját fogják
t á m o g a t n i .
A csoport végül kivonult a tágas udvarra, ahol éppen akkor
kezdődött egy vallásos színielőadás.
– Most bárki megláthatja, hogy az áldott Istencsászár hogyan
győzte le a démont, amelynek csontjait ebben a templomban
őrizzük! – közölte a kikiáltó.
Démonok és idegenek – a különleges és borzalmas teremtmények
két családja. A génorzók valószínűleg az idegenek közé tartoztak,
hiszen élőlények voltak. Ey'Lindi úgy gondolta, minél kevésbé
ismerik az emberek a Káosz szolgáit, annál jobb, ám a kikiáltónak a
jelek szerint nem ez volt a véleménye. Olyan vidáman rikoltozta a
„démon” szót, mintha valami hétköznapi és vallási szempontból
teljességgel elfogadott dolog lenne.
– Fejenként egy sékelért, jó zarándokok, megláthatjátok a csodát,
végignézhetitek az Egyetlen diadalát!
A kikiáltó előtt egy komor arcú zömik ugrándozott: ő gyűjtötte össze
a pénzérméket. A kezében lefűrészelt tetejű koponyát tartott, a
zarándokok abba hajigálták a sékeleket. Amikor elég pénz
összegyűlt, a kikiáltó összeütötte a tenyerét.
A falak tövében elrejtett vetítőgépek egy hatalmas és díszes, bár
kissé zord és sötét trónterem hologramját varázsolták az udvar
közepére. A homok hirtelen márvánnyá változott, s ezen a
gyönyörű, bár virtuális padlón színpompás és finom öltözéket viselő
urak és hölgyek jelentek meg. Valamennyien alázatos pózban álltak
a gigantikus fémtövisekkel díszített trónus előtt, amelyen egy
gonosz arcú, nyálát csorgatva vicsorgó, zöldes bőrű, hordóhasú
szörnyeteg terpeszkedett. A trónus mellett istenkáromló formájú és
díszítésű, obszcén páncélba bújt mutáns őrök álltak, valamennyien
rakétapisztolyt és energiabárdot tartottak a kezükben. A „démon”
ocsmány szája kéjsóváran vigyorgott, varangylábhoz hasonlatos
kezei között fényes villámok cikáztak.
Ey'Lindi érdeklődve figyelte a jelenetet.
A következő pillanatban űrgárdistákhoz hasonló, de brutális és
nevetségesen ormótlan lények jelentek meg a vetített trónterem
szélén. Robbanótölteteket lőttek a mutáns őrökre, akik viszonozták
a tüzet. A trónus előtt hódolók rémülten felvisítottak. Az őrök
összecsaptak az űrgárdistákkal, és ahogy megérintették egymást –
mintha anyag és antianyag találkozott volna – mind elpusztultak és
semmivé váltak. Eltűntek az elegáns urak és hölgyek is, a trónterem
kiürült.
Egy fénylő aurával körülvett, magas alak bukkant fel a színen. A
fején aranykorona csillogott, az arcát eltakarta a csövekből és
huzalokból álló maszk. Kinyújtott keze végén ujjnyi hosszú körmök
jelentek meg. Kihívóan odaintett a démonnak, vagyis az idegen
l é n y n e k .
Ey'Lindi elborzadva látta, hogy a hosszú körmök hirtelen acélos
karmokká változnak, és hogy a „császár” oldalából, a bordái alól
mindkét oldalon egy-egy kar bukkan elő.
A színjátékot a jelek szerint úgy tervezték meg, hogy összezavarja
a nézők lelkét és gondolatait, hogy a zarándokok elhiggyék: a
szentséges Istencsászár, aki a hájas, zöld démon elpusztítására és
a trón megszerzésére törekedett, pontosan úgy néz ki, mint a
g é n o r z ó k .
– Ostoba! – kiáltott egy hang. – Ez a főjelenet, nem az előjáték!
A döbbenettől fuldokló, sápadt zarándokok mögött egy magas,
bíborszínű köpenyt viselő férfi állt, aki a nyakánál fogva könnyedén
a levegőbe emelte a kikiáltót. Tányérantennára emlékeztető
csuklyája szinte kopogósan kemény, ívelt keretet vont hosszúkás,
fenyegető, mégis szép arca köré. Az állát simára borotválta, a
szemöldöke feletti csont göbökre szárnyukat tárogató pillangókat
tetováltak, amelyek pontosan olyanok voltak, mintha az agyból
előszökkenő gondolatok materializálódott formái lennének.
A férfi mágus volt.
Ey'Lindi közelebb lépett hozzá.
– Nem vettem észre, hogy hibáztunk, méltóságos uram! –
nyöszörgött a kikiáltó. – A holorámán kívül voltam, és...
Bocsánatodért esedezem. Azonnal kijavítjuk a hibát, és ismét
elindítjuk az előadást...
Ey'Lindi a mágusra összpontosított. A férfi megérezhette ezt, mert
kérdő, szúrós tekintettel a nőre nézett. Az orrcimpája úgy remegett,
mint a lóé, ha tűz szagát érzi a szélben.
A tekintete delejes volt, de Ey'Lindire nem gyakorolt különösebb
h a t á s t .
Az orgyilkos még jobban a szemébe húzta a csuklyáját, és hátrébb
lépett. Keresztülvágott a virtuális tróntermen, átsietett az udvaron; a
karavánszeráj irányába indult. A kövér, alvadt vér színű nap lassan
lejjebb ereszkedett a horizonton.
Ey'Lindi magában fohászkodni kezdett az Egyetlenhez. Add, hogy
legyen erőm megtenni azt, amit meg kell tennem! Akadályozd meg,
hogy eláruljam szentélyemet Nem akart olyasmit csinálni, amivel a
Callidus ellen tett volna – még akkor sem, ha a szentélye komoly
árulást követett el vele szemben.
Eszköz vagyok csupán, nem egyéb...
Elérkezett az idő, hogy az eszköz alakot váltson.
Ezen az estén Ey'Lindi óvatosan, az ösztöneire hagyatkozva
végighaladt a kanyargós, pókhálós alagúton. Tisztában volt vele,
hogy a legjobb esetben is csak hasonlítani fog azokra, akikkel
találkozik majd. Tudta, az átalakulásnak gyorsan kell lezajlania,
ahogy az akciónak is. Semmi kedve sem volt a kelleténél tovább
abban a borzalmas testben létezni.
A kezében tartott világítórúd halvány fényt szórt a kripta falaira, a
kőbe vésett rúnákra, valamint a pókhálókra, amelyekben apró
gyíkok csontvázai fehérlettek.
Átjutott egy üres kriptába. A helyiségben egyetlen gyertyacsonk
égett, a folyosóval szemközti katakombákban itt-ott olajlámpást
helyeztek el. A távolból átszűrődött az egyik imateremben
meggyújtott lámpák erősebb, ragyogóbb fénye.
A köntöse elég bő volt ahhoz, hogy az átalakulás során ne repedjen
szét, ennek ellenére levetette. Nem akarta elfedni új testét.
Beadta magának a polymorfint, majd a parányi fecskendőt a fal
egyik repedésébe rejtette, ahol senki sem találhatott rá. Az övsálát
a szerájban hagyta. Karommá változtatott ujjaival úgysem tudta
volna használni a fojtóhurkokat, a késeket, vagy a miniatűr jokaero
fegyvert, amelyet az ujja hegyére kellett volna felhúznia. A
szállásán, mielőtt útnak indult, előkészített egy eszközt, amelynek a
visszaváltoztató anyagot kell a szervezetébe juttatnia. Bízott benne,
hogy a tű képes majd keresztülhatolni megkeményedett bőrén. Ha
ez mégsem sikerül, kénytelen lesz a szemébe döfni.
Iszonyatos fájdalom áradt szét benne, de félresöpörte.
Lehajolt. A teste mintha megolvadt volna. Ahogy koncentrált, az
implantjai munkához láttak. A gerince mentén megjelentek a csont
tarjagok, az állkapcsa szétnyílt, és hosszúkás, fogakkal teli
szörnypofává változott. A szeme kidülledt, a karja felpuffadt, az ujjai
hosszú, vaskemény karmokká alakultak. A csípője eltorzult. A bőre
páncélszerű, kékesen csillogó réteggé keményedett, ízületei
bíborvörös, rücskös kötelekké változtak.
Néhány perc múlva pontosan úgy nézett ki, mint a génorzó hibridek.
A világon, az univerzumban senki sem volt, aki gyanította volna, mi
rejtőzik a kitines bőr, a testet borító páncélzat alatt.
Érzékszerveit maximális fokozatra állítva rohant keresztül a
katakombán. Egy tágas, boltíves föld alatti csarnokba jutott; a falak
mellett vastag kőoszlopok sorakoztak. A sötétséget lobogó fáklyák
fénye oszlatta szét; a fénykörökben vadállati külsejű vagy egészen
emberszerű alakok, testileg többé-kevésbé átalakított, lelkileg
végérvényesen eltorzított hibridek nyüzsögtek.
A nem emberi torkokból előtörő sziszegés elhallgattatta a
förtelmesen nyivákoló és hörgő kórust. A lények az érkező alak felé
fordultak. A szarvakkal díszített trónuson ülő pátriárka körül álló,
emberi külsővel rendelkező testőrök Ey'Lindire szegezték
fegyvereiket, a hibridek vicsorogva, karmaikat villogtatva rontottak
r á .
A karavánszeráj púpos tulajdonosának, amikor a külvilági, tehetős
zarándoknő rendelkezésére bocsátotta a pincehelyiséget, fogalma
sem lehetett arról, hogy Ey'Lindi miért éppen ott akart megszállni –
ahogy arról sem, hová, a káosz és az iszony milyen bugyraiba
vezetnek a titkos, rég elfeledett járatok.
A hibridek fenyegetően állták körbe Ey'Lindit. A trónuson
pöffeszkedő pátriárka kivillantotta agyarait. A halálos kordonon túlról
a mágus közeledett.
– Én... – sziszegte Ey'Lindi – a szentélyt... keresem... A társaimat...
Az enyéimet.
Az eltorzult gégéből, a megcsavarodott és megnyúlt nyelven
keresztül nem emberi hangok törtek elő. Félelmetes volt, de a
mágus a jelek szerint már hozzászokott az ilyesmihez.
– Honnan jössz? – kérdezte, és Ey'Lindire meresztette delejes
pillantású szemét.
– Egy... csillaghajón... bujkáltam – felelte a nő. – A Birodalom
emberei megölték a társaimat, kiirtották a klánomat, csak én
maradtam életben. Menedéket keresek... Az enyéim közt akarok
l e n n i . . .
– Hogyan találták meg minket?
– Köntösbe burkolóztam... Éjszaka a várost jártam... Ellenőriztem a
templomokat. Azt a helyet kerestem, ahol az enyéim, távoli
rokonaim lehetnek.
A mágus fürkészőn végigmérte Ey'Lindit.
– Elsőgenerációs hibrid vagy... Pompás orzótest, és... – A nő
szemébe nézett.
Ey'Lindi egyszeriben úgy érezte, megsemmisül, szénné ég a lelke,
de aztán eszébe jutottak azok a fogások, amelyekkel éppen a
szemmel elkövetett támadásokat lehet elhárítani.
A pátriárka felemelte egyik karmát.
– Kísérjétek oda, fivéreim és nővéreim – mondta a mágus az
őröknek sugárzó, bár torz mosollyal. – Csak óvatosan!
Ey'Lindi elindult a trónuson ülő szörnyeteg felé. A pátriárka
vicsorgó, agyaras, páncélos testű disznóra emlékeztetett. Apró
szeme ellenzőszerű csontlemez alól villogott. Az egyik alsó,
emberszerű kezét topáz- és zafírgyűrűk ékítették, karmos mancsát
a térdén nyugtatta. Egyik patája a padlót verte. Görbe gerincéből
jókora, szabálytalan alakú csontpengék meredtek ki, amelyek
minden egyes mozdulatánál a kőtrónus faragott támlájához
súrlódtak. Hosszú, vékony nyelvét úgy nyújtogatta, akár a kígyók.
Ey'Lindi mélyen meghajolt, és közben kiűzte az agyából az
orgyilkos gondolatokat. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy
úgy viselkedjék, úgy érezzen, ahogy a groteszk, gonosz lény valódi
hívei tennék.
– Menedékért esedezem, legnagyobb atyám – sziszegte.
Ez volt a sorsdöntő pillanat.
A pátriárka orrcimpája megremegett. Beszívta Ey'Lindi testének
enyhén olajos szagát. Violaszínű, vérérhálós szeme, mely
egyszerre volt kéjsóvár, óvatos és brutális, figyelmesen végigmérte
az előtte álló alakot. Tekintete letapogatta Ey'Lindi testének minden
egyes részletét; pillantása olyan metsző volt, mint valami undorító
nyálkával szennyezett szike. A szörnyek atyja egymáshoz érintette
karmait, patás lába ismét a kőpadlóhoz csapódott.
Nem, nem gonosz! Nem förtelmes! – győzködte magát Ey'Lindi.
Nem szabad így gondolnia arra a lényre, akitől menedéket kért, akit
atyjaként kellett tisztelnie. Az alakváltás lényege mindig is az
empátia volt. Azonosulnia kellett azzal, akinek a testébe bújt, úgy
kellett gondolkodnia, éreznie.
Legszívesebben elmenekült volna a szörnyek és a bestiális, de még
emberszerű alakok közül, de tisztában volt vele, hogy ezzel már
elkésett. Az adott körülmények között a menekülésnek amúgy sem
lett volna értelme. A hibridek elől talán sikerül meglépnie, de mit
kezdjen a benne lakó szörnyeteggel?
Nem tehetett mást, el kellett fogadnia, legalábbis ideiglenesen, hogy
a pátriárka a jóság, az atyai szeretet, a bölcsesség és az érettség
i n k a r n á c i ó j a .
El kellett fogadnia, hogy az előtte ülő páncélos bestia maga a
megszemélyesült szeretet. A mély, végtelen szeretet, amely túltesz
azon, amit a közönséges férfiak és nők életük során
megtapasztalhatnak. Ilyen szeretetben csakis a kiváltságosoknak
lehet részük.
Ey'Lindi élete során nem először gerjesztett magában ilyen hamis
érzéseket. Minden egyes alkalommal ráhangolódott az általa
megszemélyesített lényre, az eljátszott szerepre, s pontosan tudta,
mit kell tennie, mikor kell vágyakoznia, mennyire mutatkozhat
bátornak, gyávának vagy éppen védtelennek. Furcsa módon kívülről
is látta magát, s a tanultakra és saját tapasztalataira hagyatkozva
formálta meg a figurát, de közben egyetlen másodpercre sem
feledkezett meg arról, hogy valójában kicsoda.
A génorzók pátriárkája erőteljes, védelmező, vigasztaló szeretetet
sugárzott magából, és ezzel elárulta, hogy valójában micsoda:
tökéletes, hitéhez szenvedélyesen hű, önmagát szentnek tartó,
alattvalóitól engedelmességet követelő, a világ meghódítására
törekvő bestia. Förtelmes volt a teste, torz a gondolkodása, és
ennek köszönhetően az érzései, még a szeretete is betegessé,
undorítóvá vált. Iszonyúak voltak a vágyai is: olyasmit akart, amire
legfeljebb a démonok törekszenek, de híven végre akarta hajtani a
küldetést, amellyel megbízták.
A küldetést, amely viszonylag egyszerű volt: a faj fenntartása. Az
embereknek ez sikerült, bár ebben a sikerben több szerepe volt a
véletlennek, mint a tudatos cselekvésnek. Az emberek sokasodtak
és gyarapodtak, több ezer világot meghódítottak, ellepték a
bolygókat: ahol megjelentek, ott kis idő múlva már úgy burjánzottak,
mint az elrákosodott szervekben a rendellenesen működő sejtek.
A génorzók célja is a sokasodás és a hódítás volt, de keményen
léptek fel, és tudatosan cselekedtek. Ők bizonyos okok miatt nem
hagyatkozhattak arra, hogy saját fajuk tiszta vérű egyedei utódokat
nemzzenek, ők hamarabb és egyszerűbben akarták meghódítani az
univerzumot. Tudatosan, vagyis inkább ösztönösen beszivárogtak a
más élőlények által lakott bolygókra, és megkezdték a munkát:
megrontották ezeket a teremtményeket, saját képükre formálták –
pontosabban torzították – őket. Ahogy csökkent az áldozatok
népessége, úgy növekedett a génorzóké: előbb a hibrideké, majd
később a fajtisztáké.
A génorzók mindent és mindenkit megtámadtak; számukra nem volt
jelentősége annak, hogy embereket, orkokat, eldákat, szlannokat
vagy nem humanoid teremtményeket kell eltorzítaniuk,
megrontaniuk, és így végső soron elpusztítaniuk.
Bizonyos értelemben a génorzók a kozmikus szeretetet jelképezték.
Azt a szeretetet, amely nem ismeri a fajok közti határvonalakat,
amely nem tesz különbséget férfi és nő, ember és állat, ember és
idegen lény között.
A pátriárka pedig ennek a szeretetnek az inkarnációja volt, ezé a
förtelmes, rabszolgasorba taszító, ravasz szereteté. De a küldetése
nem merült ki ebben, hiszen legalább ugyanilyen intenzitással
képviselte azt a gyilkos dühöt, azt a fortélyos intelligenciát is,
amelyre saját életben maradásához, feladata végrehajtásához s így
a génorzók számának növeléséhez volt szükség. Semmit sem
tudott a gépekről, a csillaghajókról, a lőfegyverekről, a dinamókról
vagy a szélmalmokról. Eszközök? Szerszámok? Mi szükség rájuk?
A génorzók és a hibridek nem használnak ilyesmit, az ő esetükben
az érzéseknek és a mirigyeknek, a hormonális motivációknak, a
genetikai kódolású vagy hipnotikus úton megkapott parancsoknak
van jelentőségük. Csak ezeknek, semmi másnak.
A pátriárka delejes pillantású, véreres szeme végigmérte a
hibridtest álcájába bújt Ey'Lindit.
Vajon az övéi közül valónak hitte? Vagy átlátott rajta? Arra készült,
hogy lecsapjon rá vérmocskos karmával?
Szeretlek – gondolta Ey'Lindi. Tisztellek. Végtelen csodálatot érzek
irántad... Megpróbálta elhitetni magával, hogy ugyanazt érzi a
pátriárka, mint a Callidus, az ómega-danos Director iránt. (Nem,
nem Tarik Ziz, hanem a szentély egyik vezetője iránt! Tarik Zizt
ekkor már gyűlölte és megvetette, bár ez még nem tudatosult
benne.) Ugyanazt érezte, amit a Földön Lakozó Egyetlen, az
Istencsászár iránt...
Ezen a helyen a pátriárka volt a császár, mindenek atyja, mindenek
v é d e l m e z ő j e .
Vajon van neve? Vajon a génorzóknak van saját nevük?
A pátriárka felhördült.
Az Ey'Lindi mellett álló mágus előre-hátra dülöngélt; agya fogta az
idegen szörnyeteg által küldött mentális üzeneteket, amelyeket egy
másik csillagrendszerből származó hibridnek nem feltétlenül kellett
m e g é r t e n i e .
– Menedékre leltél – mondta végül a mágus. – Légy üdvözölve
szentségházunkban és hitünkért folytatott harcunkban!
A pátriárka úgy hunyta le a szemét, mintha azt akarná kifejezni,
hogy befejezte Ey'Lindi kihallgatását. Páncélos, domború hasa előtt
összefonta emberszerű kezét, és szemmel láthatóan mély,
meditatív állapotba merült. Karmai ritmikusan mozogtak. Talán
gyermekeit, unokáit, dédunokáit számolgatta. Ey'Lindi nem tartozott
ezek közé, mégis helyet kapott a közösségben, bár valószínűleg
nem rendelkezett olyan jogokkal, mint a föld alatti csarnokban
nyüzsgő többi hibrid.
Hányan, de hányan voltak körülötte! A förtelmes külsejű lények
egymáshoz dörgölték vállukat, és együtt zengték, csikorogták,
vonyították a pátriárkát dicsőítő énekeiket. Titkokat súgtak egymás
hallószervébe. Végrehajtották a liturgiát. Figyeltek és őrködtek.
Dédelgették a klán ifjait, akik között voltak torz, borzalmas külsejű
lények, de olyanok is, akik pontosan úgy néztek ki, mint a
legédesebb, leggyönyörűbb embergyerekek – csak éppen a
szemükben lobogott valami kísérteties, félelmetes láng.
Ey'Lindi, ahogy az ifjakra nézett, azon tűnődött, vajon hány ilyen
halálos, fertőzött gyermeket kell megölnie, mielőtt elhagyja ezt a
h e l y e t .
A pátriárka, ez az idegen ösztönöktől vezérelt lény úgy döntött, hogy
engedélyezi a más klánból származó hibrid jelenlétét, de a
félig-meddig ember mágusban megmaradt a kétely és a gyanú
s z i k r á j a .
– Ha egy távoli bolygóról érkeztél – mondta –, hogyan beszélheted
ilyen jól Sabulorb lakóinak nyelvét? – A homlokára tetovált pillangók
egyike, egy sáfránysárga és türkizkék példány a fejtető felé kúszott.
Ez azt jelenthette, hogy a mágus agya erősen dolgozik. – Elbújtál
egy hajón? A városban kóboroltál? Mikor volt lehetőséged
megtanulni a nyelvet? Ez fölöttébb figyelemreméltó, nem gondolod?
Az univerzumban számtalan világ létezik, s majd mindegyiken más
nyelvet, legalábbis más dialektust használnak. Honnan ismered a
s a b u l o r b i t ?
A mágus már korábban megvizsgálta Ey'Lindi testét, és nem talált
rajta semmi furcsát vagy gyanúsat, mégis feltette ezeket a
kérdéseket. Ey'Lindi nem számított rá, hogy egy hibrid, aki
korábban, elfajzása előtt egy univerzumszéli, elmaradott bolygó
vallási fanatikusa, az Istencsászár körömnyesedékeit imádók
tömegeinek papja volt. képes ilyen logikus gondolkodásra.
Az orgyilkos elbizonytalanodott. Talán jobb lett volna, ha artikulátlan
hangokat hallatva ront be a génorzóklán csarnokába? Ha nem
mondja el értelmesen, kicsoda, micsoda, és mit akar? Jobb lett
volna, ha csak bömböl, üvölt, esetleg valamilyen más nyelven
makog? Vagy ha nem is adott volna magyarázatot?
Nem, egyik sem lett volna jó megoldás. A klán tagjai bezárták volna
egy olyan ketrecbe, amelynek rácsait még egy génorzó sem tudja
szétfeszíteni, aztán alaposan, minden részletre kiterjedően
megvizsgálták volna a testét.
Mit feleljek? Ey'Lindi agyában egymást űzték a gondolatok.
– Emberanyám psittikai volt – sziszegte. – Hallottál már a Psittika
nevű bolygóról? Hallottál az ott élő lingomimekről?
Nem létezett Psittika nevű bolygó, mint ahogy bármilyen nyelvet
pillanatok alatt elsajátító lingomimek sem. Azonban a millió
bolygóból álló Birodalomban senki, még a legtöbb információval
rendelkezők sem ismerhettek többet néhány tucat bolygónál.
Ey'Lindi úgy gondolta, sokkal jobb egy nem létező bolygó kitalált
nevét megemlíteni, mint egy valós helyről beszélni, amelyet a
mágus esetleg ismer. Így legalább nem lepleződhetett le olyan
k ö n n y e n . . .
– Ah! – mondta a mágus. – Gazdagítsd tovább tudásomat! Ez a
Psittika, ez termékeny bolygó a mi fajtánk számára?
– Valamikor az volt, de aztán megérkeztek a gyilkosok, az átkozott
Istencsászár nevében fellépő mészárosok... a könyörtelen
űrgárdisták... Mindenkit cafatokra lőttek, a családomból egyedül én
maradtam meg.
– Részvétem. Mondd, láttad már a templomunkat? Azt, ami itt van a
fejünk felett?
– Csak távolról – hazudta Ey'Lindi.
– Előadásokat szoktunk rendezni a babonás zarándokoknak.
Levetítünk nekik bizonyos jeleneteket, hogy elbizonytalanítsuk
őket... A holo filmekben a Négykarút... – a mágus a trónus irányába
biccentett – őt állítjuk az Istencsászáruk helyére, és így a végén
már azt sem tudják, ki a valódi uralkodójuk, ki az, akiben hinniük
k e l l .
A mágus a trónon ülő pátriárkára pillantott. Az arca elárulta, irigyli a
Négykarú bölcsességét és hatalmát. Lerítt róla, hogy bár
mélységesen tiszteli a pátriárkát, ennek ellenére nem veszítette el
éleslátását. A pátriárka mindenkit elvakíthatott és
megbolondíthatott, de őt nem.
A négykarú szörnyeteg elbóbiskolt. Karmai és ujjai
meg-megrándultak, rücskös ábrázatán valami ocsmány boldogság
jelei mutatkoztak. Vajon miről álmodhat? – tűnődött Ey'Lindi. Talán
arról, hogy közösül az idecsábított vagy idevonszolt emberi
lényekkel? Talán arról a dicsőségről és eksztázisról, melyet az okoz
neki, hogy továbbadhatja fertőző génjeit, hogy belevésheti saját
képét a galaxis megkínzott húsába?
– Ha itt majd elég nagy teret meghódítottunk, és szilárdan
megvetettük a lábunkat – mondta a mágus –, át fogjuk csempészni
misszionáriusainkat a többi bolygóra. Vallásos előadásokat
szervezünk, és elterjesztjük a lét egyeden igaz, négykarú urának
kultuszát. Elhódítjuk a templomokat, a zarándokokat, a hívőket attól
a pojácától, attól a Földön lakozó Istencsászártól... Attól a
trónprotézisbe zárt nyomorék bábtól!
A szeme felizzott.
– Ó, milyen élő, milyen erős a Négykarú! Emberfeletti
képességekkel rendelkezik. Melyik más faj lehet képes arra, hogy
egyesítse a viszályokban, háborúkban megtépázott csillagokat?
Melyik faj képes arra, hogy fizikailag is testvérekké változtassa az
embereket és az idegen lényeket, hogy gondozza és ápolja a
világok milliárdjait – azokat a bolygókat, amelyek az idők végezetéig
a négykarúak keltető telepei lesznek? Az emberek és az idegenek
örökségét senki sem fogja félrehajítani, mert éppen ez a tápláló tej
a négykarúak számára!
– Bölcs vagy – mondta Ey'Lindi.
– Ó, igen. Tanulmányozom a jelentéseket, a más világokról érkező
híreket. Figyelem a meghódítható bolygókat. De úgy látom, kedves
menekült testvérem, hogy fáradt és éhes vagy. Az imént tejről
beszéltem, igaz? Hah! Gyere, kövess engem!
Ey'Lindi valóban éhes volt. Néhány perccel később a hibridekkel
együtt falta a groxsültet, a külvilágokról importált szarvasgombát
meg az édes húst, azokat a finomságokat, amelyeket a zarándokok
adományaiból vásároltak. Mohón mélyesztette agyarait a húsba,
gyorsan tömte magába az ételt, ám a különleges ízek nem okoztak
neki különösebb élvezetet.
Ismét eszébe jutott a karavánszeráj tulajdonosa. Annak a púposnak
kapcsolatban kellett állnia az orzók klánjával, de legalábbis tudnia
kellett a létezéséről. Minden bizonnyal barátsággal viseltetett a
hibridek iránt, máskülönben nem tett volna említést a magányos
utazónak – aki ráadásul nő volt – az alagutakról, nem piszkálta
volna fel a kíváncsiságát.
Ey'Lindi tudta: ha sokáig marad itt, a púposnak gyanús lesz az
eltűnése. Valószínűleg átkutatja majd a szobáját, a holmiját, és
jelenteni fogja a templom őreinek, milyen különös dolgokat talált.
De vajon számít az? Ey'Lindit már ez sem érdekelte igazán. Mit
számít, ha itt kell meghalnom? Van jelentősége annak, hogy esetleg
széttépnek a feldühödött hibridek és orzók. hogy talán valami
förtelmes szertartás keretén belül megkínoznak, mielőtt hagyják,
hogy belemerüljek a nemlét balzsamos puhaságába?
Számít egyáltalán valami?
Hamar választ kapott a kérdéseire – önmagától.
Igen, van, ami számít. Például a Callidus. Például az Istencsászár.
De hiszen a Callidus... elárulta őt, nem? Talán mégsem olyan fontos
a szentély...
Mennyi ideig maradhatok itt? Egyáltalán elmehetek? Van bennem
elég bátorság ahhoz, hogy megtegyem?
Ey'Lindi, miközben ilyen gondolatok kavarogtak az agyában,
piszkálgatni kezdte az agyarait hosszú ragadozókörmével.
A lakoma végén leheveredett a hibridek és orzók közé, velük együtt
aludt a fáklyákkal megvilágított csarnokban. Ő is csak egy volt a
szörnyek közül...
Korán felkelt.
Egy rémálom riasztotta fel, amely olyan borzalmas volt, hogy kis
híján felsikoltott. A teste hevesen rángatózott.
Álmában tükörbe nézett, és egy szörnyet látott. Önmagától, a saját
ábrázatától ijedt meg.
Nem először fordult elő, hogy átalakított testben ébredt. Csinos
testekben. Csúf testekben. Idegen, elda testben, amely éterien
gyönyörű volt.
De most először fordult elő, hogy egy bestia testében tért magához.
Az orgyilkosokba belénevelik, hogy ébredés után azonnal
magukhoz térjenek, de most, a rémálom végét követő néhány
másodpercben Ey'Lindi bizonytalanul pislogott. Hirtelen nem tudta
eldönteni, hogy valós-e, amit lát, amit érez, vagy még mindig alszik,
és csak egy álombeli álomból riadt fel.
Az oldalára fordult, feltérdelt, és nyújtózkodni kezdett. Tudta, hogy
figyelhetik, ezért megpróbált úgy viselkedni, ahogy egy valódi hibrid
tette volna. Lustán, élvetegen mozgatta a végtagjait; gesztusaival
arra próbált utalni, hogy biztonságban érzi magát az „övéi” között.
Az egyik hibrid őr valóban őt vizslatta, és őt bámulta a közelben
heverő néhány ifjonc is. Egy másik hibrid is felemelte a fejét.
Ey'Lindi körbefordult, végignézett a családon, amelynek tagjait a
kapcsolatok okkult, ragacsos szálai kötötték egymáshoz, olyan
hormonális kapcsok, amelyek erősebbek voltak az edzett acélnál is.
Ő volt a légy ebben a kapcsolat pókhálóban; légy, amely póknak
álcázta magát, és önként kereste fel ellenségeit.
Ez volt az a háló, amelyből a szálak – ha a mágus és a pátriárka
tervei valóra válnak – egy nap majd elindulnak a galaxis más
bolygói felé, ráfonódnak az ott élő gondolkodó lényekre, kiszívják
belőlük saját fajuk jellegzetességeit, és a pókokhoz hasonlatos
teremtményekké változtatják őket...
Ey'Lindi azt tette, amit a helyében minden józan és romlatlan lelkű
gondolkodó lény tett volna: felpattant és futásnak eredt.
Az őr és az ifjoncok követték. A görnyedten loholó alakok, akiknek
patái hangosan csattogtak a köveken, hamar lemaradtak az
orgyilkos mögött.
Ey'Lindi átvágott a csarnokon, és bejutott egy másik helyisébe, ahol
aromásított olaj égett az aranylámpások öblében. A falakat a
Sabulorb homoktengereit ábrázoló szőttesek díszítették, a polcokon
vaskos könyvek százai sorakoztak, amelyek mindegyike egy-egy
világról, valamelyik bolygóról szólt. A génorzók a jelek szerint úgy
éheztek az új világokra, mint koldus a finom falatra; mindent
elkövettek azért, hogy információkat gyűjtsenek azokról a helyekről,
amelyeket remélhetőleg meg fognak hódítani. Elvakult mohóság
dolgozott bennük, ami talán csak akkor hagyott alább, akkor csitult
valamelyest, amikor az elfoglalt világ valamennyi lakóját saját
képükre formálták, átalakították és megfertőzték.
A könyvtár után egy tágas konyha következett. A pultokon drága és
finom külvilági ételek hevertek.
A konyhából egy vastag ajtón keresztül a kincstárba lehetett átjutni,
ahol rézveretes és vaspántos ládákban ezüst sékelek százezreit
gyűjtötték össze. Egy másik ajtó mögött volt a fegyvertár, amelyben
rakétapisztolyokat és puskákat, automata és lézerfegyvereket
t a r t o t t a k .
A harmadik ajtó egy szülőkamrára nyílt, amely mellett egy jól
felszerelt műtő volt. A puha tollágyakon domborodó hasú terhes
anyák, emberi és bestiális külsejű nők feküdtek egymás mellett.
Ey'Lindi felfedezett néhány fölfelé vezető kőlépcsőt és pár sötét,
látszólag a végtelenbe nyújtózó alagutat. Agyába véste a föld alatti
komplexum térképét, s a friss információkat összevetette azokkal,
amelyeket előző nap a templomról szerzett.
Egy hosszú rámpa egy jókora, láncos csapóajtóhoz vezetett, amely
alatt hosszú, bíborszínű limuzin parkolt. A tükörablakos jármű
hűtőrácsán egy rézkoponya vigyorgott; az autó páncélozott oldalát
fényes krómberakások díszítették. A mágus kocsija – vagy talán
maga a pátriárka járta vele Shandabar városának poros utcáit,
miközben újabb áldozatokat, újabb „híveket” toborzott magának?
A templom alatti alagutak és kamrák egy gonosz, idegen lény –
amelyet a Természet, a világot alkotó erők csakis rosszkedvükben,
haragosan teremthettek – palotáját alkották. Az orgyilkos alaposan
körbenézett, majd megfordult, és visszafutott a központi csarnokba.
Útközben megállt egy nyitott csatorna mellett, és kiürítette
szervezetéből az előző este elfogyasztott vacsora maradványait.
Ahogy maga mögé pillantott, meglepődött: az étel a testében nem
génorzó trágyává, csak egyszerű bélsárrá változott.
Legalább a belei a sajátjai maradtak... Úgy tekintett ürülékére, mint
valódi személyazonosságának talizmánjára.
Szerencsére a nyitott csatornában víz folyt, amely elmosta a barna
kupacot. A génorzók megérezték volna a számukra idegen szagot...
Ey'Lindi jól belevéste az agyába, hogy a küldetés végén erről a
részletről is be kell számolnia. A dolog felvetett egy fontos kérdést:
vajon van-e mód és lehetőség arra, hogy egy ember minden
tekintetben idegen lénnyé változzék, vagy léteznek bizonyos
korlátok, amelyeket nem lehet átlépni?
A falka tagjai lassanként felébredtek, aztán befalták a reggelijüket –
Ey'Lindi ismét együtt evett velük –, majd elindultak, hogy
elvégezzék aznapi feladatukat.
Végül a trónuson hortyogó pátriárka is megmoccant. Amint kinyitotta
váladékos, véreres szemét, tekintetével azonnal Ey'Lindit kereste.
Amikor felfedezte, magához intette karmos ujjával.
A hibrid őrök feszülten figyeltek. A mágus Ey'Lindi mögé lépett,
követte őt. Az orgyilkos megállt a trónus előtt. Nem hajolt meg; a
testőrök esetleg azt hihették volna, azért húzza össze magát, mert
rá akar ugrani a pátriárkára. Viszonylag egyenes háttal állt, és
amennyire tudta, felszegte a fejét.
A mágus megállt a háta mögött.
– Mi vagyunk a testek megálmodói – mondta Ey'Lindinek. –
Belecsókoljuk álmainkat az emberek testébe, s elképzeléseink
valóra válnak. Nagyurunk, mindegyikünk atyja a te testedről
álmodott, vendég.
Ey'Lindin egy röpke pillanatig erőt vett az undor. A kurtizánok
éreznek hasonló viszolygást, amikor megpillantják ocsmány külsejű
kuncsaftjaikat, de aztán győzedelmeskedik náluk a profizmus, és
teszik a dolgukat. Természetesen a génorzóknak nem voltak nemi
jellegű vágyaik – ágyékuk környékén nem rendelkeztek olyan
szervekkel, mint az emberek, a lábuk között csak egy
megvastagodott bőrlebennyel eltakart kloákanyílás volt.
Az orgyilkos legyőzte undorát, és szeretetet sugárzott a pátriárka
f e l é .
– Urunk álmában rajzok jelentek meg a testeden. Csak halványan
látta a vonalakat, de felfedezett rajtad egy pókot, egy kígyót meg
néhány különleges bogarat...
A pátriárka látta a tetoválásait! Azokat a tetoválásokat, amelyeket
eltakart új, kemény, kékes bőre! Amikor Tarik Ziz, a sebész és a
segédei jelenlétében először átalakult, a rajzok nyom nélkül eltűntek
róla, legalábbis senki sem látta őket...
Emberi szem nem érzékelhette a tetoválásokat, itt azonban nem
emberi szemek bámultak rá. A szörnyek dédapjának véreres,
dülledt látószerve a jelek szerint más dolgokat is érzékelt.
– Aah! – hördült fel Ey'Lindi. – A Psittikán sok-sok óriáspók meg
kígyó él. A lingomimek bőre általában tele volt pókszerű és
kígyószerű mintákkal, olyan...anyajegyekkel. Az anyám közülük
származott, talán tőle örököltem ezeket a rajzolatokat...
A pátriárka néhányszor felmordult. Úgy emésztette meg Ey'Lindi
meséjét, mint a disznó a felnyalt moslékot. A mágus kétkedve
nézett a nőre.
– A génorzók számára dicsőség, ha az adott genetikai
állományokból sikerül létrehozniuk egy új variánst – mondta kemény
hangon. – Megszerezzük a géneket, ha kell, akkor elraboljuk, és új
testeket hozunk létre belőlük. Ennek a tevékenységünknek
köszönhetjük szent nevünket is: génorzó. Olyasmiről azonban még
nem hallottam, hogy az emberek képesek továbbadni a testükön
lévő jellegzetes nyomokat, mert az ilyesmihez... – Csak beszélt,
beszélt, magyarázott.
– Nem értem – mondta Ey'Lindi, amikor a mágus végre befejezte.
Amikor kiejtette ezt a két szót, nem kellett megjátszania az
őszinteséget: tényleg nem értette a dolgot. Abban azonban biztos
volt, hogy az események olyan fordulatot vettek, ami nem lesz
kedvező a számára.
Az alagútból, amelyen keresztül először bejutott a csarnokba,
váratlanul kibicegett egy alak. Azonnal felismerte: a karavánszeráj
púpos tulajdonosa volt. A férfi Ey'Lindi levetett köntösét, továbbá azt
a kis fecskendőt tartotta a kezében, amelyben korábban a
polymorfin volt. A nyakába az orgyilkos vörös övsálját akasztotta.
– Árulás! Vigyázzatok! – kiáltotta.
Az őrök felemelték pisztolyaikat, és az ellenséget keresve
k ö r b e n é z t e k .
– Fogjátok le a jövevényt! – üvöltötte a mágus. Szájából a nyál
Ey'Lindi arcába fröccsent.
Négy erős hibrid ugrott előre, hogy teljesítse a parancsot.
Ey'Lindi egy pillanatig mozdulatlanul állt. Egyrészt azért, mert
meglepődött, másrészt azért, mert nyugodtan fel akarta mérni a
helyzetet. Vajon az őrök készen állnak a harcra? Tudják, mit kell
tenniük? Tisztában volt vele, hogy ezzel a néggyel képes elbánni,
d e . . .
Utána mi legyen?
Ha esetleg megszerezné az egyik fegyvert, lelőhetne a pátriárkát.
Vagy egyszerűen vesse rá magát? Az őrök biztos tüzet nyitnak; az
egyik lövedék talán nem őt, hanem a trónuson terpeszkedő alakot
fogja eltalálni...
Nem, a hibridek semmi olyat nem tennének, amivel
veszélyeztethetik pátriárkájukat. Abbahagynák vagy el sem
kezdenék a lövöldözést, ha látják, hogy mindannyiuk atyja is
m e g s é r ü l h e t .
Ey'Lindi tisztában volt azzal, hogy jelenlegi testének természetes
fegyvereivel, a karmaival és a fogaival nem ölhet meg egy kifejlett,
tapasztalt pátriárkát, aki nyáladzott, el-elszundított, de mégis a
galaxis legfélelmetesebb harcosának számított. Egy ilyen lény úgy
szaggatná szét az űrgárdisták páncélját, mintha bádogból lenne...
Rádöbbent, hogy hiába kaparintaná meg valamelyik fegyvert,
karmos ujjaival nem tudná meghúzni a ravaszt.
Az övsál... A szállásán hagyta. A fecskendőt is. A köpenyét az
alagútban dobta el. Vajon még milyen nyomokat hagyott hátra?
A pátriárka fenyegetően csettintett a karmaival. A mágus
összerezzent a hangra. Csak ekkor látszott, hogy a falka delejes
tekintetű, okos vezetője nem egyéb, mint nevetséges báb, amelyet
a pátriárka kedve szerint mozgat vagy félrehajít. A mágus, aki
egy-két perccel korábban még a génorzók dicsőségét zengte, nem
tartozott a fajtiszta egyedek közé. Nem volt egyéb, mint a génorzók
tervének megvalósításáért ténykedő pátriárka eszköze, egy
szerszám, amellyel el lehetett végezni bizonyos munkákat.
Ugyanolyan eszköz volt, mint Ey'Lindi...
Mindenki eszköz valaki másnak a kezében – gondolta az orgyilkos.
Talán még a génorzók sem egyebek... Talán csak azért igázzák le,
rontják meg a galaxis népeit, hogy előkészítsék a terepet, elvessék
a magot, hogy a termést aztán valamilyen más, elképzelhetetlen erő
arassa le...
Ey'Lindi kiűzte fejéből a spekulatív gondolatokat, mert a púpos
ismét megszólalt:
– Egy zarándoknő jött a szerájomba; azt mondta, egy
barlangvilágról érkezett. Olyan volt, mintha álruhás hercegnő
lenne... Aztán észrevettem, hogy elment valahová. A szobájában
ezt az övet találtam. Van benne néhány halálos szerszám. Némelyik
egészen titokzatos, némelyik pedig végtelenül egyszerű. Itt van
például egy fojtóhurok is... Találtam egy olyan eszközt is, amivel
valamiféle folyadékot lehet bejuttatni a testbe. Aztán megtaláltam a
nő köpenyét is, az alagútban, amiről én beszéltem neki... Azért
beszéltem a járatról, mert úgy gondoltam, megajándékozom urunkat
egy ilyen pompás testtel... Hadd csókoljon belé új életet! Látom, új
tagja van a falkának, de nem tudom, hová lett a hercegnő.
– Kuzin – mondta a mágus –, bennünk is felébredt a gyanú az új
hibriddel szemben.
– Valóban?
– Talán a te zarándokod egyszerűen hibriddé változott... Nem
elképzelhetetlen, bár ez ellentmondana az anatómia minden
t ö r v é n y é n e k .
– A galaxisra, testvér! A világ tele van furcsa csodákkal.
– Éppen ezért kell nyitva tartanunk a szemünket.
– Én aztán mindig nyitva tartom az enyémet! Engem még a csinos
test, a csábos pillantás sem téveszt meg.
– Nagyon helyes – mondta a pátriárka legfőbb bábja. – Talán
belőled is válhatott volna mágus, ha nem lennél ennyire torz, és
nem hiányozna belőled minden... elegancia. Mert csupán ez volt az
oka annak, hogy nagyurunk nem téged választott erre a posztra,
féltékeny, de szeretett testvérem. Hát még mindig nem érted?
Hiányosságaid miatt hiába is próbálkozol. Hiába próbálod aláásni a
tekintélyemet. Hiába is szősz ilyen meséket, mint ez a mostani is,
ami erről az eltűnt hercegnőről szól!
Ey'Lindi érdeklődve figyelte a vitát, és feltámadt benne a remény,
hogy a mágus és a púpos veszekedése során talán alkalom
kínálkozik majd a cselekvésre.
Nem kínálkozott alkalom. A pátriárka – szavak nélkül – új parancsot
adott a mágusnak.
– Vidd oda azt a tűt a jövevényhez – mondta a mágus a púposnak.
– Döfd belé... Majd meglátjuk, mi történik. – Elgondolkodott. –
Lássuk csak, melyik testrészét szúrjuk meg? Melyiket? Jövevény,
megtennéd, hogy kioltod a nyelvedet?
– Ez a nyomorék meg akar fosztani a menedéktől, amit ti adtatok? –
kérdezte Ey'Lindi. – Hát nálatok ezt jelenti a vendégszeretet? Ezt?
De legyen, ahogy akarod. Megteszem, engedelmeskedem
mindannyiunk atyjának.
Pontosan az történt, amire számított: a púpos közelebb lépett
hozzá, ezért a négy hibrid testőr közül kettő félrehúzódott. Csak a
jobb és a bal oldalán maradt egy-egy. A pátriárka pislogás nélkül
figyelte a jelenetet. Ey'Lindi ellazította a testét két őrének
s z o r í t á s á b a n .
Kettő. Csak kettő maradt mellette...
Ey'Lindi úgy érezte magát, mint a gyakorlókerékben, mielőtt
megindította a támadást. Ez volt az a pillanat, amikor összeszedte
testi és lelki erejét, hogy szükség esetén az energia egyetlen
villámcsapásszerű mozdulatsorban törhessen ki belőle.
Tisztában volt azzal, hogy most nem lesz elég az erő, a ravaszság,
az ügyesség. Ebben a helyzetben csakis akkor győzhet, ha a
szerencse is mellé szegődik.
A szerencse azonban ritka áldás a harcos életében. Ey'Lindi
elmondott egy néma imát, a Földön lakó Istencsászárhoz
fohászkodott. Még soha életében nem volt nagyobb szüksége a
szerencsére, az uralkodó kegyelmére.
Elképzelte, hogy az ereje, fizikai és szellemi energiáinak
összessége láthatatlan rugóvá változik a testében. Rugóvá, amely
összenyomódik, készen arra, hogy bármelyik pillanatban
k i p a t t a n j o n .
Ha egy egészen kis szerencséje lenne...
Ha legalább a feladat egy részét sikerülne végrehajtani, mielőtt
e l p u s z t u l . . .
Mert ebben az egyben biztos volt. Meg fog halni, nem hagyhatja el
élve a csarnokot.
Sosem félt a haláltól. Nem akarta megismerni; ő nem úgy dolgozott,
mint az Eversor Szentélyhez tartozó fivérei és nővérei, akik
számára egyfajta kitüntetést jelentett gyilkolás, harc közben elesni.
Ő a Callidus Szentély orgyilkosa volt...
A Callidusé, amely árulást követett el ellene...
Ez a gondolat ismét felszította benne a dühöt. Ahogy a pátriárkára
nézett, egyszeriben Tarik Zizt látta maga előtt, azt a kövér mestert,
akinek a parancsára a testébe helyezték e borzalmas implantokat,
amelyek megfosztották attól, ami mindenkinek a legdrágább ebben
az iszonyú univerzumban. Az emberi mivoltát vették el tőle.
Bosszúvágy és harag lobogott benne, de tudta, a Director
Secunduson egyiket sem töltheti ki. Nem is tarthatta magában –
ezek az érzések hosszú ideig rágják az ember lelkét, majd hirtelen
szétrobbantják egész valóját –, valami más célpontot kellett
k e r e s n i e .
A pátriárka tökéletesen megfelelt erre a szerepre.
Testében az energiarugó úgy összenyomódott, hogy már minden
egyes atomja fájdalmat okozott.
A púpos Ey'Lindi csőszerű szájához tartotta a fecskendőt.
Az orgyilkos hagyta, hogy a rugó azt tegye, amit tenni akar. Teste
hirtelen megpördült a hossztengelye körül, a karja a levegőbe
emelkedett. Könnyedén lerázta magáról a két testőrt. Karmai
megragadták a fecskendőt. A karja félretaszította a púpost.
Előrevetette magát, s a pátriárka felé úszott a levegőben. Maga elé
tartotta a fecskendőt; a tű a génorzók atyjának bal szemgolyójára
s z e g e z ő d ö t t .
A pátriárka halkan felsikoltott – inkább a meglepetés hangja volt ez,
nem a disznóé, amely a böllér késének láttán felfogja, mi vár rá. A
tű a bal szem sarkába szúródott, de nem hatolt mélyre. A pátriárka
elvicsorodott, és könnyed, szinte folyékony mozdulattal félresöpörte
E y ' L i n d i t .
Az orgyilkos a padlóra zuhant, oldalra gurult, majd felpattant.
Megragadta és pajzsként maga elé rántotta a mágust. A pátriárka
szeméből violaszín vér csorgott. Hátrahajtotta hatalmas, ocsmány
fejét, és csúfondárosan felüvöltött. Ez a nevetséges kis szúrás...
Hiszen ez nem is sérülés! Ez semmi! Semmi! Bolhacsípés. Még
annyi se...
A vad, felbőszített génorzó kinyújtotta karmos karját. Támadni
k é s z ü l t .
De nem rontott rá Ey'Lindire. Talán nem tartotta érdemesnek a
támadóját arra, hogy személyesen fossza meg életétől. Talán
elbizonytalanodott. Talán az agya vizsgálgatni kezdte, mi az az
anyag, amely a fecskendőből a szervezetébe jutott. Méreg lenne?
A l i g h a !
Meddig tart még, Császárom, meddig? – zakatolt a kérdés Ey'Lindi
a g y á b a n .
A polymorfin kifejtette hatását. A pátriárka szervezete nem ismerte
ezt az anyagot; a lénynek fogalma sem volt arról, mi történik vele,
és már nem is maradt rá ideje, hogy elemezze a kérdést.
A hatalmas, hájas testet borító páncélréteg hirtelen puhává vált.
Mintha kövér, fehér hasú férgek nyüzsögtek volna a kemény bőr
alatt. A fej megnyúlt. A megszúrt bal szem márvány golyóvá
keményedett. Az agyarak egymásba olvadtak; a fogsorok egy-egy
ívelt csontlemezzé változtak. A csontlemezek aztán megnyúltak,
mintha gumiból lettek volna. Az alsó, emberszerű kezek hajlékony,
puha kacsókká zsugorodtak.
A pátriárka szervezetét senki sem készítette fel az anyag hatásaira.
Senki sem tanította meg arra, hogyan őrizheti meg saját alakját.
A nyelv az elasztikus foglemezek közé feszült, s egyre hosszabb,
egyre vékonyabb lett. A szörny – most még undorítóbb volt, mint
korábban – hanyatt vágódott a trónus előtt. Ép szemén látszott,
hogy kétségbeesetten küzd a testében dúló folyamat elfojtásáért,
alakjának megőrzéséért. Minden egyes idegszálával erre a feladatra
összpontosított, minden erejét erre koncentrálta. Hiába. Már nem
volt ura saját szerveinek, amelyek a polymorfin hatására úgy
döntöttek, megváltoztatják alakjukat és állagukat.



A falka tagjai értetlenül bámulták a pátriárka átváltozó testét.
Fogalmuk sem volt, mit tegyenek – atyjuktól ekkor már nem
érkeztek olyan határozott parancsok, mint korábban. Eleinte még
küldött ugyan egy-egy gondolatfoszlányt, de aztán már annyit se.
A pátriárka szervei és testrészei puha masszává változtak, de az
agy még mindig nem adta fel a harcot. A hasa alatt hirtelen egy
széles repedés jelent meg, amelyből mályvaszínű és ezüstösen
csillogó, már-már folyékony belek ömlöttek ki. Az Occidens-templom
valódi urának zsigerei szempillantásnyi idő alatt protoplazmikus
kocsonyává olvadtak.
Ey'Lindi a karmaival összezúzta a mágus karját. Felrántotta térdét,
és eltörte a férfi gerincét. Félrehajította a testet, a legközelebb álló
őrhöz vágva, majd a púpos felé ugrott. A hóna alá csapta,
megmarkolta a férfi nyakában lógó vörös övsálat, és futásnak eredt.
Azon az alagúton indult el, amely a korábban látott lépcsősorok
egyikéhez vezetett. Mellette robbanótöltetek csapódtak a falakba. A
háta mögött a falka visítva, sikoltva, halálra rémülten nézte a
pátriárka haláltusáját. Zavar és káosz – aztán a hibridek és orzók
magukhoz tértek, és elindultak, hogy bosszút álljanak mindannyiuk
atyjáért.
Ey'Lindi a Szent Körmök Csarnokába jutott. A levegőben
összesűrűsödött a gyertyák és az égő illatosító szerek füstje. A
zarándokok félreugrottak az ajtó felé menekülő orgyilkos elől.
Ey'Lindi félresöpört egy hibrid papot, miközben éles és hosszú
karma könnyedén felmetszette a férfi hasát.
A háta mögött megjelent a bosszúra szomjazó, gyilkolni vágyó
f a l k a .
A kapun túl, az udvaron már megkezdődött a délelőtti holo előadás.
Ey'Lindi keresztülrohant a virtuális trónterem anyagtalan falain –
éppen akkor, amikor az űrgárdista-paródiák tüzet nyitottak a zöld
démon testőreire.
A holografikus őrök és gárdisták, a körülöttük hadonászó urak és
hölgyek elpusztultak. A közönség, az ámuldozó zarándokok és
turisták azt hitték. Ey'Lindi, vagyis a génorzóhibrid, akinek a testét
viselte, szintén az előadás szereplői közé tartozik.
Ey'Lindi mögött megjelent az Istencsászár karikatúrája, a hologram
mögött és mellett pedig felbukkantak a nagyon is valódi hibridek és
o r z ó k .
A falka elvesztette vezérét; a hibridek nem tudták, mit kell tenniük,
ezért úgy döntöttek, gyilkolni fognak. A robbanótöltetek véres rendet
vágtak a közönség soraiban. A zarándokok és turisták még mindig
nem fogták fel, hogy amit látnak, annak igen sok köze van a
v a l ó s á g h o z .
Ey'Lindi átugrott néhány véres, szétrobbantott tetem fölött, és az
egyik virtuális falon keresztül kiszáguldott az udvarra. A lövések
elhallgattak a háta mögött, már csak sátáni sikolyokat lehetett
hallani. A falka tagjai nem követték, nem rohantak utána a nyitott
kapun keresztül: nem mertek kilépni az alvadt vércsomóra
emlékeztető nap fényére. Talán a kollektív tudat, a kollektív
óvatosság tartotta vissza őket attól, hogy kitegyék magukat a
fénynek és az odakint túlerőben lévő ellenség fegyvereinek; talán
csak meg akarták semmisíteni a szemtanúkat, akik később
vallomásukkal bizonyíthatták volna a hibridek létezését; talán csak a
vérszomj homályosította el az agyukat. Nem tudhatjuk biztosan,
miért maradtak a kapun belül, a virtuális falakon túl, amelyek abban
a helyzetben valahogy nagyon is valóságosnak tűntek.
Ey'Lindi riadt hangokat hallott; sokan hitetlenkedve, még többen
rémülten kiáltották:
– Démon!
A páncélozott rendőrségi járművek szirénái egyre közelebb
vijjogtak. Az orgyilkos befordult egy sikátorba, végigrohant rajta. A
következő szűk utca végében egy csatornafedelet talált. Felemelte
a súlyos, kerek fémlemezt, s lelökte a lyukba a púpost. Egy-két
másodperccel később csobbanás jelezte, hogy a gödör aljában víz
vagy valamilyen más folyadék van.
Ey'Lindi belepréselte magát a nyílásba, és miközben a lábaival
megtámasztotta testét az oldalfalakon, ráhúzta a lyukra a tetőt. Elég
nehezen ment a dolog: karmokkal nem lehet úgy fogni és markolni,
mint ujjakkal.
Amikor lejutott az akna aljába, ismét megragadta a púpost.
– Nos, reménybeli mágus? – lihegte. – Segítettem rajtad, igaz?
Most már csak annyit kell tenned, hogy kivárod, míg megszületik a
következő tiszta vérű génorzó, aki átveszi a falka irányítását... Aki
mellé odaállhatsz, akinek a segítségével a hibridek vezére lehetsz.
Mert erre vágysz, igaz? Uralkodni akarsz.
– Ki... mi vagy te? – dadogta a púpos.
– Barát. Szövetséges. Akarsz látni egy csodát?
– Csodát? Igen... Igen!
– Van az övemben egy kis lámpás. Kapcsold fel.
A púpos engedelmeskedett. Az apró eszköz fénye nem volt túl erős,
de a sötét csatornát viszonylag jól megvilágította.
– Egy tűt is találsz az övemben... Tartsd ide. Tartsd ide elém, és
valami olyanná változom, ami annyi veszélyt sem jelent rád, mint
egy... zarándoknő.
A púpos bólintott. Maga elé tartotta a fecskendőt. Ey'Lindi kitátotta a
száját, és előredőlt. A tű a nyelvébe hatolt. Kellemetlen volt, de nem
fájdalmas. A fecskendőben lévő szer átjutott a testébe, amely
pillanatok alatt megolvadt. Az implantok visszanyerték eredeti
formájukat és méretüket.
A púpos döbbenten meredt a hibridből fiatal nővé változó lényre.
Ey'Lindi kiköpte a vért a szájából. A körülmények ellenére a púpos
kéjsóvár tekintettel mérte végig a meztelen, majdnem tökéletes női
t e s t e t .
– Ebben az alakban biztonságosabb – bólogatott, és izgatottan
megnyalta a szája szélét. – Csodaszer ez a folyadék, valóságos
kincs! Ha elég állna a rendelkezésünkre, könnyedén álcázhatnánk a
h i b r i d j e i n k e t .
Gyors mozdulattal előrerántotta a bal kezét a háta mögül. Az egyik
ujján ott csillogott a jokaero tűpisztoly.
Ey'Lindi megértette, mi történt: miközben ő hibridből önmagává
változott, amíg látását elhomályosította a fájdalom és az átalakulás,
a púpos kivette az övsálból a miniatűr fegyvert. Vagy az is lehet,
hogy már korábban a zsebébe dugta.
– Nem hittem ám el, hercegnőm, hogy ez hétköznapi gyűrűcske! –
r ö h ö g ö t t .
– A mágust talán sikerült átejtened, de engem nem! Ah, milyen
könnyedén eltörted a gerincét! Megölted... De velem nem fogod
ugyanezt tenni! – Ey'Lindire szegezte a mutatóujját és a fegyvert. –
Ha megmozdítom az ujjamat, a fegyver elsül. Vagy talán nem így
v a n ?
De igen. így volt. A púposnak minden bizonnyal sikerült volna
aktiválnia a fegyvert.
– Egy ideig itt maradunk. Míg elcsitulnak a dolgok... Aztán
visszamegyünk a szerájomba. Csapást mértél a klánomra,
boszorka, de nem érdekel. Viszont fel akarok tenni neked néhány
kérdést. Ki foglak hallgatni!
Erre nem kerülhetett sor.
Ey'Lindi ismét önmaga volt, a mozgásban már nem gátolta se
karom, se hajlott gerinc, se patás láb. A Callidus Szentély orgyilkosa
volt, akit gyermekkora óta arra tanítottak, hogyan lehet megoldani
az ilyen helyzeteket.
Egészen kis, alig észrevehető mozdulatot tett...
A púpos öt perccel később halt meg, abban a pillanatban, amikor a
fejük fölött csizmás lábak dobogtak végig a csatornafedélen.
Ey'Lindinek elég volt, hogy a férfi egyetlen másodpercre levegye
róla a szemét, és felfelé kémleljen. Gyorsan, nesztelenül végzett
vele. Egy csapás a torokra, egy idegszorítás... A nyak viszonylag
könnyen elroppant.
A púposnak annyi ideje sem maradt, hogy megmozdítsa az ujját.
Az átváltozás után Ey'Lindi iszonyúan megéhezett. Úgy érezte,
elpusztul, ha nem eszik valamit. A közelben csupán egyetlen
proteinforrást talált. Eszébe jutott, hogy korábban a szeráj
tulajdonosa bámult rá éhesen. Az első falatok nem estek igazán jól,
de végül el kellett ismernie, a púpos a látszat ellenére határozottan
édes és finom ember volt.
Összegöngyölte a púpos köpenyét, s a bokájához kötötte.
Felkészült rá, hogy néhány mérföldnyi távolságot a csatornában
kúszva kell megtennie. El akarta hagyni a templom környékét.
A járat egykét helyen túl szűknek bizonyult, de egy orgyilkos
számára ez sem jelenthetett akadályt. Könnyedén kimozdította a
helyéről a vállát, és továbbhaladt.
Úgy mozgott, akár egy gép.
Egy szerszám.
Mint a Callidus Szentély legjobb kaméleonja.
A púpos vizes köpenyébe burkolózva, derekán a saját övsálával
átvágott a városon. Az űrkikötő felé tartott.
A pátriárka és a mágus elpusztult, a gonoszság klánja azonban nem
semmisült meg. Talán a helybeli rendőrség vezetői felfogják, mi
történt a városban, és külső segítséget kérnek.
Nem akart jelentést tenni se a rendőröknek, se Shandabar
vezetőinek; elképzelhető volt, hogy már közéjük is beszivárogtak a
h i b r i d e k .
Sikerült bejutnia a génorzók egyik fészkébe. Egy teljes éjszakát és
egy reggelt ott töltött, és... életben maradt. Szerencséje volt, és a
dühe is segítette. No meg a polymorfin, amely végzetes
átalakulásokat okoz azoknál, akik nem szoktak hozzá.
Tarik Ziz büszke lehet. Talán jutalmat és elismerést kap majd ezért
a tervért. Talán...
Az ómega-danos mester hasznot húzhat ebből az egészből. És ő?
Az idegen szörnyeteg most már mindig benne fog lakni. Szelíd, ez
igaz, de ennek ellenére jelen van, fogságban tartja a lelkét.
Nem valami felemelő érzés, ha az ember egy bestiával osztozik a
saját testén...